Szétválás-egybeforradás

Nem nézek vissza engednek-e mersz-e követni még időnket újrakezdve selymes talpad a mezsgyét puhatolva belesimul-e kőbe-vájt nyomomba nem érdekel párákba öltözötten a suhogás te vagy-e még mögöttem sodrodba vonsz mégis vergődnöm állig tekinteted gerincemen parázslik akartál-e nem tudom lenni társam a teljes és végső elárvulásban harkály szavak kopognak csak riadtan ki fejti meg? hajósok a viharban a fuldokló szív morze-dobogását? felfogod-e mi vár rád ... - - - ... jelzem ess ó ess karomba mentsd ki lelkem italától elvált a szomj a testtől elvált az ölelés látás a szemből találkozom külön az öleléssel holnap hajnalra tegnap lesz ne vétsd el rózsapiros kutad kutatva szomjam magányosan bolyong sivatagodban nem nézek vissza hallod-e követsz-e honnét vezet ösvény testből a testbe holdtükörben ragyog ünnepi arcod az álmatlan remény majd újraalkot ha kérdezik hogy tud nem nézni vissza mert rózsaolaj nedveid ki issza mert sűrű habzó erdeid ki járja nem érdekel kinek feslesz virágba nem nézek vissza néma szád megért-e tudd lehet lobogni láng nélkül égve valamilyen hangszert eléd levittem ne zárvány légy borostyán éveimben a zeneértő szörnyek éljeneztek te süket maradtál pillád se rezzent kaptál vért is lássak rajtad meleg pírt de jégfényes szemed feleni nem bírt mi felgyűlt bennem s nem lelt rést idáig most törjön ki? most törjön ki? vérben állnál bokádig nem tör ki! belőlem tenger se mos ki fogunk marcangolódva fuldokolni a mezítelen fájdalom savában találkozása lesz vágynak a vággyal de nem tudom borzadnék tudni honnét ki csap le rád közben milyen karom tép nem nézek vissza nem kell visszanéznem követsz súlytalan a varjúsötétben ez így van erre ez így van erre és jössz mintha szállnál zöld vízerek csermelylenek bokádnál elmorzsolódott összekulcsolódás zagyvaléka oldalt a korhadó sás két messzeség egymáshoz közeledni mikor fog? szólok – hozzád szólva – semmi szikrázó krétajeleit az útnak te olvasd – mily kín dorongjai fúrnak míg hánytorogsz ki tudja milyen ágyon s kitől tépázva meg – látva se látom nem érdekel kik rongyolják ruhádat szakíthatatlan marad az imádat ezer szó indul megküzdeni érted folytatódsz mint a halmok mint a rétek lassan lassan lassan lassan mi seb így is örök seb elestelednek szavaim fölötted De ott ahol a nap gyémántkeményen szembe süt és áll éjjel is az égen és fut a folyam hét kanyara szemben vak medréből tükörképed kimentem ért sár folt szenny buktál bármily gödörbe itt – mit tehetsz – tiszta maradsz örökre rád nézhetek már hosszan este-reggel üres ruhád megtelik újra testtel ismét kérdezhetlek – hallgatsz remegve hát mit tudok még válaszolni erre? tudom szűk sátram felütni a parton szitám-lapátom fogvacogva tartom csak várni tudjak tízszer három évig iszapod alján aranypor csekélylik nem látja más – gyűjtve naponta grammnyit ki voltál ki lehetsz ebből aranylik jövőmből arcod nem fog kimaródni már nemcsak te az öntvény is valódi lüktető erezet üt át az ércen éledni kezd a hallgatag sötét szem mintha valaki lassan átölelne mintha súgna kétes szót is fülembe szobrod-e vagy te nem tudom ki súgja hogy újra újra újra azt érdemes csak ami mérhetetlen és ott van meleg csak ahol mi ketten a nap kitép gyötrelmes éjszakádból megfordulok lépünk lángba a lángból rokon izzásban a vágyak s a formák visszaragyogsz rám visszaragyogok rád ez már az együttlétezés ez már az együttlétezés bemártja forró szívünket az idővilágba