Lába alatt a szél

Alsó-Ausztria legnyugatibb felén, Steyr és Mauthausen közt félúton, álmos kisvárost rejt a rengeteg. Neve Stadt Haag, részletező térképeken is hosszan kell keresni, míg rábukkan az ember. Tölgyesek, bükkösök, fenyvesek takarják el, borítják be, fojtogatják szinte. Határában az Enns kanyarog, túlvidéke már az Ober-Enns, magyarán az Óperencia; itt kezdődnek a mesék, ez az a hely, ahol – a sláger szerint – boldogok leszünk.

Viharos zöld lombok, völgyekbe alázuhanó haragoszöld legelők, méregzölden hullámzó ideges bokrok: nem hiányzik az Óperenciás-tenger sem.

A város végén tucatnyi módos magánvilla közt is kiemelkedik egy sokerkélyes, alpesi tetős, háromszintes épület, bejáratán fényes réztábla: Dr. Otto Wartha.

Útban Svájc, Franciaország, a spanyol félsziget felé meg-megáll gépkocsink a tekintélyes nagykapu előtt. Kövéredő, ritkás hajú férfi siet le a lépcsősoron, a kórház főorvosa.

– Végre, magyar látogató megint!

Ottó gyerekkori barátom volt; nekem különösképp örül mindig. Iratgyűjtőnyi levele vészelte át bútorzatunk roncsaiban a háborút. Helyesírási hibáktól hemzsegő beszámolók hét-nyolc éves korából, mit kapott születésnapjára, mit látott az állatkertben. Aztán – kevesebb a hiba már – merre sátoroztak a szünidei táborban. Lírai helyzetjelentések első szerelmeiről, ezek inkább németül. A tárgyias prózát magyarul veti papírra, a szív dolgait anyanyelvén. Újabb esztendő: levelezőlapjain a cenzúrahatóság számjelei; sűrű törlései olykor. Melyik hadszíntéren jár, milyen fegyvernem tagja, tilos tudnom.

De tizenhét éves koráig, míg be nem sorozzák a Wehrmachtba, nyaranta együtt vakációzunk. Levélváltásunk fő tárgya: magyarországi élményei, a csodás Balaton és a Puszta, meg ilyenek.

– Látod, megvannak még a te válaszaid is – húz ki dolgozószobájában egy fiókot. Csüggedten lapozok bele ifjonti szamárságaimba. Ottó száraz mondatai érdekesebbek. Velem ellentétben pózai nincsenek, világmegváltó gondolat meg se fordul fejében, kizárólag rideg tényekre szorítkozik.

„Anyu tegnap kinyitotta a gázcsapot. Meg akart halni, mert apa Hildához költözött. Hilda apu szerelme, fiatalabb anyámnál. Szerencsére elmaradt utolsó óránk a gimnáziumban, még időben érkeztem haza, így megmentettük.” A dátum 1938.

1939-ben: „Apa megmondta, elválik, mert Ingrid nénibe szerelmes. Tartásdíjat azért fizet nekünk. Anyám éjjel megivott hatvan altatót. Reggel észrevettük, az orvos gyomormosást alkalmazott. Apám itthon maradt mégis, anyám jól van már.”

Ebéd után Ottó Mercedesébe ülünk, végigrobog velünk az Enns völgyén. Dél felé haladunk; jobbról az Alpkogel nem túl magas orma, bal felől a Stumpfmauer. Hó nincs már csúcsaikon, augusztusban járunk.

– Hegyek, hegyek, itt kell élnem. Hogy utálom a hegyeket! Mit kontárkodnak bele mindig az égbe? Úgysem érnek föl odáig.

– Tudom, te Magyarországot szeretted. A Kiskunságot meg azt az unalmas Hortobágyot.

– És a tengert. Ahol nem áll semmi a tekintet útjába.

Stadt Haagban kedvelik a doktort. Betegei kiváló orvosnak tartják. Várószobája – rendelési napokon – zsúfolásig tele mindig. A kisváros szeretetébe ugyanakkor elismeréssel vegyes irigység szüremkedik.

– A szerencse fia.

Amikor húszegynéhány éve ide költözött, a polgármester híresen szép felesége kacéran, játékosan megsimogatta a fiatalember napfénytől érintetlen arcát.

– Maga csakugyan az egyetemről jön?

– Honnét máshonnan?

– Azt hittem, a Nibelung-ének-ből.

Az ifjú tanársegéd karcsú volt és kék szemű; szőke hajával, izmos termetével maga a megelevenedett Siegfried.

Minden ajtó kinyílt előtte, az asszonyok tenyerükön hordozták; hajadon lányok, ha csak eltüsszentették magukat, siettek hozzá és vetkőztek előtte kéretlen: ugyan, vizsgálja meg tüdejüket, szívüket, nem forognak-e halálveszélyben.

– Boldog ember – mondták a Stadt Haag-iak.

Karrierje nemcsak zavartalan volt, érezhetően kivételeztek is vele. A kórházi előléptetéseknél megelőzte szakmatársait, jól keresett magánpraxisában is, kurta pár év alatt felépítette magának a kisváros legszebb villáját. Feleségül vette végül a kórház legszebb doktorkisasszonyát, Claudiát.

Claudia tapintatosan magunkra hagy bennünket.

Ottó megmutatja ógermán ebédlőjét, majd a hálószobát. A háló főfalát csatahajók fényképei díszítik. A Deutschlandé, az Admiral Scheeré. A német flotta büszkesége, a Bismarck alatt kemény betűkkel dátum: elsüllyedt 1941 május. A Scharnhorst alatt: 1943 december. Nehézcirkálók, rombolók úsznak ablakok s a széles franciaágy közt. Felénk fordítja ágyúit a Tirpitz, követi félelmesen a Graf Spee.

– Még mindig gondolsz rájuk?

– Ha nincs ez a háború, talán hajóorvos leszek. Akkor boldog lettem volna. De kínálkozott más út is. Ha nincs nálatok Rákosi Mátyás, még odább Sztálin, visszahonosodtam volna magyarrá. Kezdtem tudni, egész tisztességesen, magyarul. Kár, hogy lassan felejtek mindent. Igen, egész biztos, boldog lehettem volna a Nagykunságban, a Hajdúságban egyaránt, ahol délibábot láttunk egyszer emlékszel? Nekem az volt mindig fontos, hogy messzi ellássak, alföldön vagy tengeren, mindegy. Mert ott kezdődik a szabadság, ugye, ha jó messze tud látni az ember.

Ezüstkeretben pilótaruhás férfi áll az éjjeliszekrényen. Harmincnyolc-negyven évesnek látszik. Rövid, prémgalléros bőrkabátja szorosan feszül nyúlánk testére. Az egészalakos kép mosolyogva, magabiztosan tekint a szembenézőre. Mintha egyenesen a Signal címoldaláról lépett volna le: Német vadászrepülő huszonötödik győzelme után.

A fénykép sarkában dedikáció: Tengerész fiamnak pilóta édesapja. Amszterdam, 1940 tavaszán.

Ismertem ezt az embert.

1940. szeptember 15-én, vasárnap, ezer német repülőgép emelkedett levegőbe és indult Anglia felé. A gépek Amienes, Dieppe és Cherbourg térségéből szálltak fel. Kétszáz rövidtávú Junkers és hosszú távú Focke-Wulf bombázót ötször annyi Messerschmitt vadász kísért. Az első kötelékek Amiens-ből indultak, hatvan-nyolcvan támadó gépből álló hullámokban követték őket a többiek.

Az utolsó Messerschmitt 109-es pilótafülkéjében egy majom vicsorgott.

Aranybarna bundermajom volt, harmadfél éves. Nagyon élvezte mindig a Pas de Calais és London közti repülőutat. Valahányszor észrevett egy darabjaira robbant Spitfiret, egy lángolva zuhanó Hurricanet, abbahagyta a banán hámozását, felugrott gazdája vállára és boldogan makogott.

Gazdáját, Otto Wartha hadnagyot, nem zavarta a bundermajom. Nem haragudott rá, ha rózsaszín pofácskáját arcához dörzsölte, ha nyakát átölelte, amikor furfangosan oldalra dőlve üldözőbe vették a Royal Air Force merész harci gépeit. Még pompásabban szórakoztak azonban, ha függőlegesen égbe fúrta orrát, vagy meredeken lecsapott velük a Messerschmitt. Lizzyt, így hívták a majmocskát, nem kellett az ülésbe szíjazni, mint gazdáját. A fülkében, eltérőleg a gyári szabványtól, néhány kapaszkodót szereltetett föl Wartha hadnagy külön az ő használatára: száguldhatott féloldalasan, fordulhatott hanyatt a vadászgép, a kis bunder mámorosan csimpaszkodott, himbálódzott rajtuk; lógni fejjel lefelé, lábaival-farkával hozzátapadni a tetőtérhez a legtermészetesebb testhelyzet volt számára – elvétve fordult csak elő, hogy hozzáért valamelyik műszerhez.

– Teremtette! – mordult rá ilyenkor a hadnagy. Ezt az egyetlen szót sajátította el Magyarországon és nagyon tetszett neki.

– Apám kis rhesusmajmát Sigmund Freudtól kapta, 1938 májusában, pár héttel korábban, hogy emigrációba kényszerítették – mesélte Stadt Haag-i rendelőjében Wartha doktor, a pilóta fia, emberöltővel később. – Freud becsülte apámat, a legjobb műbútorasztalosnak tartotta egész Bécsben; égetett agyagszobrai számára néhány tárlót, azt hiszem, vele készíttetett. Vele szedette szét elköltözésekor tanagragyűjteménye szekrényeit, polcait, hogy könnyebben lehessen elcsomagolni őket. Úgy emlékszem, az öreg tudós a majmok lélektanával, viselkedésformáival készült foglalkozni azidőtájt. Uszkárja mellett így ott ugrándozott pár napig ez a kis bunder is a berggassei házban: ezt nem akarta már átvinni a szigetországba. Apám örült az ajándéknak, elismerőleg szólt mindig Freudról, sajnálta, hogy ez a megbízható kuncsaftja majd ki tudja milyen londoni asztalossal dolgoztat ezentúl.

– Férjem akkor fejezte be az elemit – fűzte hozzá Claudia, a doktor felesége –; hogy ki az az öregember, aki be-belépett néha műhelyükbe, ő se tudta.

– Sok szerencsét kívánok magának – mondta Freud szomorúan. A kis bundermajom egy kosárban vinnyogott már. – Vigyázzanak egymásra.

 

A német gépek a brit főváros felé tartottak. Essex, Kent, Hampshire területét, valamint Londont a 11. légicsoport védelmezte, hat harcirepülő egységgel, amelyhez huszonöt légiraj tartozott. Wartha hadnagy megfontoltan, higgadtan repült. Lehetőleg kerülte az összecsapásokat. „Aki engem nem bánt, én se bántom.” Ez volt élete alapelve, háborúban-békében. Ha forró helyzetekben olykor szíve sebesebben kezdett verni mégis, rátekintett Freud majmára. Tüstént megnyugodott.

– Apámat a háború első esztendejében behívta a Luftwaffe. Pár hét múlva, a karácsonyi ünnepekre leszerelték, hiszen Lengyelország szeptember végéig bírta csak. Visszatért Bécsbe, de nem írta meg családunknak, hogy jönni fog, haza se látogatott egész idő alatt. A három hetet, amíg Bécsben volt, beleértve a szentestét is, új szerelme, Trudi lakásán töltötte. Utolsó nap valahogy mégis kiderült a hűtlenség. De, emlékszem, ezt megírtam neked a tatai internátusba.

A doktor kamaszkori leveleiből magyarul idézek:

„Anyu fölvágta mindkét csuklóján az ütőeret, csak elfelejtette bezárni az ajtót. A szomszédasszony átkopogott élesztőért, észrevette. Anyámat épp időben sikerült kórházba vinnünk.”

