A közelítő tél

Hogy pusztul, omlik minden, a domb, a rét… Látod mivé lett? Látod a gyűlölet   gigászi művét? Martaléka   lett a szelíd gyalogút, a lágy völgy. E fogcsikorgás hajnali suttogás e hűs harag két láng nevetése volt –   düh, vád a múltban úgy kutat most,   mint remegő zsigerig döfött kés. Nimfák, najádok, heszperiszek, csodák (Circém, Seléném, szép Amathúsiám):   hogy tündököltetek, barátnők,   félfeleségek az éjszakában! Mikor patakban mosta magát a hold, s a büszke pár nem télikabátban ült   halotthideg tó pőre partján –   síkos ölük melegén feküdtek. Tudnám, talán még… Sárga levél zörög; évek vasörve csörgeti láncait;   ne merje senki bárdolatlan   sérteni – szánni se – sorsfutásom. Pórázon agg eb szótlan urat vezet. Gyér tapsra véget ér a komédia.   A közelítő tél a színpad   cirkuszi díszleteit lesöpri.