Atrium Mortis

Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett –   Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesülésnek.   Valahová vezettek a lábnyomok; egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –   Ez adatott, e múlás nélküli idő. E csorba   látóhatár, e könnytelen homok. Micsoda szerelem fúlt itt a porba!   – – – Mentem tovább,   sikoltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,   s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tűzterében   a táj fényt kap s az üldözött egész   megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébem:   „Ki itt belépsz…”   Beléptem.