Galilei szemüvegét belülről is köd takarja. Gazdátlan ablak, holt nagy elmék szeme, melyen ki nem néznek, be nem látnak többet. A sugarak, melyek azelőtt közlekedtek – vagy kinn, vagy benn örökre megrekedtek.

Bosszankodom, ha becsap a távlat, elhagy az idő, megvakít az éjszaka s a nappal. Mit éreznek az állatok s növények, hogy értelmetlenségük a meghúzódókat is állandóan ütközetbe hurcolja!

Csoda, hogy az összes növények váladéka nem méreg, hogy nem ordítanak a rettegéstől egyfolytában az állatok. A ködben elszédülhet az értelem világossága is – s lefekszik laposra, mint a pénz, mint a pénz, mint a pénz.

Ne hidd!

És akkor se hidd még.

Egy madár egyszer emberi tudatot érzett –

vágyat, hogy érveljen, tisztánlátást égető kérdésekben, közlésre váró ihleteket, – és ahogy továbbra is elvegyülve röpködött a többiek között, amit ennek a belső tartalomnak kedvére tett, semmiben se tüntette fel őt a többiek között. A világ minden mozdulata egyaránt értékes törekvést mutat. Az én vergődésem csak olyan, mint bármelyik madár tánca; ágak törése, fellegek alakulása.

De épp ezért erőlködésem nem lehet értelmetlen, nem marad hatástalan.

A titkok vezetnek is.

A feliratok, melyek a maguk helyéről elkerülve őrzik, mutatják tartalmuk, rányitják minden szembenézőre – mint bárgyú szemet – ezt az értelmevesztett bölcsességet, a feliratok példázzák minden emberi megfogalmazás körét. Minden szó, amit itthagyok, kevés és ostoba nélkülem. A holttestem minden komoly üzenetemből beugratást csinál.

Segíts rajtam, utánam élő ember, állj a helyemre minden én mögé, – és énekelj tovább.

Minek türtőztetjük magunk, hogy nem lendülünk neki minden sugalmazásnak, idegrezdülésnek! Ó, mennyi sajgó feszülés! Mennyi zabolázásából állunk itt az eszmélet wagneri színpadán, az öntudat kútjában, az ősi erdőkből szobába-jötten, milliárdos életünk megszervezésére képesen… s rendre elveszítjük legősibb ihleteink.

A dzsessz-zenész, akit elkap a forte, a dobolás görcse, a ritmus, a csók s az őszinteségi rohamok felszakítják néha az emberi burkot – de íme, tőlük csak visszafelé vezet ösvény, az embertelenségbe! – hát visszahúzódunk.

Őrült az, ki mindent merne magából! Megérvelhetően aggódva és okkal gyönyörködve elmerülünk a Földben, – mint aki zúgó erdőkön átvonulva le nem veszi szemét a kezében szorongatott törékeny virágszálról.

Pedig a mindenséghez  primitívek leszünk.

Ó, egyszeri élet!

A köd felett egy telehold világít. Az ágak hegye kibukkan a ködből, s a tiszta kék éjszaka elringatja felhőtlen testében a köddel töltött völgyet. Országokon és kontinenseken át tiszta egy téli éjszaka. Az IDŐ mindig derült idő, és mint leányka vállán bárányka bunda, vonulnak benne a telek, szomorúságok, ködök, háborúk – kis gomolyaikban Mozart karácsonyfái, a Für Eliz, zsidó mártírok élniakarása s az én mostani gondjaim mennek, mennek, mennek.

Vergődöm a jövőben:

Azt gondolják bennem, kik becsülettel és félelem nélkül várják az imperializmus végét, hogy tiszta lapon, egyből új értelmet szerezve, indulhat az élet. Más harcoló angyalok erre az egy percre leteszik a vonókat énekemben, és újra a kardokra csapnak! Ők nem gondolják, hogy a múlt már megtett út lesz, ők érzik, hogy a múlt a tulajdon sarkunk marad, s a tiszta törvénykezés még sokáig lobog hideg évszakaival a földön. Mert megbocsátani nem lehet; annyit ellenkeztek és öltek önzésükben ellenfeleink hogy letépett kéz minden szál szedett virág, kiszúrt szem minden megharapott gyümölcs… S most hosszú évezredekig csak jót, nyugodalmas építőt szabad csak tenni, hogy eredeti súlyukat, értelmüket visszakapják a mozdulataink.

