Tragédia, dalban elbeszélve

A Varázsfuvola közönsége a felvonásközi szünetben kitódult az előtérbe. Fülledt, nyáreleji este volt, csütörtöki bérletnap, folyosókon-fogadócsarnokban rezzenéstelen állt a párás meleg. Az ünneplőbe öltözött hallgatóság nagy része az emeleti erkélyen keresett felüdülést, mások a főkapun kiléptek a boltív alá, vagy a lépcsőkön lementek egészen a Sztálin úti járdáig.

Hazafelé tartottam.

Estélyiruhás hölgyek, sötét nyakkendős férfiak a szfinxek lábánál kortyolgatták papírpohárból feketekávéjukat, és szívták a cigarettát.

Vérmesarcú, kövér alak imbolygott elő a mellékutcából. Rövidnadrágot, poros túrabakancsot viselt; fején zsíros vadászkalap, oldalán vászontarisznya. Bor- és fokhagymaillat lengte körül, jó méterre érezni lehetett, ahogy elhaladt a beszólító csengetésre várakozók csoportjai előtt.

A virágoskedvű óriáscserkész gyanakodva szemlélte az áhítatosan ácsorgók sorfalát.

 

Csütörtökön virradóra találtam egy pej csikóra. Majd éjfélig terelgettem, mégis felkötőfékeztem

 

– kezdte énekelni, nem túl hangosan, de tisztán intonálva, jól érthetően. Oldalzsákjából csatosüveget halászott elő, kéretlen hallgatóira köszöntve.

Egy arany karkötős asszony rémülten próbálta ellegyezni magától műsorfüzetével az orrbacsapó szagkeveréket, két zeneakadémista lány fintorogva hátrált.

– Ne bolondozz, Jóska – karoltak belé barátai, akik eddig néhány lépéssel lemaradva követték.

 

Felültem én a hátára, beugrottam Fejérvárra

 

– hangzott szemrehányóan még a túloldalról is, ahogy a gyér forgalmú betonburkolaton társaival a kissé becsípett monstrum átbotorkált.

Az ötvenes évek elején, az Opera melletti Révay utcában, még virágzott Niszel vendéglátó mester kóser étkezdéje. A mennyezetről csupasz dróton lelógó gyönge villanykörték teremszerű, sivár hodályt világítottak meg, egyenes támlájú kemény székeket, olcsó faasztalokat. A berendezés nélkülözött minden csínt, otthoniasságot, kényelmet, egyetlen tükröshátú, vörösbársony kanapé kivételével, amely a konyharészt a helyiségtől elválasztó vékony habarcsfalhoz támaszkodott. Itt ült nyitástól zárásig, a kályhazug közelében, mindig tiszta, szombatesti selyemkaftánban, kopaszodó fején az elmaradhatatlan sábesz-sapkával, az agg Niszel bácsi. Utónevét sohase tudakoltam, de lehetetlen, hogy ne Ábrahámnak vagy Izsáknak hívták volna: mellére omló télfehér szakállával bibliai ősatyához hasonlított inkább, mint vendéglőshöz.

Üzlettel, hívságos napi dolgokkal nemigen törődött már, hiszen jóval túljárt a nyolcvanon, a kilencvenen is talán. Örök dolgok foglalkoztatták. Az égi Jeruzsálem, s effélék. Héberbetűs imakönyvét lapozgatta többnyire, néma ajakmozgással kísérve Dávid király zsoltárait. Vacsoraidőben szakította csak félbe ájtatosságát. Ilyenkor kis különasztalához lépett veje, Goldmann úr. Tiszteletteljesen meghajtotta fejét, és frissen főtt pászkagombócos levest, pulykavagdalékkal töltött libanyakat vagy más különlegességet helyezett apósa elé. A pátriárka nem nyúlt azonnal a tálhoz, előbb áldást mormolt fölötte, utána fogta kezébe az evőeszközt.

Az étkezde főnökeként, kiszolgáló pincéreként egyben, Goldmann úr serénykedett, kövér, elefánttermetű, vörös hajú férfi. Kizárólag ő foglalkozott a betérőkkel. Nevéről – ha nem, foglalkozásáról – ismert minden vendéget, kétszer-háromszor ültek bár asztalához előbb. Csúnya, száraz felesége, az aggastyán lánya, a szakácsnői teendőket látta el, szinte láthatatlanul. Az asszony a habarcsfal mögötti konyhából igen ritkán lépett csak a dohányfüstösen derengő terembe.

Niszelék vendéglőjét Berda József fedezte föl számunkra 1952 nyarán. Berda akkorra teljesen kiszorult szinte az irodalmi életből, ahogy mi, asztaltársai is – már amennyiben irodalmi élet volt még, ahonnan kiszorultunk. Barátunk azonban ragaszkodott megszokott életviteléhez, a teljes kötetlenséghez, amelyet átmenetileg se béklyózott rendszeres munkával – hivatallal, kenyérkereső állással –, még házassággal, tartós szerelmi viszonnyal sem: naiv boldogságában, ártatlan kedvteléseiben minden folyamatos elfoglaltság akadályozta volna. Féltékenyen őrizte reggeltől estig tartó szabadidejét, oly korban, amikor efféle függetlenség gyanús volt, már-már veszélyes. Főleg jó kedélyét őrizte azonban, akkor is, amikor mi a legkomorabbak, legkétségbeesettebbek, legelesettebbek voltunk.

– Nem tudok szomorú lenni, kedves Magda, csak örülni szeretek és gyönyörködni – mondta Vargha Kálmán ifjú menyasszonyának Fegyvernek utcai borozónkban. – Verset is akkor írok többnyire, ha elégedett vagyok, vagy haragszom valamiért. Mert haragudni szoktam, düh-indulat gyakran elönt, de a bánatos költészetet és az életundort nem nekem találták ki.

Berda volt a legszegényebb író, akit ismertem. Valamelyik fiatalkori verse álmai netovábbjáról beszél. Milyen szép lenne, ha öregségére megajándékozná a szerencse egy szoba-konyhás lakással. Hát még ha szerény kis kerttel is mellé. Ez leghőbb kívánsága jósorsától.