– Apám erre, pár órával visszautazása előtt, a kórházban mégiscsak meglátogatta anyámat. Ott ültem betegágya mellett a majommal. Kivételes, igazgatói engedéllyel bevihettem; anyám elválaszthatatlan volt Lizzytől, otthon reggeltől estig becézte, etette, játszott vele. Azt mondta a főorvos, gyorsabban gyógyul, ha megsimogathatja néha lábadozás közben. Apám persze fogadkozott, édes Lisbeth, soha többé. És csókok, ölelések, meg ami ilyenkor lenni szokott. Meg volt hatva a majom is. A simogatásból nem maradt ki ő sem. De apám nagyon sietett már.

– Tudjátok mit? Magammal viszem Lizzyt.

„Amikor apám bejelentette, hogy magával akarja vinni Lizzyt a frontra, anyám sírni kezdett. Könyörgött, ne vigye. Azt sem értette, hogy lehetne elintézni, hogy egy majmot fölvegyenek a hadseregbe, apám azonban csak nevetett: Rád emlékeztet majd!”

– Jobb dolga lesz az alakulatnál. Bécsben mostanság se banán, se narancs. Semmi, amit igazán szeret egy jó étvágyú bunder. De a pilóták megkapnak mindent. Csokoládét és datolyát, amerikai mogyorót és fügét.

– Apám az alakulat kedvence volt – folytatta Wartha doktor. – Ach, a pilóták! Azokat mindenki irigyelte, azokkal mindenhol kivételeztek, azoknak szabad volt minden. Még majmot is tarthattak. Ha egy szárazföldi tábornok és egy vadászpilóta őrmester egyszerre mosolyogtak rá Erikára vagy Ingeborgra, a lányok az őrmestert választották. A vadászrepülőket az egész birodalom csodálta. Ők kezdték hosszú bőrkabátjukat először levágni térd fölött: milyen elegánsak lettek még ettől is! Ők voltak az igazi hősök, az igazi férfiak. Igen, a pilótákért rajongtak Berlinben, Bécsben, Bukarestben, a pilóták után megfordultak az emberek, ők voltak az ország és a társországok szeme fénye. Rajongtak apámért is, kivált a nők. Ő művésznek született, azt hiszem. Civil korában hónapokig eldolgozott egy-egy íróasztalon, kereveten, tucatmunkát nem adott ki a kezéből; neki opusai voltak, számon tartotta, melyik hova került, akárki nem vásárolhatott tőle, olyanoknak szállított csak, akik megérdemelték, akik értékelni és becsülni tudták a szépet. Legnagyobb művésze azonban a szerelemnek volt. A hűséget nemigen vette komolyan, csodálatosan tudott bánni mégis az asszonyokkal. Rég elhagyta már egyiket, másikat is, de akit csak pár napig ölelt, élete végéig őt szerette.

A Stadt Haag-i villát akkor láttam először, Otto Wartha műbútorasztalos-pilóta faragott karosszékeiben ültünk.

– Az Oroszlánfóka-hadműveletre készülődtünk – mesélte apám a háború után. – Támaszpontunkon megjelent Göring. Szemlét tartott fölöttünk. Beszédet is intézett hozzánk, álltunk moccanatlanul. Göring mögött almafa magaslott, leghosszabb ága feje fölé nyúlt. A Sas Napjáról szónokolt, márminthogy ránk, légi sasokra, milyen roppant feladat vár; nekünk kell egyetlen borzalmas nap alatt szétbombázni az angol ellenállást, hogy a tengerészet a hadsereget győzelmesen partra tegye utána. Míg buzdított bennünket, az almafa lombkoronájából aláereszkedett Lizzy, végigfutott a kinyúló ágon és néhány centire Göring tarkója mögött, kis lábaival, farkával szilárdan megkapaszkodott. Lizzynek az almafa kedvenc helye volt, ha banánt kapott, oda suhant föl, ott fogyasztotta el kényelmesen. Bennünk megdermedt a vér. Göring nem láthatta a majmot, érces hangon tovább lelkesítette legkedvesebb fiait, marsallbotjával nyomatékul bele-belesuhintva a levegőbe. Lizzy figyelmét a széles gesztusok fölöttébb lekötötték, mi több, el volt ragadtatva tőlük, és majomtermészetéhez híven utánozni kezdte a mozdulatokat azonnal.

– Ha Birmingham ellenáll, gépeitek a földdel tegyék egyenlővé – sújtott marsallbotjával Göring a föld felé. A banánnal a föld felé sújtott a majom is.

– Meneküljön előletek Oxfordba, Coventrybe a Royal Air Force vagy akár a pokol fenekére, ti utánuk repültök és megsemmisítitek őket ott – mutatott előre a légimarsall. A bunder előremutatott hasonlóképp.

– Ha ide szemtelenkedik flottájuk a csatornába, a tenger fenekére külditek őket, és csend lesz az óceánon – tette csípőre öklét a szónok. Csípőre tette tüstént kis mancsát a rhesusmajom is.

Mi kékültünk, zöldültünk, fulladoztunk, mind kevésbé tudtuk megőrizni komolyságunkat. Göring szeme baljósan összeszűkült, ahogy arcunkba tekintett.

Ekkor huppant Lizzy a pázsitra, épp főparancsnokunk fényes csizmája elé. A légimarsall elvörösödött.

– Ez hogy kerül ide?

Galland őrnagy mentette meg a helyzetet. Katonásan elnézést kért az oktalan állat illetlenségéért, nem titkolta ugyanakkor, a majom az alakulat köztulajdona.

Göring gyorsan átlátta, a nevetségességet itt úgy kerülheti el tekintélyveszteség nélkül, ha kedélyes oldaláról fogja fel a közjátékot.

– Önök, úgy látszik, elfoglaltak már egy angol gyarmatot, csak felejtették a főparancsnoksággal közölni. Ott zsákmányolták ezt az állatot?

– Jelentem, ő az alakulat kabalamajma. Wartha hadnagy hozta Bécsből. Határozottan tapasztaljuk, amióta magával viszi a bevetésekre, veszteségeink a légtérben csökkenő tendenciát mutatnak. Skócia fölött például egyetlen gépünk se kapott hetek óta találatot.

Wartha doktor skót whiskyt töltött poharunkba.

– Apámat megmentette Galland őrnagy. Igen, anyám férjének olyan híres barátai voltak, mint Galland és Mölders. A harmadiknak, aki ugyancsak ötven vagy száz Hurricane lelövésével jubilált a Szigetország és a Csatorna fölött, annak neve most nem jut eszembe. Apám a szerencse fia volt. Nemcsak a nők, bajtársai is tenyerükön hordták. Ha tangóharmonikáján játszani kezdett esténként, körbe ülte az egész alakulat, őt hallgatták; minden bécsi keringőt, új slágert hibátlanul tudott. A légiharcban mellesleg nemigen jeleskedett, kerek számú győzelmeit ő változatlanul fehér ágyakban aratta inkább. A tizedikért, a huszonötödikért nem hadi babér: lágy női karok koszorúja volt megérdemelt jutalma. Barátai ragaszkodtak hozzá mégis, hogy velük repüljön. Hittek benne, oltalmazza, mi több, végső győzelemre vezeti őket a majom. És apámat megvédte, diadalra segítette csakugyan.

– Anyádat?

– Már nem tudom, apám épp Gretchennél, Marthánál vagy Erikánál tartott-e. Hazaengedték megint szabadságra, hozta Lizzyt is, meg ajándékul nekünk egy belga csillárt. Leszerelte kampójáról azonnal a régit, de órájára pillantott. „Majd este fölteszem az újat.” Félbehagyta munkáját, nagyon sietett, nyilván valamelyik szerelméhez. A bunder maradt, körülugrálta anyámat. Anyám a katonaköpeny zsebében ezalatt kötegnyi levélre bukkant. Igen kompromittáló levelekre. Talán Erika biztosította bennük apámat örök hűségéről. Én egyik osztálytársamnál készültem az év végi vizsgákra. Indulnom kellett volna, de erős vihar kerekedett, maradtam még. Míg apámat elbűvölve hallgatta soros barátnője, míg én barátomnál vesztegeltem, anyám gondosan megfürdött, beillatosította és rendbe hozta magát, ünneplő ruhát öltött. Aztán végigfeküdt a konyhakövön, és szélesre nyitotta a gázcsapokat. Az utolsó pillanatban felülkerekedhetett életösztöne, félkábultan-félholtan feltápászkodott, és kitárt minden ablakot. Hatalmas szél tombolt kinn, a huzat a lakást gyorsan megtisztította a gáztól. Lizzy, szegény, mozdulatlanul kuporgott egy sarokban. Anyám ekkor elszégyellte magát, hogy mégse volt ereje meghalni. Elővette a szárítókötelet, megcsomózta az üres kampón és a csillár helyére felakasztotta magát.

– Írtad annak idején, de nem ily részletesen.

– Egyszerre értünk haza apámmal, boldogan megöleltük egymást a lépcsőházban. Az eső addigra elállt, de a szél még kegyetlenebből fújt. Majdnem kisöpört bennünket a lakásból, amikor beléptünk. Nyitott ablakok mindenütt, a hosszú függönyök a szoba egyik falától a másikig csapdostak, lobogtak, zuhogtak. A padlón haragoszölden hullámzott a perzsaszőnyeg, fölötte forgott-lengett az anyám, süvöltött lába alatt a szél…

– Itt is fúj mindig – mondta Claudia.

– Anyám fél órája halott volt már. Lizzy még lélegzett, de a gázmérgezést nem tudta kiheverni, estére elpusztult. Apám búskomor lett, nagyon szerette a majmot. A Csatorna mentén a kezdeményezés teljesen kicsúszott a Luftwaffe kezéből, szörnyű veszteségek érték, a légi csatát elvesztettük a Szigetország fölött.

A Stadt Haag-i ebédlőasztalnál egy belga csillár alatt ültünk. A szoba szemközti sarkában gyerekes tákolmány, tarka indián íj támaszkodott a falnak.

– Ez mi? – kérdeztem kis szünet után csodálkozva.

– Már nem emlékszel?

Hogyne emlékeztem volna!

A főtér templom felőli sarkán, Danzingerék udvarán, deszkaoldalú fáskamra simult a szomszéd vendéglő tűzfalához. A kamra bejáratával szemközt marcona kisgyerek állt. Nyári barátom, Ottó, a szőke osztrák fiú. Fényes tiroli bőrnadrágot, fekete Hitlerjugend inget viselt. Balját csípőre tette, jobbjában revolvert szorongatott. A fegyver csöve az ajtózár mellé krétával ügyesen felrajzolt célgyűrűkre szegződött.

– Bal lábat előbbre! – vezényelt halkan a lőmester. – Nyújtott karral tartsd a pisztolyt.

A 7’65-ös rendőrségi Frommer bizonytalanul keresgélte a tízes kör közepét.

– Vigyázz, a lakatot lövöd szét, ha jobb szemed hunyod be. A kiképzőtáborban sohase adtak marokfegyvert a kezetekbe?

– Tőrünk már van – válaszolt a fiú.

– Az játékszer – mondta elnézően Danzinger úr, – Azt kérdezem: önműködő hadseregpisztollyal eddig nem gyakorlatoztatok?

– Ígérik, majd jövőre.

– No, addigra te leszel a legpontosabb lövő, ha figyelsz rám. Csak ne felejtsd említeni a Lagerkommandantnak, téged egy pesti detektív oktatott harci tüzelésre.

– Tudom – bólintott a kiskamasz. – Tóni bácsi, a nyomozótestület kerületi bajnoka.

– Ördögöt Tóni bácsi! – vágott közbe Danzinger. – Teljes, becsületes nevemet mondd mindig. És tedd hozzá, hol találnak meg szükség esetén. Az urak így fölfigyelnek rám, és megtanulják előbb-utóbb, kihez fordulhatnak bizalommal, ha erre járnak. Ez előnyös lehet mindkettőnknek.

– Ugye, Pista – kérdezte tőlem Ottó estefelé –, Tóni bácsi jobban szereti Németországot, mint benneteket magyarokat?

– Nem tudom, Pubi – mondtam. – Ligeti Miki szerint Danzinger Antal igazi német, csak véletlenül Magyarországon született.

