Sermo super sepulchrum

Szabó Lőrinc halálára   I Borzasztó a fáknak: Gondoljátok el: ha évente eleven részeink leszakadnának! Az erőszakos szél nem is látszik, Csak hogy vergődnek, vonaglanak kinn a levelek. Ugyanaz az elem örvénylik körülöttem, ha felkelek S az ablakhoz állni kettőt lépek. Ha a föld testéről évente száradna le az ember. Épp mint a levél, – úgy meghökkennének A csecsemőnyi népek Egy-tavasz, egy-nyár után, mikor eltűnni kéne: Nem lenni? – De lenni. Csak másnak: A gyökértől az ághegyig, időrendbe préselve egymást Ezerek, más levélzetek várnak. Borzasztó a fáknak? Ugyanúgy levélt-hullatni kötelessége A fákat viselő világnak. Borzasztó inkább a leveleknek, nekünk, – kiket az erdők levetnek. És zúdul vagy ráérősen örvénylik az idő: a szél. Mindenkit letép, ki csak levél. S miért lenne borzasztó a fának válni tőle? Sajnálnánk leszakadt kezünk, ha újra nőne?   II Hunyorgó csillagok. A hideg – meztelen szememben Vibráló sugarakat présel ki belőlük. Pedig szúrós-mereven állnak. Égő kilométerkövei a végtelen világnak. Jelzik, hogy a ki tudja milyen poraikból kevert ég A Földtől hányszoros messzeség. Mekkora tér! Hova lesznek a lelkek. Akik az elődök űrbeordításaira Most érkezett visszhangra – magukért megfeleltek. S most melléjük fekteti őket az Ősz: a csontok Puhító, porlasztó kovásza? Nos, kukacok, savak, gőzök – akik lebonttok Mindent a levél erezetéről, míg nem marad csak a váza. – Tietek volt utoljára! Pillantsatok csak vissza a fára: Nem maradt nyoma a lágy levegőben. Pedig egy nyáron át fúrta bele magát. Siratjuk a feloszlás pillanatát. Mert fájhat nekünk a példa fenyegetése. …Mekkora tér! Egy csillag esése Nem is hallszik hol koppan… …El kell hát veszni benne?… Ha amit szólt, kiáltott, Nem menne, jönne, menne Embertől emberfiáig. – Hozzám és akikké én leszek… Sőt: fától is marad a fáig. – Én, akinek még határa van. És árnyéka egyenes, jár – Én, aki mellől elmúlik most a nyár, Aztán az ősz, a tél, az évek. – Köszöntöm a térben árnyékát-vesztve megszületett új végtelenséged!