Kései megperzselődés

Szabó Magda:
A pőre élet

Lakatos Pistának amico dilectissimo

Nem szerencsés, ha a költő tanácsot ad a sorsnak, mert olykor megfogadja, s nem bizonyos, hogy a konstruktív javaslatokat vállalja fel. A Moira tudja, micsoda harmóniát csikarhat ki a szenvedés disszonanciája az alkotóból; a Parnasszuson értenek a művészethez. Lakatos, aki szinte legfiatalabbként került már pályája kezdetén is az irodalmi élet ifjú vezetőiként számon tartott Újhold-kör lírikusai közé, nem számolt mestersége mitológiai erejével. Azt még, hogy, amint közölte, az ember menthetetlen, következmény nélkül leírhatta, az ókor sose kételkedett abban, hogy az embereken csak pillanatokra lehet segíteni, ám fiatalosan hetyke kijelentése, hogy az alkotás nem több, mint kutyáknak játszott hegedűszóló, aligha volt vállalható Apolló fülének: ha elfogadná, félelem és művészet teremtette önmaga létjogosultságát vonná kétségbe. A költő egyébként maga hívta ki maga ellen a szörnyeket, mikor elárulta titkát: Engem nem válthat meg, csak a fájdalom. Hát akkor váltsa meg – határoztak a későbbi műfordítói celláját belengő églakók, s Klió, ha pirulva is, kollaborált: két olyan szörnyeteget, egyazon időben, egy történelmi időszakon belül, mint Hitler és Sztálin, nemigen láttak még színpadon. A megváltó fájdalom másfelől is segítette a költőt, megadta neki az üldözések és üldöztetések idején az empátia áldását, veszélyforrását. Mikor Lakatos nevét már jegyezték az irodalmi tőzsdén, az akkori paraméterek között úgy látszott, nemhogy életműve nem lesz, de élete sem. Nem jogállamban élt, egy terror árnyékában, ahol a menekülés útjai közül csak az emigráció és az öngyilkosság határsávjában nem kértek útlevelet. A pokol bugyraiból a költő a börtönt választotta, a rabságban fordított antik művekben szereplő isteni apparátus érdeklődve figyelte, hogyan válaszol a történelem kérdéseire. A költő jól felelt: hogy a valódi fegyház a becstelen élet, és a meg nem tagadott meggyőződés az igazi szabadság, leírta nem egy versében.

Tulajdonképpen csodagyerek volt, ha vidéki otthonában nem állt is akkora reflektorfényben a szinte első éveitől versben gondolkodó kisfiú, mint a fővárosban élő alkotók eleve irodalmi közegben növekvő sarjai. Családja viszont tudta, mit ér, nevelői is felismerték különleges képességeit, maga a szakma meglepő hamar visszaigazolta: tizenhét évesen már ott mozog a történelmi időszak legszigorúbb bírálói, az Újhold fiataljai között. A jelzős főnév magállapítását büszke címként viselő poeta doctus ritmust, harmóniát szokatlan érzékenységgel, belső hallással érzékelő zenei füllel született, rímképletei, ütemező technikája a legváratlanabb formai bravúrokra képesíti, s ami azonnal feltűnik versépítő megoldásaiban, soraiból, témaköréből, nemcsak ízlése alakulása. Szellemi képlete, de szellemi életrajza is rekonstruálható. Minden írásában tetten érhető, mikor melyik mesterét követi. Önálló útja akkor kezdődik, amikor saját speciális tematikájára rátalál, s elfelejti, valaha úgy építkezett, ahogy a nagy elődök, aranyjánosul, a nyugatosok módján: lángok és kardhegyek között bolyongott, míg végre szembetalálkozott önmagával. Ahogy nyomon követhető, mikor kinek a bűvöletébe esett, kihallik, mekkora szerepe van a történelemnek abban, hogy hangját cserélje, mert amit epodosban elmond, ott persze nem a pártuszoktól aggódik és tőlük félti Romulust – Árpád – népét, Rákosinak szól a modern „quo-quo scelesti” intelem; a modernizált sermo sem a Via Sacrán bolyongó Horatiust idézi, a magyar Forum lekerül a Darling eszpresszóba – korának az a Rostruma –, nyolc évvel a magyar forradalom kitörése előtt ott bujkál az előrejelzése az egyszer majd elkerülhetetlennek. Egyszer, a második világháború idején, már állt a pokol tornácán, de közeleg az új apokalipszis, nem békélnek a szörnyek, amelyek bicskei, etyeki pokoltüzébe szinte belevakult. A személyes trauma költői fejlődése útján egyetemes mondanivalója terebélyesedett, a recenzens meglepődik, mert a költő immár nem udvarias, elhagyta az antik eposz eleganciáját: ha a történelem lealjasodott, hadd olvassa az utókor. Lakatos fiatal keze úgy írt hőskölteményt, mintha Kafka tette volna Trója égése idején; a történelem pörölycsapására szerencsére az alkotás ütésével felelt: rögzítette nemzeti meggyaláztatásunk pillanatait.

