Egy magabiztos fiatalember

Tizenhat éves vagyok, 1943. július, előttem csaknem az egész vakáció. Percenként kinézek ablakomon, várom barátomat. Ablakom a Kossuth térre, Bicske főterére nyílik.

Bicske 8000 lakosú, gazdag nagyközség a Vértes lábánál, Budapesttől jó órányira, a villamosított észak-dunántúli vasútvonal mentén. Dombokra, völgyekbe épült, fekvése igen szép, különösen a szőlőhegyek felől. A dűlők és a helység közt náddal-sással szegélyezett halastavak terülnek el. A község hátat fordít ugyan a széles víztükörnek, de átveszi nyugalmát. Bicskén senki nem siet, Bicskén semmi nevezetes dolog nem történik. Amióta Windischgraetz 1849-ben itt fogadta az országgyűlés küldöttségét, mintha a történelem teljesen megfeledkezett volna róla, hogy ezen a tóvidéken egy lassan kisvárosnyi közösség éli a maga életét. Bicske csendben szaporodik, feltűnés nélkül gyarapszik. A járás székhelyét, Vált rég megelőzte már, mégsem igyekszik, hogy átvegye szerepkörét. Ha előbb-utóbb átveszi mégis, szinte észrevétlenül teszi majd. Ha város lesz – lesz az is –, józan közönyén sokat az se változtat.

Nevezetes szülöttei sincsenek Bicskének. Egyik utcáját Bogya Károlyról nevezték el. Bogya Károly, azt hiszem, főjegyző volt a községben. Ő testesíti meg a híres embert Bicskén. A többiek híre-neve Bogya bácsi bokájáig sem ér.

Ámbár, ki tudja. A piactéren, ahová kitekintek, Csokonai sétált valaha Kovács Sámuel rektorral. Kovács rektor Csokonai diáktársa volt és ide került Bicskére tanítónak. Afféle versfaragónak ismerték, kötete is jelent meg. Csokonait szerette, noha a jó cimborát, nem a költőt becsülte benne. Korholta állandóan, miért ír parasztos, rímes modorban ahelyett, hogy a komoly római formákat, például Virág Benedeket követné, vagy legalább Dayka Gábort. Csokonai többször megfordult Bicskén, hónapokig vendégeskedett Kovács Sámuel házában.

Csakhogy Bicskén mit sem tudnak erről. A Mány felé vezető úton torony maradványa magaslik. Arról sem tudják már, mi célra szolgált hajdan.

Az emeletes romház az ország legkorszerűbb csillagvizsgálója volt a szabadságharc előtt. Nagy Károly, az európai hírű matematikus építtette. A tudóst Batthyány Kázmér gróf hívta meg bicskei birtokára, uradalma jószágigazgatójának. Nagy Károly a csillagdát saját költségén szerelte föl, mintegy százezer akkori forintot költve műszerekre, könyvekre. A két-három kurta évben, míg megfigyelőtornyát, saját birtokát és a grófét nagy szakértelemmel igazgatja, bicskei háza az ország egyik szellemi központja. Gyakori vendége Kossuth, Deák, a leggyakoribb azonban Vörösmarty. Vörösmarty itt született, majdnem a környéken, Kápolnásnyéken, kedveli ezt a tájat, a bicskei bort. 1847-ben vitathatatlanul ő az ország első költője, Batthyány gróf mélységesen tiszteli. Birtokából két jobbágytelket ajándékoz neki. Igaz, ezt átváltoztatja életjáradékká, mégse kelljen a költőnek ekébe fognia Pegazusát – a kapcsolat azonban Vörösmarty haláláig megmarad a községgel; közel tíz éven át száz pengő forintot vett föl negyedévenként az uradalom pénztárából. Ilyenkor betért Nagy Károlyhoz, Batthyányhoz. Batthyány a főúri ellenzék ismert alakja akkor, a szabadságharc alatt a Szemere-kormány külügyminisztere, Kossuth rendíthetetlen híve. A forradalom bukása után emigrál, távollétében halálra ítélik, de az évi négyszáz forintot bicskei birtokának jövedelméből Vörösmarty akkor is megkapja.

Volt azidőtájt itt egy szép szőlőbirtok is, Tót István uradalmi számvevő szőleje. A gróf, Nagy Károly és Barsi József plébános gyakran átrándult ide a költővel. Barsi plébános Kossuth Hírlap-jában lázított az osztrák ellen. Windischgraetz később elfogatja: nyolc esztendőt tölt el – nehéz vasban – Olmützben. Fogságáról könyvet ír: Utazás ismeretlen állomás felé. De ezt Bicskén kevesen olvassák már.

Vörösmarty verset ír Tót István présházának falára. Sokáig mutogatják – sajnos, az új tulajdonos bemeszeltette.

Igen, ez is Bicske. Vörösmarty versétől itt megtisztítják a falat. Nagy Károly, akit halálakor az Akadémián Arany János búcsúztat, ebben a községben ismeretlen. Ismeretlen Vörösmarty is. Bronzba önteni méltónak a község urai egyetlen hírességet gondoltak csak: a templomkertből a nemrég elhunyt plébános, Grieger Miklós képviselő úr markáns arca néz vissza ránk egy zöldrepkényes oszlopzatról. Őrá még emlékszem. Talán az utolsó királypárti politikus volt, sokszor kiutazott Habsburg Ottóhoz meghányni-vetni az ország jövőjét. Bennünket is megajándékozott a királyfi dedikált fényképével, de apám nem kereteztette be.

Most Kerecsendi Kiss Márton Bicske költője. Nem indult tehetségtelenül. A Magyar Csillag-ban olvastam költeményeit. Aztán írt két forgatókönyvet, film lett mindkettőből: A harmincadik, Az első. Országos feltűnést keltettek, bemutatták őket Bicskén, a megyében mindenütt. Nem volt rossz szándékú munka egyik sem. Egy falusi tanító küzdelme cigány tanítványai felemelkedéséért, emberibb életéért – ez volt, amennyire halványan emlékszem, szociális igényű témaköre, de Kerecsendi gyenge embernek bizonyult, engedte, hogy indulatait kihasználja a jobboldal. Első filmjének hírhedt jelenetében úgy vágják pofon a hitvány zsidót, hogy áttörve a kirakatüveget, az utcára zuhan. Ő írta-e bele, beleíratták-e, nem tudom. Sodródott mindenesetre a legszélsőbb jobb felé, majd menekült a nyilasokkal együtt Németországba, meg sem állt Dél-Amerikáig.

