Özvegy és leánya

Ha úgy címezte valaki levelét: özv. Babits Mihálynénak, elsápadt és nem fogadta el a kézbesítőtől. Ha postaládájába dobták a küldeményt mégis, felbontatlanul papírkosárba került. Magánlevél, hivatalos értesítés egyaránt.

– Nem vagyok özvegy, nem vagyok özvegy – fuldokolta. – Mihály él, mindennap találkozunk, minden éjjel beszélgetek vele. Ahogy régebben, kikérem véleményét most is, minden dolgomban. Amikor írok, fölém hajol. Egyetlen soromat se hagyja olvasatlanul vagy megjegyzés nélkül. Hát nem érti?

Tehetetlenül hallgattam. Török Sophie-nál, utolsó otthonában, 1947 késő őszén jártam először. Ezt a lakást, a Jagelló út 3/a harmadik emeletén Babits már nem ismerhette. Utolsó közös otthonukat, a tágas Logodi utcait, férje halála után Török Sophie eladta. Jövedelme megcsappant, félt a háborús inflációtól, ezt a jóval szerényebb méretű Jagelló úti öröklakást könnyebben fenntarthatta.

Elhatározása többszörösen is szerencsétlennek bizonyult.

Babits könyveinek itt nem tudott helyet biztosítani, a hagyatéknak ez a része a Baumgarten-alapítvány könyvtárába került, ahol a háború vége felé, egy bombatámadásban, az egész házzal együtt porig égett.

Iszonyúak tudnak lenni az özvegyek olykor.

Az a könyvtár – a költő minden ismerője tudta – Babits életének szeme fénye, féltett büszkesége volt, fiatal korától kezdve gyűjtögette. Akármi nem kerülhetett föl polcaira: érdeklődését, ízlését a szigorú-gondos válogatás, a kielégíthetetlen vágy kényszerű határai közt, elég híven tükrözte. Ha személyes tárgyaiból valamit meg kellett volna őrizni és hiánytalanul együtt tartani, ezt a könyvtárat kellett volna elsősorban, írói műhelyének legfontosabb szerszámait. Ezzel szemben ránk maradtak bútorok és díszkorsók, szőnyegek és konyhafelszerelési eszközök, nem többek, nem kevesebbek, mint egy jobb lateiner polgári háztartás átlagdarabjai. A messze híres könyvtár egyediségét meg se közelítő – részben örökölt, részben később szerzett – szokványos tárgyak tehát, amelyeket nem a rendkívüli személyiségre szabott sajátlagos tervszerűség, hanem hasznossági megfontolás, a nosztalgikus megszokás halmozott föl és gyarapított. Bár patinás darab akadt bőven köztük is, a függönyökre, terítőkre, tányérkákra jó részben Török Sophie bizonytalan ízlése nyomta rá bélyegét. A feleség szenvedélyes lámpaernyő-készítő volt, kedvtelve rajzolt híres mesterek után rémséges giccseket a pergamenre: minden szögletből Dolci, Carpaccio, Caravaggio színes angyalkái hegedültek vissza vagy könyököltek felhő-fodrokon a villanykörték körül. Babits füzeteire, iratgyűjtőire is került belőlük, az Angyalos Könyv-re például.

A költő könyvtára, ellentétben a köztudat legendájával, nem tartozott a különösen nagy magánkönyvtárak közé. Három-négyezer kötet sorakozhatott polcain. Író barátaimnál ma már – nem megy ritkaságszámba – tucatjával találok jóval gazdagabb gyűjteményeket. Babits munkaeszközeit, kis ügyességgel, főleg azonban jóakarattal, éppenséggel a Jagelló úti lakásban is el lehetett volna helyezni.

Babits halála után a Baumgarten-kuratórium ajánlata igen csábító volt persze. A Sas utcai ház első emeletén akkor évek óta működött már az alapítvány könyvtára, költők-írók találkozóhelye, amelyet életében szívesen látogatott Babits is. Ennek a könyvtárnak Baumgarten Ferenc gyűjteménye alapozta meg törzsanyagát, az állományt Király Györgyé, Tóth Árpádé, Kosztolányi Dezsőé gyarapította később. A kurátorok itt Babits hagyatéka részére külön szobát ajánlottak fel – Török Sophie ezt a lehetőséget ragadta meg.

A lehetőség azt jelentette, a kiszemelt helyiséget afféle Babits-múzeumként kezelik majd, ahol nemcsak a könyvek: a dolgozószoba bútorai, apróbb tárgyai is helyet kapnak. Érthető, az asszony örült a megtiszteltetésnek, már amennyire gyásza idején örülni egyáltalán tudott – azt az emlékszobát maga rendezte be és el-eljárt a Sas utcába, hogy rendben tartsa. A Babits-szoba teljesen zárt részlege volt a könyvtárnak, ide, az özvegyen kívül, alig-alig léphetett be más, a könyvek nem olvadtak be a két külső terem anyagába.

