Jézus Krisztus – törve – hollandul is beszélt.

Az Üdvözítő, apai dédanyám szerint, ezen a nyelven szólította meg Seiler Jozefát és bátyjait egy amszterdami szárazdokkban.

Távolabb a tengeren vitorlás korvettok és karavellák ringatództak, aranycímeres velencei galeászok; partközelben széles kormánylapátú Hanza-koggék és lassú németalföldi szállítóhajók. A család épp maga elé terítette olcsó kikötői matrózebédjét (sós halat fehér cipóval), amikor szekerük mellé állt elszegényedett halász képében az Úr.

Seilerék megkínálták néhány falattal.

– Itt aligha keresitek meg kenyereteket – mondta az ápolt szakállú, hosszú hajú koldus. – Leidentől Rotterdamig errefelé árbockötelet gyárt vagy árusít minden kötélverő. Menjetek Magyarországra, a törökök megbecsülik a hasznos háziipart.

A tizenéves lányt, aki mérsékelt sikerrel kínálta áruját a rakparton és környékén, hollandnak nézte a Megváltó. Pedig német volt. Apjával, testvéreivel öt éve érkezett Amszterdamba. A család Brandenburg és Szászország határvidékéről származott, egy Odera menti faluból. Szászok, lengyelek, balti litvánok és a lovagrend porosz telepeseinek vérkeveredéséből. A falut, ha nevét dédanyám híres, negyvenkét soros bibliájába pontosan jegyezték fel ugyan, Oberoderwitznek hívták. Ugyancsak dédanyám elbeszélése szerint, akinek az ő nagyanyja mesélte, hat fehér tetejű ponyvásszekéren innét indult el a feltűnően nagyszámű család az Egyesült Tartományok irányába, még György Vilmos választófejedelem, Gusztáv Adolf tunya sógorának uralkodása alatt, a harmincéves háború tizenötödik esztendejében.

Jozefa a XVII. század második harmadában zalaegerszegi nagyapám felmenőinek családjába házasodott be. Ősanyáim közt ő az első, akinek emlékét rokoni hagyomány, úgy-ahogy megőrizte.

Jézus Krisztus Flandriában művelt azidőtájt vízi csodát (Balzac elbeszéléséből tudjuk), bizonyára onnét érkezett vagy menekült inkább a spanyol jezsuiták elől a szabad Németalföldre – így találkozhattak vele a Seiler testvérek azon a nevezetes délutánon. Jozefa akkor még hírét sem hallotta természetesen Egerszegnek, a koldusban is később ismerte fel Isten egyszülött fiát.

Ősanyám apja a Győzhetetlen Armádia pusztulásának napján, 1588 augusztusában ülte lakodalmát. Tengernyi víz folyt le az Oderán, amikorra a hajóhad szerencsétlenségének világraszóló híre Oberoderwitzbe eljutott. A szászországi faluban a világraszóló szenzáció az év Szent Lőrinc ünnepén Seiler kötélverő mester esküvője volt.

Az erőteljes, százkilencvenhét centiméter magas ifjúnak kezdetben túlnyomórészt lányai születtek, később fiai inkább. A fiúk kendertermesztők, bányászok, csizmadiák, takácsok, muskétások, gyógykovácsok vagy – apjuk mesterségét folytatva – kötélverők lettek, sőt egyikük-másikuk folyami révész, Hanza-hajós, ezreddobos; míg a lányok lepénysütők, bábák, javasasszonyok és csak kisebb részben énekesnők, háztartásbeliek.

Egyről beszélünk most közülük hosszasabban, ősanyámról, Jozefáról, apja későnszülött kedvencéről, második házasságából született utolsó gyermekéről.

Jozefa lehetett – emlékadatok alapján legalábbis – a család esze, rétek, erdőzugok, domboldalak barátnője; a gyógynövények hasznát, alkalmazhatóságát oly kiválóan ismerte, hogy tizenhárom éves korára (nagyanyjával egyetemben) már-már boszorkány hírébe keveredett. Kapható volt nála mindig panacéa, tinktúra, extraktum laposguta, szárazbetegség és mellhártyalob ellen; labdacs, pasztilla, rázókeverék bőrdaganatokra, ótvarra, fekélyre; tapaszok, tabletták, elixírek ezenkívül hurut, köszvény, zsába orvoslásául; vízkór ellen gyöngyvirágsűrítmény, féreghajtásra ördögbordagyökér, valamint csodasó, velencei síkpor és mandragrakenőcs az arra rászorulóknak. Törött csontot ügyesebben illesztett össze, rakott sínbe, mint a harmincéves háború leggyakorlottabb felcserei. Jozefa vette rá hatvanöt esztendős atyját, hogy a napról napra fenyegetőbb hadi események elől távozzanak mihamarabb, azaz – Drezdán, Weimaron, Eisenachon át – mentsék vagyonukat késedelem nélkül a békés Németalföldre.

– A Tartományok: tengeri hatalmasság – magyarázta Jozefa. – A mi műhelyünk hajóköteleiről nevezetes. De ki mer, apám, az Odera folyón fölvitorlázni manapság Stettinbe? Ha stratégiai árut adunk el a Protestáns Uniónak, fölakaszt bennünket a Katolikus Liga; ha kereskedünk a svédekkel, meggyűlik bajunk a bajorokkal. Próbáljunk szerencsét az Egyesült Hollandiában, míg a német fejedelemségeken átszekerezhetünk egyáltalán.

A lánynak igaza volt, a porosz-balti szomszédvidéken, a harmincéves háború félidején, mind rosszabb üzletnek bizonyult a kötéláru, kivált igényesebb, jövedelmezőbb fajtája. Pányvák, zsinegek, zsákvászonspárga elkelt valahogy; egy-egy cseh vagy lengyel ekvilibrista is felbukkant néha, sehol oly húrvékony, ugyanakkor férfisúlyt is elviselő fonalat nem gyártottak mutatványosok számára, mint a messze földön híres Seileréknél. Ha két oszlop közé a kötéltáncos kifeszítette, néhány méterről már vadorzó szeme se vette észre: azt az illúziót keltette csakugyan, mintha az egyensúlyozó művész a levegőben járna. De finom kötélhágcsót nem vásároltak többé a szőke szász lányok, hogy szerelmesüknek holdas éjszakákon az erkélyről alábocsássák; az erkölcsök eldurvultak, Gusztáv Adolf dragonyosai, Tilly muskétásai nem udvarlással töltötték az időt, ha beszállásolták őket valamelyik faluba, kisvárosba. Sátorkötelet, vontatókötelet és hurkot akasztófához minden beszerző őrmester keresett volna Oberoderwitzben, csakhogy épp ez okozta a gondot – kutatták, vitték: fizetni azonban felejtettek érte. Akár császári, akár svéd csapatok szálltak meg egy helységet, hadizsákmánynak tekintették a javakat; iparcikket, élőállatot, asszonynépet egyaránt.

Seilerék megrakták tehát málhás szekereiket legkelendőbb áruikkal, vitorlakötelekkel főleg (karvastagságú csarnakokkal, elszakíthatatlan nyaklókkal, lejtőkkel), de vittek templomok számára harangkötelet és kocsideréknyi fehér, fonott kötélövet a kapucinus barátoknak, akik a holland határon ott nyüzsögtek ugrásra készen a spanyolok megszállta déli tartományokban.

Hat piros bordázatú, zöldkerekes társzekérből állt a karaván, minden szekér elé négy széles patájú, nehéz mecklenburgi lovat fogtak Seilerék, mind a hat szekérre három-négy félelmetes Seiler fiú kapaszkodott föl, az utolsóra, amelyre az oberoderwitzi műhely kötélfonó gépeit és szerszámait rakták toronymagasra, húguk még, Jozefa és idősödő szüleik. Oldalukon karddal, kezük ügyében frissen felporzott pisztollyal így vágott neki a család a hosszú, zavaros útnak a szabad Hollandia irányába. Valóságos kis hadsereg, mozgó erődsor voltak, Wallenstein zsákmányra éhes martalócai, a protestáns választófejedelmek ellencsapatai tízszer meggondolták, érdemes-e sarcért rájuk törniök. Ha próbálkoztak vele mégis, tapasztalhatták tüstént, prédát szerezni, harácsot behajtani a würzburgi püspöktől is könnyebb, mint Seilerék magánhadseregétől.

Hónapokig tartott az út a zölderdős Szudéta-vidéktől Amszterdamig, óvatosan haladtak, a svéd zsoldosok vesztegzárán éppúgy keresztülsiklottak, mint II. Ferdinánd ostromgyűrűin – a család komolyabb veszteséget alig szenvedett végül.

Wallenstein halálának havában gördültek át föltornyozott szekereik a flamand határon, műhelyüket a déli fakikötő szomszédságában tavasszal fölállították már. Kurta néhány év múlva azonban Seileréknek be kellett látniuk, a holland vállalkozás üzletileg távolról se váltja be reményeiket. Nem éheztek ugyan, de vagyonuk alig rúgott pár száz aranytallérra, württenbergi dupladukátra, amikor a koldus szóba elegyedett velük a sólyatér fölött.

– Özönlenek ide a francia hugenották, vallon tájról pedig a kálvinista takácsok; tele jó mesteremberekkel az egész város. Oda siessetek, ahol nincs túlkínálat ügyes iparűzőkből – folytatta a hosszúhajú koldus. Jozefa azonban félig értette csak szavait, hollandul – noha ötödik esztendeje éltek Amszterdamban – valamivel gyöngébben tudott még, mint a méltóságos arcú idegen.

A sólya szélén ifjabb férfi rajzolgatott. Könyvnagyságú táblára feszítette papirosát, olykor a Seiler lányra tekintett. Fiatalasszony állt mellette, férje súgott neki valamit.

– Saskiának hívnak – lépett Jozefához a menyecske. – Az uram festő, olyan arcot keres éppen, amilyen a tiéd. Itt lakunk a Breestraaton, látom, ráérsz, ha elkísérsz bennünket, készít rólad egy szép olajképet.

Az asszony németül beszélt.

– Hallom, német vagy – fűzte hozzá.

Jozefa kérdőn bátyjaira tekintett. Azok semmi illetlent nem találtak a házaspár szándékában, megvonták vállukat, húgukra bízva a döntést.

Jozefa perdült egyet, pukedlit csinált a művész előtt, felesége belekarolt a lányba, már indultak is a belváros felé. Magas tetejű, keskeny polgárházak közt haladtak, az utcákon damaszt alapanyagú, nyusztprémes kabátban gazdag portugál zsidók ácsorogtak boltjaik előtt. Vászonszövők, pamutfonók, csizmakészítők, posztógyártók – mindnyájan ismerték a festőházaspárt, barátságosan integettek.

Jozefa soha annyi képet nem látott együtt (külön-külön se), mint abban a breestraati műteremben. A festő először lavírozással kombinált finom tollrajzot vázolt fel róla, alig tenyérnyi nagyságút, utána ült csak vászna elé. Jozefa közben járkálhatott föl-alá, nézelődhetett, lapozgathatta a bőrmappákat – metszetek, rézkarcok, nyomatok gyűjteményét. A fiatal festő néha-néha állította csak meg.

– Most ülj mozdulatlanul fél percig. Jól van. Most pillants rám. Az albumot, lassan, forgathatod azért.

Jozefa forgatta a finom kecskebőr albumot. A harmadik rajznál megállt. Sárgás papíron, barna bisztertintával furcsa ladikot örökített meg a mester.

– Ilyen nincs – nevetett a lány.

Tömzsi csónakot ábrázolt a kép, de nem vízen suhant: négy keréken száguldott egy város főútján. Vitorla feszült fölé, a járművet a szél ereje hajtotta. Futottak előle a járókelők.

– Stevinus tanár automobilját nézed? – kérdezte a festő. – Én gyerekkoromban láttam még, egyszer föl is kéredzkedtem rá. Simon doktor, mert így hívtuk, híres fizikus volt ifjúságom idején. Efféle találmányokon törte mindig a fejét. Ő mesélte apámnak, Héliodóroszban olvasta valahol: az athéni templomok udvarán az áldozati állatot önjáró kocsik szállították oltárhoz. Ezek a gördülő eszközök taposás által haladtak, rabszolgák működtették őket. Stevinus világéletében olyan járművet akart szerkeszteni, amelyhez nem szükségeltetik emberi erő, lóerő sem – ez lett belőle. Emlékszem, ragyogó pirosra lakkozta csónak-szekere bordázatát, zöldre kerekeit. Szélben jól haladt, csak nehezen lehetett kormányozni, városi közlekedésre teljesen alkalmatlannak bizonyult. Kétszer is belerohant a cserepesek boltjába, akkor kivonták a forgalomból. A magyarok az ő pusztáikon tudnák használni talán, mifelénk nincs jövője az ilyesminek.

– A magyarok? – csodálkozott Jozefa.

A festő nem válaszolt, olajképét félbehagyva, hirtelen másik tollrajzot készített a lányról.

– Ez az arcod kell nekem, amikor csodálkozol. Igen figyelemreméltóan tudsz csodálkozni – szólt felelet helyett.

Jozefa más látványban volt elmerülve már. Az albumot hátulról kezdte lapozgatni. A visszafelé számított harmadik rajznál tágra nyílt szemmel megállt.

Saskia öt zsömle nagyságú kenyeret és két pirosra sült halat hozott be közben.

– Ha megéheztetek volna.

– Csodálkozz! – mondta a festő.

A lány mintha meg se hallotta volna.

– Ki ez? – suttogta zavartan, nyitva hagyva ölében a súlyos rajztömböt. – Ezt az arcot ismerem.

A festő mögéje került.

– Szoktad olvasni a Bibliát, nem?

– Aki itt középütt áll, zsidóktól körülvéve, őt kérdezem. Nem tudok olvasni.

– Róla egész sorozatom van. Plébánostok odahaza beszélt bizonyára a csodálatos kenyérszaporításról. Nézd nyugodtan. Ha még előbbre lapozol… igen, túlnyomórészt vízi jelenetek. Ezen tavi halászokkal beszélget a Genezáret fövenyén. A következőn kilép a csónakból, és jár a hullámokon. Itt pedig, tegnap reggel rajzoltam a parton, áll sekély merülésű bárkájában, és prédikálni kezd éppen: Boldogok a ti szemeitek, hogy látnak, és a ti füleitek, hogy hallanak. Nem bánom, ezt az egyet neked ajándékozom, amiért modellt ültél ma délután. Ha van Bibliátok otthon, tedd bele. De jól vigyázz rá, Leidentől Amszterdamig az ilyen lap száz forintot ér!

A háziasszony körbekínálta az uzsonnát, vendégük észre se vette.

– Másfél órája sincs, hogy ez a te embered kiszállt egy csónakból. Állástalan tengerésznek hittem. Arra akart rávenni bennünket, menjünk a Török Birodalomba vagy talán Magyarországra; nem értettem elég pontosan. Jézussal beszéltem volna? – kérdezte Jozefa.

– Ez minden további nélkül elképzelhető – simogatta meg a lány haját jóindulatúan a festő.

Egy vénségesen vén varjú.

Azzal dicsekszik, olyan öreg, hogy személyesen hallgatta Assisi Ferenc testvért, amikor a szent prédikált a madaraknak. Ezért bigott kissé. A templom körül röpdös, a plébános kertjében szedi begyre magát szöcskével, bogárral.

A még öregebb szürkegalambbal nem vetekedhet persze. Ő a harangtoronyban lakik, szívesen tollászkodik a félköríves bejárat fölött; a többi madár a Sancta Trinitas harmadik személyét csodálhatja benne – tévhitüket a tekintélyes szárnyas nem siet szétoszlatni, oly méltósággal viselkedik, mintha a Pünkösdi Lélek lenne csakugyan.

A sármány mit se törődik égi dolgokkal. Művészcsaládból származik. Öntudatosan hirdeti, hogy a Pastorale-szimfóniát voltaképp az ő szépapja szerezte: ő fütyülte azt a dallamot, amelyet 1808-ban a heiligenstadti erdőben Beethoven hallott – a zeneszerző csak lekottázta.

Családunk apai ágának őstörténete fenti madarak eredeténél hitelesebben bizonyítható.

Az imént említett harangtorony Károly nagybátyám zalaegerszegi madármegfigyelő állomására vetül. Rejtélyes rokonom, Festetics herceg unszolására, a millennium után költözött állatnevelő telepével Egerszegre. De nemcsak mintaszerű ornitológiai szakcikkek sorozatát írja mintaszerű gyümölcsösében; kutyákat, majmokat is idomít az angolgyepes udvaron – említettem, vagy fogom említeni még. Ő rokonságunk erdélyi, nemesi ágának főúri körökben is szívesen látott képviselője, a dunántúli kisváros iparűző Lakatosaival alig tart kapcsolatot. A Zala megyei Lakatosok cipészek, csizmadiák, bőrösök, vasverő kovácsok a vereckei bejövetel óta vagy még régebben. Ámbár anyja vagy felesége révén egy-egy félig nemes akad olykor köztük is; a szorgalmas, vagyonosodó családba a szerényebb földbirtokkal rendelkező kisnemesek éppenséggel nem tartják méltóságukon alulinak beházasodni már.

Az első, írásos dokumentum céhalapító szépapámról maradt fenn: Lakatos István agilis vasszerszámával a marhavásáron bántalmazott egy Veszprém vármegyei kereskedőt – ez olvasható a város 1702-ben kelt, latin nyelvű Tanúvallatási Jegyzőkönyvében.

Csíkszentsimonyi és ernyesi Lakatos Károly ereiben hűvösebb vér zubog. Verekedni csak tudományos folyóiratok hasábjain szokott, két nem kevésbé híres vetélytársával, Herman Ottóval és Chernel Istvánnal főleg. A Bibliographia ornithologica Hungarica körül késhegyig menő vitákat folytat kongresszusok pulpitusairól akadémikusokkal – egyetemi tanárokkal, a nagy Brehm tekintélyét se kímélve olykor. Igen, Károly bátyám a kiegyezést követő évtizedek Nagymagyarország-szerte számon tartott madárszakértője, a Természet folyóirat szerkesztője, aki néhány esztendeje még Vajda János költővel járt vadászgatni, őszi kopózásra Kendilonára Telekiékhez; Bikolra, Pásztóra és Palics nádastavaira továbbá.

Károly nem kedvelte Vajda Jánost, pedig a költő is értett a kutyákhoz, épp csak nem szerette őket. Legfőképp azonban Vajda szerelmi líráján bosszankodott.

Amikor a magyar irodalom és a bécsi felső tízezer köreiben egyaránt elhírhedett Kratochwill Gina, vén kitartója, galántai és fraknói gróf Esterházy Mihály császári és királyi kamarás 1866-ban bekövetkezett hirtelen halála után jó évtizeddel óriáscirkuszt alapított, az apróállat-utánpótlást Károly nagybátyámnál rendelte meg. Akkori szeretője, Dietschbold porondmester vitt Bécsbe a Monarchia-szerte számon tartott egerszegi tenyészetből három pár intelligens kínai palotakutyát a szépséges műlovarnőnek, és egész ketrecre való bundermajmot még.

Kétuszályos vontatóhajó szállította a társulatot a császárvárosból Pozsonyig, a több mint száz idomított emlőst és szárnyast, Gina főúri szintű lóállományát; nem utolsósorban Hannibál Róma előtt rémületet keltő ormányosainak utódait, Mr. Edmond valcertáncossá szelídült észak-afrikai elefántjait. Utóbbiak beszerzésében Károly nagybátyám féltékenyen csodált vetélytársa, az ugyancsak jó üzleti érzékkel megáldott, élelmes Alfred Brehm segédkezett Véghelyi Oroszy Georgine kisasszonynak. A gyönyörű cirkuszdirectrice negyvenedik életévében járt a pozsonyi premier idején.

„Kiválóbb cirkuszt fog látni, mint a német Renz, izgalmasabbat, mint a New York-i Barnum” – írta a múlt ifjúság tündértavának hattyúja. Nagybátyám fejcsóválva olvasta Georgine von Oroszy illatos levélkéjét. Átlátta azonnal a váratlan üzenet alig leplezett hátsó szándékát; nem neki, állatközvetítéssel is foglalkozó komoly tudósnak szól a meghívó, mogorva barátjának és vadásztársának inkább. A Húsz év múlva szerzőjének óhajtja bizonyítani a változatlanul huszonévesnek látszó amazon, hogy ami lett, aminek hírét-nevét köszönheti, korántsem szerelmi szolgálataival vívta ki magának, az agg hitbizományos gróf irigyelt-megvetett kedveseként (amint azt bizonyos versciklusok hol sejtetni engedik, hol határozottan állítják): saját eszével és merőben más irányú tehetségével még inkább tud érvényesülni a nagyvilág színpadán, ha épp úgy hozza kedve.

– Magammal viszlek Pozsonyba – vonta félre Teleki gróféknál Vajda Jánost Lakatos Károly. – Láthatsz tizenhét bohócot, kígyóembereket, zsonglőröket. Föllépnek légtornászok is: a Cinquevallik a harmincéves háború óta ekvilibristák, oly pókhálóvékony, azóta se gyártott oberoderwitzi kötélen egyensúlyoznak, hogy azt hihetnéd, a levegőben sétálgatnak, azaz siklanak és repülnek.

– Még mi lesz? – kérdezte zordan a költő.

– A kötéltáncosok után Mr. Paul, a titokzatos indiai mágus mutatja be tudományát. Majd Marie és Felix Chiarini lovasartisták.

– Más nyargoncok nem produkálják magukat?

– Ott lesz Artiselli kisasszony műlovarnő is.

– Csak Artiselli kisasszony? – kérdezte emelt hangfekvésben Vajda János, aki naponta olvasta a Pester Lloydot, sőt a Pressburger Zeitungot is.

– Jó – adta be derekát Károly nagybátyám –, fellép Ő is, azt üzeni, arról ismerjük meg, fekete paripája fehér csillagot visel a homlokán. Aztán az én palotakutyáim következnek.

– Fehér csillag, palotaeb – káromkodott Vajda. – Ginából akkor se lesz csillagkeresztes palotahölgy. Eredj a pokolba a cirkusztokkal!

Ornitológus bátyám egyedül utazott Pozsonyba, érdekelték, hogyan szerepelnek majmai, kutyái. A Wohlmuth papírkereskedésben 1 Ft 50 krajcárért az első sorba váltott páholyt magának: Georgine csak levelet küldött Zalaegerszegre, tiszteletjegyet valahogy elfelejtett mellékelni – ezen tudós bátyám nem sértődött meg, a lóversenypályákról ismerte már Ginát, hallotta másoktól is, pénzügyi nagyonalúsággal csöppet se gyanúsítható.

Az esti sátorcirkusz tündöklő fényben ragyogott, a legmodernebb áramfejlesztő gőzgépek szolgáltatták a mindenkit ámulatba ejtő villanyvilágítást. A bonyolult elektromos szerkezetet szerény belépődíjért napközben külön is meg lehetett csodálni.

Mr. Edmond elefántbalettja és a pöttyös labdákat gurító barnamedvék után tüstént Véghelyi Oroszy Georgine úrlovas szereplése következett.

Fanfárok és réztányéros dobok fortissimójára fekete angol telivérjén ugratott be a bámulatos hölgyidomár. A száraztakarmányon tartott kényes paripa először élénk, térölelő léptekkel körbevitte csak úrnőjét, aztán könnyed ügetésbe fogott. A világosszürke ruhába öltözött amazon egész testével ritmikusan követte a fehér homlokcsillagos állat mozgását. Arca azonban mozdulatlan, tekintete szenvtelen maradt.

– Mint a Montblanc csúcsán a jég – súgta nagybátyám fülébe a Pressburger Zeitung újkori irodalmunkban is tájékozott rovatvezetője.

A pompás paripa átcsapott rövid vágtába, kurta fordulatokkal jobbra, majd balra kanyarodott, anélkül, hogy a feszítőzablát lovasa meg is érintette volna. Csak tenyerével paskolta az állat nyakát, úgy irányította.

Zsöllyékben, páholyokban fehér kesztyűk villantak, előkerült néhány színházi, sőt katonai távcső.

– Micsoda kanca! – röhécseltek kétértelműen a méneskari tisztek.

Lakatos Károly nem volt hippológus. Amit percek alatt megállapított: ha Gina von Oroszy valamihez ért, a lovagláshoz mesterfokon.

Lobogtak a ponyvacirkusz függönyei, a porondon vágtattak már a lovasartisták: a Chiarini testvérpár, nyomukban Artiselli kisasszony. Felix Chiarini tótágast állt nyergében, húga, Marie féloldalasan csüggött a kengyel mellett, búzaszőke haja a földet söpörte. Egy hatalmas gongütésre hirtelen megtelt az ovális pályatér, a lovak lába alatt kutyafalkák rohantak át, a magasban lengeni kezdett gyűrű, létra, nyújtó. Majomszerű bohócok ragadták meg a fülecselt mászókötelet, fölöttük légtornászok repdestek.

Egyszerre mozgott minden, valami láthatatlan központ körül keringve, mint az ősrobbanás után a keletkező világ részecskéi. A sűrű centrumban föl-fölcsillant Dietschbold úr aranylampaszos nadrágja, megcsattant olykor hosszú ostora is, a kavargást mégsem ő irányította: Gina volt a valódi karmester, körülötte forgott az egész menazséria, minden. Ő nem zsonglőrködött, mint a Chiarini testvérek (hűvös méltóságához nem illett volna), de ott volt mindenütt, mi több, mindenütt egyszerre.

Lakatos Károly előtt másodpercre torpantotta meg ágaskodó lovát, a szoborrá merevedett állat patái az ornitológus orrát érintették szinte.

– A barátja? – sziszegte Gina, büszkén letekintve rá.

Károly megvonta vállát.

– Körülötted forogna, ha itt lenne – gondolta. – Különben körülötted forog így is.

Másfél óra múlva, mikor bemutatkozásukat megünnepelni a társulat és kiválasztott vendégeik csavargőzösen átkeltek a jobb parti zöldvendéglőbe, ugyanaz a büszke mosoly vonaglott még Oroszy kisasszony ajkán.

– Mit gondol – faggatta évődve nagybátyámat –, ha sorsomat nem Cseklész hitbizományos urával kötöm össze húszéves koromban, hanem hozzámegyek a Királyi Állami Reklamáló Bizottság hivatalának segédtisztjéhez, nagyobb most Pest-Budán a becsületem?

– Olvasta később annak a segédtisztnek a verseit?

– Maga talán szereti azokat a verseket? – adta vissza a szép, fagyos démon Károly nagybátyám kérdését kérdéssel.

Ebtenyésztő rokonom bevallotta, nem kedveli Vajda költeményeit. Racionális elméje képtelen volt megemészteni, hogy lehet évtizedekig epekedni valakiért, aki sohase biztatta reménytelen szerelmesét, aki soha, kisujját sem ígérte neki.

Lakatos Károly bezzeg nem ismert lírai bánatokat. Ő családunk józanabb ágából származott, amelyből ha néhány fantaszta kikerült is, költő véletlenül se. Jóvágású férfi volt, irigyelt vadász, aki értékes trófeákra nemcsak erdőn-mezőn tett szert – előkelő szalonokban is.

Vajda János nem kedvelte Károly nagybátyám vadásztrófeáit.

 

Húsz év múlva, amikor a Húsz év múlva címzettjének méltóságos Esterházy Mihály császári és királyi kamarásról rámaradt Hauptgasse 16 szám alatti barokk palotája – legmagasabb turfdicsőséget szerzett angol telivérjeivel egyetemben – rég ráment már hírhedett cirkuszvállalkozására, délceg bátyámat élete legsikeresebb vadászzsákmánya várta haza izgatottan egerszegi állatnevelő s -tenyésztő telepére: a rajongó, kissé különc Bettina, Gottlieb Daimler stuttgarti gépkocsigyáros unokahúga.

Károly a lenszőke Bettinát kevéssel Kratochwill-Véghelyi Oroszy Georgine magyarhoni bemutatkozása után ismerte meg, Drezdában. Zalaegerszegi rokonom a város híres állatkertjének akkor adott el hat pár saját nevelésű bundermajmot, Alfred Brehm alig titkolt bosszúságára, mert ezt a pompásan fizető üzletet – említi valahol elbeszélésem – ő szerette volna megkötni az Igazgatósággal.

A tizennyolc éves festőnövendék a mackók barlangja előtt rajzolgatott, füzetében tekintélyes szürkemedve körvonalait vázolta fel éppen, amint pettyes bőrlabdát görget. Gina hirdette meg a főiskolásoknak: vándorcirkusza drezdai föllépésére készítsenek plakáttervet neki. Vajda János szerelme, a csak művészileg gyümölcsöző, de anyagilag sikeresnek jóindulattal se mondható pozsonyi és pesti szereplés után itt, a gazdag szász tájon próbálta egyensúlyba hozni aggasztó veszteségeit. Csábító tiszteletdíjat ajánlott föl annak a növendéknek, akinek munkája megnyeri tetszését. Daimler mérnök szegény unokahúga kapott az alkalmon, pályázni készült ő is.

– A medve, ha művészpályára lép – állt meg Bettina mögött Lakatos Károly –, legyen barna, kedves, kicsi. Maga egy Ursus terribilist rajzol, amely szürke, barátságtalan és nagy termetű. Mintáját válassza a magyar Felvidékről inkább, esetleg a Máramarosi-havasokból. A tót mackó szelídebb, a lengyel idomíthatóbb. Amerikai grizzly pöttyös labdával sose játszik, ügyeljen erre.

– Az orosz?

– Csak a kancsukára hallgat.

Családi hagyományaink a beszélgetés folytatását nem őrzik. Amit biztosan tudni lehet: Károly meghosszabbította szászországi tartózkodását, Gina drezdai premierjén az ifjú művésznő mellette ült az első sorban. A műsor, mint Pozsonyban és Pesten: táncos léptű elefántok, de mindenki egy fekete paripán száguldó, karcsú Dianára figyel; sárga herélten tótágast álló akrobaták, de középütt eközben is a derbigyőztes kentaurlány. Míg dobogóra pattan három tigris, ő rohamgáton ugrat át; míg légtornászok röppennek egyik trapézról a másikra, ő a hippogriff – majomra, medvére, kígyóemberre nem érdemes figyelni. A bohócokra legföljebb, kintről minden poénjukba belebégetnek, belemekegnek a birkák és kecskék, akik az előadás végén az engedelmes oroszlánok s egyéb húsevők vacsorái lesznek majd.

– Kár, hogy nem figyelt rám azon a pozsonyi vacsorán – fordult a szünetben kacéran Oroszy kisasszony nagybátyámhoz. – Érezhette volna, semmi kifogásom ellene, ha mi ketten összefogunk. Maga ért az állatokhoz. Egyébként gratulálok – mérte végig tetőtől talpig a szőke copfos Bettinát.

– Vajda János agyonlőtt volna – mentegetődzött nagybátyám fanyarul.

– A teremtésit! – suhintott a levegőbe lovaglópálcájával indulatosan Gina. – Üzenem a szamár barátjának, tekintse meg egyszer a cirkuszomat, biztosíthatom, látni fogja, vittem én is valamire.

Két vénségesen vén holló.

Irodalmi holló mindkettő. A fiatalabb dicsekszik: egy amerikai költő verséből repült ide; a hosszú költeményt nemrég fordította magyarra Szász Károly. Az idősebb szégyenkezik inkább, rút pletyka terjeng ükanyjáról, ezért ha sajttal kínálják, haragosan felborzolja tollazatát.

Ők is nagybátyám szelídített szárnyasai. Modellt ülnek Bettinának. A porcelánkék szemű rajzművésznő barna bisztertintával örökíti meg őket: Lakatos Károly készülő madártani szakkönyvét szemléltetik majd.

Bettina közel húsz esztendeje él ornitológus barátja sűrűn váltakozó telephelyein. Most Zalaegerszegen. Amióta Drezdában megismerkedtek, hűségesen követi a délceg magyar vadászt; segítőtársa, tanítványa, házvezetőnője.

Valószínűsíthető, de nem bizonyítható: szeretője is. Bettina az állatokba szerelmes, állatképrajzolónak készült, a híres Beckmann-nal és Meyerheimmel szeretett volna vetekedni, akik telerajzolták az egész Nagy-Brehmet; Lakatos Károllyal kialakult kapcsolata sajnos lehetetlenné tette, hogy folytassa a művészképzőt. Nem élhetett nagybátyám nélkül. Az bűvölte el a madártudósban, hogy szárnyasokhoz-négylábúakhoz oly pompásan értett. Nagybátyámat pedig az ragadta meg a lányban, hogy természetrajongásába cseppnyi érzelgősség se szüremkedett, lelkesen elkísérte tanítómesterét minden vadászkirándulásra: három hét múlva már puskát lehetett adni a kezébe, három hónap múlva pontosabban lőtt, mint a legtapasztaltabb erdőkerülők. Annak idején még, Abony mellett, a tószögi határban, bemutatták Vajda Jánosnak is – Vajda büszke volt vadásztudományára, a sörétpuskás amazonnak udvarolni kezdett azonnal.

– A német költők irigyelhetik a magyarokat – hízelgett vissza Bettina, amikor Vajdának sikerült puskavégre kapnia két csenevész fürjet. – A maguk országa egyetlen nagy vadászparadicsom, és örülhet minden gróf, ha ilyen híres személy, mint ön, elfogadja meghívását a hétvégi szalonkázásra.

– Én, kisasszony, korántse vagyok olyan boldog ettől – mordult föl Vajda. – Lennék tizedolyan gazdag, mint a legszegényebb Teleki, most nem a Tisza árterén madarásznék, hanem oroszlánra lőnék Afrikában.

A szalonkáknak jó húzása volt, Vajda szerette volna elkápráztatni lövésztudományával is a lenszőke germán Artemiszt, sajnos be kellett érnie a reggeli sovány fürjpárral, más madár többé nem került puskacsöve elé, Bettina ezzel szemben három tucat szalonkát szedett le a kora délelőtti pihenőig.

– Ha elfogad tőlem néhányat ezekből, a két kapitális fürj mellé – próbálta vigasztalni a költőt –, igazán szívesen…

Vajda, mint egy néma ágyú.

 

Hol van már szegény Vajda? Halhatatlan rémálmait jó másfél éve kerepesi kriptájában álmodja tovább; a halvány, karcsú Bettina pirospozsgás, kövéredő gazdasszony lett, vízhatlan gumicsizmában jár-kel az egerszegi telepen, reggel kitisztítja gondosan a ketreceket, fölsepri a kifutókat, enni ad kutyának, macskának, majomnak – délután jut hozzá csak, hogy ölébe vegye vázlatfüzetét, és lavírozással kombinált finom tollrajzzal megörökítse madártudós barátjának a soron következő fülesbaglyot, vércsét, vadászsólymot.

A melegház mögött, ahol a hüllők éltek, terült el nagybátyám almáskertje. Tíz fajtát nevelt. Starkingot: ezt fúrta át fia fején Tell Vilmos nyílvesszője; batult, amilyen Schiller íróasztalán rothadt; bőven termő nyári savanyút: rajta figyelte meg Newton a szabadesést. Ősszel a kamrában külön polcokon sorakozott mind. A bejárattól balra a télálló jonatán, ez akadt Hófehérke torkán; jobbra a nemes turkesztáni, amilyent Paris adott Aphroditénak; szemben az ananászranett, Éva bűnbeesésének eszköze, Sámiel sátán ezzel kínálta meg a Paradicsomban.

 

Míg Bettina metszett és oltott a gyümölcsösben, míg a melegházban táplálta kedvenc óriáskígyóját, Sámielt – kizárólag mezei pockot és üregi nyulat volt hajlandó fogyasztani, az almák minden fajtáját utálta –, zöldkerekű, piros bordázatú gépkocsi verte föl a port a drezda-bautzen-i országúton. Az autó hároméves, de még korszerű Daimler típus volt, négykerekű, robbanómotoros. Négy utas ült benne, azaz rajta inkább, mert külsőleg még fogatolt hintóra emlékeztetett.

A kormányt maga Gottlieb Daimler kezelte, mellette felesége, Berta asszony foglalt helyet. Hátul két vállalkozó kedvű nagybátyám, Lakatos Frigyes püspöki titkár (ő harminc év múlva keresztapám lesz majd Bicske nagyközségben) és Lakatos Károly fővadász, aki mindhármukat vendégségbe hívta ideiglenes zalaegerszegi otthonába. Daimleréket rokonlátogatásba is, Bettinához.

Weissig után pap nagybátyám nagyon megkívánta már délelőtti szivarját, nyújtózásnyi tíz percre leálltak hát az árokparti bodzabokrok mentén, gyönyörködtek Felső-Lausitz paradicsomi dombjaiban. Fölöttük szelíd madarak, szelíd felhők szálltak; a kanyar előtt lomböltözékében két fa, mint az első emberpár.