1943-ban még híres ember, jártak hozzá Bicskére a két film szereplői, színész barátai, személyesen Páger Antal, aki fölfedezte, pártfogolta, és a többiek. Ez Bicskén akkor a legnagyobb szenzációnak számított, kikönyököltek az emberek az ablakba, úgy lesték, amikor az előkelő vendégekkel Pestről az autók begördültek Bicskére, és Kerecsendi háza előtt felsorakoztak. A kíváncsibbak csak úgy véletlenül arra sétáltak, bekukucskáltak kerítésén: talán megpillantják Apáti Imrét, autogramot kérhetnek Somogyi Nusitól, vagy elcsíphetik Szeleczky Zita legparányibb mosolyát.

Kerecsendi sovány, magas ember volt, költő mivoltát fekete, térdig érő zakóval hangsúlyozta. Lassú, nyugodt léptekkel vonult a temetősoron, megállt néha, a felhőket vizsgálta s egy-egy verssort jegyzett zsebkönyvébe.

Ő volt az első költő, akit testközelből láttam.

Költők jártak ugyan mások is Bicskére, őket azonban akkor még nem ismertem. A szomszéd Zámolyon élt Csanádi Imre, azidőtájt fess huszár inkább, mint költő, és Csoóri Sándor, aki kis híján bicskei diák lett.

A teniszpályán nyurga labdaszedő fiú futkározott, a gazdag Benjámin Olivér ügyvéd szegény pesti rokona. Adogatta a labdát Hőnigsfeld Mucinak és barátnőinek – ezzel szolgálta meg a nyári kosztot-kvártélyt az ügyvédéknél. De ezt már a Centrál kávéházban mesélte nekem Benjámin László – ő volt a mindig éhes rokon fiú.

Messze kanyarodtam. Könyöklök még az ablakban, nyüzsög előttem a hetipiac.

Itt lakunk, a Bicskei Takarékpénztár igazgatói lakásában. Öt szoba, három a térre tekint, az utolsó az enyém. Azon túl már a Takarékpénztár következik. Apám az igazgatója, foglalkozása tehát bankigazgató. Akkor még nem tudom, tízegynéhány év múlva emiatt burzsoá elemnek fogok minősíttetni. Nem annyira költői pályám során (annak során voltaképp soha), inkább amikor szüneteltetni leszek kénytelen ezt a tevékenységemet, az 1956-ot követő esztendőkben. Kivált a márianosztrai büntetés-végrehajtó intézetben, amely abban különbözött a többi azonos célú intézménytől, hogy itt főleg az osztályidegen elemeket csoportosították azidőtájt, a rokon letöltőházak rendtartó szabályzatához képest szigorítottabb körülmények között. Holott apám nem gazdag; telket, földet, házat sose tudott, nem is akart vásárolni. Bankársága abban áll, hogy egy részvénytársaság alkalmazottjaként hat-nyolc kishivatalnokot igazgat. Maga is hivatalnoki szamárlétrán jutott el idáig. Előbb könyvelője, aztán pénztárnoka lett az intézetnek. Négy éve áll az élén. Jövedelme, rangja körülbelül mint az állomásfőnöké, a postamesteré vagy a körorvosé. Szegények nem vagyunk persze, engem a tatai konviktusban, a piarista gimnáziumban taníttat, húgomat pedig az angolkisasszonyoknál, Pesten. Foglalkozásának elnevezése – bankár! – cseng csak igen rosszul majd, sőt gyanúsan az ötvenes évek folyamán, mintha legalábbis egy világvárosi bankház elnök-igazgatója, egy Rothschild vagy Lánczy Leó lett volna.

Most azonban, túl a második világháború félidején, apám foglalkozásának jövőbeni terhes következményeiről mit sem sejthetek.

Délután két óra van. Átvágva a piactéren közeleg végre barátom, Ligeti Miklós könyvkereskedő. Tulajdonképpen nyomorúságos vigéc, könyvkereskedőnek csak ő nevezi magát, mert szebben hangzik, mintha tevékenységi körét pontosan meghatározná. A Rákóczi úton lakik özvegy édesanyjával. A mama, Ligeti Manóné, varrónő, de ez is eufemisztikus foglalkozás megjelölés: ruhát ritkán varr; parasztszoknyákat, rékliket legföljebb. Ruha-és ágyneműjavító inkább, a kispénzű néposztály fehérnemű-foltozgatója. Ő a legolcsóbb szabásznő Bicskén; azt az egy-két varrólányt, akit segítségül felfogad, a legolcsóbb munkaerőpiacon toborozza, a cigánysorról. A cigánylányoknak annyit sem kell fizetnie, mintha parasztlányokat alkalmazna: így tud csak legolcsóbb lenni a főutcán és környékén.

Fia, Miklós, legjobb barátom, könyvekkel, papír-és piperecikkekkel házal. Reggel nyolckor két tömött aktatáskával indul útra. Van benne fogkrém, fogkefe, ceruza, szappan, WC-papír, kékítő. Sorra járja a házakat – a módosabb parasztokat, kereskedőket, hivatalnokokat, iparosokat – és ajánlgatja portékáit. Vesz föl megrendeléseket is. Egyszer hetente fölutazik a fővárosba, és beszerzi Báder bácsinak a tíz légypapírt, a hentes elemista gyerekének az ábécéskönyvet, három tucat Váncza sütőport Garzóéknak, a legújabb divatlapot a tiszteletes úr vénkisasszony lányának. De cipőfűzőt, szentképet (Ásványi tisztelendő úrnak) és körömkefét éppúgy árusít, mint ragasztószalagot, sorvezetőt vagy szeptemberben zsebnoteszt a polgári iskola tanári karának.