Lírai szókincse párhuzamosan változik az epikaival, a parázsló indulatok tragikus objektivitássá szelídülnek, tektonikus mozgásrendszere más lesz, a rezgések e korszakban nem a szülés teremtő rángását, de az agónia görcseit közvetítik: Lakatos magánéletének csolnakán nemcsak ő maga, a fasizmus hánykolódik. Az Auschwitzig üldözött és örökre siratott lány figuráját tárgyilagossá merevedett részvéte kitörölhetetlenül olvasói emlékezetébe vési. Lakatos nem saját vesztesége miatt sír, hanem a megsértett humánumért. Már nem rezegnek sorai közt az üres lárvák, a gólya elszállt, elvitte csőrében a nyarat, ösztövér vén nyulai csüggedten rágják a száraz fakérget, körötte egy megőrült világ díszletei. Hol vannak már Lakatos terzinái, a kínjai között is vállalt édes élet, a veszély, amint Prométheusz keselyűje egy közösség felett köröz, ugyan ki tudja jobban nála, hogy mentené egy nemzedék immár pőre életét. Szembe kell néznie a halálnál sokkal irgalmatlanabb élettel, az etika posztulációja mégsem változhatik: kínozzatok hát vitézül, hagyom, még nálatok a hatalom, akkor se mond mást és nem tesz, csak ami megegyezik hitével.

Még ötvenhat sehol, amikor Lakatos belesikolt a kilátástalannak érzékelt éjszakába, amely termeszként emésztette: nézd, hazánkat kifosztják, jaj édes Magyarország. Van, aki a szenvedéstől egyre hangosabbá válik, Lakatos elcsendesül. Irreális képei hirtelen kigyúlnak a realitás díszletei között, s úgy világítják meg líráját, epikáját, ahogy nagy eső után szűrt napfényben olykor felfénylik egy-egy bokor, egy szál virág. Csillognak a széttört realitás cserepei, mostanra tanulja meg igazán, amikről azt hitte pályája kezdetén, hogy mindig tudta, Babits törvényét: a dinamika erejét olykor megsokszorozza a statika. A kötő/*sic*költő/ tudomásul vette mindazt, amivel számolnia kellett, lírája és epikus versei boltozata megszilárdult, elvisel bármi terhelést. Soraiban Anna Mártával, Márta számtalan más figurával azonosul, nincs már a költő számára külön nő profil, csak profil. Saját élete fogytán mások életét gyászolja meg, a vörös tüzek elhamvadtak a réten, a csóvahajigáló rókákat elnyelte a tél, akit átölel, már régen nem ember, akkor sem, ha az, hanem a halál felé ballagó emberiség, holdfényesen, könnyektől vizesen. Lakatos záró verseiben már kerek a világ, nincs annál szomorúbb, nincs nála gyönyörűbb, örök csak a művészet, halhatatlan csak a művész, halandó csak a halál.

Az utolsó négy-öt esztendőben nem egy váratlan irodalmi szenzációval lett gazdagabb a magyar próza; mikor Lakatos összegyűjtötte, egybeszerkesztette és kiegészítette életrajzát, a Farsang-ot, elmosolyodtak a föld forgását ironikus közönnyel szemlélő istenek. Lakatos remeklése olyan vallomás, hogy olvasója nehezen tudná elfelejteni. Ebben a könyvben valami olyan sikerült, ami csak kivételes kegyelemben részesülő életrajzíróknak szokott, akik kezét angyalok vezetik, s váratlan bábák álltak az alkotás szülőágya mellett. Sajátságos névsor ez, Szent Ágostonnal kezdődik, de benne van Schönberg éppúgy, mint Chagall és Dante is benne van és az angyalok és Hieronymus Bosch és Rousseau és persze Goethe és Cserei Mihály és maga Lakatos. Ha valaki, az alkotó ismeri a világirodalmat, művei megformálásában rangos személy segítette, maga Tacitus, s miután megtanulta, hogy harag és szenvedély nélkül ábrázolt állapotában sistergővé válik a ketrecbe zárt indulat és farkasok vicsorognak a pórázon vezetett minősítés mögül, Lakatos ártatlannak látszó mondatai mögött nemcsak Klió pirul, gépfegyver csattog, de maga a könyvbe parancsolt eleven élet enged meg olykor egy-egy visszafojthatatlan fényként felvillanó mosolyt. Lakatos nemcsak a nagy prózaírók közé emelkedett a Farsang-gal, de valamiképpen iskolát is csinált, csak tudják a tanítványai egykor utánozni látszólag ártatlan, szabadon hagyott mondatlogikáját, a költőként élt, átéletett és tanult mondatlüktetést, a gondolati rímek pántját, s azt az elbűvölő optikát, ahogy ártatlannak álcázott kísérleti asztalán elvégzi derült viviszekcióját. A boncasztalon egy család, egy földrajzi közösség, egy ország, egy világ, az ég, a pokol és egy kisfiú, aki szemünk láttára nő művésszé, horizontja peremén a katonai és civil frontok áldozatai, és az olvasó igazán nem érti, hogy tud olyan jól mulatni olvasás közben, amikor az egész olyan kétségbeejtően szomorú. A szem, amely mikroszkóppal dolgozik, objektív, a szike, amely az asztalon operál, megbízható, saját organizmusába vígan belevág az életrajz írója, mintha nem a maga vérét csorgatná, míg megírja Az Ember komédiáját. Ahogy kedvelt kutyái, gondolatok füvében hempereg, s így, hátára fordulva, bámulja a körötte zajlott, zajló és zajlani fogó csodálatos, ismételhetetlen, elbűvölő, átkozott, gyönyörű és mocskos életet.

