Sírontúli üzenet

Több mint negyven évig voltunk egymás kortársai.

Gábor munkáival kamaszkoromban kezdtem ismerkedni. Catullusával elsősorban. 1938-as, kétnyelvű kiadása felsős diákesztendeimtől ott rejtőzött gimnáziumi tankönyveim közt, kék csomagolópapirosba kötve, hogy olyan legyen külsőleg, mint a Jámbor-Kemenes Latin nyelvtan. Robbanóanyag volta így kijátszotta hittantanárunk erkölcsvigyázó tekintetét. Még papi gimnáziumba jártam. Tizenöt éves lehettem. Latinul elsős korunktól fogva tanultunk. A tananyagnak része volt Catullus is, alig fél tucat, aránylag szelíd költeményével persze. Quoi dono lepidum novum libellum? És: Passer, deliciae meae puellae stb. Gabi Catullusa talán első kalauzom volt a római költészet ligeteiben. A szexuális élet rejtelmeiben csakúgy.

Catullus lírájának nagyobbik, szókimondóbb fele, sohase tartozott a valláserkölcsileg kívánatos olvasmányok sorába, kivált katolikus tanintézményben. Bennünket serdülőket viszont épp ez izgatott: miért nem? Piruló füllel bújtuk a pad alatt azokat a csöppet sem ildomos darabokat, mindenekelőtt a magyar szövegben akkor még kipontozott, a latinban szerencsére épen hagyott sorokat igyekezve megfejteni. Tanáraink többsége nem volt bigott. Bölcsen elnézték magánszorgalmú búvárkodásunkat – latintudásunk elvégre ezáltal is gyarapodott.

Gabival személyesen jóval később, 1947 végén találkoztam először. Azidőtájt jelent meg hosszú, hexaméteres költeményem, A Pokol tornácán. Gábor is fölfigyelt munkámra, és már csak a ciklus antik versformájából arra következtetett, műveltségünk, ókori érdeklődésünk gyökerei valahol azonosak vagy rokonok lehetnek.

Élesen emlékszem erre a találkozásra. A Centrál kávéházban ültem, valamit írtam, és egy nem túl régen megjelent kötet feküdt kávéscsészém mellett, az ő tavasszal kiadott Odüsszeia-fordítása.

Azon vettem észre magam, valaki széket húz asztalomhoz.

– Megengeded, ugye, hogy ide üljek. Devecseri Gábor vagyok.

Láttuk már egymást. Az egyetemen éppúgy, mint a Darlingban. A bemutatkozás merő formalitás volt. Gabi vitte a szót, gratulált Válasz-beli költeményemhez, ami jólesett. A nálam tíz évvel idősebb költőnek akkor már ismertem verseit, szerettem is őket. Találkozásunk mégsem emiatt emlékezetes számomra. Tíz percbe se telt, Gábor megkérdezte, tudok-e nyelveket, fogok-e majd fordítani később.

– Természetesen.

– És mik a terveid?

Nem tudom, mi ütött belém, de ifjonti szemtelenséggel azt válaszoltam, két nagyobb életművet akarok tolmácsolni. Át szeretném ültetni Vergilius összes munkáit (Gabi itt élénk helyesléssel bólogatott), majd – mutattam a márványon heverő könyvre – a két homéroszi eposzt.

Gabi fölemelkedett ültőhelyéből, hangja élesebbé vált.

– Remélem, ismered a történetet, amikor életében először és utoljára Heine meglátogatta Goethét?

Az anekdotát számtalanszor elbeszélték, én húszéves koromban még nem ismertem.

– Most éppen min dolgozik? – faggatta Goethe bemutatkozása után a Buch der Lieder szerzőjét.

– Egy Faust-drámán – válaszolta szemtelenül az ifjú.

– Más dolga nincs Weimarban? – kérdezte jegesen Goethe, és felállt, jelezve, a kihallgatásnak vége.

Már szégyelltem, hogy megbántottam Gabit, de ő ott állt még asztalomnál.

– Heine akkor tíz évvel idősebb volt, mint te most. Nem tudom, ez melyitek számára mentség.

Maga elé húzta Homéroszát, és elővette töltőtollát.

– Nincs kifogásod ellene, ha dedikálom?