Miki, mert csak Mikinek hívja mindenki, fáradhatatlanul rója szülőhelyem utcáit. Ha elad egy könyvet is, a legújabb Zilahy Lajost például, már jó napja van. Még az se méltóságán aluli, ha egy borítékkal és a rá való bélyeggel ki kell gyalogolnia az Öregtószeg végére Mári nénihez, aki a jövő héten levelet készül írni katonafiának.

Miki mindenkit ismer, bejáratos mindenhová, bár az előszobánál vagy konyhánál nemigen szokták beljebb tessékelni. Kivéve nálunk. Apám kedveli, az úriszobában fogadja, Miki a bordó plüssfotelban foglal helyet. Ha ebédidőben érkezik, megkínálja süteménnyel, borral. Ha ebéd után, legalább cigarettával.

– Igazgató úr, jöttem megrontani a fiát! – állít be Miki. Apám tudja, Miki ilyenkor valami nagyon nem kötelező olvasmányt halász elő aktatáskájából számomra. A József Attila-Összest, a Thais-t vagy a Zarathustrá-t.

– Ezeket magának is el kell olvasni, direktor úr!

Apám sóhajt és fizet.

Miki fő jövedelemforrása a Takarékpénztár. Minden üzleti nyomtatványt, másolópapirost, pecsétviaszt, tintát, tollat, tollszárat ő szállít a pesti Posner vállalattól. A Posner küldené ugyan a vaskos üzleti könyveket, levéltömböket postán is, de hadd keressen valamit a nyomorult Miki. Apám inkább az ő közvetítésével rendeli meg, amit irodaszerekből egy községi bank fogyaszt.

Miki sovány, alacsony, negyvenes férfi, a legszegényebb zsidó Bicskén. Hitsorsosai lenézik, hogy semmire se viszi. Otthona mégis kimeríthetetlen kincsesbánya számomra. A Rákóczi úton lakik, sárga, kétszoba-konyhás házban. A két szobát a konyhán át lehet megközelíteni. A szobák egymásba nyílnak. Az első varróműhely és próbaterem. Középütt kihúzható, széles asztal, zsúfolva szabásra kész flanell- és vászonanyagokkal. Egy kisebb állványon – dobozokban – cérnák, színes szalagok. Az ablak előtt varrógép.

Leülni sehol nem ajánlatos, mindenhonnét ollók, varrótűk meredeznek, és kék, piros fejű gombostűk, a legváratlanabb helyeken beszúrva. Itt serénykedik a két, igen kétes tisztaságú cigánylány. A belépő úrfit – ez én vagyok – édes mosollyal fogadják. És én maradok is köztük, azaz a varrodában. A belső, kisebb szobába nincs mért benéznem. Az a legszokványosabb háló. Középütt két családi ágy összetolva (egyik Mikié, másik édesanyjáé), balról-jobbról éjjeliszekrény, és két ruhásszekrény még a fal mentén. Az ágyak lábánál asztal, székek, az ágy alatt éjjeliedény.

Amiért ide járok, a varrodában található. Egy állítható nagytükörtől és egy próbabábutól félig elfödve, szabásmintákkal teleaggatva ott fér csak el Miki könyvespolca, a másfél méter széles, födémgerendáig érő stelázsi, talán ötszáz kötettel megrakva. Csupa olcsó, fűzött vagy antikvár kötet, némelyike ívekre bomlott salátaként, a legnagyobb rendetlenségben. Felerészt franciák, tucatnyi Anatole France, a Bibliothéque-Charpentier puha födelű Maeterlinckjei, a Budé-sorozat néhány sárga borítójú latin költője (bilingvis), aztán a narancsszínű Garnier-klasszikusok. Mögöttük még múlt századi Olcsó Könyvtár kötetek, lejjebb a Nyugat-nemzedék szinte minden jelentősebb költője, Ady, Babits, Kosztolányi és a fiatalabbak is.

– Ez persze az én magánkönyvtáram, ezek nem eladók – szögezi le Miki minden alkalommal, de azért, ha nagyon szeretném egyiket-másikat, hosszas kérlelés után mégis mond értük valamilyen nevetségesen olcsó árat.

– Nem bánom, ezt a kettőt most eladom neked; tudom, jó helyre kerül. Jövő héten készülök Pestre, legfeljebb megvásárolom még egyszer.

Máskor szigorúbb:

– Vidd haza, olvasgasd. Ha megérted, ha két hét múlva is tetszik, akkor beszélünk majd róla, a tied maradjon-e.

Kis gyűjteménye így vándorol át lassan az én polcaimra. Gazdag vagyok, a vakációban két alsós diákot instruálok. Orbán állatorvos nyílt eszű fiát készítem elő latinból: száz pengőt keresek vele havonta. Ugyanannyit kapok Theibsz malmos butácska fiáért is. Ezek a pengők jobbára Ligetinél kötnek ki, vagy Liechtenstein könyvkötőnél. Nem szeretem a rongyos, széteső könyveket.

Bicskének van két gőzmalma, két vasútállomása, két takarékpénztára, református, katolikus elemije, polgári iskolája, katolikus, református, evangélikus temploma és zsinagógája, bőrgyára, gépgyára, kultúrháza – de könyvesboltja nincs. Igény sincs rá. Miki magyaráz:

– Nyissak üzletet? Ki jönne be hozzám? Egyszer valaki próbálkozott vele és belebukott. A palatáblát, az iskolai füzetet megvehetik a Hangyában vagy a szatócsnál. Könyvet ki keres itt? Az én üzleti sikerem titka, hogy házhoz megyek a portékával, hogy megmagyarázom a vevőnek, mire van szüksége, hogy rábeszélem őket egy-egy regényre is néha.

Rábeszélni Miki csakugyan tud. Gyakran elkísérem útjain, hallhatom. Beszól hozzám olykor, ha megpillant az ablakban:

– Kísérj el az Aranka gőzmalomig, most nem tudok beülni hozzád. Séta közben elbeszélgethetünk.