Végig sem égett a portorikó, a mérnök és vadász barátja kitolták ismét a csillogó járművet a kövesútra. A fürge Berta mama kinyitotta a benzincsapokat, a gyújtás telepeit bekapcsolta, a lendkereket ügyesen megforgatva életre keltette a kis motort, majd felszökkent idősödő férje mellé, a kormány elé. Addigra Károly és Frigyes is helyet foglaltak a pótülésen. Daimler meghúzta a szíjfeszítő karját, a kocsi készségesen elindult. Cél: Zittau, a cseh határ, majd Liberecen, Brünnön át a még mindig nem végállomás Pozsony. Kényelmetlen éji szállások és fogadók, hosszú, nehéz út állt előttük.

Fischbach és Bischofswerda közt a mélyút emelkedni kezdett, Daimler és Frigyes bátyám leszálltak, tenyerükkel tolták a négykerekűt, míg Berta asszony boldogan átvette a kormányzást. A domb tetején fölugrottak újra, most már könnyen robogtak lefelé.

A sok fékezéstől a dörzsfék bőrbetétje sajnos leégett, egy bautzeni suszter hozta helyre, igen szakszerűen. Hochkirchenben fogyott ki először a benzin, a helyi patikus három literrel – gyógyszertára teljes készletével – szerencsére tudott segíteni rajtuk; ez a mennyiség Alt-Eibauig épp elégnek bizonyult. Ott másik patikustól tíz litert vásároltak, így gördültek be Oberoderwitzbe.

– Mintha mesélt volna erről a faluról – fordult idősebb nagybátyámhoz Gottlieb Daimler. Már a kis falu fogadójában ültek, várva a vendéglőst, hogy ebédet rendeljenek.

– Innét valahonnan ered családunk ősanyai ága – válaszolt a madártudós –, Seilerék innét menekültek a harmincéves háború elől Hollandiába. Szépanyánk Gutenberg-bibliája megvan ma is, állítólag eredeti Rembrandt-rajz díszíti, de nem láttam soha.

– Én annál többször – vetette közbe székesfehérvári nagybátyám, aki nemrég doktorált dogmatikából. – Jozefa nagyanyám Jozefa ükanyjától örökölt Szentírását sokszor lapozgattam gimnazista koromban. A mami szeminarista éveimtől kezdve kecsegtet: ha megkapom első plébániámat (Steiner püspök ígéri, ígéri), nekem ajándékozza, ők úgyse tudnak latinul. Most majd emlékeztetem rá. Az a régi amszterdami metszet is megvan, a csodálatos kenyérszaporítást ábrázolja. Hogy el ne kallódjék, valamelyik csizmadia szépapám leválaszthatatlanul odacsirizelte a kemény födél belső felére.

– Vevő vagyok arra a Bibliára – élénkült fel a gyáros –, Eugen fiam gyűjti az antikvár könyveket.

– Igen jutányos áron jutottunk hozzá jómultkorában egy Origines Antverpianae-hoz – fűzte hozzá felesége. Berta asszony német-latin szakos tanárnő szeretett volna lenni, Gottlieb, a nagy szerelem azonban korán módosította pályafutását, sohase lépett katedrára, csak otthon, cannstadti villájukban taníthatta két fiát, Eugent és Richardot.

Ifjú nagybátyám természetesen olvasta Goropiust, Steiner püspök székesfehérvári könyvtárában volt példány belőle.

– Bizarr egyveleg az – jegyezte meg Frigyes. – Szerzője a legkomolyabban állítja: a Paradicsomban flamandul beszéltek.

– Csakugyan? – kérdezte Berta mama.

– A sátán bizonyára – válaszolt idősebb nagybátyám. – Sámieltől minden kitelik.

– Ne feledd, Károly, hollandul Jézus urunk is tudott. Családi legenda ez nálunk, csak azt nem derítettem ki, mire alapozódik.

A fővadász kinyomozta, de jött a fogadós, cseréptálon két kövér pontyot hozott, és fonott kosárban öt frissen sült zsömlecipót. Észak-Németalföldről több szó nem esett.

– Szegény falu vagyunk – mentegetődzött a fehér kötényes fogadós –, mással ma nem szolgálhatok.

– Köztudott, Krisztus a csodálatos kenyérszaporítás alkalmából az öt kenyér mellé márnákat, sügéreket, fenékhalakat, lepény- és fövenyhalakat varázsolt elő Genezáret halastavából – törte ketté zsömléjét a káplán. – A sütőipari termékek márkája ugyanakkor illatos rozslepény, lapos, fekete árpacipó, komlós korpaélesztővel készített lenmagos lángos, jól megkelt, foszlós búzakalács, végül magasra felhasadt, köményes házikenyér volt.

– Gondolhattam volna – mondta Gottlieb Daimler.

Ebéd után, további pihenő nélkül, a közelszomszéd Zittaun át cseh földre gördült végre a négy utazó. A hűtővizet tíz kilométerenként pótolták, út menti patakokból többnyire. Újabb kellemetlenség Morvaország határán érte őket, elszakadt a meghajtólánc, de Iglau előtt egy helybeli kovács sikeresen össze tudta forrasztani. Holics és Pozsony közt már csak a gyújtószerkezet rugója tört ketté, a hiányt Berta mama harisnyagumija pótolta – ideiglenesen.

A Kis-Kárpátok szelíd kaptatóin így törekedett fölfelé piros bordázatú, zöldküllős autójával Gottlieb Daimler; három utasa, Berta nevű felesége és két nagybátyám kíséretében.

Ezer évvel korábban, ezer finnugor mérfölddel keletebbre, a Vereckei-hágó mélyútján egész másféle csapat nyomult előre.

A hegyek, magasságuk gőgös tudatában, gyanakodva figyelték a szorosban elvonulókat. Méltatlankodtak és csodálkoztak.

– Mit akar ez a hangyanép itt? Három napja kapaszkodnak fölfelé. Sejtelmünk sincs, honnan jöttek.

A szánhatatlan menetnek nem jósoltak semmi jót.

– Válhat ezekből valaha valami?

Disznó- és marhacsordák vezették a vonulatot; kondások, gulyások, terelőkutyák gyűrűjében. Kis vasláncok csörgése a rudaslovakon, bundakapkodó komondorok csaholása – ez a zene kísérte hömpölygő útjukat. Zöldkerekű szekereikben a háznép: feleségek, gyerekek.

Árpád, fehér lován, a sereg közepén feszített.

Balján barátja, pártfogoltja, egy vasverő kovács haladt – de genere Bulcsú. Elég távoli volt ez a kapcsolat Bulcsú kiterjedt rokonságával, oldalági talán, és nem is Bulcsúval egyelőre, annak felmenőivel csak: a híres Vérbulcsú, akit félelmetes nevével ellentétben a honfoglalásnál jobban érdekelt az ógörög irodalom (fél század múlva Thuküdidész nyelvén társalgott Bizáncban keresztapjával, Bíborbanszületett Konsztantinosszal), akkor meg se született még. A vasverő később szívébe fogadta előkelő unokaöccsét, megbocsátóan véve tudomásul: a kalandozásokban azért vállal főszerepet kizárólag, hogy egy-egy izgalmas kódexet, kivált klasszikus auktort zsákmányoljon vagy mentsen ki inkább a gazdag kolostorokból. Vitézei különben tűzre vetették volna az efféle haszontalanságokat. Őszintén sajnálta ezért, hogy a Lech-mezőn, a kürtölni éppenséggel tudó, különben ügyetlen Lehel téves helyzetfölmérése folytán, oly gyászos vereséget szenvedtek Taksony fejedelem kacagányos bajnokai, a költészetrajongó Bulcsút pedig Ottó császár felköttethette Regensburg piacterén.

Árpád módfelett kedvelte a kovácsot, aki – ez szokatlan, már-már különc magatartásnak számított azidőtájt – nagyúri származásának az égvilágon semmi jelentőséget nem tulajdonított, méltósággal-ranggal mit sem törődött: egyetlen szenvedély éltette, hogy üllőjén szép és hasznos tárgyakat állítson elő. Kiváló szerszámokat, pompás tarsolylemezeket, értékőrző ládák számára ördöngös lakatokat.

Lakatosnak nevezték ezért. Fiait, egyenes ági leszármazottjait is később.

Fegyvert nem gyártott, kardot kezébe se vett, legfeljebb kedvenc feszítővasát, azzal járt-kelt most, segített a szekerek piros bordás oldalait kiemelni vele, ha megálltak; a zöldküllős kerekeket a kátyúból föllazítani, ha beragadtak.

A honszerző vezér élénk eszéért, bölcsességéért becsülte a lakatost.

– Beszélik, Szvatopluk segítséget kér tőlünk a keleti frankok ellen – fordult fejedelméhez a mester.

– Ott leszünk.

– Újabb vérontás?

– Majd elválik – paskolta meg fehér lova nyakát kétértelmű mosollyal Árpád. Ti mindenesetre ne velünk tartsatok. Jelentették, Délnyugat-Pannoniában, Savaria alatt, kövérek a legelők, az erdők vadban-szárnyasban gazdagok. Arrafelé telepedjetek meg, talán a Zala folyó partján.

Hegyoldalakból kiszakított szántókon vonultak át. A magasban lusta madarak köröztek.

Vasszerszámával a lakatos az út menti bokrokat csapdosta.

– Érdemes volt idejönnünk? – kérdezte.

– Jó föld ez, művelik – gágogták fejük fölött a vetési ludak.

Az előző történet félbemaradt.

Hét fárasztó nap, kényelmetlen éjszakai (olykor poloskás) szállás után Daimler autógyáros, Daimlerné és két nagybátyám a Felvidék fővárosába érkezett. A mérnök első útja a főpostára vezetett. Táviratban értesítette a nagy teljesítményről egyetlen vetélytársát, Karl Benzet. Azért kizárólag, hogy bosszantsa; személyesen nem ismerték, nem is akarták ismerni egymást.

A hír mind a hazai, mind a német sajtóban helyet kapott, és élénk visszhangot keltett.

A stuttgarti gyárost madarász bátyám csábította Magyarországra. Daimler megalapította már első részvénytársaságát. Károly pedig, aki Bettina révén jó barátságba, szinte rokoni kapcsolatba került a mérnök családjával, azon ügyeskedett: második gépjárműtelepét miért ne a Dunántúlon állítsa fel a serény autótervező?

– Miért ne Zalaegerszegen, vagy ha nem, Székesfehérvárott? – avatta be elképzelésének titkaiba az ifjú teológust. Őt arra szemelte ki: vesse latba majd közismerten jó összeköttetéseit a magas klérussal; fél győzelem, ha tervük nem nélkülözi az egyház áldását sem. A városi, a megyei hatóságokat maga beszéli rá, hogy támogassák vállalkozását.

– A háttéripar – folytatta érvelését vadász nagybátyám – tulajdonképp készen áll. Az országban harminc, hintókat, homokfutókat, szekérféleségeket előállító kocsigyár működik, drága Frigyes. Közülük Glattfelder vagy Kölber például a Monarchia határain túl is fogalomnak számít. Készíthetnék a kocsiszekrényt ők, a motorról, az egybeszerelésről értelemszerűleg Daimler, közelebbről a Daimler család tőkéje gondoskodnék. Társulva esetleg a Bánki Donát-Csonka János párossal, akiknek porlasztószabadalma millenniumunk előtt már bejegyzésre került. Művelt műszaki gárdában így átmenetileg se mutatkozna hiány. Gépbizományi és gépügynöki kereskedők irodái hirdetik fővárosszerte az újabb s újabb önjárókat; Peugeot-ék zártfülkés, a Renault cég acélküllős kerekű automobiljait. Nem feledve a mannheimi Benzet, aki leányvállalatával Budapestre készül betörni.

Lakatos Károly hosszan fejtegette: a piac mozgolódik, élénkülőben a kereslet, bolond, ki elszalaszt ilyen lehetőséget. Hogy ő, nem utolsósorban saját külön haszna reményében, boldogan közvetítene a nagy hagyományú magyar hintógyártók és a modern kor fia, Gottlieb Daimler közt, a legtermészetesebb, mondta.

Képzeletgazdag tervezgetés, komoly vagyonnal kecsegtető üzleti vállalkozás, bármily légbőlkapottnak bizonyult végül, álmodozó családunktól sosem állt messze.

 

Ősanyám, Seiler Jozefa, akit az amszterdami Breestraaton lerajzolt egy fiatal művész (azonosíthatatlan: az ifjú leány a később híressé vált mester melyik metszetéhez ült modellt), percig se feledte, amit a szárazdokkban az a prédikáló halász holland nyelven nyomatékosan ajánlott neki, hogy családjával Magyarországon keressék inkább kenyerüket. A festő azóta elkallódott kamaszkori vázlatára is élesen emlékezett bakfis szépanyám, Stevinus doktor kerekes csónakjára. Amikor megfogadva a hosszú hajú, ápolt szakállú halász tanácsát – csakugyan elindultak piros bordás társzekereiken a török–magyar határ felé, útközben sokat mesélt erről öreg szüleinek, marcona bátyjainak.

Seilerék Bajorországon és az osztrák tartományokon át a harmincéves háború vége felé érkeztek Zala vármegyébe. Kanizsa török kézen volt még, de Egerszeg vitézül tartotta magát, sőt castrum korát úgy-ahogy kinőve, szerény fejlődésnek indult.

A folyó partján, a palánkok mentén az idős kötélverő itt vásárolt majorságot népes családjának, aránylag olcsón, mert az erődrendszeren kívül, ahol a birtokosok gyakran ki voltak téve a janicsárok harácsolásainak, földet-épületet azidőtájt negyedáron kínáltak. Az aggastyán Seiler bízott azonban hadseregnyi fiában s unokájában: ha Wallenstein martalócaival, a protestáns választófejedelmek vérteseivel családi hadereje megbirkózott hajdan, Ibrahim szultán lófarkas hordáitól se fog túlzottan megijedni.

Kaszaházán terült el Seilerék fiainak, unokáinak, dédunokáinak birodalma, ahol háromszáz évvel később e sorok írója, kamasz diákként, halálos szerelembe keveredett az akkori vízimolnár szépséges lányával – ettől hiteles, amit nem annyira ostoba jelenkorának, inkább a harmadik jézusi évezred ki tudja, milyen és főleg milyen nyelvű olvasóinak véghagyatékul elmond.

A Zala árterével szemközt, a város palánkgyűrűjén belül, kurta sikátor vezetett a folyóra nyíló nagykapuhoz. Itt, a Kert utcában élt időtlen ideje a helység Seilerék után legnépesebb családja, a Lakatosok nemzetsége. Jobbára csizmadiák, bőrművesek és tímárok, szakmájára is lakatos egy-kettő ha akad köztük, a kovácsművészetet azonban négy fiuk űzi: abroncsgyártók, szerszámkészítők, sodronyingszabók és kardcsiszárok. Zablát, kengyelt vállalnak ugyancsak, szájhagyomány náluk, hogy Árpád fejedelem vezérkarában az akkortájt ritkaságnak számító sarkantyút és lópatkót leleményes ősapjuk honosította meg. Megyeszerte híres mesterségük ezért öröklődik családjukban a vérszerződés óta.

Seilerék és a vasverő-bőrműves Lakatosok összebarátkoztak hamarosan, össze is házasodtak – innét családunk zalai ága. Az első Seiler lány, akinek fejét valamelyik Lakatos bekötötte, német ősanyám, a többször említett Jozefa volt. Városra szóló, gazdag lakodalmat ültek. Rövidesen a többi Seiler lány is elvesztette pártáját, míg a Seiler fiúk a házias Lakatos lányok körül legyeskedtek.

Batthyány Ádám, a szembeni végek főkapitánya, örömmel fogadta a magyarul még mit se tudó szász–lengyel–litván iparoscsalád idehonosodási szándékát. Pártfogolta őket, amennyire tudta, lószerszámot, huszárköpenyt, borjúkötelet velük gyártatott Zrínyi Miklós költő-hadvezér uradalmai és drávaközi serege számára.

Nehezen éltek meg ebből Seilerék. A költők a XVII. század közepén is szegények voltak nálunk, a Zrínyiász írója sem dúskált földi javakban, mesterembereit szerényen díjazta, kivált hogy neki egy nemzeti hadsereget kellett állandó készenlétben tartania, nem épp szerzői honoráriumából természetesen, kiterjedt birtokai hozadékából inkább.

A sanyarú napokban élelmes szépanyám bátyjaihoz fordult.

– Mit is tanácsolt nekünk tavalyelőtt drága Saskia barátnőm ördög emlékszik már, milyen nevű férje? Hogy a tágas magyar pusztákon érdemes lenne kipróbálni azt a kerekeken száguldó különös dereglyét, ugye? Ha másra nem, a törökök ijesztgetésére a magyarok bevetik bizonyára. Készítsünk néhányat, férjem segíteni fog. Az új haditechnikát minden valamirevaló fővezér megbecsüli. Zrínyi Miklós, úgy hallom, fogékony az ilyesmire.

Seilerék telepén két változatban készült el a hollandus találmány. Közönséges parasztszekeret láttak el vitorlával, ez volt az egyszerűbb önjáró. Magasított oldalú, háromárbocos ladik volt a bonyolultabb szerkezet, ennek Lakatosék műhelyében kovácsolt bronzveretű rostrum meredt előre orrán, hogy ha a szél várkapunak hajtja, betörje azt.

Egerszegen csodájára jártak a két harci szekérnek, vasalt kerekeikkel csattogva, dübörögve gördültek előre lágy szélfúvásban is földutakon, lapályos helyeken.

A zöldküllős, piros bordázatú mobilokat bírálólag vizsgálgatta Zrínyi hadvezére, Batthyány Ádám.

– Nem elég fordulékonyak.

– A magyar szemtől szembe, egyenesen támad – válaszolt Seiler apó.

– S ha nem fúj a szél, mit csinálunk?

– Rátermett parancsnok a jó széljárást mindenben kivárja.

– Ijesztgetésre valók inkább, mint Hannibál elefántjai. Harcértékük elhanyagolható; nincs arányban a rájuk fordított költséggel.

– Ha megrémül az ellenség, fél győzelem.

– Ördög bánja, tegyünk próbát velük, de ti lesztek mindkettőben a legénység – engedett a főkapitány, kifizetve a munkadíjat. – Annyi előnye talán lesz találmányotoknak, hogy lovakat nem lehet kilőni előlük.

Így történt, hogy Zrínyi Miklós költő a két Seiler–Lakatos-féle monstrumot bevettette Hasszán kanizsai pasa ellen. A duzzadó fehér vitorlákat Jozefa bátyjai kezelték, a járművek bal és jobb oldalán három-három vérszomjas Lakatos állt fenyegetve, markukban félelmetes vasszerszám, hogy azzal verjék be a törökök fejét, ha közelükbe merészkednének. A hadtörténet számon tartja a nevezetes ütközetet, Hasszán halálát, épp csak az acélszekerekről nem tesz említést. Holott a nagyobbikban állították föl azt a bronzágyút, amelyik a janicsár fővezér karját jól célzott lövéssel könyökből leszakította. A tüzelés után azonban, oldalszél következtében, fölfordult a csónak, a szekér se jutott el az első vonalig. A korabeli források feltételezhetőleg ezért hallgatnak róluk szégyenkezve.

Csata után a két önhajtót lovakkal a Kert utcába vontatták, István ősapám udvarára; tíz-egynéhány évig ott korhadtak, rozsdásodtak használatlanul.

A büszke Zalaegerszeg akkor, a vasvári béke gyászesztendejében került átmenetileg Sztambul fennhatósága alá. Csillag pasa, a város parancsnoka és IV. Mohammed szultán megszemlélték a két szélhűdött szerkezetet.

– Ezzel akartak legyőzni bennünket? – fordult a szultán Köprülü Ahmed nagyvezírhez. – Ostoba, hitetlen kutyák! – fűzte hozzá megvetően.

Honnan sejthette volna IV. Mohammed, hogy háromszáz év múlva Zalaegerszegen azok a gyaurok minden harmadik kutyát Szultánnak hívnak majd?

Ennyi tudható családunk első autógyárának történetéről.

 

A második a millennium és a századforduló közt próbál megvalósulni éppen.

Lakatos Károly állattenyésztő fővadász, Lakatos Frigyes pályakezdő egyházdoktor, Gottlieb Daimler gépkocsitervező mérnök, valamint hű felesége, Berta, piros bordázatú, zöldküllős önhajtójukkal Moson vármegyében robognak már. Fejük fölött vitorlaként csattog a fehér napvédő vászon. Az autó fémdíszes orra egyetlen ragyogó rostrum, a legkonzervatívabb dunántúli kisváros, Zalaegerszeg konokan őrzött kapuját kell betörniük vele.

– Sikerül-e vajon? – kérdezi Daimler.

Zalaegerszegen esküvő készül. Legényember nagyapám teherbe ejtette kedvesét, Kovács Mária hajadont, aki egészséges leánygyermeknek adott életet. Családunkban, ha ifjonti meggondolatlanságból vagy a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán efféle bizalmas kapcsolatot nem várt gyermekáldás kísért, a bajba jutott szeretőt, menyasszonyt mindig is illett feleségül kérni. Későbbi nagyanyám igent mondott, s az ifjú cipészmester tulajdon öccsét, Frigyes nagybátyámat szólította föl sürgős levélben: adja össze őket mihamarabb.

Ez volt az egyházdoktor másik (bevallott) úti célja.

Tündöklő nyári napon érkeztek madártudós bátyám telepére. Károly akkor csimpánzokkal foglalkozott, a legértelmesebbet magának nevelve. A többit – említettem – grófi parkok és cirkuszosok számára. A majomkedvenc hímnemű egyed volt, pompás, kifejlett példány, híres bátyám Káinnak hívta.

Bettina Sámiel kígyóval foglalkozott, amikor a vendégsereg betoppant. A rokonok egymás nyakába borultak, a csimpánz boldogan körülmakogta őket, Sámiel felháborodottan sziszegett, mert az akváriumtisztítás félbemaradt.

A német mérnöknek tetszett a környék, feleségét a nemrég látott Felső-Lausitzra emlékeztette. A város határát autón járták be, mindenütt nagy szenzációt keltve akkoriban még ugyancsak szokatlan motoros kocsijukkal.

– Szegedre hívnak, rövidesen odaköltözöm – kezdett célozgatni dédelgetett tervére Lakatos Károly. – Nem vásárolná meg zalaegerszegi telephelyemet, mérnök úr? Remek szerelőcsarnokot létesíthetne rajta, később akár gyárrá bővítve, ha számítása beválik. S mért ne válnék be? Olcsó nálunk a munkaerő.

– Ezen gondolkodnom kell – válaszolta hűvösen Daimler. Fontolgatta valóban, egy kezdetben szerény magyarországi leányvállalat kifizetődnék-e cannstadti cégüknek. No nem a maga kis különüzletét ügyetlenül szövögető zalai sógorral társulva, ez magától értetődik. Mi szüksége madarászra egy komoly autós üzemnek? Még ha nem földön guruló mobilokat gyártana, hanem mechanikus repülő sárkányokat, alkalmazná talán.

Nagybátyáim hevét-tüzét nehéz volt azonban csillapítani. Herr Daimlert elcipelték a városházára, a polgármester igen udvariasan fogadta a tekintélyes német vendéget, nevezetes gépjárművét hosszan megcsodálta.

– Még hogy autógyárat itt? – hümmögött a polgármester. – Néhány éve a legkomolyabban szóba került: a budapest-fiumei vaspálya Egerszeg érintésével fusson le az Adriához. Minek Zalának tenger? – kérdezték a közlekedésügyi minisztertől a megyeházán is. Mienk a fél Balaton. Baross Gábor hasztalan érvelt, polgáraink nem láttak saját orruknál távolabb, közös költséget, különadót eszük ágában se volt vállalni.

Daimler fagyosan hallgatott.

– Bánják azóta is – próbált szépíteni a polgármester történetén Károly. – Városunkat helyiérdekű szárnyvonal köti össze csak az országos hálózattal. Érzi már mindenki: a tengeri forgalom irányából önként félrehúzódva, a megyeszékhely fejlődésében megrekedt, ellentétben a jövőbe tekintő Kanizsával.

– Hol az a Kanizsa? – kérdezte Daimler.

– Kanizsáról feledkezzünk meg talán – mentette a még menthetőt nagybátyám. – Én meg vagyok győződve róla, Kovács polgármester úr a képviselő-testületnél könnyeden eléri, hogy előrelátó befektetésekkel, a szükséges beruházásokkal a megye törvényhatósága, a Kereskedelmi Kör, a Casino, a Takarékpénztár támogatna minden oly vállalkozást, amely a munkanélküliek betevő falatjáról gondoskodik, amely egy rendezett tanácsú város eddig kisipari jellegét nagyiparira fordítaná, azaz némi áldozatvállalással a jelenlévő Daimler úrnak lehetőséget biztosítana: Magyarország első gépkocsigyára Zalaegerszegen szülessék meg és virágozzék tovább.

– A magam részéről semmi akadálya – köhögött közbe Kovács Károly polgármester. – Mégis tartok tőle, a főispán, az alispán, a főszolgabíró úr és akik beleszólhatnak még efféle ügyletekbe, nos, nem tudná közülük fölmérni senki az önök gyáralapítási szándékának teljes horderejét. Daimler úr, ismerem ezt a népet, félek ezért, erőim elégtelenek, hogy a nemes vármegyét rávegyem: akár a legcsekélyebb szubvenciót megszavazza különleges fontosságú vállalkozása érdekében, bármily kifizetődő lenne később számunkra is.

Frigyes bátyámnak, aki tisztességesen tudott németül, Kovács Károly polgármester korántsem egyszerű mondatait hozzávetőlegesen sikerült csak tolmácsolnia; Daimler azonban értett fél szavakból is.

– Maguk lovas nemzet, ugye?

Önjáró hajtányukon robogtak vissza Károly majomtelepére. Bettina foglyokat, nyulakat lőtt addigra Kaszaháza árterén. Libát, kacsát vágott még. De a vendégek nem ültek asztalhoz.

– Láthatnám azt a régi Bibliát? – kérdezte az egyházdoktort Gottlieb Daimler.

– Ezen gondolkodnom kell – válaszolta hűvösen Lakatos Frigyes.

– Ha elkísérnénk igen tisztelt bátyja esküvőjére? – faggatta tovább teológus nagybátyámat a gyáros.

– A család meg lenne tisztelve.

– Hát nem nálunk ebédelnek? – tekintett kétségbeesve a lőtt vadakra, a megkopasztott baromfiakra Bettina.

– Holnap, holnap – simogatta meg amazon unokahúga arcát a mérnök. – Már amennyiben ott marasztalnak bennünket is az esküvői lakomán. Magyar lakodalomban sose táncoltam eddig.

Vadász-erdész-madártudós bátyám nem kísérte el barátait, ő szükségtelennek tartott ápolgatni oly távoli rokonkapcsolatot, mint amilyen Egerszegi dédszüleimhez fűzte – ha fűzte ugyan.

A Daimler házaspár és eskető pap nagybátyám jóval a déli harangszó előtt gördültek ki az állatnevelő telepről. A kaput félig hagyták el, amikor a kőfal tetejéről igen pontosan irányzott ugrással Káin majom vetette magát Frigyes nagybátyám ölébe, aki a hátsó ülésen ezúttal egyedül foglalt helyet. A csimpánz rajongott gazdája reverendás unokaöccséért, nyakát forrón átölelte, jelezve, a mai napot nagyra becsült társaságában óhajtja eltölteni.

– Velünk tartasz a lakodalomba? – cibálta meg bundáját az áldozópap.

– A világ végére is – makogta boldogan a majom.

Így érkeztek négyesben családunk ősi, Kert utcai házába.

Apai dédapám is a tisztes cipész-csizmadia mesterséget űzte, nyolc-tíz segéddel dolgozott, a ház legtágasabb helyisége a világos műhely volt ezért. A suszterszékeket, munkaszekrényeket most kirakták belőle, a hosszú esküvői asztalt itt helyezték el.

A virágdíszes, különben kopár alkalmi ebédlő falán, dédapám szabászpultja fölött, egyetlen fénykép függött. Középkorú, ősz urat ábrázolt, a dagerrotípia üresen hagyott alsó szegélyén a következő, barnatintás szöveggel: „Oly kényelmes vadászcsizmát sose viseltem még, mint amilyent ebben a műhelyben készített számomra Lakatos János mester. Vajda János.”

– Mi van odaírva? Ki az ábrázolt személy? – kérdezte Berta asszony, akit minden érdekelt.

– Károly barátunk vadászcimborája volt, nála szokott megszállni, ha nyulászni hívták Palicsfürdőre. Amúgy híres poétának tartották, csak valami zavaros szerelmi ügybe bonyolódott fiatalkorában, bánatos költeményeivel telesírta az egész magyar sajtót. Két ízben lábbelit, egyszer csizmát rendelt apámnál. Grófi körökben is mindig dicsérte a munkáját.

– Verseket nálunk Berta olvas kizárólag – mosolygott megbocsátóan a gyáros.

János dédapám a ház tisztaszobájába vezette illusztris látogatóit. Az aranykeretű muránói tükör előtt menyasszonykoszorús, majdani nagyanyám nézegette fehér, templomi selymeit, piruló, kerekded arcát.

A látvánnyal elégedett volt.

– Az ifjú ara?

Frigyes testvérbátyja, jövendő nagyapám nyitott be a föllocsolt, frissen szellőztetett szobába. Nyomában Káin, a csimpánz, aki máskor is átszökött a közeli majomtelepről. Hosszú vasszerszámot húzott maga után.

– Ön készül autógyárat alapítani Zalaegerszegen? – kérdezte a kissé lámpalázas vőlegény.

– Semmi ilyesmit sehol nem állítottam – válaszolt a német meglepetten. – Tájékozódni jöttem és rokonlátogatóba.

– Bátyám és vetélytársam, István – mutatta be Daimleréknek testvérét a teológus.

– Miért mondja, hogy vetélytársa?

– Jó tíz esztendeje meglátogatta városunkat a fájós lábú veszprémi püspök. Apám kényelmes cipőit a megyehatáron túl is keresték. A főpap kíváncsi lett műhelyünkre, váratlanul beállított hozzánk. Mi, gimnazisták, az asztalnál tanultunk, a komódon ott feküdt Jozefa ősanyánk öreg Bibliája. Az egyházfő belelapozott, érdeklődve vizsgálgatta a belecsirizelt metszetet is.

– Tudtok latinul?

– Bizonytalanul bólinthattunk, ő felolvasott ekkor négy-öt verset. Dixit Cain ad Abel fratrem suum: Egrediamur foras. Cumque essem in agro, consurrexit Cain adversus fratrem suum Abel, et interfecit eum. Et ait Dominus ad Cain: Ubi est frater tuus?

– Nekem sehogy se jutott eszembe, mit jelent egrediamur – vette át a szót öccsétől nagyapám –, Frici ellenben fújta azonnal: Mondta Káin testvérének, Ábelnek, gyerünk a mezőre.

– Hornig püspök tüstént apánkhoz fordult. A kisebbik fiát adja papnak, majszter uram, gondoskodom róla. Így lettem családunkból én a pap, István testvérem pedig örökli majd a műhelyt – fejezte be történetüket Frigyes nagybátyám.

– Vagyis ha Stefan tudja, mit jelent, egredior, akkor ő most a teológia doktora, maga pedig ennek a szép hajadonnak a jövendőbelije – állapította meg Berta asszony.

– Hol az a Biblia? – kérdezte újólag a bibliofil gyáros.

Dédanyám szíverősítővel kínálta vendégeit. Természetazonos aromát tartalmazó, minőségét korlátlan ideig megőrző, 45 fokos pálinkával koccintottak (Frigyes bátyám kivételével, ő az esketés előtt nem ihatott). Mellesleg dédanyám patikaszereiről, gyógyitalairól oly híres volt legalább, mint cipőiről dédapám.

Dédapám a felélénkült társaságot szívélyesen áttessékelte a tisztaszobából nyíló hálóba. A dupla családi ágy fölött fél falat betöltő színes olajnyomat függött aranyrámában. Címe Paradicsomkert lehetett volna, ha a képen ábrázolt zsúfolt eseménysor egyértelmű címet elbír ugyan. Deszkapalánkkal kerített felső-lausitzi parasztudvart festett meg a művész, a palánk rácsos kapujánál – tüzes karddal – haragos angyal őrködött. Valahonnét a felhőkből dús almaág lógott be középre.

Balról-jobbról az első emberpár, mint két lombdíszbe öltözött fa.

Ribizlibokrok sűrűjéből Sámiel kígyó tekeredett elő, gömbölyű és bizonyára ízletes ananászranettet kínálva Évának. Egy csimpánz, Ádám háta mögül, szörnyülködve figyelte.

A palánkon kívül későbbi jelenet: lobogó áldozati máglya, rajta zsenge bárány pörkölődik még, fehér füstje az égnek tör nyílegyenest. Messzebb piros bordázatú szénásszekér, előtte parázsló hamurakás gyümölcs- és gabonamaradékkal, fekete füstje, mint Sámiel, a föld színén kígyózik szinte. Egészen az előtérben Káin: másodszor emeli fel vasszerszámát – Ábel vére az égre kiált.

Dédszüleim vendégei elhűlve bámulták a bizarr műalkotást. Alkotója nevét nem lehetett kibetűzni, de a dátumot és a helységet, ahol az eredeti készült, igen.

Oberoderwitz, 1880 – ez állt a kép sarkában.

– Működött festő Oberoderwitzben? – kételkedett a gépkocsigyáros.

– Világéletemben igazságtalannak tartottam, hogy a szegény Káin alázattal felajánlott gabonaáldozatát oly durván visszautasította az Úr. Mi mást adhatna a földmíves? Ábel szopós báránya mitől értékesebb? – kérdezte Berta asszony.

– Istennek a röghöz kötött életformával szemben inkább a nomád életvitel szolgált tetszésére – magyarázta Frigyes nagybátyám. – De hogy tett szert erre a csodaképre, édesapám?

– Néhány éve itt nyaralt, az Arany Bárányban egy pesti antikvárius; barátja, Vajda János szerkesztő úr ajánlására nálam csináltatott sevrócipőt. Míg mértéket vettem a lábáról, megpillantotta Jozefa ősanyánk Szentírását. Hosszan vizsgálgatta. Minek tartok ilyen ócskaságot, porfogónak? – puhatolta. Olvasni nem tudjuk, feleltem, de családi emlék. Más értéke nincs is, mondta, ámbár Pesten akad néhány bolond, aki gyűjt efféle régiségeket. Ő kereskedő, nyolc-tíz forintot fizetne érte. Nem eladó, válaszoltam. Talán igazam van, bólintott, ajánl hát jobb üzletet. Képekkel is foglalkozik, ad érte cserébe egy oly gyönyörűt, mely dísze lehet hálónknak mindörökre. Jó, megnézem, búcsúztam el tőle. Közelgett ötvenedik házassági évfordulónk, gondoltam, meglepem vele az asszonyt.

– Hogy hívták azt a gazembert? – suttogta rekedten Frici bátyám.

– Vajda költő úr lenne megmondhatója, ha élne. Én bizony elfeledtem.

– És örült kedves felesége a cserének? – tudakolta Berta asszony.

– Az öröm nem volt feltűnő.

A csimpánzé annál inkább. Gazdájával ellentétben, Káin gondosan ápolta a rokonságot dédszüleimmel. Minden alkalmat megragadott, hogy keresztültornázva magát Károly nagybátyám kőkerítésén, a kertek alatt át-átszökjék az öreg házaspár vendég- és majomkedvelő otthonába. Mámorosan ugrándozott most is, míg játékszerét, a vasszerszámot, Szultán kutya nagy rémületére, a hű házőrző farkára nem ejtette.

– Ördög beléd! – szidta vőlegény nagyapám. – Agyonütöd még azt az állatot!

Daimler fölemelte a tompa hegyben végződő, fogórésze felé palmettadíszes fémrudat. Érdekelték a régiségek, az ősi technikai eszközök.

– Mire szolgál ez?

– Feszítővas. Elődeink ezzel szokták kilazítani a szekerek oldalfalát. Mi gyümölcsfák és a szőlő dugványozásához használjuk.

– Ükapám – fűzte hozzá szemérmesen dédapám – egy veszprémi kereskedőt úgy helybenhagyott vele a vásártéren, hogy sosem épült föl többé.

– Mi volt a vita tárgya? – kérdezte Berta asszony.

– Ükapám esküdött rá, ez a vasszerszám családunkban honfoglaló őseink óta száll apáról fiúra. A marhakupec kétségbe vonta szavait.

– Ily messzire vissza tudnák vezetni családfájukat?

A dupla ágy fölött a déli naptól zölden-vörösen tündöklött az oberoderwitzi paradicsomkert. Dédszüleim ártatlanul nézték ősszüleinket.