Ezt írta belé:

„Lakatos Pistának, hogy fordítsa le jobban, ha tudja. Nagy szeretettel és várakozással D. Gábor.”

Gabi nem volt haragtartó. Következő héten már megbocsátotta ifjonti faragatlanságomat. Igaz, ennek ára volt.

– Ceruzával kezedben fogod olvasni Odüsszeiá-mat – mondta legközelebb. – Énekről énekre, sőt sorról sorra végigmegyünk rajta, és te mindenütt jelölöd azokat a helyeket, melyek nem tetszenek, azokat a megoldásaimat, amelyek helyett mást javasolsz. És amit nem tartasz jónak, arról elmondod, miért. Persze – tette hozzá, mert hiszen ebben az esetben se tudta megtagadni magát – azokat a helyeket is húzd alá mindig, mégpedig más színű ceruzával, amelyek nagyon megnyerték tetszésedet.

Így történt. Össze is barátkoztunk aztán. Szép kertjében, a Béla király út 6. szám alatt, sokszor üldögéltem náluk 1948 táján. Igaz, szocreál korszakában, később, szükségképp el kellett egymástól távolodnunk. De – hadd fűzzem hozzá – Gábor azok közé tartozott, akiket legszamarabb időszakukban se lehetett nem szeretni. Amikor az Írószövetség főtitkára lett, magamfajta költők pedig az akkori megbecsülésben és változékony ranglistákon seholse álltunk, ő akkor se fordult el vagy tért át a járda túloldalára, ha találkoztunk. Ellenkezőleg. Nem futhattunk össze úgy, hogy köszönésével meg ne előzött volna, katonasapkáját mélyen megemelve. Ő csapott hátba, ha nem akartam észrevenni a Nagykörúton. Hosszan elkísért, hosszan el-elvitáztunk (most már kizárólag politikáról, soha irodalomról) akkor is.

Első írószövetségi igazolványomon az ő aláírása állt. Mindent elkövetett, hogy az a némaságra ítélt költő, aki voltam, huszonkét éves korára gyanúsan hallgatva is tagja lehessen az újjászerveződő Írószövetségnek. Ami védettséget, viszonylagos biztonságot jelentett akkor.

1953 körül, vagy előbb valamivel, fölkerestem egyszer hivatalában. Bábjátékokat írtam, fordítottam; efféle melléktermékeimből tartottam fenn magam. Elég keservesen, a legszükségesebbekre valót azért mindennap előteremtettem. Barátom, Bod László, a Bábszínpad akkori igazgatója, segíteni akart rajtam.

– Ide vehetnélek dramaturgnak. De hoznod kell az Írószövetségtől valamilyen ajánlólevelet. Legyen benne: politikailag megbízható vagy, szilárdan marxista világnézetű, meg ilyesmik, tudod. Nem mintha nekem lenne szükségem rá, tőlem is megkövetelik.

– Erről van szó, Gábor.

– De Pista, marxista vagy te?

– Materialistának elég materialista. Marxista sose voltam, sose leszek.

– Hát látod. Akkor pedig nem állíthatok ki neked ilyen tanúsítványt. Hazudnánk vele mindketten.

Csakugyan megtagadta akár egy félig-meddig pártfogó levél aláírását is. A dramaturgi állást mással töltötték be. De oly őszinte meggyőződéssel fejtegette, hazudni semmi körülmények közt nem szabad, hogy komoly, nagy hite láttán ekkor se tudtam igazán haragudni rá.

 

1956 szeptemberében együtt utaztunk Bécsbe. Azidőtájt indult az első társashajók egyike Nyugatra, ahol évek óta nem járhattunk. A kirándulógőzösön, mely főleg az Írószövetség tagjait és hozzátartozóikat szállította, kezdett helyreállni régi barátságunk.

– Hogy haladsz az Aeneis-szel?

Gábor ismét Homéroszán dolgozott. A korábbi szöveget átírta teljesen. Az egységesített, gyökeresen újraformált második kiadást 1957-re várta.

– Megvárom a te végérvényes változatodat. Anélkül az enyém fele olyan jó se lehet.

– A Homérosz első harminc példányából egyik a tiéd.

– Koccintsunk rá, el ne felejtsd – emeltem föl söröspoharamat a bécsi hajó fedélzetén.