Török Sophie-t nem szabad elítélni, hogy hozzájárult ennek az emlékmúzeumnak a létrehozásához. Nem sejthette, hogy az ostrom alatt az az egyetlen ház omlik majd porig a Sas utcában, amely a költő tárgyi emlékeit őrzi. Ajándékozásának tényét, nagylelkűségének értékét a háborús szerencsétlenség nem csökkentheti. De ha ezért elítélni igazságtalanság lenne is, teljesen megérteni (pontosabban: méltányolni) mégse tudom. Az ő viszonya férjével igen ambivalens volt néha. Tudta, ki mellett él; semmi jogunk kétségbe vonni: őszintén szerette, akit sorsa társául rendelt. De férje nagysága ugyanakkor nyomasztotta, föl-föllázadt ellene. Olykor összeroskadt súlya alatt.

– Kilenc éve élek önkéntes száműzetésben – jegyzi fel a haldokló betegágyánál –, nem, börtönben! kriptában! Nem mintha naivitásomban bíznék a betegek hálájában vagy pláne a világ részvétében és elismerésében; hál’isten, ebben mind nem bízom; egyetlen életemet szemétre dobtam, elfecséreltem, pusztán gyengeségből, nyálas érzelmességből.

Kifakadásait megbánja később.

– Bocsáss meg, kicsikém – fűzi hozzá fentebbi soraihoz. A beteg halála után.

Igen, a beteg halála után számba veheti, mit kezd egyetlen élete maradékával. Nem csak nagylelkű ajándék, hogy férje hagyatékát átengedi a Baumgarten-alapítványnak. Sokat beszélgettem Török Sophie-val. Nem tudta eloszlatni kimondatlan gyanakvásomat: ő szabadulni is akart attól a könyvtártól. Ne emlékeztesse még ez is férjére.

Negyvenhat éves, amikor Babits meghal. Úgy érzi, állhat előtte akár húsz-harminc alkotó év. Lássuk, tud-e kezdeni velük valamit, Babits árnyékából kilépve? Eladja a Logodi utcai lakást (börtönt? kriptát?), ahol minden zug Őt idézi. Átengedi, ha ugyan nem ő ajánlja fel, a híres könyvtárat is a Baumgarten-kuratóriumnak – indul új életet kezdeni a Jagelló úti öröklakásba.

Ez az öröklakás két egymásba nyíló szobából és mellékhelyiségekből áll, a fogadott lány kis cselédszobájából továbbá, ide az előtérből lehet bejutni. A ház a harmincas-negyvenes években épülhetett, nagyablakos, modern otthonok sorakoznak benne. (Babits a régi, masszív házakat szerette.) A költő özvegye a külső, tágasabb sarokszobát használja. Ennek derékszögben összefutó két falát egybefüggő, fényes ablaksor vagy inkább ablakfal töri át, a harmadikat szárnyas üvegajtó, amely a belső szobába vezet. Ez a belső szoba később átalakul mégis Babits-szobává, jóval az ostrom után, amikor Pannonhalmáról visszakerülnek a Babits-hagyaték töredékei. Babits könyvtárának kisebb, személyesebb jellegű darabjait és a kéziratokat a bencés apátság őrizte meg a háború alatt, ezek, szerencsére, nem kerültek soha az alapítvány állományába. Pár száz kötet, a teljes könyvtár nem jelentéktelen hányada, most itt sorakozik ebben a Jagelló úti szobában; bőröndökbe, szekrényekbe, ládákba zsúfolva pedig a kéziratos anyag.

Nyáron a szobák, jártam nyáron is bennük, tündöklöttek és – közvetlenül a lapostető alatt – izzottak a napfényben. Belőlük jó kilátás nyílt egyrészt a szomszédos plébániatemplomra, a Németvölgyi temetőre és a budai hegyekre, másrészt messze el Pest lapálya felé. Télen azonban kifűthetetlen, széljárta otthonnak bizonyult az új lakás; özvegy és leánya vastag ruhákban, több réteg szvetterben, pokrócokba burkolódzva didergett benne. A mind ritkább látogatók ugyancsak.

Falfelület, kivált a külső szobában, bútor, polc, kép számára nemigen akadt. A széles kerevet, majdnem az ablak alatt, vibrált a huzatban. A központi fűtés, 1947-ben, hol működött, hol nem; ha működött is, épp csak lehelt némi langyosságot. A Jagelló úti lakást, azidőtájt, december elején, barátságtalan, rideg otthonnak éreztem.

Húszéves voltam, kezdő költő, fél lábbal még az egyetem padjaiban, de ifjú korom hosszú verse, A pokol tornácán, a Válasz-ban megjelent már, és – számomra legváratlanabbul – feltűnést keltett.

Fölfigyelt rá Schöpflin Aladár, és Basch Lóránthoz fordult: mit tud rólam, ki lehetek? A kurátor levele még novemberben rám talált. Meghívott Városmajor utcai villájába, elkérte „összes műveimet”, gondosan elolvasta, majd vitte őket Schöpflin Aladárhoz.

Basch Lóránttal gyakran és hosszan beszélgettem azon az őszön. Ízlésünkben, irodalmi rokon- és ellenszenveinkben sok hasonlóságot fedezett fel. Becsültem én is az idősödő kurátort. Az elsők közé tartozott, akik méltányolták munkásságomat, sokat és önzetlenül segített rajtam, kivált a fordulat évét követő keserű esztendőkben.