Nem lett soha virágoskertje. Ő volt irodalmunkban az egyetlen, aki élete végéig szinte ágyrajáró volt. Egy újpesti özvegyasszony szoba-konyhás bérleménye jelentette számára az otthont – ide járt haza harminc évig. Amikor nem sokkal Berda halála előtt a néni békésen jobblétre szenderül, akkor derül ki, szobaura mily koldusszegényen élt valóban. A háziasszony rokonsága lecsap az ütött-kopott hagyatékra. Elhordanak ágyat, asztalt, szekrényt – a lakásban pár doboz irat és könyv, néhány személyes ruhadarab marad; a költőnek egyetlen saját bútora vagy edénye, még vekkerórája se volt. Jóbarátok adják össze a legszükségesebb tárgyakat, sezlont, hogy a végre főbérlővé vált ágyrajáró ledőlhessen legalább, és lavórt, poharat, egyebeket.

– Hallott Diogenészről? – fordult másodszor is abban a borozóban Berda a figyelmes tanárnőhöz.

– Ezt itt kérdi tőlem, Józsi bácsi, a Zöld Hordóban? – csodálkozott rá Bohus Magda ártatlanul.

– No igen, maga művelt egyetemista. Vagy tanít már? Látja, nekem se kell több egy hordónál. Épp csak fedél legyen fölöttem, és jóllakhassam napra nap.

Berdának húsz verseskönyve jelent meg életében, túlnyomórészt saját költségén; az utolsókért kapott csak némi honoráriumot, pályafutása vége felé. Állandó jövedelmet férfikora deléig nemigen élvezett. Bő listát vezetett ellenben gazdag kereskedőkről, bankemberekről, egyházi férfiakról, tehetősebb tisztviselőkről, adakozó iparosokról, sőt szakmatársakról – őket vámolta meg munkáival rendszeresen. A dedikált kötetekért, költeményes füzetekért viszonzásul küldött kisebb-nagyobb összegekre alapozta mindennapjait. Hentes barátai hurkával, kolbásszal, oldalszalonnával is fizethettek, szabómester tisztelője lírájáért megfoltozta nadrágját, a csapláros néhány liter borral rótta le háláját. Berda elfogadott pénzt, használt cipőt, vacsorát – mindebben semmi lealázót nem látott. A barátságos pék, a költészetrajongó műbútorasztalos, a könyvgyűjtő textiles pedig Újpest-szerte eldicsekedhetett vele (és a dedikációval bizonyítani is tudta), épp oly kiváló pártfogója s előmozdítója az irodalmi törekvéseknek, mint a jó emlékezetű Maecenas.

Berda József 1945 után tett szert először szerény kegydíjra. Demokratikus érdemeiért a koalíciós kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériuma – noha messze járt még nyugdíjas éveitől – havi segélyt szavazott meg számára, előbb silány adópengőben, később forintban, amelyet a sztálinizmus honi kezdetétől az Irodalmi Alap vállalt át.

Berdát a csekély hópénz méltó jutalmazottjának tartotta közvélekedésünk. Nem költői teljesítményéért csupán.

Percig se tévelyedett jobbra a két világégés közt, még kevésbé a régi rendszer végvonaglásának rémkorszakában. Ösztönösen tiszta jelleme a háború s a nyilas hatalomátvétel sötét időszakán épp oly ártatlanul-folttalanul átsegítette, mint a Kultusz emberpróbáló esztendein.

Pedig Pegazusát – kivált ekkor – szívesen fogták volna szekérbe.

„A Rákosi-antológiában méltóképp szerepelned kell. Határidő: XII. 31. Kérlek, tartsd szem előtt” – sürgette, vagy inkább figyelmeztette az Írószövetség titkára.

Jóska a Mókus utcai Kéhliben aznap még felolvasta a levelet.

 

Az én lovam nem eladó, nem zsandárok alá való

 

– énekelte dacosan kedves nótáját. – Maga ugye sose hallotta? – kérdezte Bohus Magdától.

Magda azonban több népköltési gyűjteményt elolvasott már, az új típusú balladákat kielégítően ismerte. Folytatni tudta ezt is:

 

mert ha arra zsandár ülne, szabad madár is rab lenne.

 

– Waldapfel József tanította ezt maguknak az Egyetemen? – csodálkozott Jóska elismerően.

– Már első gimnáziumban tananyag – jegyezte meg Vargha Kálmán.

Nehezen tudnám visszaidézni, mikor találkoztam először Berda Józseffel. Az Írószövetségben talán. Lehet, nagyobb társaságban boroztunk együtt már a Margit utcai volt Peyerliben vagy az újpesti Horváth-kertben, amelyet a mi időnkben természetesen átkereszteltek Népkertnek. Sok szót, ez biztos, nemigen válthattunk.

Legkorábbi emlékem róla egy közös vacsoránk az Ilkovics nevű talponállóban – rég fölszámolták már –, szemközt a Nyugati pályaudvarral. Ez még Révay utcai vendégjárásaink előtt lehetett, 1951 körül.

– Rossz a módszere, kolléga úr! – hallottam az állópult fölött. Rövidnadrágos, túrabakancsos természetjáró falatozott velem szemközt. Viharkabát, zsíros vadászkalap egészítette ki öltözékét – Berda volt. Észre se vettem, pedig épp elé helyeztem tálcámat, rajta gőzölgő levessel és zöldborsófőzelékkel, amelyet mócsingos marhahússzelet födött félig-harmadig. Kilencven fillérbe került a leves, főzelékért feltéttel kettő tizet kellett fizetnem. A város legolcsóbb, legforgalmasabb – egyben leghírhedtebb – talponállójának, az Ilkovics-büfének ilyen árai voltak.