– Várj – szakított félbe Gábor. – Lefényképezlek, hogy legyen dokumentum róla.

– Én pedig visszafényképezlek. A Vergilius első harminc példányából egyik a tiéd.

A bécsi utcákat inkább Szabó Magdával, Szobotkával és Pilinszkyvel róttam. Devecseriékkel kétszer talán.

– Be kellene téged zárni egy cellába – mondta Gabi a Grabenen. – És akkor kiengedni csak, ha kész az Aeneis.

Hamarabb megtörtént, mintsem gondoltuk volna.

1956 őszén, Kassák Lajos ajánlására, tagja lettem az Írószövetség elnökségének. 1957 elején egy cellaajtó – tízezer hexaméter-sor lefordításának idejére – mögöttem is becsapódott.

A cellákhoz mindig vonzódtam. Gimnazista korom első hat évében – írtam róla már – intézeti növendék voltam. Sivár közös hálótermünkből ha őszintén irigyeltem valamit, paptanárainknak puritán szobácskáit. Ők oda visszavonulhattak, ott egyedül lehettek, nem mint mi. Diákéveimnek ez az egy – egyetlenegy! – vágyképzete végigkísérte életemet.

Dolgozószobámat szerzetesi cellának tekintettem, tekintem. Csak teljes zavartalanságban, becsukott ajtó mögött szeretek és tudok olvasni, írni. Az átállás 1957-ben aránylag könnyű volt ezért. Most a cellát tekintettem dolgozószobának, s nagyszerűen haladt a munka.

1957 márciusában tartóztattak le. Épp beköltöztem életem első főbérletébe, a Práter utca 59. szám alá. Akkoriban kétszázezeren hagyták el az országot, sok lakás megürült. Feleségem munkahelye révén így sikerült megkapnunk ezt a kétszoba-hallos, tágas bérleményt.

Több ezer könyv tornyosodott – ömlesztve – a nagyszoba közepén, két hullámpapír dobozban szerény ruházatunk; egy íróasztalból, egy kerevetből, néhány könyvespolcból és székből állt akkori bútorzatunk. Másnapra terveztem, hogy hozzálátok a rendezkedéshez. A hurcolkodástól fáradtan lefekvéshez készülődtem.

Éjféltájt szólalt meg a csengő, régi jó szokás szerint. Két nyomozó lépett be, házkutatási és előállítási paranccsal. Mögöttük – szabályszerűen – a házmester.

Az idősebb nyomozó verejtékezve kotorászott az áttekinthetetlen rendetlenségben. Zakója szétnyílt, hóna alá szíjazva – eddig westernfilmekben láttam csak – tekintélyes revolver. Az ifjabbik rám ügyelt, jobbját figyelmeztetően domborodó zsebében tartva, meg ne szökjem.

Hamar végeztek. Nem ők, magam se tudtam, mi hol lehet. Egy-egy puhafedelű iratpólyát kihúztak a könyvhalom alól, csüggedten belelapoztak. Alig találtak valamit, ami érdeklődésüket fölkelthette volna. Irodalmi tanulmányaim valamelyik fűzős dossziéját vették magukhoz kedvetlenül, és a közelmúlt eseményeire vonatkozó sajtótermék-gyűjteményemet. Egy harmadik irattartót is, találomra. Ebben akadt végre néhány bűnjel: írószövetségi dokumentumok. Csakhogy ezekből minden elnökségi tag kapott annak idején, aligha akadt egy is köztük, melynek eredetijét a nyomozóhatóság szövetségünk januári feloszlatásakor le ne foglalta, meg ne találta volna.

Míg kutattak, fáradoztak, ettem két vajas kenyeret. Éjfél után bizonyára nem tálalnak már a fegyintézetben, s ki tudja, reggel is mit. (Paradicsomos káposztafőzeléket, mint pár óra múlva kiderült.)

A Práter utcai új lakásból a Gyűjtőfogházba szállítottak. A Gyűjtő afféle elosztóhelynek bizonyult – két-három nap múlva vittek tovább, személyszállító gépkocsin, a Fő utcai börtönkombinátba.

