Erdei tó

A tölgyek katedrálisa ünnepi fényben ég, a tóról csendes ária kezd hajnali zenét. Mintha nemrég új püspököt kentek volna fel itt, fűszeres illat hömpölyög bükktől cserig. Balzsammal tömjén elegyül, templomi szent szagok lepnek be szűnhetetlenül cserjét, ösvényt, padot. Párák mennybemenetele! A vendégház mögött – orrukig mirrhával tele – prüszkölő ördögök. Légpárnás talpán lassudan fiók-rigók után csuklyás kandúrmacska suhan baljós árnyként, puhán. Egymást túllihegő mezők – új Árny a víz felett: az átlényegülés előtt Száraz lábbal lebeg. Tücskök müezzin-éneke a kórusba tovább nem kéredzkedik már bele nem sért senki korált… Léteznek más szimfóniák, más idősíkok: ott ezer egymásba font világ iszonyata zokog. Sötét árnykúpok erdején, egymást metsző terek tükrén, száz színben egy szegény, vak isten didereg. A semmiből szemöldöke már nem teremt, se ront – ki tette ezt, az ördög-e, hogy szárad cserje, lomb? Újholdra vén föld rászakad, tömjénbe kén vegyül, rázza terek rácsát a rab isten kegyetlenül. Még fojtja imák lángja, de neki nem kell ima, őt lágy hit meg nem váltja, se kínok katarzisa.