Pubi, magyarországi rokonsága így nevezte Wartha Ottót, 1938 szeptemberében harmadik gimnáziumi tanévét készült megkezdeni a messzi Bécsben. Tizenhárom esztendős volt, komoly hónapok tapasztalataival idősebb, mint én. Hogy Tóni bácsi a váli járás gauleitere lesz-e, ha Hitler Németországának határai a Duna kanyarát követik egyszer, természetesen egészítve ki a nagy Ostmark tartományt (vagyis a Birodalom életterévé asszimilálva az egész Dunántúlt, Magyarországhoz csatolva ugyanakkor a Felvidék déli részét és kárpótlásul a teljes Erdélyt, ahogy bizalmas berlini térképeken ez itt-ott élénkpirossal be volt rajzolva már), ezen Pubival nemigen gondolkodtunk. Pubinak a szünidőből két-három napja volt hátra, vasúti jegyét megváltotta már nagynénje. Az én bőröndömet is csomagolta édesanyám. Hétfőn Tatatóvárosig együtt utazunk Ottóval, ott férfias kézszorítással elválunk egymástól. Ő tovább robog a császárvárosig, én – a Tatai Kegyestanítórendi gróf Esterházy Miklós Gimnázium alsós növendéke – e szépséges tóparti nagyközségben szenvedek végig újabb tanesztendőt.

– Adagold be a tölténytárat – figyelmezteti barátomat Danzinger detektív. Érdeklődve nézem őket az almafa alól.

Pubival elemista korunk óta ismerjük egymást. Minden nyári vakációt édesanyja nővérénél, Bicskén tölt.

Ottó anyja, Lisbeth, félig német, félig magyar. Mi ezért Bözsinek szólítjuk, Bécsben hívják csak Elisabethnek, olykor Sziszinek, mint a világszép Wittelsbach hercegnőt, megboldogult Patrona Hungariaenkat, Rezső királyfi bajor szülőanyját. Bözsi-Elisabeth egy pirospozsgás tiroli bányamester lánya – apja Ózdon telepedett le Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt. Ott születtek gyermekei, a Bicskére átszármazott ügyes Kata (nála nyaral most Pubi), a kissé száraz Margó, aki Danzinger detektívfelügyelő odaadó hitvese lett nemrég, végül a rajongó, törékeny Lisbeth, aki egyetlen fiát – néha férjével együtt – személyesen szokta elkísérni a bicskei nagyvakációra. Ezért ismerem Pubi szüleit is.

A három ózdi lány büszke (sőt: gőgös) osztrák származására; apjuk magyarul sohase tanult meg, ők németül-magyarul egyaránt folyékonyan beszélnek.

– A mi életünk leghőbb vágya – szokta mondogatni Kata, anyám első számú barátnője –, hogy ha idősebbek leszünk majd és némi szerény kis vagyont össze tudunk gyűjteni addigra, vásárolunk egy édes, meghitt lakást Bécsben, lehetőleg a Kärntnerstrassén, az lesz a mi meleg fészkünk. Nincs gyönyörűbb város Bécsnél, ott érdemes igazán élni. Jöhettek hozzánk bármikor; Pista, ha Bécsben végzi az egyetemet, ellakhat nálunk akármeddig. Hány operettet végighallgatunk! És azok a kedves, drága vendéglők a Praterben. Ott vacsorázunk, zene mellett, minden este. Dehogy főzőcskézünk saját konyhánkban.

Erzsébet-Lisbeth végzete egy balatonfüredi Anna-bállal kezdődött. Ott ismerkedett meg Otto Wartha bécsi műbútorasztalossal, aki barátaival épp a magyar tenger partján töltött néhány verőfényes napot. Az osztrák vendég a táncteremben Erzsivel tudott csak anyanyelvén társalogni. Ez úgy meghatotta, hogy azon az éjszakán megkérte még a kezét. Sziszi-Bözsi elragadtatva igent mondott, három hét múlva egybekeltek.

Erzsike követte szép szál, szőke, mindig mosolygó férjét Bécsbe, így visszahonosult németté, s rövidesen megszülte barátomat, ifjú Wartha Ottót.

Nem éltek túl fényesen a távol császárvárosban; szerény, kétszobás munkáslakást béreltek a Karolinengasse 32. szám alatt, amelyhez a földszinten szűköcske asztalosműhely tartozott.

Sziszi-Lisbeth bálványozta férjét, a kedélyes, enyhén szélhámos műbútorasztalost, aki bizony sose tudott sokáig megülni szoknyája mellett. Házasságuk története: férje barátnőinek története, melyikkel mennyi ideig csalta mártírkoszorús feleségét. És Böske öngyilkosságainak története: hányszor, hogyan kísérelte meg, ha ura valamelyik Adelheiddel, Dorotheával vagy Minnával a szokásosnál kissé hosszabb (pláne mélyebb) viszonyt létesített. Erzsébet-Elisabeth azok közé az asszonyok közé tartozott, akik életükben csak egyszer és egyet szeretnek; a műbútorasztalos ezt a hűséget jólesően vette ugyan tudomásul, de nem viszonozta hasonló odaadással.

Bözsike nővére, Kata, ezzel szemben ragyogó házasságot kötött. Bicske járásszékhely talán leggazdagabb családjából sikerült ragaszkodó, jámbor férjet szereznie. Seftsik János bőrgyáros fivére vette feleségül, a bőrkereskedő András. A gyárosékat nemigen szeretjük, amióta keresztapám halálában oly gyászos szerepet játszott. Seftsik András ellenben maga az előzékenység, a naiv jóindulat; vendégek előtt ajtaja nyitva mindig. Az együttesben Kata a lángelme, ő az üzletasszony, az ő ügyessége, szívóssága gyarapítja a kereskedőház nem jelentéktelen vagyonát, míg Bandi bácsi a megtestesült becsületesség és szorgalom.

A család szüleim közeli barátai, nemrég hagytuk el egyik házukat, amelyet közel tíz évig béreltünk, mielőtt a Takarékpénztár épületében apám szolgálati lakosztályt nem kapott. Így is szemközti szomszédok maradtunk, nap alig múlik el, hogy Kata anyámhoz vagy hozzá ő át ne szaladna, megbeszélni a világ dolgait. Még rokonságba is keveredtünk, a Seftsik házaspár bérmaszüleim. Tőlük kaptam első fényképezőgépemet a jeles alkalomból. Kislányukat, Évikét pedig, Ottó barátom unokahúgát, ahogy uralkodóházakban szokás, bölcsőjében szinte eljegyezték velem.

Pubi – vagy ahogy odakint nevezik: Purschi – csodálatos játékszereket hoz Bécsből. Idén többek közt egy kártyalapokból összefűzött fényképsorozattal ajándékozott meg. A félkemény kartonokon ötven felnagyított filmkocka. Gyorsan végig kell pörgetni hüvelykujjunkkal a pakli felső peremét, akkor láthatjuk, mint a híradóban, hogy Goebbels fölemeli jobb karját, és vidáman Heil Hitlert köszön.

– Milyen egyszerű ötlet, mégis milyen zseniális – lelkesedik apámnak Danzinger. – Valóságos kis mozi, fillérekért. Ebben a németek utolérhetetlenek. A gyerek, hidd el, boldogabban szórakozik ilyen olcsó játékszerrel, mint a mi drága, otromba hintalovainkkal, magyar rollereinkkel. Arról nem is szólva, nevelő hatása mennyivel mélyebb.

– A Német Birodalmat nem lehet összehasonlítani Csonkamagyarországgal – berzenkedik apámban a hazafi –, de azért a Pubi többet hízik Bicskén két hónap alatt, mint Bécsben az egész tanév folyamán. És akárhogy vesszük, számára Seftsik András a gazdag amerikai nagybácsi, nem apjának valamelyik szegény osztrák rokona.

– Kincs ez a gyerek – engedi el füle mellett az ellenérvet Danzinger Antal. – Okosan teszik Seftsik Bandiék, hogy meghívják minden vakációra. Értelmes fiú, hibátlanul beszél már magyarul. El tudod képzelni te, milyen hasznos lehet nekünk, ha felnő? A németek megbecsülik a nyelvtudást, a tehetséget. Pubira jó magyar kapcsolatai, helyismerete miatt komoly feladatokat bíznak még egyszer. Lehet belőle német diplomata Pesten, vagy Berlinben a magyar ügyek szakértője.

– Kis helytartó – mondta apám.

– Csak barátkozzék vele a Pista – húzza össze szemöldökét a detektív. – Sokat tanulhat tőle. Nem árt, ha lesz egy német szószólója tíz-tizenöt év múlva.

Danzinger előrelátó ember. Hivatását nem Bicskén gyakorolja természetesen, bejegyzett foglalkozása nem is detektív, hanem tanácsos valamelyik minisztériumban. De felesége révén Bicskén van háza, innét vonatozik be munkahelyére minden reggel. Pályafutásán nyomozóként indult mégis, később lett a testület beépített embere különböző hivatalokban. Ezt itt Bicskén csöppet sem titkolja, ámuló gyerekeknek, nekünk szívesen és kedvtelve meséli, hogyan és kiket vallatott valaha, szüleinknek pedig sejteti – ne adják tovább –, ő az államhatalom igen fontos embere, előbb-utóbb meglepetve tapasztalhatjuk.

Purschi azonban, a detektív reményeivel ellentétben, dehogy akar diplomata lenni, vagy íróasztal mögé kerülni Ribbentrop külügyminisztériumában, mint a magyar ügyek előadója. Az Anschluss után bécsi gimnáziumának legjobb diákjait jutalomkirándulásra vitték Helgoland szigetére. Idén, nyár elején, a vizsgák befejeztével jártak ott, és Pubi nem tudott betelni a gyorsjáratú zsebcirkálókkal, a torpedórombolókkal; beleszeretett végül egy húszezer tonnás hadihajóba. Bicskére azzal érkezett már, mégse cowboy, hanem tengerészkapitány lesz. Nem árt persze bánni tudni rendőrségi lőfegyverekkel, de egy hajóágyú, egy forgatható légelhárító ütegtorony s egyáltalán a tenger: az az igazi. Az ifjúsági táborban be is jelentette visszavonhatatlanul szándékát, a sátorparancsnok jóindulatú biztatással fogadta szavait.

Egyelőre itt vár azonban Danzingerék udvarán, lábánál üres hüvelyek, az almafa illata se tudja elnyomni a lőporfüst enyhe nitrocellulóz-szagát. Pubi gyengén lő, a célkör közepétől meglehetősen messze ütődnek be találatai. Ráadásul csuklóját fel-felcsapja a Frommer.

Nézni se tudom. Ott állok már mögöttük magam készítette körtefa íjammal és elröpítek egy vesszőt. A szöghegyű nyíl a kilencesbe fúródik rezegve. Ottó elbűvölve bámul: szép-szép Tóni bácsi revolvere, pompás játék lenne egy géppisztoly is, de azért egy indián íj, vesszőkkel, puzdrával – az az igazi.

– Ne zavarj bennünket ezzel a vacakkal – szól rám lenézően a nyomozó.

Ottó-Pubi két golyót nyílvesszőm után küld még, a lövedékek ezúttal az ereszcsatornát lyukasztják ki. Ifjabb Wartha Ottó sejteni kezdi, aligha lesz bajnok sportlövészetből. Szerencsére a hajóskapitányoknak inkább torpedókhoz, aknákhoz, bálnaszigonyokhoz meg ilyesmikhez kell érteniök.

– Ne ijedezz a visszarúgástól – utasítja Danzinger türelmetlenül tanítványát, és kiveszi kezéből a gyér füstű marokfegyvert. – Figyeld a testhelyzetet.

Pubi engem figyel. Mélységesen unja a kiképzőgyakorlatot, a harci erények teljességgel hiányoznak belőle.

A detektív kezd tüzelni közben, arca merev, hideg, szürke szemével alig hunyorít; a célkör legközepén faszilánkok pattogzanak.

– Hát így valahogy.