Órákba se telt, megkezdődtek kihallgatásaim. Kezdetben sűrűn, később egyre ritkábban foglalkoztak velem. Nem voltam tagja a pártnak, nem minősültem árulónak tehát, aki cserbenhagyta az eszmét. A letartóztatott írók közt, akkoriban – azt hiszem – az egyetlen pártonkívüli lehettem. Liberális polgár – ez a sajnálkozó vélemény alakulhatott ki rólam, így gondolom legalábbis.

Néhány hétig akadt cellatársam még. Aztán teljes elkülönítésem következett, közel másfél esztendei magánzárka.

Második-harmadik vallatásom után valamelyik barátságosnak mutatkozó nyomozótisztem engedélyezte, könyveket kaphassak otthonról. Felírtam, telhetetlenül, huszonöt címet legalább; tartalmas, vaskos könyvekét, köztük fél tucat szótárét, nyelvkönyvét. Más kihallgatótiszt elé kerültem, amikor a huszonöt kötet megérkezett. A napfényes iroda asztalán ott tornyosodott a Biblia és Dante, Tacitus és Arany János, minden, amit kértem.

– Mit képzel, kérem, ön a Fővárosi Könyvtárba vonult be vakációzni? Ennyi könyvet egy egész cellasornak sem engedélyezhetek.

Látva elboruló tekintetemet, hozzátette:

– No, nem bánom. Ezt az egyet leviheti magával. – S a könyvkupac legtetején fekvőt elém pöckölte.

Latin Vergiliusom volt, bő német lábjegyzetekkel ellátott Teubner-kiadvány. Egyetlen könyvem hosszú hónapokig.

Rég olvastam már Zweig Sakknovellá-ját. Magánzárkájába egyetlen könyvet sikerül belopnia az államfogolynak. Egy sakk-könyvet. Kezdetben szórakoztatja, végül saját magával játszik őrületbe hajló mérkőzéseket reggeltől estig. Zavarodottan kerül ki onnét.

Ilyesmire gondolt volna vallató tisztem? Elég szófukar a delikvens, adjunk neki hát egy könyvet, idegen nyelvűt lehetőleg, ceruzát-füzetet azonban és szótárt nem – oly lelkiállapotba kerül rövidesen, hogy megváltásnak érzi, ha feljöhet ide beszélgetni, és kiönteni, kiönteni a szívét. Nem tudom, gondolt-e erre századosom, olvasta-e valaha Stefan Zweiget.

Újabb hét; ugyanabban a verőfényes szobában ülök, addig elkészült kihallgatási jegyzőkönyveim gépeletét javítgatom kérdező tisztem nyomósceruzájával. Fölcseng a telefon, a vallató elfordul, úgy beszél. Élek tüstént a szerencsével: a versatilból – ügyelve, hogy valami maradjon benne – kitöröm a grafitbél háromnegyedét, és zsebkendőmbe rejtem. Sikerül cellámba csempészni az íróeszközt. Van ott egy falrepedés, épp elhelyezhetem benne.

Ettől kezdve boldog vagyok, nyugodt és kiegyensúlyozott. Húsz sort fordítok naponta az Aeneis-ből. Írásengedélyem nincs, kéziratpapirosom nincs. A munkát fejben kell elvégeznem. Három teljesen veszélytelen félórám akad naponta, amikor az őrszemélyzet egész biztos nem tekint be váratlanul a kémlelőnyíláson. A reggeli, az ebéd és a vacsora kiosztásának ideje. Ilyenkor a teljes folyosófelügyelet azzal foglalatoskodik, hogy tolja, ajtóról ajtóra, a megrakott étkezőkocsit. Felrántják sorra a cellák ételbeadó ablakait, és nyújtják be a teli csajkát. Amit fejben elkészítettem és rögzítettem előbb, ilyenkor másolom be legapróbb kisbetűimmel a latin szöveg sorai fölé, a margókra, az egyes énekek közti üres oldalakra. Kiszámítom, ha húsz sorral napra nap elkészülök, egy év múlva kész az eposz háromnegyede, másfél esztendei erőfeszítéssel az egész munka talán.

Hogy írok, sohase fedezték fel; de hogy a könyv alaposan tele gyanús ceruzajelekkel, következő hónapban már.

– Mi a csuda ez? – rivallt rám a cellaellenőrző altiszt, belelapozva egyetlen könyvembe.

