Ebéd, miniszterrel

A bicskei plébánia ebédlője tíz méter hosszú, négy méter széles terem volt. Keresztapám, Bicske nagyközség esperes-plébánosa, egyházmegyei tanfelügyelő, a Takarékpénztár igazgatója, e szokatlan méretű helyiséget a paplak udvari szárnyán alakíttatta ki, elődje jóval szerényebb étkezőjéhez hozzácsatolva két szomszéd vendégszobát. Az egybebontás folyományaként kisebb kolostornak is díszére váló refektórium keletkezett. Csernoch János hercegprímás többször elismeréssel nyilatkozott róla.

A főfal mentén diófa tálaló állt, fölötte freskóutánzat, Leonardo Utolsó Vacsorájának tisztes színvonalú másolata. Szemben az ajtóval mozgalmasabb jelenet, sötét olajfestmény, Rubens Sámson és Delilájának eredetijével azonos méretű reprodukciója. Sokszor álltam előtte álmélkodva. Gyermekszemem jól megőrizte minden részletét. A kopasz hőst, akinek mintha nullásgéppel nyírták volna le hajzatát, hátul baljós fáklyafényben a fenyegető lándzsát, mindenekelőtt azonban a különös ollóját még mindig szorongató kövér Delilát, amint sandán figyeli, hogyan csimpaszkodnak férjére a gonosz filiszteusok. A kertre tekintő hat rácsos ablak széles közét is flamand mesterek ügyes reprodukciói díszítették; nem épp vallásos, de azért bibliai tárgyúak, mind olajjal, vászonra festve. Ezeket a képeket a müncheni festőiskola tehetségesebb növendékei készíthették, többnyire vizsgafeladat vagy tanulmány céljából. Olcsó papírnyomatot, kivált giccset, keresztapám nem tűrt a plébánián. Az Olajfák Hegyének lila hajnalfényben merengő, bíborpalástos Krisztusa, akinek bánatával később hálószobák dupla ágyai fölött Bicskétől Zalaegerszegig oly gyakran találkoztam, érzelmes ábrázolatával itt nem vezette csalútra hívek és vendégek ízlését. Sem a köntösét mellén kissé félrevonó Szűzanya, amint rózsakoszorús-tövises, felül lángoló, alul vértől csöpögő szívét szende arccal mutatja a blondelkeret üvegfényén át.

– Hogy bírtok ez alatt lefeküdni, édes lányom? – kérdezte keresztapám anyámat, amikor nálunk vacsorázott Vízkereszt másnapján. – Milyen gyerekeket szülsz majd ilyen kép alatt?

Mert anyám hozományából se hiányzott annak idején a Hétfájdalmú Szűz. „Márta nővérem saját kezűleg szögezte esküvőnk után az ágy fölé, nem lehetett megsérteni vele, hogy ott ne hagyjuk!” Emlékszem rá, a szent szív aranytőrrel volt átverve, marokvédő keresztvasa két esztergályozott gömböcskében végződött. És a Mária szívéből felcsapó lángok se akármilyen tűz volt: liliom nőtt ki közepéből. Az Istenanya jobbjába is liliomszál simult – a jámbor kegyelet bontott vitorlákkal suhant könnyei taván.

Keresztapám diktatorikusan avatkozott bele szüleim vidékies lakáskultúrájába, a sokszínnyomatot leparancsolta a falról. Kisfiúként már a padláson találkoztam vele, pókhálós párja mellett, amelyen szöszke, mezítlábas testvérpár feneketlen szakadék fölött készült épp áthaladni. A szakadék, mint a pokol szurdoka. Borzongva láttam, a palló korlátját szálkásra tördelte valami ismeretlen erő, alighanem az ördög maga, s a bürühíd néhány deszkája épp a gyerekek lába előtt hiányzott. Ámde ott lebegett jobbjukon kegyes Őrangyaluk, fogta gondviselőn kezüket, és mindenki biztos lehetett benne, sértetlenül jutnak majd a sziklaszurdok mélyén bömbölő áradat másik oldalára.

Hány ilyen kisebb-nagyobb szentképet kaptam imakönyveimbe gyóntatóatyáktól, hittantanároktól, bérmaszüleimtől!

Keresztapám a reneszánsz és németalföldi mestereket becsülte. Rómából Michelangelo és Tizian, Memling és a van Eyck testvérek díszkeretes másolatait hozta haza legközelebbi jóbarátja, Vass József nagyprépost, népjóléti miniszter. Ezeket ajándékozgatta „közös székesfehérvári fiatalságunk emlékére, szeretett Castorjának – az ő Polluxa”, ünneppé téve minden valamirevaló eseményt: névnapot, kerek évszámú születésnapot, áldozópappá szentelésük tízesztendős, húszesztendős fordulóját, a kibővített ebédlő fényes felavatását, és hosszú lenne felsorolni, mit még.

Izgalmasabbnál izgalmasabb ószövetségi jelenetek ragyogtak fel minden évben a plébánia falain. El se fértek lassan, egyiket-másikat keresztapám továbbajándékozta. A Sámson és Delilát így kapták meg szüleim, a teleháló üresen maradt falára, abból az alkalomból, hogy 1927 áprilisában világra jöttem. A paplakban pedig váltották egymást a Memlingek és Raffaellók, a Botticellik és Rembrandtok. Egy csúzlizó kamaszra emlékszem, akiben – serdülve később – könnyen felismertem az ifjú Dávidot. Ám hogy a pohárszék fölött a szürke szakállú, görbe botos aggastyán melyik prófétát ábrázolja, Habakukot-e vagy Jeremiást, azóta se tudtam kideríteni.

Tükörfényesre politúrozott, nehéz asztal terpeszkedett az ebédlő közepén, diófából, mint a tálaló; huszonnégy magas támlájú székkel körülrakva. Az asztalfőre helyezett huszonnegyedikben, vagy elsőben inkább, mely a többivel ellentétben kényelmes karosszék, már-már trónus, ült minden vasárnap keresztapám, dr. Lakatos Frigyes prépost-plébános. Félórája fejezte be a nagymisét, ő tartotta a szentbeszédet. Most várta vendégeit.

Elégedettnek látszott. A hívek figyelme percre se lankadt, hangja oly érces-elevenen szárnyalt még, mint káplán korában, amikor fehérvári látogatása alkalmából, végighallgatta maga a prímás, Vaszary Kolos, és fényes jövőt jósolt számára. A fényes jövő, úgy érezte, nincs messze már: egyházi körökben püspöki szék várományosának tartják, Esztergomban csakúgy, mint Rómában. Frici bácsi – a családban így nevezte mindenki – duzzadt az életerőtől és tettvágytól. Ötvenhat éves korában még betegséget, fáradtságot nem ismert, még naponta tervre tervet halmozott. Az érseki papnevelő hajdan legjobb latinistája, Prohászka Ottokár egykori tanítványa, Steiner Fülöptől Shvoy Lajosig minden székesfehérvári püspök megbecsült barátja, Serédi Jusztinián hercegprímás pártfogoltja joggal remélhette, a Hierarchiában tekintélye növekedhet csak. Több ő, mint egyszerű falusi plébános, nem történhet semmi a káptalanban – sőt az egész egyházmegyében –, hogy véleményét ki ne kérnék. Amire azonban legbüszkébb, hogy a teológiai tudományok doktora. Neve elé önérzetesen kiírja mindig: dr. És elvárja, préposti címe se maradjon el a neki küldött levelekről.

Keresztapám zalaegerszegi nagyapám öccse, nekem nagybátyám is, családunk patrónusa ezenkívül. Apámnak ő írta elő, hogy kereskedelmi érettségit tegyen, hogy közgazdasági pályára lépjen. Ő küldte csehországi és párizsi tanulmányútra, ő vette fel végül a Bicskei Takarékpénztárba. Anyám gyakran emlegette, szülőhelyem XVII. századi templomában, a mellékoltár híres Maulbertsch-képe alatt (ez nem Vass miniszter ajándékaként került oda!), engem tulajdon keresztapám keresztelt meg. Amit kevesen mondhatnak el magukról.

– Mindenki eljön? A huszonnégy terítékes készletet rakjam fel? – robbant be a konyhagőzből keresztanyám, a plébánia háziasszonya.

1930 nyarán, amikor ez a történet kezdődik, még alig harmincéves, még hajadon, de nem elvirágzó vénlánynak, boldog fiatalasszonynak látszik inkább, aki megtalálta élete értelmét a szeretett férfi oldalán. A szeretett férfi: keresztapám; Terka néni szívét az ő feltétlen szolgálata, imádata tölti el.

Rajongása szóbeszédre adhatna okot, ha nem lenne nagybátyám unokahúga egyben. Így se kerülhető el a szóbeszéd. A majdani püspök rokona megyeszerte kívánatos partinak számít évek óta, még most, a balzaci korban is: fél tucat kérő környékezi, ő azonban aljegyzőtől főorvosig szigorúan kikosaraz mindenkit.

Keresztanyám nélkülözhetetlensége nem a konyhában kezdődik. Alig akad valaki a községben, sőt az egyházkerületben, aki pontosabban, hibátlanabbul számon tartaná a méltóságokat, címeket, rangokat, mint ő. Nem sznobériából, ez hozzátartozik művészetéhez. Elképzelhetetlen, hogy összetévesszen egy énekes kanonokot egy őrkanonokkal. Tudja, hogy a ciszter- vagy bencés-rendház vezetőjének az apát úr megszólítás jár, sohase mondaná helyette: prior, perjel. De ha vendégük a tatai kapucinus kolostor főnöke, akkor a páter guardiántól, ha a tartományfőnök, akkor a páter provinciálistól kérdi, balatoni vagy móri bort óhajt-e. Ismeri a káptalan hierarchiájának hajszálfinom különbségeit, minden prelátus helyét, státusát naprakészen, ki reverendus, ki reverendissimus. Ismeri személyesen is őket, az egész káptalant, hiszen gyakran megfordulnak itt. Emlékszik rá, mi legkedvesebb étele a nagyprépostnak, a főesperesnek, az apát urat miből kell kétszer megkínálnia.