Káin, a majom, ugrált, makogott, röhögött.

– Ne szemtelenkedj! – cibálta meg a csimpánz grabancát pap nagybátyám. – A római katolikus anyaszentegyház dogmái nem szentesítették még a darwinizmust.

A másik szobában menyasszony nagyanyám tisztába rakta és megszoptatta újszülött nagynénémet. Ideje volt indulni az esküvőre.

Daimler mérnök autóján, dudálva tették meg az utat a Kert utcából a kéttornyú, barokk plébániatemplomig. A Kazinczy téren sorfalat álló násznép fényes jövőt jósolt a Magyar Birodalom gépkocsigyártásának.

– A suszterék már autón járnak – állapították meg.

Egyházdoktor nagybátyám érces hangja betöltötte a hatalmas főhajót:

– Akarod-e feleségül ezt a hajadont?

Kilenc hónap múlva megszületett az apám.

A bicskei plébánia ebédlője tíz méter hosszú, négy méter széles terem volt. Keresztapám, Bicske nagyközség esperes-plébánosa, egyházmegyei tanfelügyelő, a Takarékpénztár igazgatója, e szokatlan méretű helyiséget a paplak udvari szárnyán alakíttatta ki, elődje jóval szerényebb étkezőjéhez hozzácsatolva két szomszéd vendégszobát. Az egybebontás folyományaként kisebb kolostornak is díszére váló refektórium keletkezett. Csernoch János hercegprímás többször elismeréssel nyilatkozott róla.

A főfal mentén diófa tálaló állt, fölötte freskóutánzat, Leonardo Utolsó Vacsorájának tisztes színvonalú másolata. Szemben az ajtóval mozgalmasabb jelenet, sötét olajfestmény, Rubens Sámson és Delilájának eredetijével azonos méretű reprodukciója. Sokszor álltam előtte álmélkodva. Gyermekszemem jól megőrizte minden részletét. A kopasz hőst, akinek mintha nullásgéppel nyírták volna le hajzatát, hátul baljós fáklyafényben a fenyegető lándzsát, mindenekelőtt azonban a különös ollóját még mindig szorongató kövér Delilát, amint sandán figyeli, hogyan csimpaszkodnak férjére a gonosz filiszteusok. A kertre tekintő hat rácsos ablak széles közét is flamand mesterek ügyes reprodukciói díszítették; nem épp vallásos, de azért bibliai tárgyúak, mind olajjal, vászonra festve. Ezeket a képeket a müncheni festőiskola tehetségesebb növendékei készíthették, többnyire vizsgafeladat vagy tanulmány céljából. Olcsó papírnyomatot, kivált giccset, keresztapám nem tűrt a plébánián. Az Olajfák Hegyének lila hajnalfényben merengő, bíborpalástos Krisztusa, akinek bánatával később hálószobák dupla ágyai fölött Bicskétől Zalaegerszegig oly gyakran találkoztam, érzelmes ábrázolatával itt nem vezette csalútra hívek és vendégek ízlését. Sem a köntösét mellén kissé félrevonó Szűzanya, amint rózsakoszorús-tövises, felül lángoló, alul vértől csöpögő szívét szende arccal mutatja a blondelkeret üvegfényén át.

– Hogy bírtok ez alatt lefeküdni, édes lányom? – kérdezte keresztapám anyámat, amikor nálunk vacsorázott Vízkereszt másnapján. – Milyen gyerekeket szülsz majd ilyen kép alatt?

Mert anyám hozományából se hiányzott annak idején a Hétfájdalmú Szűz. „Márta nővérem saját kezűleg szögezte esküvőnk után az ágy fölé, nem lehetett megsérteni vele, hogy ott ne hagyjuk!” Emlékszem rá, a szent szív aranytőrrel volt átverve, marokvédő keresztvasa két esztergályozott gömböcskében végződött. És a Mária szívéből felcsapó lángok se akármilyen tűz volt: liliom nőtt ki közepéből. Az Istenanya jobbjába is liliomszál simult – a jámbor kegyelet bontott vitorlákkal suhant könnyei taván.

Keresztapám diktatorikusan avatkozott bele szüleim vidékies lakáskultúrájába, a sokszínnyomatot leparancsolta a falról. Kisfiúként már a padláson találkoztam vele, pókhálós párja mellett, amelyen szöszke, mezítlábas testvérpár feneketlen szakadék fölött készült épp áthaladni. A szakadék, mint a pokol szurdoka. Borzongva láttam, a palló korlátját szálkásra tördelte valami ismeretlen erő, alighanem az ördög maga, s a bürühíd néhány deszkája épp a gyerekek lába előtt hiányzott. Ámde ott lebegett jobbjukon kegyes Őrangyaluk, fogta gondviselőn kezüket, és mindenki biztos lehetett benne, sértetlenül jutnak majd a sziklaszurdok mélyén bömbölő áradat másik oldalára.

Hány ilyen kisebb-nagyobb szentképet kaptam imakönyveimbe gyóntatóatyáktól, hittantanároktól, bérmaszüleimtől!

Keresztapám a reneszánsz és németalföldi mestereket becsülte. Rómából Michelangelo és Tizian, Memling és a van Eyck testvérek díszkeretes másolatait hozta haza legközelebbi jóbarátja, Vass József nagyprépost, népjóléti miniszter. Ezeket ajándékozgatta „közös székesfehérvári fiatalságunk emlékére, szeretett Castorjának – az ő Polluxa”, ünneppé téve minden valamirevaló eseményt: névnapot, kerek évszámú születésnapot, áldozópappá szentelésük tízesztendős, húszesztendős fordulóját, a kibővített ebédlő fényes felavatását, és hosszú lenne felsorolni, mit még.

Izgalmasabbnál izgalmasabb ószövetségi jelenetek ragyogtak fel minden évben a plébánia falain. El se fértek lassan, egyiket-másikat keresztapám továbbajándékozta. A Sámson és Delilát így kapták meg szüleim, a teleháló üresen maradt falára, abból az alkalomból, hogy 1927 áprilisában világra jöttem. A paplakban pedig váltották egymást a Memlingek és Raffaellók, a Botticellik és Rembrandtok. Egy csúzlizó kamaszra emlékszem, akiben – serdülve később – könnyen felismertem az ifjú Dávidot. Ám hogy a pohárszék fölött a szürke szakállú, görbe botos aggastyán melyik prófétát ábrázolja, Habakukot-e vagy Jeremiást, azóta se tudtam kideríteni.

Tükörfényesre politúrozott, nehéz asztal terpeszkedett az ebédlő közepén, diófából, mint a tálaló; huszonnégy magas támlájú székkel körülrakva. Az asztalfőre helyezett huszonnegyedikben, vagy elsőben inkább, mely a többivel ellentétben kényelmes karosszék, már-már trónus, ült minden vasárnap keresztapám, dr. Lakatos Frigyes prépost-plébános. Félórája fejezte be a nagymisét, ő tartotta a szentbeszédet. Most várta vendégeit.

Elégedettnek látszott. A hívek figyelme percre se lankadt, hangja oly érces-elevenen szárnyalt még, mint káplán korában, amikor fehérvári látogatása alkalmából, végighallgatta maga a prímás, Vaszary Kolos, és fényes jövőt jósolt számára. A fényes jövő, úgy érezte, nincs messze már: egyházi körökben püspöki szék várományosának tartják, Esztergomban csakúgy, mint Rómában. Frici bácsi – a családban így nevezte mindenki – duzzadt az életerőtől és tettvágytól. Ötvenhat éves korában még betegséget, fáradtságot nem ismert, még naponta tervre tervet halmozott. Az érseki papnevelő hajdan legjobb latinistája, Prohászka Ottokár egykori tanítványa, Steiner Fülöptől Shvoy Lajosig minden székesfehérvári püspök megbecsült barátja, Serédi Jusztinián hercegprímás pártfogoltja joggal remélhette, a Hierarchiában tekintélye növekedhet csak. Több ő, mint egyszerű falusi plébános, nem történhet semmi a káptalanban – sőt az egész egyházmegyében –, hogy véleményét ki ne kérnék. Amire azonban legbüszkébb, hogy a teológiai tudományok doktora. Neve elé önérzetesen kiírja mindig: dr. És elvárja, préposti címe se maradjon el a neki küldött levelekről.

Keresztapám zalaegerszegi nagyapám öccse, nekem nagybátyám is, családunk patrónusa ezenkívül. Apámnak ő írta elő, hogy kereskedelmi érettségit tegyen, hogy közgazdasági pályára lépjen. Ő küldte csehországi és párizsi tanulmányútra, ő vette fel végül a Bicskei Takarékpénztárba. Anyám gyakran emlegette, szülőhelyem XVII. századi templomában, a mellékoltár híres Maulbertsch-képe alatt (ez nem Vass miniszter ajándékaként került oda!), engem tulajdon keresztapám keresztelt meg. Amit kevesen mondhatnak el magukról.

– Mindenki eljön? A huszonnégy terítékes készletet rakjam fel? – robbant be a konyhagőzből keresztanyám, a plébánia háziasszonya.

1930 nyarán, amikor ez a történet kezdődik, még alig harmincéves, még hajadon, de nem elvirágzó vénlánynak, boldog fiatalasszonynak látszik inkább, aki megtalálta élete értelmét a szeretett férfi oldalán. A szeretett férfi: keresztapám; Terka néni szívét az ő feltétlen szolgálata, imádata tölti el.

Rajongása szóbeszédre adhatna okot, ha nem lenne nagybátyám unokahúga egyben. Így se kerülhető el a szóbeszéd. A majdani püspök rokona megyeszerte kívánatos partinak számít évek óta, még most, a balzaci korban is: fél tucat kérő környékezi, ő azonban aljegyzőtől főorvosig szigorúan kikosaraz mindenkit.

Keresztanyám nélkülözhetetlensége nem a konyhában kezdődik. Alig akad valaki a községben, sőt az egyházkerületben, aki pontosabban, hibátlanabbul számon tartaná a méltóságokat, címeket, rangokat, mint ő. Nem sznobériából, ez hozzátartozik művészetéhez. Elképzelhetetlen, hogy összetévesszen egy énekes kanonokot egy őrkanonokkal. Tudja, hogy a ciszter- vagy bencés-rendház vezetőjének az apát úr megszólítás jár, sohase mondaná helyette: prior, perjel. De ha vendégük a tatai kapucinus kolostor főnöke, akkor a páter guardiántól, ha a tartományfőnök, akkor a páter provinciálistól kérdi, balatoni vagy móri bort óhajt-e. Ismeri a káptalan hierarchiájának hajszálfinom különbségeit, minden prelátus helyét, státusát naprakészen, ki reverendus, ki reverendissimus. Ismeri személyesen is őket, az egész káptalant, hiszen gyakran megfordulnak itt. Emlékszik rá, mi legkedvesebb étele a nagyprépostnak, a főesperesnek, az apát urat miből kell kétszer megkínálnia.

Ezekre az ünnepi ebédekre nagybátyám jövedelme bőségesen elegendő. A költségeket nem fizetése, nem a plébános apró stallumai fedezik, ami egy-egy templomi esküvő, keresztelő, temetés után befolyik. Frici bátyám nemcsak a bank igazgatója. A Villamosművek elnökségében is helyet foglal, és féltucat állása van ezenkívül. Hittantanár a polgáriban, az elemiben, a Katolikus Olvasókör vezetője, megyei és egyházi lapok állandó munkatársa – már-már felejti sokszor, milyen kötelezettségek várják, órányi szabad időt se hagyva neki estig.

Terka keresztanyám a bevásárlásokban, a konyhában egyeduralkodó. Nagybátyám nem szeret magában étkezni, egyedül még reggelijét se tudja elkölteni; úgy esik csak jól a kávé, a zsömle is, ha legalább káplánja, Ásványi Béla ott ül kismise után a gondosan terített asztalnál.

A nap fénypontja azonban az ebéd, kivált a vasárnapi vendégvárás, amely fél kettőtől uzsonnáig eltart. Ilyenkor megtelik mindig az ebédlő; szék ritkán marad üresen a huszonnégy személyes diófa asztal körül.

A paplak csillaga, az ebédek mesternője: keresztanyám. Két év alatt oly tökélyre emelte a plébánia konyháját, hogy nagybátyámtól páratlan gazdasszonyát a megyéspüspök éppúgy irigyli – ha ily magas egyházi személyiségeknél nem illetlenség ugyan irigységről beszélni –, mint az egri érsek vagy a pannonhalmai főapát. Akit híres vasárnapi ebédjein keresztapám szívesen lát, megtiszteltetésnek tekinti, akár kanonok, akár képviselő, akár miniszter.

– Magától értetődik, mindenki itt lesz – ütötte föl fejét könyvéből nagybátyám. Imént lapozott bele szent Jeromosába, hogy azt a kurta időt se töltse tétlenül, míg beköszönt az első vendég. Nem szerette, ha elmélkedéséből kizökkentik.

– Mit olvas, Frici bácsi? – kérdezte keresztanyám édesen.

Keresztapám a Hóseáshoz fűzött Prefációt olvasta.

– Egyetlen nő se támad fel saját nemében; az Utolsó Ítéletkor valamennyien férfiakká változnak – fordította lassan a latin szöveget.

– Csakugyan? – perdült ifjú Terka néném a konyha felé távolodóban.

– Kár lenne – siklott végig nagybátyám tekintete keresztanyám feszes tomporán.

„Az egyházatyák elbűvölő szamarak olykor. Milyen tapasztalat, miféle sugalom íratta le vajon szegény Jeromossal ezt a meglepő felismerést? Olvasgatni, magától értetődik, nagyon szórakoztató a szent doktorokat, főleg hasznos, nem utolsósorban nyelvtudásunk szinten tartása végett. Kolosszális szamár persze Vass Jóska is, nem azért, mert breviárium helyett szívesebben lapozgatja Szent Ambrust és Ágostont, Órigenészt és Tertullianust, a túlvilágon ebből nem csinál ügyet az Isten. Mi magunk se lopjuk értékes időnket a halálos bűn terhe mellett előírt mindennapi zsolozsmázással. Vétkemül ne rója fel a Mindenható, de hiszem, vallom, hirdetem, dicséretre méltóbban szolgáltuk a Gondviselés szándékait Vass Józsival, amikor sikerült rávennem, hogy a gépies reggeli-esti imák helyett ültesse át magyarra Ágoston Vallomásait. Egész ügyesen összehozta, itt áll polcomon, fideli amico magna cum amicitia, így akarta dedikálni, de aztán kijavította, bona pro amicitia, ami nagyon helyénvaló a szokványos ,barátsággal’ helyett, mert közelebb jár az igazsághoz, hogy ,a barátságért’ (értelemszerűleg az én barátságomért) kaptam ezt a kötetet a hű baráttól; minthogy pars magna fui, nagyon is volt részem benne. Mondhatnám, sohase lát nyomdafestéket fordítása, ha nem biztatom, nem kényszerítem, ha át nem engedem neki, amit én akartam tolmácsolni valamikor. Tudtam volna, jobban Vassnál, bátran állíthatom. A Confessiókat éntőlem várta az egész püspöki szeminárium, jó ideig Prohászka Ottokár maga is. Ágostont behatóbban senki sem ismerte nálam. A De haeresibusból a nyolcvannyolc eretnekséget ma is hiánytalanul felsorolom, és jókedvre derít máig, milyen biztos benne Ágoston, hogy pontosan ennyi van, eggyel se több vagy kevesebb.”

Nagybátyám fölemelkedett brokátselyemmel kárpitozott székéből. Átment könyvtárába, a szoba ablakai innét a Hősök Terére néztek. Még delet se harangoztak, de néhány meghívott bizonyára elindult otthonról. Júliusi kánikula rezgette finoman pázsit és bokrok fölött a levegőt, keresztapám szemét bántotta a napfény. Nevezetes vendégeket várt, kitekintett, jön-e valaki. Csak szüleimet látta közelegni. Hoztak magukkal engem is. Hároméves voltam, keresztapám kedvence.

Shvoy Lajos székesfehérvári püspök egy órára érkezik, őt a fél káptalan elkíséri. Jönni fog aztán Grieger Miklós képviselő, a sóskúti plébános. A községből többen: Füle tiszteletes úr, Prockl Gyula iskolaigazgató, Hőnigsfeld ügyvéd és Gunda néni, az Oltáregylet lelke, motorja.

Ma leginkább Vass József minisztert várta keresztapám. Hozzá különlegesen szoros barátság fűzte. Kapcsolatuk szeminarista korukban kezdődött.

– Előbb, jóval előbb – magyarázta keresztapám Sincero bíboros pápai követnek. A legátussal Budapesten, a Szent Imre-év alkalmából találkozott, a bicskei ebédet követő hónapban. A Millennium óta olyan pompával nem ünnepelt az ország, mint azon a forró, augusztusi héten. A kilencszáz éves királyfi emlékhetére a világ minden részéről elküldte előkelőségeit az egyház; a Szentszék, Sincero vezetésével, kivált fényes delegációval képviseltette magát. Keresztapámat Vass József személyesen hívta meg; ott álltak a Vérmezőn a westminsteri bíborosérsek, a bécsi hercegérsek és a müncheni érsek mögött. A pápai legátus éjféltájban szólította meg nagybátyámat.

Az az est volt a nap fénypontja, keresztapám hosszan mesélte később. A „Krisztus Király diadalútja” a Dunán minden látványosságnál felemelőbb volt. A folyón három őrnaszád vonult az alkonyi félhományban, az első naszád orrán hatalmas apostoli kettőskereszt ragyogott. A naszádot a harsonások monitorja s egy külön folyamjáró követte. Ez után szelte méltóságosan a hullámokat Krisztus Király hajója. A gőzös elején, aranyos baldachin alatt, főpapi segédlete körében, mozdulatlanul állt XI. Pius követe, kezében az oltáriszentséggel. A baldachinra reflektorok pászmái vetültek, maga a hajó azonban sötétben maradt, hogy a szentség annál jobban kiemelkedjék. Ezen a fedélzeten bíborosok, főpapok és fehér karinges kísérőik tartózkodtak csupán. A két utolsó hajón ültek, megilletődött csendben, az egyéb egyházi és közéleti előkelőségek; Vass miniszter jobbján keresztapám.

– Cuki voltál a lila cingulusoddal, azzal a gyönyörű aranykereszttel a nyakadban – súgta Vass fülébe barátnője, Biller Irén színművésznő másnap, amikor az Országház kupolacsarnokában leleplezték a Szent Imre-emléktáblát és a színésznő melléje sodródott a tömegben. A nagyprépost arca megrándult. A forró szavakat nem hallotta senki, csak nagybátyám.

Az előző napnál tartunk még.

Sincero bíboros felhasználta magyarországi küldetését, hogy néhány, a pápai udvart foglalkoztató kérdésben óvatosan tájékozódni próbáljon. A díszvacsora után magához kérette pár percre keresztapámat, és a nagyprépostról érdeklődött nála. Keresztapám véleményét, egyházjogi kérdésekben, többször kikérte már Serédi Jusztinián: ő hívhatta fel a miniszter közeli barátjára magas rangú vendége figyelmét.

– Már gimnazista korunkban ismertük egymást – kezdte nagybátyám. – Én fölötte jártam vagy két esztendővel, két hétbe se telt, engem választott mégis legbizalmasabb hívének. Nem látom világosan, mért épp engem. Talán mert ő is csizmadiacsalád sarja, mint jómagam? Apám, nagyapám, dédapám emberöltők óta váltják egymást a suszterszéken, s a hagyományt folytatja most István bátyám, ahogy Sárváron a Vass dinasztia is biztosítja nemzedékről nemzedékre az utánpótlást.

Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter szeretett volna néhány szót elcsípni Sincero legátus és a bicskei prépost plébános beszélgetéséből, elég közel ült hozzájuk, de gyatrán tudott latinul. Nagybátyám és a pápai követ latinul társalogtak.

– Igen, eminenciás uram – folytatta keresztapám –, ez a barátság, azt hiszem, mindkettőnk számára életre szóló. Kiderült utólag, barátom apja s az enyém ismerték egymást még mesterlegény korukból, a szabadságharc után együtt vándoroltak Bajorországban, Ausztriában. Kicsit féltékenyek lehettek egymásra, József apja céhmester lett később; az enyém nem vitte ennyire, de a Lakatos-csizmák Zalában éppoly híresek, mint Vasban az öreg Vass bácsi remekművei. Ez is predestinálta barátságunkat. S mennyi minden még!

A bíboros magánérintkezésében egyszerű, igen kedves embernek bizonyult. A protokollt mélységesen unta, már-már utálta. Megvolt az a képessége, minden félszegséget, rangjának járó elfogódottságot néhány keresetlen szóval azonnal fel tudott oldani. Tetszett neki, hogy ezt a jó tulajdonságát a bicskei esperes tüstént megérezte, s oly természetes kedéllyel társalgott vele, mintha évek óta ismernék egymást.

Sincero tudta, Vass nagyprépost leghőbb vágya, hogy püspök, netán bíbornok legyen előbb-utóbb. Sokan támogatták ebben. Apponyi Albert, Klebelsberg Kunó, sőt a hercegprímás maga is. De a Szentatya komoly gondban volt. A miniszterről nyugtalanító hírek terjengtek, némelyike Rómáig eljutott. Ezért puhatolódzott most a püspökjelölt barátjánál, megtud-e tőle valamit. Keresztapám azonban felét-harmadát sem ismerte a szállongó mendemondáknak.

– Hogy milyenek voltunk? A legvidámabbak és mindvégig a legerősebbek a cisztercita gimnáziumban is. A földszinti iroda átrendezésekor egy nehéz tölgyfa szekrényt, amelyet négy rakodómunkás mozdítani alig tudott, mi ketten játszva fölvittünk az emeletre. József barátom hatalmas erejét képtelen volt visszafogni vagy szabályozni inkább. Ha letett egy széket, szétroppant markában a támla. A papneveldében is mi voltunk a daliák, Steiner püspök szerint Isten atlétái. Vass Heraklész, én Akhilleusz.

– Elég pogány atléták, ami azt illeti – mosolyodott el a bíboros.

Nagybátyám sejtette, mi Sincero érdeklődésének célja. Most dől el, Vass miniszter lesz-e bíboros valaha, de eldőlhet az is, lesz-e őbelőle megyéspüspök. Barátjáról keresztapám csak jót mondott. Aki ilyen erős, nemcsak az állam terheit, egyháza legsúlyosabb feladatait is vállára tudná venni.

A Szent Jobb-körmenetet másnap vendégszobája erkélyéről nézte végig keresztapám. Mise után félmillió ember vonult végig az Andrássy úton. Hatalmas bronzkereszt emelkedett ki az emberáradatból, Krisztus töviskoronás feje a mellvédig ért. A feszületet alabárdos tiroliak vitték. A Bazilika nagyharangjának zúgása közben mintha a középkor elevenedett volna meg Budapest útjain. A tiroliak után a mezőtúri küldöttség lépdelt, fekete-plasztikus, írókás népviseletben, nyomukban az iparosok, régi céhjelvényeikkel, zászlaikkal. A menet élén, megelőzve Horthy kormányzót, Serédi hercegprímás és a pápai legátus kísérték Szent István jobbjának aranypiros ereklyetartóját. Sincero követ szeme pár másodpercre találkozott nagybátyám pillantásával.

Nem kellett volna beszélned még valamiről tegnap? – kérdezte a legátus tekintete.

Keresztapám csakugyan sok mindent elhallgatott.

„Hát elmondhattam volna, illő lett volna elmondanom, hogy Jóska egyszer augusztusban meglátogatott bennünket Zalaegerszegen? Bejártuk a várost, ki kellett néznünk a hetipiacra is, anyám rám parancsolt, vásároljak néhány kiló gyümölcsöt. Ahogy végigmentünk a sátrak előtt, megfordult utánunk mindenki. Nemcsak a szemináriumban: fejjel kimagaslottunk a sokadalomból itt is. Egy kosár szép turkesztánira alkudtunk Rózsa néninél, a dinnyéskofánál. Ott ült mellette, segített a mérlegelésben tizenhat éves Juci lánya. Jóska egy pirosdinnyét kopogtatott nagy szakértelemmel. Ahogy tompa hangon visszarengett a sötétzöld héj, fölnézett ránk Rózsa néni.

– Mi lesz ebből az országból – csapta össze a kezét–, ha épp a legderekabb fiúk mennek el papnak? Az egyház igazán beérhetné a satnyábbakkal is, gyereket nektek kellene csinálni ezekkel a szép lányokkal.

Rózsa néni kisfiú korom óta ismert, ezért mert letegezni bennünket, holott papokat nem illik, még ha csak kispapok is. De Rózsa néni veszedelmes nyelvéről volt híres városszerte.

– Küldje el, néném, Jucikát a falumba, ahol káplán leszek, majd gondoskodom róla: olyan szép unokái legyenek magának, hogy irigyelje egész Egerszeg – válaszolt Jóska kétértelmű nevetéssel. Amit lehetett éppenséggel úgy érteni, szerez ő férjet annak a lánynak Adonyban (mert Jóskának az adonyi parókiát helyezte kilátásba Steiner püspök), de még inkább úgy, szívesen besegít ő abba az apaságba, ha Juci jövendőbelije mégse váltaná be az elvárható reményeket.

Ezekért a feleletekért szerettem meg Vass Józsefet.

Nem hiszem, hogy súlyosan vétkezett szavaival, hogy olyasmit követett el, amit akár neki meg kellett volna valaha gyónnia, akár nekem említenem is a pápai legátus vagy bárki előtt. Ágoston szerint a gondolati bűnök esetében semmi szükség gyónásra; a bocsánatot a Miatyánk ájtatos elmondásával vagy böjttel-alamizsnával éppúgy meg lehet szerezni. Biztos vagyok benne, a Miatyánkot Jóska elmondotta mindennap, és Istennek tetsző adományokkal se fukarkodott soha.”

Azt a júliusi napot, amikor nagybátyám kitekintett bicskei dolgozószobája fehér rácsos ablakán, még jó hónap választotta el Szent István hetétől.

Keresztapám kedvelte Biller Irént.

Vass József hét évig tanult Rómában teológiát, filozófiát. Amikor hazatért, rövid adonyi káplánkodás után tüstént Székesfehérvárra került. Akkor ott élt nagybátyám is. Barátságuk Székesfehérvárott mélyült el. A püspök büszkén szerette mindkettejüket, keresztapámnak a megye leggazdagabb plébániáját juttatta később. Vassnak nem kellett már hóna alá nyúlnia, karrierje megállíthatatlannak látszott. Szerkesztette a megyei lapot, igazgatta a Szent Imre Internátust, mintaszerű teológiai előadásait lélegzet-visszafojtva hallgatták a szeminaristák.

– Vass legnagyobb, legtitkosabb szenvedélye azonban a színház volt – mondotta keresztapám szűk rokoni körben. – A megyeszékhelyen bemutatót soha el nem mulasztott. Pesten se, amikor kinevezték már a Hittudományi Kar ékesszólás- és hitelemzés-professzorává. Baráti iróniával kezébe adtam pedig Tertullianust – a De spectaculis igen szigorúan tiltja mindenféle színjáték látogatását; felszentelt papoknak-hívőknek egyaránt. Vass nevetett csak, azzal a rekedt-kamaszos nevetésével, amellyel ifjúkorunkban az egerszegi piacon Rózsa nénire: „Amit Ágoston a gondolati bűnökről ír, a színházlátogatás vétkére éppúgy érvényesnek tartom. Ha klasszikus drámát nézek váltig, utána mindig elmondom a Miatyánkot. Ha operettet, előtte is.”

– Igen, az operett – folytatta keresztapám. – Vass engem is bűnbe vitt, remélem, bocsánatos bűnbe csak. Benne jártunk alaposan a világháborúban, amikor hívták valamiért Fehérvárra. Átutazott Bicskén, tartsak vele, mondta. A Megyeház téren összefutunk a színház igazgatójával. Nézzünk be az esti előadásra, csábít bennünket, csodálatos tehetség mutatkozik be. Fogunk még hallani róla. Papi civilben ültünk be a páholyba, akkor láttuk először Biller Irént. Miben lépett föl, a Marinka táncosnőben vagy a Csattan a csókban, bizony nem emlékszem, de Vass Jóska azonnal beleszeretett. Irén tizenhét-tizennyolc éves lehetett és tündöklő jelenség csakugyan. Kassától Pozsonyig a diákság kedvence: egy-egy szereplése után mindig színésznőtársa öltözőjében kellett civillé visszavedlenie, mert sajátjába a rajongók virágaitól egyszerűen be se fért. Vass csokrait, cserepeit így nemigen vehette észre vörösrózsa- és orchideaerdeiben. De Jóska hűségesen nyomába szegődött Pesten is. Ott kellett lennem, vele együtt, A három Grácia bemutatóján, amely háromszázszor ment aztán. Hallgatnom kellett barátom bűntudatos lelkesedését a Nótás kapitány, a Muzsikás Ferkó, a Tatárjárás, a Bob herceg kirobbanó sikeréről, amelyeket hol Münchenben, hol Kolozsvárt Irén vitt győzelemre legtöbbször. A diadalút üstökösszerűen folytatódott a bécsi Strauss Theaterben (oda nem követtük) és számos helyen még Németország-szerte. Az új csillag egyforma bűbájjal dalolta-táncolta a brettliket magyarul-németül, más nyelveken később. Jóska pedig olyan lírát produkált a kis színésznő izgalmas fénykörében, hogy egyetlen barátját, engem is meglepett. Biller Irén előbb derűs csodálkozással vette tudomásul – viharos jókedvvel utóbb –, hogy művészetével egy reverendás teológiai doktort is meghódított immár. Jóskának azonban, eleinte, semmiféle esélyt nem adtam Irén sikeres megkísértésében.

– Édes Mackóm – incselgett Biller Irén Józsi barátommal –, de hát hogy képzeli maga a mi kapcsolatunkat? Költözzem be a Szent Imre-kollégiumba és ott elbújtat majd? Esetleg rejtezkedjem a bicskei plébánián, ahol oly szívesen piheni ki egész heti fáradalmát, maga pedig lejár kedden és szombaton tarokkozni, de nemcsak tarokkozni? Vagy kijárja, hogy kapjon megint egy gazdag parókiát valahol, én pedig lehetek házvezetőnője-egyebe, mint Frici barátjának a Terka? És éljünk a stólapénzéből, a misedíjaiból, netán a tizedből, a párbérből, mint békés galambpár? Mit szólna hozzá XV. Benedek?

– Nagyon kedveltem Biller Irént – mondta keresztapám. Szűk rokoni körben.

Évekkel később, amikor nagybátyám rég nem élt már, keresztanyám egy bronzveretes-berakásos, tükörrámás velencei szekrény titkos rekeszében Irénke egész kötegnyi levelére bukkant. Az ibolyaszín tintával írott levelek Vass Józsefhez szóltak, a nagyprépost, úgy látszik, veszélytelenebbnek vélte, ha ezeket a dokumentumokat barátja őrizgeti. Egy-két darabjára emlékszem csak levélváltásuknak, pontosabban Biller Irén üzeneteinek, mert Vass válaszai nem kerültek el Bicskére:

– Drága Protonotóriusom – írta a színésznő, alighanem 1921 körül, amikor hódolója megkapta már az Apostoli Protonotarius címet, de a nagyprépostit még nem –, Klagenfurtból jövet a Garda-tó mellett olvasom kinevezését; gratulálok felívelő egyházi karrierjéhez. Vagy mondjam inkább, karrierünkhöz? Hiszen állandó ösztönzésem révén egy kicsit én is benne vagyok, tudnia kell. Ugye nincs messze az idő, amikor püspöksüvegben láthatják már csodálói? Akkor az egri palotát pályázza meg, kedves Abélard. A kis Heloise ragaszkodik hozzá, hogy érseki lakosztályban töltse szabad idejét az ő okos, tehetséges tanítómesterével. Kényelmesebb, meghittebb lenne, mint oly unalmas porfészkek, amilyen Vác vagy Kalocsa. Nem is értem, hogy szegődhet valaki püspöknek Vácra? Sajnálom, hogy amikorra hercegprímás lesz, mert lesz az is, én még javában élni fogok, így nem indíthatja meg Rómában szentté avatási eljárásomat, holott ez a legkevesebb, amit megérdemelnék az én erős, gazdag Mackómtól. Ne botránkozzék meg, aranyszájú miniszterem, ilyeneket azért mondok csak, mert a szentek ugye nem kárhozhatnak el, engem pedig (maga miatt!) erősen fenyeget ez a veszedelem…

A világháború alatt Vass József ennél sokkal ridegebb, de nem kevésbé maliciózus leveleket kap reménytelen szerelmétől. Az egyházdoktor évekig hiába ostromolja, a művésznő váratlanul hozzámegy Faragó Ödön színiigazgatóhoz, átmeneti meghasonlásba döntve a teológust. Miért is venné komolyan az ünnepelt orepettcsillag főtisztelendő rajongóját? Udvarlóit megszámlálni se tudja. Oly tekintélyes, megvesztegethetetlen bírálót is bámulóinak seregébe von, mint Schöpflin Aladárt. A higgadt, mindig tárgyszerű kritikus nemcsak elismeréssel emlékszik meg róla, a korabeli Ki kicsodákban Biller Irénről még a lexikon-címszavak megírását is felvállalja.

– Kivételes talentumához méltó szerepet egyetlenegyszer se kapott egész pályafutása során – mondta emberöltővel később, amikor szóba került köztünk annak az időszaknak színházi élete –, de brettli-primadonnaságából is kitetszett rendkívüli stílusérzéke, magánviszonyaiban pedig fölényes iróniája. Kihasználta persze a férfiakat, páratlan gunyorosságával, humorérzékével ugyanakkor vonzotta őket.

Én erre a nagybátyám hagyatékából ránk maradt levélkötegből tudok visszakövetkeztetni csak. Valamelyest keresztanyám elbeszéléseiből még.

Vass Józsefet mindenesetre nem oly fából faragták, akit szerelmi vereség föltett céljától tartósan el tudott volna téríteni. Irén minél szívtelenebbnek mutatkozott, ő annál makacsabbul tört előre; ha út másfelé nem nyílt, a politikai életben legalább. Az összeomlás után közélelmezési miniszter lesz, aztán képviselő. Képviselő és miniszter marad a Teleki-kormányban is. Népjóléti miniszterként hatalmas pénzösszegek felett rendelkezik. A színésznő öltözőjébe nem virágkölteményeket küld ezentúl. Ruhakölteményeket, csodálatos bundákat, ékszereket inkább.

Irént az öregedő Faragó Ödöntől most már könnyedén elhódítja. Lakást bérel a Kaplony utca 9-ben, autót vásárol a primadonnának – hódítását ezzel egyszer s mindenkorra megszilárdítja.

Egyházi pályafutása éppily sikeresnek ígérkezik. A Hittudományi Karon egyetemi professzor, megkapja a nagypréposti címet. Minisztériumában tizennégy szobás magánlakosztályt alakíttat ki, fényűzően berendezett lakásához külön lépcsőház vezet. Teológiai órái és a minisztertanács közt itt fogadja Biller Irént.

Vass József csillaga a zeniten ragyog. Vass József nagyhatalom.

Minisztersége tizedik esztendejében Vass József űzött vadként érkezett keresztapám vasárnapi ebédjére. Huszonhétezer pengős Fiat gépkocsiját püspöklila bársony kárpitozta. Az autót az ő megrendelésére készítette az olasz gyár. Egyedi darab volt, elegánsabb, drágább, mint akár Horthy Miklós Minerva gépkocsija.

A gépjármű a járdaszegély mellé simult, keresztapám sietett ki azonnal, hogy vendégét a plébánia kapujában üdvözölje. A kocsit Csúcs István vezette. A magas, vidám gépészmérnök munka nélkül tengődött a háborút követő nyomorúságban. Vass maga mellé vette, sofőrjeként alkalmazta. Egyszerű sofőrnél azonban Csúcs István több volt; a nagyprépostnak afféle személyi titkára is, nem hivatalos ügyeinek állandó intézője. Ő szállította a mindennapi virágcsokrot Gelb Malvin üzletéből Biller Irén öltözőjébe. Ő volt a szerelmi postás, ő vásárolt be gazdájának, és bizalmi állása folyományaként már-már barátjának tekinthette a minisztert. Csúcs István kifogástalan úriember volt, mindig részt vett az egyházférfi kártyacsatáiban. Bizalmas barátaitól a nagyprépost elvárta, ahová őt, oda vele egyenlőként – a mérnököt is meghívják.

Csúcs István most jókora hűtőládát emelt ki a csomagtartóból. Titokzatos arccal sietett vele a konyhába.

Az ebédlőben gyülekeztek lassan a vendégek. Miniszter-barátját nagybátyám a hallon keresztül könyvtárába vezette; a többiek várhatnak még.