– Számolj, a két fogás együtt kerek három forint – váltott a tréfás magázásból tegezésre Jóska. – Becsületes vacsora vagy ebéd legalább két fogás, ehhez te is ragaszkodsz, látom. De nézd az én összeállításomat, és gondolkozz. Itt mindig lehet kapni bablevest kolbásszal, ami egy harminc. Az üres főzelék egy húsz. A bablevesben három-négy szelet főzőkolbász úszkál. A kolbászt én kiemelem a levesből, és átteszem az üres főzelékre. Aztán kanalammal kevés paprikás zaftot lehalászok a leves színéről, megpirosítom vele a főzeléket. A leves attól még tűrhető leves marad, a főfogás ellenben étvágygerjesztő lesz tüstént, én pedig mégsem üres zöldborsót eszem. Ugyanakkor, add össze, ötven fillérrel olcsóbb a vacsorám.

– Jóska, te egy Einstein vagy – válaszoltam ámuldozva. Berda tovább tanított.

– Te dohányzol, tudom. Negyven fillérért vehetsz öt Munkást, mindegyiket félbevágva tízszer rágyújthatsz naponta. Minden csikket félretéve sodorhatsz belőlük egy hatodik cigarettát. A maradék tíz fillérért kapsz jó evőkanál hagymás zaftot, ez itt külön szolgáltatás. Ha belemártasz egy szelet kenyeret, s elfogyasztod előételnek, már háromfogásos a vacsorád. Vásárolhatsz persze az ötven filléren kenyeret is. Péknél vásárold lehetőleg, ott olcsóbb, mint vendéglőkben. Aktatáskádban a kenyeret mindig becsempészheted ide. Ha megeszel a második vagy harmadik fogás mellé három vastag szeletet, jól is lakhatsz tisztességgel.

Nem voltunk soha oly szegények, mint 1950–51 körül. A cigarettát ötösével vásároltuk, igen. A trafikosok természetesnek vették, hogy a legolcsóbb paklit, a kétforintos Munkást is megbontsák, sőt előre kikészítették öt részre osztva, féltenyérnyi újságpapirosba göngyölve. Egy csomag Munkás akkor huszonöt szálból állt, fenti osztási művelet így volt elvégezhető maradéktalanul, árban-darabszámra egyaránt.

Létezett a nyomornak ennél egy még alsóbb fokozata. Élelmes árudások a kartondobozokba óhatatlanul kihulló dohánytörmeléket gondosan összesöpörték, és öt-tíz dekás zacskókban külön kiárusították. Ez volt a legolcsóbb dohány, pipába tömve, vagy Lepke-cigarettapapírba sodorva lehetett elszívni. Erre Mészöly Miklós hívta fel figyelmemet, aki nagyszerűen, hadd tegyem hozzá: művészi fokon tudott cigarettát sodorni. Eddig azonban ritkán süllyedtem.

Szegénységünket én, a régi rendszer irigylendő színvonalán kereső bankigazgatójának fia, ki nélkülözést kamaszkora végéig átmenetileg sem ismert, már-már perverz gyönyörrel vettem tudomásul. Nem Berda verseit – az én munkáimat se közölték azidőtájt sehol. Rádiónál, kiadókban szerencsére sikerült megtartania helyét néhány jóakarómnak, ők segítettek, amennyire mertek és tudtak.

– Van nálam egy szocialista-realista mintamű – fogott el a New York-palota folyosóján Réz Ádám. – Sose hallhattál róla, eddig én se. Most ki akarjuk adni. Teli együgyű dalbetétekkel. Míves munkára lenne szükség, hogy felcsendüljenek magyarul. Ne rémüldözz, nem Sztálin-csasztuskák.

Rímbe szedtem Wladyslaw Kowalski népművelési miniszter (írói és közéleti rangját tekintve egyaránt afféle lengyel Ilku Pál) prózai eposzának aránylag csakugyan ártalmatlan verselményeit – kikerült belőle kéthavi lakbérem. Olykor hazavihettem korrigálni néhány hasonló színvonalú regényt, máskor stilizálhattam a rádiónak összekötőszöveget és gyermekműsort, ismeretterjesztő anyagot és évfordulós naptárt; néha – álnéven vagy névtelenül – írhattam népmeséből bábjátékot, átdolgozhattam, fordíthattam egyéb forrásokból igénytelen vidámságokat falusi színjátszó csoportok részére a Népművészeti Intézet kiadványaiba. Ebből, ilyesmikből éltem, azaz tengődtem sokadmagammal.

– Ha nekem ilyen szobám lehetne! – sóhajtotta Berda Alkotmány utcai szobámban. – Milyen gazdag vagy te…

Egyszer járt nálam, akkor nézett körül. Szenvedélyesen szeretett kirándulni, de nem egyedül. Kocsmázásaira, kirándulásaira neki mindig társak kellettek, edzett férfitársak jobbára, egyszál magát nehezen tudta elviselni. Ha barangolni támadt vágya a Dunakanyarban vagy a budai hegyekben, tíz levelezőlapot is megírt barátainak, híveinek: itt és akkor találkozzunk. Mindig akadtak, akik szombaton-vasárnap szívesen bízták magukat kalauzolására. Hozzám úgy tévedt föl, hogy dolga lehetett a környéken: személyes látogatásával megtakarított egy levelezőlapot.

Kirándulásaira nemigen szoktam elkísérni, ahhoz hajnaltájt kellett volna kiugranom az ágyból, amit sose kedveltem. Azért néhányszor vele tartottam. A Dunazug erdeit kiválóan ismerte. Tudta, hol, milyen gombát szüretelhet – a gombákhoz különösképp értett. Sohase mulasztotta el, hogy megszedje hátizsákját vargányával, rizikével, nagy őzlábbal; a gyilkos galócát nem tévesztette össze a csiperkével, a tölcsérgombát a rókagombával. Szakértője – műélvezője – volt a gombáknak, ínye-orra az erdők illatát, csendjét, áhítatát érezte bele minden ízlelhető fajtájukba.