Könyvének nyitása egyenesen összehasonlításra ingerel, bár a párhuzam elég meglepő: a recenzensnek Tormai Cecile híres műve, A régi ház jut eszébe, s mindjárt el is neveti magát, mert hát hogyne nevetne azon, hogy A régi ház éppen úgy kezdődik, ahogy Lakatos életrajza. Tormai Cecile ősszülei német fakitermelők, a nagy folyón érkeznek szálfákkal Keletre, Magyarországra, Lakatos ősanyja is német földről megy pántos szekéren árut szállítva Hollandiába, folyó helyett a vizet a tenger képviseli, a holland víziváros figurái közt Rembrandt fiktív alakja. Az olvasó meglepetésére kiderül, a Megváltó többek között hollandul is tudott, különben hogyan hívhatná fel Lakatos ősanyja figyelmét arra, hogy egy kötélverő famíliának árujával mégiscsak a török dúlta Magyarországon volna több lehetősége, mintsem a tengernél. Ideérkezve azután gazdagodik a család a legváratlanabb etnikai és foglalkozásbeli elemekkel. Micsoda képtár van a brandenburgi ősanya galériájában, az Árpáddal jött vaskalapáló leszármazottjai osztrák és angol atyafiakkal rokonosodnak, a kötélverő iparosok mellett tudósok, kanonokok, mézesbábosok, pékek, suszterek, ácsok, mérnökök. És micsoda baráti kör kocog Daimler úr gépkocsija mögött, jóval az Újhold fiataljainak feltűnése előtt felbukkan Vajda János, a költő, a család jóembere, Ginával, mellette egy eb- és majomtenyésztő természetbarát, ott van Vas József, a miniszter is Biller Irénnel, és persze Lakatos szűkebb famíliája, a bicskei bankház vezetője, az apa, aki mögött pékműhely füstölög, még távolabb suszterek szurkos cérnája kunkorul, a kertből mézillat árad. Személyes baráti köre is változatos, az Anyaszentegyház Szeráfikumában a hit paraméterei között olyan kevés eredménnyel hívőnek nevelt Lakatosnak sem a felvilágosító adatokkal nem fukarkodó iparossegédet, sem az Ágota néni történetét közlő Ádámot nem lehet soha elfelejteni. A Madách londoni színét megszégyenítő gazdagságú, változatos emberanyagnak, persze nemcsak a könyv, a költő és a prózaíró nagyra növekedése érdekében mindenképpen szerephez kellett jutni Lakatos élete színpadán. Ahány figura, annyifélét adott az alkotónak, vagy annyiféle módon fosztotta ki. Az adás és elvevés kettős élménye nélkül nincs nemes irodalom.

Ahogy műfordításaira ráfigyel művének olvasója, úgy lepődik meg a kötet portréfejezetein. A festés szavakkal történik, de micsoda Szabó Lőrinc néz vissza ránk Lakatos ábrázolásából, Berda József szalonnájának még a szagát is érezzük, s a lány, aki Lakatos érzelmi életén és a világtörténelmen egyazon talppal lépett át, nemcsak Lakatos magánmitológiájának figurája, valamennyiünk tulajdona lesz. Van a Lakatos fordította Aeneis-ben egy volscus katonahajadon, Camilla, akiről azt írja Vergilius, úgy fut át a búzavetésen, hogy talpa alatt nem hajlik meg kalász. Lakatos szerelme, aki egyben minden további szerelem, s aki jogfosztottságában, minden emberi méltóságában a történelem, vagy az értelmetlen, túl korai halál által kergetett, meggyalázott ember szimbóluma, úgy lépdel át az olvasó gondolatain, mint egy anti-Camilla. Kora sincs, mégis él, az olvasó haláláig.

A Farsang címadó fejezete e műben kulminációs pont. Ebben a sajátságos gazdagságú, váratlan irodalmi meglepetésben a recenzens sose hitte volna, hogy számára ezentúl a Bolkonszkij herceg fémjelezte háborús ábrázolás egyik paraméterére a Lakatos Ádám barátja közvetítette eseménysorozat révén megismert Ágota néni paramétere felel: története kapcsán angyalok és ördögök tanácstalanul néznek egymásra, az angyal zavartan elfordul, de az ördög se fölényes, patáját rágja tanácstalanul. Már Cica néni is felejthetetlen, már Gunda néni is az, aki az élet legváratlanabb pillanataiban, ha kérdezik, ha nem kérdezik, egyszer csak megszólal, s mikor éppen valaki meghal, szelíden azt mondja, vágok egy kis husikát. Már a keresztapa halálának körülményei is azok, vagy miközben közéleti nagyságok között a háromesztendős Lakatost a megterített asztalon vendégtől vendégig taszigálják tálak és tányérok között az abroszon, hát még Ágota néni! Az olvasó már a névnél elkezd asszociálni, a név szelíd és rózsaillatú, Kiss József versét idézi, abban szerepel egy a vőlegényéhez sírig hű, a Tisza ellen pert indító vénkisasszony. Lakatos Ágotája a németek és oroszok közt hányódó, hol elveszett, hol visszafoglalt Bicske és Etyek színhelyeken mozog, miközben a kirabolt ház elé rakott zongorán Ádám, a barát, órákon át az oroszoknak klasszikus zenét zongorázik, az unokahúgok után az oroszok az aggszüzet is megerőszakolják, az akció órákig tart, nem csoda, ha Ágota néhány hét múlva halott. A vénkisasszony annak idején elkészített végrendelete az eseményeknek megfelelően megváltozik és kiegészül, temetésének forgatókönyve van, mely a frontok cserélődése miatt megvalósíthatatlan. A falusiak igazán végrehajtanák Ágota utolsó kívánságát, ki tehet róla, ha lehetetlen, mert a temetési menetet gépek lövik, bombázzák, a lovak összerogynak, a koporsó az árokba gurul. Mire a repülők elmennek, az oroszok éppen szembemasíroznak a gyászmenettel, a gyülekezet csak úgy tud menekülni, hogy Ágota néni unokahúgai elhitetik az oroszokkal, a felvonult falusi gyászolók fogadóbizottság. Az oroszok boldogan átveszik a laza erkölcsű hölgyek által átnyújtott szalagos koszorúkat a feliratokkal: „Nyugodj békében”, „Örökre emlékezünk rád”, s ha az olvasó azt hiszi, vége a történetnek, téved, a recenzens azért érezte azt, hogy az angyal egyre zavartabb és az ördög már farka a bojtját tépdesi. Miután a kisasszonyt a háborús események miatt nem lehet kriptában eltemetni, elhantolják hát egy kertbe, de szegény Ágotának ott sincs nyugovása, mert az oroszok az ősi recept szerint értékeket keresnek, és porhanyóssá locsolják a földet. Nem kis meglepetésükre az akkorra már kissé használt Ágota teste bukkan elő ezüst- és értéktárgyak helyett. A rémregény folytatódik: Ágota tetemét mindig új helyre temetik, de mindenhonnan újra kilocsolják, végül egy élelmes tehetős rájön, ezüstneműje és egyéb tartós értéke számára rendkívüli védelem Ágota immár közismert teteme, de ésszerűbben kell elhantolni, fedél alá.