Az államférfi háromnegyed éve járt itt utoljára. Az íróasztalon változatlanul ott csillogott a monstrancia alakú, nagy, mechanikus csengő. Ez a színezüst, felhúzható szerkezet gyerekkorom legkedvesebb játéka volt. Keresztapám ezzel csengetett, ha beszólított valakit szobájába. Ezzel jelezte az ebéd, a vacsora kezdetét. Én, veszettül csilingelve, számtalanszor körbefutottam vele a plébánia rózsakertjét.

Valami változás mégis történt. A benyíló és a dolgozószoba bútorzata egy fiókos szekrénnyel és íróasztalszékkel gyarapodott. A vendég szakértő szemmel becsülte föl: a komód – zöld alapra festett virágaival – XVIII. század végi munka és Velencéből származhat. A Chippendale-karosszék is kiváló darab. Frici barátja nyilván gróf Batthyány Gyuláné született Károlyi Zsuzsanna kastélyából vásárolta, amikor a grófnő felszámolta bicskei birtokát.

– A Bicskei Takarékpénztár elfogadható osztalékot fizetett idén a részvényeseinek – bólintott nagybátyám, tudva azonnal, mit akar kérdezni vendége.

– Nekünk kellene gazdagoknak lennünk – mondta elismerően Vass. – Nem a tatai grófnak, aki egy éjszaka egy sarokházat kártyázik el Bécsben. És nem a Batthyányaknak, sem az ostoba újgazdagoknak. Mi, Frici, tudnánk, mire fordítsuk hasznosan a vagyont. Ki az ördög emlegetné ma már Bartakovics püspököt, ha sok százezer forintos alapítványai nem őriznék mindmáig a nevét. Pyrker érseket is az tette halhatatlanná, hogy megépíttette az egri tanítóképzőt, a Nagytemplomot, hogy képtárát fölajánlotta a Nemzeti Múzeumnak, nem német eposzai. Én azért szerettem volna káplán koromtól kezdve olyan gazdag lenni, mint Pázmány Péter, hogy új egyetemet alapítsak, hogy kollégiumokat, kolostorokat állítsak fel, vagy legalább egy növénytani-intézményt, mint a megboldogult Haynald Lajos. És ezért szeretném, ha püspök lennél te is. Mert van ízlésed. Körül kell csak nézni a szobáidban. Aki tudja, milyen bútorok illenek egy ebédlőbe, milyen kép függhet a falon, aki tudja, milyen ételekből kell összeállítani egy tízfogásos ebédet huszonnégy vendégnek, hogy az ízek harmonikusan kövessék egymást levestől a tortáig, az nem fog püspök korában majd valami nevetséges épületet terveztetni vagy ostoba dolgokra kidobni pénzt.

– Előbb leszel te püspök.

– Nem hiszem. Túl sok a suttogás körülöttem. Zsarolnak is. Hogy Biller Irén. Hogy panamák a minisztériumban. És aztán? Ott vonom ki pénzügyeim ellenőrzését a revizorok illetéktelen orra elől, ahol tudom. A kormány ott lop, ahol tud; és amit lop, olyan dilettáns dolgokra megy el, hogy itt minden tönkre fog menni. Ellopni tőlük, amit ők lopnának el, ez már-már erény. Amit én csinálok, Frici, ehhez képest nem tolvajlás. Én, amit félretehetek, félreteszem józanabb időkre. Közben élek belőle. Szerettem és tudtam élni mindig, ahogy te is. Utálom az aszkézist. Az életem tanítóelve a luxus. Az ízlést a fényűzés finomítja művészetté. Azt akarom, ez a fény csillogjon utánam, ha már nem leszek.

„Vass József mosoly nélkül, igen szomorúan beszélgetett velem ebéd előtt – írta keresztapám néhány hónap múlva Shvoy Lajos megyéspüspöknek. – Többször ismételte: ha már nem leszek. Mintha közeli halálát várta volna. Kért, ha túlélem, kísérjem figyelemmel hagyatéka sorsát. Megdöbbenve láttam, hogy milyen fáradt, mily feltűnően sovány.

– Harminc kilót fogytam ebben az évben – jegyezte meg. – Intrikálnak ellenem, gyanúsítanak. Elvették jó étvágyamat is. De ma zülleni fogok nálad!

Én kolosszális szamárnak neveztem. Jóbarátok maradtunk mindvégig, az egyetlen voltam, aki ilyent mondhatott neki, akitől szemrehányást eltűrt. Igen, Eminenciás Uram, szóba került Biller Irén is. Súlyos bűnt követtem el bizonyára, hogy nem annyira kapcsolatukat kárhoztattam, inkább elővigyázatlanságukat.

– Neves közéleti ember vagy. Naponta szerepelsz a nyilvánosság előtt. Naponta megjelenik fényképed újságokban-képeslapokban. Mindenki ismeri arcodat. Erre te civilbe öltözöl, és beülsz előkelő éttermekbe a színházi világ legismertebb operettcsillagával. Mit képzelsz, nem erről beszél másnap a fél város? És nem erről beszélnek minden másnap – évek óta?

Barátom nem védekezett, inkább támadott. Soroljam fel, kérdezte, hány kitűnő pápának volt kitűnő barátnője? Hány derék gyermek, olykor pápa született nászukból? Ettől ők még lehettek igen jó katolikusok, és nagyszerűen védelmezhették a keresztény hitágazatokat. Pillanatig se vonom kétségbe a cölibátus hasznos voltát, ámde ez remetéknek, a jámbor alsópapságnak való elsősorban.

Barátom szavait nem tudom szó szerint visszaadni. Amit mondott, meggyőző volt. Engem, akkor, magával ragadott. Mégis, ma már úgy vélem, adott okot rá, hogy fejtegetése, erkölcsi tekintetben, eretnekgyanús lehessen azok előtt, akik gondolatait a keresztény dogmatika szigorú mérlegére vetik – utólag. Mert arról beszélt, aki az összhang, a szépség művét akarja maga után hátrahagyni, aki mértéket-arányt sugározva készül vezetni másokat, annak teljesebben illik átélnie az emberi életet, mint a gondjaira bízott középszernek. Ehhez a teljességhez, folytatta, a szerelem elválaszthatatlanul hozzátartozik.

Mondandóját sokszor félbeszakította. Meghívott a budapesti Szent Imre-millenniumra. Kilátásba helyezte, bemutat majd Faulhaber müncheni érseknek és a pápai legátusnak: nem árt kiépíteni felsőbb egyházi kapcsolataidat, tette hozzá. Fel is utaztam augusztus közepén a fővárosba, mellette álltam a Déli pályaudvaron, amikor ő köszöntötte Sincero követet. Feledhetetlen barátomat Szent István hetében láttam utoljára. Bizalmas beszélgetésre azonban már nem nyílt alkalmunk, oly sűrűn követték egymást a rendezvények.

Túl soká Bicskén se lehettünk négyszemközt. Arra visszatért még: azért hiszi oly tökéletes építménynek a De civitate Dei-t, mert közös mesterünk, Hippo püspöke, mélyen ismerte a szenvedélyes szerelmet. Ahogy egyházunk nagy vértanúszentje, Morus Tamás. Ahogy Abélard, ahogy Janus Pannonius, ahogy Richelieu. Amikor a kormányzó Sopronba küldött, hogy tárgyaljak IV. Károllyal, azt hittem, lehetek magyar Richelieu. Ha reneszánsz pápa már nem lehettem. De látom rajtad, fejezte be monológját, nem érted, vagy szemérmes vagy érteni, miért kellett nekem ehhez még Biller Irén is.

Sajnálom, hogy nem vitatkoztam vele. És ha vitába szállok? A Mindenható tudja csak, másként történt volna-e, ami történt, Eminenciás Uram…”

Ebéd előtt Vass József meg akarta tekinteni nagybátyám híres rózsakertjét. Volt idejük, az ebéd fél kettőkor szokott kezdődni. Shvoy püspök autója se futott be eddig. A korán érkezettek illő távolságból csodálták nagybátyám nevezetes vendégét.

A két pap a kapu melletti bokrokban gyönyörködött, amikor belépett Seftsik bőrgyáros.

– Mély tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, kegyeskedjék odahatni, hogy a minisztériumtól megkapja gyáram a jótékonysági akció megrendelését – kezdte Seftsik János az illendő Laudetur után. De keresztapám jeges tekintete belé fagyasztotta a folytatást. A gyáros elkövette a legnagyobb szentségtörést, amely egyáltalán elkövethető volt keresztapám jelenlétében: vasárnapi vendégétől protekciót mert kérni.

Nagybátyám és Vass kapcsolata nem nélkülözött bizonyos szertartásosságot. Kérni miniszter barátjától ezt-azt nagybátyám is szokott. Efféle folyamodványnak megvolt azonban a maga rendje. Keresztapám ilyenkor ajánlott levelet írt, mindig barátja hivatalába címezve. Levelében kihallgatást kért. Ha megérkezett az udvarias válasz, felöltötte ünnepi reverendáját, és felutazott Budapestre. Amit kért, nem a jóbaráttól, hanem a minisztertől kérte. Kérte, hogy apám Józsi öccsét vegyék fel tisztviselőnek a zalaegerszegi OTI-ba. A háborút követő nagy munkanélküliségben állást szerzett más rokonainknak is. Magának, ehhez egy életen át szigorúan tartotta magát, soha nem kért semmit.

Keresztapám a gyáros faragatlanságát sohase tudta megbocsátani. Ebéd közben egyetlen szót nem intézett hozzá. Vasárnap ebédjeire többé nem küldött meghívót neki.

A plébánia udvarán, a főépülettől teljesen külön, kamraszerű kis ház állt a százados ezüstfenyő mögött. Ebben lakott nagybátyám káplánja, Ásványi Béla. Béla bácsi vagy tíz évvel volt idősebb keresztapámnál, és felszentelésétől kezdve egész életét Bicskén töltötte.

Ásványi Béla semmiféle előléptetést, magasabb egyházi rangot nem fogadott el. Ötven éve volt káplán, egyszerű tisztelendő úrként halt meg a második világháború után, kilencvenedik esztendejében.

A szerény melléképület egyetlen ablaka a rózsakertre nézett. Keresztapám és Vass miniszter bekönyökölt az alacsony ablakon. Önfeledt gyerekzsivaj fogadta őket. Öt kislány, kisfiú mászott, csúszkált a padlón, játszották vidáman a Ne nevess korán-t. Béla bácsi ágya szélén ült, finom öltésekkel az egyik csöppség szakadt ingét javítgatta.

A kopár szoba szerzetesi cellára emlékeztetett volna, ha szegényes bútorzatától tarkán el nem üt két zsúfolt fenyőfa polc. Az egyiken meséskönyvek, ifjúsági regények sorakoztak; a másik tele volt mackókkal, babákkal, társasjátékok színes dobozaival.

Ásványi tisztelendő úr hittant tanított az elemiben. Íróasztalfiókját ezernyi szentkép töltötte színültig. Minden alkalmat megragadott, hogy ajándékozhasson belőlük. Aki délelőtt jól tudta a tízparancsolatot, hibátlanul felmondta az anyaszentegyház ötparancsolatát, számíthatott rá, hogy délután hazavihet egy Mater Dolorosát, egy apja műhelyében ácsmunkát végző kamasz-Krisztust, egy bűnbánó Magdolnát. Nagyobb jutalmak az oldalsó fiókokban lapultak: piros-fehér-zöld végű ceruzák, Szűz Mária-érmék, rózsafüzérek. Papi jövedelmét Béla bácsi szentképekre, gyermekkönyvekre, játékokra költötte. Maga oly igénytelenül élt, hogy személyes holmit nem is tartott szinte.

Hajnalban kelt, a kismisét ő mondta mindig. Délelőtt végigmesélte hittanóráit az elemiben. Kora délutántól bármely gyerek benyithatott szobájába. Vasárnap délelőtt is ott lehettek, egészen ebédig. Az apróságok jöttek boldogan. Sehol Bicskén olyan jól nem lehetett játszani, sehol annyi érdekes, izgalmas mesekönyv nem akadt, mint a kerti lakban. A káplán arca felragyogott, ha kislányt, ha kisfiút pillantott meg. Életét a gyerekek önzetlen szolgálatának szentelte. Maga is gyerekké – náluk alig idősebb gyerekké – változott köztük. Breviáriumán kívül ő is kizárólag Benedek Eleket, May Károlyt, Verne Gyulát olvasott, saját gyönyörűségére éppúgy, mint ámuldozó hallgatói számára. Leült közéjük a csupasz padlóra; hagyta, hogy megverjék sakkban, malmozásban, Csapd le csacsi-ban. A csöppségek másztak, csúsztak ölébe-vállára.

Ásványi Béla szentferenci szegénysége Bicske nagyközség gyér legendáinak egyike volt. Az Oltáregylet özvegyei évtizedekig hiába kísértették. Gunda néni három évig dolgozott élete főművén, egy bőgő szarvasbikát ábrázoló gobelinen. A büszke állat zöldárnyas tisztáson fejét égre vetve bőgött, alakját sejtelmes holdfény ragyogta be. A tisztelendő úr áldozópappá szentelésének ötvenedik évfordulóján Gunda néni – keresztanyám jótékony segítségével – behatolt a repkényes házba, s lakója távollétében maga szögezte fel falvédőnek a vaságy fölé. Béla bácsi megköszönte a becses ajándékot, aztán, pár hét múlva, legöngyölítette a falról és továbbajándékozta. Az erdő agancsos királya az én rácsos gyerekágyam fölött hívta attól kezdve szenvedélyesen láthatatlan ünő-párját.

A többi ajándék is erre a sorsra jutott. Az évente megismétlődő díszpárnák, csipkék, horgolt terítők.

Béla bácsi miséinek néhány hajnali öregasszonya tudni vélte, valamikor a múlt században a kerti lak falán függött még öt-hat kép, egy-egy hamutartó, váza, réz gyertyatartó is akadt. Ásványi tisztelendő úr azonban a luxus látszatát se tűrte maga körül. Falai a húszas-harmincas esztendőkben már kopáran világítottak. Hálásan elfogadott ugyan híveitől minden születésnapi, karácsonyi meglepetést, de csak azért, hogy azonmód adhassa tovább. Utcaszerte sok tisztaszobában találkozhatott a vendég egy papírvágó késsel, egy tintatartóval, egy virágcseréppel legalább, amelyre azt mondták a háziak: Béla bácsitól kaptuk.

Évekkel később, amikor tudtam olvasni már, sűrűn rájártam a kerti ház könyvtárára én is. Egy kötetet lehetett kölcsönözni alkalmanként. A kölcsönzésnek három feltétele volt: két hétig tarthattuk magunknál, amit hazavittünk; minden kötetet saját kezűleg be kellett burkolnunk tiszta csomagolópapírba vagy újságpapirosba, és tartalmát el kellett mesélnünk a tisztelendő úrnak, hogy bizonyítsuk, olvastuk csakugyan. Aki tömören, kerekdeden tudott beszámolni Huckleberry Finn kalandjairól vagy Robinson viszontagságairól, jutalmat kapott.

Olcsó, rózsaszín töltetű bonbonokat lehetett vásárolni akkortájt a Vasanics-cukrászdában. Ez már az olasz–abesszin háború idején történt, amikor harmadik elemista koromban Adua bevételétől Addisz-Abeba elfoglalásáig végigolvastam Ásványi tisztelendő úr kölcsönkönyvtárának mind a százötven kötetét. A bonbonokat – országszerte árusították őket – egy buzgondi cukrász vagy költő-lelkű fűszeres Mussolini-bombának nevezte el. A Mussolini-bombák leghűségesebb vásárlója Béla bácsi volt. A csokoládébevonatú édességet nagy, zöld papírdobozban tartotta íróasztalán. Erre esett első pillantása mindenkinek, aki beköszöntött a szobába. Ha jók voltak a gyerekek, ha illedelmesen játszottak, búcsúzáskor Béla bácsi felemelte a zöld skatulyát.

Öt kis száj kerekedett, mint az öt o betű ebben a szóban: bonbonosdoboz.

Ásványi tisztelendő úr ellépdelt a padlón térdeplők előtt, és mintha áldoztatna, mindegyikük nyelvére egy-egy bonbont helyezett. Az utolsót – némi bűntudattal – maga kapta be; ez volt puritán életének egyetlen szenvedélye talán.

Nagybátyám büszke volt Ásványi Bélára. Előkelő hintó, később autó megállhatott vasárnap akárhány a kovácsoltvas nagykapu előtt, káplánja révén a bicskei plébánia fölött mégis az életszentség fényköre lebegett.

Ásványi tisztelendő urat becsülte Vass miniszter is. Most barátjával azért lépett a remetelakba, hogy a szerényen vonakodó káplánt a terített asztalhoz invitálják.

Ideje volt. Fiatal apám, aki a sarokszobában megfigyelői feladatkört látott el ilyenkor, futva jelentette, imént kanyarodott a ház elé Shvoy püspök autója. A főkanonokok már kiszálltak. Az ebédlőben, perceken belül, együtt lesz az egész vendégsereg. Három finom kondulás hallatszott a templomtoronyból eközben. Keresztapám Horeczky harangozónak előírta, püspök és magasabb rangú vendég érkezését, ha magánvendégként jön, ha negyed egykor, ha fél kettőkor is, így hozza Bicske nagyközség tudomására.

 

Hároméves alig múltam Vass miniszter utolsó bicskei látogatásakor. Violaszín püspökök, vörös bíbornokok a plébánia virágdíszes diófa asztala körül, prelátusok nyakában tündöklő aranykereszt – ezek gyermekkorom első emlékei. Végül a leszedett asztal ragyogó síksága a feketekávé elköltése után. Apám húsz évvel, anyám és rubensi idomú keresztanyám fél századdal élték túl azt a júliust és azoknak az esztendőknek vasárnapi ebédjeit, amelyekről, felnőve, annyit hallhattam tőlük.

A vendégek üdvözlése, rég látott ismerősök ölelkezése, a mértékletes koccintgatás folyt még, a dékán-kanonok nagynéném illatos szederpálinkájának titka iránt érdeklődött. Én Csúcs István nyakában lovagoltam, a gépjárművezető időnként föl-földobott majdnem a mennyezetig. Boldogan sikongtam, akkor vállára ültetett. Csúcs István mindig hozott nekem valami csodálatosan érdekeset a bicskei kirándulásokra. Papírtrombitát, huszárcsákót, felfújható gumibékát. Rajongtam az óriás, erős, nagyokat nevető mérnökért. Jobbára kopasz fejtetőkre, gondosan fésült frizurákra, ősz tarkókra tudok visszaemlékezni ebből az ebéd előtti kavargásból, kivált Vass nagyprépost poroszosan rövidre vágott sörtehajára. Ennyit láttam körülbelül Csúcs István vállának szédítő magaslatáról.

Anyám vett át a mérnöktől. A főpapok szikrázó briliánsgyűrűi, ékköves aranykeresztjei után kapdostam. Bőgtem: legkisebb gyémántjukat sem adták oda, hogy kifussak vele az udvarra.

– Ezzel játssz – nyúlt mélyen reverendája zsebébe Vass József –, most kaptam a kormányzótól, miniszterségem tízéves fordulójára.

Az I. osztályú Magyar Érdemkeresztet ejtette ölembe, enyhe derültségére a körben ülőknek.

Frigyes keresztapám halkan megszólaltatta mechanikus ezüstcsengőjét, a szerkezetet keze ügyébe készítették akkorra. Az ebéd kezdetét, az asztali imát jelezte vele. A római katolikusok keresztet vetettek, a többiek felálltak csak. Az imát fennhangon, érthető, tiszta latinsággal mondta nagybátyám.

Alig fejezte be, a damasztabroszon ott sorakozott harminc tányér osztriga. Kiderült, mit rejtett Csúcs István hűtőládája, mellyel keresztanyám konyhájába sietett nemrég. Vass József értesült róla, diner pour 24 couverts, servi à l’Anglaise (huszonnégy személyes angol ebéd) lesz keresztapámnál – ezzel járult hozzá, mint legillőbb előétellel, a magától értetődőleg tizenhat fogásos menühöz. A vendégsereg felmorajlott, mindenki tudta, az osztriga téli nagylakomák csemegéje: ha júliusban bukkanhat fel a bicskei plébánián, akkor a miniszter alighanem kedves Olaszországából hozatta, különgépen, erre az alkalomra. Fokozott elismerést nyert, hogy harminc tálka – nem huszonnégy – volt osztrigával megrakva: így illik, mert előfordulhat, hogy néhányan, kánikula idején, két adagot is elköltenek efféle ritkaságból.

Keresztapám jobbján Shvoy Lajos megyéspüspök, balján Vass miniszter ült. Halleves és teknősbékaleves követte az osztrigát. Az angolos menüsort aligha vezethették volna be szerencsésebben választott levesek.

A székesfehérvári püspök mellett Füle tiszteletes úr foglalt helyet. Nagybátyám ebédjeire olykor egyenest a katolikus templomból állított be. Füle József becsülte keresztapámat. Ez a megbecsülés kölcsönösnek bizonyult. Kevesen sejtették, hogy el-eljárnak egymás istentiszteleteire. Vigyázva, rangrejtve, titkon. Keresztapámat vonzotta a nála jóval ifjabb lelkész nyelvtudása, irodalmi tájékozottsága. Frici bátyám teológiailag volt képzett főként, költészethez nemigen értett. Annál hálásabban fogadta, ha ismereteit efelé is tágítgatta valaki. A tiszteletes urat viszont keresztapám prédikációi érdekelték módfelett, nem utolsósorban szakmai szempontból. Rossz vért szült volna persze, ha a kálvinista pap beül a katolikus hívők padsorába, nagybátyám ezért, a mellékbejáraton át, a sekrestyébe vezette. Tisztán hallhatta onnét is, vendéglátója a vasárnapi májgombócleves előtt hogyan semmisíti meg Servet Mihály gyilkosának tévtanait. Füle József tiszteletes úr elvárta ugyanakkor, hogy keresztapám ugyanúgy meg-megjelenjék a református székesegyház puritán falai közt, amikor is Torquemada vétkeit dörgölte vetélytársának orra alá.

Ebből a két barát közt sose támadt harag; itt Bicskén voltaképp csak egymást érezték magukhoz méltónak.

Süllő angol módra és ürühát zöldséggel következett.

Az asztal vége felé ült Gunda néni. Az volt szokása, gondolatait hangosan közölte minduntalan. Rá nemigen figyeltek.

– Vágok egy kis husikát – jelentette ki. – Töltök bort.

Szelt a fogoly-kotlettből, ivott bort. Nem várta, hogy bárki válaszoljon. Gunda nénit időnként meg kellett hívni mégis. Évtizedek óta ő varrt minden oltárterítőt. A templomi csipkék, zászlók önzetlen előállításával foglalkozott. Stólák, palástok, miseingek javítgatása töltötte ki csendes életét.

Gunda néni nélkülözhetetlen volt.

Hőnigsfeld ügyvéd elé most helyezték a szarvasgomba-mártásos marhafilét. Keresztapám elégedetten állapította meg, kedvenc ételéhez milyen átszellemülten lát neki az ügyvéd. Hőnigsfeld Tivadar 1918-ban, a Bicskei Nemzeti Tanács megalakulásakor a Szociáldemokrata Párt ügyésze lett. Még 1919-ben is játszott némi szerepet, a Szellemi munkások szakcsoportjának vezetőjévé választották.

Nagybátyám a bolsevizmust határozottan helytelenítette.

Vass József részére, aki az események alatt a közügyektől célszerűnek látta visszavonulni, ő keresett búvóhelyet szűkebb megyéjében, Gógánfa kisközségben. Hőnigsfeld sohase volt kommunista, liberális polgár inkább. Mégis, amikor a kommün bukása után Bicskére az Osztenburg-különítmény bevonult, az ügyvédet Salm gróf és Vértessy főhadnagy személyesen botozták meg.

Nagybátyám a botozást – s egyáltalán a bosszúállást – nem tartotta keresztény hitével összeegyeztethetőnek. Vallási, faji előítéletet nem ismert, az antiszemitákat mélyen megvetette. A véresre vert ügyvédet azonnal barátjává fogadta, vasárnapi ebédjeire attól kezdve állandóan meghívta, és mind a Takarékpénztár, mind a plébánia pörös ügyeit őrá bízta.

Tekintete, csöpp iróniával, ezt kérdezte most:

– Szeretlek és tisztellek, drága Tivadar! De ugye Lenin és Sztálin rendszerében aligha ehetnél osztrigát, galambpástétomot, a szarvasgombáról nem is beszélve?

Hőnigsfeld ügyvéd mosolya mintha keresztapám kérdő pillantását viszonozta volna:

– Nagyobb fordulat esetén én hívnálak meg téged ráksalátára. És kaviárra is talán.

Hőnigsfeld doktornak elemista és alsós gimnazista koromban óriási tekintélye volt előttem. Apám ezzel-azzal, hivatalos iratokkal többnyire, át-átszalasztott irodájába.

– Köszönöm fáradságát, kedves István – mondta ilyenkor tartózkodó, finom udvariassággal. – Szíveskedjék átadni édesapjának üdvözletemet.

Így, ebben a hangnemben. A nyolc-tízéves gyereket szigorúan magázta. Mintha előkelő ügyfele, egyenrangú társa lettem volna. Épp csak meg nem kínált egy pohár Calvadosszal vagy cherry brandyvel.

1944-ben pusztították el, Auschwitzban.

A tojásmártásos csibe, a citromos vadkacsa, a mandulás tészta és az ananász után keresztanyám leszedte az asztalt.

A vasárnapi ebéd fénypontja következett. Az én pillanatom.

Apámat nagybátyám azidőtájt kezdte bevezetni a jobb körökbe. Apám a Bicskei Takarékpénztár igen szerény tisztviselője volt még, de fényes jövő állt előtte – ahogy mondani szokták. Bankügyletekben máris nagybátyám jobbkezének tartották, egyetlen bizalmasának. Keresztapám nagyon szerette kiterjedt családját. Egerszegi nagyszüleim kilenc, bicskei nagyszüleim nyolc gyermeknek adtak életet, ezek a gyermekek vetélkedtek egymással a szaporodásban. Nagybátyáimnak, nagynénéimnek, unokatestvéreimnek és az ő utódaiknak se szeri, se száma. Nagyobb családi összejöveteleken, fiatal koromban, a fényképész fő gondja az volt mindig, hogyan tudja a levelezőlapnyi fotográfiára csak negyed részét is rászorítani az egybegyűlteknek.

Bicskén a mi szűkebb családunk állt keresztapám szívéhez legközelebb. Kivált engem szeretett, aki akkor még óvodáskoromat se töltöttem be. Megkívánta, keresztfiát szüleim a vasárnapi ebédekre mindig magukkal vigyék.

– Asztalra a gyereket! – adta ki nagybátyám a jelszót szivargyújtás után. Anyám cipőmet lehúzta már, fehér harisnyában, fehér kisnadrágban keresztapám elé helyezett. A vendégek megértő mosollyal várakoztak.

Keresztapám gyengéden meglökött a tükörfényes asztalon.

Egyhuzamban végigcsúsztam Vass miniszter, Shvoy püspök, a négy oszlopos kanonok, Prockl igazgató úr, Hőnigsfeld ügyvéd és a figyelő többiek előtt. A lendület valahol a vendégsereg végén, Grieger Miklós képviselő előtt fulladt ki. A sóskúti apátplébános visszalökött: az asztal közepéig jutottam el.

– Mi lesz ebből a fiúból? – kérdezte keresztapám.

– Püspöki titkár! – skandálta készségesen adoniszi metrumban a negyedik prelátus.

Prockl Gyula igazgató úr lökött tovább, Shvoy püspök ölében kötöttem ki szerencsémre.

– Nagyprépost! – mondta Shvoy Lajos. Már Vass népjóléti és munkaügyi miniszter előtt hasaltam. Vass fenekemre ültetett újból.

– Bíboros érsek! – hízelgett keresztapámnak a nagyprépost.

Hol hasaltam, hol gurultam, hol a mennyezetre kalimpált fel tisztaharisnyás lábam. Fejem fölött, mint bodros bárányfelhő, fehér szivarfüst gomolygott. Nagyszerű volt ez a csúszkálás a hosszú diófa asztalon. Velem foglalkozott az ország. A bicskei plébánia, a székesfehérvári káptalan, tulajdonképp a magyar királyi kormány is, Vass József révén.

A gyönyörűségtől visítottam, nem akartam semmiképp abbahagyni a szánkázást. Ölébe vett a megyéspüspök, görgetett Csúcs István, taszított rajtam Füle tiszteletes úr, siklottam-repültem-szárnyaltam a délutáni napfényben tündöklő politúron.

Keresztapám tetszéssel fogadta a szemérmes prelátusok tréfás kedvét, a körbenülők játékos vigalmát.

– Főapát leszel – súgta fülembe gyengéden édesanyám. – Frici bácsi vagy a miniszter úr ezt a Vatikánban könnyedén elintézi nekünk.

 

– Ön lett volna az a kisfiú, aki térdemen lovagolt kezdő püspök koromban? – kérdezte Shvoy Lajos emberöltővel később. Néhány esztendővel halála előtt látogathattam meg (Rónay György ajánlólevelével fölvértezve) a közel kilencvenéves aggastyánt, hogy elbeszélgessek vele bicskei emlékeiről, különös tekintettel keresztapámra.

– Egyházunk nagy reménysége volt – folytatta Prohászka Ottokár beteg utóda. – Maga tehát összegyűjti most azoknak az időknek dokumentumait, hogy megpróbálja elmondani az igazságot, felfejteni a tragédiát, ahogy történt? Csak helyeselni tudom.

– Amikor egy kort jellemzünk – válaszoltam –, a történelmi tényeket és életrajzi adatokat nem azért kell alaposan ismerni, hogy ezekből minél többet, minél ügyesebben beleszorítsunk munkánkba, inkább azért, hogy amit kitalál az író, ne kerüljön ellentétbe a valóság tényeivel, hiteles bizonyítékaival.

Az ősz egyházfő ezzel egyetérteni látszott.

Keresztapámba Vass népjóléti miniszter egyetlen mondata vésődött bele kitörölhetetlenül.

– Nekünk kellene gazdagnak lennünk, Frici!

Nagybátyám ezt sohase feledte. Vass halála után sem.

Bicskei nagyapám pék volt. Mindnégy fia az ő mesterségét folytatta. A legkisebb – nagyapám szerint legeszesebb – Martonvásárra került. Gaszt Bélának hívták, pompásan megállta helyét a sütőiparban, de ő többre vágyott. Állandóan törte a fejét; nagyvállalkozó, feltaláló szeretett volna lenni, kigondolni akármit, amivel tehetségének méltóbb teret biztosít. Csak azt nem tudta, mire vállalkozzék, mit kellene feltalálnia.

A húszas évek végén látott hozzá a Magyar Államvasutak, hogy Kandó Kálmán fázisváltós vontatómozdonyai számára kiépítse a budapest–hegyeshalmi duplasínpáros fővonalat. A villamosítás túljutott már Bicskén, amikor Béla nagybátyámban világnagy üzlet körvonalai kezdtek felderengeni. A régi vasútpálya néhány szakaszán új hidakat, új viaduktokat kellett építeni; a régi nyomvonal mentén mind több elhagyott völgyhíd árválkodott.

Anyám öccse a mi konyhánkban kezdett célozgatni: milyen kitűnő anyagok fekszenek, pusztulásra ítélve, ezekben a felépítményekben – ha lebontaná, ha tárolni tudná őket valaki, milyen nyereséggel lehetne túladni rajtuk!

– Komoly befektetés kellene ahhoz, Béla – felelte apám.

– Kölcsönözhetne pár ezret valamelyik bank – suttogta nagybátyám –, jól járna a pénzintézet is, én is.

Apám nemigen akarta megérteni rokonunk célzásait.

Pár hétbe se telt, minden újság a két háború közti béke talán legnagyobb merényletének hírét röpítette világgá. 1931. szeptember 12-én éjfélkor Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi völgyhidat.

Apám kerékpárja kisnyergébe ültetett, délután már ott szorongtunk mi is a bámészkodók tömegében, iszonyodva csodáltuk a bécs–budapesti gyorsvonat mélybe szakadt roncsait, a még füstölgő személykocsikat.

Lehetséges, a térdnadrágos bácsi, aki Biatorbágyon megkínált selyemcukorral, maga Matuska Szilveszter volt. Értesültünk a rádióból: az elmebeteg merénylő visszatért rémtette színhelyére, és kéjesen gyönyörködött másnap robbantási szakértelmének borzalmas eredményében.

Martonvásáron két hétig nem lehetett kenyeret vásárolni akkor. Béla nagybátyám eltűnt a faluból. Nagyanyám szerint három napig a romokat vizsgálta figyelmesen. Később felutazott a fővárosba. Kikkel tárgyalt, kikkel nem, sohase derült ki. De apámat felkereste újból.

– Adjon tízezer pengőt nekem a bank, januárra megduplázom.

– Pénztárnok vagyok – felelte apám –, az elnökség dönt kölcsönök ügyében. Fordulj Frici bácsihoz, ő az igazgató.

– A MÁV megszámítja a hidat zúzalék-árban – rontott be a plébániára Béla nagybátyám. – Soha ilyen lehetőség. Tízezer pengő kell mindössze, és lebontatom. Utána eladjuk a terméskövet, mint legnemesebb építőanyagot. Ha Frici bácsi finanszírozza a vállalkozást, a befektetés három-négyszeresét keressük meg fél éven belül.

Anyám öccse pék mivoltát se tudta megtagadni.

– Mintha vásárolnék rostaalját és elkelne lánglisztként.

Egy év telt el Vass József halála óta. Keresztapámat megtörte hű barátjának hirtelen elvesztése. A nagyprépost íróasztala fölött hiába függött Richelieu és Mazarin arcmása. Amit felépített (felépíteni vélt), oly robbanással szakadt a mélybe, mint Biatorbágynál az éjjeli gyors. Szerelmi szenvedély – Biller Irén ebben aránylag kevés szerepet játszott. Sikkasztás, csőd, panamák: ide torkollt a tragikus végkifejlet.

Keresztapám ezekről mit sem tudott. Ő a világszép színésznőtől, még inkább a feltűnően alig-titkolt kapcsolattól óvta volna prelátus hívét, holott Vass bukásában az operettcsillagra költött, éppenséggel nem jelentéktelen összegek a legkisebb tételt jelentették. Vass József minisztériumában hivatalszolgájától államtitkáráig, Dréhr Imréig, mindenki hozzáférhetett az államkasszához: a hurok munkatársai körül kezdett szorulni, amelyből maga már úgy tudta kihúzni csak nyakát, hogy, végső megoldásul, épp üres nászkerevetén elharapott egy sztrichnines fiolát.

Keresztapám erről sem tudott. Várta türelmesen, az országos dísztemetést követőleg mily pompás alapítványokkal érdemli ki barátja „a nemzet el nem múló háláját nagy fia iránt”.

Addig azonban – úgy érezte – neki is lehetősége nyílhatna tán közhasznú cselekvésre.

Béla nagybátyám elképzelésében esperes keresztapám látott mindenesetre valami megfontolhatót. Anyám öccse előadta, napokra kell csak neki a tízezer pengő; ahogy bontják le, rakják szekérre a hatalmas kváderköveket, szinte helyszínen el tudja adni a rommező maradványait – a kölcsönt ebből azonnal viszszafizeti. A nyereség ezután jön persze, ám annál bővebben, biztosabban.

Elszaporodtak a lutheránusok azidőtájt Bicskén.

Katolikus, református temploma volt már a községnek, zsinagógája ugyancsak. Az evangélikusok fontolni kezdték, mért ne állíthatnának templomot ők is. Az Aranka-gőzmalom közelében, a Földvétel bejáratánál épp kínálkozott alkalmas telek; az építkezéshez Göllner patikusék megindították a gyűjtést. Keresztapám ezzel szemben úgy gondolta, a község túlfelén arra a helyre inkább katolikus templom illenék: a nagyközség római katolikusai még egy szentegyházat szépen el tudnának tartani. Közrejátszott hiúsága is: Bicske első embere, a legközelebb üresedő püspöki szék várományosa restellhetné magát, ha küzdelem nélkül átengedné a terepet a konkurens felekezetnek.

Apám elsápadt, amikor Frici bácsi utasította, vegyen ki tízezer pengőt a páncélszekrényből.

– Összesen ha van tizenhétezer pengőnk – mondta apám –, ebből tízezer Seftsik Jánosé. Mi történik, ha a bőrgyárosnak holnap lesz éppen szüksége betétjére?

– Hónapok óta hever nálunk az a pénz bolygatatlanul – válaszolta nagybátyám –, mért jönne érte most? Egy-két hétre kell csak, ne nyugtalankodj. Visszaadom kamattal, sohase fogja megtudni.

