Új versek és egy régebbi

Halászmadár

Széttépték már a bárány

percet farkas telek,

emlékeink folyói

rút sebtől véresek.

Mederkavics szemekben

ordas habok alatt,

fuldokló sárga lángok

ezért csillámlanak.

Tolladba burkolódzó

boldogtalan madár,

új szívet fölhalászni

karmod hiába vár.

Védőn szárnyadba vonni

(s látni!) féltél vajon?

Holott őrizni fészked

lett volna buzgalom.

Fent, mennyei folyóknak

vízbe merült egén

– zsákmánytalan tükörkép –

gázolsz vak szürkegém.

1997. április

Szétválás-egybeforradás

Nem nézek vissza engednek-e mersz-e

követni még időnket újrakezdve

selymes talpad a mezsgyét puhatolva

belesimul-e kőbe-vájt nyomomba

nem érdekel párákba öltözötten

a suhogás te vagy-e még mögöttem

sodrodba vonsz mégis vergődnöm állig

tekinteted gerincemen parázslik

akartál-e nem tudom lenni társam

a teljes és végső elárvulásban

harkály szavak kopognak csak riadtan

ki fejti meg? hajósok a viharban

a fuldokló szív morze-dobogását?

felfogod-e mi vár rád

... - - - ... jelzem

ess ó ess karomba mentsd ki lelkem

italától elvált a szomj a testtől

elvált az ölelés látás a szemből

találkozom külön az öleléssel

holnap hajnalra tegnap lesz ne vétsd el

rózsapiros kutad kutatva szomjam

magányosan bolyong sivatagodban

nem nézek vissza hallod-e követsz-e

honnét vezet ösvény testből a testbe

holdtükörben ragyog ünnepi arcod

az álmatlan remény majd újraalkot

ha kérdezik hogy tud nem nézni vissza

mert rózsaolaj nedveid ki issza

mert sűrű habzó erdeid ki járja

nem érdekel kinek feslesz virágba

nem nézek vissza néma szád megért-e

tudd lehet lobogni láng nélkül égve

valamilyen hangszert eléd levittem

ne zárvány légy borostyán éveimben

a zeneértő szörnyek éljeneztek

te süket maradtál pillád se rezzent

kaptál vért is lássak rajtad meleg pírt

de jégfényes szemed feleni nem bírt

mi felgyűlt bennem s nem lelt rést idáig

most törjön ki?

vérben állnál bokádig

nem tör ki! belőlem tenger se mos ki

fogunk marcangolódva fuldokolni

a mezítelen fájdalom savában

találkozása lesz vágynak a vággyal

de nem tudom borzadnék tudni honnét

ki csap le rád közben milyen karom tép

nem nézek vissza nem kell visszanéznem

követsz súlytalan a varjúsötétben

ez így van erre

és jössz mintha szállnál

zöld vízerek csermelylenek bokádnál

elmorzsolódott összekulcsolódás

zagyvaléka oldalt a korhadó sás

két messzeség egymáshoz közeledni

mikor fog? szólok – hozzád szólva – semmi

szikrázó krétajeleit az útnak

te olvasd – mily kín dorongjai fúrnak

míg hánytorogsz ki tudja milyen ágyon

s kitől tépázva meg – látva se látom

nem érdekel kik rongyolják ruhádat

szakíthatatlan marad az imádat

ezer szó indul megküzdeni érted

folytatódsz mint a halmok mint a rétek

lassan lassan

mi seb így is örök seb

elestelednek szavaim fölötted

De ott ahol a nap gyémántkeményen

szembe süt és áll éjjel is az égen

és fut a folyam hét kanyara szemben

vak medréből tükörképed kimentem

ért sár folt szenny buktál bármily gödörbe

itt – mit tehetsz – tiszta maradsz örökre

rád nézhetek már hosszan este-reggel

üres ruhád megtelik újra testtel

ismét kérdezhetlek – hallgatsz remegve

hát mit tudok még válaszolni erre?

