Első szerelmek

Az első kislányt, aki valamilyen vágyakozásfélét és rokon vonzalmat keltett bennem, Olgának hívták. Tizenhat éves volt, én hatodik esztendőben jártam.

A bicskei kisdedóvó évzáró előadását próbáltuk. Alig emlékszem, hogy keveredett közénk ez az Olga. Talán óvónőnek készült, a vezető óvónő rokona lehetett.

Idétlen kis színdarabot kellett megtanulnunk. Tartalmát nem tudnám elmesélni már. Dereng csak, szerepelt benne egy gólyanéni és negyven pólyásbaba, akik éppen megszülettek. A negyven pólyásbaba mi, öt-hat éves óvodások voltunk, a gólyanéni pedig ez az Olga. A darab pedagógiai-dramaturgiai zsenialitása abban állt, hogy kivétel nélkül minden óvodás dobogóra került benne, hogy a szereplők száma – az évi létszámnak megfelelően – tetszés szerint szaporítható, illetve csökkenthető volt. Ez a szülők osztatlan tetszésével találkozott. Egyikük sem érezhette úgy, hogy az ő gyermeke bármiben is hátrányt szenved.

Keménypapírból kiszabott kényelmetlen pólyásjelmezben hetekig gyakoroltuk a jelenetsort. Szívélyes óvónőjelöltünk is keménypapír öltözékben tiblábolt a színpadon. Őneki szárnya és jókora piros csőre volt. Rémlik előttem, Olga verdeső szárnya alatt kellett eltipegnünk-bukdácsolnunk, ő egyikünket-másikunkat megölelt és meg is csókolt, már amennyiben hosszú orra engedte, aztán – ez lett volna a végkifejlet – átadott bennünket színművészi sikereinktől könnyekig meghatott, örvendező szüleinknek. Közben énekeltünk, versikéket mondtunk, a gólya néni csapdosta szárnyát, kelepelt.

Olga a próbákon engem gyakran megölelt, olykor fölkapott és csőrét félrehajtva hevesen megcsókolt. Ez, emlékszem, különös jó érzéssel töltött el. Igyekeztem tehát a feltétlenül szükségesnél többször is szárnya alá kerülni, amit gólyaszíve hamar észrevett, és vidám puszikkal jutalmazott. A záróvizsgára már halálosan beleszerettem, és azon tépelődtem, hogyan hozhatnám tudomására vonzalmamat.

Elkövetkezett a főelőadás délutánja, óvodai életünk utolsó napja. A kisdedóvó nagytermében együtt ültek a szülők, a meghívott nézősereg, a Horthy Miklósné Gyermekotthon apácái. Szellemdús darabunkat, azt hiszem, közülük valaki, Bicske nagyközség Hroswithája írhatta.

Ünnepségünkre bennem határozott alakot öltött a terv, amelyet hetek óta forgattam fejemben. A gyermeksereg dalolt, szavalta blőd versikéit, kedvesnővérek és tanítók, a kultúrház elöljárói és a Stefánia-egylet hitbuzgalmi hölgyei ellágyulva hallgatták. Egyre fogytak a pólyásbabák. Aki megkapta búcsúcsókját a gólyamamától, futhatott le a dobogóról, vethette le keménypapiros pólyamaskaráját. Hroswithánk nem épp terentiusi adaptációjának itt világlott ki mellesleg eszmei mondanivalója: a csöppségek pólyáikat eldobhatják immár, ugyanis megértek rá, hogy szeptembertől az első elemi zöld padsoraiban foglaljanak helyet. A drámai lelemény csekély logikátlansága, mondhatnám zavarossága, az tudniillik: az öt-hat éves óvodások végképp nem újszülöttek, így nem annyira pólyáikból kibújva, inkább a biliről felpattanva masíroznak át ősszel Bischof tanító néni ábécé-osztályába, a legcsekélyebb mértékben se látszott zavarni boldog mamáink-papáink műélvezetét.

Folytatódott azonban a játék, rám került a sor, hozzám hajolt a kis óvónőjelölt. Hirtelen arccal felé fordultam, és ahogy csőre arcomhoz ért, átöleltem nyakát és visszaadtam a csókot. Ez a nyíltszíni vallomás azzal járt sajnos, hogy Olga orra leesett – élénk derültséget keltve –, ezzel szemben sikerült ország-világ tudtára adnom, hogy a gólya néni kedvessége, szépsége iránt korántsem vagyok közömbös.

Elemista koromban egy-két évig találkozgattam még vele az utcán, ilyenkor mindig fülig vörösödtem. De Olga szelíd mosollyal elnézett fejem fölött. Soha többé nem ölelt magához.

Túléltem valahogy, mert azidőtájt újabb szerelem kezdte Olga képét kitörölni szívemből. Grétinek hívták, nevén kívül alig tudok róla többet. Gazdag szülők lánya lehetett, saját nyitott gépkocsijukon robogtak le Budapestről, meglátogatni bicskei rokonaikat.

Velünk nem álltak rokonságban, de barátaik révén betévedtek hozzánk is. Anyám tejeskávéval, kuglóffal várta őket uzsonnára. Gréti a bicskei kirándulás alkalmára sötét porszemüveget kapott ajándékul, melyet oly büszkén viselt, hogy pillanatra se volt hajlandó megválni tőle. Olgánál korban hozzám illőbb, hétéves gyerek lehetett, sötét autósszemüvegben telepedett le közénk a macskaasztalhoz. Húgom azonnal bőgni kezdett: őneki is kell ilyen szemüveg, azaz nem is ilyen, hanem épp ez a szemüveg. Próbálta Grétit megvesztegetni: fölajánlotta cserébe legszebb hajasbabáját, de az idegen kislány gőgösen visszautasította az ajánlatot.

Ablakunk alatt szállt vissza autójába a pesti család, késő délután. Ahogy a gépjármű gyorsulni kezdett, Gréti szőke haja hosszan lobogott utána a szélben. Sötétszemüveges arca egyszer visszamosolygott még rám, többé nem találkoztunk.

De harmadik-negyedik elemista koromig, ha ágyamban este szerelemről ábrándoztam, az imádott lényt mindig úgy tudtam csak elképzelni, hogy hosszú, piros gólyacsőre van, füstbarna autósszemüveget visel és szőke kígyóként örvénylenek utána kibomlott fürtjei.