Kísérem boldogan, segítem cipelni tömött aktatáskáit, bár mindig némi röstelkedéssel engedi át az egyiket:

– Megszólnak. Engem szólnak meg. Mégse járja, hogy málhás szamara légy a község zsidajának.

A biciklijavító-műhely után, ahol a szép Krausz Éva áll mindig az ajtóban mosolyogva, találkozunk az új tanító feleségével:

– Pompás, hogy látom, nagyságos asszony. Hozom a befőzéshez a celofánpapírt. De tudja-e, hogy maga meg van már írva egy gyönyörű regényben?

A tanítóné nem tudja, mire akar Miki kilyukadni.

– Tegnap fejeztem be a Vörös és feketé-t, Stendhalnak, annak a francia írónak a regényét… Mit beszélek, hiszen tetszik ismerni, csak nem gondolt rá talán, hogy az a Mathilde benne, az a szőke, szenvedélyes lány, mintha magáról lenne mintázva!

Rózsika fölényesen mosolyog, mint aki Stendhalt – magától értetődik – töviről hegyire ismeri, bár a Vörös és fekete eddig valahogy elkerülte a figyelmét.

– Jól van, Miki, hozza el, ha nem nagyon drága. De adja be az új Bozzay Margitot is, mert A tizenöt éves feleség az valami csodálatos volt a múltkor.

Így ad el Miki egy Stendhalt és egy Bozzay Margitot. Így adta el a patikusnénak a Bovaryné-t, a trafikos Gemmel Ágikának a Copperfield Dávid-ot, mert szerepel benne egy Ágnes, aki ugyebár megszólalásig az ő hasonmása. A falu jegyzője, mondanom se kell, a segédjegyző vitrinjébe kerül. Bár ötleteivel Mikinek nincs mindig szerencséje. A Manon Lescaut-t a mészáros majdnem fejéhez vágja:

– Csak nem akarja bebeszélni nekünk, hogy az én feleségem egy ilyenféle?

– A tiszta ész kritikájá-t kellett volna eladnod neki, arról elhitte volna, hogy róla szól – mondom.

Miki titka nemcsak efféle ötletek sokasága. Az a könyv, amely a városi boltban öt pengő, nála csak négy nyolcvan vagy négy ötven. Ő, nyomorult ügynöki járuléka terhére, pár fillérrel – nagyobb tételeknél pár pengővel – mindig olcsóbb, mint a boltok, így tud olcsójános lenni, így tudja eltartani magát valahol a létminimum határán.

És persze a zsidótörvények esztendeit éljük. K. úrnál most látom először Szálasi blondelkeretes fényképét a falon, eredeti dedikációval K. úr számára: „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás! Szálasi.” Így szól a dedikáció. Azt hiszem, minden hívének ezt írja a későbbi Nemzetvezető.

Dehogy kapna már szegény Miki engedélyt üzlet nyitására. Akinek van, megél még belőle, sőt fejlesztheti is, mint Krammer szövet- és ruhakereskedő a főúton, aki ezekben az esztendőkben vont emeletet földszintes boltjára, s büszke betűkkel hirdeti a bejárat fölött (sőt csomagolópapirosán és arannyal a kalapok bélésvásznán is): EBN – vagyis Első Bicskei Nagyáruház.

A konkurencia tüstént felbőszül. Működik a templomsarkon is ruhabolt, kisebb ugyan, mint Krammeré, de tulajdonosa lecserélteti azonnal cégtábláját. Az újon ez áll: EBKN – azaz Első Bicskei Keresztény Nagyáruház.

Miki nem teszi ki magát efféle provokációnak. Igaz, az ő egzisztenciáját aztán senki sem irigyli. Rója tehát Bicske poros utcáit reggeltől napestig.

Ma délután két órára érkezik. Búcsúzunk egymástól. Megkapta behívóját. Indul munkaszolgálatra. Az erdélyi határra, a szovjet frontra-e, nem tudhatja. Nyugtatgatom: örülj, hogy zsidó vagy, a munkaszolgálatos a frontvonalak mögött ássa a lövészárkot, építi az erődítményeket. Mégiscsak biztonságosabb, mint rohamozni az első vonalban. Hidd el, inkább életben maradsz, mintha vitéz honvéd lennél, szemtől szemben az ellenséggel. Szomorúan mosolyog.

Miki életének én vagyok az értelme. Amit negyvenéves koráig fölhabzsolt, kapkodva összeszedett, mind nekem akarja továbbadni, mind belém akarja plántálni. Nekem sok a barátom, őneki én vagyok az egyetlen. Miki félrecsúszott költő. Életműve húsz vers, amelyet húsz éve csiszolgat, de még nem érzi tökéletesnek. Talán – saját költségén – kiadja egyszer. Tülekedni az irodalmi piacon, ezt méltóságán alulinak tartaná. Miki továbbá vallástörténész és filozófus. Hatalmas kézikönyvet tervez a világ vallásairól, kivált a zsidó és keresztény hitelveket illetve megsemmisítő kritikával. Mamája szalonjában mutatott egy kalapdobozt, az tele már a vonatkozó cédulákkal. Együtt az egész, meg kellene csak írni.

– Mikor, mondd, mikor? Akadna csak egy mecénás, aki másfél év gondtalan munkalehetőséget biztosítana. Vagy egy csinos nő, gazdag hozománnyal. Akkor talán. Esetleg írd meg te. Neked ajándékozom a jegyzeteket.

Én költő vagyok már. Novellista és kritikus azonkívül. Nem ismeretlen falusi tehetség. Fél tucat versem jelent meg eddig diáklapokban. Három elbeszélésem. A Tatatóvárosi Hírlap-ban minap írtam elismerő kritikát Tűz Tamás Tiszta arannyal című verseskötetéről. Igaz, ami megjelent, melléktermék csak. Legjobb munkáim kiadatlanok. Azokat a Magyar Csillag számára tartogatom. Ha elmennék Illyéshez, biztos vagyok benne, így fogadna:

– Örülök, hogy megismertelek végre. Több szonettedet olvastam A mi lapunk-ban. Rég kértem volna már munkáidat, csak nem tudtam címedet.

