(Álom)

A szél lapoz egy ottfelejtett könyvet, A verseket a világ visszakérte. S ha mégis inkább elvegyülni könnyebb – úgy nemhiába jött a szél ma érte: a homokkal, a kagylókkal susogva kiszabadul a SZERELEM, a LEPKE… Mi nehéz úttal jutott a sorokba, egyből leúszik ősi tengerekbe. Madarakkal, elsüllyedt csónakokkal a szobrok is locsogva elmerülnek. A hangokat lenyelte mind a sok hal, szimfóniáink mély melegben ülnek. S itt maradok a hófehér lapokkal. A csend velem csodálkozik – de készül. Szakítni kell a hűtlen alakokkal. Szokott helyén estére csak a kéz ül. Az én kezem. Emberi, jó, fölényes. És büszke hosszú útjára a versig. Nem alkuszunk – se stroncium, se kényes új unalom nem bont vissza a nyersig! A kezem, mint egy sziget, napsütötten itt nyugszik mindörökre már a földön. Mit kellett: simogattam és ütöttem. S a világot bármikor újraköltöm!