Harmadik szerelmemet Gál Ilinek hívták. Vele már óvodába együtt jártam, aztán osztálytársak lettünk négy esztendőn keresztül a bicskei elemiben. Kettőnk története előtt azonban kis kitérőt kell tennem.

Községünk római katolikus elemije a harmincas évek legjobb színvonalán álló, kellőképp fölszerelt oktatási intézmény volt, gyermekszerető, hivatásukhoz értő tanítói karral. Egyemeletes, hosszú épülete a községházával szemben, a járásbíróság mellett magaslott, lakásunkhoz igen közel.

A járásbíróság kapujában télen-nyáron kint ácsorgott Benke bácsi, a község börtönőre. Borvirágos arcú, hófehér hajú, barátságos férfinak ismertük, méteres csibukja kezében soha ki nem aludt. Sok dolga foglyokkal nemigen akadt, egy-egy cigány tyúktolvaj ha bekerült néha valamelyik cellába. Piros csákós, köpcös alakja a templomtérhez épp úgy hozzátartozott, mint a hősi emlékmű, vagy oldalt, a sarkon, a plébánia toronymagas ezüstfenyője.

Benke bácsi, posztjáról, mindent látott, mindenről tudott; iskolába menet, iskolából jövet helyén találtuk reggel, délután, este. Az állandóság, a pontosság eleven szobra volt. Ha úgy találta kora reggel, késésben vagyunk, előhúzta római számjegyes, nagy zsebóráját, és felkattintva fedelét, szemrehányóan ránk tekintett.

Benke bácsiról megemlékeznem azért kell, mert, közvetve bár, némi szerepet játszott életemben. Katona fia ugyanis a szomszéd Budaörsön, a légierőknél szolgált. Kétfedeles, könnyű gyakorlógépével, ha csak tehette, pár perces kerülőutat tett, és meg-megjelent Bicske fölött. Csodálatos mutatványokat végzett. A templomok tornyát, sőt a jegenyéket súrolta szinte. Mélyrepülésben megfordult, és fejjel lefelé suhant. Kihajolt a nyitott vezetői ülésből és integetett nekünk. Mi gyerekek az elragadtatástól üvöltve rohantunk ilyenkor az utcára és lengettük zsebkendőnket. A Benke fiú olykor frutti cukrot vagy csokoládét hajított közénk. Egy tejcsokoládés tábla egyszer a mi barackfánk alá esett. Nekem szánta-e vagy tíz utcával odébb menyasszonyának, nem kutattam. Azt a csokoládét ereklyeként őriztem, évekig nem engedtem fölbontani.

– Én is pilóta akarok lenni! – jelentettem ki.

Gyerekkoromban a repülőgépek, kivált a magyar légierő gépei, még nem azok a hangsebességnél gyorsabban száguldó elektronikus csodák voltak, mint manapság. Ma föltekintenem egy rakétahajtóműves utasszállítóra, mintha egy idegen égitestre, egy üstökösre néznék, hidegen hagy, semmi közöm hozzá. Amikor elemista voltam, a légi járművek még nem a sztratoszférában vagy épp a jeges világűrben törtek előre. A Benke fiú favázas, szürkésfehér vászonnal borított kétfedelűje hozzátartozott szinte a falu képéhez, ahogy a gólya, ahogy a szódáskocsis üvegektől csilingelő szekere vagy a körorvos el-elakadó fekete autója. Emberközelben suhantak ezek a gépek, olvashattuk a törzsükre-szárnyukra festett betűket és számokat, láthattuk az üléséből mélyen kihajoló, bőrbundás pilótát.

Hozzájárult lelkesedésemhez Endresz György óceánrepülő országos diadala. Miután Amerikából indulva szerencsésen átszelte az Atlanti-óceánt, percekkel a cél előtt, épp Bicske határában kellett kényszerleszállást végeznie. Ez még a harmincas évek elején történt. Apám tüstént maga elé ültetett kerékpárja kisnyergébe. Tudta, a légi járművek iránt fia különös vonzalommal viseltetik.

Három-négy éves lehettem, amikor megbámultam a Graf Zeppelint is. A léghajó, Budapest felé tartva, Bicskén is látható volt. A plébánia kertjéből távcsővel néztük, hogyan tűnik fel és távolodik büszkén. Erről az élményről évekig beszéltem aztán. Apám emlékezett rá, kibiciklizett hát velem a már javában zöldellő kukoricaföldekre. Ott állt szárnyatörten a bordóvörös Justice for Hungary; családi fényképalbumunkban ma is látható. A fotográfiáról én sem hiányzom, áhítattal csodálom a felhők gigászi vándorát.

A gépnek alig esett baja, csak szárnyának éle sérült meg kissé. Apám tovább tört belőle egy szilánkot, és átnyújtotta nekem. A Justice for Hungarynek ez a forgácsa legféltettebb kincsem lett, őrizgettem tatai alsós koromban is.

Két-három év múlva, túl már a Graf Zeppelinen és a Benke fiú légtornász mutatványain, túl első példaképemen, a hős Endresz Györgyön és első szerelmemen, a rejtelmes mosolyú Olgán, érdekes kép csigázta föl érdeklődésemet a Tolnai Világlapjá-ban vagy a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében.

Maxim Gorki, a világ legnagyobb repülőgépe – hirdette az aláírás. El tudtam olvasni a kísérő újságcikket is. Értesültem belőle, az oroszok elkészítették az aviatika eddigi történetének legnagyobb utasszállító repülőgépét. Fogalmam sincs, mi ragadta meg épp ebben a szenzációhajhászást sem nélkülöző riportban annyira a figyelmemet, de attól kezdve egyre növekvő vonzalmat éreztem a pilóta pálya iránt. Gorkijról és az oroszokról egyáltalán – hosszú esztendőkig még – ez volt minden, amit tudtam, és magam csodálkoztam legjobban, amikor néhány évvel később apám polcain, a Franklin-klasszikusok bordó kötésű sorozatában felfedeztem: a Maxim Gorkij név nem repülőgépmárka, mint a Junkers vagy a Gerle, hanem híres író. A repülés, ennek ellenére, gyermekkori játszadozásaim legfőbb időtöltése maradt.