A bölcsészkaron legkedvesebb tanárom Turóczi-Trostler József volt, 1945 óta már, összehasonlító irodalomtörténetet hallgattam nála és az ő unszolására, de saját legbenső vonzalmaim folytán is, akkoriban sűrűn és szívesen forgattam a XIX. század német remekíróit. Basch Lórántnak, aki anyanyelvi fokon beszélt németül (nemkülönben franciául) és a legjártasabb éppen a német klasszicizmus költészetében volt, igen tetszett, hogy nemcsak Meyert, Kellert, Grillparzert olvastam végig, némelyiket gimnazista éveimben még, de szeretem Hebbel naplóit (hogyne szerettem volna, múlt szemeszterben írtam belőle Turóczi-Trostlernak szemináriumi dolgozatot) és kikérdezhető vagyok Stormból, Stifterből, sőt Gotthelfből is. Legmélyebb méltánylását azonban azzal nyertem el, hogy elég tisztességesen ismertem Babits életművét; azt legalább, amit a tízkötetes Athenaeum-sorozat magába foglalt. Babits legkedvesebb költőm volt kora diákkoromtól, Basch úgy találta, méltó vagyok rá, hogy magához hívathasson Schöpflin Aladár is.

Schöpflin Aladár, nem emlékszem, hányadik szélhűdése után, félig béna volt már. Nagyothallása nehézzé tett vele minden meghittebb társalgást. Fölállni, járni igen kínosan tudott csak. Magas támlájú foteljához vezettek, abban ült szikáran, párnákkal fölpolcolva. A dereka köré csavart, lábfejig hulló gyapjútakarón átütöttek csontra fogyott altestének szögletei. Bal arcfele petyhüdten sötétlett az állólámpa zöldes fénykörében, jobb szeme csillogott csak, de gondolkodása élénk, érdeklődése mohó volt.

Nyújtotta épebb fél kezét, merev ujjai alig tudták viszonozni tenyerem szorítását.

Útban a Szerb utca felé kérdéseimet fogalmaztam. A most előttem ülő figyelmes öregúr, a Vasárnapi Újság hajdani újdonásza, társalgott még Vajda Jánossal; innét nem messze, a Váci utcán, sokszor látta sétálni. Gyulai Pált is, őnéki hallgatója volt az egyetemen. A hetvenhárom éves agg mindenkit ismert, kivétel nélkül minden költőt és írót e században, akiket szerettem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy nekem irodalomtörténet, nekem klasszikusok, neki meghitt barátai még.

Schöpflin Aladárt azonban a múlt nem látszott érdekelni. Dörmögő-rekedtes hangján hamar föloldotta félszegségemet, aztán magamról kellett beszélnem: én kiket ismerek pályatársaim közül, hová tartozom, kik a barátaim? Kis asztalon, keze ügyében, halomban álltak az új könyvek, a napilapok, a legfrissebb folyóiratok. A Magyarok, a Diárium, az Újhold, a Válasz. Jól fűtött szobájában rendetlenség ezen az asztalkán volt csak. Máshol mindenhol katonás rend és tisztaság. Por, teli hamutartó sehol, egyenesre kifésülve még a szőnyegek rojtjai is. Könyvei üvegajtós, alacsony szekrények politúrozott polcsorain elvágólag. Kérdéseimre válaszolt ugyan – lényegretörően, röviden –, de aztán visszatért ránk, fiatalokra: mik céljaink, terveink, min dolgozunk? Alaposabban ismerte kortársaimat, mint én; jó néhány verset, novellát számon tartott, ha tavaly, ha tavalyelőtt jelent is meg.

Nemes Nagy Ágnest emelte ki, Pilinszkyt és Rábát, őtőlük várt legtöbbet. Erre azért emlékszem igen élesen, mert verseikből idézni is tudott. Nemes Nagyban, Rábában a babitsi humanizmuseszmény és műveltségigény szerencsés összefonódását érezte példaszerűnek és továbbvihetőnek, Pilinszkyben szűkszavúsága különös erejét. Babitscsal hasonlította össze őt is.

– Babits egyetemes katolicizmusával szemben az ő katolicizmusa partikulárisabb, de a vallásos érzésnek abból a rétegéből merít, amelyet Babits nem aknázott ki, amely Babitstól idegen volt. Pilinszky puritán és dísztelen, Babits sohase akart puritán lenni, ha dísztelenségre törekedett is, kivált utolsó köteteiben.

A prózaírók közül Mándy Ivánt dicsérte, atmoszférateremtő erejét, visszafogott líraiságát. Három folyóiratból kutyanyelv állt ki, Iván elbeszéléseit jelölte mindhárom. Novellái kötetbe gyűjtve akkor még nem jelentek meg, de Schöpflin a folyóiratközlések alapján is fölmérte, milyen nagyságrendű író. Másfél hónappal később, 1948 januárjában értettem meg, miért faggatott engem is Mándyról, Nemes Nagyról. Mindketten akkor kaptak Baumgarten-díjat. Pilinszky még 1947-ben.