tudom szűk sátram felütni a parton

szitám-lapátom fogvacogva tartom

csak várni tudjak tízszer három évig

iszapod alján aranypor csekélylik

nem látja más – gyűjtve naponta grammnyit

ki voltál ki lehetsz ebből aranylik

jövőmből arcod nem fog kimaródni

már nemcsak te az öntvény is valódi

lüktető erezet üt át az ércen

éledni kezd a hallgatag sötét szem

mintha valaki lassan átölelne

mintha súgna kétes szót is fülembe

szobrod-e vagy te nem tudom ki súgja

hogy újra újra újra

azt érdemes csak ami mérhetetlen

és ott van meleg csak ahol mi ketten

a nap kitép gyötrelmes éjszakádból

megfordulok lépünk lángba a lángból

rokon izzásban a vágyak s a formák

visszaragyogsz rám visszaragyogok rád

ez már az együttlétezés

bemártja

forró szívünket az idővilágba

Születésnapra

Nekem nincsen korom.

Én örök dolgokkal foglalkozom.

1997. április

A közelítő tél

Hogy pusztul, omlik minden, a domb, a rét…

Látod mivé lett? Látod a gyűlölet

gigászi művét? Martaléka

lett a szelíd gyalogút, a lágy völgy.

E fogcsikorgás hajnali suttogás

e hűs harag két láng nevetése volt –

düh, vád a múltban úgy kutat most,

mint remegő zsigerig döfött kés.

Nimfák, najádok, heszperiszek, csodák

(Circém, Seléném, szép Amathúsiám):

hogy tündököltetek, barátnők,

félfeleségek az éjszakában!

Mikor patakban mosta magát a hold,

s a büszke pár nem télikabátban ült

halotthideg tó pőre partján –

síkos ölük melegén feküdtek.

Tudnám, talán még… Sárga levél zörög;

évek vasörve csörgeti láncait;

ne merje senki bárdolatlan

sérteni – szánni se – sorsfutásom.

Pórázon agg eb szótlan urat vezet.

Gyér tapsra véget ér a komédia.

A közelítő tél a színpad

cirkuszi díszleteit lesöpri.

Végvidék

1

Mindig a lapály felett

ahol a szabad szelek

ahol fent a vérmadár

vágyaink oromzatán

kétségbeeséseim

szerpentinösvényein

hol világszél fúj fent

s ölyvre sas csap újfent:

füstbefogta barbár

szürke sziklaoltár

ég tőle a kőszál

(hol csak zerge kószál)

hol társul a sátán

kísérget a sétán

– Ha borulsz bokámig

mind tiéd, mi látszik

lelkedért cserébe

száz csillag hull elédbe

angyalok valahányan

lehelethalaványan

kik eddig nem karoltak

most már ölelni fognak

szárnyalsz turulmagasban

karjukon múlhatatlan

2

De görgetegkövekre

örökre számkivetve

hová vezet e mélyút

ki rója mi elé jut?

szerelmek fagyhalála

itt ér véget a játszma?

vicsorgó szakadékok

zugán kezdet és végok

hallgat csontváz mosollyal

völgyvájulat-oromfal

a szem ezt kapta tájul

a múlt magába zárul

a végtelen határa

visszahull önmagába

Csend – árad szét a katlan

méhéből fogyhatatlan

mi készült itt a felszín

mélyén? szó nincs milyen kín

hallgat szurdok-magaslat

száz szörny kőarca hallgat

a formák telhetetlen

dermednek béna csendben

menny szégyenpírja rőtlik:

csend – időtlen időkig

Utóhang a Paradicsomhoz

I.

Kezdődik a leghosszabb fejezet.

Nyergeletlen lovak robognak

velem, veled.

Ne kérdezd merre. Még borong a holnap

szavak által homályosan.

Amit te mondasz, az a mondat.

Lesz mint a nyár, mint friss forrás, olyan?

Tudom, minek vagy megtestesülése,

valami itt feldúsul, megfogan.

Tudhatatlan, mi, sejtés csak, mivégre,

de te, ki hozzám ízeledsz

egy ölelésen túli ölelésbe,

sodorj tovább, út és cél így lehetsz.