Előbb anyám esernyőjével ugrálni kezdtem a fáskamra tetejéről, a vászontartó fémbordákat cukorspárgával a nyélhez erősítve, ki ne fordítsa a légellenállás. A kamra elég alacsony volt, szerencsére. Aztán szárnyakat szerkesztettem magamnak, mint a Wright testvérek, de ezzel se sikerült műlesiklást produkálnom. Repülőgépeket kezdtem konstruálni végül, nagy kartondobozokból és fából. A legnagyobbnak, ezen egy teljes vakáción keresztül dolgoztam, ezt a nevet adtam: Maxim Gorki. Rá is festettem szárnyaira, törzsére. Utcai kapunkra pedig kiírtam: Repülőgyár – Hadiüzem.

Ekként militarizáltam Gorkijt, „aki” tekintélyes légcsavarja és méteres szárnyai ellenére röghöz kötött jármű volt sajnos, viszont oly nagyra sikerült, hogy összehúzódzkodva magamfajta gyerek akár bele is ülhetett. Vázát egy kimustrált babakocsira építettem, a földön ezért simán gördült, csak, természetesen, húzni kellett. Vállalkozó a vontatásra, kölcsönösségi alapon, mindig akadt pajtásaim közt, boldogan kirobogtak velem a Kossuth térre, nem csekély feltűnést keltve a csendszerető polgárok előtt. A pilótaülés elé ugyanis rozsdás fazekat kötöztünk, és élénk dobszó jelezte: mi voltaképp landolunk most, és a főtér se főtér, hanem kifutópálya.

Bánatomra a világ legnagyobb óriásgépét egy esős éjszakán kint feledtem udvarunkon, és reggelre a heves őszi zápor teljesen szétáztatta kéthavi megfeszített munkám termékét. Ettől kezdve kisebb típusok gyártására tértem át, köztük a Justice for Hungary-k korszerűsített változataira, amelyekbe nem lehetett beleülni ugyan, légcsavarjukat azonban, csúzligumi segítségével, sebes forgásba lehetett hozni. Az elemiben, osztálytársak-osztálytársnők előtt, ezekkel a szerkezetekkel nagy elismerést vívtam ki.

Bicske, az államvezetés felsőbb körei szemében, megkülönböztetett figyelem tárgya volt. A klebelsbergi művelődéspolitika jegyében kisebb városnak is díszére váló kultúrház épült nemrég, elemi oktatása, polgárija ugyancsak jó hírnek örvendett járásszerte. Községünk azonban leginkább árvaházával dicsekedhetett. Az egész megye talán legszebb, magas kőfallal körülvett arborétumának mértani közepén – a község belterületén még – magaslott a Batthyányiak méltóságteljes, barokk kastélya. Ezt az épületet, 48 holdas parkjával, Vass József nagyprépost, népjóléti miniszter, 425 000 pengőért, az eredeti érték többszöröséért szerezte meg főrangú tulajdonosától, gróf Batthyány Gyulánétól. A panama az volt az üzletkötésben, hogy Batthyányné gróf Károlyi Zsuzsánna kerek félmillió pengő felvételéről írt alá elismervényt, ennyit fizetett az államkassza, a különbséget a közvetítő, Krausz Simi bankár kapta, aki Vass-sal, a közvetítés közvetítéséért, a 75 000 pengős különbségen azonmód megosztozott. A grófnő így is ragyogó üzletet kötött, a miniszter hasonlóképp, aki tüstént gyermekotthonnak rendeztette be az épületet, és lángeszű ötlettel elnevezte – Horthy Miklósnéról. A főméltóságú asszony az intézményt maga avatta fel, adta át az apácáknak, minden gyanakvást, szóbeszédet egyszer s mindenkorra lehetetlenné téve.

Horthy Miklós maga is szívesen kereste föl Bicskét, utoljára az 1936-os nagy hadgyakorlaton tisztelte meg jelenlétével községünket.

Akkor apám nem ült még a Takarékpénztár igazgatói székében, de a piactéren laktunk már, Seftsik András bőrkereskedő kisebb házát bérelve ki. Végh hentes volt szomszédunk a sarkon, utána a Turul vendéglő következett.

Végh hentes lépcsőjén hat-nyolc éves koromban gyakori vendég voltam, ott hevert ugyanis nyitástól zárásig Mister kutya, a feltűnően barátságos bernáthegyi. Ha a Maxim Gorki a világ legnagyobb repülőgépe volt, Mister, azt hiszem, a világ legnagyobb bernáthegyije. Tőlünk, gyerekektől, mindent eltűrt, húzhattuk fülét-farkát, hátára telepedhettünk. Mistert nagyon szerettem, annak a híres hadgyakorlatnak napján is őt dédelgettem a hentesüzlet ajtajában, amikor egyszer csak jött szemben a járdán Horthy Miklós és miniszterelnöke, Gömbös Gyula. Arcukat ismertem a képeslapokból, érdeklődve szemléltem őket, miközben Mister kutya nyakát ölelgettem. A kormányzó úr őfőméltósága szívélyesen rám tekintett, én bátorítóan visszamosolyogtam, hogy rajtam nem múlik, ha szóba elegyedni méltóztatik velem.

És csakugyan kegyeskedett megállni előttem.

– Mi leszel, ha nagy leszel, kislegény? – kérdezte Horthy.

– Pilóta! – vágtam ki.

– Mindig mondtam neked – fordult Gömbös a kormányzóhoz –, hogy fejleszd a légierőt.

– Na jól van – biccentett Horthy, és fordultak be ebédelni a Turul nagyvendéglőbe.

A beszélgetésnek nem egy szemtanúja akadt, iskolánkban is híre szállt, hogy olykor társalogni szoktam Horthy Miklóssal, de időnként Gömbössel is. Ennek tudható-e be vagy másnak, bajos lenne visszanyomoznom, tény azonban, Gál Ferenc tanító úr másnap engem állított vigyázónak az osztály élére.

A III. eleminek egy kislány vigyázója is volt, a fentebb említett Gál Ili. Gál Ili Gál tanító úr leánya volt, jó tanuló, magas kislány. Akkor, harmadik elemiben barátkoztunk össze. Osztályunkat édesapja, a katolikus templom kántora tanította.