Első látogatásom hosszúra nyúlt. Schöpflin egy-két óra alatt elég alaposan kikérdezett. Aztán már – észrevette, hogy berekedtem? – csak ő beszélt. Politika és irodalom komoly kérdéseinek megvitatása után váratlanul valami egészen könnyed hangnembe csapott át. Számomra váratlanul – nem tudtam, elképzelni se tudtam, hogy ilyen is tud, ilyen is szeret lenni. Talán egy épp időszerű kis pletyka kerülhetett szóba, valamelyik barátom szerelmi ügye. Erre csapott rá Schöpflin, és a maga fiatalságának, sőt kései férfikorának szerelmi kalandjairól kezdett mesélni, elég kajánul, száraz humorral. Az én szerepem ettől fogva éjfélig annyi volt csak, hogy közbe-közbekérdeztem, és csöppet se leplezve jókedvemet, nagyszerűen mulattam.

Rég járt nála látogató, akivel kedvére eltársaloghatott volna – ezért választott most engem hallgatójául? Társaságkedvelő ember volt, kávéházakban töltötte délutánjait-estéit, bénasága azonban jó ideje lehetetlenné tette, hogy folytassa, újrakezdje megszokott életformáját, hasonló korú barátai elmaradtak hát – azért ragadta most meg az alkalmat? Vagy azért, mivel az aggastyánnak, akinek a teljes élet visszavonhatatlanul múlt idő, örömöt szerzett szembenézni egy fiatalemberrel, akinek ugyanez a teljes élet kifürkészhetetlen jövő egyelőre? Jólesett hát felidéznie (hogy ne mondjam, orra alá dörgölnie annak a már csak ifjúsága pőre tényénél fogva is ingerlő kamasznak): én is voltam húszéves, én is szerettem, engem is szerettek? Ezért beszélt most lányokról, asszonyokról? Vagy mert amikor béna és gyönyörökre végképp tehetetlen a test, emlékezni a szív meghitt perceire még mindig gyönyörű lehet?

Nem tudom. Schöpflinből dőlt a szó. Vidáman szívtam iszonyú cigarettáit. Hölgy – így hívták a magyar dohányipar legrémesebb termékét, ezt a hosszú szopókás, de filter nélküli füstölnivalót. Még az én egészséges tüdőmet is megköhögtette a kegyetlen kapadohány, Schöpflin fuldoklott tőle. Ezen is nevettünk, és folytatódtak a pajzán históriák. Az öregúrnak tetszett jókedvem. Később, sokkal később kezdtem csak szégyellni magam, hogy tapasztalatlanságom ezekben a négyszemközti vallomásokban a felszín humorát, legföljebb a gyakorlott elbeszélő kedélyét, bölcs derűjét vette és csak azt vette észre.

Mögöttük a sötét keserűséget, mélyükön a tragédiát kellett volna.

Rövidesen visszahallottam, Schöpflin elégedett velem.

– A fiú igen jó társalgó, vidám lélek – ezt szűrte le abból, hogy órákon keresztül hallgattam. Verseimről mi volt a véleménye, ennek elmondását azokra hagyom, akik ismerték életének utolsó esztendeiben, akiknek talán beszélt erről és akik vissza akarnak, vissza tudnak rá emlékezni valaha. Annyit csak: a kuratórium 1948-ra 1800 forint ösztöndíjat ítélt meg számomra. Nem havi: évi 1800-at, amit januártól decemberig 150 forintos részletekben vehettem fel. Ebből az összegből és amit munkáim tiszteletdíjával hozzá kerestem, ha szerényen is, magamfajta bölcsész meg tudott élni akkortájt. Szabadnak, függetlennek éreztem magam, az Alapítvány támogatásával meg tudtam írni első, éppenséggel nem komformis verseskönyvemet. A következő év Baumgarten-díja pedig az 1949-es esztendő létalapját biztosította.

Csak Schöpflin szeretetének, Basch előlegezett bizalmának, csak olyan-amilyen verseimnek köszönhettem a felém áradó (akkor még áradó) megbecsülést?

Basch Lóránt elárulta, Schöpflin Turóczi-Trostler Józsefnél is érdeklődött, milyen tanítványa vagyok.

– Rátermett filológus lesz, ha nem csábítja el a költészet – válaszolta professzorom. Trostler mellesleg ismerte verseimet. Régtől biztatott, semmi akadályát nem látja, hogy föllépjek munkáimmal. Ha kell, szólhat is érdekemben. De amikor első verseim csakugyan megjelentek, mintha elszomorodott volna.

Turóczi őszintén kedvelt, számított rá, hogy megmaradok intézetében. Sűrűn jártam lakására is, a Ráday utcába; kitűnő könyvtárából szívesen kölcsönzött ritka, engem érdeklő olvasnivalókat, illetve olyan szakmunkákat, amelyeket ő tartott fontosnak, hogy elolvassak. Az évek folyamán megajándékozott minden munkájával, különnyomatával; dedikált füzetei polcaimon sorakoznak azóta is. Tanár és diák közt ritkán szövődhetett ilyen bensőséges, már-már baráti viszony: megtisztelő voltát átéreztem teljes mértékben. De Thienemann Tivadar Hollandiába távozásával Turóczi a német tanszék vezetését vette át, összehasonlító irodalomtörténeti előadásait abbahagyta. Én pedig nem akartam germanista lenni, azaz csak germanista. Engem a világirodalom egésze érdekelt, lassan elváltak hát útjaink. Ebben, magától értetődik, alaposan közrejátszottak szerény kezdeti sikereim is – költő akartam lenni, semmi más.