Áhítattal nézem: ha nekem ilyen pisztolyom lehetne! Ha, akár ezzel csak, egy tárat kilőhetnék. De én kicsi vagyok, hiába, nekem nem adja kezembe Danzinger soha a Frommert. Pedig biztosan telibe találnék egy feldobott húszfillérest is, a Winnetouban benne van, hogyan kell csípőből halálos biztonsággal tüzelni. Életem legnagyobb vágya egy igazi revolver. Nem épp ilyen, a forgópisztolyt részesíteném előnyben; valamirevaló skalpvadász, indiánfőnök, seriff elképzelhetetlen hatlövetű Colt nélkül.

A fegyverdörgés felkelti a hatéves Évike figyelmét, csikordul a kertajtó, jön át a szomszédból, nagy, piros almát majszolva.

– Tedd a fejedre az almát, Éva – könyörgök neki, és felajzom tarka bölényölő íjamat.

Kata néni meghallja szavaimat, rohan Éva lánya után sikítva: hát megőrültünk teljesen? Mi folyik itt? Ennek a lövöldözésnek emberhalál lesz a vége.

– A gyerek gyerek, de magának, Tóni, több esze lehetne. Fegyvert egy éretlen kölyök kezébe? És ha megölik Évikét? Egymást? Pista előtt is maga a rossz példa. Eltegye azt az istenverte pisztolyt, mert agyonütöm!

Katától Danzinger is fél, a gyerek nevelését kelletlenül abbahagyja. Én sem ismételhetem meg Tell Vilmos páratlan bravúrját, Pubival gyorsan eltűnünk hát az udvarból. Kettőre jár az idő, miénk a teljes délután. Pubinak megígértem, utoljára kimegyünk még a halastóra. Beborult ugyan, eső várható, az óceánon tornádóveszély, de én edzett irokéz főnök, ő tapasztalt vén tengeri medve – mi az nekünk. Mindenesetre fölkapom viharkabátomat; barátom csak rövid ujjú vékony ingben pattan nyeregbe, nem kell kényeskedni. Tíz perc kerékpárút a halastó, a bicikliket elrejtjük a nádas szélén.

Mielőtt vízre szállunk, Ottó komoly ajánlatot tesz.

– Nézd, én tudom, hogy te mennyire szeretnél egy igazi revolvert, de Bicskén ilyet nem árulnak. Mondta pedig Bandi bácsi, hogy a boldog békeidőkben minden vaskereskedésben lehetett pisztolyt vásárolni. Mielőtt eljöttem Bécsből, utánanéztem a dolognak. Hát nálunk lehet kapni, tizenkét márkába kerül és jobb, mint a Frommer.

– Nekem nincs tizenkét márkám.

– Persze hogy nincs, nekem sincs. Mi ezért egy jó üzletet fogunk most kötni.

Purschi előhalászott farzsebéből két bélyegkatalógust. Schwarcz Tibor, Budapest, Király utca 1 – állt mindkettő címoldalán. A reklámfüzetek teljesen egyformák voltak.

– Ezekben az áll, hogy 100 kétfilléres Nemzeti Vásár-bélyegért a kereskedő 60 fillért fizet. A húszfilléres Repülő-bélyegért 2 pengőt. A tízfilléres Szent István-bélyeg 18 fillért, az egypengős Horthy-arckép 3 pengőt ér. Figyelj, az árak százanként értendők – ennyit ad értük a pesti kereskedő, ennyit én is megadok. De gyűjthetsz cserkészbélyeget, Koronázás-sort, bármit. Az mind pénz.

– Mikor lesz nekem száz eucharisztikus bélyegem?

– Épp ez az. Te, Pisti, internátusban laksz Tatán. Ott a bentlakók minden héten kapnak levelet a szüleiktől. Elkéred tőlük a borítékokat, leáztatod a bélyegeket, és ha együtt van száz, elküldöd a címemre, Bécsbe. Az én osztálytársaim közül sokan gyűjtenek magyar sorokat, majd eladom nekik. Azért hoztam két reklámfüzetet, hogy a másik nálad maradjon és lásd, mennyit érnek a sorozatok, mennyit az egyedi darabok. Meg ellenőrizheted, nem csaplak-e be. Azt hiszem, így ez korrekt eljárás; ha minden héten írsz és minden borítékodba beleteszel száz bélyeget, év végére együtt lesz nekem a 12 márka, ebből megveszem a revolvert, és jövőre már neked is lesz fegyvered, ami végül filléredbe se kerül.

– Nagyon jó ötlet – mondtam.

– Jegyezd meg – folytatta Pubi –, 12 márka, az 18 pengő. Addig kell bélyegeket küldened, míg el nem érik a 18 pengő értéket. A revolver akkor együtt van. De persze kell töltény is hozzá. Az újabb költség. Tudod mit? Ezért nem számítok föl semmit. Hanem add nekem az indián íjadat előlegbe. Te csinálsz magadnak másikat. Az íjért és a nyilakért hozok a revolverhez egy teljes doboz lőszert, amellyel ötven ellenséget meg tudsz ölni.

– Ha mind az ötven tölténnyel célba találok.

– Úgy gondoltam.

– Pompás! Tiéd az íj, már jövő szombaton írok neked.

Egyre feketébb lett az ég, de a nádasból elővontattuk azért jó öreg bálnavadász hajónkat. Hossza három, szélessége egy méter lehetett. Júliusban teljes hónapig dolgoztunk – pontosabban: dolgoztam – rajta, Pubi csetlő-botló segédnél nem vitte mellettem többre. A német haditengerészet leendő admirálisánál ügyetlenebb kisfiúval sohase találkoztam életem során. Ha bevert egy szöget, egész biztosan elgörbült. Ha ketté kellett fűrészelnie egy lécet, második húzásra saját ujjába vágott. Én ellenben ügyes voltam.

Esett szó erről.

Fúrtam-faragtam, vágtam-ragasztottam egész nap; nyilaim, parittyáim, sárkányaim csodálat tárgyát képezték a Kossuth téren.

Amikor Purschi a helgolandi flottabázisról megérkezett lelkesülten Bicskére, élménybeszámolóinak hatására tüstént elhatároztam, készítek egy kétszemélyes cirkálót, hadd kezdje kitanulni rajta a kapitány nem könnyű mesterségét. Ládákat vertünk szét, deszkákat szereztünk a szomszédoktól, végül Kata néni kimustrált konyhaszekrénye köré építkezve létrehoztunk egy egészen használható tengerjárót. Kátránypapírral béleltük, Pubi közben téblábolt csak, legföljebb a szerszámokat adogathatta kezem alá, más hozzájárulást nem tűrtem tőle. Pék nagybátyám kézi vontatókocsiján szállítottuk művünket a tópartra. Szilárdan feküdt a vízen, ha nem mozogtunk benne, föl se borult. Pajtásaink csodájára jártak, de újabb tengerészeket vagy fedélközi utasokat a jármű aránylag csekély tonnatartalmára tekintettel nem állt módunkban felvenni.

Vitánk Ottóval a zsebcirkáló elnevezésében támadt. Én a Hableány nevet javasoltam, a legtekintélyesebb torpedónaszádot, amelyen Balatonfüredtől Keszthelyig végighajóztam tavaly, így hívták. Szép nevekhez, szépnek vélt szavakhoz alsós gimnazista korom félidején erősen kezdtem vonzódni már.

– Meerfrau, Meermädchen – ízlelgette Pubi a szót –, de hát az nem lehet, nem illik egy nehézcirkálóhoz. – Legyen inkább Admiral Graf Spee vagy Bismarck.

Ez viszont nekem nem tetszett. Aztán a hajónem tekintetében is enyhe bizonytalanság uralkodott köztünk. Nem döntöttük el tulajdonképp soha, torpedórombolót, bálnavadászhajót, kalózhajót építettünk-e. A tengerjáró orrára ezért azt festettük – legyen meg Ottó öröme –, Bismarck. Őbenne, mint Pubi később elmagyarázta, egy híres német hadvezért kell tisztelni, akinek történetesen szintén Ottó a keresztneve. Hátul azonban maradt a hajó Hableány. Ez a lehető legigazságosabb megoldásnak bizonyult, s annál könnyebben megengedhettük magunknak, mert vértescirkálónk tatrésze semmiben sem különbözött orrától; tőlünk függött, járművünk melyik felével hasítjuk épp a torlódó hullámokat.

– Négy fokkal szél után, előre! – adtam ki a vezényszót.

Egymással szemben kuporogtunk, rövid bottal toltuk előre magunkat az iszapos tófelszínen. Óvatosan, mert csakugyan fújt a szél, vigyáznunk kellett, meg ne billenjünk.

– Lát-e szárazföldet, árbocőr?

– Három és fél mérföld a part.

– Estére elérjük, tengernagy. Tartsa az irányt, húsz csomó sebességgel haladjon.

– Fél vitorlával futunk csak.

– Elég az is. A kikötő széliránti oldalán vessen horgonyt.

Az ég nem vesztett borongásából. Negyed óra múlva a tó közepén ringtunk már. Kövér cseppekben hullni kezdett az eső.

– A mindenségit! Ránk tör a tájfun. Hol a kormányos?

– Imént sodorta le az orkán. Egy ámbráscet fogai közt láttam utoljára. Őrá nem számíthatunk többé.

– A fedélzetmester?

– Megőrült a félelemtől. Láncra verettem a lőszerraktárban.

A szél sziszegése erősödött. Rettegnünk nem kellett azért, a bicskei halastó, legközepén is, mellig ért legföljebb. De a nyár végi zápor komolyan nyakunkba szakadt. Ottó percek alatt bőrig ázott.

– Pista, te – zökkent ki ellentengernagyi szerepéből Purschi –, ha kitör a háború. az én papámat a légierőkhöz hívják be, értesítették róla.

Tudtam én ezt, azért volt kiemelkedő tekintélye előttem idősb Otto Warthának. Magam is fontolgattam, hogy érettségi után felvételemet kérem a budaörsi légierőkbe.

– Te pedig, ugye, költő leszel majd?

„Mért épp költő ne?” gondolom. Pályaválasztásomat illetőleg tizenkét éves koromban meglehetős bizonytalanság uralkodik még bennem. És költeményt egyetlenegyet sem írtam eddig, ámde jól megjegyeztem, hogy Ligeti Miklós könyvkereskedő, átlapozva iskolai dolgozataimat és magánszorgalmú képregényeimet, apám előtt nyomatékosan kijelentette: „A fiú képzelete feltűnően élénk; nem baj, ilyen fantáziával azonban költő lehet csak valaki.”

– Költő leszek vagy pilóta – feleltem.

Pubi, ha valamit el akart érni, mindig ravasz kitérőkkel közelített céljához.

– Add kölcsön a viharkabátodat – tért a tárgyra –, mert ha én most meghűlök, gümőkórt kapok. Figyelmeztetett a sátorparancsnok, hogy a haditengerészetnél nagyon komolyan veszik az egészséget. Egyetlen folt se lehet az ember mellhártyáján. Hajósoknál legfontosabb a tüdő. Aki tüdőbajos, nem lehet kapitány. Mondta nekem a táborban, erre vigyáznom kell.

– És ha én leszek tüdőbajos?

– Nálad az egészen más – tüsszentett Purschi. – A költők mind tüdőbajosak. Ha te leszel tüdőbajos, attól még írhatsz verseket. Ha én, akkor viszont admirális biztos nem lehetek.

Pubi érvei meggyőzőek, de én kegyetlenül ellenállok.

– Ne veszítse el nyugalmát, kapitány. Haladjon ferdén, széliránt. A Jóreménység foka után szárazra léphetünk, a lebujban felhajt majd három pint rumot, hajósnép azzal védekezik görvélykór és szamárköhögés ellen.

A kikötőben tombolt már a zápor. Nem ülhettünk biciklire, hogy hazahajtsunk. Tűzföldtől a Falkland-szigetekig védő födél sem akadt sehol. Javasoltam, húzódjunk egyelőre egy fa alá. Állt két fiatal vörösjuhar ott, az alacsonyabbikra fölmásztunk; legalsó vastag ágán kuporogtunk.

