Nemes Nagy Ágnes:
Utószó

Lakatos István már induló költőként feltűnést keltett A pokol tornácán című hexameteres versciklusával, mondhatni eposzával, amelyben Budapest ostromának vízióját, a háború súlyos élményét klasszikus formába pántolta, s amelyre 1949-ben Baumgarten-díjat kapott. Az elhallgattatás mintegy húsz éve után kezdtek megint megjelenni versei, így a legújabb kötete is, az Írás a porban, ahol kiemelkedő ciklusok mellett – Egy szenvedély képei, Száz arcod – található például az év legszebb verseként Graves-díjjal jutalmazott verse, az Atrium mortis, ez a rövidségében is összefoglaló, költői magatartást, életérzést összegző vers. Megmutatkoznak e versben, éppúgy, mint a többiben, a költő kiemelkedő karakterjegyei, a szokatlanul kemény, klasszicizáló forma s a belekötözött nagyon is mai, nagyon is személyes, már-már romantikus sodrású mondanivaló, amelynek együttese, reméljük, a költő hosszan nélkülözött hangját a magyar költészetnek újra közismert értékévé teszi.

Okvetlenül meg kell említenünk Lakatos István műfordítói munkásságát, benne a nagy Vergilius-tolmácsolásokat, az Eklogákat, a Georgicát, az Aeneist, valamint Mahábhárata-átültetéseit. Annyit jelent ez, hogy a költő (kiváló költőink hagyományos sorában) a magyar műfordítás sok évszázados ügyének is hű szolgája – vagyis elöl álló minisztere.