Én sem tudom Illyés címét, így eddig nem kerestem föl.

Mikivel erről beszélgetünk most. Mielőtt bevonul, el akarja rendezni dolgaimat. Két éve figyeli irodalmi tevékenységemet. Mondhatnám: az első házi feladatok óta. Ő már olyan iskolai fogalmazványaimban, mint Osztálykiránduláson Érsekújvárott vagy Mindenszentek napján a temetőben, észrevette az oroszlánkörmöket. Helyesli, hogy publikáljak végre fővárosi lapokban is. Miki: Flaubert – ő mondja –, és én vagyok Maupassant-ja.

– Vagy ha Flaubert nem vagyok is, te mindenesetre már Maupassant vagy.

Két éve biztat, két éve lelkesedik. Régi dolgaimat lapozgatva teljességgel megfoghatatlan előttem, ezekbe a gyerekes szamárságokba ez a negyvenéves férfi mit láthatott, mit képzelhetett bele. Bennem látta egyetlen tanítványát, aki megvalósítja mindazt, amit ő nem tudott? Pedagógiájának diadalmas eredményét érezte megtestesülve a serdülő diákban, aki voltam? Elvakította, hogy tekintélye volt, ha csak egy tizenéves kamasz előtt, aki emberszámba vette? Mutatna énnekem valaki ma afféle zöldfülűségeket, mint amilyeneket akkoriban elkövettem, alig hiszem, hogy biztatni tudnám.

Beszélgetésünk akörül forog: latolgatjuk, ki Magyarország legnagyobb élő költője. Míg Babits élt, eszünkbe se jutott volna kérdezni. Hosszú vita után most Szabó Lőrincben egyezünk meg. Miki gondosan legépelt munkáimból szigorú rostálással kiválaszt huszonöt költeményt és ugyanannyi versfordítást.

– Keresd föl még ezen a nyáron Szabó Lőrincet, ezeket bátran megmutathatod neki.

Egy órát marad még. Neki ajándékozom cserkészbicskámat. Nyelén rajta a morzeábécé. Övé lett zsebevőeszközöm is, az összecsukható villa-kanál.

– Jó hasznát veszed a táborban.

– Azonnal írd meg, mire jutottál Szabó Lőrinccel.

Többé nem láttam. Egyszer, 1944 elején, pár hétre hazaengedték még, akkor én Zalaegerszegen végeztem a gimnázium VII. osztályát. Mire megkezdődött az 1944-es vakáció, Miki ismét munkaszolgálatos.

Jó hónapra rá, hogy megyénkből is Auschwitzba irányították a zsidó lakosságot, lezárt szerelvény gördült át Bicskén. Valahonnét a Kárpátok felől érkezhetett. A vonat néhány percre megállt a kisállomáson. Valaki nekem címzett levélkét dobott ki egyik marhavagon ablakából. Aki megtalálta, elhozta.

„Visznek bennünket a halálba. Ahová anyáinkat, apáinkat már útnak indították. Ne feledd…”

Megismertem írását.

Szabó Lőrinc arcán semmiféle mosolya nem suhant át az örömteli felismerésnek, amikor bemutatkoztam. Úgy látszik, nem járatja A mi lapunk-at és nem szokta olvasni a Tatatóvárosi Hírlap-ot sem. Azért figyelhetett volna a Centrálban – gondoltam –, amikor Szerb Antal és Halász Gábor feltehetőleg megvitatta, költőnek vagy novellistának vagyok-e kiválóbb.

– Verseket hozott? – kérdezte tőlem.

Az Est-lapok Rákóczi úti székházában kerestem föl, 1943 júliusában. Bele se lapozott csinosan egybefűzött költeményeimbe, hogy minden más munkáját félretéve azonnal megismerkedjék a modern magyar költészet új nagy egyéniségével. Holott megjelent munkáimból, célzatosan, egyet sem tettem elé, oly természetesnek vélem, azokra úgyis emlékszik.

Az sem keltette föl érdeklődését, hogy – ugyancsak célzatosan – költeményes mappámba néhány Verlaine-és Baudelaire-fordításomat is becsúsztattam, olyanokat kizárólag, amelyeket ő is átültetett. Persze igen figyelemre méltóan, de az a négy Verlaine azért nekem valahogy jobban sikerült.

– Vaskos gyűjtemény – mondta Szabó Lőrinc –, keressen föl két hét múlva, addigra elolvasom.

A válasz lehűtött. Hazautaztam. Két hét múlva megjelentem ismét a Magyarország szerkesztőségében. Csöppnyi zavarral fogadott.

– Félórányi türelmét kérem. Be kell fejeznem holnapi cikkem diktálását. Addig üljön le itt a szobámban. Talál képeslapokat, újságokat, hogy ne töltse tétlenül az időt.

Ma már tudom, nem cikkét diktálta. Az alatt a fél óra alatt olvasott bele költeményeimbe.

– Mielőtt beszélgetünk a munkáiról, mondjon valamit magáról. Hány éves? Mivel foglalkozik? Hol él? Kik a szülei?

Elmondtam.

– Csak tizenhat éves? Idősebbnek néztem. A versei kicsit koraérettek. Bár most, hogy tudom a korát, néhány dolgot jobban megértek, mint olvasás közben. De őszintén sajnálom, hogy nem mondta már a múltkor, honnét jön. Most kétszer kellett fölutaznia. Ha tudom, hogy vidéki, nem verem költségbe, elolvastam volna azonnal a verseit.

Közben egy doboz gyufával játszott. Ujja és a doboz födele közé szorított egy-egy gyufaszálat, megpöckölte, a gyufaszál bukfencet vetett a levegőben s röptében gyulladt meg. Szabó Lőrinc láthatóan élvezte ügyességét. Én megbabonázva bámultam. Télen aztán, a zalaegerszegi leányzsúrokon, én is pöcköltem a gyufaszálakat, míg művészetről csevegtem Bőhm Marikával vagy Tóth Babyval – elvégre a költők így szoktak tenni, erről ismerhető fel, igazi költő-e valaki.