Mikor köd vesz körül – legalább szókimondó a világ. Ahogy nem látok messzebb a halvány közelnél, úgy nincs hatásom senkire. Időnként valaki átmegy, átviszi tisztásomon a maga körét. Ezekre rászólhatok a fal alól, ahol állok, az ablakból, könyvtárból, szobortalpazatról; de továbbmennek, és ahogy kibontakoznak egymásból látóköreink, úgy elfelejtenek.

És mégis…

Mikor már nagy kiürített tér lesz a huszadik század, és holtan magamra ébredek, – elindulok, hogy valamiképp újból útjába kerüljek a vonuló emberiségnek.

A fű a porba cseppent olajokkal egy kilométerkő mellett a műút mentén. Reggel tíz óra, árnyék. Az utat kémlelem, délről autót várok. Dübörgő teherkocsit, dörmögő terepjárót, a város felé. Az út fasorban fut. A cigarettafüst is megáll egy pillanatra, mintha arra nézne, aztán elillan fehér szoknyájában a mező felé. Egyenként tűnnek el így a füstleányok. Talán a hetvenediknek utána nézek: ki volt? Már követi a másik. Kél a szellő, s az újabbak már úgy rohannak, hogy megkülönböztetni se tudom őket.

Messziről milyen furcsa lehet ez a játék: egy férfi áll az alig érezhető szélben, s úgy kapkodja a fejét, mintha pillanatonként átfutna előtte valaki.

S azok a valakik láthatatlanok ötven méterről, a dombról, a városból, ahol olyan sok mindenhez értenek az emberek, láthatatlanok a szerkesztőségekből, az atomfizikai intézetből, az akadémiáról, a minisztériumokból, s a csillagvizsgálóból. De én látom őket.

A látszat szerint egy férfi áll ott a napon autót várva, vagy mégis inkább a néptelen tavaszi mezőre figyel –

most tétován int –

még tán kiált is arra,

és hirtelen megindul valaki felé…

Elvileg az öntudatban, mint a térképeken, határozott vonalrajza van a szellem kontinenseinek: eddig az értelem, mint a szárazföld, a biztos talaj – onnan az érzékenység, mint az ingatag óceán.

Az emberiség óriás, ezért a világtérkép távlatából látja s kezelheti ezt a határvonalat. A költő viszont olyan arányokkal csöppen erre a határvonalra, ahogy a valóságos ember kisétál a valóságos tengerpartra.

S közelről ezen a tengerparton is, ahogy tengerparthoz illik, állandó hullámzás mossa a közérzet érdes homokját: most eddig tart a tenger, hat pillanat múlva addig, most visszatér…

Itt élek ezen a sávon. Szemem előtt teregeti folyton az egzakt fizikára áttetsző csipkéit az emberi kiszámíthatatlan.

A vonat ablakán kívül az este lassan tükörré sötétül. Az üvegen kettős képet kelt a kinti visszaverődés s a benti villanyfény. A felfémlő vadvizek gondolatritmusára felfigyel a szem, s keresni kezdi a kinti tájat. Ehelyett a fülke tükörképét találja, belekeveredve az elvesztett tájba;

a nénike horgolt asztalterítője hol itt, hol ott merül meg az Oltban, a sárban, de mindig hófehér. A horgolt csillagok fehér fogaskerékrendszerét nem állítják meg a közéjük keveredő jegenyék, árnyékos esti ágak;

a szemben ülő kezében a könyv átutazik a háztetőkön. A címlapról az a kék A betű terpeszállásban nézelődő távoli emberalak, suhan a mindent átütő talapzaton. Valahogy a hangulatok útja ez, egyetlen képben, az az óriás-képesség, amellyel az olvasott szó uralmat ad a tér és az idő felett;

az arcom. Mélyen áttetsző. Szemem mögött hirtelen kigyúl valami távoli műút lámpasora, majd hirtelen kialszik, újra gyúl. Igen, van bennem ilyen végtelenbe kívánkozó út. Talán a homlokom mögött a lilaarany felleg is igaz. Vagy jóslat.