– A gomba a természet legpompásabb ajándéka – lelkesedett Alkotmány utcai szobámban. – Mert minden évszak dúsan kínálja. A magamfajta szegénylegénynek le kell csak hajolni érte. Tavasszal ott a kucsmagomba, ősszel a fülőke, télen hó alatt is rálelek a laskára. Nem beszélve a többiről.

Berda – páratlan volt ebben is – már-már primitív őseink gyűjtögető, halászó-vadászó életformáját újította fel modern századunkban. Bokrok alján erdei gyümölcsöket kutatott, nem vetette meg az útmenti szedret sem. Visegrádtól Izbégig ismert minden kis patakot, ahol rákászni lehetett; egyszer találkoztam vele a vásárcsarnokban. Előző napi barangolása hátizsáknyi betakarítását kínálgatta szerény áron a kofáknak.

Engem kicsit irigyelt szegény. Hogy a város szívében lakom, hogy előkelően bútorozott szobában (régebbi cselédszobáimat nem ismerte már); irigyelte csábító könyvespolcomat, amelyen még az ő köteteiből is ott sorakozott néhány. Ő közös szobában lakott vénasszony szállásadónőjével. Könyvet alig tartott. Ha szakmatársai megtisztelték olykor munkáikkal, a dedikált kötetet következő héten már eladta, hol néhány kisfröccsért, hol egy vacsoráért. Levelezését, híres emberek hozzá intézett leveleit, ugyancsak rendszeresen áruba bocsátotta. Gyűjtők aránylag olcsón vásárolhattak nála Kosztolányi-, Vargha Kálmán-, dr. Révay József- és Zaymus Gyula-kéziratokat.

– Ez a szoba! – nézett körül kényelmes otthonomban harmadszor is.

Az Alkotmány utca 4. szám alatti hatemeletes bérház valamivel az első világháború előtt épült. Kapujából a Parlamentre, ablakaimból a hajdani Kúria tetejére láttam, és hátsó traktusára, ahol a Párttörténeti Intézet székelt. Szorgos munkatársai gondterhelten mérlegelték – napra nap láttam ezt is –, a készülő Magyarország Története-kötet 1919-et tárgyaló fejezetében hogyan hagyják említetlenül Károlyi Mihályt és Kun Bélát. A Vidor Emil tervezte épület az utca legtekintélyesebb lakóháza volt, eleve úgy készült, hogy méltó legyen az Országház környezetéhez. Tartózkodó előkelőségét őrizte még az ötvenes években is.

Ötödik emeletén laktam, Ligeti György zeneszerző közvetlen szomszédságában. Ligetivel kölcsönösen látogattuk egymást; a dekadens nyugati zene legújabb termékeit nála mindig végig lehetett hallgatni. Titkos úton-módon Sztravinszkij The Rake’s Progress-ének első lemezfelvételét csakúgy azonnal megszerezte, mint a nálunk bemutathatatlan elektronikus kompozíciók múlt heti kísérleteit. Kurtág, Szőllősy és költő barátaik ülték lemezjátszóját körbe.

Műterem-nagy szobám – és harmincéves koromig minden budapesti lakásom – albérlet volt persze; érdemeim Rákosi országlásának idején percig se nyújtottak reményt főbérleti kiutalásra. De a külszínt, a rendezett élet látszatát elszántan őriztem legsanyarúbb körülményeim közt is. Fényűzésnek tetszhetett, ehhez a fényűzéshez azonban makacsul ragaszkodtam ínséges esztendeim során éppúgy, mint később: külön bejáratú, barátságos, tiszta szobám legyen mindig – az hozzátartozott emberi méltóságomhoz.

Gyakran megesett, ebédre hústalan főzeléknél vagy sós pirított kenyérnél többre alig telt; Berda erről mitse tudott. Mások sem. Legnagyobb havi kiadásomat, kényelmes lakosztályom bérösszegét, valahogy sikerült előteremtenem mégis.

Öt és fél évig éltem itt. Ez volt ifjúságom leghosszabban tartó albérlete. Éjjel az Országház öreg kupolájának vörös csillaga világított be figyelmeztetőn szobámba. Ha nyáron kitártam ablakom, denevérek suhantak be olykor a bogárcsalogató lámpafényre. A bombatépett kupola s az egykori Királyi Tábla sötét padlászugai nappal bőregerek légióinak nyújtottak zavartalan hálóhelyet. Részei voltak ifjúságomnak ők is.

– A nagy műveltséggel nem tudok mit kezdeni. Én tanulatlan ember vagyok – mondta Berda, elismerően vizsgálgatva könyveimet. – Négy eleminél följebb sose jutottam.

– Nem az a dolgod, hogy művelt légy, hanem hogy csináld, amihez legjobban értesz – válaszoltam.

Berda könyvet ritkán vett kezébe csakugyan. Nyaraltunk együtt néhányszor, alkotóházakban, kétszer talán Lillafüreden – újságokba, folyóiratokba lapozott bele legföljebb. Inkább lődörögni, beszélgetni, kocsmázni szeretett, vendégeskedni barátainál. Sok verset ismert mégis. Őrzött otthon fiókjában egy vaskos füzetet. Ha megtetszett neki bölcs mondás vagy költemény, pár hét múlva belemásolta. Olykor gondosan beleragasztotta, kitépve a lapból. Irodalmi műveltsége ebből állt. Amit beszélgetés közben fölszedett, megjegyzett. Amit hosszas mérlegelés után sajátos antológiájába fölvehetőnek ítélt. Akik ismerték lassan gyarapodó florilegiumát, állítják, ösztönösen jó ízléssel válogatott. Kétszáz költeményből állhatott almanachja. De ezt a kétszázat mélyen belevéste agytekervényeibe is. Babits, Tóth Árpád, Kassák sok versét vesszőhiba nélkül fölmondta. Eleven húsáig, csontjaiig átérezte, ami megragadta valamikor. Dédelgette magában, közkinccsé teszi előbb-utóbb. Lehetetlen, hogy az idők változásával ki ne adják majd, mint Szerb Antal Száz vers-ének méltó párját.