Ezekre az ünnepi ebédekre nagybátyám jövedelme bőségesen elegendő. A költségeket nem fizetése, nem a plébános apró stallumai fedezik, ami egy-egy templomi esküvő, keresztelő, temetés után befolyik. Frici bátyám nemcsak a bank igazgatója. A Villamosművek elnökségében is helyet foglal, és féltucat állása van ezenkívül. Hittantanár a polgáriban, az elemiben, a Katolikus Olvasókör vezetője, megyei és egyházi lapok állandó munkatársa – már-már felejti sokszor, milyen kötelezettségek várják, órányi szabad időt se hagyva neki estig.

Terka keresztanyám a bevásárlásokban, a konyhában egyeduralkodó. Nagybátyám nem szeret magában étkezni, egyedül még reggelijét se tudja elkölteni; úgy esik csak jól a kávé, a zsömle is, ha legalább káplánja, Ásványi Béla ott ül kismise után a gondosan terített asztalnál.

A nap fénypontja azonban az ebéd, kivált a vasárnapi vendégvárás, amely fél kettőtől uzsonnáig eltart. Ilyenkor megtelik mindig az ebédlő; szék ritkán marad üresen a huszonnégy személyes diófa asztal körül.

A paplak csillaga, az ebédek mesternője: keresztanyám. Két év alatt oly tökélyre emelte a plébánia konyháját, hogy nagybátyámtól páratlan gazdasszonyát a megyéspüspök éppúgy irigyli – ha ily magas egyházi személyiségeknél nem illetlenség ugyan irigységről beszélni –, mint az egri érsek vagy a pannonhalmai főapát. Akit híres vasárnapi ebédjein keresztapám szívesen lát, megtiszteltetésnek tekinti, akár kanonok, akár képviselő, akár miniszter.

– Magától értetődik, mindenki itt lesz – ütötte föl fejét könyvéből nagybátyám. Imént lapozott bele szent Jeromosába, hogy azt a kurta időt se töltse tétlenül, míg beköszönt az első vendég. Nem szerette, ha elmélkedéséből kizökkentik.

– Mit olvas, Frici bácsi? – kérdezte keresztanyám édesen.

Keresztapám a Hóseáshoz fűzött Prefációt olvasta.

– Egyetlen nő se támad fel saját nemében; az Utolsó Ítéletkor valamennyien férfiakká változnak – fordította lassan a latin szöveget.

– Csakugyan? – perdült ifjú Terka néném a konyha felé távolodóban.

– Kár lenne – siklott végig nagybátyám tekintete keresztanyám feszes tomporán.

„Az egyházatyák elbűvölő szamarak olykor. Milyen tapasztalat, miféle sugalom íratta le vajon szegény Jeromossal ezt a meglepő felismerést? Olvasgatni, magától értetődik, nagyon szórakoztató a szent doktorokat, főleg hasznos, nem utolsósorban nyelvtudásunk szinten tartása végett. Kolosszális szamár persze Vass Jóska is, nem azért, mert breviárium helyett szívesebben lapozgatja Szent Ambrust és Ágostont, Órigenészt és Tertullianust, a túlvilágon ebből nem csinál ügyet az Isten. Mi magunk se lopjuk értékes időnket a halálos bűn terhe mellett előírt mindennapi zsolozsmázással. Vétkemül ne rója fel a Mindenható, de hiszem, vallom, hirdetem, dicséretre méltóbban szolgáltuk a Gondviselés szándékait Vass Józsival, amikor sikerült rávennem, hogy a gépies reggeli-esti imák helyett ültesse át magyarra Ágoston Vallomásait. Egész ügyesen összehozta, itt áll polcomon, fideli amico magna cum amicitia, így akarta dedikálni, de aztán kijavította, bona pro amicitia, ami nagyon helyénvaló a szokványos ,barátsággal’ helyett, mert közelebb jár az igazsághoz, hogy ,a barátságért’ (értelemszerűleg az én barátságomért) kaptam ezt a kötetet a hű baráttól; minthogy pars magna fui, nagyon is volt részem benne. Mondhatnám, sohase lát nyomdafestéket fordítása, ha nem biztatom, nem kényszerítem, ha át nem engedem neki, amit én akartam tolmácsolni valamikor. Tudtam volna, jobban Vassnál, bátran állíthatom. A Confessiókat éntőlem várta az egész püspöki szeminárium, jó ideig Prohászka Ottokár maga is. Ágostont behatóbban senki sem ismerte nálam. A De haeresibusból a nyolcvannyolc eretnekséget ma is hiánytalanul felsorolom, és jókedvre derít máig, milyen biztos benne Ágoston, hogy pontosan ennyi van, eggyel se több vagy kevesebb.”

Nagybátyám fölemelkedett brokátselyemmel kárpitozott székéből. Átment könyvtárába, a szoba ablakai innét a Hősök Terére néztek. Még delet se harangoztak, de néhány meghívott bizonyára elindult otthonról. Júliusi kánikula rezgette finoman pázsit és bokrok fölött a levegőt, keresztapám szemét bántotta a napfény. Nevezetes vendégeket várt, kitekintett, jön-e valaki. Csak szüleimet látta közelegni. Hoztak magukkal engem is. Hároméves voltam, keresztapám kedvence.

Shvoy Lajos székesfehérvári püspök egy órára érkezik, őt a fél káptalan elkíséri. Jönni fog aztán Grieger Miklós képviselő, a sóskúti plébános. A községből többen: Füle tiszteletes úr, Prockl Gyula iskolaigazgató, Hőnigsfeld ügyvéd és Gunda néni, az Oltáregylet lelke, motorja.

Ma leginkább Vass József minisztert várta keresztapám. Hozzá különlegesen szoros barátság fűzte. Kapcsolatuk szeminarista korukban kezdődött.

– Előbb, jóval előbb – magyarázta keresztapám Sincero bíboros pápai követnek. A legátussal Budapesten, a Szent Imre-év alkalmából találkozott, a bicskei ebédet követő hónapban. A Millennium óta olyan pompával nem ünnepelt az ország, mint azon a forró, augusztusi héten. A kilencszáz éves királyfi emlékhetére a világ minden részéről elküldte előkelőségeit az egyház; a Szentszék, Sincero vezetésével, kivált fényes delegációval képviseltette magát. Keresztapámat Vass József személyesen hívta meg; ott álltak a Vérmezőn a westminsteri bíborosérsek, a bécsi hercegérsek és a müncheni érsek mögött. A pápai legátus éjféltájban szólította meg nagybátyámat.

Az az est volt a nap fénypontja, keresztapám hosszan mesélte később. A „Krisztus Király diadalútja” a Dunán minden látványosságnál felemelőbb volt. A folyón három őrnaszád vonult az alkonyi félhományban, az első naszád orrán hatalmas apostoli kettőskereszt ragyogott. A naszádot a harsonások monitorja s egy külön folyamjáró követte. Ez után szelte méltóságosan a hullámokat Krisztus Király hajója. A gőzös elején, aranyos baldachin alatt, főpapi segédlete körében, mozdulatlanul állt XI. Pius követe, kezében az oltáriszentséggel. A baldachinra reflektorok pászmái vetültek, maga a hajó azonban sötétben maradt, hogy a szentség annál jobban kiemelkedjék. Ezen a fedélzeten bíborosok, főpapok és fehér karinges kísérőik tartózkodtak csupán. A két utolsó hajón ültek, megilletődött csendben, az egyéb egyházi és közéleti előkelőségek; Vass miniszter jobbján keresztapám.

– Cuki voltál a lila cingulusoddal, azzal a gyönyörű aranykereszttel a nyakadban – súgta Vass fülébe barátnője, Biller Irén színművésznő másnap, amikor az Országház kupolacsarnokában leleplezték a Szent Imre-emléktáblát és a színésznő melléje sodródott a tömegben. A nagyprépost arca megrándult. A forró szavakat nem hallotta senki, csak nagybátyám.

Az előző napnál tartunk még.

Sincero bíboros felhasználta magyarországi küldetését, hogy néhány, a pápai udvart foglalkoztató kérdésben óvatosan tájékozódni próbáljon. A díszvacsora után magához kérette pár percre keresztapámat, és a nagyprépostról érdeklődött nála. Keresztapám véleményét, egyházjogi kérdésekben, többször kikérte már Serédi Jusztinián: ő hívhatta fel a miniszter közeli barátjára magas rangú vendége figyelmét.

– Már gimnazista korunkban ismertük egymást – kezdte nagybátyám. – Én fölötte jártam vagy két esztendővel, két hétbe se telt, engem választott mégis legbizalmasabb hívének. Nem látom világosan, mért épp engem. Talán mert ő is csizmadiacsalád sarja, mint jómagam? Apám, nagyapám, dédapám emberöltők óta váltják egymást a suszterszéken, s a hagyományt folytatja most István bátyám, ahogy Sárváron a Vass dinasztia is biztosítja nemzedékről nemzedékre az utánpótlást.

Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter szeretett volna néhány szót elcsípni Sincero legátus és a bicskei prépost plébános beszélgetéséből, elég közel ült hozzájuk, de gyatrán tudott latinul. Nagybátyám és a pápai követ latinul társalogtak.

– Igen, eminenciás uram – folytatta keresztapám –, ez a barátság, azt hiszem, mindkettőnk számára életre szóló. Kiderült utólag, barátom apja s az enyém ismerték egymást még mesterlegény korukból, a szabadságharc után együtt vándoroltak Bajorországban, Ausztriában. Kicsit féltékenyek lehettek egymásra, József apja céhmester lett később; az enyém nem vitte ennyire, de a Lakatos-csizmák Zalában éppoly híresek, mint Vasban az öreg Vass bácsi remekművei. Ez is predestinálta barátságunkat. S mennyi minden még!