Hirtelen vashíd. Mintha erős vonalakkal keresztül-kasul húznák a rosszul sikerült képet.

Ez itt a felnyitott koponya: a hegység.

Rezgő gleccserek között folyékony sziklák. Aztán minden megmerevedik. Az agysebész REPÜLŐ-TÁVLAT föléje hajlik, mintha gócot keresne.

Kék erek az összefutó völgyek mélyén, és itt van a góc is – a város. Valami gondolatszületéshez hasonló füst dereng belőle, s terjed, terjed, kérdőn tapogatózva.

A város alatti homályban – egy, kettő, tíz, tizenöt – fakó téglaszín ritmusból zökkenve fogalmazódik egy szerelvény. Mint ahogy kimondanak egy gondolatot.

S már jön is a válasz: délről, hasonló ritmusban másik vonat.

Az exkavátor-fülkébe nem férünk be ketten.

A vaslétrán állok a két kéz magasságában. Balra lepillantok a földfalra, ahol most markol a gép kanala. Aztán fordul velem a torony, a vár, a vastraverz-lábú mindenség-makett.

És újra.

Harmadszor.

Lehet, azt kérdezi magában a mester: mit nem értek még?

Mindent értek. De nem szállhatok le ennyivel. A mozdulat ritmusát akarom érezni még.

Ezért inkább a kezeket nézem. Ez annyi, mintha a többit behunyt szemmel próbálnám kikövetkeztetni.

A kezeket nézem. Azt a teljesen különböző ütemet, távot, táncfigurát, mely felnagyítva kiváltja a gépóriás egészen más mozdulatát. Nem egyszerűen felnagyított emberi mozdulat ez. A két ököl munkája úgy viszonylik egy kanál föld útjához – mint a világ szkafanderébe bújt huszadik századi ember elegáns nyugalmú gesztusai:

a laboratóriumi kísérlet,

az osztályharc

vagy a zeneszerzés

az anyagok és társadalmak robajló reagálásához.

Most ki fogom nyújtani a kezem, és ha meg is lepődik a mester, a következő mozdulatát végig az öklére szorított markommal fogom kísérni. Egy – kettő – három – négy – öt… Vi-lág-moz-ga-tás!

Látok. Mennyi tavaszom lát minden szabályosan ismétlődő ismerős motívumot ebben a tavaszban! ez a HÓVIRÁG SZAGÚ DÉLELŐTT – emlékszem, második elemista koromban ismertem először rá az ilyen délelőtt hangulatára. S egy ilyen leánykanév tartozik önkényesen hozzá: Judit. A jég széle alatt beszorult levegő-amőba lüktet. Reá kell lépni, hogy kiszabaduljon.

Most helyettem Sanyika lép rá, akivel kézen fogva megyek, és nekem kell vigyáznom rá, hogy ne lépjen sárba. A pocsolyák kísértései közepette lehet legjobban megtanulni az önmegtartóztató rendet.

De ezt nem akadályozhatom meg. Ugyanazt az ingert érezzük külön-külön, anélkül, hogy elárulnánk egymásnak. Én persze már türtőztetem magam. Most rajta a sor.

Sanyika nem úgy néz ki, mint aki figyeli és megjegyzi magának mostani hangulatát. Mégis, évek múlva valami megértő érzékenységgel engedi ki egy ilyen pillanatban a kézfogás kötőfékéből az akkori Sanyikát.