– Most nézzük a verseket. Ennek itt alcíme, illetve dedikációja van. „Gabriellának, mivel zongorajátékával is elbűvölt.” Tehát nemcsak zongorajátékával – tette hozzá lassan –, hanem mással is. Mivel mással? Ki ez a Gabriella?

Szörnyen fölényes voltam.

– Most éppen ő a szerelmem.

– Csókolództatok már?

– Magától értetődik.

– És még mit csináltatok?

Már zavarban voltam. Rebegtem valamit, hogy a költőknek rendszerint szokott múzsájuk lenni, aki, az esetek jó részében, ugyanakkor barátnőjük is. Dehogy volt barátnőm az a kedves bicskei kislány! Hol voltam még attól, hogy nekem barátnőm legyen? Az egészből annyi volt igaz, hogy Gabriella csakugyan szépen zongorázott (később zongaratanárnő lett), és a versben sem volt szó másról, mint zenéről. Egyébként az emlékkönyvébe másoltam bele pár héttel előbb, s esztétikai felfogásommal teljességgel ellenkezett volna, ha légies elvontságokon kívül a legcsekélyebb realitást is tartalmaz egy költemény. Lőrincet azonban kizárólag a konkrétumok látszottak érdekelni.

– Azt mondtad az imént, most éppen őt szereted. Vagyis szerettél mást is?

– Nem olyan nagy ügy.

– Izgalmas múltad lehet – mondta Lőrinc igen komolyan, vigyázva, hogy az irónia leghalványabb árnyalata se szűrődjék ki szavaiból.

Észre sem vettem, hogy pár perce tegez már.

Szerettem volna, ha magukat a verseket dicséri, nem a múltamat. De ő nem tágított a megkezdett témától.

– És hogyan szoktatok csókolódzni? Séta közben? Fekve?

Fölényem összeomlóban volt. Dadogtam valamit.

– Szűz vagy még?

Kegyetlenül röpködtek a gyufaszálak. Minden második lángra lobbant a levegőben. Évekkel később, amikor kapcsolatunk barátsággá mélyült, és Lőrinc alig emlékezett már arra a rövidnadrágos kamaszra, aki 1943 nyarán fölkereste, egyik levelemben felidéztem neki hajdani találkozásunkat.

Azonnal válaszolt:

 

 

Ügyetlenül fogalmazhattam levelemet, amelyben első beszélgetésünket Lőrincnek 1949-ben felidéztem. Nem kellett volna védekeznie előttem. Zavarba hozott, ez igaz, de sem akkor, sem később, a legcsekélyebb mértékben sem éreztem szavait bántónak. Úgy beszélt velem, ahogy előtte senki. Kitűnő lélektani érzékkel azt mondta, amit kellett. Kamaszkorom legfogékonyabb esztendeiben találkoztam vele. Okos, hasznos tanácsokat adott. Nagyképűségemet bölcsen lefaragta, bizonytalanságaimat jó irányba terelte. Ha nem az lettem volna, aki voltam, talán hibáztathatta volna magát, de velem akkor épp így kellett beszélni.

– Verseid még vértelenek – folytatta Lőrinc. – Egyetlen erényük, hogy formaérzéked, korodhoz képest, szokatlanul biztos. Antik metrumaid szinte hibátlanok, a rímes darabok se döcögnek. Ez jó iskola, de nem elég. Látom, lefordítottad Révai Miklós latin elégiáját a tatai patakhoz. Ilyenek eredeti verseid is. Mintha neolatin költőket olvasnék magyar fordításban. Szépen csengő sorok – semmi, vagy csak konvencionális tartalom. A múlt héten kitört dolgozószobám ablaka. Van otthon üvegvágóm, egy-két tábla üveg is akadt. Én akartam beüvegezni, igen figyelmesen, lassan vágtam, mégis elrepesztettem mindkettőt. Ki kellett hívatnom egy szakembert. Vídia acéllal dolgozott, elsőre sikerült neki. Figyeltem, nem értettem. Hiszen én is így fogtam hozzá.

– Dehogy így – mondta az öreg. – A szerkesztő úr a szemével vágott. A jó mester a fülével vág. És – tette hozzá – az ujjával hall. Aztán a maga finom acélja se megfelelő. Túl jó üvegvágáshoz. Előszörre, másodszorra megjárja, harmadszorra már csorbul. A jó acélon mindig rontani kell egy kicsit, hogy használatra megfelelő legyen. Ami túl jó, az túl rideg. A kicsit rosszabb, az a jó. Bicskában is, késben is.

– A költészetben is – tette hozzá Lőrinc. – A túl hibátlan forma sokszor túl feszes. Kicsit ronts rajta, lazítsd föl. Ne a füled gyönyörködjék a ritmusban. Úgy látom, te tökéletes verseket akarsz írni. De ritmusokat ujjaiddal kellene hallanod, úgy, ahogy Goethe a kedvese hátán. Tartsd ujjadat az élet ütőerén, abban van a metrum, nem a verslábakban. Szoktál táncolni?

– Utálom a limonádé tánczenét.

– Futballozni?

– Sose voltam futballpályán.

– Rosszul teszed. Járj tánciskolába, ott ismerkedj a lányokkal, ne költeményekből hámozd ki, milyenek. És ha sportolsz, az sem árt. A szénaboglyában pedig ne Babitsot olvass, hanem lányokkal csókolózz. Most pedig kísérj el, meghívlak ebédre.

Már a Rákóczi úton:

– Mit csinálsz délután?

– Könyveket vásárolok. Fölírtam negyven címet, megpróbálom fölhajtani őket az antikváriumban.

– Csupa jó szerző – mondta Lőrinc, átfutva a listát. – Mégis, ajánlom, ne német és francia klasszikusokat olvass, másra lenne szükséged mostanában. Vedd elő például Erdélyi Józsefet. Kissé egyoldalú érdeklődésedet valami egyszerűvel, természetessel kellene ellensúlyoznod. Erdélyi egyenetlen költő, de neked most hasznodra válnék. Csak eszedbe ne jusson elmenni hozzá, pláne tanácsait kérni. Gonosz, buta ember. Mégis jó költő, vagy inkább jó volt. Próbáld meg.