Azért kellett előrebocsátanom mindezt, mert Schöpflin Aladár megjegyezte magának, hogy tudományos kutatómunkára is alkalmas lehetnék talán. Basch közvetített:

– Kérem – raccsolta –, arra gondoltunk, illő volna meglátogatnia Babits Mihály özvegyét. Hallott már magáról. Török Sophie-nál együtt van most a teljes Babits-hagyaték. Az lenne a feladata, hogy felnyissa a ládákat, kofferokat és valamilyen ésszerű rendbe rakja a kéziratokat. Elő kell készítenünk egy bővített életműkiadást. A munkát Babitsné akarja elvállalni persze, de az ő egészségi állapota oly rossz, hogy segítségre szorul. Kivált a Beszélgetőfüzetek-et lenne időszerű és fontos megjelentetni, erre akadna vállalkozó máris. Maga elég jártas Babitsban. Volna kedve hozzá?

Hogyne lett volna! Ha életem során távolabbi kortársaim közül őszintén szerettem volna ismerni valakit, akit aztán mégsem ismerhettem meg, az Babits volt. Most megismerhetem azokat legalább, akik legközelebb álltak hozzá.

Basch elképzelése természetesen ábrándos tervnek bizonyult, hogy 1947–48 fordulóján ki lehetne adni Babits összes vagy akár válogatott műveit. Az Izolált Én esztétikai kategóriává (ugyanakkor bunkóvá) emelésétől a Lobogónk Petőfi-korszakig valami sok idő nem volt hátra; Babits mindenesetre kezdett botránykővé előlépni, a kiirtandó polgári liberalizmus bűnbakjává, ha – egyelőre – nem hirdették is teljes hangerővel közelmúltbeli megbocsáthatatlanságait: apolitikus tömegiszonyát, osztálykompromisszumos megalkuvásait, irodalomdiktátori vétkeit és hosszú lenne sorolni, miféle tévelygéseit. Önálló Babits-kötet a Franklin-klasszikusok 1945-ös vállalkozása óta nem jelent meg. Jó évtizedig kellett várakoznunk, hogy megjelenhessék újból. Igen, ez a tíz évnél hosszabb időszakasz, amelynek elején álltunk még, irodalmunk Babitstalan korszaka.

Még naivabbnak látszott az az elképzelés, hogy egy valamirevaló kiadás megindítására vagy akár filológiai előkészítésére én alkalmas lennék. Végeztem ugyan – később, elhallgattatásunk idején – efféle munkát is, de akkor, húszéves koromban, ilyen feladatokra készületlen voltam és tapasztalatlan. Kivált lettem volna, ha a Beszélgetőfüzetek sajtó alá rendezésével csakugyan megbíz Török Sophie, mint ahogy kapcsolatunk felhőtlen kezdetén eltervezte.

A dobozokat, bőröndöket, iratgyűjtőket mindenesetre elővettük. 1948 folyamán megpróbáltam valamilyen viszonylagos rendet teremteni a kaotikusan egybehányt anyagban. Ilonka – hadd nevezzem így is, hiszen később megengedte, én is valódi keresztnevén szólítsam, ahogy csaknem mindenki, aki közelebbről ismerte – a háború közeledtével férje minden kéziratát sietősen összecsomagolta. Évek múlva alig emlékezett persze, mit hova tett, melyik ládába mi került.

Közös munkám Török Sophieval sajnos nem bizonyult gyümölcsözőnek. Rendkívül rossz lelkiállapotban élt, depresszióból depresszióba zuhant, egy-egy látogató feledtette csak, pár órára, mély csüggedéseit.

Kilencéves „önkéntes száműzetése”, amelyről keserűségének legsötétebb napjaiban beszélt, Babits halálával mintha szűnt volna. Ritka pillanataiban, magának se bevallva, úgy képzelhette, lidércnyomás alól szabadult. A halál árnyékában, férje halálának árnyékában élt közel négy évig. Most, hogy nem kell többé napról napra és reggeltől estig viaskodnia orvosokkal, ápolónőkkel, mindenekelőtt azonban magával a beteggel, marad talán lélegzetnyi ideje, hogy megalkossa élete fő művét, a Flóra-regényt, és verseit, és mindazt, ami tollába tört, mert ápolónő volt kilenc évig, nem költő; feleség és rabszolga, nem író.

De be kellett látnia, reményeit nem tudja valóra váltani. Életének értelme mégiscsak az volt, hogy Babits felesége lehetett. A halott nem bocsátotta el.

Ami szegény Ilonkától, mint költőtől kitelt még: egy vékony versesfüzet, a Sirató. Amikor nála jártam, készen állt már, évek óta készen. Minden darabja Babitsot gyászolta. Élete központi, mondhatnám egyetlen valódi, tragikusan átérzett élményét szorította formába. Ilonka sose volt igazán jelentős költő. Ebből a megrendítő ciklusából se tudta kiküszöbölni sablonait (a halál: a borzalom órája, az éjszaka: szörnyű stb.), az összhatás mégis jó. Utolsó könyvében sikerült magasan saját színvonala fölé emelkednie. Ha költészetét megőrzi valami, elsősorban ezek a dísztelen néniák.