– Nincs jogunk hozzá – védekezett apám.

– Édes fiam, én vállalok minden felelősséget. Béla üzlete biztos. Azt se hidd, nekem kell ez az összeg. Amit nyerek rajta, Istené lesz. A biatorbágyi roncsokból fölépítem Bicske második római katolikus templomát.

Apám tehetetlennek bizonyult nagybátyjával, egyben igazgatójával szemben. A tízezer pengőt anyám öccse megkapta. Sietett vele szálláshelyére, nagyszüleimhez, akik a plébánia közvetlen közelében laktak, hogy holnap szervezni kezdje kőmíveseivel és fuvarosaival a torbágyi romok és ki tudja még milyen völgyhidak haladéktalan eltakarítását.

Rott Nándor veszprémi püspök utazott keresztül másnap Bicskén. Keresztapám ebédet adott a főpap tiszteletére. Tizenkét személyes ebédet csak, hétköznap volt. Grieger Miklós képviselő, Hőnigsfeld ügyvéd, Göllner patikus, Prockl Gyula iskolaigazgató, Ullman körorvos, Gunda néni volt hivatalos még és a megyéspüspök néhány kísérője. Én a macskaasztalnál a mostrancia alakú csengővel játszottam.

Keresztanyám a báránycombot szeletelte már, amikor apám jelent meg hamuszürkén az ajtófélfa keretében. Köszönni se tudott, felbukkant mögötte Seftsik János, akit keresztapám Vass népjóléti miniszter tavalyi látogatása óta többé nem hívott meg ebédjeire.

– Maga tolvaj, maga gazember, maga hozzányúlt a más pénzéhez! – üvöltötte a bőrgyáros. – Adja vissza a betétemet azonnal, mert följelentem!

Dermesztő csend telepedett az ebédlőre. Keresztapám arca lila lett, mint a szemben ülö kanonok cingulusa.

– Vágok még egy szelet husikát – mondta Gunda néni.

– Menj át, fiam, Bélához – szólt kisvártatva nagybátyám apámnak. – Kérd vissza, hozd ide azt a pénzt.

Az evőeszközök nem csörögtek, mozdulatlanul nézett maga elé a vendégsereg. A pecsenyezsír rádermedt a tányérokra.

Seftsik bőrgyáros irgalmatlanul megfizetett keresztapámnak a tavalyi, kerti jelenetért, amikor Vass Józseffel megvetően elfordultak tőle.

Keresztapám tudta, nyilvános megszégyenítése most pályafutásának végét jelenti. Sohase lesz püspök már. A Szent Ágoston-templomot sohase fogja felépíteni a biatorbágyi völgyhíd kváderköveiből. Szakadékba zuhant az ő élete is, tervei füstölgő romok, innét nincs többé feltápászkodás.

– Töltök egy kis borocskát – mondta Gunda néni.

Apám öt perc alatt fordult meg nagyszüleim háza és a plébánia közt. Keresztapám életének ez volt leghosszabb öt perce. Béla nagybátyám nem nyúlt még a pénzhez. Keresztapám nehézkesen fölállt; ötszáz pengőt hozzátett a tízezerhez.

– Egynapi kamat – dobta erőtlenül az asztal sarkára a papírszalaggal átkötött bankjegyköteget.

– Török egy kis kenyeret – szólt Gunda néni.

– Goethe írja valahol – fordult halkan Rott Nándor megyéspüspök Ullman körorvoshoz –, hogy sokszor igen drágán kell megfizetnünk tévedéseinkért, de még ilyen drága áron is jó üzletet kötünk, ha végül megszabadulunk tőlük.

– Nekünk megvan otthon a komplett Goethe – mondta Gunda néni. – Bár nem is tudom, nem a komplett Schiller-e.

Keresztapám arca már nem lila – sötét és szederjes volt. Lehajtott fejjel, nehéz léptekkel ment ki az ebédlőből.

 

– Irgalmas Isten! – sikoltott kintről keresztanyám. – Irgalmas Jézus!

Ullman körorvos, a megyéspüspök és apám siettek a hang irányába. Nagybátyám vetett ágyán feküdt, szeme nyitva, meg-megrángó arca furcsán merev mégis. Mondani próbált valamit, suttogni se tudott.

Ullman doktor kinyitotta orvosi táskáját.

– Ego te absolvo – kezdte Rott megyéspüspök.

Keresztanyámat rázta a zokogás.

Apám átölelte vállamat; én kitéptem magam karjából. Megnyomtam a mechanikus ezüstcsengőt. A szerkezet élesen felcsörömpölt. Futottam vele ki a kertbe, Ásványi tisztelendő úr szobájába.

– Meghal a keresztapa! – kiabáltam, és berregett kezemben a monstrancia alakú készülék.

Körbenyargaltam a terebélyes ezüstfenyőt, az utcán száguldottam már. Újra felhúztam, újra csengésbe hoztam az óraszerkezetű jelzőeszközt.

– A keresztapa! – harsogtam túl az el-eltorzuló, egyre kellemetlenebb ezüsthangot.

– A keresztapa! – adtam tudtára az egész főtérnek, toporzékolva, bőgve, a hallatlan eseményt.

Legszebb kertje nagyszüleimnek volt Bicskén. Az Öregtószegre futó utcában laktak, tőlünk tíz, a plébániától egy-két percre.

Gaszt Ferenc pékmester – nagyapám – rég nem dolgozott már; lányait előnyösen kiházasította, fiaiból szorgalmas pékiparosokat nevelt, a legidősebb kivételével, aki Przemýsl visszafoglalásakor, 1915 nyarán, bombatalálat következtében életét vesztette. A bicskei hősi emlékművön ott fénylik neve ma is, aranyba vésve. Elemista koromban, ha nagyanyámmal arra jártam, anyám anyja sohase mulasztotta el, hogy felolvastassa velem az egész hasábot, ahol kedvenc fia emlékét megörökítette a hazafias kegyelet. Amikor Feri nagybátyám nevéhez érkeztem, sóhajtott, és húsz fillért csúsztatott a zsebembe.

– Tovább nem kell olvasnod – mondta.

Nagyszüleim háza, falusi szokás szerint, aránylag keskeny homlokzattal tekintett az utcára, két szoba három ablakával és egy várkastélyhoz se méltatlan, tömör kapuval, amelyen kényelmesen ki-bejárhatott az udvarra a legszélesebb lovas szekér is. Lovas szekerek hordták a sütödébe a lisztet, szállították a tüzelőt, míg a pékség működött.

Kívülről sejteni sem lehetett, milyen óriási ez az épület. Befelé terjeszkedett. Nem is terjeszkedett: nyúlt el végeérhetetlenül. Az utcai lakószobákat még egy napfényes, tágas udvari követte, és jól felszerelt konyha, talán a konyhánál is nagyobb, mindig teli éléstárral. A lakásból négy betonlépcső vezetett a teremszerű pékműhelybe, a tekintélyes kemence elé. A kemence előtt újabb lépcsők lefele, hogy amikor a térdmagasságból nyíló vasajtón át a mester a tésztát hosszú lapátjával beveti, ne kelljen hajolgatnia.

A kemencétől balra újabb ajtó, a lisztesraktáré. Gyerekkoromban ez már lomtárként szolgált csak, de az erős polcrendszer állt még benne. S megvolt, a legésszerűbb rendben, minden szerszám és kellék is, amire egy működő pékségben szükség lehet. Nagyapám évtizede nem használta őket, jól tudta, nem is fogja többé. Mi sem lett volna magától értetődőbb, mint hogy pék fiaihoz kerüljenek ezek az eszközök, de nem tudott megválni tőlük. Egy szorgos életen át dolgozott velük. Nyolcvanesztendős korában még naponta lecsoszogott a kihűlt műhelybe, megsimogatta a hosszú nyelű lapátokat, a kovászos kanalakat, a korpaszűrő szitát. Ha parányi rozsdát vett észre a tűztér ajtaján vagy akár a szénvonón, gondosan lecsiszolta. A dagasztóteknőket szombatonként forró vízzel átsúrolta. A pemeteseprűt, a vizes keféket leporolta. Ragyogóan tiszta kemencéjét bármikor be lehetett volna fűteni, már működött is volna a sütöde, ha ott áll keze ügyében a magasra kelt kenyértészta.

A kemence a ház közepe táján foglalt helyet. A műhely és a lisztesraktár ablakai alatt vörös téglából kirakott járda vezetett, végig az épület mentén. A járdát labdarózsák szegélyezték. Szoba-konyhás lakrész következett a pékség után. Ebben többnyire nagyszüleim valamelyik legénnyé serdült fia lakott, míg családot alapítva el nem költözött az öregtószegi házból.

A kislakás után újabb ajtók: nagy kamra a kert zöldségei, gyümölcsei és a krumpli számára. Egy még nagyobb szerszámokkal, köpülőkkel, sajtárokkal, darálógépekkel volt zsúfolva. Innét nyílt a padlásfeljáró. Majd a mosókonyha, mángorlóval, teknőkkel. Széles istálló zárta a közel ötven méter hosszú épületet. Nagyapám régebben tartott mindig néhány tehenet – bőven fogyott a vaj, tej, tejfel népes családjában.

A ház végéhez fészert épített, ez már a hátsó udvarban állt, amelyet léckerítés választott el a zsindelytetős épülettől és a kétholdas veteményeskerttől. Nagyszüleimet öregkorukra szinte kizárólag ez a gazdag gyümölcsös tartotta el. Megtermett minden szükséges benne. Burgonya, sóska, zöldségek, tíz-tizenkétféle gyümölcs. Ezt-azt kiárusított belőlük nagyanyám, részint a háznál, részint a piacon.

A galambdúc és a hidas közt – a szénapajtában – tyúkketrecek magasodtak. Tojást, baromfit is adtak el nagyszüleim; néhány pengőnyi – nekik okos beosztással éppen elég – jövedelmük a kert és a tyúkudvar termékeiből származott.

Gyermekkoromban tündéri lények várkastélyának láttam a hátsó udvar fehérre meszelt csirkeólait. Mindegyiket a boldog biztonság hajlékának, tollas angyalok titokzatos palotájának.

Ellenállhatatlanul vonzott, milyen lehet belülről egy ilyen meleg, félhomályos csirkeház, hogy érezheti benne magát kotlós, jérce, csibe.

Első elemista lehettem, bújócskát-hunyosdit játszottam unokatestvéreimmel, húgommal a késő nyári baromfiudvaron.

Pompás tréfát eszeltem ki. Belebújtam a legtágasabb tyúkketrecbe: itt aztán senki se fog rám találni. Támadt zavar játszótársaim közt valóban, tűvé tettek értem disznóólat és pincét; én ültem émelyegve, de hősies kitartással, a tollpihés, büdös derengésben.

Húgom futott a konyhába, izgatottan jelentette: bátyja úgy látszik, nyomtalanul és mindörökre eltűnt. Jött nagyanyám azonnal, csak nem a kútba fulladtam vagy zuhantam le a cseresznyefáról esetleg, és fekszem ájultan most szúrós ribizlibokrok sűrűjén. Elégedetten szemléltem a csirkeház lécközein át körülöttem a kavargást. Megkönyörültem végre az engem oly komolyan keresők riadalmán, és amikor a tyúkól közelébe értek, viccesen kukorékolni kezdtem. Nagyanyám elrémülve ráncigált ki koszos rejtekhelyemről; akkor vettem észre én is, hajamban, nyakamban, ruhámon rémes férgek, tyúktetűk légiója hemzseg szürkésfehéren. Tuszkolt a mosókonyhába tüstént, rángatta le ruháimat és dobta egy dézsába nagyanyám, állított engem egy másikba ugyanakkor, és mosdatott, fertőtlenített szörnyülködve.

Kezdtem fölfedezni, a világegyetem nem oly maradéktalanul harmonikus, mint hatéves koromig hittem. A tündéreknek is megvan a maguk baja. A rejtelmek, a tündöklő csodák pokoli arccal tekintenek ránk olykor.

Az imént említett szoba-konyhás lakrészben nyertem további felvilágosításokat ehhez. Tapasztalatokat, ha úgy tetszik.

Nagyszüleim legifjabb fia is kiröppent a családi fészekből, a martonvásári Béla. Üresen maradt az eddig legénytanyául szolgáló udvari hajlék, a pékműhelyt követő konyhás szoba. Hogy ne árválkodjék lakatlan és öregkoruk megcsappant jövedelmét kissé gyarapítsák, nagyszüleim kiadták bútorozott albérletbe Tányéros Géza cipészsegédnek.

Tányéros tizennyolc éves, élénk észjárású fiatalember volt, alig túl kamaszkorán. Hogy idősebbnek lássék, valami kis bajuszfélét ápolt orra alatt. Sikertelenül egyelőre, az se mutatta elég tekintélyesnek. Valamelyik szomszéd községből származott át Bicskére, miután minden mesterével és – gyakori helyváltoztatásai során – minden környékbeli plébánossal egy életre összekapott.

Géza fejében eszme eszmét kergetett, gondolatait naponta feljegyezte pepita irkájába. Hirdette is, amit gondolt, fő vétke ebben állt. Bicskén egy mester alkalmazta mégis, hétköznap nála csirizelt, varrt. Iparengedélyt nem szerzett még, ennek ellenére jóindulatúan elnézték neki, dologidő után és ünnepeken, apróbb magánmunkákat otthon is vállalhasson.

Szombat déltől vasárnap estig nyitott ajtónál talpalt, kalapált nagyszüleim albérlője, konyhája sarkából kialakított kis műhelyében, háromlábú székét majdnem a küszöbig húzva. Nem hinném, hogy bárki új lábbelit mert volna rendelni nála: kitört kérgű csizmákat, félretaposott sarkú papucsokat javítgatott, egy kezdő foltozóvarga színvonalán inkább, mint szakértő cipészként, de viszonylagos szabadságára büszkén.

Lehetetlen volt elkerülnöm. Ha futottam hátra a gyümölcsösbe, indián csaták helyett kitárt ajtaján befordultam gyakran, és izgatottan feltúrtam hulladékos ládáját, amely ott állt keze ügyében, az alacsony munkaasztal mellett. A zöld ládácskában kincsekre bukkantam többnyire. Üres cérnaorsókra, negyedtenyérnyi használható bőrdarabokra. A spulnikból önjáró traktort készítettem a segéd változatos szerszámainak igénybevételével – a hajtóművet hozzá belefűzött és hosszú támasztópálca segítségével feszesre csavart gumi szolgáltatta –, vagy négykerekű szekeret. A bőrdarabok szépen gyarapodó csúzligyűjteményem tökéletesítéséhez kellettek rendszerint.

– Na, itt vagy megint? – kérdezte Tányéros Géza félszájjal, mert mindig két-három faszöget szorított ajka közé, úgy dolgozott. Nem is tudom, láttam-e valaha szája sarkába préselt szögek nélkül.

Én akkor már fölhúzott térddel a kisládán kuporogtam – ez a sámlinál alig nagyobb, nyitható fedelű alkalmatosság volt állandó ülőhelyem a konyhában –, és lapozgattam érdeklődve a foltozóvarga könyveinek valamelyikét.

Géza éjjeliszekrényén két könyv feküdt. Az elsőnek hosszú címére szó szerint emlékszem. Így hangzott: „A pápák bűnei, mérgezéseik, mészárlásaik, orgyilkolásaik, vérfertőzéseik és fajtalanságaik. De la Châtre Mór nyomán közli Szokoly Viktor.” Ezt a kötetet, jó esztendeje, a Római Katolikus Olvasókör könyvtárából kölcsönözte ki Tányéros Géza, és oly fontosnak találta, hogy többszöri, szigorú felszólítás ellenére se szolgáltatta vissza, inkább kifizette később az „elvesztett” szakmunka árát. Az Olvasókör elnöke, esztendőkkel korábban, még boldogult keresztapám, Lakatos Frigyes prépost-plébános volt, aki valaha gondosan áttanulmányozta a szóban forgó művet. Bizonyították széljegyzetei, továbbá, hogy a körülményesen részletező cím – úgy látszik – fejcsóválásra késztette. Abba, hogy „mérgezéseik, mészárlásaik, orgyilkolásaik” még csak beletörődött, a Szentszék történetét elvégre doktori fokon ismerte, de egyházcenzori tiszténél fogva a „vérfertőzéseik és fajtalanságaik” szavakat némiképp túlzásnak érezte, és lila tintaceruzájával szigorúan, többször is áthúzta az előlapon. Mindazonáltal ki lehetett betűzni, mi áll a törlés alatt, s ez különösen izgalmassá tette szememben a rákövetkező oldalakat.

A tyúktetűs baromfiketrecből diadalmasan kikukorékoló, anyám féltett napernyőjével a fáskamra tetejéről bátor pilótaként mélybe ugró, a vasárnapi sült csirke tollaival homlokát büszkén körültűzdelő győztes indiánfőnök, vagy hadd mondjam pontosabban: kis pojáca, aki hét-nyolc éves koromban voltam, édes-keveset értett persze Maurice de la Châtre vulgárhistorikus pamfletjének Szokoly Viktor még vulgárisabbá átdolgozott antiklerikalizmusából, de Tányéros Géza életemben betöltött szerepe épp abban állt, hogy felvilágosításomat ezen az ingoványos területen megkezdte.

– Gyalázatos élet! – szűrte a szót fogai közt a cipész, mintha ott se lettem volna. Aztán észrevette, mégis ott vagyok. – Na, tudsz már folyékonyan olvasni?

– Ezen házasság oly szaturnáliákkal ünnepeltetett meg – lapoztam rá Borgia Lukrécia menyegzőjének leírására: a könyv itt magától nyílt szinte –, amilyenhez fogható példát a világtörténetben nem találhatni… Mi az a szaturnália, Géza?

Ezt a segéd se tudta.

– Ott valami hiba lehet a könyvben. Biztos patáliát vagy litániát mondott a szerző, csak rosszul szedte a nyomdász.

A szaturnália szó, Géza kétségbevonhatatlan magyarázata ellenére, tartósan megtapadt emlékezetemben. De azért jóhiszeműen folytattam:

– Ő szentsége este együtt lakomázott bíbornokaival s apostoli udvara főméltóságaival, akik mindegyikének oldalánál két-két szajha volt, s ezeknek minden öltözéke fejükön virágkoszorú s vállaikról lelógva egyetlen fátyolköpeny volt… Mi az a szajha, Géza?

– Az olyan, mint a kutyában a szuka, csak rosszabb – adta meg a feleletet rövid gondolkodás után a cipész, ragyogó pedagógiai érzékkel gyermeki értelmemhez mérve magyarázatát.

– Akkor olyan, mint a Bundi kutya; Bundi is szuka.

– No, nem egészen – fűzte hozzá Tányéros Géza –, de csak olvasd tovább, ha már elkezdted. Hatodik Sándor pápáról találsz mindjárt cifrább dolgokat.

– Midőn vége lett a lakomának, ezen szajhák, kik szám szerint ötvenen valának, buja táncokat lejtének, elejénte csak magukban, később aztán a bíbornokokkal együtt… Jó sok kutyája lehetett Sándor pápának, ugye Géza? Én is láttam a cirkuszban tavaly kutyatáncoltatást. De ott csak hat kutya volt, a többi majom. A Bundi pedig, képzeld, egyáltalán nem tud táncolni.

– Fejezd be már azt az oldalt – szólt elnézően a suszter. – Nem kell minduntalan félbeszakítanod.

– Erre azután más mulatsághoz fogtak. Ő szentsége, VI. Sándor parancsára a terem padlatára tizenkét sor, égő viaszgyertyákkal megrakott csillárt helyeztek, Lukrécia pedig cukros gesztenyéket hajigált szerte a földre s ezen egészen meztelen szajháknak ezeket föl kellett szedniök, négykézláb futva utánuk… A cirkuszban, Géza, piros mellény volt a szukákon vagy szajhákon, ahogy te mondod; de a többi kutya mindig meztelenül jár. Igaz, a cukrot Mister is nagyon szereti, meg a Lord is. Ha dobunk nekik egyet, négykézláb futnak utána.

– Ami azt illeti, még elég szamár vagy – vette ki kezemből a könyvet Géza segéd úr –, itt nem Lordról és Misterről van szó, hanem arról, hogy minden pap gazember, de a legnagyobb disznó a római pápa.

Nem nagyon értettem a cipész kifakadását. Azt megszokhattam ugyan, hogy rendíthetetlen előfeltevésekben gondolkozik. „Minden ügyvéd csaló – szokta mondani. – Minden grófot fel kell akasztani.” Árnyalatokat nem ismert. Az emberiség szigorúan két részre oszlott szemében. Szegény angyalokra, akiket szeretni kell, és fekete ördögökre – papokra, jegyzőkre, királyokra, beleértve Horthy Miklóst is –, akiknek a koponyájába golyót kellene ereszteni, lehetőleg azonnal.

Akkor én már másik, nagy, album alakú könyvét nézegettem. A kékvászon kötet „Az inkvizíció története” címet viselte. Tíz-húsz egész oldalas műnyomat díszítette, képzeletemet ezek ragadták meg leginkább.

Sötét kazamatában, hátracsavart karral, gerendára függesztett eretnek, bokáján malomkőnyi súlyokkal. Gyertyafényes pincében létrafokokra feszített, kidülledt szemű mártír, lábánál-karjánál fogva fogaskerekek láncai nyújtják izomszakadásig. Csuklyás dominikánusok spanyolcsizmába törik szegény mórok térdét, izmos hóhérlegény újabb peckeket ver fakalapácsával a szorítóba. Másutt máglyán boszorkányok alá hordják a rőzsét, ruhájuk-fosztott fiatal vajákosnők torkán szöges nyakörv-képmellékletek hosszú sora borzalmak, rémes tortúrák tucatnyi válfaját mutatták.

Zavarodottan lapozgattam a kék albumot.

– Géza, mi az, hogy tortúra?

– Az német szó – tért ki faggatásom elől Tányéros Géza –, ha nagyobb leszel és tanulsz majd németül, megtudod.

– És itt mit csinálnak? – mutattam rá, tágra nyílt szemmel, egy másik műmellékletre. Lekötözött cellarab szájába, tölcséren át, kegyetlen pribék vizet csorgatott literszám kövér korsójából.

Tányéros Géza lecsapta a csirizestálat.

– Ide figyelj! Mondok neked valamit, de esküdj meg, erről soha senkinek nem fecsegsz. Esküszöl?

– Hát persze.

– Az nem eskü, hogy persze. Amit elárulok, olyan komoly dolog, azt vérrel kell megpecsételni. Nézd, mit csinálok!

Indulatosan belevágta suszterkését felső karjába, centi mélyre legalább. Vér szökkent elő, végigfolyt kanyarogva tenyeréig.

– Most bökd meg az árral te is a kezed.

– Nem akarom – suttogtam elrémülve.

– Milyen bátor legény vagy te? – suttogta izgatottan Tányéros. – Ide kell még egy csöpp vér a tiedből is.

– Miért? – kérdeztem vonakodva, borzongva, de az ár hegyét odaértettem bőrömhöz.

– Sokat beszélsz – fogta hangját egészen halkra Tányéros Géza, és megtaszította kicsit a csuklómat. Gombostűfejnyi vér buggyant ujjam végén a jelentéktelen szúrás nyomán.

– Vigyázz, őrült, mit csinálsz? – kiáltottam hangosabban, mint az enyhe fájdalom indokolhatta volna.

– Most ezt a kétféle vért összekeverjük – szólt a cipész titokzatosan. Véréből mutatóujjam hegyére kent egy csöppent, az enyémből saját széles tenyerébe.

– Nyald meg, én is megnyalom. Ez a vérszerződés. Most pedig esküdj: soha, senkinek…

– Soha, senkinek. Amit mondasz, nem adom tovább, soha, senkinek.

– Jól van. Már kérdezhetsz.

– Mért kínozzák ezeket az embereket, Géza?

– Mert a gonoszok az ártatlanokat mindig gyötrik, amióta világ a világ. Látod, ezek a hóhérok itt gonoszok; viszont a boszorkányok, akiket ők így neveznek, azok mind ártatlanok.

– Ugye boszorkány azt jelenti, valaki valakit bosszant?

A cipész nem volt olyan járatos az etimológiában, mint az inkvizíció rejtelmeiben, feltevésem ezért elgondolkoztatta kissé.

– Valószínűleg. A boszorkányok például a szerzeteseket nagyon bosszantották.

– Mivel?

– Ez hosszú történet. Ezer esztendeje, vagy még régebben – kezdte nagy vonásokban összefoglalni előttem Tányéros a múlt idők eseményeit – élt egy híres tudós, úgy hívták, Luther Márton. Ez a Luther kijelentette, hogy a pápa nem csalhatatlan, mert addig Rómában azt hirdették, de Magyarországon a hercegprímások is, hogy a pápa mindent tud. Pedig nincs senki a világon, aki mindent tudhatna. Ehhez a Luther Mártonhoz, aki kinyomtatta könyvekben is a gondolatait, csatlakoztak a bölcsek. Ők elmagyarázták a népnek, sohase kell hinni a jezsuitáknak, akik azt állítják, nem a nap forog a föld körül, hanem fordítva áll a dolog. Mert ugye te is tudod, a föld, ahol élünk, ugyanolyan csillag, mint amilyent ezrével látsz az égen, ha este fölnézel rá. Igen ám, de ha az emberek nem hisznek a szószékről prédikáló hazugoknak, akkor ki jár misére? Meg litániára? Akkor ki tartja el ezeket a szélhámosokat?

– Pistike – folytatta Tányéros –, én felnőtt vagyok, te kis elemista még. Mi azért kötöttünk vérszerződést, hogy sohase áruld el, nekem és minden okos embernek a világról egészen más véleményem alakult ki, mint a te bankár papádnak és csuhás rokonaidnak. Ha kifecsegnéd, hogy én, a nyomorult suszter, utálom a bicskei plébániát és az espereseket meg a püspököket – abból rémes baj származhatnék.

– Mert – mutatott rá csak úgy mellékesen egy képre, amelyen épp kerékbe törtek néhány konvertitát: vegyem észre, árulásom esetén ez a sors várhatna őrá is – nem árt, ha megtudod, minden pap hazudik.

– Ásványi Béla bácsi is? Hazudott régen nekünk a keresztpapa is?

– Jó, lehetnek kivételek – tért ki diplomatikusan az egyenes felelet elől Tányéros Géza.

Bevallhatom, a ptolemaioszi geocentrikus világkép és a kepleri különbsége nemigen foglalkoztatott elemista koromban. Ábrák (mint Havas Károly inkvizíciós kötetében a tortúrák hátborzongató megjelenítései, mint A Nagy Háború írásban és képben tengeri csata jelenetei, vagy akár A harmonikus szexuális élet – nem vagyok egészen biztos az inkább pornográf, mint nemi kultúrára nevelő tankönyv csalhatatlanul pontos címére, melyből tapasztalatlan szüleim hajdan a gyermeknemzés alapelveit elsajátították: úgy is nézek ki!), mindezek a naturalisztikus illusztrációk mélyen és egyéniségemet meghatározóan hatottak tizenéves képzeletemre. Ahogy az ismeretlen, titokzatos szavak is, melyeknek jelentése ködfátyolba burkolódzott előttem. Gyermek voltam, gesztusok, indulat szülte cselekedetek csontrendszeremig belém vésődtek. Általánosításokra, elméletekre akkor minden fogékonyság hiányzott még belőlem.

– És ez micsoda itt? – mutattam tovább lapozva könyvünkben a hüvelykszorító szerkezetre, mert mintha pillanatra elakadt volna társalgásunk.

– Volt Luthernek egy jó barátja, úgy hívták, Darwin Károly – folytatta haragosan Tányéros. – Beszélték, nála tündökletesebb tudós nem élt a föld hátán. Ez a Darwin addig vizsgálta a természetet, míg rá nem jött, hogy dehogyis Ádámtól és Évától származnak az emberek. Őseink, mondta ő, valamikor nagyon régen, hidd el Pista, ez egészen biztos, az okos majmok lehettek.

– A majmok? – nevettem fel hangosan. Hittem is, nem is, amit hallottam, de tetszett azért a zavarba ejtő állítás. Nem annyira fajunk törzsfejlődésének számomra újszerű magyarázata miatt, inkább, mert a mulatságos majmokra terelődött eszmecserénk, én pedig mindenféle bundás, kedves állathoz ellenállhatatlanul vonzódtam. Cicákhoz, kutyákhoz, cirkuszi csimpánzokhoz.

Tányéros Géza azonban korántsem természetrajzi ismereteimet óhajtotta gyarapítani.

– Luther, és ráadásul még Darwin is – foglalta össze tömören az egyháztörténet lényegét – végül felbőszítette a pápát, ezért kiadta rendeletben, mindenkit el kell égetni, máglyán mégpedig, aki nekik hisz, nem a katekizmusnak, a Bibliának és az érsekeknek. Sőt, előtte meg is kell kínozni őket, míg be nem vallják, hogy eretnekek vagy vajákos boszorkányok, és tulajdonképp maga az ördög vette rá szegényeket, hogy ellentmondjanak a püspököknek meg a főapátoknak.

– Nagyon fájt nekik, amikor égették őket?

A cipész meggyújtott egy szál gyufát, elfújta, és még izzó foszforos fejét váratlanul combomhoz nyomta.

– Jaj! Ez fáj, te hülye – sírtam el magam, rémülten fölugorva.

Tányéros durván visszalökött a kisládára.

– Még hogy fájt-e nekik? – szűrte a szavakat. – Látod, csak megégetted magad kicsit, máris bőgnél. Most képzeld el, mit érezhettek az öregasszonyok, olyanok, mint nagymamád, amikor tetőtől talpig bekenyték őket szurokkal, aztán felgyújtották az egész embert. Előtte pedig azt kellett mondani a nyomorult boszorkánynak, hogy seprűnyélen tud repülni és éjjel a Gellért-hegyen táncol Belzebubbal.

– Aki csokoládés bonbont hajigál neki, mint a pápa a szukáknak?

– Szamár! Ezt képletesen kell érteni. Az a lényeg, hogy nem úgy táncol, ahogy a bíborosok, meg Serédi Jusztinián fütyülnek.

– Én ugyan sohase mondtam volna – bátorodtam föl, visszaemlékezve Old Shatterhand kalandjaira, aki megírta, milyen férfiasan szoktak viselkedni a hős indiánok a kínzócölöpön –, egy szóval se mondtam volna, hogy seprűnyélen lovagolok, akárhogy körbedobálnak is késeikkel az irokézek.

– Nem-e? – szólt fojtottan Tányéros Géza, és megragadta csuklómat. Kezdte hátrafelé csavarni karomat. – Még azt is be kellett vallani a boszorkánynak, hogy este egy fekete kutyával fekszik az ágyban, azt szereti.

– Én is szoktam a sezlonon a Bundival – lihegtem.

– De nem olyannal, mint a tiétek – csavarta tovább csuklómat a cipész. – Mert attól a kutyától lettek a boszorkány gyermekei.

Már sajgott vállam, karom. Bátor apacshoz méltóan azért se mutattam fájdalmat.

– Azok olyan gyerekek voltak, mint én, vagy csontot ettek és ugattak? – faggattam a segédet elfulladva.

– Nem érted? Azt kellett mondani a boszorkánynak, hogy a kölykei kutyakölykök, mert különben jött a tüzesvas próba – feszítette tovább csuklómat a cipész.

Hang se hagyta el torkomat.

– No, mit mondanál, ha eretnek lennél? – A foltozóvarga háta mögött a spirituszégő (rajta a cipőráma rovátkolt kerekének szerszámával) kékes, nyugodt lánggal izzott.

– Ne bolondulj, Géza! – kiáltottam föl végre kínlódva, mert most már nagyon fájt, ahogy gerincem a falig feszült.

A segéd hátrált fél lépést, a spirituszlángra tekintett, de meglökte véletlenül az asztalkát. Szögekkel teli pléhdobozok, szerszámok, az égő: billent le sután a konyhaköre.

– Az istenit! – engedte el karomat hirtelen a cipész, taposta el ugyanakkor cipőjével a szétfolyó lángot. – De még az ilyen kis ördögöket is megégették ám, amilyen te vagy.

Én futottam be a szobába.

Az ágytámla magasából, aranykeretben, Tányéros Géza menyasszonya biztatott, Bözsike: szaporán!

Nyitva parázslottak a háló alacsony ablakai a késő délutáni napfényben. Kinn termettem egyetlen irokéz ugrással a tornácon, rohantam végig a labdarózsák mentén, végig a vöröstéglás járdán, át a tyúkudvaron, a baromfiudvarból ki a gyümölcsösbe.

Nagyszüleim kertjének minden zugát, kerítésrését ismertem. Anyám szüleinek veteményesétől csak a szomszéd lisztesmolnár és patkolókovács udvara választotta el a paplakot. Perc alatt átpréseltem magam a lécközökön, ott lihegtem tüstént Ásványi Béla tisztelendő úr kis rózsakerti szobája előtt.

A szobácska, mint minden délután, teli gyermekekkel most is. A káplán muskátlis ablaka nyitva változatlanul. Az öreg pap – láttam – kínálta őket éppen híres bonbonosdobozából. Csúszkáltak négykézláb a kis cigánylányok, reverendáját ráncigálta valamelyik nagyobb fiú.

Esperes keresztapám (róla szólt, ha jól emlékszem, életírásom előző fejezete) rég a bicskei katolikus temető díszkriptájában nyugodott már: egyházmegyeszerte jól ismert konyháját meg se közelítette utódjáé, Grieger Miklósé, de szüleim olykor vendégek lehettek az ő vasárnapi ebédein is – én a plébánia tágas udvarát oly magától értetődően fő játszóteremnek tekintettem tehát, mint óvodás korom fényidején.

– Mért nem mész be? – kérdezte Grieger képviselő úr, aki breviáriumát lapozgatva épp arra sétált, és látta habozásomat a küszöbön.

– Ott most szaturnália folyik – válaszoltam halkan.

– Micsoda? – nevette el magát Grieger Miklós. – Mi folyik?

– Apát úr is szokta kínozni az eretnekeket? – folytattam. – És kerékbe töri a boszorkányokat, mint a római pápa?

– Ki mesél ilyen badarságokat neked? – simogatta meg fejem búbját a plébános.

– Géza mondta, a barátom, hogy a szukák négykézláb csúszkálnak a Vatikánban, a pápa lánya cukros bonbonokat dobál nekik, és ettől lesznek a bíborosok gyerekei – foglaltam össze röviden a délután hallottakat.

– A fene azt a Tányérost! – csapta össze breviáriumát mérgesen esperes keresztapám utóda. – Gyere, kapsz egy szép szentképet, aztán fuss haza.

Futottam.

Apám a bank állópultjánál a „Bevételi kiadások” vagy az „Üzleti költségrovancs” lapjait rótta még kék tintás gyöngybetuivel különmunkában, anyám Kata néninél szomszédolt, amikor hazaértem.

Végigvetettem zavartan magamat a sezlonon. Megjelent a maga teljes feketeségében azonnal Bundi, ugrott mellém, kezdte volna nyalogatni értetlenül a foszforos gyufa ejtette sebet combomon.

– Fúj, Bundi! – rivalltam rá. Úgy löktem le magam mellől, hogy végighempergett a szőnyegen.

Tányéros Gézával vasárnap délután találkoztam újból.

Nagyszüleim előudvarán húgommal, unokatestvéreimmel – szokásunk szerint – végigszaladtam a hátsó kert felé.

– Áruló! – sziszegte Tányéros, kitekintve konyhaműhelyéből. Nem láttam rajta korbácsütés nyomát, spanyolcsizmát se viselt a lábán.

Egy hónap múlva, Szent Mihály napján akadtunk össze ismét. Harangoztak épp az angyali üdvözletre, amikor jött a Rákóczi úton velem szemben menyasszonyával, Bözsikével. Géza szerelme a váli járás valamelyik falujában a katolikus pap unokahúga volt. Rózsafüzér királynéjának ünnepén, tavaly, Tányéros megverte a plébánost, mert ellenezte, hogy unokahúga eljegyezze magát a helység Jakob Böhméjével. Akkor kellett a cipésznek átköltöznie Bicskére. Előző lakhelyén többé egyetlen szandál megtalpalására se kapott rendelést az a műhely, ahol dolgozott.

Bözsikét eddig a hálószoba nagyágya fölött függő széles blondelkeretből ismertem csak.

Sétáltak beszélgetve a Göllner-patika előtt.

Géza Bözsike bal karját úgy szorította félszegen hóna alá, mint egy összecsukott esernyőt.

– Csókolom, Bözsi néni! – köszöntem rájuk illedelmesen. – Szervusz, Géza – tettem hozzá bizalmasan, elvégre Gézával mégiscsak tegeztük egymást.

Két merev tekintet szegződött rám.

Köszönésem válasz nélkül maradt.