A bíboros magánérintkezésében egyszerű, igen kedves embernek bizonyult. A protokollt mélységesen unta, már-már utálta. Megvolt az a képessége, minden félszegséget, rangjának járó elfogódottságot néhány keresetlen szóval azonnal fel tudott oldani. Tetszett neki, hogy ezt a jó tulajdonságát a bicskei esperes tüstént megérezte, s oly természetes kedéllyel társalgott vele, mintha évek óta ismernék egymást.

Sincero tudta, Vass nagyprépost leghőbb vágya, hogy püspök, netán bíbornok legyen előbb-utóbb. Sokan támogatták ebben. Apponyi Albert, Klebelsberg Kunó, sőt a hercegprímás maga is. De a Szentatya komoly gondban volt. A miniszterről nyugtalanító hírek terjengtek, némelyike Rómáig eljutott. Ezért puhatolódzott most a püspökjelölt barátjánál, megtud-e tőle valamit. Keresztapám azonban felét-harmadát sem ismerte a szállongó mendemondáknak.

– Hogy milyenek voltunk? A legvidámabbak és mindvégig a legerősebbek a cisztercita gimnáziumban is. A földszinti iroda átrendezésekor egy nehéz tölgyfa szekrényt, amelyet négy rakodómunkás mozdítani alig tudott, mi ketten játszva fölvittünk az emeletre. József barátom hatalmas erejét képtelen volt visszafogni vagy szabályozni inkább. Ha letett egy széket, szétroppant markában a támla. A papneveldében is mi voltunk a daliák, Steiner püspök szerint Isten atlétái. Vass Heraklész, én Akhilleusz.

– Elég pogány atléták, ami azt illeti – mosolyodott el a bíboros.

Nagybátyám sejtette, mi Sincero érdeklődésének célja. Most dől el, Vass miniszter lesz-e bíboros valaha, de eldőlhet az is, lesz-e őbelőle megyéspüspök. Barátjáról keresztapám csak jót mondott. Aki ilyen erős, nemcsak az állam terheit, egyháza legsúlyosabb feladatait is vállára tudná venni.

A Szent Jobb-körmenetet másnap vendégszobája erkélyéről nézte végig keresztapám. Mise után félmillió ember vonult végig az Andrássy úton. Hatalmas bronzkereszt emelkedett ki az emberáradatból, Krisztus töviskoronás feje a mellvédig ért. A feszületet alabárdos tiroliak vitték. A Bazilika nagyharangjának zúgása közben mintha a középkor elevenedett volna meg Budapest útjain. A tiroliak után a mezőtúri küldöttség lépdelt, fekete-plasztikus, írókás népviseletben, nyomukban az iparosok, régi céhjelvényeikkel, zászlaikkal. A menet élén, megelőzve Horthy kormányzót, Serédi hercegprímás és a pápai legátus kísérték Szent István jobbjának aranypiros ereklyetartóját. Sincero követ szeme pár másodpercre találkozott nagybátyám pillantásával.

Nem kellett volna beszélned még valamiről tegnap? – kérdezte a legátus tekintete.

Keresztapám csakugyan sok mindent elhallgatott.

„Hát elmondhattam volna, illő lett volna elmondanom, hogy Jóska egyszer augusztusban meglátogatott bennünket Zalaegerszegen? Bejártuk a várost, ki kellett néznünk a hetipiacra is, anyám rám parancsolt, vásároljak néhány kiló gyümölcsöt. Ahogy végigmentünk a sátrak előtt, megfordult utánunk mindenki. Nemcsak a szemináriumban: fejjel kimagaslottunk a sokadalomból itt is. Egy kosár szép turkesztánira alkudtunk Rózsa néninél, a dinnyéskofánál. Ott ült mellette, segített a mérlegelésben tizenhat éves Juci lánya. Jóska egy pirosdinnyét kopogtatott nagy szakértelemmel. Ahogy tompa hangon visszarengett a sötétzöld héj, fölnézett ránk Rózsa néni.

– Mi lesz ebből az országból – csapta össze a kezét–, ha épp a legderekabb fiúk mennek el papnak? Az egyház igazán beérhetné a satnyábbakkal is, gyereket nektek kellene csinálni ezekkel a szép lányokkal.

Rózsa néni kisfiú korom óta ismert, ezért mert letegezni bennünket, holott papokat nem illik, még ha csak kispapok is. De Rózsa néni veszedelmes nyelvéről volt híres városszerte.

– Küldje el, néném, Jucikát a falumba, ahol káplán leszek, majd gondoskodom róla: olyan szép unokái legyenek magának, hogy irigyelje egész Egerszeg – válaszolt Jóska kétértelmű nevetéssel. Amit lehetett éppenséggel úgy érteni, szerez ő férjet annak a lánynak Adonyban (mert Jóskának az adonyi parókiát helyezte kilátásba Steiner püspök), de még inkább úgy, szívesen besegít ő abba az apaságba, ha Juci jövendőbelije mégse váltaná be az elvárható reményeket.

Ezekért a feleletekért szerettem meg Vass Józsefet.

Nem hiszem, hogy súlyosan vétkezett szavaival, hogy olyasmit követett el, amit akár neki meg kellett volna valaha gyónnia, akár nekem említenem is a pápai legátus vagy bárki előtt. Ágoston szerint a gondolati bűnök esetében semmi szükség gyónásra; a bocsánatot a Miatyánk ájtatos elmondásával vagy böjttel-alamizsnával éppúgy meg lehet szerezni. Biztos vagyok benne, a Miatyánkot Jóska elmondotta mindennap, és Istennek tetsző adományokkal se fukarkodott soha.”

Azt a júliusi napot, amikor nagybátyám kitekintett bicskei dolgozószobája fehér rácsos ablakán, még jó hónap választotta el Szent István hetétől.

Keresztapám kedvelte Biller Irént.

Vass József hét évig tanult Rómában teológiát, filozófiát. Amikor hazatért, rövid adonyi káplánkodás után tüstént Székesfehérvárra került. Akkor ott élt nagybátyám is. Barátságuk Székesfehérvárott mélyült el. A püspök büszkén szerette mindkettejüket, keresztapámnak a megye leggazdagabb plébániáját juttatta később. Vassnak nem kellett már hóna alá nyúlnia, karrierje megállíthatatlannak látszott. Szerkesztette a megyei lapot, igazgatta a Szent Imre Internátust, mintaszerű teológiai előadásait lélegzet-visszafojtva hallgatták a szeminaristák.

– Vass legnagyobb, legtitkosabb szenvedélye azonban a színház volt – mondotta keresztapám szűk rokoni körben. – A megyeszékhelyen bemutatót soha el nem mulasztott. Pesten se, amikor kinevezték már a Hittudományi Kar ékesszólás- és hitelemzés-professzorává. Baráti iróniával kezébe adtam pedig Tertullianust – a De spectaculis igen szigorúan tiltja mindenféle színjáték látogatását; felszentelt papoknak-hívőknek egyaránt. Vass nevetett csak, azzal a rekedt-kamaszos nevetésével, amellyel ifjúkorunkban az egerszegi piacon Rózsa nénire: „Amit Ágoston a gondolati bűnökről ír, a színházlátogatás vétkére éppúgy érvényesnek tartom. Ha klasszikus drámát nézek váltig, utána mindig elmondom a Miatyánkot. Ha operettet, előtte is.”

– Igen, az operett – folytatta keresztapám. – Vass engem is bűnbe vitt, remélem, bocsánatos bűnbe csak. Benne jártunk alaposan a világháborúban, amikor hívták valamiért Fehérvárra. Átutazott Bicskén, tartsak vele, mondta. A Megyeház téren összefutunk a színház igazgatójával. Nézzünk be az esti előadásra, csábít bennünket, csodálatos tehetség mutatkozik be. Fogunk még hallani róla. Papi civilben ültünk be a páholyba, akkor láttuk először Biller Irént. Miben lépett föl, a Marinka táncosnőben vagy a Csattan a csókban, bizony nem emlékszem, de Vass Jóska azonnal beleszeretett. Irén tizenhét-tizennyolc éves lehetett és tündöklő jelenség csakugyan. Kassától Pozsonyig a diákság kedvence: egy-egy szereplése után mindig színésznőtársa öltözőjében kellett civillé visszavedlenie, mert sajátjába a rajongók virágaitól egyszerűen be se fért. Vass csokrait, cserepeit így nemigen vehette észre vörösrózsa- és orchideaerdeiben. De Jóska hűségesen nyomába szegődött Pesten is. Ott kellett lennem, vele együtt, A három Grácia bemutatóján, amely háromszázszor ment aztán. Hallgatnom kellett barátom bűntudatos lelkesedését a Nótás kapitány, a Muzsikás Ferkó, a Tatárjárás, a Bob herceg kirobbanó sikeréről, amelyeket hol Münchenben, hol Kolozsvárt Irén vitt győzelemre legtöbbször. A diadalút üstökösszerűen folytatódott a bécsi Strauss Theaterben (oda nem követtük) és számos helyen még Németország-szerte. Az új csillag egyforma bűbájjal dalolta-táncolta a brettliket magyarul-németül, más nyelveken később. Jóska pedig olyan lírát produkált a kis színésznő izgalmas fénykörében, hogy egyetlen barátját, engem is meglepett. Biller Irén előbb derűs csodálkozással vette tudomásul – viharos jókedvvel utóbb –, hogy művészetével egy reverendás teológiai doktort is meghódított immár. Jóskának azonban, eleinte, semmiféle esélyt nem adtam Irén sikeres megkísértésében.