Ebéd közben:

– Nem kérdeztem még: te zsidó vagy?

– Csak filoszemita.

– Ne haragudj, nem azért kérdem, mintha csökkentené értékedet szememben, ha zsidó lennél. De úgy tapasztaltam, az olyan élénkség és koraérettség, mint a tiéd, a túlfinomult, nagypolgári zsidók sajátsága rendszerint. Több zsidó barátom van nekem is. A koraérettség egyébként nem baj, csak vigyázni kell vele. Kamasz emberekben, fiatalokban gyakran hihetetlenül sok energia feszül. Ez az energia nemegyszer értékesebb, mint a mögötte álló intellektus. Ugyanez az energia igen érdekes, értékes, olykor zseniális első könyvre készteti őket. Később, amikor a kezdeti túlfűtöttség levezetődik, derül ki aztán, hogy mégse tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Elkallódnak, elhallgatnak, szerencsétlenek lesznek. Vagy érdektelenek.

Az első körúti antikvárium előtt megkérdezte:

– Mennyi pénzt hoztál magaddal?

– Háromszáz pengőt. Retúrjegyem van már.

– Akkor, úgy látszik, a pénz értékéről sincs fogalmad. Amiket fölírtál, jobbára elég drága kiadvány. Negyed részét ha meg tudjuk vásárolni a listádnak. De majd segítek neked, ismerem az antikváriust.

Délután háromra járt az idő, tizenegy óta beszélgettünk.

– A Livius már megvan – emelt le a polcról egy sorozatot. – Hogy állsz a nyelvekkel? Érteni fogod?

– Remélem.

– Lássuk. – A XXII. könyv 5. caputja nyílt ki a kezében. – Olvasd, fordítsd.

Consul perculsis omnibus ipse satis, ut in re trepida…

Elég szabadon fordítom, mert megállít.

– Nem Faludy György-féle átköltést kérek, tessék szó szerint. Milyen alak az, hogy perculsis omnibus?

– Ablativus absolutus.

– Ut in re trepida?

– Tekintethatározó: a nagy ijedtséghez képest.

– És a mondat végén az evandum esse?

– Oratio obliqua. A hortaturtól függ.

– Így már más. Mégis érted. Bár Livius könnyű szerző – teszi hozzá, el ne bízzam magam.

Két kis Insel-kötetet maga választ ki nekem. Stiftert és Droste-Hülshoffot. Egyik sem szerepel kívánságlistámon.

– Németül tudsz?

– Schillert, Heinét és Goethét már fordítottam.

– Akkor hogy magyarítanád ennek a versnek a végét – üt fel egy Goethét –, Ich bin ein Narr auf eigne Hand?

Átfutom a rövid epigrammát, értem, a befejezést mégse tudom visszaadni.

– Talán az az értelme – tűnődik Lőrinc –: Bolond a maga szakállára.

Aktatáskám lassan megtelik. Lőrinc most cukrászdába hív. Sokat kérdez, voltaképp vizsgáztat. Nemcsak irodalomból, bár abból is jócskán. Minden érdekli. Otthoni körülményeim, a tatai gimnázium, lázadásaim története, miért vagyok ateista?

Délután hatig vagyunk együtt. Vonatom indulásáig.

– Most már elárulom, hogy mért faggattalak ilyen sokáig. Van egy veled majdnem egykori fiam. Lóci. Verseimből ismerheted. Jóeszű gyerek, de szétszórt kissé. Minden érdekli, csak az iskola nem. Értelmes, céltudatos diáktárs kellene mellé, aki együtt tanul vele, átveszi vele a leckéket, serkenti. Vagyis egy állandó instruktor. Lenne kedved hozzá? Fölajánlom neked, lakj nálam szeptembertől. Nyilván átiratkozhatsz Lóci gimnáziumába. Kosztot, kvártélyt kapsz nálam. Szüleidnek írok majd, hiszen nem egyedül te döntesz ebben. Ha pedig elégedettek leszünk egymással, megtarthatod nálunk lakásodat később, egyetemi éveidben is.

Szegény apám – rég meghalt már – élete legnagyobb ostobaságát követte el, amikor hallani sem akart arról, hogy Szabó Lőrinchez költözzem. A költők éhenkórászok, miféle cigányéleted lenne ott? Nyakunkban a háború, bombázzák majd Budapestet, jobb neked minél távolabb a fővárostól.

Pedig életem alighanem egészen más fordulatot vesz, ha, mint az ifjú Szabó Lőrinc Babits lakásában, én Lőrincében tölthettem volna legfogékonyabb esztendeimet. Ez lett volna számomra az egyetem, nem a bölcsészkaron töltött évek.

De 1943 szeptemberétől elő volt készítve már helyem egerszegi nagybátyámnál. A gimnáziumot Zalaegerszegen folytattam.

Néhány levelet, abban az évben, váltottam még Lőrinccel. Iszonyú szamárságokat írhattam, elhalmozva naiv kérdéseimmel, beszámolva olvasmányaimról, új munkáimról, a kisváros életéről, szerelmeimről. Néhányszor, igen türelmesen, válaszolt. Levelei pedagógiai remekművek voltak mindig.

– Ahogy minap is írta nekem Szabó Lőrinc – szoktam kezdeni a beszélgetéseket Zalaegerszegen lányokkal, barátaimmal. S pöccintgettem a gyufaszálakat. Levélváltásunknak ez a része, sajnos, elhamvadt a háborúban. Szabó Lőrinccel évekig nem találkoztam.

Már 1945 elején Pestre jöttem ugyan, elvégezni az egyetemet, de valami szemérem és büszkeség visszatartott, hogy azonnal fölkeressem. Csak ha én is nagy költő leszek már, akkor állítok be hozzá: Emlékszel-e arra a diákra, akivel hajdan fél napon át sétáltál Budapesten? Én vagyok az. És eléje teszem első könyvemet.