A falu bolondját Miskának hívták. Virradatkor indult napi útjára, sötétedésig rótta fáradhatatlanul az utcákat.

Minden munkára alkalmatlan volt, beszélni se tudott. Olykor tagolatlan, kiáltásszerű hangokat hallatott. Haragosat, ha kaviccsal, vadgesztenyével megdobálták a kegyetlen elemisták; elégedett morgást, ha talált valamit a porban: éretlen almát, száraz kenyeret. Zsákmányát azonnal befalta – csillapíthatatlan, örök éhség űzte. Alig lehetett ötvenéves, de aggastyánnak látszott. Koldusszegény anyja tartotta el, agyonviselt ruháját gondosan megfoltozta mindig. Valahol a nagyállomás környékén laktak, zsúpfedeles, rokkant gerincű vályogházukban. Ártalmatlan, szelíd őrült volt; ha az irgalmatlan gyerekhad éppen bosszantásával szórakozott, öklét rázta legföljebb, vagy fenyegetően toppantott feléjük egyet, még nagyobb mulatságára kínzóinak.

Leülni, pihenni sohase láttam, betegnek se. Kora tavasztól késő őszig mezítláb taposta, sárban-esőben, a járdát, pillanatra se szegve föl fejét, ennivaló után kutatva mindig. Bakancsot csak a legnagyobb hidegek beálltával öltött. Néha megkönyörültek rajta. Valamelyik alacsony ablakon vagy kerítésen kinyúlt egy-egy kéz.

– Miska, kenyér! – mondták, és markába nyomtak pár falatnyi ételmaradékot. Mások undorodtak hozzáérni is, egyenesen lába elé dobták a tegnap főtt krumplit, az avas töpörtyűt, mint a kutyának. Miska felragadta villámgyorsan; amit a kutya legföljebb megszagolt volna, ő pillanatok alatt eltüntette. Kiválóan lehetett szórakozni vele, mi mindent el nem fogyaszt, és milyen hihetetlen mennyiségben. „Kenyér!” – saját nevén kívül ez volt az egyetlen szó, amelyet a hibbant Miska megértett, amelyre fejét fölkapta.

Azaz: a tompa értelem némi derengésével mintha mégis rendelkezni látszott volna. Tudta, sötét agyveleje legmélyén talán tudta, ő a falu bolondja, és irigyelhetetlen rangját féltékenyen őrizte.

Koldus nemigen élt Bicskén. Kéregető cigányok fel-felbukkantak persze, de igazi koldusa nem akadt gazdag községünknek. Nem emlékszem rá, hogy akadt volna.

Esztendővel később, hogy Tányéros Géza Bicskétől is búcsút vett, elképesztő, furcsa alak jelent meg májusban a piactéren.

Tarka bohócruha rongyai borították felső testét. Kötelek, övek, láncok feszültek derekán, mellén. Fejfedője füles habüst volt, nemzetiszín szalaggal megerősítve álla alatt. Két vállára főtiszti vállrojtot, arra fácán-és kakastollakat erősített. Valami lehetetlen bóbita üstcsákója domborulatán is lengett. Foltos-rongyos kabátja ujjain csengők lógtak. Bagariacsizmát viselt, csizmáján rézsarkantyú pengett. Piros, zománchiányos fazekat erősített hasára, amelyen villájával-kanalával éktelenül dobolt. Rázta közben csengőit, harangocskáit. Püspökbot nagyságú furkót markolt jobbjával, színes pántlikák függtek arról is. Hátán hatalmas, durva vászonzsák, balján óriás tarisznya és kulacs.

– A Hadaró! A Hadaró! – tódultak ki kapukon, ajtókon a gyerekek és az otthon ülő vének.

A Hadarót (így nevezte mindenki) megyeszerte ismerték. Honnét származott, nem lehetett megállapítani. A Hadaró nem kötődött helyhez. Vándorolt mindig, egyik faluból a másikba, az adonyi járásban éppoly otthonosan mozgott, mint a váliban vagy a sárbogárdiban; a szomszéd megyékben is talán. Két-három napnál tovább sehol se tartózkodott. Aludni istállókban, pajtákban, szénaboglyákban szokott. Mért hívták Hadarónak, mert állandóan hadart valamit, vagy pedig mert püspökbotja inkább cséphadaróra emlékeztetett – ezt se lehetett biztosan tudni.

A Hadaró felszerelését karvastagságú, görbe kanászkürt egészítette ki. Ezt is cipelte, községről községre, faluról falura. Zászlócskák, virágfüzérek díszítették a csorba hangeszközt, meg-megszólaltatta messzehallatszó recsegéssel az utcákon, a piactéren, amerre elhaladt. Közben dobolt, aztán kurjantgatott:

– Figyelem! Itt vagyok újra! Figyelem!

A kirakodóvásárokat, a majálisokat, az évzáró tornaünnepélyeket kedvelte különösképp, tüntette ki pontosabban megjelenésével.

A Hadaró nem volt bolond, annak mutatkozott csak. Iszonyú zenebonával, eszelős fintorokkal hívta fel magára a figyelmet, nem utolsósorban bizarr öltözékével. Ámbár amióta a legkülönbözőbb rock-és popsztárok színpadi jelmezükkel is igyekeznek a szokványostól mind feltűnőbben különbözni, ezt a rikoltozó, nyomorult bohócot, a maga maskarájával, ma már hajlamos lennék a későbbi punkok és mulandó társaik szerényebb előfutárának tekinteni.

A Hadaró nem zenét produkált, még csak nem is táncot vagy akrobatamutatványt. Egetverő zajt csapott csupán, rángatódzott, forgott ritmustalanul – a tömeg primitív ösztöneire, legalantasabb humorérzékére építette számait. Emberi méltóságát alázta meg szánalmasan, hogy elismerést, röhejt váltson ki, ezzel tegyen szert némi adományra.

A tökéletlen Miskánál azonban kényesebb volt. Akármit nem fogadott el. Friss kenyeret, húsos szalonnát, a vásári kofák aznapi kínálatából bármit szívesen, pénzért is előszeretettel nyújtogatta markát és süllyesztette feneketlen zsebeibe a filléreket. Ámde ha Csúzi kovács pimpós borral vagy odakozmált lencsefőzelékkel merészelte volna kínálni, közvetlen mellettük Fazekas malomellenőrék megtudják azonnal:

– Egy-két falatot, Jézus nevében, művezető uram! Tönkrejutott a szomszédjuk, már penészlik náluk a henteskolbász, karácsonykor, úgy látszik, nem tudtak disznót ölni, büdös káposztát esznek szegények, nem telik nekik hurkára, cukorra, engem is vacak, savanyú lőrével kínálhattak csak.

Magára valamit is adó tímár vagy köszörűs, cipőfelsőrész-készítő vagy patkolókovács, nagygazda vagy kőmíves dehogy merte kitenni jóhírét ilyen szégyennek, a bohóc agyafúrt ravaszságának. A Hadaró illatozó mákos rétest, még meleg csirkeszárnyat, kulacsába pincehűs tavalyi bort kapott. Ha jöttét jelezték a komondorok, pulik és a könyöradomány késett mégis, nem nyitott be az ajtón, az ablakon se kocogott: addig dobolt, rikoltozott, kürtölt a ház előtt, míg nem tűrhették tovább, és hogy szabaduljanak tőle, tetézve megkapta járandóságát inkább. Nem, a Hadaró sohasem éhezett. Ellenkezőleg: egészségesen táplálkozott.

Ki lehetett bírni végül; évente egyszer ha jelentkezett. Fő-fő számait ilyenkor mutatta be lóvásáron, templomtéren; ugrált, bukfencelt, forgott veszettül. Körbeállták nagy tetszéssel kocsisok és kupecek, piacon a vásári nép.

A Hadarót Bolond Miska halálosan gyűlölte. A hetipiac körbekoldulása az ő előjoga, ünnepe volt. Ilyenkor, egyszer hetente, annyi maradék, hulladék mindig akadt, hogy az állandó farkaséhségben szenvedő Miska is megtölthette gyomrát aznapra.

A Hadaró tulajdonképp nem volt az adományszerzésben vetélytársa. A vízeszű Miskának pénzt senki sem adott, ő teljes, végérvényes bárgyúságában sohase fogta fel, mi az a pénz és mire való. Miska előre gondolkodni életfenntartása legelemibb szintjén se tudott, hogy aznapi zsákmányából például, ha olykor túl soknak bizonyult, hazavigyen valamit vagy félretegyen másnapra. Az ellentét ott szikrázhatott fel köztük: a balga, aki valahogy természetesnek érezte, körülötte mindenki egészen más, mint ő, most észrevette, van bambább, hülyébb, dőrébb is nála – ez a korlátoltság, kótyagosság, zavarodottság azonban hamis, arra szolgál, hogy őt ingerelje, csúfolja. Érezhette csak, mondom, gondolni nem gondolhatta: zavart elméjén gondolat félállati léte során át se villant.

Bolond Miska a vásár útjait csoszogva rótta, sapkáját le-lekapta néha és lengette, ebből állt minden kéregető tudománya. Mi gerjesztett a hígvelejű soha semmire se használt agyában oly elviselhetetlen indulatot, hogy véreres szemmel, földbe gyökerezett lábbal azon a május végi napon megtorpant a Hadaró előtt? Csörömpölő fazeka, színes rongyainak, zászlainak porkavaró kavalkádja? Hóbortos, fejhangú kacagása, amellyel az elmebeteg arcába vihogott – ez váltotta ki Miska hirtelen haragját? Az esemény kezdő okát örök homály fedi.

A bámész körből a tébolyodott váratlanul kitört, és eszelős dühvel az idétlen bohócra vetette magát. Karmolta, ütötte, verte oktalan szenvedéllyel. A habókos fajankó először nem tudta mire vélni az idióta villámsebes támadását, aztán védekezni kezdett.

– Ne hagyd magad, félnótás! – biztatták hahotázva libáskofák és cselédlányok, fuvarosok és béresek.

Mások az agyalágy Miska pártját fogták.

– Hajrá, Miska! Verd ki a piacról ezt a kelekótyát!

A hebehurgya bohóc torz vicsorgással védekezett. Eleinte úgy látszott, cifra botjával sikerül távol tartania magától a badar Miskát, az ütődöttet azonban, aki eddig a légynek se vétett, egy nekivadult állat ereje fűtötte. A Hadaró arcát, néhány keményebb ökölcsapás nyomán, vér borította már.

A küzdelem esélyei egyenlőnek látszottak. Erősebbnek ugyan községünk félkegyelműje mutatkozott, a vándor viszont fiatalabb, hajlékonyabb, ügyesebb volt. Csakhogy korlátozta mozgásában – igaz, némileg védte is – lehetetlen felszerelése: az üstsisak, hasán a dobfazék, nyakában a kürt, hátán a félig már teli zsák és tucatnyi kolonca.

A kretén ellenben szabadon támadhatott; könnyű nyári ruhája miben se gátolta. Előnyét vadul kihasználta. Bomlott esze annyit megtanult, az útfélre hullt diót kővel szét lehet verni. Akkor egy koponyát mért ne? A maskarás mulattatónak egy kíméletlenebb rúgása után az agyalágyult öklömnyi sóderkavicsot kapott fel a járda széléről, azzal zúzta volna szét a buta bohóc fejét, ha a másik fölmérve a veszélyt – szégyenszemre meg nem futamodik.

A csendőrök röhögtek, a libáskofák tapsoltak, a pecsenyesütő májashurkát nyújtott a győztesnek.

– Megérdemled, bolond.

Miska nem üldözte vetélytársát. Ahogy tovatűnt hórihorgas alakja a tömegben, pillanatok alatt elfeledte, hogy imént még élethalálharcot vívtak. Markából a követ kiejtette, nyelte a hurkát és rótta egykedvű-tompán a főtér sátorközeit.

Diadala után egy újabb szót azért megtanult. A gyerekek évekig bosszantották vele:

– Miska, jön a Hadaró!

A falu bolondja vérben forgó szemmel szétnézett ilyenkor, követ keresgélt a földön, és toppantott néhányat fenyegetően.

Csakhogy a komédiással többé nem találkozott. Bicskén felbukkant kürtölve, dobolva továbbra is, ha Miskát megpillantotta azonban, okosan befordult egy másik utcába.

Az elemi előtt a kisiskolások tízóraiját kunyerálta előszeretettel.

– Melyitek hozott sonkás zsömlét? Aki zsömlét ad vagy sóskiflit, annak elmesélem, hogyan fogták el a híres gyilkost, Kolompár Balog Tutát. Vagy mondhatom a Mágnás Elzát is.

Nekünk, elemistáknak, nem bukfencelt, nem csörömpölt. A nagy bajvívás után mintha veszített volna kajla mozgékonyságából. Piaci ponyvaárus vagy kikiáltó szánhatatlanná süllyedt utóda lehetett, vagy még ősibb mesterséget űzők, a vásári képmutogatók unokája. Családi emlékeinek foszlányaiból nagyszüleim kapuja előtt produkálta magát nemegyszer. Nagyapám kikönyökölt az ablakba.

– Tudod-e még a Haverda Marcsát?

Engem küldött egy darab sajttal, marék aszalt szilvával, hogy szóra bírjam. Nem kérette magát:

 

Szép leány volt a Haverda Marcsa, kövér és fürge, mint egy vízi harcsa. De a szíve olyan gonosz vót, közepébe nagy fekete fót. Szeretői két finom madár: Jánosi és Vojta Aladár. „Jánosi, te drága jó barát, menj haza és öld meg a mamát!”

 

A sötét bujtogatás hátterében az állt, Haverda Marcsa nagy örökségnek nézett elébe. Minden strófára már nem emlékszem, tömör, balladai befejezésére még:

 

Jánosi le is ment Szabadkára, megnézte, mit csinál a vén pára, s ott a rosszcsont, mint egy bősz turul, meglőtte a mamát háturul!

 

Ez és effélék voltak az első versek, amelyeket elemista koromban betéve tudtam. Cselédnóták ezenkívül – operettekből többnyire –, amelyeket gyakran változó háztartási alkalmazottaink, a mosóteknő fölött, szívesen előadtak számomra. Mélyen meg is vetettem a költészetet, nagyobb gimnazista koromig.

A piactéren, jóval születésem, sőt anyám születése előtt, más emlékezetes viadal is lejátszódott.

Szótlanabb embert nem ismertem pék nagyapámnál. Attól kezdve, hogy utoljára fűtött be műhelyébe, hogy legifjabb fia is elköltözött a szülői házból, nagy ünnepeken lépett ki legföljebb az utcára. Valamelyik lánya vagy fia meghívta olykor ebédre; született hozzávetőleg huszonöt unokája, az ő keresztelőiket nem szokta elmulasztani, templomba különben esküvője óta lábát se tette be. Korántsem volt vallástalan pedig: a nagymisét, rádión át, minden vasárnap meghallgatta, de a szentegyházba – idősebbek így nevezték Bicskén a római katolikus templomot – a családból kizárólag nagyanyám járt. Jól emlékszem rossz látású öregek számára nyomtatott imakönyvére, amelyet otthon is föl-föllapozott.

A hálószoba léghuzam-szabályozós töltőkályhája mellett kényelmes karosszék terpeszkedett. Ide ült ki nagyapám kora reggel; helyét ebédig nemigen hagyta el. A magas ruhásszekrény tetején olcsó néprádió állt. Műsorszóró hangeszköz kezelését se nagyanyám, se nagyapám nem voltak hajlandók elsajátítani soha. Fővárosi vejük ezért a készüléket egyszer s mindenkorra Budapest I.-re állította nekik, hosszú dróttal a villanyfelgyújtó alá vezetve kapcsolószerkezetét: a középhullámú sávot ott kellett – és csak ott lehetett – egy másik villanykapcsoló elfordításával működésbe hozni. Ez nem okozott már fejtörő gondot nagyapámnak. Szólt az adókészülék, neki nem kellett beszélnie. A reggeli tornától kezdve a műsorzáró himnuszig figyelmesen végighallgatott mindent, futballmérkőzést és cigányzenét, híreket és Fischer Annie Mozart-ciklusát.

Nagyanyámmal se váltott szót hétszámra. Nem szenvedett kedélynyomottságban pedig. Szótlansága mögött bölcs derű, közömbös belenyugvás csillogott. A világ érdekelte. Gyermekei, menyei, vejei sűrűn hordták hozzá a kiolvasott heti- és napilapokat. Gondosan áttanulmányozta őket, de nem fűzött megjegyzést semmihez. Szerette, ha beszélnek hozzá, szívesen tudomásul vette a népes rokonság beszámolóit. Hogyha azonban házassága utolsó évtizedében elhangzott szavait egy akkor még nem létező magnetofon rögzíthette volna, két-három tekercsen ott lehetne talán, amit a világgal közölni elengedhetetlennek tartott.

– Nagyapa, te sohase szoktál beszélgetni nagymamával? – kérdeztem tőle egy születésnapi ebéden.

– Ötven éve élünk együtt – ölelte át vállamat –, elmondtunk már egymásnak mindent. Mit gondolok erről vagy arról, jól tudja, jobban sokszor nálam is. Én is tudom, ő mit gondol. Minek ehhez szavak?

Nagyapámat hallgatag természetéről nekem volt legkevesebb okom faggatni. Ha valakivel váltott szót néha-néha, velem elsősorban. Amikor unokái, mi, berontottunk tízen-húszan játszani a Tisza István utcai paradicsomkertbe, hátraballagott közénk, nehogy a pékséget is birtokba vegyük, azt nem tűrte. Padlástól pincéig felforgathattunk mindent, a műhelyben rendnek kellett lenni. Én azért utána lopakodtam, amikor a sütöde padkáján el-elszívott egy pipát („fuss, Pista, Gemmelékhez, itt van húsz fillér, hozz egy paklit, de meg ne tudja nagyanyád!”) és nem tudtam betelni a kérdezősködéssel.

– Ez mi, nagyapa? És ez? Hát ez?

– A kissöprű a kemence elejéhez kellett. A ritka szita a korpához, amikor élesztőt készítettünk. Ezek itt, látod, az élesztős szilkék. Ez meg itt a tésztavakaró.

Pékszerszámairól hosszan, meghatottan tudott mesélni nagyapám. Kis titkokat árult el. Mikor, miért szokott a kovászoló vízbe timsót áztatni. Hogy ő az élesztőbe őszi must borhabját szokta belekeverni, kenyere attól különösen puha és jó illatú lett. Lauturner péknek erről fogalma se volt persze, nem is tudta meg haláláig, mivel sikerült vevőköre jelentékeny részét vetélytársának elhódítania.

Nem állítom, hogy Ferenc nagyapám elbeszéléseiben a kenyérkészítés műhelytitkai érdekeltek leginkább, de odafigyeltem azért, és ez-az meg is ragadt bennem.

A szerszámok szeretete, tisztelete mindenekelőtt. Kevésbé a pékeszközöké, amelyekkel sohase dolgoztam; nem is kizárólag szakmám kellékei, könyvek és tollak, ceruzák és írógép. Ügyes mesteremberek érdekes szerszámai, ezek vonzottak ellenállhatatlanul kora gyermekidőmtől mindmáig. Nagyapám ültette el bennem bizonyára: ami egy életen keresztül szolgál bennünket, milyen áhítatosan lehet ragaszkodni abboz, hogy lehet örülni efféle tárgyak látványának is. Milyen gyönyörűség kézbe venni egy jó fogású kalapácsot, egy kiválóan edzett svédacél fűrészt. Kisiskolásként karácsonyra és egyéb jeles alkalmakkor mihaszna gyerekjátékokat elvétve kaptam, fő ajándékaim ilyenkor könyvek és igazi szerszámok voltak. Fúrni-faragni és olvasni egyaránt szerettem. Ládányi szerszámot vásároltam össze, tartok ma is; tucatnyi harapófogót, vésőket, bicskákat, villanyfúró készletet. Ami elromlik itthon, boldogan megjavítom – nem vagyok ügyetlen, akár könyvet kötök, akár új polcokat kell készítenem vagy rendbe hoznom egy tönkrement háztartási készüléket.

Nagyapám Fejér megye-szerte híres mézesbábos dinasztia leszármazottja volt. Szülei Dunapentelén laktak, onnét kezdett Bicskére látogatni, legénykorában, pár évvel a millennium előtt. A mézesbábosok szekerei búcsúk, hetipiacok, nagyvásárok alkalmából többjárásnyi területet beutaztak azidőtájt. A Gaszt családnak ezekről a vásározó útjairól dédszüleim segéd fia, nagyapám se maradt el. Szájtátva hallgattam történeteit, hogyan feszítették ki sátraikat, milyen sikere volt a pentelei mester tükrös huszárainak, édesmázas betyárfiguráinak, süteménykardjainak Bodajktól Pusztaszabolcsig. Legkeresettebbek ezeken a kirakodóvásárokon a mézeskalácsszívek voltak. A kisebbeken fehér cukorkígyókkal egy-két szavas felírás: Juliskának szeretettel. Vagy: Mariskának, Ilonkának. A nagyobbakon elfért pár soros versike akár, ezeket dédapám java legénykorában járó ifjabbik fia, Ferenc sütötte rájuk, sőt költötte őket, sejtetve, a legsikerültebbek szerzője – ő maga személyesen.

Már-már vénlány, húszesztendős nagyanyám szívét is ilyen szerelmi ajándékkal hódította meg. Azaz egy családszerte sűrűn emlegetett hőstettével még, amelynek ugyancsak a piactér volt színhelye.

– 1893. május 29-én az úrnapi vásárban történt, nem lehet azt elfelejteni, fiacskám – törölgette szemét hatvan évvel később nagyanyám, amikor az eseményt nyolcvanadik születésnapján felidézte. – Én esztendeje vagy még régebben ismertem nagyapátokat, sok szót nem váltottunk ugyan, akkor se volt valami beszédes, de vásárokon, reggel 5-től estig, ott kellett ülnöm nekem is a főtéren. Mi csizmadiacsalád voltunk és árusítottuk ilyenkor, tudod, szegény apám gyönyörű munkáit a sátrunkban. Szemben velünk szokott húzódni a mézbábos- meg a péksor, nézhettem eleget a Gaszt fiúkat. Ferenc is jól szemügyre vett engem, de épp csak oda-odaköszönt. Mellettünk a szíjgyártók és cserepesek, mögöttünk a bazárosok meg a késesek piacútja kanyargott.

Anyám terítette az ünnepi asztalt.

– Sok udvarló sündörgött körülöttem akkoriban. Dédanyátok szidott eleget: „Mért nem mész hozzá már valamelyikhez? Vénlány maradsz.” Igaza volt, barátnőim tizenhat-tizennyolc éves korukra mind ringatták már első gyerekeiket; én egyik kérőmet se vettem komolyan. Akadt pedig huszár is köztük, szüleimnek ez tetszett volna leginkább.

Húgom behozta a születésnapi tortát.

– Az V. Honvédkerület székesfehérvári huszárainál szolgált Bokodi József, szép kövér ember volt, de nagy ivós hírében állt. Az én uram nem lesz ivós ember, mondtam. Hát megjelent azon a vásáron ez a Józsi is, büszkén, hogy továbbszolgáló méneskari őrmester. Hivatalos küldetésben járt, nem csak miattam utazott Bicskére. Az úrnapi búcsút állatvásárral kötötték egybe akkor, szabályszerű járlattal felhajtott kocáit, barmait hozhatta bárki. Jóllehet a fehérvári honvédkerület a közeli Kisbérről és Bábolnáról, az Állami Méntelepről szerezte be általában a lovait, Bokodit, az én udvarlómat, azzal bízta meg mégis a századosa, tekintsen szét Bicskén ezúttal, hátha lát valami jó formájú tenyészlovat az öregtószegi külső vásártéren. Talált vagy se, nem tudom, de dél felé, teljes díszben, csákósan-kardosan ott feszített már a kézműves soron. Apám sátra előtt illendően szalutált nekünk, aztán tovább lépdelt és megállt a Gaszt család pultja előtt. Sokáig nézegette a kínálatot, végül észrevett egy tányér nagyságú szívet. Nekem szánta, alighanem. Csakhogy az nem volt feltámasztva a polcra, egy zsámolyon feküdt a kirakodóasztal mögött.

– Azt adja nekem – vette elő a bukszáját.

– Az nem eladó, vitéz úr – vetette oda nagyapátok.

– Mért, magának nem jó egy továbbszolgáló őrmester pénze? – emelte fel hangját Bokodi József.

– Nem arról van szó. Viheti bármelyiket. Ez elkelt már – válaszolt nyugodtan Ferenc.

– Bánom is én. Ráfizetek egy húszast, nekem csak az kell – szólt élesen az őrmester.

– Mondtam, nem eladó.

– Bokodi – szőtte tovább történetét nagyanyám – nem volt hozzászokva, hogy egy civil ellenkezni merjen vele. Megkerülte a pultot, és nyúlt a zsámoly felé. Nagyapátok azonban akkorát lökött rajta, hogy visszatántorult.

Anyám, aki annak a napnak eseményeit félszázadszor hallgathatta végig, a születésnapi tortán sorra meggyújtotta a nyolcvan gyertyát.

– A huszár – fogott bele az elbeszélésbe ismét nagyanyám – elvörösödött, és kardjához kapott. Félig kirántotta már, de nagyapátok oly erővel csapott markolatára, hogy a penge visszacsúszott hüvelyébe. Nemcsak visszacsúszott, hanem hüvellyel együtt leszakadt, letépődött a Józsi övéről. Sose hittem volna, hogy Ferenc ily ellenállhatatlan. A szablyát boldogult férjem tokostul magához ragadta. Hirtelen fölemelte bal lábát, és egyik kezével a hüvely végét, másikkal az átellenes nyelet szorítva át, lapjával, térde fölött, izmos combjához csapta. Reccsenés hallatszott: az egyenes szálfegyver, közepénél, akkorát görbült, mint egy sóskifli.

– Ezt ki nem húzod többé – dobta a huszárkardot nagyapátok Bokodi József lába elé. Az rárontott volna talán puszta kézzel is, de jött a vásárbíró, vele az alfelügyelő.

– Szégyellje magát! – kiáltott a vásárbíró, név szerint Csupor András. – Huszár létére fegyvert fog egy civilre? Ha jelentem ezt a századosának, úgy kiebrudalják magát a honvédségtől, hogy katonabecsülete is odalesz, egy életre.

– Fáradjon át Fazekas patkolókovácshoz – vetette közbe békítőleg Nabilek alfelügyelő. – Az kikalapálja még magának ezt a kardot.

– Az én huszár udvarlóm – folytatta nagyanyám – addigra lehiggadt kissé, vagy belátta inkább, ha folytatná a párviadalt, itt csontját is megrepesztenék. Szitkozódva, káromkodva tovább állt hát. „Majd kézbe kaplak! Még találkozunk egyszer!” Ilyeneket vetett vissza félvállról, szépítve a szépíthetetlent, de bizony nem láttuk többet Bicske nagyközségben.

– Mért nem akarta eladni nagyapa azt a mézeskalács szívet a huszárnak? – kérdeztem, hatvan évvel később nyolcvanesztendős nagyanyámtól.

– Én is ezt kérdeztem tőle 1893-ban – válaszolt az ünnepelt.

– Mert ezt én magának sütöttem – hozta át sátrukból a miénkbe tányérnagy remekművét Ferenc. – Már a húsvéti vásáron elhatároztam, hogy maga kap tőlem egy ilyent.

 

Szívet szívért a szép lánynak, Ferenc adja Rozikának.

 

– Ez volt arra a gyönyörű mézeskalács szívre rásütve. Őriztem egy dobozban 1944-ig. De karácsony után egy beszállásolt orosz őrmester rátalált a fiókban és megette – fűzte hozzá Rozália nagyanyám.

A nyolcvan gyertyát elfújtuk, mielőtt a viasz rácsöpögött volna a krémre; anyám akkor felszeletelte a csokoládétortát.

– Jaj, ezek az édességek! – egészítette ki élettörténetét az ünnepelt. – Hogy szerettem én mindig a krémest, a csokoládét, a bonbont!

– Mi, apáddal – fordult édesanyámhoz – az esti majálisban már együtt táncoltunk.

– Rozália – kérdezte tőlem éjfélkor az én megboldogult Francim –, van komoly udvarlója magának, vagy csak olyan egyedül él, mint egy csillag?

– Fölnéztem némán arra a májusi, tiszta égboltra – tekintett föl nagyanyám a mennyezeti csillárra.

– Akkor maga az én feleségem lesz. De van egy, egyetlenegy föltételem.

– Igent se mondtam még, Ferenc.

– Mézesbábosok vagyunk, Rozika. Tizenöt éve vagyok apám inasa, segédje. Tizenöt éve minden áldott nap én lisztes mézet gyúrok, cukorszirupot keverek, édes tojásokat készítek elő a sütéshez. Rozália, én semmire, ami édes, ránézni se tudok többé. Minden süteménytől úgy megundorodtam, hogy csömört kapok, ha belépek csak a műhelyünkbe. Apámat is, engem is a legjobb mézesbábosnak tartanak Pentelén. De én soha fél kockacukrot se teszek a kávémba. Csak azt bírom elviselni, ami sós. Vagy savanyú, vagy keserű. Van kis megtakarított pénzem. Sütni azt tudok, szeretek. Otthagyom apámékat, és ide költözöm Bicskére. Apám ki fog tagadni, de jó lesz mellé az öcsém, tud bánni az ütőfával ő is. Én pék akarok lenni. Hallom, van egy eladó pékség itt; ha maga hozzám jön, megvásárolom és új életet kezdek. A mi asztalunkon azonban sose lesz torta, krémes, lekvár. Hozzám jön-e?

– Ferenc megküzdött aztán az apjával, kiadták a jussát – fejezte be történetét nagyanyám. – Ötven évig éltünk együtt, lett négy fiunk, négy lányunk. Hús, kenyér került mindig az asztalunkra. Édes volt, fiam, a házasságunk, édes. De cukrot, csokoládét fél századig nálunk csak gyerekeink és az unokák kaptak.

Az első kislányt, aki valamilyen vágyakozásfélét és rokon vonzalmat keltett bennem, Olgának hívták. Tizenhat éves volt, én hatodik esztendőben jártam.

A bicskei kisdedóvó évzáró előadását próbáltuk. Alig emlékszem, hogy keveredett közénk ez az Olga. Talán óvónőnek készült, a vezető óvónő rokona lehetett.

Idétlen kis színdarabot kellett megtanulnunk. Tartalmát nem tudnám elmesélni már. Dereng csak, szerepelt benne egy gólyanéni és negyven pólyásbaba, akik éppen megszülettek. A negyven pólyásbaba mi, öt-hat éves óvodások voltunk, a gólyanéni pedig ez az Olga. A darab pedagógiai-dramaturgiai zsenialitása abban állt, hogy kivétel nélkül minden óvodás dobogóra került benne, hogy a szereplők száma – az évi létszámnak megfelelően – tetszés szerint szaporítható, illetve csökkenthető volt. Ez a szülők osztatlan tetszésével találkozott. Egyikük sem érezhette úgy, hogy az ő gyermeke bármiben is hátrányt szenved.

Keménypapírból kiszabott kényelmetlen pólyásjelmezben hetekig gyakoroltuk a jelenetsort. Szívélyes óvónőjelöltünk is keménypapír öltözékben tiblábolt a színpadon. Őneki szárnya és jókora piros csőre volt. Rémlik előttem, Olga verdeső szárnya alatt kellett eltipegnünk-bukdácsolnunk, ő egyikünket-másikunkat megölelt és meg is csókolt, már amennyiben hosszú orra engedte, aztán – ez lett volna a végkifejlet – átadott bennünket színművészi sikereinktől könnyekig meghatott, örvendező szüleinknek. Közben énekeltünk, versikéket mondtunk, a gólya néni csapdosta szárnyát, kelepelt.

Olga a próbákon engem gyakran megölelt, olykor fölkapott és csőrét félrehajtva hevesen megcsókolt. Ez, emlékszem, különös jó érzéssel töltött el. Igyekeztem tehát a feltétlenül szükségesnél többször is szárnya alá kerülni, amit gólyaszíve hamar észrevett, és vidám puszikkal jutalmazott. A záróvizsgára már halálosan beleszerettem, és azon tépelődtem, hogyan hozhatnám tudomására vonzalmamat.

Elkövetkezett a főelőadás délutánja, óvodai életünk utolsó napja. A kisdedóvó nagytermében együtt ültek a szülők, a meghívott nézősereg, a Horthy Miklósné Gyermekotthon apácái. Szellemdús darabunkat, azt hiszem, közülük valaki, Bicske nagyközség Hroswithája írhatta.

Ünnepségünkre bennem határozott alakot öltött a terv, amelyet hetek óta forgattam fejemben. A gyermeksereg dalolt, szavalta blőd versikéit, kedvesnővérek és tanítók, a kultúrház elöljárói és a Stefánia-egylet hitbuzgalmi hölgyei ellágyulva hallgatták. Egyre fogytak a pólyásbabák. Aki megkapta búcsúcsókját a gólyamamától, futhatott le a dobogóról, vethette le keménypapiros pólyamaskaráját. Hroswithánk nem épp terentiusi adaptációjának itt világlott ki mellesleg eszmei mondanivalója: a csöppségek pólyáikat eldobhatják immár, ugyanis megértek rá, hogy szeptembertől az első elemi zöld padsoraiban foglaljanak helyet. A drámai lelemény csekély logikátlansága, mondhatnám zavarossága, az tudniillik: az öt-hat éves óvodások végképp nem újszülöttek, így nem annyira pólyáikból kibújva, inkább a biliről felpattanva masíroznak át ősszel Bischof tanító néni ábécé-osztályába, a legcsekélyebb mértékben se látszott zavarni boldog mamáink-papáink műélvezetét.

Folytatódott azonban a játék, rám került a sor, hozzám hajolt a kis óvónőjelölt. Hirtelen arccal felé fordultam, és ahogy csőre arcomhoz ért, átöleltem nyakát és visszaadtam a csókot. Ez a nyíltszíni vallomás azzal járt sajnos, hogy Olga orra leesett – élénk derültséget keltve –, ezzel szemben sikerült ország-világ tudtára adnom, hogy a gólya néni kedvessége, szépsége iránt korántsem vagyok közömbös.

Elemista koromban egy-két évig találkozgattam még vele az utcán, ilyenkor mindig fülig vörösödtem. De Olga szelíd mosollyal elnézett fejem fölött. Soha többé nem ölelt magához.

Túléltem valahogy, mert azidőtájt újabb szerelem kezdte Olga képét kitörölni szívemből. Grétinek hívták, nevén kívül alig tudok róla többet. Gazdag szülők lánya lehetett, saját nyitott gépkocsijukon robogtak le Budapestről, meglátogatni bicskei rokonaikat.

Velünk nem álltak rokonságban, de barátaik révén betévedtek hozzánk is. Anyám tejeskávéval, kuglóffal várta őket uzsonnára. Gréti a bicskei kirándulás alkalmára sötét porszemüveget kapott ajándékul, melyet oly büszkén viselt, hogy pillanatra se volt hajlandó megválni tőle. Olgánál korban hozzám illőbb, hétéves gyerek lehetett, sötét autósszemüvegben telepedett le közénk a macskaasztalhoz. Húgom azonnal bőgni kezdett: őneki is kell ilyen szemüveg, azaz nem is ilyen, hanem épp ez a szemüveg. Próbálta Grétit megvesztegetni: fölajánlotta cserébe legszebb hajasbabáját, de az idegen kislány gőgösen visszautasította az ajánlatot.

Ablakunk alatt szállt vissza autójába a pesti család, késő délután. Ahogy a gépjármű gyorsulni kezdett, Gréti szőke haja hosszan lobogott utána a szélben. Sötétszemüveges arca egyszer visszamosolygott még rám, többé nem találkoztunk.

De harmadik-negyedik elemista koromig, ha ágyamban este szerelemről ábrándoztam, az imádott lényt mindig úgy tudtam csak elképzelni, hogy hosszú, piros gólyacsőre van, füstbarna autósszemüveget visel és szőke kígyóként örvénylenek utána kibomlott fürtjei.

Harmadik szerelmemet Gál Ilinek hívták. Vele már óvodába együtt jártam, aztán osztálytársak lettünk négy esztendőn keresztül a bicskei elemiben. Kettőnk története előtt azonban kis kitérőt kell tennem.

Községünk római katolikus elemije a harmincas évek legjobb színvonalán álló, kellőképp fölszerelt oktatási intézmény volt, gyermekszerető, hivatásukhoz értő tanítói karral. Egyemeletes, hosszú épülete a községházával szemben, a járásbíróság mellett magaslott, lakásunkhoz igen közel.