Nyitottuk föl egymás után a bőröndöket. Költemények szomszédságában regénytöredékek; esszéfogalmazványok neki írt levelekkel, nyomtatványokkal keveredve, novellakéziratok lapjai közt számlák, fényképek.

Külön dobozba mindenekelőtt Babits verseit szerettem volna összegyűjteni. Valamelyik verskéziratra villamosjegy gemkapcsozva. Egy szivarosdobozban két műfordítás variánsai, de tetejükön pezsgősdugó és szép formájú kavics lapult.

– A villamosjegyet leveszem. A dugót hova dobhatom?

– Hogy képzeli? – háborodott föl Ilonka. – A villamosjegyet azért kapcsoltam a versre, mert Mihály a hatos villamoson jegyezte föl első sorait.

– Ezerkilencszáz-hányban?

– Arra nem emlékszem, de a hatos villamoson.

– Fölírom a vers hátára, hogy a hatoson, de aztán a szakaszjegyet vegyük le róla.

– Nem. A jegynek rajta kell maradnia, nekem csak arról jut eszembe, hogy mit tudok mondani a versről.

– A kaviccsal mit csináljunk?

– A kavicsot Mihály Brissagóban tette zsebre.

– Mikor?

– Nem tudom.

– És miért a Jacopo da Todi-fordítás fölött van?

– Lenyomtattam vele a lapokat.

– Tegyük máshová.

– Nem lehet, mindig ott volt.

– Az iratrendezőben pezsgősdugó is, kavics is nem fér el.

– Maradnia kell, így szoktam meg.

A rendszerezéssel nemigen jutottunk hát előre. De kezembe vehettem a Jónás könyve beköttetett kéziratát, áhítattal belelapozhattam az Angyalos könyv-be, végigolvashattam a Beszélgetőfüzetek kolligátumait – ezért az élményért mégse sajnálom a Jagelló úti órákat.

Ilonka akkor már teljesen munkaképtelen volt. Járni, mozogni tudott, de figyelmét szellemi munkára kurta percekre tudta összpontosítani csak. Írni egyáltalán nem akart, írásiszonya vagy írásgörcse támadt. Látogatásaim annyi eredménnyel jártak mégis, hogy kérleléseimre, faggatásomra a Beszélgetőfüzetek homályosabb helyeit itt-ott kiegészítette újabb széljegyzetekkel, sok száz fényképének hátára dátumokat, neveket írt föl.

Ilonka szenvedélyes fényképész volt. Amatőr gépétől a kórházban se vált meg.

– Ma sokkal, sokkal rosszabb – hörögte a beteg. – Megfulladok, nem tudok nyelni!

Ilonka fölverte az orvosokat, az ápolónővért, tartotta férje fejét, míg cserélték a kanült, aztán a véres tálat vitte ki, azzal a fordulóval felvevőkészülékét hozta be, és elkészítette aznap délelőtti fotóját: Mihály kanülcsere után.

– Rettenetes, új meg új kínok – kapja elő füzetét a nagybeteg. – Az elaljasodás végső foka!

Ilonka a pályaudvarról ráncigálja vissza a már utazni készülő Nissen professzort. Férjén segítenek. Ilonka félájultan hajol föléjük, és elkészíti újabb képét az elaljasodás végső fokáról.

– Rettenetes ez, bedugult minden – vergődik ismét a beteg. Ilonka megmozgat eget-földet, a műtőasztalig kíséri férjét, mert „Mihály ragaszkodott hozzá, hogy fogjam közben a kezét”. De rosszul lesz a műtőben, kitámogatják, a szomszéd szobában idegösszeroppanást kap. Valahogy magához tér mégis, lemossa arcát, befal három nyugtatót. Siet vissza a műtőbe. Még ott éri vérverejtékes férjét, a rémülten serénykedő orvosokat. Kattan újból a pillanatzár, újabb kép kerül az albumba (az utókor asztalára): Mihály műtőasztalon.

Ilonka emberfeletti küzdelmet folytat. Tucatszor megmenti férje életét. Három-négy órákat alszik naponta, lesi minden kívánságát.

Aztán összeomlik.

– Szörnyű fájdalmak, mikor fog ez már csillapulni? – könyörög segítségért a beteg. Ilonka a szomszéd szobában Bartókot hallgat. Most nem ér rá. Rajong Bartókért. Minden koncertjét viaszlemezre veszi. Bartók a barbár erő, a megtestesült egészség, Mihályon kívül az egyetlen ember, az egyetlen férfi, aki méltó lenne rá, hogy…

Mihály haldoklik már, néhány napja van csak hátra; most kellene minden percben ott ülnie mellette. Ilonka fellázad. Elmegy nyaralni a Vaskapu-menedékházba. Ott nem zavarhatják, oda nincs bevezetve a telefon.

Két hét sincs hátra Mihály életéből.

Kis idő múlva rémülten visszatér persze. Mihály még él. Nyugodtan fölutazik ismét a menedékházba. Kell a kikapcsolódás.