– Magának meg kell rágnia, le kell nyelnie, meg kell emésztenie a költeményeket is, mint a szédertálat vagy a jom kippuri knédlit – mondta neki a kóser vendéglőben Kassák Lajos. – Akkor érzi csak az ízüket. Ha lemásolta, bevágta őket, akkor tudja csak hasznukat venni.

Berda büszke volt gyűjteményére.

– Fogsz te még olyan verseket írni, hogy egyszer belekerülhetsz az antológiámba – biztatott, kortyolgatva kizárólag vendégeimnek őrzött reprezentatív babkávémat.

Gyűjteményénél csekély kegydíjára volt csak büszkébb. Az ötvenes évek elején hatszázhatvan forintra rúgott szerény hópénze, melyet az Irodalmi Alap esztendők óta rendszeresen folyósított részére.

– Nem jelentős összeg, tudom – fejtegette. – De örülök neki. Úgy fogom föl, hogy bíznak bennem, hogy várnak tőlem valamit. Ha most nem közlik is verseimet, a nemzet költője vagyok. A társadalom javadalmaz.

Berda teljességgel alkalmatlannak született minden folyamatos munkavégzésre. Verseiből akkor se tudott volna megélni, ha felkarolják a lapok, ha könyveit kiadják. A hatszázhatvan forint nagy részét elvitte az újpesti ágybérlet és az a kevéske hozzájárulás, melyet mosásért, zoknistoppolásért, fehérneműje foltozgatásáért szobaasszonyának, özvegy Pákozdi Damasztinnénak fizetett.

Ami maradt, abból tengődött.

Két liter bor kellett neki naponta (ha kínálták, hármat se talált soknak) – az volt életében talán a legfontosabb, ezért minden lemondást vállalt. Vágyai köre nem terjedt túl a legszükségesebbeken, az élet legegyszerűbb örömein: enni, emészteni, élvezkedni. Ezeket emelte költészetté, hogy kárpótolja magát, amiért sorsa percre se kínálta neki a szellem fensőbb gyönyöreinek, szenvedélyeinek lehetőségét, holott valamilyen vonzalmat irántuk beléoltott.

Amiből sohasem engedett: heti egyetlen estére legalább híveivel beüljön kedvenc kocsmái valamelyikébe. Havi segélyéből kocsmákra, zöldvendéglőkre aligha futotta volna, asztaltársai azonban természetesnek találták, az ő számláit ilyenkor mindig magukra vállalják. Számos pártfogója akadt városszerte, akik meg-meghívták ebédre, vacsorára, ahol eltölthette a szentestét például; máskor átmelegedhetett családi tűzhelyeknél. Maga is szervezte, ápolta ezeket a barátságokat. Megünnepeltette név- és születésnapjait, pályafutása évfordulóit – hálás vendég volt mindenütt, ahol szívesen látták.

Így élt. Hogy élhessen így legalább, igényeit oly alacsonyra srófolta, ami a létminimum peremvidékén épp a puszta fennmaradáshoz volt csak elegendő. Hatszázhatvan forintos nyugdíjféléje megadta neki a boldog biztonság érzetét: nem kell éhen pusztulnia a megvalósuló új világban.

– Ha kirándulni holnap mégsem érsz rá – búcsúzott Berda –, csütörtökön azért nézz be Niszel úrhoz.

Másfél éve jártunk már a Révay utcai vendéglőbe. Egy késő tavaszi délelőtt az Irodalmi Alap Sztálin úti irodájában akadt intéznivalóm. A város a sugárút névadójának halálát követő hetek megkönnyebbült várakozásában lélegzett. Néhány diákot letartóztattak, mert a gyász napjaiban feltűnő vidáman viselkedtek az egyetem folyosóin. A járókelők arca derűsebbnek látszott mégis, mint az elmúlt esztendők során bármikor. Zöldebben virítottak a fák, bizakodóbban csiripeltek a Körönd verebei.

Az Alap villája előtt, a járdán, rövidnadrágos, viharkabátos koldus ült, görbe meggyfabotját a kerítés rácsára akasztva, kövér lábát kinyújtva; két térde közt fölfelé fordított, zsíros vadászkalap. Aki be akart menni az Újságíró-szövetség és az Irodalmi Alap közös épületébe, kénytelen volt átlépni a vaskos lábszárakon.

– Pár fillért, csak pár forintot – kántált halkan a kéregető, meg-meglökve kalapját. A kalap mellett szabadkézzel készített plakát: Berda József koldus, akitől elvették havi segélyét, egyetlen megélhetését.

– Az ég áldjon, Jóska! Mit csinálsz?

– Tudsz olvasni, nem? Dobj ide te is egy forintot.

– Ne szamárkodj, még letartóztatnak. Nincs koldulási engedélyed.

– A börtönben adnak legalább egy meleg levest.

– Attól tartok, más ízekhez vagy szokva. A Gyűjtőben elég zsírtalanul főznek.

Csohány Gabriella, az Írószövetség lektorátusának munkatársa kanyarodott elénk a Bajza utcából.

– Már ne is haragudj, Berda elvtárs – szólt rosszallólag, átlépve a költő szöges bakancsát–, de mi a te kis bánatod a világ dolgozóinak óriás gyászához képest, hogy meghalt Sztálin elvtárs?

Berda fölemelte kerek holdvilág-arcát.

– Egy-két forintot, Isten nevében – suttogta válasz helyett.

– Mikor vették el a kegydíjadat? – kérdeztem.

– Jó hónapja. Már fellebbezésemet is visszautasították.

– Ma szerdán jövünk össze Niszeléknél, tudod, ugye?

– Ott leszek. De addig lépkedjenek csak át rajtam – bökött hüvelykujjával háta mögé, az iroda részvétlenül villogó ablaksorára.

– Hozd magaddal az Alap leveleit is.