– Édes Mackóm – incselgett Biller Irén Józsi barátommal –, de hát hogy képzeli maga a mi kapcsolatunkat? Költözzem be a Szent Imre-kollégiumba és ott elbújtat majd? Esetleg rejtezkedjem a bicskei plébánián, ahol oly szívesen piheni ki egész heti fáradalmát, maga pedig lejár kedden és szombaton tarokkozni, de nemcsak tarokkozni? Vagy kijárja, hogy kapjon megint egy gazdag parókiát valahol, én pedig lehetek házvezetőnője-egyebe, mint Frici barátjának a Terka? És éljünk a stólapénzéből, a misedíjaiból, netán a tizedből, a párbérből, mint békés galambpár? Mit szólna hozzá XV. Benedek?

– Nagyon kedveltem Biller Irént – mondta keresztapám. Szűk rokoni körben.

Évekkel később, amikor nagybátyám rég nem élt már, keresztanyám egy bronzveretes-berakásos, tükörrámás velencei szekrény titkos rekeszében Irénke egész kötegnyi levelére bukkant. Az ibolyaszín tintával írott levelek Vass Józsefhez szóltak, a nagyprépost, úgy látszik, veszélytelenebbnek vélte, ha ezeket a dokumentumokat barátja őrizgeti. Egy-két darabjára emlékszem csak levélváltásuknak, pontosabban Biller Irén üzeneteinek, mert Vass válaszai nem kerültek el Bicskére:

– Drága Protonotóriusom – írta a színésznő, alighanem 1921 körül, amikor hódolója megkapta már az Apostoli Protonotarius címet, de a nagyprépostit még nem –, Klagenfurtból jövet a Garda-tó mellett olvasom kinevezését; gratulálok felívelő egyházi karrierjéhez. Vagy mondjam inkább, karrierünkhöz? Hiszen állandó ösztönzésem révén egy kicsit én is benne vagyok, tudnia kell. Ugye nincs messze az idő, amikor püspöksüvegben láthatják már csodálói? Akkor az egri palotát pályázza meg, kedves Abélard. A kis Heloise ragaszkodik hozzá, hogy érseki lakosztályban töltse szabad idejét az ő okos, tehetséges tanítómesterével. Kényelmesebb, meghittebb lenne, mint oly unalmas porfészkek, amilyen Vác vagy Kalocsa. Nem is értem, hogy szegődhet valaki püspöknek Vácra? Sajnálom, hogy amikorra hercegprímás lesz, mert lesz az is, én még javában élni fogok, így nem indíthatja meg Rómában szentté avatási eljárásomat, holott ez a legkevesebb, amit megérdemelnék az én erős, gazdag Mackómtól. Ne botránkozzék meg, aranyszájú miniszterem, ilyeneket azért mondok csak, mert a szentek ugye nem kárhozhatnak el, engem pedig (maga miatt!) erősen fenyeget ez a veszedelem…

A világháború alatt Vass József ennél sokkal ridegebb, de nem kevésbé maliciózus leveleket kap reménytelen szerelmétől. Az egyházdoktor évekig hiába ostromolja, a művésznő váratlanul hozzámegy Faragó Ödön színiigazgatóhoz, átmeneti meghasonlásba döntve a teológust. Miért is venné komolyan az ünnepelt orepettcsillag főtisztelendő rajongóját? Udvarlóit megszámlálni se tudja. Oly tekintélyes, megvesztegethetetlen bírálót is bámulóinak seregébe von, mint Schöpflin Aladárt. A higgadt, mindig tárgyszerű kritikus nemcsak elismeréssel emlékszik meg róla, a korabeli Ki kicsodákban Biller Irénről még a lexikon-címszavak megírását is felvállalja.

– Kivételes talentumához méltó szerepet egyetlenegyszer se kapott egész pályafutása során – mondta emberöltővel később, amikor szóba került köztünk annak az időszaknak színházi élete –, de brettli-primadonnaságából is kitetszett rendkívüli stílusérzéke, magánviszonyaiban pedig fölényes iróniája. Kihasználta persze a férfiakat, páratlan gunyorosságával, humorérzékével ugyanakkor vonzotta őket.

Én erre a nagybátyám hagyatékából ránk maradt levélkötegből tudok visszakövetkeztetni csak. Valamelyest keresztanyám elbeszéléseiből még.

Vass Józsefet mindenesetre nem oly fából faragták, akit szerelmi vereség föltett céljától tartósan el tudott volna téríteni. Irén minél szívtelenebbnek mutatkozott, ő annál makacsabbul tört előre; ha út másfelé nem nyílt, a politikai életben legalább. Az összeomlás után közélelmezési miniszter lesz, aztán képviselő. Képviselő és miniszter marad a Teleki-kormányban is. Népjóléti miniszterként hatalmas pénzösszegek felett rendelkezik. A színésznő öltözőjébe nem virágkölteményeket küld ezentúl. Ruhakölteményeket, csodálatos bundákat, ékszereket inkább.

Irént az öregedő Faragó Ödöntől most már könnyedén elhódítja. Lakást bérel a Kaplony utca 9-ben, autót vásárol a primadonnának – hódítását ezzel egyszer s mindenkorra megszilárdítja.

Egyházi pályafutása éppily sikeresnek ígérkezik. A Hittudományi Karon egyetemi professzor, megkapja a nagypréposti címet. Minisztériumában tizennégy szobás magánlakosztályt alakíttat ki, fényűzően berendezett lakásához külön lépcsőház vezet. Teológiai órái és a minisztertanács közt itt fogadja Biller Irént.

Vass József csillaga a zeniten ragyog. Vass József nagyhatalom.

Minisztersége tizedik esztendejében Vass József űzött vadként érkezett keresztapám vasárnapi ebédjére. Huszonhétezer pengős Fiat gépkocsiját püspöklila bársony kárpitozta. Az autót az ő megrendelésére készítette az olasz gyár. Egyedi darab volt, elegánsabb, drágább, mint akár Horthy Miklós Minerva gépkocsija.

A gépjármű a járdaszegély mellé simult, keresztapám sietett ki azonnal, hogy vendégét a plébánia kapujában üdvözölje. A kocsit Csúcs István vezette. A magas, vidám gépészmérnök munka nélkül tengődött a háborút követő nyomorúságban. Vass maga mellé vette, sofőrjeként alkalmazta. Egyszerű sofőrnél azonban Csúcs István több volt; a nagyprépostnak afféle személyi titkára is, nem hivatalos ügyeinek állandó intézője. Ő szállította a mindennapi virágcsokrot Gelb Malvin üzletéből Biller Irén öltözőjébe. Ő volt a szerelmi postás, ő vásárolt be gazdájának, és bizalmi állása folyományaként már-már barátjának tekinthette a minisztert. Csúcs István kifogástalan úriember volt, mindig részt vett az egyházférfi kártyacsatáiban. Bizalmas barátaitól a nagyprépost elvárta, ahová őt, oda vele egyenlőként – a mérnököt is meghívják.

Csúcs István most jókora hűtőládát emelt ki a csomagtartóból. Titokzatos arccal sietett vele a konyhába.

Az ebédlőben gyülekeztek lassan a vendégek. Miniszter-barátját nagybátyám a hallon keresztül könyvtárába vezette; a többiek várhatnak még.

Az államférfi háromnegyed éve járt itt utoljára. Az íróasztalon változatlanul ott csillogott a monstrancia alakú, nagy, mechanikus csengő. Ez a színezüst, felhúzható szerkezet gyerekkorom legkedvesebb játéka volt. Keresztapám ezzel csengetett, ha beszólított valakit szobájába. Ezzel jelezte az ebéd, a vacsora kezdetét. Én, veszettül csilingelve, számtalanszor körbefutottam vele a plébánia rózsakertjét.

Valami változás mégis történt. A benyíló és a dolgozószoba bútorzata egy fiókos szekrénnyel és íróasztalszékkel gyarapodott. A vendég szakértő szemmel becsülte föl: a komód – zöld alapra festett virágaival – XVIII. század végi munka és Velencéből származhat. A Chippendale-karosszék is kiváló darab. Frici barátja nyilván gróf Batthyány Gyuláné született Károlyi Zsuzsanna kastélyából vásárolta, amikor a grófnő felszámolta bicskei birtokát.

– A Bicskei Takarékpénztár elfogadható osztalékot fizetett idén a részvényeseinek – bólintott nagybátyám, tudva azonnal, mit akar kérdezni vendége.

– Nekünk kellene gazdagoknak lennünk – mondta elismerően Vass. – Nem a tatai grófnak, aki egy éjszaka egy sarokházat kártyázik el Bécsben. És nem a Batthyányaknak, sem az ostoba újgazdagoknak. Mi, Frici, tudnánk, mire fordítsuk hasznosan a vagyont. Ki az ördög emlegetné ma már Bartakovics püspököt, ha sok százezer forintos alapítványai nem őriznék mindmáig a nevét. Pyrker érseket is az tette halhatatlanná, hogy megépíttette az egri tanítóképzőt, a Nagytemplomot, hogy képtárát fölajánlotta a Nemzeti Múzeumnak, nem német eposzai. Én azért szerettem volna káplán koromtól kezdve olyan gazdag lenni, mint Pázmány Péter, hogy új egyetemet alapítsak, hogy kollégiumokat, kolostorokat állítsak fel, vagy legalább egy növénytani-intézményt, mint a megboldogult Haynald Lajos. És ezért szeretném, ha püspök lennél te is. Mert van ízlésed. Körül kell csak nézni a szobáidban. Aki tudja, milyen bútorok illenek egy ebédlőbe, milyen kép függhet a falon, aki tudja, milyen ételekből kell összeállítani egy tízfogásos ebédet huszonnégy vendégnek, hogy az ízek harmonikusan kövessék egymást levestől a tortáig, az nem fog püspök korában majd valami nevetséges épületet terveztetni vagy ostoba dolgokra kidobni pénzt.

– Előbb leszel te püspök.