Ezt szerettem volna, de ehhez előbb illett volna folyóiratokban is publikálnom valamit. 1947 nyarán, húszéves koromban éreztem úgy először, hogy érdemes talán próbálkoznom. Elküldtem verseimet a Válasz szerkesztőségébe. Igen gyorsan, talán két hét múlva, megérkezett a válaszlevél. Már a következő számban közölni fognak.

A levelet Szabó Lőrinc írta.

De ez életem következő fejezeteinek története.

– Fegyverük van? – kérdezte a főhadnagy a pesti hídfőnél.

1956 novembere. Utoljára találkozom Szabó Lőrinccel. Az Írószövetség elnökségi üléséről kísérem hazafelé. Autóbusz, villamos nem közlekedik, a Fasor és a Volkmann utca közt jó háromórás a gyalogút. Sétatársam engedi, hogy cipeljem nehéz aktatáskáját.

– Gránát, efféle? – irányul ránk nyomatékul két géppisztoly is.

– Nem foglalkozunk tűzfegyverekkel – próbálja csillapítani a tiszti különítményeseket Szabó Lőrinc.

Négyen kerítenek bennünket körül, tapogatják zsebeinket.

– Kinyitni azt a táskát!

Tömve költőtársam versfordításaival és A huszonhatodik év gépiratával. Órája szolgáltattam vissza, nálam volt – betekintés végett – október óta.

– Röplapok?

– Éppenséggel… – kezdem bizonytalanul.

A parancsnok beleolvas:

 

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, húsodba írtam a verseimet, húszévi csöndbe, hogy leplezzelek s ne derüljön ki szívünk drága titka.

 

– Komoly emberek és ilyen marhaságokat firkálnak – adja vissza undorodva a paksamétát a főtiszt. – Na, siessenek haza, sötétedés előtt. Ne találkozzunk másodszor.

– Azt gondolta, te írtad – évődik Lőrinc.

– Mért, nem lehet kinézni belőlem, hogy néhány szonettet én is össze tudnék ütni?

– Komoly emberekről volt szó az imént. Rólam állíthatta elsősorban.

– Csak mert szemüveget viselsz. De ne haragudj, irodalomértő ávéhás percig se hiheti, hogy egy ötvenes évei végét taposó matuzsálem lányokra, nőre egyáltalán gondolhat még.

– Várd ki, leszel te is hatvanas öregúr. Szeretném olvasni akkori verseidet.

A Széna téren járunk már. Nyitott páncélautók jönnek szembe. Kerülgetjük az ellenállás omladékának maradványait.

– A zsarnokság mindig ostoba – mutat Lőrinc a szétlőtt házakra. – Végső fokon mindig ostoba. Az értelem ebben reménykedhet. Egy zsarnok lehet jó taktikus, de mindig rossz stratéga. A pillanatnyi célért habozás nélkül feláldozza a távolabbit. Győz a jelenben, következésképp elveszti, amivel áltatja magát, csal bennünket, saját jövőjét.

A Városmajor előtt visszatér korábbi témájára.

Verset készül írni a forradalomról. 56-ról, igen. A Szózatét parafrazeálja. Néhány sort elmond belőle. Az alapgondolatra emlékszem csak: a sírt, melyből nemzet kel föl, ujjongó népek veszik körül.

– Pompás, de az ötlettel játszott már valaki. Véletlenül akadt kezembe múltkor Vajthó tanár úr Magyar költők-je. Közlésre érdemesíti Palágyi Lajost is. Valamelyik epigrammáját, alighanem az első világháború után keletkezett, azzal végzi: a sírt, hol nemzet süllyed el, koncra éhes hiénahad veszi körül.

Szabó Lőrinc izgatott lesz.

– Szerepelek abban a gyűjteményben. Nem emlékszem Palágyi költeményére, de abból a témából, remélem, jobb verset írok azért.

– Biztos vagyok benne.

Meg-megállunk, Szabó Lőrinc szíve tájékát markolássza – hányszor láttam nála ezt a görcsös mozdulatot könyvtárszobájában beszélgetve is!

– Mintha lándzsák fúródnának a szívembe. Ez visz el végül, az angina pectoris. Néhányszor próbálkozott velem, ott jártam a határvidéken, de visszahoztak. Te mit gondolsz, van valami azon túl?

– Tudhatod, mit gondolok.

– Kíváncsisággal meghalni, ez kínálkozik valamilyen utolsó vigasznak talán. Élményként, éberül várni tulajdon elmúlásunkat. Az biztos – fűzi hozzá tűnődve –: ott más lesz a tér, más az idő. Ha van irgalom az Univerzumban, amit élve lehetetlen elképzelni, arrafelé személyes tapasztalattá válhat. Nagy kár csak az, hogy nem számolhatunk be róla, miféle isten vagy ördög vár odaát.

A Városmajor szélén javaslom, pihenjünk meg egy padon. A pad körül puha, sáros a föld.

– Nézd, itt járt a sátán – mutat lábunk elé rekedt, kurta nevetéssel.

A süppedékeny talajban élesen kirajzolódó patanyom.

– Akkor lesne ránk a bokor mögül. Mégsem érzem a kénkőszagot. Aztán az ördögnek lehet patája ugyan, de az egyházatyák nem említik, hogy patáján patkót visel. Nem gondolod, lovas kocsi állhatott félre itt, a parasztok sűrűn hordják föl mostanság termékeiket vidékről.

– És ha ennek ellenére mégis Belzebub? – vizsgálja Lőrinc félkomolyan a zöldsövényt.

Valami surran-villan. A bozótban egy karcsú kis menyét kérdőjellé merevedő teste.

Odább, a betonút szemközti oldalán kocsmaajtó csapódik szélesre, négy-öt részeg bukkan elő kurjongatva. A vazallus kormány vattakabátos önkéntesei a park homályában ólálkodhattak eddig – villámgyorsan megjelennek.

– Oszolni azonnal – ordít usankás hangadójuk. – Tilos minden csoportosulás!

Szabó Lőrinc sóhajtva tekint az égre.

Gyülekezési engedély nélkül tüntető csillagok töltik be a menny Bem József terét.