Galilei szemüvegét belülről is köd takarja. Gazdátlan ablak, holt nagy elmék szeme, melyen ki nem néznek, be nem látnak többet. A sugarak, melyek azelőtt közlekedtek – vagy kinn, vagy benn örökre megrekedtek.

Bosszankodom, ha becsap a távlat, elhagy az idő, megvakít az éjszaka s a nappal. Mit éreznek az állatok s növények, hogy értelmetlenségük a meghúzódókat is állandóan ütközetbe hurcolja!

Csoda, hogy az összes növények váladéka nem méreg, hogy nem ordítanak a rettegéstől egyfolytában az állatok. A ködben elszédülhet az értelem világossága is – s lefekszik laposra, mint a pénz, mint a pénz, mint a pénz.

Ne hidd!

És akkor se hidd még.

Egy madár egyszer emberi tudatot érzett –

vágyat, hogy érveljen, tisztánlátást égető kérdésekben, közlésre váró ihleteket, – és ahogy továbbra is elvegyülve röpködött a többiek között, amit ennek a belső tartalomnak kedvére tett, semmiben se tüntette fel őt a többiek között. A világ minden mozdulata egyaránt értékes törekvést mutat. Az én vergődésem csak olyan, mint bármelyik madár tánca; ágak törése, fellegek alakulása.

De épp ezért erőlködésem nem lehet értelmetlen, nem marad hatástalan.

A titkok vezetnek is.

A feliratok, melyek a maguk helyéről elkerülve őrzik, mutatják tartalmuk, rányitják minden szembenézőre – mint bárgyú szemet – ezt az értelmevesztett bölcsességet, a feliratok példázzák minden emberi megfogalmazás körét. Minden szó, amit itthagyok, kevés és ostoba nélkülem. A holttestem minden komoly üzenetemből beugratást csinál.

Segíts rajtam, utánam élő ember, állj a helyemre minden én mögé, – és énekelj tovább.

Minek türtőztetjük magunk, hogy nem lendülünk neki minden sugalmazásnak, idegrezdülésnek! Ó, mennyi sajgó feszülés! Mennyi zabolázásából állunk itt az eszmélet wagneri színpadán, az öntudat kútjában, az ősi erdőkből szobába-jötten, milliárdos életünk megszervezésére képesen… s rendre elveszítjük legősibb ihleteink.

A dzsessz-zenész, akit elkap a forte, a dobolás görcse, a ritmus, a csók s az őszinteségi rohamok felszakítják néha az emberi burkot – de íme, tőlük csak visszafelé vezet ösvény, az embertelenségbe! – hát visszahúzódunk.

Őrült az, ki mindent merne magából! Megérvelhetően aggódva és okkal gyönyörködve elmerülünk a Földben, – mint aki zúgó erdőkön átvonulva le nem veszi szemét a kezében szorongatott törékeny virágszálról.

Pedig a mindenséghez  primitívek leszünk.

Ó, egyszeri élet!

A köd felett egy telehold világít. Az ágak hegye kibukkan a ködből, s a tiszta kék éjszaka elringatja felhőtlen testében a köddel töltött völgyet. Országokon és kontinenseken át tiszta egy téli éjszaka. Az IDŐ mindig derült idő, és mint leányka vállán bárányka bunda, vonulnak benne a telek, szomorúságok, ködök, háborúk – kis gomolyaikban Mozart karácsonyfái, a Für Eliz, zsidó mártírok élniakarása s az én mostani gondjaim mennek, mennek, mennek.

Vergődöm a jövőben:

Azt gondolják bennem, kik becsülettel és félelem nélkül várják az imperializmus végét, hogy tiszta lapon, egyből új értelmet szerezve, indulhat az élet. Más harcoló angyalok erre az egy percre leteszik a vonókat énekemben, és újra a kardokra csapnak! Ők nem gondolják, hogy a múlt már megtett út lesz, ők érzik, hogy a múlt a tulajdon sarkunk marad, s a tiszta törvénykezés még sokáig lobog hideg évszakaival a földön. Mert megbocsátani nem lehet; annyit ellenkeztek és öltek önzésükben ellenfeleink hogy letépett kéz minden szál szedett virág, kiszúrt szem minden megharapott gyümölcs… S most hosszú évezredekig csak jót, nyugodalmas építőt szabad csak tenni, hogy eredeti súlyukat, értelmüket visszakapják a mozdulataink.

Mikor köd vesz körül – legalább szókimondó a világ. Ahogy nem látok messzebb a halvány közelnél, úgy nincs hatásom senkire. Időnként valaki átmegy, átviszi tisztásomon a maga körét. Ezekre rászólhatok a fal alól, ahol állok, az ablakból, könyvtárból, szobortalpazatról; de továbbmennek, és ahogy kibontakoznak egymásból látóköreink, úgy elfelejtenek.

És mégis…

Mikor már nagy kiürített tér lesz a huszadik század, és holtan magamra ébredek, – elindulok, hogy valamiképp újból útjába kerüljek a vonuló emberiségnek.