Átöleltük egymást, vacogtunk mindketten. Az eső mintha enyhült volna, de körülöttünk minden hullámzott: a levelek sűrű sátra, a méregzölden hullámzó ideges bokrok, a sás haragoszöld szőnyege.

Ottó köhögött, süvöltött lába alatt a szél.

Később hazavergődtünk valahogy. Mindketten forró teát kaptunk; anyám a gőzölgő italt néhány csöpp rummal ízesítette.

 

Hétfőn robogott már velünk a déli gyors Tatatóváros, illetőleg Bécs felé. Wartha Ottó utánam integetett, amikor leszálltam.

– Jövő héten várom a leveledet. A réznyomatos Zeppelin-bélyeg most jól megy nálunk. A Nagy Madonna-sor is.

– Vigyázz az íjra. Ha soká meg van feszítve, elveszti a rugalmasságát. Használat után az ideget ne felejtsd kiakasztani.

Integet az ablakból.

Nem felejti.

Ahová 1938 szeptemberében megérkeztem – úgy is mondhatnám: visszatértem –, a tatatóvárosi Kapucinus Szerafikum volt. Ez a műintézmény, bár egybeépült a kétszáz éves kapucinus főtemplommal és kolostorral, nem szerzeteseket nevelt; fiúinternátusként működött. Nevét az angyalok első karának második rendjétől, a szeráfoktól kapta, növendékei pedig, a szerafisták az országszerte híres piarista gimnáziumban végezték tanulmányaikat. A szerafikum szürke, külön kápolnával ellátott egyemeletes épülete vidéki, tehetősebb szülők gyermekeinek nyújtott, havi hatvan pengőért, szállást és teljes ellátást. Garantálva egyúttal vallásos-hazafias nevelésüket.

Ide adtak be szüleim első gimnazista koromtól kezdve; nem vallásos érzületük miatt, inkább, mert a szülőhelyemhez legközelebb eső gimnázium a tatai volt. A kapucinus szerafikumra pedig azért esett választásuk, mert a drágább, előkelőbb piarista konviktust akkor még nem tudták megfizetni. Innét, a Kapucinus utcai neveldéből jártunk föl, mintegy hatvan tíz-tizennyolc éves diák, a piaristák tóparti gimnáziumába.

Ottó levele két hét múlva nyugtázta először bélyegküldeményem hiánytalan megérkeztét. „Nagyszerűen elcseréltem őket, füzetemben 30 pfenniget javadra könyveltem. Azt mondja apukám, nagy öröm ér benneteket magyarokat rövidesen, mert visszakapjátok a Felvidéket. Kedves Pista, küldhetsz cseh bélyegeket is.”

Még nem küldhettem cseh bélyegeket. Én is részt vettem ugyan a Felvidék visszafoglalásában, cserkészcsapatunk sorfalat állt Komáromban, amikor Horthy kormányzó, fehér lován, bevonult a városba; és végigmasíroztunk, díszlépésben, Léva virágesős, fellobogózott főútvonalán is, de erre késő ősszel kerül majd sor.

Most még élünk szigorú fegyelemben. Elöljárónk egy erőteljes, harminc-harmincöt éves kapucinus szerzetes, Rudolf atya. Ő a páter prefektus, reggeltől estig az ő figyelő szeme előtt folyik életünk; tőle függ boldogságunk, boldogtalanságunk. Ő ébreszt bennünket, ő misézik nekünk, velünk étkezik és köztünk ül magas katedráján a közös tanulóteremben. Fehér kötélöves, barna csuhájában ott áll a gőzpárás, forró fürdőben, amikor tusolunk.

Péntek a fürdés napja. A csempés tusolóban hat forróvizes rózsa, hatan léphetünk be egyszerre a kád nélküli, szaunaforró helyiségbe. Levetkőzve várakozunk az előtérben, negyed órát fordíthatunk tisztálkodásra. Jó három óráig eltart, míg végzünk mind a hatvanan. Rudi páter nem türelmetlen. Az ajtóhoz támaszkodik, a meztelen kisfiúk közt arcáról patakzik a verejték. Lélegzetvételnyi időre sem hagyja el a fürdőtermet. Az ügyetlenebbeknek segít. Beszappanozza hátukat; akiket igazán szeret, azokat a végén szárazra dörgöli frottírtörülközőikkel. A pénteki tisztálkodásokat Rudolf atya sohase mulasztja el.

A páter prefektus szeret bennünket. Este, ha ágyba bújunk, mindnyájunktól külön elbúcsúzik. Közös hálónk egy hússzor tizenkét méteres terem. Vaságyaink magas deszkafallal vannak elkerítve egymástól. A hálóterem így hatvan másfél méter széles, elöl nyitott fülkére oszlik, ágyunk mellett keskeny ruhásszekrénnyel. Itt napközben tilos tartózkodnunk.

Még tilosabb a diáktárs fülkéjébe, pillanatra is, belépni. Akit az atya rajtakap, hogy pajtásának, szomszédjának ágya szélére ül vagy átnéz hozzá, amikor vetkőzik, öltözik – fekszik akár takarója alatt –, súlyos büntetésben részesül. Ott beszélgetni, játszani egymással nem szabad. Pedig a cubiculum három oldalról van elkerítve csak tömör palánkkal, elöl nyitott. Mégse szabad. Nem értjük a tilalmat, de gyerekek vagyunk, mindent nem érthetünk.

Fényszegény kutricáinkba kívülünk Rudolf páter léphet be kizárólag. Minden este megteszi. Lámpaoltás után – ilyenkor a bejárati nagyajtó fölött ég csak halvány villanykörte –, prefektusunk végiglátogatja fülkéinket. Pár másodpercre ágyunk szélére ül, fölénk hajol, párnáinkat eligazgatja. Megsimogatja fejünk búbját, szól néhány szót, a kedvesebbeket hosszan meg is csókolja. Le-leragadó pillával várjuk, hogy dús szakállába fúrhassuk arcunkat, hogy sóvárogva átölelhessük nyakát, hiszen oly messze a szülői ház, és ez a szeretet, mintha apánk csókolna meg otthon, olyan egy kicsit, ezt érezzük bele.

Szívből szeretjük Rudolf atyát. Előtte nincs titkunk, nem is lehet. Napközben átvizsgálja fiókjainkat, szekrényünket. Ballag mögöttünk – saruban télen-nyáron –, amikor sétálni viszi vagy kíséri föl fiait a gimnáziumba.

Mélyen szemünkbe tekint olykor.

– Hogy mit csinálsz, látom. Hogy mit mondasz, hallom. Azt áruld el nekem, hogy mit gondolsz.

Leveleinket felbontva adja át; amit mi írunk, lezáratlanul kell katedrájára kitennünk. Ő büntet vagy jutalmaz, ő sújt le vagy emel föl bennünket.

– A legnagyobb nemzetközi levelezést, úgy veszem észre, te bonyolítod le itt – mondja nekem, csöppet se szemrehányóan.

Ottó lapjai kéthetente befutnak.

A 10 pfenniges Hindenburg-bélyeget leáztatom róluk és visszaküldöm. Valamit ezek is érhetnek Bécsben.

„Az ibolyaszürke Pázmány-bélyegből most sokat el tudok adni – nyugtázza Pubi küldeményemet. – Lilásbarna cserkészbélyeget is kérek. A tízfilléres Fehér Szarvasból ha szerzel még százat, akkor már csak 10 márka 90 kell a pisztolyhoz.”

Levelezésem Ottóval nem szorítkozik üzleti kapcsolatunkra. Megírom neki, hogy napjainkat nem változó háziszabályok osztják be percekre szinte.

Hajnali ötkor ébresztő. Keltésünk úgy történik, hogy a páter prefektus, akinek szobája hálótermünkből nyílik, megjelenik az ajtóban, és a villanysort felgyújtva tenyerét háromszor összeüti. Vannak stréberek, a Blázi például meg a Sólyom: ők valamivel öt előtt, pizsamájukat ledobva, ott reszketnek már egy szál alsóban ágyuk lábánál. Bal karjukon törülköző, jobbjukban szappan és fogkefe. Csak az éles tapsra lesnek, amint elhangzik, abban a másodpercben rohannak végig a hálón; elsők a hidegvíz-csap alatt – melegvíz kizárólag a pénteki tusrózsából folyik –, tisztálkodással, öltözködéssel tíz perc alatt elkészülnek. Én fél évet adnék életemből, ha fél órát alhatnék még. A csatakos mosdóban az utolsók egyike vagyok.

Hálótermünkből zárt függőfolyosó vezet kis különkápolnánkba. A legdidergetőbb télben is fűtetlen kápolna emeletnyi magasságban illeszkedik a kapucinus főtemplom északi falához, félköríves ablakán lelátunk a nagytemplom oltárára. A hóban-fagyban mindig jégvirágos függőfolyosó átível egy mellékudvart. Fél hatkor a folyosó bejáratánál gyülekezünk, és csendben elfoglaljuk helyünket padsorainkban. Valamelyik stréber ott ájtatoskodik már, ő ministrál Rudolf atyának. A páter nemigen méltányol efféle buzgalmat, nem kivételez soha önjelölt ministránsaival, akad mégis minden reggel, aki így próbálja elnyerni jóindulatát.

Ezek a hideglelős hajnali ébresztők, elmulaszthatatlan szentmisék belőlem életre szóló ellenérzést váltanak ki. Karácsonyi szünidőben, a nagyvakációban otthon is kötelező misét hallgatni. Erről igazoló cédulát kell vinnünk. Meg kell várnunk a sekrestyében plébánosunkat, ő aláírja: jelentkeztünk nála. Az igazoló iratot, visszatérve a szerafikumba, páter Rudolf asztalára helyezzük.

Honnan tudná Grieger Miklós vagy Ásványi tisztelendő úr, végigimádkoztam-e csakugyan a nagymisét. Én a sekrestyében megjelentem – ez igaz –, a misén elvétve csak. Aztán egyszer sem. Plébánosunk aláírását Rudolf atya nem ismerhette. Rájöttem hamar. A miseigazolványokat ettől kezdve hamisítottam. Aláírattam apámmal, anyámmal.

– Szegény gyerek, alhasson legalább kedvére a vakációban – mondják szüleim. Lelkiismeret-furdalás nélkül járulnak hozzá csalásomhoz.

Engem pedig, és ez bizonyult a lélekemelő hajnali ájtatosságok teljes csődjének, a legcsekélyebb bűntudat se furdalt soha, hogy elmulasztok egy kötelező misét. A jó istenben, tizenkét esztendős korom körül, hittem persze, épp csak nem alakult ki személyes kapcsolat köztünk, épp csak mélyebb élményt nem váltott ki belőlem, épp csak nem éreztem imádkozás közben áhítatot.

Unalmat éreztem, közönyt.

Ide tartozik, serdülőkoromnak ezek a rideg, hajnali ébresztői, mondhatnám riadói, alapvetően hozzájárulhattak, hogy életem során a korai felkeléssel átmenetileg se tudtam megbarátkozni. Otthon, már a szünidők első napján, jó órával tovább fenn maradtam, mint az internátusban, és ennek megfelelően később kecmeregtem ki ágyamból. Az időpontok mindennap eltolódtak. Ösztönszerű lázadás bujkálhatott ebben.

A szokás (jó-e, rossz-e) rögződött később. Éjszaka szeretek dolgozni, hajnaltájt lefeküdni.

Az istentisztelet után a napi tananyag ismétlése következett a stúdiumban. Stúdiumnak az internátusok nagy tanulótermét hívták régen. Majd reggeli, végül prefektusunk felügyelete mellett félórás gyalogút, zárt sorban, föl a kegyesrendi gimnázium épületéig.