A járásbíróság kapujában télen-nyáron kint ácsorgott Benke bácsi, a község börtönőre. Borvirágos arcú, hófehér hajú, barátságos férfinak ismertük, méteres csibukja kezében soha ki nem aludt. Sok dolga foglyokkal nemigen akadt, egy-egy cigány tyúktolvaj ha bekerült néha valamelyik cellába. Piros csákós, köpcös alakja a templomtérhez épp úgy hozzátartozott, mint a hősi emlékmű, vagy oldalt, a sarkon, a plébánia toronymagas ezüstfenyője.

Benke bácsi, posztjáról, mindent látott, mindenről tudott; iskolába menet, iskolából jövet helyén találtuk reggel, délután, este. Az állandóság, a pontosság eleven szobra volt. Ha úgy találta kora reggel, késésben vagyunk, előhúzta római számjegyes, nagy zsebóráját, és felkattintva fedelét, szemrehányóan ránk tekintett.

Benke bácsiról megemlékeznem azért kell, mert, közvetve bár, némi szerepet játszott életemben. Katona fia ugyanis a szomszéd Budaörsön, a légierőknél szolgált. Kétfedeles, könnyű gyakorlógépével, ha csak tehette, pár perces kerülőutat tett, és meg-megjelent Bicske fölött. Csodálatos mutatványokat végzett. A templomok tornyát, sőt a jegenyéket súrolta szinte. Mélyrepülésben megfordult, és fejjel lefelé suhant. Kihajolt a nyitott vezetői ülésből és integetett nekünk. Mi gyerekek az elragadtatástól üvöltve rohantunk ilyenkor az utcára és lengettük zsebkendőnket. A Benke fiú olykor frutti cukrot vagy csokoládét hajított közénk. Egy tejcsokoládés tábla egyszer a mi barackfánk alá esett. Nekem szánta-e vagy tíz utcával odébb menyasszonyának, nem kutattam. Azt a csokoládét ereklyeként őriztem, évekig nem engedtem fölbontani.

– Én is pilóta akarok lenni! – jelentettem ki.

Gyerekkoromban a repülőgépek, kivált a magyar légierő gépei, még nem azok a hangsebességnél gyorsabban száguldó elektronikus csodák voltak, mint manapság. Ma föltekintenem egy rakétahajtóműves utasszállítóra, mintha egy idegen égitestre, egy üstökösre néznék, hidegen hagy, semmi közöm hozzá. Amikor elemista voltam, a légi járművek még nem a sztratoszférában vagy épp a jeges világűrben törtek előre. A Benke fiú favázas, szürkésfehér vászonnal borított kétfedelűje hozzátartozott szinte a falu képéhez, ahogy a gólya, ahogy a szódáskocsis üvegektől csilingelő szekere vagy a körorvos el-elakadó fekete autója. Emberközelben suhantak ezek a gépek, olvashattuk a törzsükre-szárnyukra festett betűket és számokat, láthattuk az üléséből mélyen kihajoló, bőrbundás pilótát.

Hozzájárult lelkesedésemhez Endresz György óceánrepülő országos diadala. Miután Amerikából indulva szerencsésen átszelte az Atlanti-óceánt, percekkel a cél előtt, épp Bicske határában kellett kényszerleszállást végeznie. Ez még a harmincas évek elején történt. Apám tüstént maga elé ültetett kerékpárja kisnyergébe. Tudta, a légi járművek iránt fia különös vonzalommal viseltetik.

Három-négy éves lehettem, amikor megbámultam a Graf Zeppelint is. A léghajó, Budapest felé tartva, Bicskén is látható volt. A plébánia kertjéből távcsővel néztük, hogyan tűnik fel és távolodik büszkén. Erről az élményről évekig beszéltem aztán. Apám emlékezett rá, kibiciklizett hát velem a már javában zöldellő kukoricaföldekre. Ott állt szárnyatörten a bordóvörös Justice for Hungary; családi fényképalbumunkban ma is látható. A fotográfiáról én sem hiányzom, áhítattal csodálom a felhők gigászi vándorát.

A gépnek alig esett baja, csak szárnyának éle sérült meg kissé. Apám tovább tört belőle egy szilánkot, és átnyújtotta nekem. A Justice for Hungarynek ez a forgácsa legféltettebb kincsem lett, őrizgettem tatai alsós koromban is.

Két-három év múlva, túl már a Graf Zeppelinen és a Benke fiú légtornász mutatványain, túl első példaképemen, a hős Endresz Györgyön és első szerelmemen, a rejtelmes mosolyú Olgán, érdekes kép csigázta föl érdeklődésemet a Tolnai Világlapjá-ban vagy a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében.

Maxim Gorki, a világ legnagyobb repülőgépe – hirdette az aláírás. El tudtam olvasni a kísérő újságcikket is. Értesültem belőle, az oroszok elkészítették az aviatika eddigi történetének legnagyobb utasszállító repülőgépét. Fogalmam sincs, mi ragadta meg épp ebben a szenzációhajhászást sem nélkülöző riportban annyira a figyelmemet, de attól kezdve egyre növekvő vonzalmat éreztem a pilóta pálya iránt. Gorkijról és az oroszokról egyáltalán – hosszú esztendőkig még – ez volt minden, amit tudtam, és magam csodálkoztam legjobban, amikor néhány évvel később apám polcain, a Franklin-klasszikusok bordó kötésű sorozatában felfedeztem: a Maxim Gorkij név nem repülőgépmárka, mint a Junkers vagy a Gerle, hanem híres író. A repülés, ennek ellenére, gyermekkori játszadozásaim legfőbb időtöltése maradt.

Előbb anyám esernyőjével ugrálni kezdtem a fáskamra tetejéről, a vászontartó fémbordákat cukorspárgával a nyélhez erősítve, ki ne fordítsa a légellenállás. A kamra elég alacsony volt, szerencsére. Aztán szárnyakat szerkesztettem magamnak, mint a Wright testvérek, de ezzel se sikerült műlesiklást produkálnom. Repülőgépeket kezdtem konstruálni végül, nagy kartondobozokból és fából. A legnagyobbnak, ezen egy teljes vakáción keresztül dolgoztam, ezt a nevet adtam: Maxim Gorki. Rá is festettem szárnyaira, törzsére. Utcai kapunkra pedig kiírtam: Repülőgyár – Hadiüzem.

Ekként militarizáltam Gorkijt, „aki” tekintélyes légcsavarja és méteres szárnyai ellenére röghöz kötött jármű volt sajnos, viszont oly nagyra sikerült, hogy összehúzódzkodva magamfajta gyerek akár bele is ülhetett. Vázát egy kimustrált babakocsira építettem, a földön ezért simán gördült, csak, természetesen, húzni kellett. Vállalkozó a vontatásra, kölcsönösségi alapon, mindig akadt pajtásaim közt, boldogan kirobogtak velem a Kossuth térre, nem csekély feltűnést keltve a csendszerető polgárok előtt. A pilótaülés elé ugyanis rozsdás fazekat kötöztünk, és élénk dobszó jelezte: mi voltaképp landolunk most, és a főtér se főtér, hanem kifutópálya.

Bánatomra a világ legnagyobb óriásgépét egy esős éjszakán kint feledtem udvarunkon, és reggelre a heves őszi zápor teljesen szétáztatta kéthavi megfeszített munkám termékét. Ettől kezdve kisebb típusok gyártására tértem át, köztük a Justice for Hungary-k korszerűsített változataira, amelyekbe nem lehetett beleülni ugyan, légcsavarjukat azonban, csúzligumi segítségével, sebes forgásba lehetett hozni. Az elemiben, osztálytársak-osztálytársnők előtt, ezekkel a szerkezetekkel nagy elismerést vívtam ki.

Bicske, az államvezetés felsőbb körei szemében, megkülönböztetett figyelem tárgya volt. A klebelsbergi művelődéspolitika jegyében kisebb városnak is díszére váló kultúrház épült nemrég, elemi oktatása, polgárija ugyancsak jó hírnek örvendett járásszerte. Községünk azonban leginkább árvaházával dicsekedhetett. Az egész megye talán legszebb, magas kőfallal körülvett arborétumának mértani közepén – a község belterületén még – magaslott a Batthyányiak méltóságteljes, barokk kastélya. Ezt az épületet, 48 holdas parkjával, Vass József nagyprépost, népjóléti miniszter, 425 000 pengőért, az eredeti érték többszöröséért szerezte meg főrangú tulajdonosától, gróf Batthyány Gyulánétól. A panama az volt az üzletkötésben, hogy Batthyányné gróf Károlyi Zsuzsánna kerek félmillió pengő felvételéről írt alá elismervényt, ennyit fizetett az államkassza, a különbséget a közvetítő, Krausz Simi bankár kapta, aki Vass-sal, a közvetítés közvetítéséért, a 75 000 pengős különbségen azonmód megosztozott. A grófnő így is ragyogó üzletet kötött, a miniszter hasonlóképp, aki tüstént gyermekotthonnak rendeztette be az épületet, és lángeszű ötlettel elnevezte – Horthy Miklósnéról. A főméltóságú asszony az intézményt maga avatta fel, adta át az apácáknak, minden gyanakvást, szóbeszédet egyszer s mindenkorra lehetetlenné téve.

Horthy Miklós maga is szívesen kereste föl Bicskét, utoljára az 1936-os nagy hadgyakorlaton tisztelte meg jelenlétével községünket.

Akkor apám nem ült még a Takarékpénztár igazgatói székében, de a piactéren laktunk már, Seftsik András bőrkereskedő kisebb házát bérelve ki. Végh hentes volt szomszédunk a sarkon, utána a Turul vendéglő következett.

Végh hentes lépcsőjén hat-nyolc éves koromban gyakori vendég voltam, ott hevert ugyanis nyitástól zárásig Mister kutya, a feltűnően barátságos bernáthegyi. Ha a Maxim Gorki a világ legnagyobb repülőgépe volt, Mister, azt hiszem, a világ legnagyobb bernáthegyije. Tőlünk, gyerekektől, mindent eltűrt, húzhattuk fülét-farkát, hátára telepedhettünk. Mistert nagyon szerettem, annak a híres hadgyakorlatnak napján is őt dédelgettem a hentesüzlet ajtajában, amikor egyszer csak jött szemben a járdán Horthy Miklós és miniszterelnöke, Gömbös Gyula. Arcukat ismertem a képeslapokból, érdeklődve szemléltem őket, miközben Mister kutya nyakát ölelgettem. A kormányzó úr őfőméltósága szívélyesen rám tekintett, én bátorítóan visszamosolyogtam, hogy rajtam nem múlik, ha szóba elegyedni méltóztatik velem.

És csakugyan kegyeskedett megállni előttem.

– Mi leszel, ha nagy leszel, kislegény? – kérdezte Horthy.

– Pilóta! – vágtam ki.

– Mindig mondtam neked – fordult Gömbös a kormányzóhoz –, hogy fejleszd a légierőt.

– Na jól van – biccentett Horthy, és fordultak be ebédelni a Turul nagyvendéglőbe.

A beszélgetésnek nem egy szemtanúja akadt, iskolánkban is híre szállt, hogy olykor társalogni szoktam Horthy Miklóssal, de időnként Gömbössel is. Ennek tudható-e be vagy másnak, bajos lenne visszanyomoznom, tény azonban, Gál Ferenc tanító úr másnap engem állított vigyázónak az osztály élére.

A III. eleminek egy kislány vigyázója is volt, a fentebb említett Gál Ili. Gál Ili Gál tanító úr leánya volt, jó tanuló, magas kislány. Akkor, harmadik elemiben barátkoztunk össze. Osztályunkat édesapja, a katolikus templom kántora tanította.

Gál Ilivel ketten álltunk tehát a padsorok előtt. Vigyázónak lenni nagy hatalmat jelentett. Akik a tanító úr belépése előtt rendetlenkedtek az osztályteremben, azoknak nevét a vigyázó fölírta a táblára. Ezek aztán a tanító úrtól körmöst kaptak nádpálcával. A vigyázó nem örvendett különösebb népszerűségnek.

Történt egyszer, hogy Ilike túl sok nevet írt föl a fekete táblára. A rendetlenkedés azonban sehogy sem akart véget érni. Ili már csak a felírtak fölé írhatott volna új neveket. Csakhogy – kilencéves volt – nem érte el a tábla felső harmadát. A fiúk padsora előtt átmentem ekkor az ő térfelére, és előzékenyen fölemeltem Ilonát. Ilike így a tábla felső harmadát is teleróhatta.

– Azt hiszed, én nem tudlak téged fölemelni? – fordult hozzám évődve a művelet végén Gál Ili. Azzal átkapta derekamat, és ő is fölkapott engem. Ez az emelősdi aztán úgy megtetszett nekünk, hogy később is megragadtunk minden alkalmat hasonló kis tornamutatványokra.

Csak nem gondoltuk meg: mindezt egy bosszúra szomjas osztály kajánul figyelő tekintete előtt. Gál tanító úr aznap szokatlanul sok, fájdalmas körmöst osztott ki. Másnap is. Harmadnap, amikor tízperces szünet után visszaözönlöttünk az osztályba, hatalmas ákombákom virított a fekete táblán: Gál Ili a Pista szeretője.

Ili bosszúsan letörölte, mielőtt még apja belépett. A feliratok azonban nem szűntek. Másnap ugyanezt színes krétával a folyosók falára, szénnel az iskola előtti járdára firkálták föl. Aztán elcsenték füzeteinket, könyveinket. Beírták azokba is. Mi radíroztunk és vakartuk a falat. Akkor fákra, kerítésekre rajzszögezve jelent meg: Ili és Pista szeretik egymást.

Ennél malacabb dolgokat is firkáltak osztálytársaink, akik jószerivel falusi gazdák gyerekei voltak és megfigyelték otthon, hogyan ellik a tehén, hogy kölykezik a kutya, hogy vet fiat a koca. E malacságokat mi nem értettük, csak éreztük, valami csúnya, megalázó dologba keveredtünk. Már nem emelgettük egymást. Szerelmünkbe keserűség szűrődött. Annyira azonban voltam lovag, hogy levontam a következtetést: ha már hírbe hoztam Ilit, el is kell vennem feleségül.

Bizonyára megkértem volna kezét, csakhogy történetünk más fordulatot vett.

– Hány gyereked van már a Pistától? – kérdezte valamelyik nap egyik cserfes kis osztálytársnőnk Ilikét. Ilike bosszúsan elnevette magát. Én elsápadtam. Úgy fogtam fel Gál Ili teljesen ártatlan nevetését, hogy engem nevet ki, hogy ő is beállt a gúnyolódók közé.

Bontakozó szerelmem haragba csapott át. Attól kezdve rá se néztem Ilire, többé nem is köszöntöm neki. Ili meglepődött: Ugyan mi ütött ebbe? – kérdezte Horváth Anti barátomat. Mégse jött oda hozzám, hogy kimagyarázza magát.

Évek teltek el, nagyobbak lettünk. Volt Ilikének egy nálunk három évvel idősebb, értelmes, csinos nővére. Piroskának hívták, ügyesen teniszezett. Hetedik-nyolcadikos lehettem, ő orvostanhallgató már. Kedvéért le-lejártam a sportpályára. Nem játszani, üldögélni inkább a padon. Piroskával órákig tudtam beszélgetni. Érdekelte a költészet, könyveket cseréltünk, haza-hazakísértem olykor. Nem, ez nem volt szerelem, Pirikében az egyenrangú szellemi társat becsültem, aki „megértett” engem. Ő mit látott bennem, sohase tudtam meg. A mindig egészséges, szép kislányt egy ostoba tüdőgyulladás húszéves korában váratlanul megölte. Nagyon megrázott a hír, akkor még ritkán találkoztam a halállal.

De Ilihez, pedig már-már felnőtt voltam, akkor se tudtam odalépni, hogy mondjak néhány vigasztaló szót neki. Ez sötét vétke életemnek, azóta se tudtam megbocsátani magamnak.

Olga, Gréti és Gál Ili után – tizenéves korom első éveiben – hozzávetőleg még fél tucat első szerelem tartotta bilincsén képzeletemet. Egyik sem volt pusztító szenvedély, a szív játéka inkább. A másik nemhez fűződő érzelmek bontakozni kezdő kíváncsisága éppúgy megköveteli a vonzalmak első, szűzies játékait; ahogy az eszmélkedni kezdő kisgyerek értelme az első mackót, babát, képeskönyvet. Lényeges különbség nincs is köztük egyelőre. Emlékszem, amikor első gimnazistaként, alig tízéves koromban tehát, a tatai nevelőintézetbe kerültem, vittem kedvenc mackómat is magammal, amely – vagy inkább aki – otthoni rácsos ágyamban addig velem aludt. Ragaszkodtam hozzá, a messzi városban se hagyjon magamra.

Ezt a mackót éppúgy szerettem, ahogy Olgát, Grétit. Még forróbban talán, mert sejteni véltem, a mackó, velük ellentétben, viszonozza érzelmeimet. Természetszerű, akit – reménytelenül bár – nagyon szeretünk, abból visszaháramlik ránk valami; ha nem is szenvedélyünk heve, e szenvedély hőfokának tükörfénye legalább. Jóval később értettem meg persze: a csökönyösségig makacs remény, mely viszonzatlan szerelmeinkhez oly tartósan hozzá tud láncolni néha, onnét meríti erejét, hogy saját lobogását látja bele ragaszkodásának iránta közönyös tárgyába; és elképzelni se hajlandó, ami szerelmet belevetít szerelmébe, az ott semmiféle tüzet ne okozzon.

Ha rád csóvát vetek, felgyúlsz te is – ez a naiv bizakodás fűti Erato műfajának legtöbb alkotását. Ennek további boncolása azonban a szerelmi líra mélyrétegeit érintené már; föltárását célszerűbb lesz a pályarajz más helyein részletezni.

A kisfiú, aki majd – élete delén túl – sort kerít erre is, mackóját szorongatja egyelőre az internátusi ágyban. Azt se sokáig. A kis osztálytársak gúnyolódása, a nagyobbak kíméletlen kajánkodása a barna medvebocs helyzetét lehetetlenné teszi. Előbb rejtegetnie kell, mert a csúfolódás nyilai gazdáját vérig sebzik.

– Ekkora melák és még szőrmackóval játszik. Van biztos eldugva hajasbabád is, akit pólyálgatsz!

A többiek birkóznak, futkároznak, futballoznak – kirí közülük a mindenféle tornateljesítményt, sporteseményt szinte elemista korától mély unalommal, már-már irtózattal tekintő mackótulajdonos. A medve a karácsonyi szünetben hazakerül tehát, és kezdődik a boldogtalanság pokolideje: négy sivár esztendő a tatai kapucinus szerafikumban, amelyet csak a karácsonyi-húsvéti szünetek és nyári nagyvakációk tesznek úgy-ahogy elviselhetővé.

Szünetekben, vakációkban felbukkannak persze újabb lányok. Klein Lili például, a fogorvos lánya, aki közvetlen szomszédságunkban lakott Bicskén. Kövér, nevetős kislány volt, aki magától értetődő természetességgel állított meg az utcán egy-egy kis, gyerekes fecsegésre. Fogócskáztunk máskor, többi tízévesek, és jártunk télen korcsolyázni a Földvételbe.

Ez a sajátos szó, Földvétel, mély, teknőszerű medencét jelentett Bicskén, valahol az Aranka gőzmalom körül, az utolsó házak mögött. Útfeltöltéshez, építkezéshez innét termelték ki a földet. Nyáron bokortalan, füvetlen, hosszú gödör volt, őszi esőzések után azonban megtelt vízzel, télen a meg-megolvadó hóval. Nyári melegben elpárolgott a felgyülemlett csapadék; ahogy hűvösre fordult az évszak, az agyagos talaj nem engedte elszivárogni többé a nedvességet: karácsony körül rendszerint pompás jégpáncél borította már a máskor kietlen, kopár völgyeletet.

Ide jártunk szánkázni, korcsolyázni. A nép Fölvételnek, sőt Fővételnek is nevezte. Utóbbi megborzongatott; jó ideig úgy hittem, itt emberek fejét vették egykor, de apám a név eredetét megmagyarázta, attól kezdve nyugodtan korcsolyáztam én is.

Klein Lili is, aki igen kecsesen siklott, és bár testi ügyességgel nemigen lehetett hatni rám, az ő mozgékonysága, elevensége valahogy megnyerte legőszintébb tetszésemet. Nem szépsége, az semmiképp. Csinos-e vagy sem, eszembe se jutott mérlegelni. Tízéves korban esztétikai szempontok nemigen játszanak még szerepet vágyaink tárgyának kiválasztásában. Mai ízlésemmel tekintve vissza erre a zsírosbőrű, dundi kislányra, elnézően mosolygok legföljebb akkori magamon: mi vonzott ugyan, fürgeségén kívül, ehhez a csúnya kislányhoz?

Klein Lili se firtatta, de a nagyvakációban észrevehette (ha ugyan észrevette csakugyan), hogy szívesen kísérgetem, gyakrabban, mint elemista korunkban, sőt én várok rá a piactér sarkán, ha látom ablakunkból, hogy küldik ezért-azért a Hangyába. Komolyra mégse fordítottam vele a szót, arra nem tartottam elég érettnek, de otthon váratlanul bejelentettem, Lilit, ha kicsit nagyobbra nő, elveszem feleségül.

Apám zengő kacagással fogadta bizalmas közlésemet. Én azonnal csupa tüske lettem: kiéreztem szavaiból, nem úgy beszél velem, mint férfi a férfival. Gyanakvó is voltam: tudtam, a család Seftsik Évikét szánja nekem feleségül, kihallgattam egyszer egy titkos pusmogást Kata néni, Bandi bácsi és anyám közt. De hát nekem Évike épp ezért és csak ezért nem kellett, már gyermekkoromban se szerettem, ha nélkülem tervezgetnek rólam. Dacosan Lili szüleihez mentem hát el, és szabályosan megkértem lányuk kezét, hozzátéve, nem tüstént kívánom az esküvőt, hagyok időt megfontolásra.

A fogorvos papa eltöprengett. Igen barátságosan annyit kérdezett csak:

– Lilivel beszélgettél már megtisztelő ajánlatodról?

– Még nem volt idő rá. Jövő héten szólok majd neki.

Nem kellett várnom jövő hétig. Lilit lehetetlen volt elkerülni, tízszer is láttam naponta, ha csak kiléptem udvarunkról, ő ott állt, játszott a járdán, ment valahová vagy jött szembe velem. Másnap megállított már:

– Hallottam, hogy nősülni akarsz. De hát nem tudod, hogy engem te nem vehetsz feleségül?

– Miért ne vehetnélek?

– Mert én Mózes-vallású vagyok. Nézz ide – mondta, és kigombolta blúzát. Két fejletlen kis melle közt aranyláncon hatágú csillag függött. – Mert ugye ti Szűz Máriát imádjátok. Neked is biztosan Mária vagy Jézus van a nyakadban – tette hozzá visszagombolkozva.

Katolikusok voltunk csakugyan, de szüleim vallásilag teljesen közönyösek voltak, templomba elvétve, egy-egy évzáró misén, a mi kedvünkért jártak legföljebb, utoljára bérmáláskor láttam szorongani őket a padban. Vallásos tárgyú kép, feszület nem volt kiakasztva szobáinkban, nyakláncot se hordtam szent amulettel.

– Kit érdekel, hogy zsidó vagy? Attól még hozzám jöhetsz.

– Az nem úgy van. Izraelita csak izraelitához mehet, katolikus katolikushoz – válaszolt Lili tárgyilagosan. – De azért biciklizhetünk együtt, játszani is átjöhetsz.

Lili oly komolyan, szelíden magyarázta el házasságkötésünk elháríthatatlan akadályait, hogy pillanatra se tudtam haragudni rá. Nem nevettek ki sem szülei, sem ő. Tényeket tártak elém, és ezt megértettem, elfogadtam. Rokonszenvvel gondolok Lilire ma is. 1944-ben deportálták ugyan, de azok közé a kevesek közé tartozott, akik túlélték a koncentrációs tábort.

Azóta nem hallottam róla. Remélem, boldog lett, értelmesen építette föl életét.

Évikét tizennégy éves koromban pillantottam meg először. Egy takácsmester kislánya volt, házukra éppen rá lehetett látni a tatai kapucinus kolostor veteményeskertjéből.

Évike minden reggel pontosan fél nyolckor – amikor mi, szerafisták, elindultunk a kegyes tanítórendi gróf Esterházy Miklós gimnáziumba – kilépett kapujukon, és hosszasan, gondosan sepregetni kezdte a három keskeny feljárati lépcsőt. A sepregetés addig tartott, míg az internátus félszáz növendéke el nem haladt műhellyel egybeépült házuk előtt. A sor, azon a szakaszon, feltűnő lassúsággal vánszorgott előre, miközben Éva fel-felpillantott ránk; valami kis mosolyféle is bujkált ajka körül – lehetett aztán vitázni a gimnáziumig, melyikünknek szólt aznapi mosolya, pillantása.

Évike szőke volt, karcsú, nálam egy-két esztendővel idősebb. Tizenöt éves korára kimaradt már a polgáriból, varrni tanult, azt hiszem. A nevelőintézet bentlakói közül tízen-tizenketten halálosan szerelmesek voltunk belé, alsósok-felsősök egyaránt. Éva, piros nyelű seprűjével, sietve magára kanyarított rojtos vállkendőjével – mindenestül – a szabadság jelképe volt szemünkben: ábránd, kamasz vágyaink égi tárgya.

Egy vasárnapi nagymisén – egyetlen egyszer – úgy hozta a szerencse, hogy mögötte térdelhettem a padban. Pihés tarkóját orrommal érinthettem volna; olcsó kis kölnijének illatát, ha olyan kölnit gyártanának még, ma is ki tudnám választani száz illat közül.

Évikébe alighanem ezen a misén, Végh Árpád tanár úr lendületes szentbeszéde alatt szerettem belé.

Hogy kezdet kezdetén fölfigyelt-e rám szívünk bálványa, nem merném állítani. Valószínűbb, hogy észre se vett, hiszen a felsős diákok, a hetedikesek-nyolcadikosok közt is akadtak hódolói. Éspedig bátrabbak, talpraesettebbek, mint én, akik meg merték szólítani a strandon, oda mertek menni hozzá iskolai rendezvényeinken. Éva ugyanis korántsem volt megközelíthetetlen; talpraesetten, jókedvűen visszanyelvelt, ha tizenéves rajongói kötődtek vele. Hitelt érdemlő szemtanúk szerint városlakó nagydiákokkal néha moziban, cukrászdában lehetett látni. Mi több, egyik-másik szerencsésnek megengedte, hogy a tóparti sétányon világos nappal, nyíltan mellé szegődjék.

Nem tartoztam közéjük. Szerelmem – e mintegy két évig tartó szenvedély – kizárólag optikai volt.

A szerafikum nagy tanulótermét üvegezett szekrénysor zárta le. A négy-öt, mennyezetig érő szekrény polcain egy fizikai szertár anyaga zsúfolódott össze, mindenféle kísérleti eszköz, készülék, lombik, amire csak nyolc év középiskolai tanulmány során diáknak-tanárnak szüksége lehet. Volt ott magdeburgi félteke, leydeni palack, Faraday-féle kondenzátor, Ampère-állvány és Fresnel-prizma, kvadráns elektrométer, voltaméter, légszivattyú, arkhimédeszi csavar és dugattyús gőzgépmodell, a gázok hőegyensúlyának mérésére szolgáló termodinamikai műszerek, amelyeknek nevére se tudok emlékezni – és számtalan egyéb szemléltető eszköz, dinamó és foszforoszkóp, kompenzátor és elektrofor, spektroszkóp színképelemzéshez és Bunsen-égő.

Fizikában analfabéta voltam, vagyok ma is, de akkor, negyedikes gimnazista koromban, az optikai szekrényt rendszeresen fölnyitottam. Nem lett volna szabad a páter prefektus engedélye nélkül, én a gyűjtő- és szórólencsék szomszédságából mégis rendszeresen kiemeltem egy első világháborús kettős távcsövet – kabátom alá rejtve azzal futottam ki uzsonna után az udvarra.

Fátlan-füvetlen udvarunkat keskeny faajtó választotta el a szerafikummal egybeépült rendház többholdas kertjétől. Ez a veteményes- és gyümölcsös paradicsom kizárólag a páterek és fráterek számára volt fönntartva, internátusi növendék oda nemigen tehette be a lábát. A jámborabb, szelídebb szerzetesek eltűrték mégis, ha – nagyon szerényen – beóvakodott közülünk valaki erre a tilos területre, és illedelmesen-áhítatosan megcsodálta az aranyhalas medencét vagy a kertész fráter valamelyik füvész-remekművét. Egyeden emeltebb szó, vagy a breviáriumi ájtatosságot megzavaró hangosabb kacagás kérlelhetetlen kitessékelésünket vonta persze maga után, de hát én nem hangoskodni, nem játszani surrantam be e magas kőfal kerítette mintakertészetbe.

Terebélyes diófa állt az utcai kőfal közelében, errefelé vettem utamat. Ha közepéig fölmásztam, éppen ráláttam Évikéék ablakaira. Gyakran fölmásztam. Kihalásztam kabátom alól a tükrös messzelátót, és Éváék muskátlis ablakaira szegeztem. Sikerült néha megpillantanom, szeretett könyökölni az ablakban; olykor öntözte virágait vagy fésülte hosszú, szőke haját. Boldog voltam egész nap és zaklatott, ha távcsövem lencséjébe foghattam Éva fürtös fejét. Ez már, azt hiszem, igazi szerelem volt.

A diófa jótékonyan takaró lombjaiból a külvilág nyüzsgését is figyelni lehetett. A tóparti gimnázium felé vezető főutat, amelyet melegvizű patakok szeltek át sűrűn. Tápláló forrásaikat azóta a tatai szénmedencében folyó bányaművelés barbáran elapasztotta. Az én időmben ezek a patakok téli hidegben gőzölögtek még, ősszel-tavasszal vidáman csobogtak és hajtották a kisváros számtalan vízimalmát. Egyik ilyen folyócska a kapucinuskert végéhez simult, egy híd alatt átbújva később Évikéék háza tövét érintette. Szerettem ezeket a patakokat: partjukon a mosónők hóesésben-fagyban is rendületlenül sulykolhatták a fehérneműt. Ablakából azt a patakot láthatta Évike is, amelyet a diófáról én.

Tizennégy éves koromban gyártottam már a verseket. Némi költői hírnévnek is örvendhettem. Iskolai rendezvények, évzárók elképzelhetetlenek voltak közreműködésem nélkül. Búcsú a nyolcadikosoktól – szavalja a költő. Páter Gvardián ötvenedik születésnapjára – szavalja a költő stb.

Történt egyszer, a farsangi ünnepélyen adtam elő humorosabb versezeteimből. A hallgatóság sorában ott ült Évike. Valamelyik nyolcadikos elkérte később Éva emlékkönyvét. Az emlékkönyv körbejárt az iskolában. Írt, rajzolt bele mindenki. A bársonykötésű könyvet, hét végén, Seftsik Jancsi váratlanul az én asztalomra csúsztatta.

– Évikének az a kívánsága, hogy „írjon bele az a költő is, aki szerepelt a farsangi ünnepélyen”.

Hogyne írt volna bele a költő!

Megszületett első szerelmes versem, de a költeményben, úgy éreztem, századrészét se tudtam elmondani annak, ami szívemet feszítette.

Irodalomkedvelő barátaimnak tetszett így is, jósolni kezdték, alighanem jobb költő leszek Sajó Sándornál, de talán még Mécs Lászlónál is.

Kamasz esztendeimben sok bizalmas barátom volt, köztük vagy fél tucat legjobb. Eleinte játszópajtások (sakk- és pingpong-partnerek), ahogy értelmesedtem, vitatársak inkább. Tizenöt éves koromban bicskei könyvkereskedő barátom polcain fölfedeztem a Filozófiai Írók zöld bontású, puhakötésű köteteit, Taine-t, Descartes-ot, Nietzschét. A Tragédia Eredeté-t nemigen értettem, de Diderot-val például, és Platónnal tűrhetően elboldogultam, kivált Schopenhauerrel, aki értekezéseinek már izgalmas címével – A nemi szerelem metafizikája, Az élet semmiségéről és gyötrelmérő1 – mélyen megragadott. Elhatároztam, a rendkívül eredetinek és forradalminak tartott pesszimista világnézet képviselője leszek ezentúl. Új tudásomat átültettem azonnal a gyakorlatba. Udvari játékoktól, diákcsínyektől attól fogva tüntetően távol tartottam magam. Szabadidőben, óraközi szünetekben félrevonultam egy sarokba, és elmerültem egy-egy mélyértelmű bölcselőben, vagy fennkölten verset írtam.

A barátokat valahogy mégis vonzotta a mosolytalan, komoly kamasz, akivel órákig lehetett vitázni: jó-e az élet vagy rossz, érdemes-e boldogságra törekedni vagy hiábavaló. Hevesen elutasítottam, hogy az életnek bármiféle értelme lehet, ami nem akadályozott persze, hogy az ellenkező nézetet képviseljem, ha legfrissebb olvasmányom történetesen Leibniz volt aznap. Rémes pózaim, nagyképűségem barátaim bizalmát – meglepően – csak erősítették. Szívesen föltárták előttem lelküket; fülledt kis kamasz vágyaikban, úgy érezték, senki se lehet jobb tanácsadó, mint az, aki a nemi szerelmet annak metafizikájáig meg tudja világítani előttük. Magától értetődik, az a bölcseleti kotyvalék, ami forrt fejemben, igazságtól és belátástól csillagfény távolságban ködlött, de az bizonyos, valamilyen feleletem, elméletem készen állt mindig minden problémára.

Ez a belém vetett bizalom épp csak a kölcsönösséget nélkülözte. Én a magam vágyairól képtelen voltam szót is ejteni. Azt hiszem, azért lettem költő, hogy legalább a tiszta papirosnak elmondhassam, ami bennem tisztázatlanul kavargott.

Visszatérek azonban Évikéhez.

Tatán, a Révai papírkereskedésben, aranyszegélyű levéltömböt lehetett vásárolni azidőtájt, ugyancsak aranyszegélyű borítékokkal. Hozattam ilyen levéltömböt. Attól kezdve hetente írtam Évikének. A szerelem és a gyönyörű, merített papiros egyaránt ihletőm volt. Soha lírikusi pályámon oly termékenynek nem bizonyultam többé, mint negyedikes-ötödikes gimnazista koromban. Az elkészült költeményeket átadtam a kintlakó Fittler Antinak. Ő volt postásom. Az internátusból nem írhattam volna, leveleinket ott ellenőrizték. Anti az aranyszegélyű verseket lelkiismeretesen bedobta a postaládába.

Leveleink cenzúrázásán mindig felháborodtam. Ezzel a felháborodással kezdődött életem lázadásainak folyamata: egyszer csak nem tudtam elviselni többé szabadságom efféle korlátozását. Internátusunkban a szombat délutánt jelölték ki levelezésünk lebonyolítására. A házirend már azzal is kivívta ellenszenvemet, hogy a kedves szülőknek – akár volt mondanivalónk, akár nem – kötelező volt beszámolnunk elmúlt hetünk eseményeiről. Én szerettem levelet írni, de nem előírás szerint. Főleg az bosszantott, hogy a borítékot lezáratlanul kellett elöljáróinknak átnyújtani. Ők a nekik nem tetsző részeket nemegyszer kihúzták, és újrafogalmaztatták velünk gyerekes közlendőinket. Másrészt a hazulról kapott leveleket is felbontva kaptuk kézhez. Nevelőink eljárását zsarnoki, durva beavatkozásnak tartottam legbenső magánéletembe. Nem mintha szüleimnek, rokonaimnak, barátaimnak küldött beszámolóimban gyanús titkok lappanghattak volna, egyszerűen illetéktelennek éreztem a felsőséget, hogy beleszólhasson családi, baráti vagy jóval később szerelmi ügyeimbe, pontosabban, hogy előzetes beleegyezésem nélkül joga lehessen belém tekinteni bárkinek. Miért viszolyogtam ettől, akkor nem tudtam volna szavakba önteni, de azt úgy-ahogy korán fölismertem, a zsarnokság – végső soron – mindig igen ostoba, mi több: kijátszható. Az önállótlan egyéniség, a képlékeny lélek persze nem akarja kijátszani, a tucatember belenyugszik tilalmaiba s még jól is érzi magát a rendszabályok rácsai mögött, mert belenyugvását az önkény örömest nevezi megbízhatóságnak, gyávaságát előszeretettel becézi becsületnek, alávalóságát hűségnek. Hiszen épp ebből él, a belenyugvók megbízhatóságából, a gyávák hűségéből, az alattvalók álbuzgalmából. Bennem elég korán kialakult azonban egyéniségem és különbözőségem tudata, nem annyira értelmem, inkább ösztönöm folyományaként és azt kérdeztem magamtól, hogy lehet, hogy ezek a derék páterek, figyelmes gyóntatóatyák, szigorú paptanárok nem gondolnak a nyilvánvalóra, arra tudniillik, mi sem egyszerűbb, mint kijátszani tilalmaikat. A magam naiv módján megsejtettem a feleletet (amit ma, bizonyos történelmi tapasztalatok birtokában, már nem nehéz elég pontosan tudni): azért, mert parancsaikat, kívánalmaikat az átlagemberre szabták – az elnyomás, beleértve a lelki elnyomást, bizton számíthat mindig a megfélemlített középszerre, az önálló gondolkodás kényelmetlenségétől visszariadó szolgalélekre. Én azonban büszkének és szabadnak születtem, soha, percig sem éreztem bűntudatot magamban, átadtam hát leveleimet padbeli szomszédomnak, ne fürkészhessen titkaimban a minden cselekedetünk mélyén bűnveszélyt szimatoló bigottság. Így kezdődött zendülésem lelkiatyáink hatalma ellen, így fonódott egybe szerelem és lázadás eszmélkedésem hajnalidején már, hogy kísérjen kérlelhetetlenül egyéb kontár elvárások ellen érettebb éveimben is.