Átveszi hát a romantikus utóéletet élő halottat, s értékei fölé temeti egy fészerben. Amire nem gondol, olyan természetes: egy orosz meglesi, a leselkedőt egy másik orosz lesi meg, aki az Ágota immár elviselhetetlen állapotba került teteme mellett a feltételezett kincs miatt megöli társát, s a mészáros famíliának immár nem a vénlány, egy katona holttestével kell elszámolnia. Hogyan tehetné? A karon ülő gyerek kivételével az orosz tiszt a négytagú család minden tagját agyonlöveti. Ezek után mi volna ebben a könyvben, ami még meg tudná lepni az embert? Borgia Lukrécia esküvője, Lakatos előadásában, aki gyerekfüle a szajha szót szukának érzékeli, és nemigen érti, hogy miért ne mászkálhatnának meztelen kutyák a földön, és miért ne szedegetnének bonbont a szőnyegről egy orgián, amiről azt képzeli, olyan, mint egy díszvacsora?

Lakatos egyik szerelme úgy rögzül Lakatos gondolatai között, ahogy utoljára egy gyerekelőadáson látta, ahol az gólyát alakított. Áll az emléklány, gyönyörű, és gólyacsőre van, arcán egy másik emléklány kormos napszemüvege, valahol a színpad peremén Sztálin kivégzett fia, akiről az oroszok beszélgetnek, a kamasz Lakatos először hallja Berija nevét és Gunda néni csak úgy magának érdeklődik, helyes-e, ha töltene egy kis borocskát. Tárgyak, műeszközök, hullák, zongorák, locsolók, szellemek körberepülnek, csörgeti az ördög a golyókat, és bár nem kérdezi, hogy hol a piros, Lakatos tudja. Mikor mindezek történtek Ágota néni hullájával, már közeledett a piros, akkor a golyó éppen zöld volt, Ligeti Miklós, a vándor könyvárus cédulát dob ki a marhavagonból, visznek a halálba, Lakatos olvassa; írás a porban, emberpor a levegőben? Gunda néni néz, csak úgy magának megint bejelenti: „Vágok egy kis husikát.” Csipkésszegélyű szentképek szállnak, Lakatos megfogja őket, egyszerre préseli le a bűbájt az iszonyattal, koronaként mellé biggyeszti saját fogsága alapdokumentumát, a kihallgatási jegyzőkönyvet, s aztán lezárja ezt az elbűvölő rémlátomást, amit létrehozott, egy nagy költő váratlan képével, a mindenséget tartja fején a bozótban egy kis menyét kérdőjellé merevedő teste. Elkészült Az Ember komédiája. Köszönjük meg Lakatosnak.

Új versek és egy régebbi

Függelék

Életrajzi vázlat és bibliográfia

Nem feladatom saját munkásságom értékelése. Ez a szakma és az olvasó dolga. Az alábbiakban kizárólag dátumokra, tényekre szorítkozom. Egy pályarajzomat áttekintő, filológiai pontosságra is törekvő tanulmány, lexikon- vagy kézikönyv-szócikk a következő adatokból indulhat ki:

LAKATOS ISTVÁN 1927. április 26-án született Bicskén, Középiskoláit Tatán és Zalaegerszegen, az egyetemet Budapesten végezte. Munkáival a Válasz, a Magyarok, a Sorsunk, az Újhold és más folyóiratok hasábjain 1947 óta szerepel.