Rám domborodsz majd, föléd boltozódom,

és hallunk robbanást, szólsz: szíved ez.

Súlyosak az esztendők, mint az ólom,

e földön utolsó nyomom

könnyű lépteid láncába fonódjon,

súrlófényedben – gally – lombosodom.

Zúgnak a percek, a napok dörögnek

(hallod?), míg arcom arcodon,

parlag földem elárasztják a zöldek,

bennük remegsz, én benned remegek.

Engedj, Öröm, felszakadni, közötted,

és köztem tiltás többé nem lehet,

közös láncon, szerelmed zárterében,

szövi műveit a rab képzelet,

mikor jel egy villog csak fent fehéren:

mosolyod félholdja mennyboltomon,

s izzani kezd szavad a cellamélyen –

s izzva marad most és mindenkoron.

II.

Tisztább minden erénynél, büszke bűn, te,

nyilallj át rajtam, perzseld homlokom;

ami vágyódni így tud, sose hűtsd le,

visszahűlnünk nincs már mód, kedvesem.

Te csillansz bele rég minden betűmbe,

s lappangsz öt érzékemben selymesen.

Őrizd, óvd. Mert súlyos lesz, mint a mázsa,

legpihényibb selymed is testeden;

tépnéd már le, ha vettetnénk magányra,

s én béklyót nem lelnék többé olyant,

melynek magamhoz tudna kötni lánca.

Zárj mosolyodba. Rajzra rajzolat,

zuhog képre kép. Átsüt pőreséged

legvastagabb ruhádon is. Fogadd,

ki élne veled – csak belőled élhet.

Szemedben résnyi ragyogás. Szemed

ígéri már: igen, bármerre, végleg…

nem lenne szabad így tündöklened.

Mától, ami lesz, minden újrakezdés,

viharfényes, mély hátterek

előtt most fordul termőre a kert, és

kínálod tiltott gyümölcsét, magad.

Végzi örök munkáját a teremtés,

két halál kell, két rém-alak,

a Többé nem, a Soha már halála,

hogy kaszáikkal belénk vágjanak.

Ami történt, mégse fúlhat homályba,

ha kezdődtél, folytatódsz is velem.

Szörny, ölni kész, te, vágyak pusztulása,

megvetően tekint szemem

görbe kaszád halálos mosolyába.

III.

Lent, mélyvilági senkiföldemen,

lidérc korodban először a szélben,

ott láttalak, hol nyílt a völgyperem.

Arc arcba fúlt. „Ki ég, te égsz, sötéten?”

„A bankárné lobog, Beatrice.

Lesbia volt, míg árnya testben élt fenn.”

Árny árnyra hullt. „Gina zuhant ide.

Voltam Diotima, Laura, Lilla.

Köd-másunknak itt kell vergődnie.”

„Egybeálmodtalak velük.” „Ha nyitva

kapu lehetne itt…” „Nincs.” „Kegyelem?”

„Nálunk se volt, esdő szóra, se kínra.”

Zúgtak a tárnák, tárult a verem:

„Keltettek vágyat, de nem viszonoztak.”

„Barlang! csak Őt engedd kimentenem.”

„Leghalottabb halottaid e holtak.”

„De ez követne. Követnél?” „Talán.”

A forgószél: „Ne hidd. Elhagyna holnap.”

„Holt fényét akkor is megtartanám.

Adj esélyt a nyerhetetlen reménynek.”

A kút: „Többé nem.” Szurdok: „Soha már.”

Visítottak (leplük bőrükre égett),

szaggatták lángra gyúlt ruhájukat

a mélység csillagai, a lidércek.

Egy kivált közülük. A szélfuvat

elém sodorta. „Minden poklon úr, nyiss…”

„Nem nyitok!” „…nyiss neki hozzám utat.”

És támadt csend. „Jössz, hova e fölút visz?”

Szurdok, vermek hallgattak feketén.

Csillag, te! Megkíséreltem.

Ha túl is

az emberélet útjának felén.