Gál Ilivel ketten álltunk tehát a padsorok előtt. Vigyázónak lenni nagy hatalmat jelentett. Akik a tanító úr belépése előtt rendetlenkedtek az osztályteremben, azoknak nevét a vigyázó fölírta a táblára. Ezek aztán a tanító úrtól körmöst kaptak nádpálcával. A vigyázó nem örvendett különösebb népszerűségnek.

Történt egyszer, hogy Ilike túl sok nevet írt föl a fekete táblára. A rendetlenkedés azonban sehogy sem akart véget érni. Ili már csak a felírtak fölé írhatott volna új neveket. Csakhogy – kilencéves volt – nem érte el a tábla felső harmadát. A fiúk padsora előtt átmentem ekkor az ő térfelére, és előzékenyen fölemeltem Ilonát. Ilike így a tábla felső harmadát is teleróhatta.

– Azt hiszed, én nem tudlak téged fölemelni? – fordult hozzám évődve a művelet végén Gál Ili. Azzal átkapta derekamat, és ő is fölkapott engem. Ez az emelősdi aztán úgy megtetszett nekünk, hogy később is megragadtunk minden alkalmat hasonló kis tornamutatványokra.

Csak nem gondoltuk meg: mindezt egy bosszúra szomjas osztály kajánul figyelő tekintete előtt. Gál tanító úr aznap szokatlanul sok, fájdalmas körmöst osztott ki. Másnap is. Harmadnap, amikor tízperces szünet után visszaözönlöttünk az osztályba, hatalmas ákombákom virított a fekete táblán: Gál Ili a Pista szeretője.

Ili bosszúsan letörölte, mielőtt még apja belépett. A feliratok azonban nem szűntek. Másnap ugyanezt színes krétával a folyosók falára, szénnel az iskola előtti járdára firkálták föl. Aztán elcsenték füzeteinket, könyveinket. Beírták azokba is. Mi radíroztunk és vakartuk a falat. Akkor fákra, kerítésekre rajzszögezve jelent meg: Ili és Pista szeretik egymást.

Ennél malacabb dolgokat is firkáltak osztálytársaink, akik jószerivel falusi gazdák gyerekei voltak és megfigyelték otthon, hogyan ellik a tehén, hogy kölykezik a kutya, hogy vet fiat a koca. E malacságokat mi nem értettük, csak éreztük, valami csúnya, megalázó dologba keveredtünk. Már nem emelgettük egymást. Szerelmünkbe keserűség szűrődött. Annyira azonban voltam lovag, hogy levontam a következtetést: ha már hírbe hoztam Ilit, el is kell vennem feleségül.

Bizonyára megkértem volna kezét, csakhogy történetünk más fordulatot vett.

– Hány gyereked van már a Pistától? – kérdezte valamelyik nap egyik cserfes kis osztálytársnőnk Ilikét. Ilike bosszúsan elnevette magát. Én elsápadtam. Úgy fogtam fel Gál Ili teljesen ártatlan nevetését, hogy engem nevet ki, hogy ő is beállt a gúnyolódók közé.

Bontakozó szerelmem haragba csapott át. Attól kezdve rá se néztem Ilire, többé nem is köszöntöm neki. Ili meglepődött: Ugyan mi ütött ebbe? – kérdezte Horváth Anti barátomat. Mégse jött oda hozzám, hogy kimagyarázza magát.

Évek teltek el, nagyobbak lettünk. Volt Ilikének egy nálunk három évvel idősebb, értelmes, csinos nővére. Piroskának hívták, ügyesen teniszezett. Hetedik-nyolcadikos lehettem, ő orvostanhallgató már. Kedvéért le-lejártam a sportpályára. Nem játszani, üldögélni inkább a padon. Piroskával órákig tudtam beszélgetni. Érdekelte a költészet, könyveket cseréltünk, haza-hazakísértem olykor. Nem, ez nem volt szerelem, Pirikében az egyenrangú szellemi társat becsültem, aki „megértett” engem. Ő mit látott bennem, sohase tudtam meg. A mindig egészséges, szép kislányt egy ostoba tüdőgyulladás húszéves korában váratlanul megölte. Nagyon megrázott a hír, akkor még ritkán találkoztam a halállal.

De Ilihez, pedig már-már felnőtt voltam, akkor se tudtam odalépni, hogy mondjak néhány vigasztaló szót neki. Ez sötét vétke életemnek, azóta se tudtam megbocsátani magamnak.

Olga, Gréti és Gál Ili után – tizenéves korom első éveiben – hozzávetőleg még fél tucat első szerelem tartotta bilincsén képzeletemet. Egyik sem volt pusztító szenvedély, a szív játéka inkább. A másik nemhez fűződő érzelmek bontakozni kezdő kíváncsisága éppúgy megköveteli a vonzalmak első, szűzies játékait; ahogy az eszmélkedni kezdő kisgyerek értelme az első mackót, babát, képeskönyvet. Lényeges különbség nincs is köztük egyelőre. Emlékszem, amikor első gimnazistaként, alig tízéves koromban tehát, a tatai nevelőintézetbe kerültem, vittem kedvenc mackómat is magammal, amely – vagy inkább aki – otthoni rácsos ágyamban addig velem aludt. Ragaszkodtam hozzá, a messzi városban se hagyjon magamra.

Ezt a mackót éppúgy szerettem, ahogy Olgát, Grétit. Még forróbban talán, mert sejteni véltem, a mackó, velük ellentétben, viszonozza érzelmeimet. Természetszerű, akit – reménytelenül bár – nagyon szeretünk, abból visszaháramlik ránk valami; ha nem is szenvedélyünk heve, e szenvedély hőfokának tükörfénye legalább. Jóval később értettem meg persze: a csökönyösségig makacs remény, mely viszonzatlan szerelmeinkhez oly tartósan hozzá tud láncolni néha, onnét meríti erejét, hogy saját lobogását látja bele ragaszkodásának iránta közönyös tárgyába; és elképzelni se hajlandó, ami szerelmet belevetít szerelmébe, az ott semmiféle tüzet ne okozzon.