A gimnáziumban, öt órára megszabadulva a szerafikum börtönfegyelmétől, úgy éltünk, tanultunk, mint a boldog többiek, a városlakók, a bejárók, a konviktorok. Utóbbiak státusa rokonságban állt a miénkkel. Ahogy mi, szerafisták a szerafikumnak, ők a konviktusnak voltak bentlakó növendékei. A konviktus azonban arisztokratikusabb intézmény volt, mint a szerafikum. A konviktust maga a piarista rend tartotta fenn. Fiúnevelő intézet volt ez is, de világiasabb, mint amit a kapucinusok üzemeltettek. A konviktusban az ellátás gazdagabb volt, a mindennapi élet is kötetlenebb, szabadabb. Később, amikor apám a Bicskei Takarékpénztár igazgatója lett és kedvezőbbre fordultak anyagi viszonyaink, ennek a konviktusnak falai közt is eltöltöttem két évet – most azonban a szerafikumnál tartok még.

A szerafistáknak, a gimnáziumi tanórák befejeztével, délután egykor, vissza kellett menniök a kapucinus rend védőszárnyai alá. Fél kettő és kettő közt ebéd, ebéd után félóra szabadidő. Akkor kimehettünk az udvarra; futkározhattunk, sportolhattunk, olvashattunk. Fél három és négy közt néma tanulás a stúdiumban. Négy és öt közt uzsonna, és – zárt sorban ismét – séta a tóparton vagy a város kegyurának, Esterházy Miklós grófnak óriás parkjaiban, az Angolkertben, a Cseke-tó mellett például, ahová az internátusok növendékeinek, megfelelő felügyelet mellett, szabad volt belépniök. A napot újabb másfél órás tanulással fejeztük be, ez öttől fél hétig tartott.

Egyik este megállt asztalomnál Seftsik Jancsi, a bicskei bőrgyáros fia. Szerafista volt ő is, nálam idősebb négy-öt évvel. Gondterhelten, hosszan figyelte, hogyan vagdosom a bélyegeket az egész héten összegyűlt lapokról és levelekről. Tudta, mi célt szolgál nálam ez a szenvedély.

– Rossz üzletet csinálsz te, azt hiszem – szólalt meg. – Minden héten írsz Bécsbe. Számítsd ki, mibe kerül neked a bélyeg, amelyet ráragasztasz a borítékra. Először is egy többet ér, mint az a száz használt, amelyet beleteszel. Másodszor, ha nem írnál, hanem az összeget, amelyet bérmentesítésre költesz, félretennéd, sokkal előbb együtt lenne a pisztoly ára. Harmadszor, te mindenféle régi darabokat is összegyűjtöttél a takarékpénztár irattárában. Hát nem tudod, hogy egyetlen ötvenéves osztrák-magyar portóbélyeg értékesebb talán, mint három új revolver?

Jancsi logikáját nemigen cáfolhattam. Jancsinak gyönyörű bélyegalbumai voltak, értett a bélyeggyűjtéshez. Ottóval én életem legrosszabb üzletét kötöttem meg. Egy mentségünk lehetett: filatéliában-fegyverkereskedelemben teljességgel járatlanok voltunk mindketten.

De azért mentek Bécsbe, jöttek Bécsből továbbra is a levelek. „Már csak tíz márkával tartozol.” Később: „Még hét márka nyolcvan kell és miénk a pisztoly.”

Fél hétkor felvágódott a stúdium ajtaja, és megjelent a szomszédos rendházból nyolc fráter. Egyikük-másikuk bélyegcsomagocskával érkezett; be voltak szervezve nálam, kezdték hozni használt borítékaikat.

Nem ezért jöttek természetesen.

Ezek a fráterek diákok voltak maguk is, mint mi. Szegénysorsú parasztszülők gyermekei többnyire, akik vagy őszinte vonzalomból, vagy rideg számításból a szerzetesi életet választották hivatásul. Az ilyeneket a rend szívesen fogadta. Tonzúrára nyírták hajukat azonnal, rövid tonzúrára; dús hajkoszorút csak felszentelt páterek viselhettek. Felölthették a barna csuhát, letették ugyanakkor világi nevüket, és Kovács Janiból, nagy mulatságunkra, lett fráter Rafael, Nagy Pistából fráter Odorik. Ezzel egyidejűleg beköltöztek a kapucinus rendházba. Ott, a szerafistákénál sokkal szigorúbb szabályok terhe alatt – külön cellában – böjtölve, imádkozva töltötték idejüket.

Fráter felsős diák lehetett csak. A gimnáziumba reggelente éppúgy bejártak, mint mi, de velünk nem vegyülhettek el többé, nem vehettek részt udvari játékainkban, az utcán sem sétálgathattak, egyáltalán a világiasabb élet számukra tilos lett azontúl. Friss levegőt szívni legföljebb a rendház szép veteményeskertjébe vonulhattak le. E diák frátereket ingyen tartotta el a rend, ezért öltöztek be sokan kizárólag számításból, hogy négy év múlva aztán, amint kézhez kapták az érettségi bizonyítványt, faképnél hagyják a rendet. A szerzetnek így is megérte. Néhányuk mindig megmaradt, ők biztosították az utánpótlást.

Voltak idősebb fráterek is, akik a felsőbb papi szemináriumot nem tudták vagy nem akarták elvégezni – belőlük, alsóbb rangú szerzetesekből kerültek ki a kertészek, a szakácsok, mint az internátus szakácsa, fráter Ildefonz atya is.

Hozzánk estente felsőosztályos, tizenhét-tizennyolc éves fráterek jöttek át. Feladatuk abban állt, hogy kikérdezzenek bennünket a másnapi leckékből. Aki nem tudott, „beadták” páter Rudolfnak.

Az én gyermekkoromban, elemiben-középiskolában egyaránt, még a testi fenyíték dívott. Elemiben többnyire a nádpálca, magasabb fokú iskolákban – a piarista gimnáziumban és konviktusban is – a pofozás.

A szerafikumban a fenyíték sajátos eszköze a lapifa volt. Mogyorófavesszőtől, nádpálcától könnyen kiserkent a vér. A lapifát valamelyik gyermekbarát pedagógiai lángelme alighanem ebből a meggondolásból találta fel. A lapifa egy méter hosszú, leginkább még vonalzóra emlékeztető eszköz volt, de annál keményebb, súlyosabb. Szélességét öt centire, vastagságát másfélre lehetett becsülni, henger alakú nyélben végződött. Aki rosszalkodott, valamilyen vétket követett el, vagy nem tudta másnapi leckéjét, azt hét órakor, a kikérdezés végén, Rudolf páter az emelvény elé szólította. Le kellett hajolnia, s ebből a keményfából faragott nehézkes léccel az erőteljes atya a gyermek hátsó felére vert, vétkétől függően egyszer, kétszer vagy többször is. Igen fájdalmas ütések voltak, de vér nem serkent nyomukban. Verés után meg kellett hajolni és megköszönni az igazságos büntetést.

Márciusban a revolverre együtt volt Ottónál közel kilenc márkám.

 

Járt velünk egy maflácska parasztfiú; gyengébb, satnyább nálunk. Barátság nem fűzött hozzá. Kanyó Antalnak hívták, és egy napon sok bűne gyűlt össze. Délelőtt beszekundázott latinból, este nem tudta leckéjét, délután felszökött az internátus padlására és galambfiókát fogott. A padlásokon, a templomtoronyban rengeteg galamb tanyázott, háborítatlanul. Kanyó a pelyhes fiókát padjába rejtette, ott dédelgette, etette. A gyermek lovak, tehenek közt nőtt fel, kivált vonzódott mindenféle háziállathoz. Barátságban volt kutyával, macskával; felcsillant a szeme, ha séta közben ökrös szekérrel vagy disznókondával találkoztunk.

Bozsó, a szenior, az újabb vétket jelentette azonnal elöljárónknak. Ez a Bozsó nyolcadikos diák volt, naponta gyónt és áldozott. Szemfogán többnyire pipa lógott. A tanulóknak dohányozniuk nem volt szabad ugyan, ő se dohányozhatott, de ezt az üres pipát elnézték neki, és ő fensőbbségének jeleként pompázott vele.

– Viszed vissza! – förmedt Kanyóra. – Nem tudod, hogy a galambok tetvesek és rühesek? Na, kapsz majd este.

A csöpp Kanyó iszonyúan gyáva volt. Egész délután bőgött, hogy mi vár rá vacsora előtt. Amikor valóban őrá került a sor, még hozzá se nyúltak, már üvöltött, sivított:

– Ne tessék bántani!

A többiek, az erősek, általában hősiesen szokták elviselni a büntetést. Utána bokájukat is összecsapták és meghajoltak. Efféle férfiasság mindig nagyon tetszett az atyának.

Rudolf páter művelt szerzetes volt. A nyolcosztályos középiskola minden tankönyvét betéve tudta. Ki-kikérdezte maga is a növendékeket. A hetedikes földrajzkönyvet, az ötödikes fizikaanyagot, a franciát, a németet naprakészen tudta. Katedráján pedagógiai könyvek sorakoztak. Míg szerafista voltam, négy éven át behatóan tanulmányozta Marczell Mihály tisztelendő úr műveit, A katolikus nevelés szellemé-t, az Érosz és étosz-t, A bontakozó élet hét kötetét.

Kanyó Antal könyörgése Rudi pátert most nem hatotta meg. Bosszantotta inkább. Ütései így erősebbre sikerültek, mint szánta volna. A fiú feljajdult, és abban a pillanatban rövidnadrágját, combját elöntötte a vér.

Nem volt revolverem. Ahhoz még hiányzott két márka.

A lapifa használatánál nemigen szokott sebesülés történni. Ez kétségkívül szerencsétlen véletlen volt, nem hiszem, hogy a páter vérző sebet akart ejteni. Maga is meghökkent, abbahagyta az ütleget, a fiút bekötöztette.

Én falfehér lettem, aztán nyílt színen kihánytam ebédet, uzsonnát.

A szerafikumban igen jó szemmel nézték, ha a hajnali miséken áldoztunk is.

– Az oltáriszentséget mély alázattal vesszük magunkhoz. Nyelvünkön tartjuk, míg az ostya lassan el nem olvad. Az Úr szent testét megrágni bűn, érinteni se szabad foggal: fájna Jézusnak.

Gyóntató atyánk szerette, ha a kápolnát napközben is felkereste valaki.

– Az Úristen ajtaja soha nincs bezárva, ő mindig mindenkit irgalommal vár.

Sokan voltak, akik ha megpillantották a folyosón álldogálni a pátert, feltűnően elindultak – játékidő alatt természetesen – a kápolna felé. Benyitottak, eldaráltak egy üdvözlégyet két futballmérkőzés közt, aztán vissza az udvarra. Mások vacsora után tértek be egy rendkívüli fohászra. Én a kötelező miséken kívül nemigen jártam oda. De aznap este beléptem. Vacsoraidő alatt, mivel dicstelen szereplésem után Rudolf atya ennyit vetett oda nekem:

– Neked, úgy látom, nem lesz ma étvágyad. Amíg mi eszünk, te fölmész és lefekszel.

A kápolna üres volt, félhomályos. Csak az oltárkép világított, a keresztelkedő Jézus, feje fölött a Szentlélek, kitárt szárnnyal, galamb képében.

Gyűlölködve, fuldokolva álltam meg a kép előtt.

– Engedted – sziszegtem –, hogy így megverjenek egy ártatlan gyereket? Azt hiszed, foglak én valaha az életben szeretni?

A kép nem válaszolt. Nem válaszolt senki.

Akkor fölmentem a hálóba. A kis Kanyó addigra már dunyhája alatt szipogott. Nem volt szabad, azért is ágyához léptem. Szólni akartam hozzá, de nem jutott eszembe semmi okos. Végül megfogtam kezét, valamit mégis mondtam:

– Te, ne bőgj már. A Szentlélek, az a koszos galamb.

Rövidesen megírtam első versemet. A Rabság címet viselte. Így kezdődött:

 

Óh, te Hatalmas Épület, rád nézni is szédület!

 

A szerafikum leírása következett. Gyerekség volt, mi lehetett volna más? De a végén, váratlanul, megcsavarodott a költemény. Így is klapancia maradt persze.