– Nem hiszem. Túl sok a suttogás körülöttem. Zsarolnak is. Hogy Biller Irén. Hogy panamák a minisztériumban. És aztán? Ott vonom ki pénzügyeim ellenőrzését a revizorok illetéktelen orra elől, ahol tudom. A kormány ott lop, ahol tud; és amit lop, olyan dilettáns dolgokra megy el, hogy itt minden tönkre fog menni. Ellopni tőlük, amit ők lopnának el, ez már-már erény. Amit én csinálok, Frici, ehhez képest nem tolvajlás. Én, amit félretehetek, félreteszem józanabb időkre. Közben élek belőle. Szerettem és tudtam élni mindig, ahogy te is. Utálom az aszkézist. Az életem tanítóelve a luxus. Az ízlést a fényűzés finomítja művészetté. Azt akarom, ez a fény csillogjon utánam, ha már nem leszek.

„Vass József mosoly nélkül, igen szomorúan beszélgetett velem ebéd előtt – írta keresztapám néhány hónap múlva Shvoy Lajos megyéspüspöknek. – Többször ismételte: ha már nem leszek. Mintha közeli halálát várta volna. Kért, ha túlélem, kísérjem figyelemmel hagyatéka sorsát. Megdöbbenve láttam, hogy milyen fáradt, mily feltűnően sovány.

– Harminc kilót fogytam ebben az évben – jegyezte meg. – Intrikálnak ellenem, gyanúsítanak. Elvették jó étvágyamat is. De ma zülleni fogok nálad!

Én kolosszális szamárnak neveztem. Jóbarátok maradtunk mindvégig, az egyetlen voltam, aki ilyent mondhatott neki, akitől szemrehányást eltűrt. Igen, Eminenciás Uram, szóba került Biller Irén is. Súlyos bűnt követtem el bizonyára, hogy nem annyira kapcsolatukat kárhoztattam, inkább elővigyázatlanságukat.

– Neves közéleti ember vagy. Naponta szerepelsz a nyilvánosság előtt. Naponta megjelenik fényképed újságokban-képeslapokban. Mindenki ismeri arcodat. Erre te civilbe öltözöl, és beülsz előkelő éttermekbe a színházi világ legismertebb operettcsillagával. Mit képzelsz, nem erről beszél másnap a fél város? És nem erről beszélnek minden másnap – évek óta?

Barátom nem védekezett, inkább támadott. Soroljam fel, kérdezte, hány kitűnő pápának volt kitűnő barátnője? Hány derék gyermek, olykor pápa született nászukból? Ettől ők még lehettek igen jó katolikusok, és nagyszerűen védelmezhették a keresztény hitágazatokat. Pillanatig se vonom kétségbe a cölibátus hasznos voltát, ámde ez remetéknek, a jámbor alsópapságnak való elsősorban.

Barátom szavait nem tudom szó szerint visszaadni. Amit mondott, meggyőző volt. Engem, akkor, magával ragadott. Mégis, ma már úgy vélem, adott okot rá, hogy fejtegetése, erkölcsi tekintetben, eretnekgyanús lehessen azok előtt, akik gondolatait a keresztény dogmatika szigorú mérlegére vetik – utólag. Mert arról beszélt, aki az összhang, a szépség művét akarja maga után hátrahagyni, aki mértéket-arányt sugározva készül vezetni másokat, annak teljesebben illik átélnie az emberi életet, mint a gondjaira bízott középszernek. Ehhez a teljességhez, folytatta, a szerelem elválaszthatatlanul hozzátartozik.

Mondandóját sokszor félbeszakította. Meghívott a budapesti Szent Imre-millenniumra. Kilátásba helyezte, bemutat majd Faulhaber müncheni érseknek és a pápai legátusnak: nem árt kiépíteni felsőbb egyházi kapcsolataidat, tette hozzá. Fel is utaztam augusztus közepén a fővárosba, mellette álltam a Déli pályaudvaron, amikor ő köszöntötte Sincero követet. Feledhetetlen barátomat Szent István hetében láttam utoljára. Bizalmas beszélgetésre azonban már nem nyílt alkalmunk, oly sűrűn követték egymást a rendezvények.

Túl soká Bicskén se lehettünk négyszemközt. Arra visszatért még: azért hiszi oly tökéletes építménynek a De civitate Dei-t, mert közös mesterünk, Hippo püspöke, mélyen ismerte a szenvedélyes szerelmet. Ahogy egyházunk nagy vértanúszentje, Morus Tamás. Ahogy Abélard, ahogy Janus Pannonius, ahogy Richelieu. Amikor a kormányzó Sopronba küldött, hogy tárgyaljak IV. Károllyal, azt hittem, lehetek magyar Richelieu. Ha reneszánsz pápa már nem lehettem. De látom rajtad, fejezte be monológját, nem érted, vagy szemérmes vagy érteni, miért kellett nekem ehhez még Biller Irén is.

Sajnálom, hogy nem vitatkoztam vele. És ha vitába szállok? A Mindenható tudja csak, másként történt volna-e, ami történt, Eminenciás Uram…”

Ebéd előtt Vass József meg akarta tekinteni nagybátyám híres rózsakertjét. Volt idejük, az ebéd fél kettőkor szokott kezdődni. Shvoy püspök autója se futott be eddig. A korán érkezettek illő távolságból csodálták nagybátyám nevezetes vendégét.

A két pap a kapu melletti bokrokban gyönyörködött, amikor belépett Seftsik bőrgyáros.

– Mély tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, kegyeskedjék odahatni, hogy a minisztériumtól megkapja gyáram a jótékonysági akció megrendelését – kezdte Seftsik János az illendő Laudetur után. De keresztapám jeges tekintete belé fagyasztotta a folytatást. A gyáros elkövette a legnagyobb szentségtörést, amely egyáltalán elkövethető volt keresztapám jelenlétében: vasárnapi vendégétől protekciót mert kérni.

Nagybátyám és Vass kapcsolata nem nélkülözött bizonyos szertartásosságot. Kérni miniszter barátjától ezt-azt nagybátyám is szokott. Efféle folyamodványnak megvolt azonban a maga rendje. Keresztapám ilyenkor ajánlott levelet írt, mindig barátja hivatalába címezve. Levelében kihallgatást kért. Ha megérkezett az udvarias válasz, felöltötte ünnepi reverendáját, és felutazott Budapestre. Amit kért, nem a jóbaráttól, hanem a minisztertől kérte. Kérte, hogy apám Józsi öccsét vegyék fel tisztviselőnek a zalaegerszegi OTI-ba. A háborút követő nagy munkanélküliségben állást szerzett más rokonainknak is. Magának, ehhez egy életen át szigorúan tartotta magát, soha nem kért semmit.

Keresztapám a gyáros faragatlanságát sohase tudta megbocsátani. Ebéd közben egyetlen szót nem intézett hozzá. Vasárnap ebédjeire többé nem küldött meghívót neki.

A plébánia udvarán, a főépülettől teljesen külön, kamraszerű kis ház állt a százados ezüstfenyő mögött. Ebben lakott nagybátyám káplánja, Ásványi Béla. Béla bácsi vagy tíz évvel volt idősebb keresztapámnál, és felszentelésétől kezdve egész életét Bicskén töltötte.

Ásványi Béla semmiféle előléptetést, magasabb egyházi rangot nem fogadott el. Ötven éve volt káplán, egyszerű tisztelendő úrként halt meg a második világháború után, kilencvenedik esztendejében.

A szerény melléképület egyetlen ablaka a rózsakertre nézett. Keresztapám és Vass miniszter bekönyökölt az alacsony ablakon. Önfeledt gyerekzsivaj fogadta őket. Öt kislány, kisfiú mászott, csúszkált a padlón, játszották vidáman a Ne nevess korán-t. Béla bácsi ágya szélén ült, finom öltésekkel az egyik csöppség szakadt ingét javítgatta.

A kopár szoba szerzetesi cellára emlékeztetett volna, ha szegényes bútorzatától tarkán el nem üt két zsúfolt fenyőfa polc. Az egyiken meséskönyvek, ifjúsági regények sorakoztak; a másik tele volt mackókkal, babákkal, társasjátékok színes dobozaival.

Ásványi tisztelendő úr hittant tanított az elemiben. Íróasztalfiókját ezernyi szentkép töltötte színültig. Minden alkalmat megragadott, hogy ajándékozhasson belőlük. Aki délelőtt jól tudta a tízparancsolatot, hibátlanul felmondta az anyaszentegyház ötparancsolatát, számíthatott rá, hogy délután hazavihet egy Mater Dolorosát, egy apja műhelyében ácsmunkát végző kamasz-Krisztust, egy bűnbánó Magdolnát. Nagyobb jutalmak az oldalsó fiókokban lapultak: piros-fehér-zöld végű ceruzák, Szűz Mária-érmék, rózsafüzérek. Papi jövedelmét Béla bácsi szentképekre, gyermekkönyvekre, játékokra költötte. Maga oly igénytelenül élt, hogy személyes holmit nem is tartott szinte.

Hajnalban kelt, a kismisét ő mondta mindig. Délelőtt végigmesélte hittanóráit az elemiben. Kora délutántól bármely gyerek benyithatott szobájába. Vasárnap délelőtt is ott lehettek, egészen ebédig. Az apróságok jöttek boldogan. Sehol Bicskén olyan jól nem lehetett játszani, sehol annyi érdekes, izgalmas mesekönyv nem akadt, mint a kerti lakban. A káplán arca felragyogott, ha kislányt, ha kisfiút pillantott meg. Életét a gyerekek önzetlen szolgálatának szentelte. Maga is gyerekké – náluk alig idősebb gyerekké – változott köztük. Breviáriumán kívül ő is kizárólag Benedek Eleket, May Károlyt, Verne Gyulát olvasott, saját gyönyörűségére éppúgy, mint ámuldozó hallgatói számára. Leült közéjük a csupasz padlóra; hagyta, hogy megverjék sakkban, malmozásban, Csapd le csacsi-ban. A csöppségek másztak, csúsztak ölébe-vállára.