Ha rád csóvát vetek, felgyúlsz te is – ez a naiv bizakodás fűti Erato műfajának legtöbb alkotását. Ennek további boncolása azonban a szerelmi líra mélyrétegeit érintené már; föltárását célszerűbb lesz a pályarajz más helyein részletezni.

A kisfiú, aki majd – élete delén túl – sort kerít erre is, mackóját szorongatja egyelőre az internátusi ágyban. Azt se sokáig. A kis osztálytársak gúnyolódása, a nagyobbak kíméletlen kajánkodása a barna medvebocs helyzetét lehetetlenné teszi. Előbb rejtegetnie kell, mert a csúfolódás nyilai gazdáját vérig sebzik.

– Ekkora melák és még szőrmackóval játszik. Van biztos eldugva hajasbabád is, akit pólyálgatsz!

A többiek birkóznak, futkároznak, futballoznak – kirí közülük a mindenféle tornateljesítményt, sporteseményt szinte elemista korától mély unalommal, már-már irtózattal tekintő mackótulajdonos. A medve a karácsonyi szünetben hazakerül tehát, és kezdődik a boldogtalanság pokolideje: négy sivár esztendő a tatai kapucinus szerafikumban, amelyet csak a karácsonyi-húsvéti szünetek és nyári nagyvakációk tesznek úgy-ahogy elviselhetővé.

Szünetekben, vakációkban felbukkannak persze újabb lányok. Klein Lili például, a fogorvos lánya, aki közvetlen szomszédságunkban lakott Bicskén. Kövér, nevetős kislány volt, aki magától értetődő természetességgel állított meg az utcán egy-egy kis, gyerekes fecsegésre. Fogócskáztunk máskor, többi tízévesek, és jártunk télen korcsolyázni a Földvételbe.

Ez a sajátos szó, Földvétel, mély, teknőszerű medencét jelentett Bicskén, valahol az Aranka gőzmalom körül, az utolsó házak mögött. Útfeltöltéshez, építkezéshez innét termelték ki a földet. Nyáron bokortalan, füvetlen, hosszú gödör volt, őszi esőzések után azonban megtelt vízzel, télen a meg-megolvadó hóval. Nyári melegben elpárolgott a felgyülemlett csapadék; ahogy hűvösre fordult az évszak, az agyagos talaj nem engedte elszivárogni többé a nedvességet: karácsony körül rendszerint pompás jégpáncél borította már a máskor kietlen, kopár völgyeletet.

Ide jártunk szánkázni, korcsolyázni. A nép Fölvételnek, sőt Fővételnek is nevezte. Utóbbi megborzongatott; jó ideig úgy hittem, itt emberek fejét vették egykor, de apám a név eredetét megmagyarázta, attól kezdve nyugodtan korcsolyáztam én is.

Klein Lili is, aki igen kecsesen siklott, és bár testi ügyességgel nemigen lehetett hatni rám, az ő mozgékonysága, elevensége valahogy megnyerte legőszintébb tetszésemet. Nem szépsége, az semmiképp. Csinos-e vagy sem, eszembe se jutott mérlegelni. Tízéves korban esztétikai szempontok nemigen játszanak még szerepet vágyaink tárgyának kiválasztásában. Mai ízlésemmel tekintve vissza erre a zsírosbőrű, dundi kislányra, elnézően mosolygok legföljebb akkori magamon: mi vonzott ugyan, fürgeségén kívül, ehhez a csúnya kislányhoz?

Klein Lili se firtatta, de a nagyvakációban észrevehette (ha ugyan észrevette csakugyan), hogy szívesen kísérgetem, gyakrabban, mint elemista korunkban, sőt én várok rá a piactér sarkán, ha látom ablakunkból, hogy küldik ezért-azért a Hangyába. Komolyra mégse fordítottam vele a szót, arra nem tartottam elég érettnek, de otthon váratlanul bejelentettem, Lilit, ha kicsit nagyobbra nő, elveszem feleségül.

Apám zengő kacagással fogadta bizalmas közlésemet. Én azonnal csupa tüske lettem: kiéreztem szavaiból, nem úgy beszél velem, mint férfi a férfival. Gyanakvó is voltam: tudtam, a család Seftsik Évikét szánja nekem feleségül, kihallgattam egyszer egy titkos pusmogást Kata néni, Bandi bácsi és anyám közt. De hát nekem Évike épp ezért és csak ezért nem kellett, már gyermekkoromban se szerettem, ha nélkülem tervezgetnek rólam. Dacosan Lili szüleihez mentem hát el, és szabályosan megkértem lányuk kezét, hozzátéve, nem tüstént kívánom az esküvőt, hagyok időt megfontolásra.

A fogorvos papa eltöprengett. Igen barátságosan annyit kérdezett csak:

– Lilivel beszélgettél már megtisztelő ajánlatodról?

– Még nem volt idő rá. Jövő héten szólok majd neki.

Nem kellett várnom jövő hétig. Lilit lehetetlen volt elkerülni, tízszer is láttam naponta, ha csak kiléptem udvarunkról, ő ott állt, játszott a járdán, ment valahová vagy jött szembe velem. Másnap megállított már:

– Hallottam, hogy nősülni akarsz. De hát nem tudod, hogy engem te nem vehetsz feleségül?

– Miért ne vehetnélek?

– Mert én Mózes-vallású vagyok. Nézz ide – mondta, és kigombolta blúzát. Két fejletlen kis melle közt aranyláncon hatágú csillag függött. – Mert ugye ti Szűz Máriát imádjátok. Neked is biztosan Mária vagy Jézus van a nyakadban – tette hozzá visszagombolkozva.

Katolikusok voltunk csakugyan, de szüleim vallásilag teljesen közönyösek voltak, templomba elvétve, egy-egy évzáró misén, a mi kedvünkért jártak legföljebb, utoljára bérmáláskor láttam szorongani őket a padban. Vallásos tárgyú kép, feszület nem volt kiakasztva szobáinkban, nyakláncot se hordtam szent amulettel.

– Kit érdekel, hogy zsidó vagy? Attól még hozzám jöhetsz.

– Az nem úgy van. Izraelita csak izraelitához mehet, katolikus katolikushoz – válaszolt Lili tárgyilagosan. – De azért biciklizhetünk együtt, játszani is átjöhetsz.

