Visszhangok

Itt élek én tovább is a völgybe lent. S beengedtem magamhoz a végtelent. Akik látnak: türelmetlen emberek. Nem értik, ha költenek s nem ébredek. Nem tudják, hogy ilyenkor nem vagyok itt. Csak ez látszik: meg-megbántok valakit. Szórakozott, lusta, vagy igaztalan – Soha észre nem veszik üvegfalam. Ennyi látszik: épp úgy élek én is lenn. Pedig engem körülvesz a végtelen S gondjaiban visszatörik sugaram. Itt se, ott se érzem otthon már magam. Nyugtalan a végtelen, akár a vér. Ember-álruhába bújna, kérve kér. Szűk szobákba, életekbe is leszáll – Új ereket, tengereket hol talál. Egyszerű, híg dolgokkal is dolga van. Értelemre azzal hat, hogy szótalan. Megértettem, könnyen, mintha szántanék. Elfogadott, rám lehelte üvegét. Akik látnak, nem hiszik, hogy egyedül Valaki a messze áramába ül. Azt hiszik, hogy haragszom vagy harcolok: Maga módján napkodik a kvarchomok. – Engem nem bánt s rég nem fog meg a kevés. Határán túl sikerült az ébredés. S nagyravágyó, óriás eszméletem Félálomban ültet itt a végeken. Művemből e gesztus látszik csak, a váz. Tétlenségnek tűnik, sokszor megaláz. Mint a csúcsok álnagyságát, taraját. Átrepülnek engem is a vadlibák. Semmibe vesz testvérem, az ember is, Halandónak kelletén túl ő se hisz. Mégis inkább itt fagyok meg, legalább Mindenestől gyönyörködtet a világ. Történelmi tél takarja az utat, Amit ez a roppant szempont megmutat. Átütő nagy színek ringnak odalenn. Összhatásuk itt még mindig színtelen. Előbb mindent fellövell a gondolat. Sopánkodás, tűnődés vagy indulat. Minden ide fellebbez, – a nagy terek Visszhangjait ismerik az emberek. Innen indul vissza minden új lepel. Meztelen eszünkre hull, mint hópehely. Aki ember, végre itt a végtelen Fókuszában érzi magát jó helyen. Lassú tánc a költészet: néhány madár Ellejti egy töredékét s tovaszáll. Lehet, száz év sodor át még valakit, Lehet, ezer – de csak erre, de csak itt! Nagy képeit építi a végtelen. Pislog – mintha messze volna – csöpp jelen.