Megdermedtem. Ha Vergiliusomat elkobozzák, megöl az unalom, a kedélynyomottság.

– Pótlás? – kérdezte élesen az őrmester.

Az altisztek szeretik a lelkesült, katonás hangot.

– Igenis, pótlás – válaszoltam lelkesülten, katonásan.

– Az más – adta vissza könyvemet a zárkaellenőr.

Mondhattam volna: próbaszöveg. Vagy: sorjavaslat. Hogy paralipomena, már nem. Ezt gúnyolódásnak fogták volna föl. Oly szóra volt szükség, amely ismerősen cseng, adott helyzetben mégsincs értelme. Az értelemnek, bizonyos körülmények közt, semmi fontosságot nem kell tulajdonítani. Hangozzék csak meglepőn, elgondolkodtatón. Főleg lelkesülten, katonásan. Csatát nyerünk vele.

Ötször fedezték föl még, mindig mások, hogy a Teubner kiadvány csupa ceruzabejegyzés.

– Mi ez? Mi ez?

– Pótlás – jelentettem rajongva, magabiztosan. Rövid meghökkenésükön már nem csodálkoztam. Az Aeneis mindvégig velem maradt.

Kihallgatásaimon egyre derűsebb voltam.

– Nem nyomja ennek nagy bűn a szívét – vélhették számonkérőim –, ha ilyen nyugodt.

Ügyem lezárult lassan, a szigor olvadozni kezdett körülöttem. Ősszel kaptam ceruzát, füzetet. Később szótárt. Dolgozhattam legálisan azontúl.

 

„Ha megjelent már Gabi új Homérosza, juttasd el hozzám – írtam feleségemnek, amikor hosszú, hosszú idő után, először üzenhettem haza ismét. – Szeretném olvasgatni már, mondhatnám semmire se lenne nagyobb szükségem, mint az ő fordításaira.”

Gábor olvasta levelemet, megértette belőle tüstént: úgy látszik, lehetővé tettem (vagy tették számomra?), hogy nekilássak végre az Aeneis átültetésének. Elbűvölő dedikációval beküldte azonnal, Fő utcai címemre, a két, még nyomdafestékszagú kötetet.

Hasonló merészségre kevesen bátorodtak azidőtájt. Akadtak azért. Szabó Lőrinc, Keresztury Dezső, Rába György és mások is.

Életemben oly elmélyülten, oly kiéhezetten, oly figyelmesen könyvet nem olvastam, mint akkor Gabi magyarítását. Másfél évig éltem együtt azzal a fordítással, és talán hasznosabb olvasmányom nem is akadt költői pályám során.

Soha oly boldog nem voltam, mint 1957 kora tavaszától – 1958 nyaráig – Fő utcai magánzárkámban. Lesz talán, aki nehezen hiszi, pedig irónia nélkül mondom. A mindennapi élet idekint, évtizede már, napról napra folytatott küzdelmet jelentett számomra. És aggódást: miből élek meg holnap? Hol találok, és milyen munkát? Most levettek vállamról minden gondot. Naponta háromszor elém adták az ennivalót. Szolgáltak fűtéssel, világítással. Utóbbival éjjel-nappal. Magamért semmit se tehettem, de tudtam, hozzátartozóim, barátaim odakint mindent megtesznek értem. Tudtam ezenkívül, olyasmi nem terhel, amiért életemmel kellene fizetnem. Akkor pedig teljesen mindegy, esztendőt vagy életfogytiglanit szabnak rám: egészséges ország nem engedheti meg magának, hogy állampolgárai oly sokaságát zárja rács mögé, mint nálunk 1956 után. Valamelyik remélhető amnesztia előbb-utóbb visszaadja szabadságomat. Ezért voltam nyugodt. Boldog pedig azért, mert azt csinálhattam végre, amit zaklatott viszonyaim miatt eddig soha – zavartalanul dolgozhattam. Naponta éreztem, kielégít, amivel elkészültem. És nincs, nem is lehet semmi egyébre gondom ezen kívül. Bárki ítélt a börtönvilág legsúlyosabb büntetésére, magánzárkára, jótevőm volt akaratlanul is.