Lili oly komolyan, szelíden magyarázta el házasságkötésünk elháríthatatlan akadályait, hogy pillanatra se tudtam haragudni rá. Nem nevettek ki sem szülei, sem ő. Tényeket tártak elém, és ezt megértettem, elfogadtam. Rokonszenvvel gondolok Lilire ma is. 1944-ben deportálták ugyan, de azok közé a kevesek közé tartozott, akik túlélték a koncentrációs tábort.

Azóta nem hallottam róla. Remélem, boldog lett, értelmesen építette föl életét.

Évikét tizennégy éves koromban pillantottam meg először. Egy takácsmester kislánya volt, házukra éppen rá lehetett látni a tatai kapucinus kolostor veteményeskertjéből.

Évike minden reggel pontosan fél nyolckor – amikor mi, szerafisták, elindultunk a kegyes tanítórendi gróf Esterházy Miklós gimnáziumba – kilépett kapujukon, és hosszasan, gondosan sepregetni kezdte a három keskeny feljárati lépcsőt. A sepregetés addig tartott, míg az internátus félszáz növendéke el nem haladt műhellyel egybeépült házuk előtt. A sor, azon a szakaszon, feltűnő lassúsággal vánszorgott előre, miközben Éva fel-felpillantott ránk; valami kis mosolyféle is bujkált ajka körül – lehetett aztán vitázni a gimnáziumig, melyikünknek szólt aznapi mosolya, pillantása.

Évike szőke volt, karcsú, nálam egy-két esztendővel idősebb. Tizenöt éves korára kimaradt már a polgáriból, varrni tanult, azt hiszem. A nevelőintézet bentlakói közül tízen-tizenketten halálosan szerelmesek voltunk belé, alsósok-felsősök egyaránt. Éva, piros nyelű seprűjével, sietve magára kanyarított rojtos vállkendőjével – mindenestül – a szabadság jelképe volt szemünkben: ábránd, kamasz vágyaink égi tárgya.

Egy vasárnapi nagymisén – egyetlen egyszer – úgy hozta a szerencse, hogy mögötte térdelhettem a padban. Pihés tarkóját orrommal érinthettem volna; olcsó kis kölnijének illatát, ha olyan kölnit gyártanának még, ma is ki tudnám választani száz illat közül.

Évikébe alighanem ezen a misén, Végh Árpád tanár úr lendületes szentbeszéde alatt szerettem belé.

Hogy kezdet kezdetén fölfigyelt-e rám szívünk bálványa, nem merném állítani. Valószínűbb, hogy észre se vett, hiszen a felsős diákok, a hetedikesek-nyolcadikosok közt is akadtak hódolói. Éspedig bátrabbak, talpraesettebbek, mint én, akik meg merték szólítani a strandon, oda mertek menni hozzá iskolai rendezvényeinken. Éva ugyanis korántsem volt megközelíthetetlen; talpraesetten, jókedvűen visszanyelvelt, ha tizenéves rajongói kötődtek vele. Hitelt érdemlő szemtanúk szerint városlakó nagydiákokkal néha moziban, cukrászdában lehetett látni. Mi több, egyik-másik szerencsésnek megengedte, hogy a tóparti sétányon világos nappal, nyíltan mellé szegődjék.

Nem tartoztam közéjük. Szerelmem – e mintegy két évig tartó szenvedély – kizárólag optikai volt.

A szerafikum nagy tanulótermét üvegezett szekrénysor zárta le. A négy-öt, mennyezetig érő szekrény polcain egy fizikai szertár anyaga zsúfolódott össze, mindenféle kísérleti eszköz, készülék, lombik, amire csak nyolc év középiskolai tanulmány során diáknak-tanárnak szüksége lehet. Volt ott magdeburgi félteke, leydeni palack, Faraday-féle kondenzátor, Ampère-állvány és Fresnel-prizma, kvadráns elektrométer, voltaméter, légszivattyú, arkhimédeszi csavar és dugattyús gőzgépmodell, a gázok hőegyensúlyának mérésére szolgáló termodinamikai műszerek, amelyeknek nevére se tudok emlékezni – és számtalan egyéb szemléltető eszköz, dinamó és foszforoszkóp, kompenzátor és elektrofor, spektroszkóp színképelemzéshez és Bunsen-égő.

Fizikában analfabéta voltam, vagyok ma is, de akkor, negyedikes gimnazista koromban, az optikai szekrényt rendszeresen fölnyitottam. Nem lett volna szabad a páter prefektus engedélye nélkül, én a gyűjtő- és szórólencsék szomszédságából mégis rendszeresen kiemeltem egy első világháborús kettős távcsövet – kabátom alá rejtve azzal futottam ki uzsonna után az udvarra.

Fátlan-füvetlen udvarunkat keskeny faajtó választotta el a szerafikummal egybeépült rendház többholdas kertjétől. Ez a veteményes- és gyümölcsös paradicsom kizárólag a páterek és fráterek számára volt fönntartva, internátusi növendék oda nemigen tehette be a lábát. A jámborabb, szelídebb szerzetesek eltűrték mégis, ha – nagyon szerényen – beóvakodott közülünk valaki erre a tilos területre, és illedelmesen-áhítatosan megcsodálta az aranyhalas medencét vagy a kertész fráter valamelyik füvész-remekművét. Egyeden emeltebb szó, vagy a breviáriumi ájtatosságot megzavaró hangosabb kacagás kérlelhetetlen kitessékelésünket vonta persze maga után, de hát én nem hangoskodni, nem játszani surrantam be e magas kőfal kerítette mintakertészetbe.

Terebélyes diófa állt az utcai kőfal közelében, errefelé vettem utamat. Ha közepéig fölmásztam, éppen ráláttam Évikéék ablakaira. Gyakran fölmásztam. Kihalásztam kabátom alól a tükrös messzelátót, és Éváék muskátlis ablakaira szegeztem. Sikerült néha megpillantanom, szeretett könyökölni az ablakban; olykor öntözte virágait vagy fésülte hosszú, szőke haját. Boldog voltam egész nap és zaklatott, ha távcsövem lencséjébe foghattam Éva fürtös fejét. Ez már, azt hiszem, igazi szerelem volt.