 

Goldmann úr megkért bennünket, szokott csütörtök esténket ezen a héten szerdára tegyük át, mert másnapra egy ortodox esküvői lakoma násznépe minden asztalt lefoglalt. Jó vendégei voltunk, mindig szívesen látott bennünket, kivéve néhány nagyobb, évközi ünnepen. A purimot, a pészachot vagy a jom kippurt kóser étkezdénk zárt körben szokta megtartani. Ilyenkor szent sátorrá alakult a terem, a Niszel család a kopott asztalokon damaszttal terített, előkerültek a gondosan őrzött ezüstök, a hétágú gyertyatartó, miegymás. Boldogan körbeültük volna mi is a széder-tálat, az egyéves, csontjatöretlen bárányt – sajnos, az év jó néhány napja hithű zsidók számára volt fenntartva Goldmann úrnál; virágdíszes asztalainál kívülállók nem hallgathatták a Hággádát, nem fogyaszthattak pászkát keserű salátával. Efféle napokon, kölcsönös megértéssel, más helyre vándoroltunk.

Úgy alakultak dolgaink, február táján jártunk utoljára a Révay utcában, Sztálin halála és egyéb ügyek bennünket is kizökkentettek életritmusunkból.

Ezúttal én érkeztem először, kisvártatva Tamási Áron és Kassák Lajos telepedett a terem belső szögletében álló hosszú asztalhoz. Az ablaknál fekete filckalapos, nyári kaftános jesivabócherek beszélgettek, néha feltűnt az ajtókeretben egy-egy kerekszőrmés chászid kalap is. A hozzátartozó lábak, viselőjük átellenes felén, kerek fejű bunkócipőben végződtek. Az öreg Niszel bácsi készülődése – tefillinjét bal felsőkarjára csavarta, és homlokára kötötte már – szokásos esti imájának időpontját jelezte. Vörösbársony pamlagával szemközt a Bazilika püspökigazgatója, Szabó Imre érseki helynök faggatta Goldmann urat: halakban mért egyedül a harcsa tisztátlan, amikor a többi – csuka, ponty, pisztráng – mind kóser? Niszel bácsi veje nemcsak vendéglátó művész, a megvizsgálás és levágás törvényeit felső fokon ismerő (és betartó) tudós metsző is volt; mestere a kisózás fortélyainak, ránézésre megmondta, hiba nélkül való-e az állat.

– A mózesi törvény csak a pikkelyes-uszonyos halféléket fogadja el kósernak – magyarázta püspök tisztelőjének. – A többi tréfli – vonta meg vállát sajnálkozva.

Szabó templomigazgató, sötét papi civilben, gyakran betért Niszelékhez. Ha este valamilyen különlegesség ígérkezett az étlapon, Goldmanné felhívta a Bazilikát. Az érseki helynökről Esztergomban is tudták, szenvedélyesen szereti az ortodox zsidó konyhát. A fokhagymával ízesített káposztás babért, kivált azonban kedvenc étele, a dióval töltött csuka kedvéért (amelynek elkészítésében – tálalásában Goldmannékkal senkise vetekedhetett) fontos egyházmegyei konferenciákról is kimentette magát. Mai vacsorájával – aranyleves, parázson sült libamájszeletek és mandulás-mazsolás marhanyelv – különösképp elégedett volt. Már számláját vizsgálgatta elmélyülten. Goldmann úr számlái: mint a Kabbala egy lapja – mögötte egy világ rejtett értelme.

A Berda-asztaltársaság lassan gyülekezett. Hármunkhoz először László Gyula régész csatlakozott. Maga elé rakta rajztömbjét azonnal, és kezdte Kassákot megörökíteni, huszonötödször talán. László Gyula virtuózan rajzolt, a reneszánsz mesterek modorában többnyire, fényes papírosra tűvékony ezüstheggyel húzta vonalait, ahogyan – a grafitceruza felfedezése előtt – Leonardo például. Gyula minden alkalmat megragadott, hogy barátairól-ismerőseiről arcképet készítsen. Vadászterülete művészeti, irodalmi, tudományos életünk volt; kortársai közt alig kerülhette el valaki, hogy zsákmányul ne ejtse több ezer lapból álló gyűjteménye számára.

Kisvártatva Barcsay Jenő és Révay professzor nyitott be. Révay tanár úr, össze ne tévesszék – véletlenül sem – az i betűs Révaival, négysoros szöveget ütött rá kék kézibélyegzőjével minden borítékjára és levélpapírosára is, közvetlenül aláírása után. Utolsó levelezőlapja, amelyet kaptam tőle, így végződik: Ölel Józsi bácsi (ez még kézírással, innen gumibélyegzővel), Révay József dr., az irodalomtudományok doktora, címzetes egyetemi tanár, Budapest XVI., Mátyásföld, Hársfa u. 3.

Bár sose számítottam rá, hogy az ideológia főminiszterének valaha is eszébe jutna elismerő soraival fölkeresni, azért mindig megnyugvással vettem tudomásul, hogy az a Révay, aki verseimről, fordításaimról véleményt nyilvánít, y-nal, nem pedig i-vel végzi nevét.

Aznap, vacsora előtt, Major Ottó ült mellém, Goldmann úr felesége, Piroska lépett asztalunkhoz tüstént. Piroskának hívták, most jut eszembe.

– Mit csináljunk, Major úr? – kérdezte elborzadva. – Ide jött az Erdélyi József. Kiszolgáljam?

Észre se vettük, egy távolabbi asztalhoz csakugyan letelepedett a szakállas, galambősz Erdélyi József.

– Természetesen – válaszolt bölcsen Ottó. – Vendég.

– De ő írta a Solymosi Eszter véré-t…

– Akkor is. Ha kéri, ki kell szolgálni.