1949. január: Baumgarten-díj. 1949 könyvnapok: A Pokol tornácán és egyéb kisebb költemények (Dante). 1954: Bessenyei-kör néven megalapítja a Petőfi-kör elődszervezetét. 1955: a Petőfi-kör vezetőségi tagja, ugyanebben az évben kizárják a vezetőségből. 1956: az írószövetség elnökségének tagja. 1957: Heine: A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból (fordítás, A német elbeszélés mesterei I., Európa). 1957. március: letartóztatják. 1959: visszanyeri szabadságát. 1962: Vergilius: Aeneis (fordítás, Európa). 1963: Vergilius: Eklogák (fordítás, Magyar Helikon). 1964: Mahábhárata–Rámájana (fordítás, többekkel, Magyar Helikon). 1967: Vergilius Összes művei (fordítás, 1. kiadás, Magyar Helikon; 2. kiadás, kísérő tanulmánnyal, jegyzetekkel, Magyar Helikon, 1973; 3. kiadás, Európa, 1984). 1968, 1973, 1982, 1988, 1989: kiadói nívódíjak fordításaiért és eredeti munkáiért. 1970: Évezredek eposzai (válogatás a világ nagy elbeszélő költeményeiből; bevezető, kísérő tanulmány és fordítás, többekkel, Kozmosz). 1971: első szerzői estje az Eötvös-klubban, Keresztury Dezső bevezetőjével. 1972: huszonhárom évi szünet után második verseskötete, az Egy szenvedély képei (Szépirodalmi). 1975: visszaveszik a Magyar Írók Szövetségébe. 1981: Írás a porban (válogatott versek és kisebb versfordítások, Szépirodalmi). 1981: Vergilius: Georgica (különkiadás az Összes művek-ből, utószóval, Giacomo Manzú illusztrációival, Magyar Helikon). 1982: a Művészeti Alap jutalma műfordítói életművéért, és Graves-díj az év „legszebb” verséért (Atrium mortis címen jelent meg). 1982: Kék pille (új és régebbi versek, a békéscsabai Megyei Könyvtár bibliofil kötetként, könyvárusi forgalomba nem került). 1983: József Attila-díj. 1984: Ugyan miféle kutya ez? (önéletrajzi írások a békéscsabai Megyei Könyvtár sorozatában, könyvárusi forgalomba nem került). 1985: második szerzői estje a Fészek-klubban; ugyanott Szőllősy András triójának bemutatója: Töredékek Lakatos István verssoraira. 1985 ősze: Déry-díj. 1986-tól mindmáig tagja az írószövetség választmányának; Könyvhétre Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel megindítja az Újhold-évkönyvek sorozatát (1991 végéig 12 kötet). 1986–1987 és 1989–1990 közt a Soros Alapítvány kétszer kétéves ösztöndíja. 1987: Újhold-est hatvanadik születésnapján a televízióban. 1987 nyarán: A sötétség virágai (vers és próza, Szépirodalmi). 1988. január: portréfilm a televízióban. 1988: Bhagavad Gítá – A Magasztos Szózata (fordítás, Európa). 1991: a Magyar Köztársaság 1956-os emlékérme. 1992-től akadémikus. 1992 októbere: a Soros Alapítvány irodalmi életműdíja. 1993, könyvhét: Paradicsomkert (összegyűjtött versek és szépprózai munkák; életműsorozat I. kötete, Tevan); 21 vers (válogatás, Belvárosi). 1993: a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje. 1993–1996: a Magyar Könyv Alapítvány kurátora, majd elnöke. 1995: Kossuth-díj. 1995 őszétől: ismét tagja az írószövetség elnökségének. 1996: Hét évszázad magyar költői (a korábban Hét évszázad magyar versei címen megjelent antológia újraszerkesztése, Kovács Sándor Ivánnal, Németh G. Bélával; Tevan). 1997: Mahábhárata-fordítások, Vergilius Összes művei (az életműsorozat II. kötete, bevezető tanulmánnyal, jegyzetekkel, Tevan, sajtó alatt).

VERSEI FORDÍTÁSBAN Angolul: Laura Schiff, Alan Dickson és Daniel Hoffman (The New Hungarian Quaterly, 1973/4 1983/1). Héberül: Jáoz-Keszt Itámár (A Csodaszarvas, I–III, Tel-Aviv, 1984–1989). Oroszul: névtelen (Megyek élő testvéreimhez – finnugor költők antológiája, Magyar Írószövetség, 1993). Spanyolul: Jesús Tomé és Ferdinandy György: Mariposa azul (Kék pille, Válogatott versek, Rio Piedras, Puerto Rico, 1996).

IRODALOM Kabdebó Lóránt: Lakatos István (monográfia az Akadémiai Kiadó „Kortársaink” sorozatában, 1986).

