Utóhang a Paradicsomhoz

 

I.

 
Kezdődik a leghosszabb fejezet.
Nyergeletlen lovak robognak
 
velem, veled.
Ne kérdezd merre. Még borong a holnap
 
szavak által homályosan.
Amit te mondasz, az a mondat.
 
Lesz mint a nyár, mint friss forrás, olyan?
Tudom, minek vagy megtestesülése,
 
valami itt feldúsul, megfogan.
Tudhatatlan, mi, sejtés csak, mivégre,
 
de te, ki hozzám ízeledsz
egy ölelésen túli ölelésbe,
 
sodorj tovább, út és cél így lehetsz.
Rám domborodsz majd, föléd boltozódom,
 
és hallunk robbanást, szólsz: szíved ez.
Súlyosak az esztendők, mint az ólom,
 
e földön utolsó nyomom
könnyű lépteid láncába fonódjon,
 
súrlófényedben – gally – lombosodom.
Zúgnak a percek, a napok dörögnek
 
(hallod?), míg arcom arcodon,
parlag földem elárasztják a zöldek,
 
bennük remegsz, én benned remegek.
Engedj, Öröm, felszakadni, közötted,
 
és köztem tiltás többé nem lehet,
közös láncon, szerelmed zárterében,
 
szövi műveit a rab képzelet,
mikor jel egy villog csak fent fehéren:
 
mosolyod félholdja mennyboltomon,
s izzani kezd szavad a cellamélyen –
 
s izzva marad most és mindenkoron.
 

II.

Tisztább minden erénynél, büszke bűn, te,
 
nyilallj át rajtam, perzseld homlokom;
ami vágyódni így tud, sose hűtsd le,
 
visszahűlnünk nincs már mód, kedvesem.
Te csillansz bele rég minden betűmbe,
 
s lappangsz öt érzékemben selymesen.
Őrizd, óvd. Mert súlyos lesz, mint a mázsa,
 
legpihényibb selymed is testeden;
tépnéd már le, ha vettetnénk magányra,
 
s én béklyót nem lelnék többé olyant,
melynek magamhoz tudna kötni lánca.
 
Zárj mosolyodba. Rajzra rajzolat,
zuhog képre kép. Átsüt pőreséged
 
legvastagabb ruhádon is. Fogadd,
ki élne veled – csak belőled élhet.
 
Szemedben résnyi ragyogás. Szemed
ígéri már: igen, bármerre, végleg…
 
nem lenne szabad így tündöklened.
Mától, ami lesz, minden újrakezdés,
 
viharfényes, mély hátterek
előtt most fordul termőre a kert, és
 
kínálod tiltott gyümölcsét, magad.
Végzi örök munkáját a teremtés,
 
két halál kell, két rém-alak,
a Többé nem, a Soha már halála,
 
hogy kaszáikkal belénk vágjanak.
Ami történt, mégse fúlhat homályba,
 
ha kezdődtél, folytatódsz is velem.
Szörny, ölni kész, te, vágyak pusztulása,
 
megvetően tekint szemem
görbe kaszád halálos mosolyába.
 

III.

 
Lent, mélyvilági senkiföldemen,
lidérc korodban először a szélben,
 
ott láttalak, hol nyílt a völgyperem.
Arc arcba fúlt. „Ki ég, te égsz, sötéten?”
 
„A bankárné lobog, Beatrice.
Lesbia volt, míg árnya testben élt fenn.”
 
Árny árnyra hullt. „Gina zuhant ide.
Voltam Diotima, Laura, Lilla.
 
Köd-másunknak itt kell vergődnie.”
„Egybeálmodtalak velük.” „Ha nyitva
 
kapu lehetne itt…” „Nincs.” „Kegyelem?”
„Nálunk se volt, esdő szóra, se kínra.”
 
Zúgtak a tárnák, tárult a verem:
„Keltettek vágyat, de nem viszonoztak.”
 
„Barlang! csak Őt engedd kimentenem.”
„Leghalottabb halottaid e holtak.”
 
„De ez követne. Követnél?” „Talán.”
A forgószél: „Ne hidd. Elhagyna holnap.”
 
„Holt fényét akkor is megtartanám.
Adj esélyt a nyerhetetlen reménynek.”
 
A kút: „Többé nem.” Szurdok: „Soha már.”
Visítottak (leplük bőrükre égett),
 
szaggatták lángra gyúlt ruhájukat
a mélység csillagai, a lidércek.
 
Egy kivált közülük. A szélfuvat
elém sodorta. „Minden poklon úr, nyiss…”
 
„Nem nyitok!” „…nyiss neki hozzám utat.”
És támadt csend. „Jössz, hova e fölút visz?”
 
Szurdok, vermek hallgattak feketén.
Csillag, te! Megkíséreltem.
Csillag, te! Megkíséreltem. Ha túl is
 
az emberélet útjának felén.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]