Erdélyi ritkán állított be, végül a nyelvészek miatt maradt el. Oda-odaült már asztalunkhoz, O. Nagy Gáborral, Kovalovszky Miklóssal, Szőke Istvánnal tudott órákig vitázni etimológiai kérdésekről. Forradalmi elmélete szerint, ezen évek óta munkálkodott, nyelvünk minden szava a medve szóból származik. Meggyőzhetetlenül bizonygatta, hogy – Sajnovics Demonstratio Idiomá-jától Pais Dezsőig és tovább – összehasonlító nyelvtudományunk a legteljesebb sötétségben tapogatódzik. Hogy az egyetemen menthetetlen hülyék tanítják, az akadémián szerencsétlen szamarak művelik a magyar nyelvtudományt. Őt pedig, évtizedek óta, egy gonosz, irigy összeesküvő klikk akadályozza élete főmunkájának megjelentetésében. Holott az éjszakából csak hatalmas, minden eddigi téveszmét romba döntő szófejtő szótára vezethetné napvilágra nyelvtudományunkat, mi több, az egész európai úgynevezett komparatisztikát.

Erdélyi teóriáját jókedvű nyelvészeinknek nem volt nehéz ízekre szedniök; néhány alkalommal ki-kivörösödve csapkodta még a kóser-étkezde asztalát, aztán – sehogyse tudott híveket gyűjteni – kedveszegetten elmaradt.

Legközelebb az Írószövetség folyosóján találkoztam vele, 1956 decemberében. Egy alkalommal rám hárult a feladat, hogy szétosszam írótársaim közt a pénz- és élelmiszer-adományokat, amelyekkel azidőtájt Lengyelországból és Nyugat-Európából bőven elárasztottak bennünket. Erdélyire kétezer forint jutott. Csúsztattam elé az ívet, írja alá, mielőtt az összeget elteszi.

– Hogy képzeled – kelt ki magából, rápillantva a listára. – Csak nem gondolod komolyan, hogy hajlandó leszek átvenni kétezer forintot, amikor itt áll, hogy a senkiházi Tamási Áronnak háromezret ítélt meg a bizottság.

Türelmesen magyaráztam, bizonyára azért, mert Áron a Lipton teára és a krakkói húskonzervre ezúttal nem tartott igényt, ő viszont jókora csomaggal kap ezekből is.

Öt perc múlva lecsillapult. Az más, akkor elfogadja, mert feltétlenül kell írógépet vásárolnia már, de így is igazságtalan és szégyenteljes az ajándék szétosztása, mert ha Tamásit háromezerre méltatjuk, neki legkevesebb harmincezer járna. Énnekem persze megbocsátja tájékozatlanságomat, jól tudja ugyanis, Illyés Gyulát kell a háttérben keresnie, aki miután minden rendszert kiszolgált, most azt a zavaros Egy mondat a zsarnokságról-t írta meg: csak ő helyezhette elé, reméli, tudom, hogy féltékenységből, a dilettáns Tamási Áront.

– Légy elnéző. Az egyszerű csepeli munkások, a honi líránkban még járatlan krakkói diákok és a Jeruzsálem környéki műveletlen kibucparasztok, akik ezt a szerény összeget fölajánlották, irodalmunk értékviszonyait nem ismerik talán elég pontosan, különben kikötötték volna, hogy rád fokozottan odafigyeljen elnökségünk elosztóbizottsága.

Most azonban 1953 tavaszán tartunk még.

Akkor este, Révay és Tamási Áron közé Csutorás Mihály jégtáncos mérnök, Berda patrónusa és régi barátja került. Az újpestiek már értesültek róla, milyen méltánytalanság érte Jóskát. Gondterhelten állított be a Szent Gellért utcai hentes, a szomszéd mintaasztalos, utánuk Matyi bácsi, nyugdíjas tűzoltóparancsnok, aki még mindig tudott szerezni kiselejtezett tűzoltó-egyenruhákat, inget-bakancsot is hozzá. Berdát ő ruházta évtizedek óta; a tiszti kabátokat az újpesti szabómester ingyen kifordította neki, nadrágot-köpenyt díjtalanul átalakított.

Matyi bácsiból sugárzott a segítőkészség. Szolgálatait felajánlotta Kassáknak is.

– Bármikor hozhatok az író úrnak perzseletlen, majdnem vadonatúj tűzoltószázadosi öltönyt. Ha kedves felesége leszedi róla a rangjelzést, és valamit igazít rajta, civil társaságban, akár az Írószövetségben is lehet hordani.

Kassák alig észrevehető derűvel köszönte meg Matyi bácsi jóindulatát: sajnos, közelebb jár a hetvenhez, mint a hatvanhoz, és elég jó minőségű ruhákat vásárolt mindig – ezek bőven kitartanak már haláláig.

Valamelyikünk fölvetette, pedig nem is lenne utolsó dolog, ha a Berda Baráti Kör egyöntetű mundért öltene: a ma viselhető uniformisok közt a tűzoltói éppenséggel a legrokonszenvesebb. Kassák azonban elütötte tréfálkozásunkat, meg ne bántsuk véletlenül Matyi bácsit.

Társaságunk hirtelen kezdett gyarapodni. Jött egyszerre szobrász és műfordító, irodalomtörténész és bibliográfus – Csorba Géza, Makai Imre, Vargha Kálmán, Kozocsa Sándor –, majd Magda, Vargha Kálmán tanítványa és menyasszonya, tüstént utána Zaymus Gyula plébános úr, címzetes apát. Zaymus apát úr híres ifjúsági író volt gyermekkorom idején, talán a Magyar Cserkész-ben vagy a Zászlónk-ban olvastam először történelmi regényeit. Hogy a régvolt Nemzeti Újság katolikus pap háziszerzője és Kassák Lajos egy kóser étteremben barátságosan elborozgatott egymással, ez is Berda József nem mindennapi szervező zsenijét dicsérte. Hogy hentesek és nyelvtudósok, hajdani költők és tűzoltók, jégtáncosok és egyetemi tanárok nagyszerűen érezték magukat baráti asztalánál, az ő érdeme ez is. Berda úgy tudott lelke és szervezője lenni egy saját vonzalmai szerint összeválogatott, mulatságosan vegyes gyülekezetnek, hogy elsőségét ebben senki nem irigyelte, őrá féltékeny soha senki se volt, elnökségét elnéző derűvel vette tudomásul mindenki.

