A távlat

Ahány mezeivirág-féle van – annyi csillagfajta van. A végtelenből jövet előtipegnek gyöngéden, gyönyörűen e testvérpárok. A csipetnyi bimbókák feje a bolygókra üt. A margaréták vidám szaturnuszai alól a ragaszkodás átlátszó sugarai futnak a mindenség felé – égi madarak érzik ezeket a szálakat. A fürtös fehérvirágok csillag-anyjuk után csipognak. Láthatatlan hullócsillagokat siratnak az elnyíló boglárkák, kankalinok. Zöld, lila, halványkék, rozsdapiros szirmok, mint elhullatott égi tollak, billegnek a füvek ujjbegyén: „úgysem maradunk sokáig a réten, elfordul az évszak s üveggömbjével az égboltra fordulunk mi is: meglátjátok, majd integetünk fentről…” A vadrózsa – napokból kicsapó lángok húgocskája, a rezgőfüvet óriás rengések várják valahol, s az illatokat nehéz ködszag, a júniusi frisseséget hallgatag hideg, a susogást dörejek, ide nem hallszó zengő gyémántcsikordulások. Ahány mezeivirág-féle van – annyi csillagfajta van. Ahány ember – a végtelenség annyi külső és belső meredélye készíti, tartja rokoni öblét, hogy valami nagyot visszhangjaira vegyen belőle.