HETVEN VÁLOGATOTT RECENZIÓ, TANULMÁNY 1948–1997 KÖZÖTT: Sőtér István (Négy nemzedék, 1948; Gyűrűk, 1980); Keszi Imre (Szabad Nép, 1949. V. 31.); Faludy György (Népszava, 1949. VI. 3.); Szabó Ede (Fiatal Magyarország, 1949. VI. 9.); Spectator = Thurzó Gábor (Vigília, 1949/8); Reményi József (Books Abroad, Oklahoma, Summer 1950); Devecseri Gábor (Magyar Nemzet, 1962. VI. 10.; Antik tanulmányok, II, 1981); Rába György (Nagyvilág, 1963/2); Cs. Szabó László (Katolikus Szemle, Róma, 1963/3/; Római muzsika, 1988); Tamás István (Magyar Nemzet, 1963. IV. 9.); Szilágyi János György (Antik tanulmányok, 1963/3–4); B. Révész Mária (Filológiai Közlöny, 1963. I–VII.); Horváth István Károly (Nagyvilág, 1964/2); Falus Róbert (Népszabadság, 1967. IX. 1.); Tüskés Tibor (Nagyvilág, 1968/3); Tóth Béla (Alföld, 1968/5); Kartal Zsuzsa (Magyar Nemzet, 1972. IV. 9.); Falus Róbert (Népszabadság, 1972. IV. 14.); Beney Zsuzsa (Élet és Irodalom, 1972. IV. 22.); Veress Miklós (Kortárs, 1972/7); Tüskés Tibor (Könyvtáros, 1972/8); Rónay László (Tiszatáj, 1972/8); G. Szabó László (Magyar Hírlap, 1972. X. 14.); Alexa Károly (Kritika, 1972/11); Ritoók Zsigmond (Antik Tanulmányok, 1975/1); Vargha Balázs (Magyar Nemzet, 1981. XI. 24.); Tasi József (Új Könyvek, 1981/12); Lengyel Balázs (Élet és Irodalom, 1981. XII. 12.); Seres József (Népszabadság, 1982. I. 8.); Pomogáts Béla (Magyar Hírlap, 1982. II. 20.); Sőtér István (Jelenkor, 1982/5); Albert Zsuzsa (Négy Évszak, 1982/8); Kabdebó Lóránt (Kortárs, 1982/12; Az Újhold költői, 1988); Kabdebó Lóránt (Jelenkor, 1983/10; A műhely titkai, 1984); Kováts Sándor Iván (Népszabadság, 1984. X. 2.); Rónay László (A magyar irodalom története 1945–1975, II/2, 1986); G. Szabó Lőrinc (Napjaink, 1987/2); Kabdebó Lóránt (Jelenkor, 1987/4; Sorsfordító pillanatok, 1983); Kabdebó Lóránt (Magyar Nemzet, 1987. IV. 25.); Lukácsy András (Magyar Hírlap, 1987. V. 6.); Ferenczi László (Magyar Nemzet, 1988. II. 15.); Vasy Géza (Népszava, 1988. III. 19.); Kovács Sándor Iván (Népszabadság, 1988. IX. 6.); Bertha Bulcsú (Írók, színészek, börtönök, 1990.); Határ Győző (Öt tanulmány, „Irodalomtörténet”, Tevan, 1981); Ólmosi Zoltán [A Berzsenyi-(sic!) körtől a Petőfi-körig, Múltunk, 1992/2); Kabdebó Lóránt (Magyar Hírlap, 1992. IV. 18.); Osztovits Ágnes (Magyar Nemzet, 1993. VI. 26.); Tarján Tamás (Népszabadság, 1993. VIII. 7.); Kovács Sándor Iván (Magyar Hírlap, 1993. VIII. 11.; Ferenchegyi esték, 1994); Major Ottó (Élet és Irodalom, 1993. VIII. 1.); Végzetes esztendők tanúi, 1995); Bohár András (Élet és Irodalom, 1994. I. 7.); Tüskés Tibor (Lyukasóra, 1994/1); Szabó Magda (Holmi, 1994/2); Szentesi Zsolt (Holnap, 1994/2); Hegedűs B. András (1956 Évkönyv, III., 1994); Fodor András (Forrás, 1994/3); Eva Haldimann (Neue Zürcher Zeitung, 1994. III. 19.); Varga Lajos Márton (Népszabadság, 1991. V. 3.; Írók Budapestje, 1996); Sárközy Mátyás (Bécsi Napló, 1994–1995–1996); Bálint B. András (Kortárs, 1994/7); Vargha Balázs (Lyukasóra, 1994/10); Lukácsy András (Magyar Hírlap, 1995. IV. 1.); Fazekas Ágnes (Élet és Irodalom, 1995. VII. 28.); Dobos Marianne (Isten tenyerén, 1995); Nemes Nagy Ágnes (Orpheus, 1995–1996); Jesús Tomé (Presentación, Mariposa Azúl y otros poemas, Puerto Rico, 1996); Standiesky Éva (Az írók és a hatalom, 1996); Lukácsy András (Magyar Hírlap, 1996. XII. 7.); Tóth Judit (Kortárs, 1997/1); Szepes Erika (Népszava, 1997. II. 8.).

Abból a közel sem örvendetes alkalomból, hogy megkezdem életem utolsó harmadát, a pályafutásomat kísérő híradások válogatott jegyzékét közlöm fentebb. Nem gondolom – csúf szerénytelenség lenne, ha szorgalmaznám, ha sugallnám csak –: a megadott bibliográfia minden tételét, akár nagyobb vagy szűkített részletét csatolja valaki lexikoncikke vagy munkásságommal foglalkozó tudós fejezete végére. De általános tapasztalatom (és ez nem csak az ÚMIL-ra vonatkozik, A magyar irodalom történeté-nek vaskos köteteire, sőt A magyar irodalom története bibliográfiájá-nak fóliánsaira is), az elengedhetetlen forrásmunkák adatsora olykor igen hézagos, gyakran ötletszerű, még többször kirívóan felületes. Az ÚMIL rólam szóló hasábjának recenziójegyzéke sem kivétel. Nem csak itt, a nevemet követő áttekintések záradékául, másutt is rendszeresen visszaköszön az a néhány könyvészeti adat, amelynek alapján megtárgyalásra kerülök, mintha nem akadna sok tucat hasonlóképp használható. A jövő kutatói számára válogattam össze hetvenet ezekből – az elmélyült, hozzáértő tanulmányokból csakúgy, mint a süket, vállveregető, rosszindulatú darabokból. Nem árt, ha a lelkiismeretes irodalomtörténész, aki arra adja fejét, hogy velem foglalkozzék, figyelmére méltatja ezeket is. Magam, ha érdekel egy szerző, és nem elégít ki vagy továbbgondolkozásra késztet a róla rögzített összefoglalás, szívesen folyamodom egyéb szaktanulmányokhoz, esszékhez – műveihez hozzáolvasok tehát. Fölhasználom ezért az évforduló kínálta lehetőséget, hét évtizedente a nagyképűség gyanúja nélkül megteheti talán az érintett, és magam foglalom össze, amit fontosnak jellemzőnek, vagy az alaposabb megértéshez ajánlhatónak érzek. Aki teljesítményemet nem sokra becsüli, pályakezdésemhez a pártállam ideológusainak megnyilatkozásaiból, jóval később Kartal Zsuzsa, Veress Miklós, Alexa Károly, Szentesi Zsolt, Bálint B. András recenzióiból meríthet érvrendszeréhez támasztékot; aki többre tart, az Sőtér István, Devecseri Gábor, Cs. Szabó László, Ritoók Zsigmond, Szilágyi János György, Tüskés Tibor, Vargha Balázs, Lengyel Balázs, Kabdebó Lóránt, Határ Győző, Kovács Sándor Iván, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Lukácsy András, Tóth Judit és mások méltatásaiból.