Csüggedten vettem tudomásul, amikor a következő év őszén átszállítottak a Markó utcába, hogy tizenhét hónap után bíróság elé állítsanak végre.

Az Aeneis-ből két-három ének hiányzott még.

A Fő utcai vizsgálat befejeztekor, jegyzőkönyvemnek arra a kérdésére, bűnösnek érzem-e magam, határozott nemmel feleltem. Ezt megismételtem a polgári bíróság előtt is.

Guidi vezető bíró több terhelő tanút idézett meg tárgyalásomra. Zelket valamelyik letöltőházból vezették elő. Három évet szabtak rá, két-három hónapja lehetett hátra még. A bíróság késett, fegyőreink kíséretében a tárgyalóterem ajtaja előtt várakoztunk. A folyosón felsorakoztak hozzátartozóim, barátaim. A már büntetésüket töltő írótársak feleségei is. Déryné, Háyné. Tüntetőleg szinte.

Zelk – fegyencdarócban – velem szemben foglalt helyet. Feleségem engedélyt kért az őrtől, hadd kínálja meg az elítéltet mogyorós tejcsokoládéval. A jóindulatú rabőr bólintott.

Zelk megtört aggastyánnak látszott, húsz esztendővel idősebbnek valódi koránál. Nemrég halt meg felesége, Bátori Irén, akit őszintén szeretett. Gyászát, bajait tetézte, hogy műfogsora eltört a héten, a költőt fogsor nélkül vezették föl a Markóba. Mivel nem szólhatott hozzánk, első pillanatra ezt nem lehetett észrevenni. Zelk Zoltán kínosan mosolygott csak, Lengyel Balázsra és Kereszturyékra, Mándy Ivánra és Rába Györgyre. Szeme izgatottan pásztázta a folyosót, ki mindenki jött még el.

Szerencsétlen állapotát feleségem se mérte föl, átnyújtotta a mogyorós csokoládét. Zelk hálásan majszolta az édességet, a mogyorót azonban maga elé köpködte szánalmasan, mert nem tudta elrágni.

Aztán beszólították. A bíróság meglepetésére oroszlánbátorságú védőtanúnak bizonyult. Amit mentségemre csak felhozhatott, mindennel előállt. Az ügyészt meglepte a vallomás. Guidi bíró tehetetlenül hallgatta.

Másik terhelő tanúm Huszár Tibor lett volna. Őt a Petőfi-körből ismertem, nem tudós volt még, magasrangú ifjúsági funkcionárius csupán. Sokszor tárgyaltam vele, míg reményem volt rá, hogy szavam érvényesülhet a vezetésben, s a Kör – én a Bessenyei-kör elnevezés mellett kardoskodtam – aránylag zártkörű, értelmiségi vitaklubként kezdhet működni a felvilágosodás szellemében. Huszár nem tagadta marxista meggyőződését, azt se kendőzte, támadtak ellentéteink, de okosan, tárgyszerűen beszélt, végül egyetlen mondatát se lehetett súlyosbító adalékul felhasználni ellenem. Az ügyész benne is csalódott.

Keresztury Dezsőt a védelem vonultatta fel.

Az események alatt, október 25-én már, megjelent egy versem. Régi munkám, nyolc évvel korábban írtam. Tartalma szerint óda a fiatalokhoz.

Kereszturynak, mint a magyar irodalom tudósának, azt kellett eldöntenie, ellenforradalmi lázítás-e ez a költemény, vagy humanista, általános érvényű mondanivalót hordoz.

Tárgyalásom zártkörű volt, mindennemű külső hallgatóság teljes kizárásával. A bírón, az ülnökökön, az ügyészen, a jegyzőn, ügyvédemen és fegyőrömön kívül csak a Fő utca egy megfigyelője foglalt helyet valahol a terem végén. Dezső, a pulpitus felé fordulva, háttal állt nekem. Nem tudhatta előre, miben kell szakvéleményt nyilvánítania, a corpus delictit ott, a tárgyalóban tárták elé.

Kiválóan rögtönzött. Higgadtan, értelmesen magyarázta, hogy ez a nem épp Talpra magyar-közvetlenségű óda már csak antik versformája miatt sem alkalmas tömegérzelmek felkeltésére.