Az agónia napjaiban megint mellette reszket. A legjobb feleség, a legjobb ápolónő. Az csakugyan. Mellesleg elkattantja utolsó képeit is: Mihály haldoklik. Mihály a halálos ágyon.

Ilonka heroina volt. Sophie szörnyeteg.

– Ha nekem adná ennek a versnek a kéziratát, bekeretezném és íróasztalom fölé akasztanám – fordulok egyik este Sophiehoz. – Tudja, milyen közel áll hozzám Babits költészete. Nem ajándékozná nekem?

Azt hittem, kidob. Nem láttam eddig ily indulatosnak.

– Egy sorát sem. Mihály minden lapja a nemzet múzeumáé lesz. Az ő kéziratai nem ajándéktárgy. Örülök, hogy ennyit is meghagyott a háború. Most szórjam szét őket?

Látva csüggedésemet, kicsit megenyhült.

– Mihály írásait nem adom, se magának, se másnak. Eszébe se jusson még egyszer kérni. De ezt – és elém dobott egy Kosztolányi-levelet –, ezt viheti. Meg ezt is – hajított utána egy Juhász Gyulát.

Soká maradtam. Tíz óra elmúlt, a ház kapuját bezárták lent.

– Ildikó majd lemegy magával, van kulcsunk.

Két hete jártam Babitsnéhoz, de Ildikó eddig egyszer sem bukkant fel. Hallottam néha lépteit az előtérben, rádióját a cselédszobából, ő maga nem jött be hozzánk.

Most lekísért. A lépcsőházban nem működött a villany. Az utcáról szűrődött be csak némi fény.

– Elálmosodott a művésznő? – kérdezte, míg babrált a kulccsal.

– Dolgoztunk, hogyne fáradt volna el.

Egy kiscica dörgölődzött a lábunkhoz.

– Ez a Misu. Adok neki tejet minden reggel.

– Szereted a macskákat?

– Nagyon. De a költőnő nem engedi, hogy fölhívjam. Azt mondta, van őneki cicája. Ezt kihajítja, velem együtt. Pedig lesz még nekem saját macskám, nem is egy.

– Nem szereted édesanyádat?

– Nem igazi anyám. És nem szeretem. Amikor még tizenhárom éves voltam, volt egy kutyám Esztergomban, a Morgó. Morgót jobban szerettem. De anyu megunta. Egyszer hozzám kapott, mert a lábára léptem. Anyu addig beszélt apunak, míg elhitette vele, hogy Morgó megveszett. Kihívatta a csőszt és agyonlövette, engem meg beoltottak.

– Hiszen ti mindig szerettétek a kutyát. Volt az Ádáz, volt a Burkus.

– Azok anyunak csak játékszerek voltak, nem igazi kutyák. Én is csak játékszer vagyok neki, csinos kisbaba, aki jól mutatott a családi képeken, akit lehetett öltöztetni-vetkőztetni, de most már nagy lettem, már nem vagyok olyan aranyos. Amikor harapós vagyok, legszívesebben engem is agyonlövetne. Apu, az igen, ő szeretett.

Hozzám bújt, átölelte nyakamat.

– Szamárságokat beszélsz.

– Nem beszélek szamárságokat. Ha maga nincs nálunk, egész nap kopog a szobám falán. Hozz egy pohár vizet! Főzz kávét! Gyújtsd meg a villanyt. Mintha nem tudna fölállni egy pohár vízért. Semmi baja, hever egész nap és cigarettázik.

– Anyád csakugyan beteg. Nagyon kimerült. Én azt hiszem, azért szeret téged.

– Az rég volt, amikor szeretett. Akkor még én is szerettem. De aztán egy kicsit nagyobb lettem. És mennyi mindent meg kellett volna beszélnem vele! Szaladtam be a szobájába, kiparancsolt, hagyjam békében, dolgozik. Én azért csak bementem. Akkor magára zárta az ajtót. Kopogtattam, dörömböltem. Kiabált csukott ajtón át: hát nem érted, hogy dolgozom? Leszoktam róla, hogy bemenjek hozzá hívatlanul. De fog még ő kopogtatni az én ajtómon! Kezdi is már. Egyszer majd hiába kopogtat, mert nem megyek be többé hozzá.

Következő héten, karácsony vagy szilveszter után, a hanglemezeket rendezgettük.

– Csináljon már valamit ezzel a lánnyal. Mindenből meg fog bukni. Menjen be hozzá, maga tud latinul, vegye át vele a leckéit.

Mintha Basch Lórántot visszhangozta volna. Tegnap találkoztunk. Tett valami célzást: éppenséggel észrevehetném, van Sophie-nak egy lánya is, foglalkozhatnék a gimnáziumi előmenetelével, mert nagyon rossz tanuló. De nem csak ezt mondta. Valami olyasmit is, ha jól értettem ugyan ravasz célzásait, hogy Ilonka bizony nagyon beteg, nem számíthat, sajnos, hosszú életre – de ha meghal, mi lesz a Babits-hagyatékkal? A kislány teljességgel alkalmatlan rá, hogy ilyen érték jó sáfára legyen. Kellene valaki, egy értelmes, irodalomértő fiatalember, aki megfelelő irányba tereli. Erről nem akar természetesen bővebbet mondani most, annyit mégis, az alapítvány kurátorai, „Schöpflinre gondolok elsősorban”, egyetértenének vele, ha az érettségi anyagot egy jó barátjuk – lehet az maga is, kérem – átvenné azzal az Ildikó lánnyal.