A diófa jótékonyan takaró lombjaiból a külvilág nyüzsgését is figyelni lehetett. A tóparti gimnázium felé vezető főutat, amelyet melegvizű patakok szeltek át sűrűn. Tápláló forrásaikat azóta a tatai szénmedencében folyó bányaművelés barbáran elapasztotta. Az én időmben ezek a patakok téli hidegben gőzölögtek még, ősszel-tavasszal vidáman csobogtak és hajtották a kisváros számtalan vízimalmát. Egyik ilyen folyócska a kapucinuskert végéhez simult, egy híd alatt átbújva később Évikéék háza tövét érintette. Szerettem ezeket a patakokat: partjukon a mosónők hóesésben-fagyban is rendületlenül sulykolhatták a fehérneműt. Ablakából azt a patakot láthatta Évike is, amelyet a diófáról én.

Tizennégy éves koromban gyártottam már a verseket. Némi költői hírnévnek is örvendhettem. Iskolai rendezvények, évzárók elképzelhetetlenek voltak közreműködésem nélkül. Búcsú a nyolcadikosoktól – szavalja a költő. Páter Gvardián ötvenedik születésnapjára – szavalja a költő stb.

Történt egyszer, a farsangi ünnepélyen adtam elő humorosabb versezeteimből. A hallgatóság sorában ott ült Évike. Valamelyik nyolcadikos elkérte később Éva emlékkönyvét. Az emlékkönyv körbejárt az iskolában. Írt, rajzolt bele mindenki. A bársonykötésű könyvet, hét végén, Seftsik Jancsi váratlanul az én asztalomra csúsztatta.

– Évikének az a kívánsága, hogy „írjon bele az a költő is, aki szerepelt a farsangi ünnepélyen”.

Hogyne írt volna bele a költő!

Megszületett első szerelmes versem, de a költeményben, úgy éreztem, századrészét se tudtam elmondani annak, ami szívemet feszítette.

Irodalomkedvelő barátaimnak tetszett így is, jósolni kezdték, alighanem jobb költő leszek Sajó Sándornál, de talán még Mécs Lászlónál is.

Kamasz esztendeimben sok bizalmas barátom volt, köztük vagy fél tucat legjobb. Eleinte játszópajtások (sakk- és pingpong-partnerek), ahogy értelmesedtem, vitatársak inkább. Tizenöt éves koromban bicskei könyvkereskedő barátom polcain fölfedeztem a Filozófiai Írók zöld bontású, puhakötésű köteteit, Taine-t, Descartes-ot, Nietzschét. A Tragédia Eredeté-t nemigen értettem, de Diderot-val például, és Platónnal tűrhetően elboldogultam, kivált Schopenhauerrel, aki értekezéseinek már izgalmas címével – A nemi szerelem metafizikája, Az élet semmiségéről és gyötrelmérő1 – mélyen megragadott. Elhatároztam, a rendkívül eredetinek és forradalminak tartott pesszimista világnézet képviselője leszek ezentúl. Új tudásomat átültettem azonnal a gyakorlatba. Udvari játékoktól, diákcsínyektől attól fogva tüntetően távol tartottam magam. Szabadidőben, óraközi szünetekben félrevonultam egy sarokba, és elmerültem egy-egy mélyértelmű bölcselőben, vagy fennkölten verset írtam.

A barátokat valahogy mégis vonzotta a mosolytalan, komoly kamasz, akivel órákig lehetett vitázni: jó-e az élet vagy rossz, érdemes-e boldogságra törekedni vagy hiábavaló. Hevesen elutasítottam, hogy az életnek bármiféle értelme lehet, ami nem akadályozott persze, hogy az ellenkező nézetet képviseljem, ha legfrissebb olvasmányom történetesen Leibniz volt aznap. Rémes pózaim, nagyképűségem barátaim bizalmát – meglepően – csak erősítették. Szívesen föltárták előttem lelküket; fülledt kis kamasz vágyaikban, úgy érezték, senki se lehet jobb tanácsadó, mint az, aki a nemi szerelmet annak metafizikájáig meg tudja világítani előttük. Magától értetődik, az a bölcseleti kotyvalék, ami forrt fejemben, igazságtól és belátástól csillagfény távolságban ködlött, de az bizonyos, valamilyen feleletem, elméletem készen állt mindig minden problémára.

Ez a belém vetett bizalom épp csak a kölcsönösséget nélkülözte. Én a magam vágyairól képtelen voltam szót is ejteni. Azt hiszem, azért lettem költő, hogy legalább a tiszta papirosnak elmondhassam, ami bennem tisztázatlanul kavargott.

Visszatérek azonban Évikéhez.

Tatán, a Révai papírkereskedésben, aranyszegélyű levéltömböt lehetett vásárolni azidőtájt, ugyancsak aranyszegélyű borítékokkal. Hozattam ilyen levéltömböt. Attól kezdve hetente írtam Évikének. A szerelem és a gyönyörű, merített papiros egyaránt ihletőm volt. Soha lírikusi pályámon oly termékenynek nem bizonyultam többé, mint negyedikes-ötödikes gimnazista koromban. Az elkészült költeményeket átadtam a kintlakó Fittler Antinak. Ő volt postásom. Az internátusból nem írhattam volna, leveleinket ott ellenőrizték. Anti az aranyszegélyű verseket lelkiismeretesen bedobta a postaládába.