Berda József ma utolsónak érkezett. Már elköltötte Major Ottó is tekintélyes libacombját, amikor kissé kifulladva beállított.

– Gyalog jöttem, nem telik többé villamosjegyre nekem.

– Hajtsd föl ezt a kis bronefet – tolta Jóska elé kóserpálinkás poharát a jégtáncos mérnök –, magadhoz térsz.

– Vacsorámat se tudom kifizetni már.

– Mintha valaha is te fizetted volna – korholta atyailag Matyi bácsi. – Rendelj nyugodtan.

– Mi újpesti iparosok nem hagyjuk cserben a költőket – szólt a mintaasztalos.

De Berda csak három deci bort kért.

– Étvágyam sincs. Gyomromra ment ez a dolog.

– Mutassa, kérem, azokat a leveleket – fordult hozzá Kassák Lajos, akit Berda ügyéről imént tájékoztattunk.

Jóska előhalászta zubbonya zsebéből a leveleket. A korábbi így szólt:

„Berda József elvtársnak, Budapest. Az Irodalmi Alap vezetősége 1953. márc. 23-i ülésén úgy határozott, hogy Elvtársam havi 660 Ft-nyi segélyét május 1-vel beszünteti. A vezetőségnek ragaszkodnia kell a megkívánt takarékossághoz, elsősorban pedig ragaszkodnia kell ahhoz a kitűzött feladatához, hogy az alkotó munkák létrejöttét segíti elő. Elvtársi üdvözlettel Bölöni.”

– Maga mit felelt erre? – kérdezte Kassák fojtottan.

– Benyújtottam egy kegyelmi kérvényt. Hogy nekem ez az összeg a létminimum csekély biztonságát jelentette eddig. Azzal végeztem, adják vissza: mentsenek meg a kétségbeesés halálállapotától. Könyörgésemet aláírta Illyés Gyula, Földessy Gyula, Veres Péter, még Kónya Lajos is.

– Mutassa az újabb választ.

„Berda József elvtársnak, Budapest. Vezetőségünk legutóbbi határozata szerint Elvtársam állandó segélyezését beszüntettük mindaddig, amíg alkotó munkával újra nem jelentkezik. Elvtársi üdvözlettel Bölöni György.”

– Az érdekes az ebben – jegyezte meg Tamási Áron –, hogy most jutott eszükbe a nagy szigor, amikor az össznemzeti hérosz épp elpatkolt.

– Így szokott lenni – válaszolta Kassák. – Ha kidől a diktátor, a kreatúrái megpróbálnak utóvédharcot folytatni. Nehéz beletörődniök, hogy hatalmuknak vége lesz rövidesen.

– Gondolja, ez utóvédharc? – tűnődött Révay tanár úr.

– Meggyőződésem – szólt Kassák szigorúan.

– Egy változás lehet rosszabb is, mint ami előbb volt – sóhajtott Zaymus Gyula.

– Jegyezze meg, kérem, a változás mindig jó. Átmenetileg rossz legföljebb – felelt Kassák Lajos keményen.

– De én közben éhen halhatok nyugodtan – kesergett Berda.

– Maga nem fog éhen halni, vívja csak meg a harcát. Elég sokan becsülik magát mindenféle körben, fog találni pártfogót. Írjon Ortutaynak, menjen el még egyszer Illyéshez, Veres Péterhez. Megilleti magát az a hópénz. Ha negyedszerre nem, visszakapja kegydíját ötödszörre vagy hatodszorra.

Jóska hitte is, nem is.

– Persze, ha vállalkoznál most egy csinos gyászódára – tréfálkozott ártatlanul Kozocsa Sándor.

Berda második három decijét kortyolta már.

 

Csütörtökre virradóra

 

– fogott bele halkan kedves nótájába. Kassák fölfigyelt.

 

Ez a csikóm nem eladó, nem csendbiztos alá való. Mert ha arra zsandár ülne, szabad madár is rab lenne.

 

– Igen szép ballada – jegyezte meg Kassák. – Énekelje el még egyszer.

Tartós bánatra Berda átmenetileg se volt képes.

– Igazatok van, akadnak még jó embereim. Vacsorameghívásom van mára is. A budafoki plébános szólt, akinél a legjobb kacsasülteket szoktam enni, tudjátok. Apróléklevessel kezdjük, második fogás lesz a szép, rózsaszínűre kisütött comb. A többi fogást nem árulta el, jövő csütörtökön beszámolok majd róla.

Már nevetett. Bújt bele viharkabátjába, elég korán otthagyott bennünket.

Mi közel éjfélig együtt ültünk. Aztán siettem haza én is.

Nemigen laktam jól, sajnos, Niszeléknél. Pompás választék volt ugyan, mint mindig, csak nem pénztárcámhoz szabva a borsos árak.

Csütörtököt mutatott már a Nyugati pályaudvar órája.

Gondoltam, a Marx téri Ilkovicsban, mielőtt fölmegyek Alkotmány utcai lakásomba, egy paprikás krumplit megeszem még.

Magam elé rakom tányéromat a magaspultnál, amikor észreveszem, Berda áll az asztal túlfelén. Előtte a legolcsóbb fogás, üres sárgaborsó-főzelék, leöntve némi zafttal.

Észrevett Berda is. Elvörösödött. Dehogy hívta meg a budafoki plébános.

– Ha most azt hiszed, hogy ez üres borsófőzelék, nagyot tévedsz – kezdte rekedten. – Látod, ez rózsaszínre sült kacsacomb rajta.

Kanalával a hitvány paprikás léből kacsacomb-formát rajzolt ügyetlenül a főzelékre.

– És hozzá a köret! Lehunyom szemem a gyönyörűségtől. Tudod, mi minden van ebben?

Kerek holdvilág-arcába tekintettem.

– Ezt a combot persze nem lehet kézbe venni, csak nyelni, nyelni – csuklott el Berda hangja.

– Miért sírsz? – kérdeztem.