Bementem Ildikóhoz. Igen csinos, szép termetű kislány volt, nálam esztendővel fiatalabb, de évet, éveket veszthetett (megbukott-e vagy más miatt, nem tudom): utolsó gimnáziumi évét most végezte csak.

Rémséges, vastag flanelruhában kuporgott kerevetén, amilyent falusi parasztasszonyok hordanak, lábán vastag gyapjúharisnya feszült.

– Ilyen ruhákat kell hordanom. Jó szorosat, nehogy észrevegyék, hogy van mellem is. Selyemharisnyát anyu nem vesz. Idenézzen, még a bugyim is ilyen.

Felhúzta szoknyáját, semmi erotikus látvány, meleg jégeralsó villant elő, térden alul érő, begyűrve a meleg gyapjúharisnyába.

– Vegyük elő az auktorokat – sóhajtottam.

Innét az események meglódulnak.

Délután három. Kopognak albérleti szobám ajtaján. Ildikó. Nem láttam két hete.

– Maga ilyen nyomortanyán él?

– Kastélyomat éppen tatarozzák, ideiglenesen itt húzom meg magam.

– Van pénze? Éhes vagyok. Ma lógtam az iskolából. Krémest ennék.

– Mért nem mondtad, hogy jössz? Akkor lenne itthon egy tálra való. Most csak szalonnával-kenyérrel szolgálhatok.

Azt is elfogyasztotta, jó étvággyal.

– De holnapra legyen krémes.

Vettem egy tálra valót.

Jött. Megette. Ment.

– Ilyen sötét lyuk – lépett be harmadnap is.

1948 elején kis cselédszobában laktam a Krisztina körúti főpostával szemben. Íróasztal, szekrény, szék, vaságy volt bútorzata, és egy fenyőfa polc, háromszáz könyvemmel.

– Mért van itt ennyi könyv? Maga, remélem, nem író?

– Fővárosi kézirat-előkészítő vagyok – mondtam.

Lázasan csókolództunk, de más nem történt. Sietett haza.

Egyszer állított még be. Volt egy üveg borom, rávettem, visszategezhet. Akkor tudta már, verseket írok én is.

Feküdt az ágyon, meztelenül magára húzta paplanomat.

– Kár, hogy költő vagy. Ha villamoskalauz lennél, lefeküdnék veled.

Alig láttam később. Sophie-hoz, elvétve, föl-fölmentem még. Ildikó sose volt otthon. Beváltotta fenyegetését. Ilonka, szegény, jobbára tehetetlenül, bénán hevert egész nap. Kopogott szobáik közös falán.

– Főzz ebédet, Ildikóm!

Vagy:

– Hozz valamit a boltból!

– Indulok – mondta a kislány, bevágta maga után az ajtót, és nem jött haza három napig.

Szívtelen volt? Rideg? Nem hiszem. Kedves, szeretetreméltó teremtés inkább. De élete legfogékonyabb esztendeit a halál szomszédságában töltötte ő is. Abban a házban minden Babits betegségei körül forgott. Vele és csak vele, az élő klasszikussal foglalkozott mindenki. Orvosok, barátok, barátnők. Ildikó úgy érezte, ő dísztárgy csupán, valójában senkinek se fontos. Előtte állt ugyanakkor a példa: Ilonka hűtlen lázadásai, majd visszajuhászodásai. Gyűlt Ildikóban is a lázadás. Hiszen Babits halála után se változott semmi. Halála után is ő maradt legfontosabb abban a családban.

Ildikó meggyűlölte az irodalmat, meggyűlölt mindent, ami költészettel kapcsolatba hozható. Könyvet, színházat, költőket. Legkivált az Alapítvány kurátorait, akik az örökösnőt látták benne, a hagyaték szempontjából latolgatták – és találták végül könnyűnek.

Jóvátehetetlenül megromlott viszonya Ilonkával is. Ilonka nem nevelte soha, nevelte hát az utca. Ilonka tehetetlen volt a lány gyűlöletével szemben. Legsötétebb óráiban kitagadta hát saját örökségéből – azt tudta tenni csak. És azt, hogy belepusztult ebbe. 1955-ben halt meg, elhagyatva, keserűn.

A rokonság azonnal összefogott a lány ellen. Méltatlansági alapon a Babits-örökségből is ki akarták tagadni, végtelen pörök kezdődtek.

Ildikó pedig átlépte a határt. Semmi nem kötötte hazájához. London külvárosában tengette életét, elhagyatva, keserűn ő is.

Később Liverpoolba költözött. Vásárolt két lakókocsit magának, azokban élt, a város peremén. Misu macskát nem vihette föl annak idején a lakásba. Egyik lakókocsiban tartott hát negyven macskát. A másikban, maga mellett, még húszat. Köztük érte a szívroham, ötvenöt éves korában.

Volt egy kutyája is állítólag, a Morgó. Üvöltve kísérte a halottvivőket.