Feltámadás

– Hallod? Claudia! hallod, gyere el onnan. Már kétezer évvel túlélték az emberek azokat az éveket. Azóta is mindig hívlak, ordítottam először, vergődtem kétségbe-zsugorodva, és hívtalak az életemet fojtó szerelem nevében, szólítottalak nagy és általános dolgokért, beszélnem kellett hozzád! Most csak egy virágot akarok mutatni, semmiséget egy egyszerű dombon, de ide kell jönnöd, mert ha letépem, nem láthatod kecses növését. Eddig minden virágot letéptem s odavittem. Rá se hederítettél, hát szakíts le egyet te magad, hallod? Egy virág leszakítása kétezer év után milyen jót tenne, életet éreznél tőle… Ezek a kivégzett huszadik századbeliek. Anyák és öregek, gyermekek s fiatal lányok meztelenül álltak az árok szélén, s a sortűztől véresek lettek. Ébredéskor így suttogott Claudia, mintha csak fáradtan-alvók házából üzenne vigyázva ki: – A tömegsír többször megroskadt azóta. Fölöttem a családom, körülöttem idegenek. Anyám a vállamon fekszik keresztben, én fordultam be közülük elsőnek a gödörbe, az előző hetekben kivégzett idegenekre. Jobb kezem néhány száz éve a szikkadó csontok közén lehullt, valahol a földdé alakult rétegek alján porlik. Emlékszem: felrezzentem a zörrenésre, és önkéntelenül a szívemhez akartam kapni, hogy megvan-e? De nem volt mivel… A bal kezemen négyéves ikrek feküsznek, két drága szem az örökkévalóság cseresznyeágán, nem rázhattam le őket a mélybe, a felnőttek csontjai közé. Jaj, mióta tartom őket, s az anyjuk olyan mélyen alszik. De hallom, hogy „gyere már”, hallom, hogy hívnak, és nem bírom tovább. Most összeszedem magam és megyek. Összegyűjtöm magam országból, égből – csak riaszt, hogy mi ez a visszasütő nap bennem? Kiderül, hogy egy délután vagyok, és jogom van megjelenni rózsaszínen, mint amilyen voltam huszonegy évesen, tisztán. Látod, csak így meztelenül jöhetek eléd, ha hívtál, – de különben is így jönnék, így! Jaj, fáj ez a szeles kis tavasz, hát ne mutass nekem virágot, felhőt, amit ismertem, láttam, – az örömöt mutasd! csak csókolj! mert hiába vágytam rá olyan nagyon, már nem volt időm… S az elevenen sarjadó füvekre fektet a szél itt is, ott is: lányalakot mutatnak a lelapult foltok. Az ibolyák mintha futkosnának: – a hajladozásban tánc van, a betelhetetlen fiatal vágyak vergődnek tőle. S e szomjúság újra és újra felsír és kérlel, így vándorol századról századra az élők között.