Lengyel Balázs:
Egy magatartás története

Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is. Pedig hát Lakatosnak és költőtársainak, az újholdasoknak (kiknek legkésőbb jelentkezett, legfiatalabb társa volt) igazán nem kellett egy mitologikus mozdulattal aranygyűrűt hajítaniuk a tengerbe, mint Polükratésznak, nagy jó dolgukban, önkéntes áldozatul a balsors elkerülésére. Ők éppen csak akkor szabadultak a balsors karmaiból: tűzvonalakon, őrjáratokon, bombazáporokon át, lelőtt társak, eltűnt rokonok, barátok, szeretők mellől. Az idegzetükben még ez élt; s mint ahogyan később kiviláglik, közérzetüket egy életre színezte a háború emléke. Megadták hát az áldozatot jó előre, mint hitték: élethosszig; nem volt félnivalójuk a mitologikus sorstól.

Pedig azért – mint kiderült – lett volna bőven.

Már az is veszélyes pozíció volt, ahogy irodalmi pályára felálltak, ahogyan kezdeti sikereik elé indultak. Lakatosé különösen. Az átéltek miatt érzékeny, kisebesedett humanitással, mely a maximumot várta el az új világtól, másfelől a művészet terén mestereiktől, a Nyugat nagyjaitól örökölt formai, mesterségbeli igényességgel. A felfordult, forrongó, új rendjét kereső világban klasszicista vágyakkal.

Hadd idézzem ide vágynak és valóságnak ezt a kettősségét. Lakatos István összegyűjtött verseinek, az Írás a porban című kötetnek a nyitóverse egy 44-ből való A Boldogsághoz címzett óda. A csokonais zengést visszhangozó vers fiatalos maximalizmussal fogalmazza meg költője aufklärista vágykörét. (Nem ok nélküli tehát a formai visszanyúlás.) „Add öröm, dőljön le minden / börtön, vallatószoba / tiszta szellemet bilincsben / ne tarthasson despota”, vagy: „jöjjön el a te országod: / értelem, fény szeretet”, és: „Tégy bordáink ketrecébe / új, szabad szívet, melyet / bosszú nem fertőztetett, / nem kel reggel rettegésre”. Végül a vers befejező sorai a régi pátosszal újítják meg a felvilágosodás örök aktuális óhaját: „Add, Boldogság, terror, álnok / diktatúra népeden / erőt soha ne vegyen / változtasd meg a világot!”

A 44-es válságot (e vágy felnevelőjét) Lakatos legnevezetesebb, legismertebb írása, A Pokol tornácán című elbeszélő vers rajzolta meg. Hexameteres „hősköltemény” ez a frontvonalba került Budapestről, az értelmetlen pusztulásról, a fasiszta terror unottan végzett szörnytetteiről. Egy rettenetességében alig ábrázolható élménysorról, mely már azért is csaknem ábrázolhatatlan, mert az életveszélyben tudomásul vett tömegméretű pusztulás megbénítja részvétképességünket. A szörnyűség árasztja a közöny szörnyűségét. Lakatos ezt is tudja. Közepébe von egy köznapivá lett, hosszan elhúzódó apokalipszisnak, mely annak, aki nem élte át, puszta képzelettel felidézhetetlen. (Félelmetes gátja ez a háborút nem látott nemzedékek képzeletének.) De Lakatos akkora erővel és annyira részletekbe hatolva tárja elénk, hogy a kritikus újra és újra olvasva a verset, végül is bizonytalan abban: felidézett sötét emlékei rázkódtatják-e, vagy a kivételes írás esztétikai hatékonysága. Nyilván a kettő együtt. Mindenesetre itt a kulcsa, ebben a tapasztalatsorban, Lakatos eszmerendszerének, humanista tartásának. Ahogyan itt rejlik egész nemzedéke magatartásáé is: a további társadalmi alakulásra adott igenjeiknek és nemjeiknek rendszere innen fejthető fel.

Csak színezi ezt a meghatározó élményt az a másik, a történelmi-politikai témakörből a szerelmi témakörhöz átvezető tapasztalat, melyet a kötet címadó verse örökít meg. Egy elhurcolt, lágerszámmal megjelölt, szögesdrótok között halálba terelt fiatal lány emlékét idézik fel itt a nosztalgikusan zengő stanzák (a verszene tudatosan Dsida Jenő Tükör előtt-jéhez kapcsol). Ám a hagyomány-ápoló formai mozdulatnál lényegesebb a gonddal feltárt ifjúkori élmény, a valódi, amely a Lakatos költészetét jegyző két nagy témakör: politika és szerelem szerves kapcsolatára utal.

Mielőtt azonban innen továbblépnénk, álljunk meg egy pillanatra. Észlelhette máris az olvasó az átélt tapasztalat és kifejezési forma feszültségét, a speciális huszadik századinak, melyre a költészet általában formabontással reagált, az adott míves keretekben való kifejezését. A fiatal Babits gesztusának szinte-szinte megismétlését: „Új italt tölteni a régi edényekbe.” Ez Lakatosnak, társai közt is, különleges pozíciója. Csöppet sem rejtett, virtuóz formakészségen és formaszereteten alapul, és a lírai epika műfajához való erős vonzódáson, mire – mi tagadás – költészetünkben szintén akad éppen elég, nagy példakép. Lakatos 1972-ben az Egy szenvedély képei című kötetének utószavában – eredményeiről mintegy visszapillantva – így összegezi útját meghatározó ízléstörvényét: „Semmi sem riaszt inkább, mint ha egy írás homályos, bizonytalan és nélkülözi a határozottságot, a teljes értelmet. A ki nem fejezett, vagy csak ködösen kifejezhető érzés művészileg számomra gyanús, hazug és torz.”