Keresztury hátra tette két kezét, valahol a gerincén kulcsolta össze. Míg beszélt, nem tudtam levenni szemem ujjairól. Percre se zökkent ki nyugalmából, de az a tíz ujj kígyózott, vonaglott. A belső feszültségnek ilyen játékát sohase figyeltem meg két kézen. Tenyere elfehéredett, kézfeje kipirult. Ujjai hol külön-külön fonódtak össze, hol a levegőt markolták. Hol egymást szaggatták, hol simogatták. Jeleket rajzolt csuklójával, balta-ütéseket végzett jobb tenyere élével.

Közben mosolyogva elmagyarázta, mi az aszklepiadeszi strófa. Hogy Horatiustól Berzsenyiig és tovább milyen lírai mondandó kinyilvánítására használatos.

Azt hittem, eltörik a mutatóujja, kificamodik hüvelykje közben, de ezt én láttam csak, a fegyőr az ablakpárkány verebeit bámulta értetlenül. A bírónak egy nyájas professzor, nekem két szenvedélyes ököl beszélt. Míg végképp le nem hunyom a szemem, ezt a két vad öklöt fogom látni legélesebben Dezsőből.

Védő tanúk és terhelők mind mellettem szóltak. A bíróság három évre ítélt csak.

Másodfokon ezt eggyel enyhítették.

Pár hónapom maradt hátra nekem is. Ezt a kurta időt a márianosztrai letöltőház borjúkötélfonó részlegében töltöttem el: kendert gerebeneztem. A kötélfonást magát, az idő rövidsége miatt, nem volt módom elsajátítani.

 

Kint, sok egyéb mellett, az történt közben, hogy Devecseri sürgető ajánlatot kapott, fordítsa le az Aeneis-t, mert szerepel a kiadói tervben. Gabi a felkérést habozás nélkül visszautasította. Azzal indokolta, tudomása szerint odabent én dolgozom rajta. Ha kiszabadulok, nyilván ennek honoráriuma lesz első keresményem, amire nagyon rá leszek szorulva akkor; jobban, mint lenne ő most. Ezért nem vállalja.

Abban a néhány évben, 1956 után, Gabi is életének mélypontjára került. Nem kapott főtitkári, főszerkesztői, katonatiszti, tanári fizetést többé. Nem élt soha szegényebben. Lakásukon meg-megjelent foglalni már a végrehajtó. Mégse vállalta.

Elbocsáttatásom után, elsőnek talán, ő csöngetett ajtómon. A majdnem kész fordítást – ceruzás kéziratból – ő olvasta először.

Szabaduló államfoglyot nemigen kényeztettek soha. Keserves éveknek nézhettem elébe magam is. Gábor heroikus küzdelmet indított, hogy Vergiliusom kiadása túl soká ne húzódjék mégsem. Kilincselt értem, járta napestig a várost. Ajtók, melyek előttem résnyire se nyíltak, az ő mosolya előtt sarkig tárultak. Latba vetette minden rábeszélő készségét (volt neki!), hogy átültetésem nyomdafestéket lásson mielőbb.

Neki köszönhetem, hogy nem kellett évtizedig vagy tovább várakoznom, hogy a körülményekhez képest feltűnően hamar, 1962 elején az olvasók asztalára kerülhetett Aeneis-em. Nevemet nem volt szokás említeni még. A munkát Gábor, mindenkit megelőzve, kolumnás, lelkes cikkben üdvözölte, merte üdvözölni pontosabban, az egyik legelterjedtebb napilap hasábjain.

– Pista, most ment haza Klári – fordult hozzám halálos ágyán Gábor. – Elfeledtem említeni, hozza be holnapra Karinthy verseit. Tudom, te is nagy költőnek tartod, megvan polcodon az Üzenet a palackban. Add kölcsön, hozd magaddal délelőtt.

Bevittem a kórházba Gabinak a könyvet, három hét múlva kaptam vissza.

Aztán Gábor meghalt, a sok megemlékezés egyikét én írtam. Barátai találgatták, gyanította-e, hogy állapota reménytelen. Sejtette-e, mi az a betegség, amellyel úgy birkózott háromnegyed évig, hogy ott marad kiterítve a küzdőtéren, mégis ő győzött.

