Kosáry Domokoshoz

Pálmát jutalmul nyújtani érdemért a sarlatánok céhe fukarkodik.   Te tudtál példa lenni: nem győz   műremeken soha kókler önkény. De, bölcs barátunk, népek agyán homály, a gyémánt fegyver nem köszörültetik   türelmet égetni s belátást   elködösült, nyomorult szívükbe. Ki lel – ki lelhet – szót vígaszul: mi lesz? Költők, jövő s múlt látnoki népe, mi,   a halhatatlanság szakértő   jósai? Hírnök idő, te pirkadj! Még késlekedsz. Nem szürkül a menny sehol, nem pirkadatra ébred az éber ész.   A néma hattyú szárnyra sem kel,   minden a béna bizonytalanban. Európa hallgat. Gyáva. Kövéren ül száraz babérján. Tennie kell? Fecseg.   Elhájasult alávalóság,   tompa közöny, butaság vezérli. Te mégsem adtad fel haragos hited, hogy érik és győz végül az értelem:   nem gyilkosok történetét kell   írni tovább a tudósnak akkor. Ha majd a föld nem tűr birodalmakat, ha nagyhatalmi gőg sem uralkodik,   ha más javát önérdekű dölyf   nem veti koncul a cinkosoknak, ha nem sakálok fajzata, sáska-had kezd új csatát a régi helyén ugyan,   s hazák helyett nem államokban   kell sokasulnia sarjainknak, hanem virágzó városok és megyék, kis tartományok ezrei fénylenek,   erősek egymást átölelni,   marcona hadviselésre gyengék, s nem öl muzulmánt délen az óhitű, zsidózni szégyell kocsmai népbarát,   néger fehért, fehér a négert   megbecsüli feketén-fehéren; munkánk pedig megtermi gyümölcseit, boldog világban nyílt akadémiák   polgárosult népet nevelnek,   élni tudót, becsületre büszkét – az lesz (ha lesz) a végtelen ezredév. Agg múltja vált fényt? Sejti csupán a szív:   évülhetetlen ifjúságod   visszaragyog fiatal jövőnkből.