Leveleink cenzúrázásán mindig felháborodtam. Ezzel a felháborodással kezdődött életem lázadásainak folyamata: egyszer csak nem tudtam elviselni többé szabadságom efféle korlátozását. Internátusunkban a szombat délutánt jelölték ki levelezésünk lebonyolítására. A házirend már azzal is kivívta ellenszenvemet, hogy a kedves szülőknek – akár volt mondanivalónk, akár nem – kötelező volt beszámolnunk elmúlt hetünk eseményeiről. Én szerettem levelet írni, de nem előírás szerint. Főleg az bosszantott, hogy a borítékot lezáratlanul kellett elöljáróinknak átnyújtani. Ők a nekik nem tetsző részeket nemegyszer kihúzták, és újrafogalmaztatták velünk gyerekes közlendőinket. Másrészt a hazulról kapott leveleket is felbontva kaptuk kézhez. Nevelőink eljárását zsarnoki, durva beavatkozásnak tartottam legbenső magánéletembe. Nem mintha szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak küldött beszámolóimban gyanús titkok lappanghattak volna, egyszerűen illetéktelennek éreztem a felsőséget, hogy beleszólhasson családi, baráti vagy jóval később szerelmi ügyeimbe, pontosabban, hogy előzetes beleegyezésem nélkül joga lehessen belém tekinteni bárkinek. Miért viszolyogtam ettől, akkor nem tudtam volna szavakba önteni, de azt úgy-ahogy korán fölismertem, a zsarnokság – végső soron – mindig igen ostoba, mi több: kijátszható. Az önállótlan egyéniség, a képlékeny lélek persze nem akarja kijátszani, a tucatember belenyugszik tilalmaiba s még jól is érzi magát a rendszabályok rácsai mögött, mert belenyugvását az önkény örömest nevezi megbízhatóságnak, gyávaságát előszeretettel becézi becsületnek, alávalóságát hűségnek. Hiszen épp ebből él, a belenyugvók megbízhatóságából, a gyávák hűségéből, az alattvalók álbuzgalmából. Bennem elég korán kialakult azonban egyéniségem és különbözőségem tudata, nem annyira értelmem, inkább ösztönöm folyományaként és azt kérdeztem magamtól, hogy lehet, hogy ezek a derék páterek, figyelmes gyóntatóatyák, szigorú paptanárok nem gondolnak a nyilvánvalóra, arra tudniillik, mi sem egyszerűbb, mint kijátszani tilalmaikat. A magam naiv módján megsejtettem a feleletet (amit ma, bizonyos történelmi tapasztalatok birtokában, már nem nehéz elég pontosan tudni): azért, mert parancsaikat, kívánalmaikat az átlagemberre szabták – az elnyomás, beleértve a lelki elnyomást, bizton számíthat mindig a megfélemlített középszerre, az önálló gondolkodás kényelmetlenségétől visszariadó szolgalélekre. Én azonban büszkének és szabadnak születtem, soha, percig sem éreztem bűntudatot magamban, átadtam hát leveleimet padbeli szomszédomnak, ne fürkészhessen titkaimban a minden cselekedetünk mélyén bűnveszélyt szimatoló bigottság. Így kezdődött zendülésem lelkiatyáink hatalma ellen, így fonódott egybe szerelem és lázadás eszmélkedésem hajnalidején már, hogy kísérjen kérlelhetetlenül egyéb kontár elvárások ellen érettebb éveimben is.

Évike figyelmét lírai produkcióim fölkeltették. Egy iskolai rendezvényen üzent, a szünetben odamehetnék hozzá. Lehet, nem is üzent, csak diáktársaim noszogattak ezzel a jóindulatú hazugsággal, hogy kimozdítsanak félszegségemből.

De hát más a költészet és más a valóság. Mikor állt le Dante beszélgetni Beatricével egy falmélyedésben? Elképzelhető-e, hogy Petrarca csak úgy becsöngessen Laurához egy csokor ibolyával? Amint meghallottam az üzenetet, úgy elbújtam, hogy Évike, ha akar se pillanthatott volna meg.

Gyávaságomat mélységesen szégyelltem – az aranyszegélyű versek sokasodtak változatlanul. Éva most már csakugyan kíváncsi lett a lírikusra. Egy év múlva megint üzent: éppenséggel benézhetnék vasárnap a cukrászdába, talán ott lesz ő is.

Ha az olyan könnyen ment volna.

Következő évben már a piarista konviktus növendéke voltam. A városba mi akkor sétálhattunk csak le, ha meglátogattak bennünket szüleink, rokonaink. Nem úgy volt az, hogy tetszés szerint, egy randevúra például. Kikísérve látogatóinkat a vasútállomásra, visszafelé éppen lehetett annyi időt szakítanunk, hogy pár percre akár egy cukrászdába beüljünk. Más módszer nemigen akadt. Azaz egy mégis. A fogorvos!

Aki fájó fogat jelentett, leballaghatott – kíséret nélkül – a fogorvos délutáni rendelőjébe. Közben efféle kis találkozásokat veszély nélkül lebonyolíthatott. Akár az öreg doktor várószobájában is, ami ekként a nagydiákok találkahelye volt egyben. Soha olyan jófogú felső osztályosok nem laktak a piarista konviktusban, mint azokban az években. Ha a szemfog belső felén gombostűfejnyi fogköves elszíneződés mutatkozott, már jelentkezett a delikvens kezelésre. Az én élelmességemből, sajnos, erre se futotta. Verseim gyarapodtak – Évával személyesen sohase ismerkedtem meg.

Végh tanár úr közben újabb s újabb vasárnapi szentbeszédekkel mozdította elő valláserkölcsi nevelésünket. Egyszer Oscar Wilde-ot ostorozta a szószékről – azóta se értem, hogy miért épp őrá haragudott akkoriban olyan nagyon: ifjú lelkek orvgyilkosának nevezte a Dorian Gray szerzőjét.

Ezidőtájt írtam utolsó költeményemet Évához, amelyet, azt hiszem, el se küldtem neki. A vers már egy tizenhat éves diák munkája, 1943 elején keletkezett. Címe: Nimfa. Régebbi emlékekkel mosódik össze, a kapucinuskert élményeivel.

 

Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek istennek szent nevére kérlellek, segíts szóhoz jutnom, Múzsa! Láttam Évát fésülködni ablakában délután; nem adott hangot a szám, szívem nem akart működni. Arany haja zuhatagja kiomolt az utcára: Orvgyilkos Szent Oszkárra! Vak lettem egy pillanatra. A patak, mely az Ő házát s a kapucinosokat összeköti: a patak meggörbítette hátát, azzal visszafelé kezdett folyni, tajtékot hányván, Éva hullámzó haján annyira elirigykedett. Lehetne csak az öt ujjam mindennapi fésüje – de nem mentem, én hülye: amikor hívott, pirultam. Azóta a cukrászdában más rendel krémest neki, más legény ölelgeti! – én őrült, hát erre vártam? Háború dúl a föld hátán. Ne kérdd, hogy a győztesek jövőnkkel mit kezdenek, jobb sors vár-e vagy halál tán? De míg csillag jár a tóra, győzhetetlen versemen ott leng, Éva, győztesen, hajad örök lobogója.