 

Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdő jutott belém: a születő halálnak tudata. Sok ágbogával, árnyával növekszik…

 

Így kezdődik egyik utolsó és talán legszebb, legtöbbet elemzett verse. Mint boldog ember, mint mindig reménykedő beteg dehogy fogta fel, milyen kór emészti, költőként ellenben, legérzékenyebb ösztöneivel igenis tudta – vélték többen is az Erdő olvastakor. Mi más lehetne az a szervezetbe jutott, ágbogasan növekvő erdő, mint a sejtburjánzás néven nevezni tilos rémalakja? A kisebbség úgy gondolta, valószínűbb, hogy tisztában volt betegsége természetével, de szeretteit nem akarta szomorítani vele, hogy észrevegyék: felismerte, miről hallgatnak körülötte.

Én azt jegyeztem meg, pillanatig se kétlem, Gábor tudott mindent.

Nem vitaképp, írásomra azonban visszatért Karinthy Ferenc. Bonyolultabb a dolog – fejtegette. – Azt hiszi, egyszerre tudta s nem tudta, egyszerre akarta s nem akarta tudomásul venni, mi fenyegeti.

Nekem Gábor hangsúlyai mást sugalltak. Emberismeretem is. Mégse válaszoltam. Efféle megérzés nem bizonyíték.

Sok év telt el a temetés óta. Egy este leemeltem polcomról az Üzenet a palackban-kötetet. Rég olvastam Karinthy verseit. A Mindszenti Litánia margóján halvány ceruzajeleket vettem észre. Ki firkálhatott bele Karinthymba? Magam is használati eszköznek tekintem könyveimet, aláhúzok bennük sorokat, széljegyzeteket írok lapjaikra – de az én jeleim egész másfajták.

Akkor jutott eszembe, ezt a kötetet egyszer adtam kölcsön: a beteg Devecserinek. Érdekelni kezdett, mi tetszhetett meg neki – akkor és ott – Karinthyban. A vers K. E. festőnő halálának évfordulójára készült. K. E. az író testvére, Karinthy Elza volt. A költemény a kórházi halottas ágyon fekvő holttestet szólítja meg. Devecseri hullámos ceruzavonala először tizennégy verssort kísér végig a lapszélen:

 

Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer hogy valahol a sötétben (Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak Azok a komoly és szigorú urak…

 

De hiszen ez napnál világosabb utalás az Erdő forrásvidékére – láttam be azonnal. A legismertebb Devecseri-vers innét kölcsönzi kezdő képsorát. Még árulkodóbb a valamivel alább folytatódó ceruzajel:

 

És hallottad ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted…

 

Itt kezdtem emlékezni rá, milyen jelentőségteljes mozdulattal nyújtotta vissza Gábor kölcsönkönyvemet.

– Minap írtam egy verset – mondta. – Felolvasom neked.

Akkor hallottam először az Erdő-t.

Ő ne tudta volna, mi támadta meg? A versnek négy, Elzához intézett sorát jelöli még a ceruzavonal. Ezeket duplán:

 

Függönyt behúzva szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis…

 

Aki ebből a „litániából” nem tudja kiolvasni, K. E. festőnő milyen betegségben halt meg, egyáltalán nem tud olvasni. Gábor kölcsönkönyvem margóján üzenetet hagyott, sírontúli üzenetét, ha úgy tetszik. Nekem akart üzenni vele, azaz rajtam át az életbenmaradóknak? Vagy félig öntudatlanul ott feledte, félig szándékosan azonban ott hagyta kötetemben árulkodó ceruzavonásait, az általa mindig hű barátjának tisztelt Szerencsére bízva, észreveszi-e, főleg: meg tudja-e fejteni valaki a rejtvényt? Aki a Devecseri-vers és a Karinthy-litánia közt nem lát kétségbevonhatatlan kapcsolatot, semmit se lát. Gábor nem költő volt csak – ragyogó filológus is. Mindennél jobban tisztelte a tényeket. Meggyőződésem: bizonyítékkal, filológiai bizonyítékkal akart szolgálni üzenetével – mindvégig mindent világosan tudott.

Halála napján már nem láttam. Kláritól, feleségétől tudom, a végső eszméletlenség határán Karinthyra gondolt. Utolsó érthető szavai ezek voltak:

– Megyek, vár Frici bácsi.