Érdekes és merész vélemény ez korunkban. De ha érvényesíthető is Lakatos fiatalkori költészetére, nem biztos, hogy áll a későbbiekre. Az az érzésem, pozícióján maga Lakatos változtatott. Ahogyan előrehaladunk kötetében az érett kor versei felé, úgy vonulnak háttérbe a kipolcolt formai jegyek, a mesterekről valló, gyakran mesteri megoldások, úgy oldódik költészetének tematikussága, elbeszélő, leíró jellege. Pontosabban: ez utóbbi három, korlátozott érvénnyel, költészete jegyeként fennmarad, de lényeges átalakuláson esik át. S ezt az átalakulást az ötvenes évek kényszerű hallgatása hozza meg, a teljes vergiliusi életművet és a szanszkrit irodalom nem egy remekét megszólaltató keserves évek érlelő munkája, mely a külvilágra tárt, nyitott szemű költői megfigyelés irányát belsőbb körökre fordította. Magára hagyatva a férfikor mélységes közepén a rémes szenvedéssel, mely szólítatlan társául szegődött – hogy szavait némileg átírva idézzem –, Lakatos ezzel a figyelem-fordulással elérkezett nemzedéki költészete (vagy a modern költészet) legfőbb műfajváltozatához: a közérzeti vagy létlírához.

Kiindulni ugyan változatlanul témából indul ki, az úgynevezett szerelmi költészetből, módszere változatlanul elbeszélő-leíró jellegű, csakhogy ahova elér, s amit már csak látszólag-elbeszélve leír, az komplex és egyetemes. Mélyen igaza van, amikor egyik versében (Tizenkét versszakasz prózában) azt mondja: „…egy szerelmi szenvedély indulata egészen másfajta indulat álarca lehet.” Más szavakkal: a költészetre és a költőre nézve mindegy: mely fényforrásból érkezik a fény a teljes színképet vetítő prizmára. – Lakatoséra történetesen a szenvedést hozó szenvedély irányából vetül. Olyasféleképpen, mint A huszonhatodik év Szabó Lőrincére. Költészete csúcsaiban egy szenvedély történetét és egy szerető száz arcát „írja le”, énekli meg, de az olvasó az összeszikráztatott ráismerések és felfedezések sorozatában sorsszerű törvényeket tapinthat. Magáról az emberi létezésről, úgy, ahogyan az legbelül, az önismeret és a világismeret rejtett mozivásznán fel-felfénylik az embernek.

Lakatos István, ez a fiatalon termékeny, ma már ritkábban szóló költő (terjedelmes, szép kötete felét remek fordításai töltik ki), így érkezett el egy körív mentén haladva rokon pontra ahhoz, ahonnan valaha kiindult. Csakhogy ez a körív, felfelé tartó spirál. A Pokol tornácán című versében a sors rajzolódik ki az életveszedelem teljében. Mai, magasabb pontján: az emberi pokolnak nem a tornácán vagyunk már, hanem belsőbb bugyraiban. S ami tapasztalást innen felhoz és a maga pontos, s ki kell mondanom, mert korunkban oly ritka: kristályosan tiszta fogalmazásával közöl, megsokszorozott modern képi erejével sejtet, sebes dinamizmusával belénk szuggerál, az a maga látszólag zárt területén van olyan felfedezésszerű, mint egykor a történelem kéretlen ajándékaként ölébe hullt téma. S éppúgy megszenvedett, csak az egészet értőbben. De e nélkül a törvényekre ráébresztő szenvedés nélkül, úgy hiszem, nincs is – szörnyű paradoxon – hatékony, gyönyörködtető költészet.

Nemes Nagy Ágnes:
Utószó

Lakatos István már induló költőként feltűnést keltett A pokol tornácán című hexameteres versciklusával, mondhatni eposzával, amelyben Budapest ostromának vízióját, a háború súlyos élményét klasszikus formába pántolta, s amelyre 1949-ben Baumgarten-díjat kapott. Az elhallgattatás mintegy húsz éve után kezdtek megint megjelenni versei, így a legújabb kötete is, az Írás a porban, ahol kiemelkedő ciklusok mellett – Egy szenvedély képei, Száz arcod – található például az év legszebb verseként Graves-díjjal jutalmazott verse, az Atrium mortis, ez a rövidségében is összefoglaló, költői magatartást, életérzést összegző vers. Megmutatkoznak e versben, éppúgy, mint a többiben, a költő kiemelkedő karakterjegyei, a szokatlanul kemény, klasszicizáló forma s a belekötözött nagyon is mai, nagyon is személyes, már-már romantikus sodrású mondanivaló, amelynek együttese, reméljük, a költő hosszan nélkülözött hangját a magyar költészetnek újra közismert értékévé teszi.

Okvetlenül meg kell említenünk Lakatos István műfordítói munkásságát, benne a nagy Vergilius-tolmácsolásokat, az Eklogákat, a Georgicát, az Aeneist, valamint Mahábhárata-átültetéseit. Annyit jelent ez, hogy a költő (kiváló költőink hagyományos sorában) a magyar műfordítás sok évszázados ügyének is hű szolgája – vagyis elöl álló minisztere.