Ásványi Béla szentferenci szegénysége Bicske nagyközség gyér legendáinak egyike volt. Az Oltáregylet özvegyei évtizedekig hiába kísértették. Gunda néni három évig dolgozott élete főművén, egy bőgő szarvasbikát ábrázoló gobelinen. A büszke állat zöldárnyas tisztáson fejét égre vetve bőgött, alakját sejtelmes holdfény ragyogta be. A tisztelendő úr áldozópappá szentelésének ötvenedik évfordulóján Gunda néni – keresztanyám jótékony segítségével – behatolt a repkényes házba, s lakója távollétében maga szögezte fel falvédőnek a vaságy fölé. Béla bácsi megköszönte a becses ajándékot, aztán, pár hét múlva, legöngyölítette a falról és továbbajándékozta. Az erdő agancsos királya az én rácsos gyerekágyam fölött hívta attól kezdve szenvedélyesen láthatatlan ünő-párját.

A többi ajándék is erre a sorsra jutott. Az évente megismétlődő díszpárnák, csipkék, horgolt terítők.

Béla bácsi miséinek néhány hajnali öregasszonya tudni vélte, valamikor a múlt században a kerti lak falán függött még öt-hat kép, egy-egy hamutartó, váza, réz gyertyatartó is akadt. Ásványi tisztelendő úr azonban a luxus látszatát se tűrte maga körül. Falai a húszas-harmincas esztendőkben már kopáran világítottak. Hálásan elfogadott ugyan híveitől minden születésnapi, karácsonyi meglepetést, de csak azért, hogy azonmód adhassa tovább. Utcaszerte sok tisztaszobában találkozhatott a vendég egy papírvágó késsel, egy tintatartóval, egy virágcseréppel legalább, amelyre azt mondták a háziak: Béla bácsitól kaptuk.

Évekkel később, amikor tudtam olvasni már, sűrűn rájártam a kerti ház könyvtárára én is. Egy kötetet lehetett kölcsönözni alkalmanként. A kölcsönzésnek három feltétele volt: két hétig tarthattuk magunknál, amit hazavittünk; minden kötetet saját kezűleg be kellett burkolnunk tiszta csomagolópapírba vagy újságpapirosba, és tartalmát el kellett mesélnünk a tisztelendő úrnak, hogy bizonyítsuk, olvastuk csakugyan. Aki tömören, kerekdeden tudott beszámolni Huckleberry Finn kalandjairól vagy Robinson viszontagságairól, jutalmat kapott.

Olcsó, rózsaszín töltetű bonbonokat lehetett vásárolni akkortájt a Vasanics-cukrászdában. Ez már az olasz–abesszin háború idején történt, amikor harmadik elemista koromban Adua bevételétől Addisz-Abeba elfoglalásáig végigolvastam Ásványi tisztelendő úr kölcsönkönyvtárának mind a százötven kötetét. A bonbonokat – országszerte árusították őket – egy buzgondi cukrász vagy költő-lelkű fűszeres Mussolini-bombának nevezte el. A Mussolini-bombák leghűségesebb vásárlója Béla bácsi volt. A csokoládébevonatú édességet nagy, zöld papírdobozban tartotta íróasztalán. Erre esett első pillantása mindenkinek, aki beköszöntött a szobába. Ha jók voltak a gyerekek, ha illedelmesen játszottak, búcsúzáskor Béla bácsi felemelte a zöld skatulyát.

Öt kis száj kerekedett, mint az öt o betű ebben a szóban: bonbonosdoboz.

Ásványi tisztelendő úr ellépdelt a padlón térdeplők előtt, és mintha áldoztatna, mindegyikük nyelvére egy-egy bonbont helyezett. Az utolsót – némi bűntudattal – maga kapta be; ez volt puritán életének egyetlen szenvedélye talán.

Nagybátyám büszke volt Ásványi Bélára. Előkelő hintó, később autó megállhatott vasárnap akárhány a kovácsoltvas nagykapu előtt, káplánja révén a bicskei plébánia fölött mégis az életszentség fényköre lebegett.

Ásványi tisztelendő urat becsülte Vass miniszter is. Most barátjával azért lépett a remetelakba, hogy a szerényen vonakodó káplánt a terített asztalhoz invitálják.

Ideje volt. Fiatal apám, aki a sarokszobában megfigyelői feladatkört látott el ilyenkor, futva jelentette, imént kanyarodott a ház elé Shvoy püspök autója. A főkanonokok már kiszálltak. Az ebédlőben, perceken belül, együtt lesz az egész vendégsereg. Három finom kondulás hallatszott a templomtoronyból eközben. Keresztapám Horeczky harangozónak előírta, püspök és magasabb rangú vendég érkezését, ha magánvendégként jön, ha negyed egykor, ha fél kettőkor is, így hozza Bicske nagyközség tudomására.

 

Hároméves alig múltam Vass miniszter utolsó bicskei látogatásakor. Violaszín püspökök, vörös bíbornokok a plébánia virágdíszes diófa asztala körül, prelátusok nyakában tündöklő aranykereszt – ezek gyermekkorom első emlékei. Végül a leszedett asztal ragyogó síksága a feketekávé elköltése után. Apám húsz évvel, anyám és rubensi idomú keresztanyám fél századdal élték túl azt a júliust és azoknak az esztendőknek vasárnapi ebédjeit, amelyekről, felnőve, annyit hallhattam tőlük.

A vendégek üdvözlése, rég látott ismerősök ölelkezése, a mértékletes koccintgatás folyt még, a dékán-kanonok nagynéném illatos szederpálinkájának titka iránt érdeklődött. Én Csúcs István nyakában lovagoltam, a gépjárművezető időnként föl-földobott majdnem a mennyezetig. Boldogan sikongtam, akkor vállára ültetett. Csúcs István mindig hozott nekem valami csodálatosan érdekeset a bicskei kirándulásokra. Papírtrombitát, huszárcsákót, felfújható gumibékát. Rajongtam az óriás, erős, nagyokat nevető mérnökért. Jobbára kopasz fejtetőkre, gondosan fésült frizurákra, ősz tarkókra tudok visszaemlékezni ebből az ebéd előtti kavargásból, kivált Vass nagyprépost poroszosan rövidre vágott sörtehajára. Ennyit láttam körülbelül Csúcs István vállának szédítő magaslatáról.

Anyám vett át a mérnöktől. A főpapok szikrázó briliánsgyűrűi, ékköves aranykeresztjei után kapdostam. Bőgtem: legkisebb gyémántjukat sem adták oda, hogy kifussak vele az udvarra.

– Ezzel játssz – nyúlt mélyen reverendája zsebébe Vass József –, most kaptam a kormányzótól, miniszterségem tízéves fordulójára.

Az I. osztályú Magyar Érdemkeresztet ejtette ölembe, enyhe derültségére a körben ülőknek.

Frigyes keresztapám halkan megszólaltatta mechanikus ezüstcsengőjét, a szerkezetet keze ügyébe készítették akkorra. Az ebéd kezdetét, az asztali imát jelezte vele. A római katolikusok keresztet vetettek, a többiek felálltak csak. Az imát fennhangon, érthető, tiszta latinsággal mondta nagybátyám.

Alig fejezte be, a damasztabroszon ott sorakozott harminc tányér osztriga. Kiderült, mit rejtett Csúcs István hűtőládája, mellyel keresztanyám konyhájába sietett nemrég. Vass József értesült róla, diner pour 24 couverts, servi à l’Anglaise (huszonnégy személyes angol ebéd) lesz keresztapámnál – ezzel járult hozzá, mint legillőbb előétellel, a magától értetődőleg tizenhat fogásos menühöz. A vendégsereg felmorajlott, mindenki tudta, az osztriga téli nagylakomák csemegéje: ha júliusban bukkanhat fel a bicskei plébánián, akkor a miniszter alighanem kedves Olaszországából hozatta, különgépen, erre az alkalomra. Fokozott elismerést nyert, hogy harminc tálka – nem huszonnégy – volt osztrigával megrakva: így illik, mert előfordulhat, hogy néhányan, kánikula idején, két adagot is elköltenek efféle ritkaságból.

Keresztapám jobbján Shvoy Lajos megyéspüspök, balján Vass miniszter ült. Halleves és teknősbékaleves követte az osztrigát. Az angolos menüsort aligha vezethették volna be szerencsésebben választott levesek.

A székesfehérvári püspök mellett Füle tiszteletes úr foglalt helyet. Nagybátyám ebédjeire olykor egyenest a katolikus templomból állított be. Füle József becsülte keresztapámat. Ez a megbecsülés kölcsönösnek bizonyult. Kevesen sejtették, hogy el-eljárnak egymás istentiszteleteire. Vigyázva, rangrejtve, titkon. Keresztapámat vonzotta a nála jóval ifjabb lelkész nyelvtudása, irodalmi tájékozottsága. Frici bátyám teológiailag volt képzett főként, költészethez nemigen értett. Annál hálásabban fogadta, ha ismereteit efelé is tágítgatta valaki. A tiszteletes urat viszont keresztapám prédikációi érdekelték módfelett, nem utolsósorban szakmai szempontból. Rossz vért szült volna persze, ha a kálvinista pap beül a katolikus hívők padsorába, nagybátyám ezért, a mellékbejáraton át, a sekrestyébe vezette. Tisztán hallhatta onnét is, vendéglátója a vasárnapi májgombócleves előtt hogyan semmisíti meg Servet Mihály gyilkosának tévtanait. Füle József tiszteletes úr elvárta ugyanakkor, hogy keresztapám ugyanúgy meg-megjelenjék a református székesegyház puritán falai közt, amikor is Torquemada vétkeit dörgölte vetélytársának orra alá.

Ebből a két barát közt sose támadt harag; itt Bicskén voltaképp csak egymást érezték magukhoz méltónak.

Süllő angol módra és ürühát zöldséggel következett.

Az asztal vége felé ült Gunda néni. Az volt szokása, gondolatait hangosan közölte minduntalan. Rá nemigen figyeltek.