 

Jár a Bozsó fapipával, páter Rudolf lapifával. A kis Kanyót megveri, ezért senki se szereti. Úgy elverte tegnapelőtt, hogy fenekéből a vér dőlt. Reggel a szentáldozásnál jól megrágtam a szent ostyát. Hadd fájjon a Jézusnak is, mert miért tűri, hogy a kis Kanyót úgy verje a páter, ez az embertelen fráter.

 

Ottó Bicskére címezte következő levelét.

„Jelentem, hogy megkaptam versedet, amelyet a ti cenzúrátok megkerülésével juttattál hozzám el. Én mondtam neked múlt nyáron a tónál, hogy költő vagy, mert gondolataidat szépen tudod kifejezni. Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, a pisztolyból nem lesz semmi. Apukám azt mondja, lőfegyvert ezentúl tilos lesz átvinni a határon. Bélyeget küldj tovább is azért, veszek érte neked biciklit. Egy nagyon jó bicikli most Bécsben 140 márka. Also ahhoz még 130 márka kell tőled. Ölel barátod, Purschi.”

Nyáron Ottó Bicskén volt ismét.

Az a vakáció kirándulásokkal, nagy úszkálásokkal telt el. Jó bálnavadászhajónk, a Bismarck-Hableány széthullt, szétkorhadt közben sásrejtekén – más szórakozásokat eszeltünk ki. Wigwamot építettünk a tóparton, medveölő kutyánkkal, a hűséges Lorddal, onnan lestük kitartóan, mikor bukkan fel egy grizzly, egy bölénycsorda vagy egy szál, hadiösvényen lopakodó irokéz harcos legalább. Nemigen jöttek effélék.

Lemondóan mosolyogtunk. Olykor érezni kezdtük, gyerekkorunk lassan véget ér. A községi szőlőhegyek tövében mind kevésbé tudtuk elhitetni magunkkal, hogy a Sziklás Hegység meredélyei húzódnak mögöttünk, hogy bokánknál az iszapszürke víztükör tetszésünk szerint a végtelen Michigan-, a Huron-tó vagy akár a Mississippi, amelyen bármely percben felbukkanhat a tollkoronás Nagy Kígyó kenuja.

Mind ritkábban bukkant fel, egyre kevesebbszer vetettük oda egymásnak hanyagul, amikor közeledett csibukozva az öreg gátőr:

– Vigyázz, a vén Bőrharisnya, úgy látszik, megint el akar szívni velünk egy békepipát.

Vadgesztenye nádszárú pipáinkat nem tömtük meg többé kukoricahajjal. Apámat, pár hétre, be-behívták néha katonának. Alakulata Érsekújváron állomásozott. Apám, mint közgazdasági szakember, tartalékos élelmező hadnagy volt. Betegsége miatt ezen a nyáron végképp leszerelték. Még egyenruhában tért haza. Oldalán tiszti revolver.

Megmutatta, hogy működik, de nem érdekeltek már a pisztolyok.

Danzinger hosszan magyarázta nekünk, a világfeladat most az, hogy a tengelyhatalmak legyőzzék a zsidóságot, és új rendet teremtsenek Európában.

– Minálunk Bécsben beverik a zsidó kirakatokat – jegyezte meg Pubi.

Ottó és én elválaszthatatlanok voltunk. Egy kései délután csavarogni indultunk, és elhaladtunk Klein doktor háza előtt.

– Nézd, mi Bécsben így szoktuk – mondta Pubi váratlanul, és öklével betörte a doktor ablakát.

Megdermedtem. Ottó öklét elöntötte a vér, az üvegszilánkok egy eret is megsértettek. Rosszullét kerülgetett, a vért soha nézni se tudtam. Pubi még sápadtabb lett. Ugyanakkor lépett ki a házból Klein doktor.

– No, gyere, kis marhám, ezt össze is kell ölteni, mert elájulsz különben.

Rendelőjében szakszerűen bekötözte Pubi csuklóját, kézfejét. Aztán meglegyintette arcát, szomorkásan.

– Ablakot bottal vagy kővel zúzunk be, szamár. Ha vertél volna be zsidó kirakatot valaha, tudnád. Most pedig szaladj haza, és máskor ilyet ne csinálj. Magyarországon még ne.

Danzinger megdicsérte Pubit hőstettéért.

 

Amikor Pubi nagynénje, Kata néni, a húszas években meghódította magának Seftsik Andrást, egy jól indult magyar-angol házasságot robbantott szét. Bandi bácsi első felesége, a kicsit bolondos Kitti, a bicskei bőrgyároscsalád egyik londoni üzletfelének volt legszebb lánya. Seftsikék nemcsak a Monarchiába, a Csatornán túlra is szállítottak. Elsőrangú bőröket állított elő a gyár, Seftsikék termékei közismertek voltak nemzetközi piacokon is. A hajadon Kitti s a legényember András a család valamelyik üzleti körútján ismerkedtek meg. Hamar egymásba szerettek, és házasságukból fiúgyermek született, Leslie. Rövid együttélésük felbomlása után a csalódott Kitti, fiával, visszaköltözött Londonba, így Leslieből brit állampolgár lett. De bekeretezett fényképe Bandi bácsi második házasságában is ott függött a komód fölött. Leslie olykor írt apjának Bicskére, apja néha meglátogatta őt Londonban. Kata néni biztos volt Németország háborús győzelmében, Bandi bácsi azt hangoztatta, háború ide vagy oda, minden harci konfliktus véget ér egyszer, az üzleti élet azonban örök és nemzetek feletti. Ezért súlyt helyezett rá: a család bicskei üzletháza ne csak Németországgal – amíg lehet Nagy-Britanniával is fenntartsa a jó viszonyt.

Angliával nem álltunk még háborúban. Leslie nemrég megírhatta apjának, hogy képzeld papa, hadipilóta lett belőlem, a 11. légicsoportnál szolgálok, London mellett, parancsnokom Park tábornok.

 

Amikor Bandi bácsi, mint említettem, bérmakeresztapám, értesült róla, hogy Pubi a zsidó orvos ablakát bezúzta, életében először hatalmas pofont adott unokaöccsének.

– Ugye, énnekem nagyon kell most szégyellni magam? – kérdezte Pubi szipogva.

– Azt hiszem – válaszoltam ridegen.

Wartha Ottó 1940 nyarát is nálunk töltötte. Már nem indiánosdit játszottunk, repülőgépet, sárkányt, hajót sem készítettünk. Teniszezni jártunk a sportpályára, sakkoztunk, olvastunk. Jó könyveket olykor, de többségükben ponyvát, képeslapokat.

Ottó pilóta apja Flandriából Bicskére is szorgalmasan küldte fiának a kiolvasott Signal-okat. Néha ezeket lapozgattuk. Pubi ágya fölé rajzszögezte egyik térképmellékletét, és színes fejű gombostűkkel napra nap jelölte, hol áll a frontvonal. Ilyenkor vezérkari tiszt volt, hadseregtábornok pontosabban. Már hosszúnadrágot viselt, övében Hitlerjugend tőrt, ingén, félkör alakú láncon, hét-nyolc bélyeg nagyságú fémmedáliát. A kis jelvények a tengelyhatalmakkal baráti vagy szövetséges államok zászlait ábrázolták. Első a horogkeresztes birodalmi lobogó volt, de ott függött mellette a magyar, az olasz, a japán felségjelvény is, bezárólag pedig a sarló-kalapácsos szovjet zászló.

– Már ők is szövetségeseink – magyarázta Pubi. – Nálunk a Jugendban mindenki viseli most ezt a medáliasort.

Engem tizenhárom éves koromban igen mérsékelten érdekelt csak a politika. Ottó ellenben, akkor még, lelkesedett a háborús győzelmekért. Büszkén mutatta: Norvégiától Hollandiáig és Belgiumtól Franciaországig hány fővárosban leng német lobogó.

Pubi szőkébb volt, mint a leggermánabb germán, azt bánta csak, hogy napbarnított, egészséges barátai közül oly feltűnően kirí tejfehér bőrével. Bármeddig hasal velünk a halastó partján vagy akár a balatoni homokban, árnyalattal se lesz sötétebb.

– Voltál már szerelmes? – kérdezte tőlem nyár vége felé váratlanul.

– Hajaj – feleltem. Olgára gondoltam és Grétire, Gál tanító úr kislányára és Lilikére, akik miatt elemista koromban úgy vérzett a szívem. Azóta megkomolyodtam persze.

– Mert én most halálos komoly titkot árulok el neked. Ígérd meg, senkinek se beszélsz róla.

– Magától értetődik – bólintottam.

– Csak az a nagy baj – folytatta Purschi –, hogy aki nekem tetszik, zsidó kislány.

– Mi abban a baj? Én fiatalabb koromban meg is kértem Lilit, Klein doktorék lányát.

– Nem érted te, miről beszélek. Nekünk most benne van Bécsben a tananyagban, hogy minden zsidó ellenségünk, és aki barátkozik velük, beszennyezi a vért.

– Hülyeség. Nekem jó barátom a Ligeti Miki, és szoktam korcsolyázni Klein Lilivel, még sincs beszennyezve a vérem.

– Gondolod, hogy nekünk hazudnak?

– Nekünk is hazudnak a szerafikumban.

– Akkor udvarolhatok én Krausz Évának?

Ismertem Évikét. Apjának gumihegesztő és kerékpárjavító műhelye volt a főúton, biciklimet sokszor vittem hozzájuk.

– Éva gyönyörű – mondtam. – Bemutatlak majd neki.

Ez a szerelem, időhiány miatt, mégse jött létre. Azon a nyáron hatalmas kerékpár-kirándulásra indultunk, amely a vakáció végéig eltartott. Négyen-öten pattantunk nyeregbe, idősebb pajtásaink vezetésével kéthetes dunántúli túrán vettünk részt. Vittük sátrainkat magunkkal a nyeregtartóban, kaptunk zsebpénzt, öt nap múlva a Balatonon jártunk. Délutánonként sátrat vertünk. Pubi lett a hálótársam. Keszthelyről tovább karikáztunk Zalába. Akkor még így lehetett kerékpározni, hogy két helység közt az országúton két-három teherautóval ha találkoztunk. Zalaegerszegen apai nagyszüleimnél pihentünk meg. Pubi nem járt még Egerszegen, el volt ragadtatva a szép úttól. Az esti szalonnasütéseket, erdőkerüléseket, nagy fürdéseinket élete végéig emlegette.

Zalaegerszegen megmutattam neki azt a házat, amelyben a múlt század nyolcvanas éveiben titokzatos rokonunk, Lakatos Károly lakott rövid ideig. Nem tudom voltaképp, a család melyik ágához és milyen közeli vagy távolabbi szálak fűzték a rejtelmes öregurat. Terka keresztanyám elbeszéléseiből hallottam róla először; apám hatalmas Egerszegi családja alig tudott róla valamit, rokoni kapcsolatukat számon se tartották.

Lakatos Károly Herman Ottó barátja és vetélytársa volt, kora legismertebb ornitológusa és vadászati szakírója. Madártani publikációival megelőzte híres barátját. Gyerekkoromban, esperes keresztapám hagyatékából, minden munkája megvolt könyvtárunkban. Kivált a Magyarország nappali orvmadarai-ra emlékszem és a Magyarország orvmadárfaunája címűre. De Pubival, amikor átmeneti, kurta időre grizzlymedvék és bölénycsordák nyomait kutattuk a bicskei prérin, gondosan áttanulmányoztuk Vadászati és madarászati emlékeimből című kötetét is. Tűrhetően írt az öregúr. Pubi ezért emlékezett Lakatos Károly nevére, engem viszont az fogott meg egyéniségében, hogy az országban talán először alapított vadászkutya-idomító intézetet. Elbeszélésemben többször említettem ezt.

Károly bátyám ebből élt, főúri kúriák megbízható szállítója volt. A népes családból nem barátkozott mással, csak keresztapámmal; bicskei plébános korában, az első világháború előtt, meg-meglátogatta a paplakban.