Hol nem volt, egy pásztornak annyi báránya volt, mint égen a csillag. Elért ez a nyáj egy hatalmas folyamhoz, csak keskeny pallócska vitt keresztül rajta. Nekivágtak egyenként a bárányok, az első, a második, a tizedik, az ezredik…

A perzsák hada elfeketítette az eget és a földet. Zsivajuktól megszeppenve hallgatott el Helleszpontusz szikláin a tengerár is. És elértek a hadak Termopiléhez, a hegyszoroshoz, s egyenként nekivágtak, hogy leözönöljenek Boiótia, Attika és Peloponnészosz aranytemplomos tájaira, ahol bor csobog, bronzkupák csengnek, márványistennők melle áldja a gazdagságot, s fekete szemű lányok és rabszolgának való eleven, eszes gyermekek nyüzsögnek. Indult az első, a tizedik, a tízezredik állig fegyveres, fekete szoknyás, szakállas harcos… De egy sem érkezik meg a pusztulás csóvájával a városok alá. Valami egyenként lenyeli őket. Az emberarcú Termopilé. Időnként fémcsengés hallszik ki, jelezvén, hogy vínak, tehát sohase jut át ellenállás nélkül a gonoszság, semmilyen repedésen.

Évente visszatérő illatok keresik azt, akivel együtt emlékezhetnek – mivel az idő jóvoltából más nemigen marad – valamelyik egykori lüktető pillanatra. És érzem, ahogy itt jönnek-mennek tehetetlenül és tanácstalanul az eltelő tavaszokban. Nincs, aki ott lett volna, emlékszel, hatezernegyven-valahányban a példák és tanítások csomópontjain.

A kezem. Most, hogy gondolok rá, kicsit meglendítem, s a semmiben végzett könnyed fejállásából felkunkorodik ide elém. Igen, ő boldog, pedig sohasem hordott bele a vér gondolatot, szeme sincs külön, és rengeteg méltatlan dolgot elvégez. De ő ott volt. Már nincs benne kard.

S a fejem is. Alapjában egy fej, ahogy mindig előre kinéz a szemek ablakain, s hol itt áll mint egy sétáló torony a tér egyik pontján, hol ott ül a lámpák alatt és könyv fölé hajlik, tulajdonképpen egy fej vagyok, aki magam mögött időnként elviselhetetlen biztatást érzek az emlékezésre.

Ott voltam először Leonidász!

Háromszázszorosan, – írja a krónika.

Olyan vagyok, ki megveszekedetten halálig védem az ösvényt, érzem az akkori dühöt is mindig.

Hisz a hátországban az asszonyok sírnak a félelemtől, és főzni se tudnak. A hátországban valahol Beethoven komponál, Menuhin gyakorol, valahol épül a Notre Dame, s Michel-Angelo neve kezdi el kongatni harangozó hírét az eszméletekben.

Ó, ne légy ostoba. Fogadd el végre a valódi távlatot gondolatodhoz. Nincs okod félni a földön semmitől végre. Utaztál már a tengernél nagyobb mélység felett is, ha belenézel a csillagos mindenségbe – s méghozzá olyan törékeny közlekedési eszközzel, mint a föld.

Vasárnap este a körúton. Moziból jön ki, özönlik fekete s piros köpönyegekben a tömeg. Ma ez az emberiséged. A negyvenkilenc emeletek sora kétoldalt örökké határol, ógörögország óta. Ez az egyetlen út, melyet elállva mindig a háromszázak, a hátországot védik. Vörös transzparensekkel ezerkilencszáztizenhét októberében millió háromszáz állta el útját a perzsa hadaknak.

S a viadal áll.

Nem igaz, hogy Leonidász fejét már hazaküldték Spártába.

Az a fej itt van a gerinceden.

A háború áll. S mint a gátat a felgyűlő víz, úgy szorít a perzsa: az idő, az elmaradottság, a rák és a gyarmati lét.

De a hátországban valahol Beethoven komponál,

Menuhin gyakorol,

épül a körútak orma, három fiad van,

várnak a tengerpartok és kedvesen fogad a föld be. Ne kívánj többet, mint legtisztességesebb őseid: görög, szerb, román és francia s székely hallgatják legyőzhetetlenül, hát elégedetten – hogy fenn

Európában krumpliföld virágzik

az éhes életnek, nem a halálnak:

hiába számol mindig háromszázig,

mert háromszázan mindig visszaállnak.