– Vágok egy kis husikát – jelentette ki. – Töltök bort.

Szelt a fogoly-kotlettből, ivott bort. Nem várta, hogy bárki válaszoljon. Gunda nénit időnként meg kellett hívni mégis. Évtizedek óta ő varrt minden oltárterítőt. A templomi csipkék, zászlók önzetlen előállításával foglalkozott. Stólák, palástok, miseingek javítgatása töltötte ki csendes életét.

Gunda néni nélkülözhetetlen volt.

Hőnigsfeld ügyvéd elé most helyezték a szarvasgomba-mártásos marhafilét. Keresztapám elégedetten állapította meg, kedvenc ételéhez milyen átszellemülten lát neki az ügyvéd. Hőnigsfeld Tivadar 1918-ban, a Bicskei Nemzeti Tanács megalakulásakor a Szociáldemokrata Párt ügyésze lett. Még 1919-ben is játszott némi szerepet, a Szellemi munkások szakcsoportjának vezetőjévé választották.

Nagybátyám a bolsevizmust határozottan helytelenítette.

Vass József részére, aki az események alatt a közügyektől célszerűnek látta visszavonulni, ő keresett búvóhelyet szűkebb megyéjében, Gógánfa kisközségben. Hőnigsfeld sohase volt kommunista, liberális polgár inkább. Mégis, amikor a kommün bukása után Bicskére az Osztenburg-különítmény bevonult, az ügyvédet Salm gróf és Vértessy főhadnagy személyesen botozták meg.

Nagybátyám a botozást – s egyáltalán a bosszúállást – nem tartotta keresztény hitével összeegyeztethetőnek. Vallási, faji előítéletet nem ismert, az antiszemitákat mélyen megvetette. A véresre vert ügyvédet azonnal barátjává fogadta, vasárnapi ebédjeire attól kezdve állandóan meghívta, és mind a Takarékpénztár, mind a plébánia pörös ügyeit őrá bízta.

Tekintete, csöpp iróniával, ezt kérdezte most:

– Szeretlek és tisztellek, drága Tivadar! De ugye Lenin és Sztálin rendszerében aligha ehetnél osztrigát, galambpástétomot, a szarvasgombáról nem is beszélve?

Hőnigsfeld ügyvéd mosolya mintha keresztapám kérdő pillantását viszonozta volna:

– Nagyobb fordulat esetén én hívnálak meg téged ráksalátára. És kaviárra is talán.

Hőnigsfeld doktornak elemista és alsós gimnazista koromban óriási tekintélye volt előttem. Apám ezzel-azzal, hivatalos iratokkal többnyire, át-átszalasztott irodájába.

– Köszönöm fáradságát, kedves István – mondta ilyenkor tartózkodó, finom udvariassággal. – Szíveskedjék átadni édesapjának üdvözletemet.

Így, ebben a hangnemben. A nyolc-tízéves gyereket szigorúan magázta. Mintha előkelő ügyfele, egyenrangú társa lettem volna. Épp csak meg nem kínált egy pohár Calvadosszal vagy cherry brandyvel.

1944-ben pusztították el, Auschwitzban.

A tojásmártásos csibe, a citromos vadkacsa, a mandulás tészta és az ananász után keresztanyám leszedte az asztalt.

A vasárnapi ebéd fénypontja következett. Az én pillanatom.

Apámat nagybátyám azidőtájt kezdte bevezetni a jobb körökbe. Apám a Bicskei Takarékpénztár igen szerény tisztviselője volt még, de fényes jövő állt előtte – ahogy mondani szokták. Bankügyletekben máris nagybátyám jobbkezének tartották, egyetlen bizalmasának. Keresztapám nagyon szerette kiterjedt családját. Egerszegi nagyszüleim kilenc, bicskei nagyszüleim nyolc gyermeknek adtak életet, ezek a gyermekek vetélkedtek egymással a szaporodásban. Nagybátyáimnak, nagynénéimnek, unokatestvéreimnek és az ő utódaiknak se szeri, se száma. Nagyobb családi összejöveteleken, fiatal koromban, a fényképész fő gondja az volt mindig, hogyan tudja a levelezőlapnyi fotográfiára csak negyed részét is rászorítani az egybegyűlteknek.

Bicskén a mi szűkebb családunk állt keresztapám szívéhez legközelebb. Kivált engem szeretett, aki akkor még óvodáskoromat se töltöttem be. Megkívánta, keresztfiát szüleim a vasárnapi ebédekre mindig magukkal vigyék.

– Asztalra a gyereket! – adta ki nagybátyám a jelszót szivargyújtás után. Anyám cipőmet lehúzta már, fehér harisnyában, fehér kisnadrágban keresztapám elé helyezett. A vendégek megértő mosollyal várakoztak.

Keresztapám gyengéden meglökött a tükörfényes asztalon.

Egyhuzamban végigcsúsztam Vass miniszter, Shvoy püspök, a négy oszlopos kanonok, Prockl igazgató úr, Hőnigsfeld ügyvéd és a figyelő többiek előtt. A lendület valahol a vendégsereg végén, Grieger Miklós képviselő előtt fulladt ki. A sóskúti apátplébános visszalökött: az asztal közepéig jutottam el.

– Mi lesz ebből a fiúból? – kérdezte keresztapám.

– Püspöki titkár! – skandálta készségesen adoniszi metrumban a negyedik prelátus.

Prockl Gyula igazgató úr lökött tovább, Shvoy püspök ölében kötöttem ki szerencsémre.

– Nagyprépost! – mondta Shvoy Lajos. Már Vass népjóléti és munkaügyi miniszter előtt hasaltam. Vass fenekemre ültetett újból.

– Bíboros érsek! – hízelgett keresztapámnak a nagyprépost.

Hol hasaltam, hol gurultam, hol a mennyezetre kalimpált fel tisztaharisnyás lábam. Fejem fölött, mint bodros bárányfelhő, fehér szivarfüst gomolygott. Nagyszerű volt ez a csúszkálás a hosszú diófa asztalon. Velem foglalkozott az ország. A bicskei plébánia, a székesfehérvári káptalan, tulajdonképp a magyar királyi kormány is, Vass József révén.

A gyönyörűségtől visítottam, nem akartam semmiképp abbahagyni a szánkázást. Ölébe vett a megyéspüspök, görgetett Csúcs István, taszított rajtam Füle tiszteletes úr, siklottam-repültem-szárnyaltam a délutáni napfényben tündöklő politúron.

Keresztapám tetszéssel fogadta a szemérmes prelátusok tréfás kedvét, a körbenülők játékos vigalmát.

– Főapát leszel – súgta fülembe gyengéden édesanyám. – Frici bácsi vagy a miniszter úr ezt a Vatikánban könnyedén elintézi nekünk.

 

– Ön lett volna az a kisfiú, aki térdemen lovagolt kezdő püspök koromban? – kérdezte Shvoy Lajos emberöltővel később. Néhány esztendővel halála előtt látogathattam meg (Rónay György ajánlólevelével fölvértezve) a közel kilencvenéves aggastyánt, hogy elbeszélgessek vele bicskei emlékeiről, különös tekintettel keresztapámra.

– Egyházunk nagy reménysége volt – folytatta Prohászka Ottokár beteg utóda. – Maga tehát összegyűjti most azoknak az időknek dokumentumait, hogy megpróbálja elmondani az igazságot, felfejteni a tragédiát, ahogy történt? Csak helyeselni tudom.

– Amikor egy kort jellemzünk – válaszoltam –, a történelmi tényeket és életrajzi adatokat nem azért kell alaposan ismerni, hogy ezekből minél többet, minél ügyesebben beleszorítsunk munkánkba, inkább azért, hogy amit kitalál az író, ne kerüljön ellentétbe a valóság tényeivel, hiteles bizonyítékaival.

Az ősz egyházfő ezzel egyetérteni látszott.

Keresztapámba Vass népjóléti miniszter egyetlen mondata vésődött bele kitörölhetetlenül.

– Nekünk kellene gazdagnak lennünk, Frici!

Nagybátyám ezt sohase feledte. Vass halála után sem.

Bicskei nagyapám pék volt. Mindnégy fia az ő mesterségét folytatta. A legkisebb – nagyapám szerint legeszesebb – Martonvásárra került. Gaszt Bélának hívták, pompásan megállta helyét a sütőiparban, de ő többre vágyott. Állandóan törte a fejét; nagyvállalkozó, feltaláló szeretett volna lenni, kigondolni akármit, amivel tehetségének méltóbb teret biztosít. Csak azt nem tudta, mire vállalkozzék, mit kellene feltalálnia.

A húszas évek végén látott hozzá a Magyar Államvasutak, hogy Kandó Kálmán fázisváltós vontatómozdonyai számára kiépítse a budapest–hegyeshalmi duplasínpáros fővonalat. A villamosítás túljutott már Bicskén, amikor Béla nagybátyámban világnagy üzlet körvonalai kezdtek felderengeni. A régi vasútpálya néhány szakaszán új hidakat, új viaduktokat kellett építeni; a régi nyomvonal mentén mind több elhagyott völgyhíd árválkodott.

Anyám öccse a mi konyhánkban kezdett célozgatni: milyen kitűnő anyagok fekszenek, pusztulásra ítélve, ezekben a felépítményekben – ha lebontaná, ha tárolni tudná őket valaki, milyen nyereséggel lehetne túladni rajtuk!

– Komoly befektetés kellene ahhoz, Béla – felelte apám.

– Kölcsönözhetne pár ezret valamelyik bank – suttogta nagybátyám –, jól járna a pénzintézet is, én is.

Apám nemigen akarta megérteni rokonunk célzásait.

Pár hétbe se telt, minden újság a két háború közti béke talán legnagyobb merényletének hírét röpítette világgá. 1931. szeptember 12-én éjfélkor Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi völgyhidat.