– Keresztapád mesélte – mondta keresztanyám –, hogy Károly bátyádat igazán mégsem a kutyák és madarak érdekelték, hanem a majmok. Hosszabb-rövidebb időre több városban is letelepedett, így került Egerszegre, ahol majomfarmot létesített. Ő honosította meg a bundermajmokat a Monarchiában. Idomított majmait szívesen vásárolták nemcsak a mutatványosok, a grófi családok is. Ezzel Károly gazdagra kereste magát. Majmaival oly sikert aratott, hogy bundertörzsét a drezdai állatkert is tőle szerezte be, pedig ott Alfred Brehm lett volna a vetélytársa. Így Németországnak tulajdonképp minden bundermajma Lakatos Károly tenyészetéből származik.

– Freud doktor említette apámnak – szólalt meg Purschi Lakatos Károly hajdani háza előtt Zalaegerszegen –, hogy a Lizzy majmot neki a drezdai állatkertből hozta egyik tanítványa.

 

Az a közel ezer német hadirepülő, amely – mint korábban szó volt róla – 1940. szeptember 15-én támadást intézett London ellen, szokatlanul erős ellenállásba ütközött. A szárazföldi légicsoport főhadiszállása 16 méter mélyen húzódott a föld alatt, hadműveleti terme 20 méter széles, két emelet magas volt. Park tábornok társaságában itt tartózkodott azon a délutánon Winston Churchill is. Megbeszélésre érkezett, a légiriadó kényszerítette le az irányítóközpontba. A Luftwaffe aznap szenvedte legsúlyosabb veszteségeit London fölött. Kivált az a Hurricane vadászgép tüntette ki magát, amely egymaga három Junkers nehézbombázót és hat Messerschmittet pusztított el a légtérben.

Lefújták már a riadót, Park tábornok melegen gratulált a Hurricane vadász pilótájának, amikor az utolsó Luftwaffe-raj visszafordult. Az utolsók közt is az utolsó Otto Wartha hadnagy majomjelvényes Messerschmittje volt.

– Azt az egyet szedd le még, Leslie fiam – mutatott föl az égboltra Churchill –, akkor meglesz a kerek tizedik győzelmed mára.

„Ez volt a legmelegebb napunk Anglia fölött – írta Otto Wartha hadnagy Seftsik Andrásnak és Pubi fiának Bicskére. – Különösen a 134-es Hurricane szorongatott meg a végén, kizárólag engem támadott. Lizzy most is szerencsét hozott rám, két könnyebb találattal a gép törzsén valahogy megúsztuk. De ha legközelebb megint találkozom azzal a 134-essel, az isten irgalmazzon neki.”

Pubi édesanyja és Lizzy majom akkor még élt.

„Kedves Ottó – válaszolta Seftsik András –, ha lelövöd Leslie fiam gépét, megöllek. Pubi jól van.”

 

Ifjabb Otto Wartha életének legszebb ideje 1943 bicskei nyara volt. A tizenhét éves fiú elérte már teljes magasságát; a csinos, karcsú, kék szemű kamaszra visszamosolyogtak a lányok.

Míg gyermekebbek voltunk, órák hosszat elnézte, ahogy asztalomnál képregényeket rajzoltam. Kedvet kapott rá.

– Most engedj engem rajzolni.

De Pubi nem tudott kitalálni semmiféle történetet.

– Ez nekem nem megy. Lemásolom, amit te rajzoltál.

1943 nyarán élénk társadalmi életet éltünk Bicskén. Központja az én Kossuth térre nyíló diákszobám volt. Ebéd után, hasonló korú lányok és fiúk, a teniszpályán gyülekeztünk; nem annyira a játék, inkább az együttlét kedvéért. Én különben pocsékul teniszeztem, tizenhat esztendős koromban verseimről és prózai munkáimról voltam híres baráti társaságunkban. Diáklapokban és a Komárom megyei újságban egy-egy munkám napvilágot látott néha; ez kétségtelenné tette a beavatottak előtt, hogy közismert költő leszek rövidesen, de legkésőbb két év múlva, érettségi után.

Ottó érdeklődéssel olvasgatta műveimet, és bár egy osztállyal idősebb volt nálam, nagy tekintélyt élveztem előtte. Nem utolsósorban szép könyvtáram miatt, amelyet, gimnazista viszonylatban, csakugyan gondosan válogatottnak lehetett mondani. Magyar és német remekírók sorakoztak polcaimon; engem egy-két éve kizárólag az irodalom és a zeneművészet érdekelt.

Ottó még többet változott. Nem viselt fekete inget már, színes fejű gombostűkkel nem jelölte többé térképén a német frontvonalat. Megkomolyodott, líraibb lett, révedezőbb.

– Azt hiszem, mégse hajóskapitány leszek, hanem orvos – jelentette ki. – Utálom a háborút. Énnekem gyógyítanom kell. De azért a hajókért, a tengerekért fáj a szívem.

– Légy hajóorvos – válaszoltam –, akkor együtt lesz életedben az orvostudomány és tenger.

– Te tudod nekem a legjobb tanácsokat adni – bólintott Pubi. – Lehet, hogy így lesz.

Pubi mindig talált polcaimon magának való olvasmányt. Heinéért kezdett lelkesedni, Thomas Mannért, Freudért.

– Tudod, ezeket nálunk nem lehet megvásárolni. Milyen szabadok vagytok ti magyarok, hogy tarthatjátok, hogy kiadhatjátok őket. Az én apám asztalos, eszébe se jutott soha, hogy valamirevaló könyveink legyenek otthon. Az igazi német írókkal nálad kell megismerkednem, Bicskén.

Szép kislányok forgolódtak társaságunkban. A csodálatos, kékesfekete hajú Gabriella, aki már akkor figyelemre méltóan zongorázott, két Aranka nevű hajadon és húgom féltucat barátnője.

Én is tanultam zongorázni, Gabriellával együtt produkáltuk magunkat összejöveteleinken. Pubi restelkedve rakta félre apjától örökölt tangóharmonikáját. Azonnal fölismerte, szonátázásainkhoz képest az a bécsi kedélyesség, mely az ő hangszeréből előcsalható, szánakozó elnézésben részesülhet legföljebb a mi körünkben. Gabriella nemcsak a zongoránál, nyelvtudásával is tündökölt. Alig titkolt vonzalom fűzött hozzá; kamasz verseim azon a nyáron túlnyomórészt hozzá szóltak. De Gabriellának Pubi tetszett.

Én akkor Kutrik Arankának kezdtem udvarolni, aki Babits Mihály és Bartók iránt nem sok érdeklődést mutatott, kis kék tejeskannájával ellenben a legkecsesebben tudott végighaladni vacsora előtt a főtéren.

Pubi Arankába is beleszeretett.

El kell ismernem, Ottó mindkét kislánynál sokkal tartósabb sikereket aratott, mint én.

Félvállról vettem. Érzelmeim bizonyára nem lehettek elég mélyek. Szerelmeimet nagylelkűen és férfiasan átengedtem Purschinak.

Ottó boldog volt. Ottót viszontszerették. Arra nem emlékszem csak, előbb Gabriella vagy Aranka-e.

A lányok rajongtak Ottóért.

Az idősebb Wartha írt olykor fiának a frontról, Leslie Londonból bicskei apjának már nem; jó másfél éve, hogy Nagy-Britannia és Magyarország közt beállt a hadiállapot. Pubi apja és Leslie – mint a háború végén értesülhettünk róla – szerencsére megkímélték egymást a nyugati légtérben, ezt Seftsik András bérmakeresztapámnak az utolsó pillanatban sikerült még elintéznie innen a Kossuth térről. Azt nem, hogy a szövetségesek partra ne szálljanak Szicíliában, s a német hadsereg el ne veszítse a kurszki csatát.

– Micsoda hadsereg – mormolta maga elé Purschi anglofil társaságunkban. – Rémes nekem ez a nép, Pista. Hogy oly büszkének kell mindig lennünk, mert Deutschland, Deutschland ugye über alles. Pedig én itt érzem jól magam, ez a vakáció nekem olyan nálatok, mintha egy teljes évre megfürödnék és felfrissülnék.

 

Ottóval Magyarországon 1948-ban találkoztam utoljára. A háború után visszalátogatott kamaszkora boldogságának színterére.

Pompás villában fogadhattam azon a nyáron. Basch Lóránt Olaszországba utazott április végén és megkért, lakjam pár hónapig városmajori rezidenciáját, ne álljon üresen.

Egy hétig volt vendégem Wartha Ottó. A háborút sebesülés nélkül átvészelte, fél évig katonáskodott mindössze. Az volt fő kívánsága, vigyem le a Hortobágyra. Debrecenig vonattal utaztunk. Valahol Nagyhegyes körül szálltunk ki egy parasztszekérből, amelyet Purschi bérelt a külvárosban fél napra. Végtelen pusztaság terült el szemünk előtt, sárga homokbuckák, aszályos fű.

– Látod, itt tudnék boldog lenni. Én az osztrák erdőktől és a hegyi legelők méregzöldjétől úgy vadulok, mint bika a vörös kendőtől. Engem fojtogatnak a hegyek. Emlékszel? Tengerész akartam lenni, amikor te még pilóta. Nem azért, mert harcias voltam valaha is. Én azt szeretem, ami sík, ahol nincs akadálya a képzeletnek. Tengeren, pusztán, ott érzem csak, hogy szabadon lélegezhetem. Mért van ez?

– Két szíved van. Egy osztrák és egy magyar.

– Utóbbi a nagyobbik. Anyámtól örököltem talán. Félek, hogy anyámtól mást is örököltem. Nem tudnád elintézni, mondd, hogy ide települhessek? Egy jó orvosnak hasznát vehetnétek ebben a tanyavilágban. Elvennék egy magyar lányt, magyar gyerekeim lennének.

Olyan évek jöttek sajnos, hogy Ottó nemcsak nem költözhetett, nem is látogathatott Magyarországra, több mint egy évtizedig. Aztán mi, régi barátai, lassan ki-kiutazhattunk hozzá. Kivált a csodálatos Gabriella kereste föl sűrűn, aki ugyan férjhez ment közben és két sikerült gyereket is szült, de a jó barátságot fenntartotta hajdani szerelmével.

Megnősült Ottó is. A vendégváró Stadt Haag-i villa azonban nyitva állt mindig magyar látogatói előtt.

Ottó egyre zárkózottabb, egyre komorabb lett. Akkor derült csak fel, ha mi állítottunk be hozzá.

– Most már jöhetnél Magyarországra.

– Most már késő – válaszolta szomorúan.

Esztendővel utolsó látogatásunk után, amikor doktor Otto Wartha ötvenedik születésnapját készült ünnepelni, Gabriella és férje elhatározták, meglepik régi barátjukat. Beültek autójukba – útlevelük rendben volt –, és arról beszélgettek Stadt Haagig, váratlan betoppanásuk milyen örömet szerez majd a Wartha-villában.

Nyomott, felhős idő volt aznap.

A doktor kora délután elküldte otthonról feleségét és nagyfiát. Megfürdött és megborotválkozott, majd ünnepi ruhát öltött. Hatalmas vihar támadt közben, a szél ki akart tépni ajtót-ablakot. Wartha doktor ezalatt asztalánál rövid levelet írt:

„Kedves Claudia, a padláson vagyok. Nem kell megijedni, a gyereket ne hozd magaddal. ha följössz. Én Magyarországon…”

Az aláírás nélküli levél nem volt befejezve.

Az orvos visszatérő felesége és Gabrielláék egyszerre érkeztek a bejárat elé.

– Hogy fog örülni nektek Ottó! Valamilyen meglepetést tartogat a születésnapjára, azért küldött el – ölelte át vendégeit Claudia.

Martha, a házvezetőnő rohant le sikoltozva a lépcsőn.

– Elkéstek, elkéstek!

Az eső kint alábbhagyott, de a szél még kegyetlenebbül fújt. Majdnem lesöpörte az odasietőket a padlásfeljáróról. A tetőtérben száradó fehérneműk egyik oszloptól a másikig csapdostak, lobogtak, zuhogtak. Egy földre hullt asztalterítő haragoszölden hullámzott a felrúgott szék mellett; fölötte forgott-lengett a doktor, nyakában hurok, süvöltött lába alatt a szél.