Apám kerékpárja kisnyergébe ültetett, délután már ott szorongtunk mi is a bámészkodók tömegében, iszonyodva csodáltuk a bécs–budapesti gyorsvonat mélybe szakadt roncsait, a még füstölgő személykocsikat.

Lehetséges, a térdnadrágos bácsi, aki Biatorbágyon megkínált selyemcukorral, maga Matuska Szilveszter volt. Értesültünk a rádióból: az elmebeteg merénylő visszatért rémtette színhelyére, és kéjesen gyönyörködött másnap robbantási szakértelmének borzalmas eredményében.

Martonvásáron két hétig nem lehetett kenyeret vásárolni akkor. Béla nagybátyám eltűnt a faluból. Nagyanyám szerint három napig a romokat vizsgálta figyelmesen. Később felutazott a fővárosba. Kikkel tárgyalt, kikkel nem, sohase derült ki. De apámat felkereste újból.

– Adjon tízezer pengőt nekem a bank, januárra megduplázom.

– Pénztárnok vagyok – felelte apám –, az elnökség dönt kölcsönök ügyében. Fordulj Frici bácsihoz, ő az igazgató.

– A MÁV megszámítja a hidat zúzalék-árban – rontott be a plébániára Béla nagybátyám. – Soha ilyen lehetőség. Tízezer pengő kell mindössze, és lebontatom. Utána eladjuk a terméskövet, mint legnemesebb építőanyagot. Ha Frici bácsi finanszírozza a vállalkozást, a befektetés három-négyszeresét keressük meg fél éven belül.

Anyám öccse pék mivoltát se tudta megtagadni.

– Mintha vásárolnék rostaalját és elkelne lánglisztként.

Egy év telt el Vass József halála óta. Keresztapámat megtörte hű barátjának hirtelen elvesztése. A nagyprépost íróasztala fölött hiába függött Richelieu és Mazarin arcmása. Amit felépített (felépíteni vélt), oly robbanással szakadt a mélybe, mint Biatorbágynál az éjjeli gyors. Szerelmi szenvedély – Biller Irén ebben aránylag kevés szerepet játszott. Sikkasztás, csőd, panamák: ide torkollt a tragikus végkifejlet.

Keresztapám ezekről mit sem tudott. Ő a világszép színésznőtől, még inkább a feltűnően alig-titkolt kapcsolattól óvta volna prelátus hívét, holott Vass bukásában az operettcsillagra költött, éppenséggel nem jelentéktelen összegek a legkisebb tételt jelentették. Vass József minisztériumában hivatalszolgájától államtitkáráig, Dréhr Imréig, mindenki hozzáférhetett az államkasszához: a hurok munkatársai körül kezdett szorulni, amelyből maga már úgy tudta kihúzni csak nyakát, hogy, végső megoldásul, épp üres nászkerevetén elharapott egy sztrichnines fiolát.

Keresztapám erről sem tudott. Várta türelmesen, az országos dísztemetést követőleg mily pompás alapítványokkal érdemli ki barátja „a nemzet el nem múló háláját nagy fia iránt”.

Addig azonban – úgy érezte – neki is lehetősége nyílhatna tán közhasznú cselekvésre.

Béla nagybátyám elképzelésében esperes keresztapám látott mindenesetre valami megfontolhatót. Anyám öccse előadta, napokra kell csak neki a tízezer pengő; ahogy bontják le, rakják szekérre a hatalmas kváderköveket, szinte helyszínen el tudja adni a rommező maradványait – a kölcsönt ebből azonnal viszszafizeti. A nyereség ezután jön persze, ám annál bővebben, biztosabban.

Elszaporodtak a lutheránusok azidőtájt Bicskén.

Katolikus, református temploma volt már a községnek, zsinagógája ugyancsak. Az evangélikusok fontolni kezdték, mért ne állíthatnának templomot ők is. Az Aranka-gőzmalom közelében, a Földvétel bejáratánál épp kínálkozott alkalmas telek; az építkezéshez Göllner patikusék megindították a gyűjtést. Keresztapám ezzel szemben úgy gondolta, a község túlfelén arra a helyre inkább katolikus templom illenék: a nagyközség római katolikusai még egy szentegyházat szépen el tudnának tartani. Közrejátszott hiúsága is: Bicske első embere, a legközelebb üresedő püspöki szék várományosa restellhetné magát, ha küzdelem nélkül átengedné a terepet a konkurens felekezetnek.

Apám elsápadt, amikor Frici bácsi utasította, vegyen ki tízezer pengőt a páncélszekrényből.

– Összesen ha van tizenhétezer pengőnk – mondta apám –, ebből tízezer Seftsik Jánosé. Mi történik, ha a bőrgyárosnak holnap lesz éppen szüksége betétjére?

– Hónapok óta hever nálunk az a pénz bolygatatlanul – válaszolta nagybátyám –, mért jönne érte most? Egy-két hétre kell csak, ne nyugtalankodj. Visszaadom kamattal, sohase fogja megtudni.

– Nincs jogunk hozzá – védekezett apám.

– Édes fiam, én vállalok minden felelősséget. Béla üzlete biztos. Azt se hidd, nekem kell ez az összeg. Amit nyerek rajta, Istené lesz. A biatorbágyi roncsokból fölépítem Bicske második római katolikus templomát.

Apám tehetetlennek bizonyult nagybátyjával, egyben igazgatójával szemben. A tízezer pengőt anyám öccse megkapta. Sietett vele szálláshelyére, nagyszüleimhez, akik a plébánia közvetlen közelében laktak, hogy holnap szervezni kezdje kőmíveseivel és fuvarosaival a torbágyi romok és ki tudja még milyen völgyhidak haladéktalan eltakarítását.

Rott Nándor veszprémi püspök utazott keresztül másnap Bicskén. Keresztapám ebédet adott a főpap tiszteletére. Tizenkét személyes ebédet csak, hétköznap volt. Grieger Miklós képviselő, Hőnigsfeld ügyvéd, Göllner patikus, Prockl Gyula iskolaigazgató, Ullman körorvos, Gunda néni volt hivatalos még és a megyéspüspök néhány kísérője. Én a macskaasztalnál a mostrancia alakú csengővel játszottam.

Keresztanyám a báránycombot szeletelte már, amikor apám jelent meg hamuszürkén az ajtófélfa keretében. Köszönni se tudott, felbukkant mögötte Seftsik János, akit keresztapám Vass népjóléti miniszter tavalyi látogatása óta többé nem hívott meg ebédjeire.

– Maga tolvaj, maga gazember, maga hozzányúlt a más pénzéhez! – üvöltötte a bőrgyáros. – Adja vissza a betétemet azonnal, mert följelentem!

Dermesztő csend telepedett az ebédlőre. Keresztapám arca lila lett, mint a szemben ülö kanonok cingulusa.

– Vágok még egy szelet husikát – mondta Gunda néni.

– Menj át, fiam, Bélához – szólt kisvártatva nagybátyám apámnak. – Kérd vissza, hozd ide azt a pénzt.

Az evőeszközök nem csörögtek, mozdulatlanul nézett maga elé a vendégsereg. A pecsenyezsír rádermedt a tányérokra.

Seftsik bőrgyáros irgalmatlanul megfizetett keresztapámnak a tavalyi, kerti jelenetért, amikor Vass Józseffel megvetően elfordultak tőle.

Keresztapám tudta, nyilvános megszégyenítése most pályafutásának végét jelenti. Sohase lesz püspök már. A Szent Ágoston-templomot sohase fogja felépíteni a biatorbágyi völgyhíd kváderköveiből. Szakadékba zuhant az ő élete is, tervei füstölgő romok, innét nincs többé feltápászkodás.

– Töltök egy kis borocskát – mondta Gunda néni.

Apám öt perc alatt fordult meg nagyszüleim háza és a plébánia közt. Keresztapám életének ez volt leghosszabb öt perce. Béla nagybátyám nem nyúlt még a pénzhez. Keresztapám nehézkesen fölállt; ötszáz pengőt hozzátett a tízezerhez.

– Egynapi kamat – dobta erőtlenül az asztal sarkára a papírszalaggal átkötött bankjegyköteget.

– Török egy kis kenyeret – szólt Gunda néni.

– Goethe írja valahol – fordult halkan Rott Nándor megyéspüspök Ullman körorvoshoz –, hogy sokszor igen drágán kell megfizetnünk tévedéseinkért, de még ilyen drága áron is jó üzletet kötünk, ha végül megszabadulunk tőlük.

– Nekünk megvan otthon a komplett Goethe – mondta Gunda néni. – Bár nem is tudom, nem a komplett Schiller-e.

Keresztapám arca már nem lila – sötét és szederjes volt. Lehajtott fejjel, nehéz léptekkel ment ki az ebédlőből.

 

– Irgalmas Isten! – sikoltott kintről keresztanyám. – Irgalmas Jézus!

Ullman körorvos, a megyéspüspök és apám siettek a hang irányába. Nagybátyám vetett ágyán feküdt, szeme nyitva, meg-megrángó arca furcsán merev mégis. Mondani próbált valamit, suttogni se tudott.

Ullman doktor kinyitotta orvosi táskáját.

– Ego te absolvo – kezdte Rott megyéspüspök.

Keresztanyámat rázta a zokogás.

Apám átölelte vállamat; én kitéptem magam karjából. Megnyomtam a mechanikus ezüstcsengőt. A szerkezet élesen felcsörömpölt. Futottam vele ki a kertbe, Ásványi tisztelendő úr szobájába.

– Meghal a keresztapa! – kiabáltam, és berregett kezemben a monstrancia alakú készülék.

Körbenyargaltam a terebélyes ezüstfenyőt, az utcán száguldottam már. Újra felhúztam, újra csengésbe hoztam az óraszerkezetű jelzőeszközt.

– A keresztapa! – harsogtam túl az el-eltorzuló, egyre kellemetlenebb ezüsthangot.

– A keresztapa! – adtam tudtára az egész főtérnek, toporzékolva, bőgve, a hallatlan eseményt.