Évike figyelmét lírai produkcióim fölkeltették. Egy iskolai rendezvényen üzent, a szünetben odamehetnék hozzá. Lehet, nem is üzent, csak diáktársaim noszogattak ezzel a jóindulatú hazugsággal, hogy kimozdítsanak félszegségemből.

De hát más a költészet és más a valóság. Mikor állt le Dante beszélgetni Beatricével egy falmélyedésben? Elképzelhető-e, hogy Petrarca csak úgy becsöngessen Laurához egy csokor ibolyával? Amint meghallottam az üzenetet, úgy elbújtam, hogy Évike, ha akar se pillanthatott volna meg.

Gyávaságomat mélységesen szégyelltem – az aranyszegélyű versek sokasodtak változatlanul. Éva most már csakugyan kíváncsi lett a lírikusra. Egy év múlva megint üzent: éppenséggel benézhetnék vasárnap a cukrászdába, talán ott lesz ő is.

Ha az olyan könnyen ment volna.

Következő évben már a piarista konviktus növendéke voltam. A városba mi akkor sétálhattunk csak le, ha meglátogattak bennünket szüleink, rokonaink. Nem úgy volt az, hogy tetszés szerint, egy randevúra például. Kikísérve látogatóinkat a vasútállomásra, visszafelé éppen lehetett annyi időt szakítanunk, hogy pár percre akár egy cukrászdába beüljünk. Más módszer nemigen akadt. Azaz egy mégis. A fogorvos!

Aki fájó fogat jelentett, leballaghatott – kíséret nélkül – a fogorvos délutáni rendelőjébe. Közben efféle kis találkozásokat veszély nélkül lebonyolíthatott. Akár az öreg doktor várószobájában is, ami ekként a nagydiákok találkahelye volt egyben. Soha olyan jófogú felső osztályosok nem laktak a piarista konviktusban, mint azokban az években. Ha a szemfog belső felén gombostűfejnyi fogköves elszíneződés mutatkozott, már jelentkezett a delikvens kezelésre. Az én élelmességemből, sajnos, erre se futotta. Verseim gyarapodtak – Évával személyesen sohase ismerkedtem meg.

Végh tanár úr közben újabb s újabb vasárnapi szentbeszédekkel mozdította elő valláserkölcsi nevelésünket. Egyszer Oscar Wilde-ot ostorozta a szószékről – azóta se értem, hogy miért épp őrá haragudott akkoriban olyan nagyon: ifjú lelkek orvgyilkosának nevezte a Dorian Gray szerzőjét.

Ezidőtájt írtam utolsó költeményemet Évához, amelyet, azt hiszem, el se küldtem neki. A vers már egy tizenhat éves diák munkája, 1943 elején keletkezett. Címe: Nimfa. Régebbi emlékekkel mosódik össze, a kapucinuskert élményeivel.

 

Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek istennek szent nevére kérlellek, segíts szóhoz jutnom, Múzsa! Láttam Évát fésülködni ablakában délután; nem adott hangot a szám, szívem nem akart működni. Arany haja zuhatagja kiomolt az utcára: Orvgyilkos Szent Oszkárra! Vak lettem egy pillanatra. A patak, mely az Ő házát s a kapucinosokat összeköti: a patak meggörbítette hátát, azzal visszafelé kezdett folyni, tajtékot hányván, Éva hullámzó haján annyira elirigykedett. Lehetne csak az öt ujjam mindennapi fésüje – de nem mentem, én hülye: amikor hívott, pirultam. Azóta a cukrászdában más rendel krémest neki, más legény ölelgeti! – én őrült, hát erre vártam? Háború dúl a föld hátán. Ne kérdd, hogy a győztesek jövőnkkel mit kezdenek, jobb sors vár-e vagy halál tán? De míg csillag jár a tóra, győzhetetlen versemen ott leng, Éva, győztesen, hajad örök lobogója.

Alsó-Ausztria legnyugatibb felén, Steyr és Mauthausen közt félúton, álmos kisvárost rejt a rengeteg. Neve Stadt Haag, részletező térképeken is hosszan kell keresni, míg rábukkan az ember. Tölgyesek, bükkösök, fenyvesek takarják el, borítják be, fojtogatják szinte. Határában az Enns kanyarog, túlvidéke már az Ober-Enns, magyarán az Óperencia; itt kezdődnek a mesék, ez az a hely, ahol – a sláger szerint – boldogok leszünk.

Viharos zöld lombok, völgyekbe alázuhanó haragoszöld legelők, méregzölden hullámzó ideges bokrok: nem hiányzik az Óperenciás-tenger sem.

A város végén tucatnyi módos magánvilla közt is kiemelkedik egy sokerkélyes, alpesi tetős, háromszintes épület, bejáratán fényes réztábla: Dr. Otto Wartha.

Útban Svájc, Franciaország, a spanyol félsziget felé meg-megáll gépkocsink a tekintélyes nagykapu előtt. Kövéredő, ritkás hajú férfi siet le a lépcsősoron, a kórház főorvosa.

– Végre, magyar látogató megint!

Ottó gyerekkori barátom volt; nekem különösképp örül mindig. Iratgyűjtőnyi levele vészelte át bútorzatunk roncsaiban a háborút. Helyesírási hibáktól hemzsegő beszámolók hét-nyolc éves korából, mit kapott születésnapjára, mit látott az állatkertben. Aztán – kevesebb a hiba már – merre sátoroztak a szünidei táborban. Lírai helyzetjelentések első szerelmeiről, ezek inkább németül. A tárgyias prózát magyarul veti papírra, a szív dolgait anyanyelvén. Újabb esztendő: levelezőlapjain a cenzúrahatóság számjelei; sűrű törlései olykor. Melyik hadszíntéren jár, milyen fegyvernem tagja, tilos tudnom.

De tizenhét éves koráig, míg be nem sorozzák a Wehrmachtba, nyaranta együtt vakációzunk. Levélváltásunk fő tárgya: magyarországi élményei, a csodás Balaton és a Puszta, meg ilyenek.

– Látod, megvannak még a te válaszaid is – húz ki dolgozószobájában egy fiókot. Csüggedten lapozok bele ifjonti szamárságaimba. Ottó száraz mondatai érdekesebbek. Velem ellentétben pózai nincsenek, világmegváltó gondolat meg se fordul fejében, kizárólag rideg tényekre szorítkozik.

„Anyu tegnap kinyitotta a gázcsapot. Meg akart halni, mert apa Hildához költözött. Hilda apu szerelme, fiatalabb anyámnál. Szerencsére elmaradt utolsó óránk a gimnáziumban, még időben érkeztem haza, így megmentettük.” A dátum 1938.

1939-ben: „Apa megmondta, elválik, mert Ingrid nénibe szerelmes. Tartásdíjat azért fizet nekünk. Anyám éjjel megivott hatvan altatót. Reggel észrevettük, az orvos gyomormosást alkalmazott. Apám itthon maradt mégis, anyám jól van már.”

Ebéd után Ottó Mercedesébe ülünk, végigrobog velünk az Enns völgyén. Dél felé haladunk; jobbról az Alpkogel nem túl magas orma, bal felől a Stumpfmauer. Hó nincs már csúcsaikon, augusztusban járunk.

– Hegyek, hegyek, itt kell élnem. Hogy utálom a hegyeket! Mit kontárkodnak bele mindig az égbe? Úgysem érnek föl odáig.

– Tudom, te Magyarországot szeretted. A Kiskunságot meg azt az unalmas Hortobágyot.

– És a tengert. Ahol nem áll semmi a tekintet útjába.

Stadt Haagban kedvelik a doktort. Betegei kiváló orvosnak tartják. Várószobája – rendelési napokon – zsúfolásig tele mindig. A kisváros szeretetébe ugyanakkor elismeréssel vegyes irigység szüremkedik.

– A szerencse fia.

Amikor húszegynéhány éve ide költözött, a polgármester híresen szép felesége kacéran, játékosan megsimogatta a fiatalember napfénytől érintetlen arcát.

– Maga csakugyan az egyetemről jön?

– Honnét máshonnan?

– Azt hittem, a Nibelung-ének-ből.

Az ifjú tanársegéd karcsú volt és kék szemű; szőke hajával, izmos termetével maga a megelevenedett Siegfried.

Minden ajtó kinyílt előtte, az asszonyok tenyerükön hordozták; hajadon lányok, ha csak eltüsszentették magukat, siettek hozzá és vetkőztek előtte kéretlen: ugyan, vizsgálja meg tüdejüket, szívüket, nem forognak-e halálveszélyben.

– Boldog ember – mondták a Stadt Haag-iak.

Karrierje nemcsak zavartalan volt, érezhetően kivételeztek is vele. A kórházi előléptetéseknél megelőzte szakmatársait, jól keresett magánpraxisában is, kurta pár év alatt felépítette magának a kisváros legszebb villáját. Feleségül vette végül a kórház legszebb doktorkisasszonyát, Claudiát.

Claudia tapintatosan magunkra hagy bennünket.

Ottó megmutatja ógermán ebédlőjét, majd a hálószobát. A háló főfalát csatahajók fényképei díszítik. A Deutschlandé, az Admiral Scheeré. A német flotta büszkesége, a Bismarck alatt kemény betűkkel dátum: elsüllyedt 1941 május. A Scharnhorst alatt: 1943 december. Nehézcirkálók, rombolók úsznak ablakok s a széles franciaágy közt. Felénk fordítja ágyúit a Tirpitz, követi félelmesen a Graf Spee.

– Még mindig gondolsz rájuk?

– Ha nincs ez a háború, talán hajóorvos leszek. Akkor boldog lettem volna. De kínálkozott más út is. Ha nincs nálatok Rákosi Mátyás, még odább Sztálin, visszahonosodtam volna magyarrá. Kezdtem tudni, egész tisztességesen, magyarul. Kár, hogy lassan felejtek mindent. Igen, egész biztos, boldog lehettem volna a Nagykunságban, a Hajdúságban egyaránt, ahol délibábot láttunk egyszer emlékszel? Nekem az volt mindig fontos, hogy messzi ellássak, alföldön vagy tengeren, mindegy. Mert ott kezdődik a szabadság, ugye, ha jó messze tud látni az ember.

Ezüstkeretben pilótaruhás férfi áll az éjjeliszekrényen. Harmincnyolc-negyven évesnek látszik. Rövid, prémgalléros bőrkabátja szorosan feszül nyúlánk testére. Az egészalakos kép mosolyogva, magabiztosan tekint a szembenézőre. Mintha egyenesen a Signal címoldaláról lépett volna le: Német vadászrepülő huszonötödik győzelme után.

A fénykép sarkában dedikáció: Tengerész fiamnak pilóta édesapja. Amszterdam, 1940 tavaszán.

Ismertem ezt az embert.

1940. szeptember 15-én, vasárnap, ezer német repülőgép emelkedett levegőbe és indult Anglia felé. A gépek Amienes, Dieppe és Cherbourg térségéből szálltak fel. Kétszáz rövidtávú Junkers és hosszú távú Focke-Wulf bombázót ötször annyi Messerschmitt vadász kísért. Az első kötelékek Amiens-ből indultak, hatvan-nyolcvan támadó gépből álló hullámokban követték őket a többiek.

Az utolsó Messerschmitt 109-es pilótafülkéjében egy majom vicsorgott.

Aranybarna bundermajom volt, harmadfél éves. Nagyon élvezte mindig a Pas de Calais és London közti repülőutat. Valahányszor észrevett egy darabjaira robbant Spitfiret, egy lángolva zuhanó Hurricanet, abbahagyta a banán hámozását, felugrott gazdája vállára és boldogan makogott.

Gazdáját, Otto Wartha hadnagyot, nem zavarta a bundermajom. Nem haragudott rá, ha rózsaszín pofácskáját arcához dörzsölte, ha nyakát átölelte, amikor furfangosan oldalra dőlve üldözőbe vették a Royal Air Force merész harci gépeit. Még pompásabban szórakoztak azonban, ha függőlegesen égbe fúrta orrát, vagy meredeken lecsapott velük a Messerschmitt. Lizzyt, így hívták a majmocskát, nem kellett az ülésbe szíjazni, mint gazdáját. A fülkében, eltérőleg a gyári szabványtól, néhány kapaszkodót szereltetett föl Wartha hadnagy külön az ő használatára: száguldhatott féloldalasan, fordulhatott hanyatt a vadászgép, a kis bunder mámorosan csimpaszkodott, himbálódzott rajtuk; lógni fejjel lefelé, lábaival-farkával hozzátapadni a tetőtérhez a legtermészetesebb testhelyzet volt számára – elvétve fordult csak elő, hogy hozzáért valamelyik műszerhez.

– Teremtette! – mordult rá ilyenkor a hadnagy. Ezt az egyetlen szót sajátította el Magyarországon és nagyon tetszett neki.

– Apám kis rhesusmajmát Sigmund Freudtól kapta, 1938 májusában, pár héttel korábban, hogy emigrációba kényszerítették – mesélte Stadt Haag-i rendelőjében Wartha doktor, a pilóta fia, emberöltővel később. – Freud becsülte apámat, a legjobb műbútorasztalosnak tartotta egész Bécsben; égetett agyagszobrai számára néhány tárlót, azt hiszem, vele készíttetett. Vele szedette szét elköltözésekor tanagragyűjteménye szekrényeit, polcait, hogy könnyebben lehessen elcsomagolni őket. Úgy emlékszem, az öreg tudós a majmok lélektanával, viselkedésformáival készült foglalkozni azidőtájt. Uszkárja mellett így ott ugrándozott pár napig ez a kis bunder is a berggassei házban: ezt nem akarta már átvinni a szigetországba. Apám örült az ajándéknak, elismerőleg szólt mindig Freudról, sajnálta, hogy ez a megbízható kuncsaftja majd ki tudja milyen londoni asztalossal dolgoztat ezentúl.

– Férjem akkor fejezte be az elemit – fűzte hozzá Claudia, a doktor felesége –; hogy ki az az öregember, aki be-belépett néha műhelyükbe, ő se tudta.

– Sok szerencsét kívánok magának – mondta Freud szomorúan. A kis bundermajom egy kosárban vinnyogott már. – Vigyázzanak egymásra.

 

A német gépek a brit főváros felé tartottak. Essex, Kent, Hampshire területét, valamint Londont a 11. légicsoport védelmezte, hat harcirepülő egységgel, amelyhez huszonöt légiraj tartozott. Wartha hadnagy megfontoltan, higgadtan repült. Lehetőleg kerülte az összecsapásokat. „Aki engem nem bánt, én se bántom.” Ez volt élete alapelve, háborúban-békében. Ha forró helyzetekben olykor szíve sebesebben kezdett verni mégis, rátekintett Freud majmára. Tüstént megnyugodott.

– Apámat a háború első esztendejében behívta a Luftwaffe. Pár hét múlva, a karácsonyi ünnepekre leszerelték, hiszen Lengyelország szeptember végéig bírta csak. Visszatért Bécsbe, de nem írta meg családunknak, hogy jönni fog, haza se látogatott egész idő alatt. A három hetet, amíg Bécsben volt, beleértve a szentestét is, új szerelme, Trudi lakásán töltötte. Utolsó nap valahogy mégis kiderült a hűtlenség. De, emlékszem, ezt megírtam neked a tatai internátusba.

A doktor kamaszkori leveleiből magyarul idézek:

„Anyu fölvágta mindkét csuklóján az ütőeret, csak elfelejtette bezárni az ajtót. A szomszédasszony átkopogott élesztőért, észrevette. Anyámat épp időben sikerült kórházba vinnünk.”

– Apám erre, pár órával visszautazása előtt, a kórházban mégiscsak meglátogatta anyámat. Ott ültem betegágya mellett a majommal. Kivételes, igazgatói engedéllyel bevihettem; anyám elválaszthatatlan volt Lizzytől, otthon reggeltől estig becézte, etette, játszott vele. Azt mondta a főorvos, gyorsabban gyógyul, ha megsimogathatja néha lábadozás közben. Apám persze fogadkozott, édes Lisbeth, soha többé. És csókok, ölelések, meg ami ilyenkor lenni szokott. Meg volt hatva a majom is. A simogatásból nem maradt ki ő sem. De apám nagyon sietett már.

– Tudjátok mit? Magammal viszem Lizzyt.

„Amikor apám bejelentette, hogy magával akarja vinni Lizzyt a frontra, anyám sírni kezdett. Könyörgött, ne vigye. Azt sem értette, hogy lehetne elintézni, hogy egy majmot fölvegyenek a hadseregbe, apám azonban csak nevetett: Rád emlékeztet majd!”

– Jobb dolga lesz az alakulatnál. Bécsben mostanság se banán, se narancs. Semmi, amit igazán szeret egy jó étvágyú bunder. De a pilóták megkapnak mindent. Csokoládét és datolyát, amerikai mogyorót és fügét.

– Apám az alakulat kedvence volt – folytatta Wartha doktor. – Ach, a pilóták! Azokat mindenki irigyelte, azokkal mindenhol kivételeztek, azoknak szabad volt minden. Még majmot is tarthattak. Ha egy szárazföldi tábornok és egy vadászpilóta őrmester egyszerre mosolyogtak rá Erikára vagy Ingeborgra, a lányok az őrmestert választották. A vadászrepülőket az egész birodalom csodálta. Ők kezdték hosszú bőrkabátjukat először levágni térd fölött: milyen elegánsak lettek még ettől is! Ők voltak az igazi hősök, az igazi férfiak. Igen, a pilótákért rajongtak Berlinben, Bécsben, Bukarestben, a pilóták után megfordultak az emberek, ők voltak az ország és a társországok szeme fénye. Rajongtak apámért is, kivált a nők. Ő művésznek született, azt hiszem. Civil korában hónapokig eldolgozott egy-egy íróasztalon, kereveten, tucatmunkát nem adott ki a kezéből; neki opusai voltak, számon tartotta, melyik hova került, akárki nem vásárolhatott tőle, olyanoknak szállított csak, akik megérdemelték, akik értékelni és becsülni tudták a szépet. Legnagyobb művésze azonban a szerelemnek volt. A hűséget nemigen vette komolyan, csodálatosan tudott bánni mégis az asszonyokkal. Rég elhagyta már egyiket, másikat is, de akit csak pár napig ölelt, élete végéig őt szerette.

A Stadt Haag-i villát akkor láttam először, Otto Wartha műbútorasztalos-pilóta faragott karosszékeiben ültünk.

– Az Oroszlánfóka-hadműveletre készülődtünk – mesélte apám a háború után. – Támaszpontunkon megjelent Göring. Szemlét tartott fölöttünk. Beszédet is intézett hozzánk, álltunk moccanatlanul. Göring mögött almafa magaslott, leghosszabb ága feje fölé nyúlt. A Sas Napjáról szónokolt, márminthogy ránk, légi sasokra, milyen roppant feladat vár; nekünk kell egyetlen borzalmas nap alatt szétbombázni az angol ellenállást, hogy a tengerészet a hadsereget győzelmesen partra tegye utána. Míg buzdított bennünket, az almafa lombkoronájából aláereszkedett Lizzy, végigfutott a kinyúló ágon és néhány centire Göring tarkója mögött, kis lábaival, farkával szilárdan megkapaszkodott. Lizzynek az almafa kedvenc helye volt, ha banánt kapott, oda suhant föl, ott fogyasztotta el kényelmesen. Bennünk megdermedt a vér. Göring nem láthatta a majmot, érces hangon tovább lelkesítette legkedvesebb fiait, marsallbotjával nyomatékul bele-belesuhintva a levegőbe. Lizzy figyelmét a széles gesztusok fölöttébb lekötötték, mi több, el volt ragadtatva tőlük, és majomtermészetéhez híven utánozni kezdte a mozdulatokat azonnal.

– Ha Birmingham ellenáll, gépeitek a földdel tegyék egyenlővé – sújtott marsallbotjával Göring a föld felé. A banánnal a föld felé sújtott a majom is.

– Meneküljön előletek Oxfordba, Coventrybe a Royal Air Force vagy akár a pokol fenekére, ti utánuk repültök és megsemmisítitek őket ott – mutatott előre a légimarsall. A bunder előremutatott hasonlóképp.

– Ha ide szemtelenkedik flottájuk a csatornába, a tenger fenekére külditek őket, és csend lesz az óceánon – tette csípőre öklét a szónok. Csípőre tette tüstént kis mancsát a rhesusmajom is.

Mi kékültünk, zöldültünk, fulladoztunk, mind kevésbé tudtuk megőrizni komolyságunkat. Göring szeme baljósan összeszűkült, ahogy arcunkba tekintett.

Ekkor huppant Lizzy a pázsitra, épp főparancsnokunk fényes csizmája elé. A légimarsall elvörösödött.

– Ez hogy kerül ide?

Galland őrnagy mentette meg a helyzetet. Katonásan elnézést kért az oktalan állat illetlenségéért, nem titkolta ugyanakkor, a majom az alakulat köztulajdona.

Göring gyorsan átlátta, a nevetségességet itt úgy kerülheti el tekintélyveszteség nélkül, ha kedélyes oldaláról fogja fel a közjátékot.

– Önök, úgy látszik, elfoglaltak már egy angol gyarmatot, csak felejtették a főparancsnoksággal közölni. Ott zsákmányolták ezt az állatot?

– Jelentem, ő az alakulat kabalamajma. Wartha hadnagy hozta Bécsből. Határozottan tapasztaljuk, amióta magával viszi a bevetésekre, veszteségeink a légtérben csökkenő tendenciát mutatnak. Skócia fölött például egyetlen gépünk se kapott hetek óta találatot.

Wartha doktor skót whiskyt töltött poharunkba.

– Apámat megmentette Galland őrnagy. Igen, anyám férjének olyan híres barátai voltak, mint Galland és Mölders. A harmadiknak, aki ugyancsak ötven vagy száz Hurricane lelövésével jubilált a Szigetország és a Csatorna fölött, annak neve most nem jut eszembe. Apám a szerencse fia volt. Nemcsak a nők, bajtársai is tenyerükön hordták. Ha tangóharmonikáján játszani kezdett esténként, körbe ülte az egész alakulat, őt hallgatták; minden bécsi keringőt, új slágert hibátlanul tudott. A légiharcban mellesleg nemigen jeleskedett, kerek számú győzelmeit ő változatlanul fehér ágyakban aratta inkább. A tizedikért, a huszonötödikért nem hadi babér: lágy női karok koszorúja volt megérdemelt jutalma. Barátai ragaszkodtak hozzá mégis, hogy velük repüljön. Hittek benne, oltalmazza, mi több, végső győzelemre vezeti őket a majom. És apámat megvédte, diadalra segítette csakugyan.

– Anyádat?

– Már nem tudom, apám épp Gretchennél, Marthánál vagy Erikánál tartott-e. Hazaengedték megint szabadságra, hozta Lizzyt is, meg ajándékul nekünk egy belga csillárt. Leszerelte kampójáról azonnal a régit, de órájára pillantott. „Majd este fölteszem az újat.” Félbehagyta munkáját, nagyon sietett, nyilván valamelyik szerelméhez. A bunder maradt, körülugrálta anyámat. Anyám a katonaköpeny zsebében ezalatt kötegnyi levélre bukkant. Igen kompromittáló levelekre. Talán Erika biztosította bennük apámat örök hűségéről. Én egyik osztálytársamnál készültem az év végi vizsgákra. Indulnom kellett volna, de erős vihar kerekedett, maradtam még. Míg apámat elbűvölve hallgatta soros barátnője, míg én barátomnál vesztegeltem, anyám gondosan megfürdött, beillatosította és rendbe hozta magát, ünneplő ruhát öltött. Aztán végigfeküdt a konyhakövön, és szélesre nyitotta a gázcsapokat. Az utolsó pillanatban felülkerekedhetett életösztöne, félkábultan-félholtan feltápászkodott, és kitárt minden ablakot. Hatalmas szél tombolt kinn, a huzat a lakást gyorsan megtisztította a gáztól. Lizzy, szegény, mozdulatlanul kuporgott egy sarokban. Anyám ekkor elszégyellte magát, hogy mégse volt ereje meghalni. Elővette a szárítókötelet, megcsomózta az üres kampón és a csillár helyére felakasztotta magát.

– Írtad annak idején, de nem ily részletesen.

– Egyszerre értünk haza apámmal, boldogan megöleltük egymást a lépcsőházban. Az eső addigra elállt, de a szél még kegyetlenebből fújt. Majdnem kisöpört bennünket a lakásból, amikor beléptünk. Nyitott ablakok mindenütt, a hosszú függönyök a szoba egyik falától a másikig csapdostak, lobogtak, zuhogtak. A padlón haragoszölden hullámzott a perzsaszőnyeg, fölötte forgott-lengett az anyám, süvöltött lába alatt a szél…

– Itt is fúj mindig – mondta Claudia.

– Anyám fél órája halott volt már. Lizzy még lélegzett, de a gázmérgezést nem tudta kiheverni, estére elpusztult. Apám búskomor lett, nagyon szerette a majmot. A Csatorna mentén a kezdeményezés teljesen kicsúszott a Luftwaffe kezéből, szörnyű veszteségek érték, a légi csatát elvesztettük a Szigetország fölött.

A Stadt Haag-i ebédlőasztalnál egy belga csillár alatt ültünk. A szoba szemközti sarkában gyerekes tákolmány, tarka indián íj támaszkodott a falnak.

– Ez mi? – kérdeztem kis szünet után csodálkozva.

– Már nem emlékszel?

Hogyne emlékeztem volna!

A főtér templom felőli sarkán, Danzingerék udvarán, deszkaoldalú fáskamra simult a szomszéd vendéglő tűzfalához. A kamra bejáratával szemközt marcona kisgyerek állt. Nyári barátom, Ottó, a szőke osztrák fiú. Fényes tiroli bőrnadrágot, fekete Hitlerjugend inget viselt. Balját csípőre tette, jobbjában revolvert szorongatott. A fegyver csöve az ajtózár mellé krétával ügyesen felrajzolt célgyűrűkre szegződött.

– Bal lábat előbbre! – vezényelt halkan a lőmester. – Nyújtott karral tartsd a pisztolyt.

A 7’65-ös rendőrségi Frommer bizonytalanul keresgélte a tízes kör közepét.

– Vigyázz, a lakatot lövöd szét, ha jobb szemed hunyod be. A kiképzőtáborban sohase adtak marokfegyvert a kezetekbe?

– Tőrünk már van – válaszolt a fiú.

– Az játékszer – mondta elnézően Danzinger úr, – Azt kérdezem: önműködő hadseregpisztollyal eddig nem gyakorlatoztatok?

– Ígérik, majd jövőre.

– No, addigra te leszel a legpontosabb lövő, ha figyelsz rám. Csak ne felejtsd említeni a Lagerkommandantnak, téged egy pesti detektív oktatott harci tüzelésre.

– Tudom – bólintott a kiskamasz. – Tóni bácsi, a nyomozótestület kerületi bajnoka.

– Ördögöt Tóni bácsi! – vágott közbe Danzinger. – Teljes, becsületes nevemet mondd mindig. És tedd hozzá, hol találnak meg szükség esetén. Az urak így fölfigyelnek rám, és megtanulják előbb-utóbb, kihez fordulhatnak bizalommal, ha erre járnak. Ez előnyös lehet mindkettőnknek.

– Ugye, Pista – kérdezte tőlem Ottó estefelé –, Tóni bácsi jobban szereti Németországot, mint benneteket magyarokat?

– Nem tudom, Pubi – mondtam. – Ligeti Miki szerint Danzinger Antal igazi német, csak véletlenül Magyarországon született.

Pubi, magyarországi rokonsága így nevezte Wartha Ottót, 1938 szeptemberében harmadik gimnáziumi tanévét készült megkezdeni a messzi Bécsben. Tizenhárom esztendős volt, komoly hónapok tapasztalataival idősebb, mint én. Hogy Tóni bácsi a váli járás gauleitere lesz-e, ha Hitler Németországának határai a Duna kanyarát követik egyszer, természetesen egészítve ki a nagy Ostmark tartományt (vagyis a Birodalom életterévé asszimilálva az egész Dunántúlt, Magyarországhoz csatolva ugyanakkor a Felvidék déli részét és kárpótlásul a teljes Erdélyt, ahogy bizalmas berlini térképeken ez itt-ott élénkpirossal be volt rajzolva már), ezen Pubival nemigen gondolkodtunk. Pubinak a szünidőből két-három napja volt hátra, vasúti jegyét megváltotta már nagynénje. Az én bőröndömet is csomagolta édesanyám. Hétfőn Tatatóvárosig együtt utazunk Ottóval, ott férfias kézszorítással elválunk egymástól. Ő tovább robog a császárvárosig, én – a Tatai Kegyestanítórendi gróf Esterházy Miklós Gimnázium alsós növendéke – e szépséges tóparti nagyközségben szenvedek végig újabb tanesztendőt.

– Adagold be a tölténytárat – figyelmezteti barátomat Danzinger detektív. Érdeklődve nézem őket az almafa alól.

Pubival elemista korunk óta ismerjük egymást. Minden nyári vakációt édesanyja nővérénél, Bicskén tölt.

Ottó anyja, Lisbeth, félig német, félig magyar. Mi ezért Bözsinek szólítjuk, Bécsben hívják csak Elisabethnek, olykor Sziszinek, mint a világszép Wittelsbach hercegnőt, megboldogult Patrona Hungariaenkat, Rezső királyfi bajor szülőanyját. Bözsi-Elisabeth egy pirospozsgás tiroli bányamester lánya – apja Ózdon telepedett le Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt. Ott születtek gyermekei, a Bicskére átszármazott ügyes Kata (nála nyaral most Pubi), a kissé száraz Margó, aki Danzinger detektívfelügyelő odaadó hitvese lett nemrég, végül a rajongó, törékeny Lisbeth, aki egyetlen fiát – néha férjével együtt – személyesen szokta elkísérni a bicskei nagyvakációra. Ezért ismerem Pubi szüleit is.

A három ózdi lány büszke (sőt: gőgös) osztrák származására; apjuk magyarul sohase tanult meg, ők németül-magyarul egyaránt folyékonyan beszélnek.

– A mi életünk leghőbb vágya – szokta mondogatni Kata, anyám első számú barátnője –, hogy ha idősebbek leszünk majd és némi szerény kis vagyont össze tudunk gyűjteni addigra, vásárolunk egy édes, meghitt lakást Bécsben, lehetőleg a Kärntnerstrassén, az lesz a mi meleg fészkünk. Nincs gyönyörűbb város Bécsnél, ott érdemes igazán élni. Jöhettek hozzánk bármikor; Pista, ha Bécsben végzi az egyetemet, ellakhat nálunk akármeddig. Hány operettet végighallgatunk! És azok a kedves, drága vendéglők a Praterben. Ott vacsorázunk, zene mellett, minden este. Dehogy főzőcskézünk saját konyhánkban.

Erzsébet-Lisbeth végzete egy balatonfüredi Anna-bállal kezdődött. Ott ismerkedett meg Otto Wartha bécsi műbútorasztalossal, aki barátaival épp a magyar tenger partján töltött néhány verőfényes napot. Az osztrák vendég a táncteremben Erzsivel tudott csak anyanyelvén társalogni. Ez úgy meghatotta, hogy azon az éjszakán megkérte még a kezét. Sziszi-Bözsi elragadtatva igent mondott, három hét múlva egybekeltek.

Erzsike követte szép szál, szőke, mindig mosolygó férjét Bécsbe, így visszahonosult németté, s rövidesen megszülte barátomat, ifjú Wartha Ottót.

Nem éltek túl fényesen a távol császárvárosban; szerény, kétszobás munkáslakást béreltek a Karolinengasse 32. szám alatt, amelyhez a földszinten szűköcske asztalosműhely tartozott.

Sziszi-Lisbeth bálványozta férjét, a kedélyes, enyhén szélhámos műbútorasztalost, aki bizony sose tudott sokáig megülni szoknyája mellett. Házasságuk története: férje barátnőinek története, melyikkel mennyi ideig csalta mártírkoszorús feleségét. És Böske öngyilkosságainak története: hányszor, hogyan kísérelte meg, ha ura valamelyik Adelheiddel, Dorotheával vagy Minnával a szokásosnál kissé hosszabb (pláne mélyebb) viszonyt létesített. Erzsébet-Elisabeth azok közé az asszonyok közé tartozott, akik életükben csak egyszer és egyet szeretnek; a műbútorasztalos ezt a hűséget jólesően vette ugyan tudomásul, de nem viszonozta hasonló odaadással.

Bözsike nővére, Kata, ezzel szemben ragyogó házasságot kötött. Bicske járásszékhely talán leggazdagabb családjából sikerült ragaszkodó, jámbor férjet szereznie. Seftsik János bőrgyáros fivére vette feleségül, a bőrkereskedő András. A gyárosékat nemigen szeretjük, amióta keresztapám halálában oly gyászos szerepet játszott. Seftsik András ellenben maga az előzékenység, a naiv jóindulat; vendégek előtt ajtaja nyitva mindig. Az együttesben Kata a lángelme, ő az üzletasszony, az ő ügyessége, szívóssága gyarapítja a kereskedőház nem jelentéktelen vagyonát, míg Bandi bácsi a megtestesült becsületesség és szorgalom.

A család szüleim közeli barátai, nemrég hagytuk el egyik házukat, amelyet közel tíz évig béreltünk, mielőtt a Takarékpénztár épületében apám szolgálati lakosztályt nem kapott. Így is szemközti szomszédok maradtunk, nap alig múlik el, hogy Kata anyámhoz vagy hozzá ő át ne szaladna, megbeszélni a világ dolgait. Még rokonságba is keveredtünk, a Seftsik házaspár bérmaszüleim. Tőlük kaptam első fényképezőgépemet a jeles alkalomból. Kislányukat, Évikét pedig, Ottó barátom unokahúgát, ahogy uralkodóházakban szokás, bölcsőjében szinte eljegyezték velem.

Pubi – vagy ahogy odakint nevezik: Purschi – csodálatos játékszereket hoz Bécsből. Idén többek közt egy kártyalapokból összefűzött fényképsorozattal ajándékozott meg. A félkemény kartonokon ötven felnagyított filmkocka. Gyorsan végig kell pörgetni hüvelykujjunkkal a pakli felső peremét, akkor láthatjuk, mint a híradóban, hogy Goebbels fölemeli jobb karját, és vidáman Heil Hitlert köszön.

– Milyen egyszerű ötlet, mégis milyen zseniális – lelkesedik apámnak Danzinger. – Valóságos kis mozi, fillérekért. Ebben a németek utolérhetetlenek. A gyerek, hidd el, boldogabban szórakozik ilyen olcsó játékszerrel, mint a mi drága, otromba hintalovainkkal, magyar rollereinkkel. Arról nem is szólva, nevelő hatása mennyivel mélyebb.

– A Német Birodalmat nem lehet összehasonlítani Csonkamagyarországgal – berzenkedik apámban a hazafi –, de azért a Pubi többet hízik Bicskén két hónap alatt, mint Bécsben az egész tanév folyamán. És akárhogy vesszük, számára Seftsik András a gazdag amerikai nagybácsi, nem apjának valamelyik szegény osztrák rokona.

– Kincs ez a gyerek – engedi el füle mellett az ellenérvet Danzinger Antal. – Okosan teszik Seftsik Bandiék, hogy meghívják minden vakációra. Értelmes fiú, hibátlanul beszél már magyarul. El tudod képzelni te, milyen hasznos lehet nekünk, ha felnő? A németek megbecsülik a nyelvtudást, a tehetséget. Pubira jó magyar kapcsolatai, helyismerete miatt komoly feladatokat bíznak még egyszer. Lehet belőle német diplomata Pesten, vagy Berlinben a magyar ügyek szakértője.

– Kis helytartó – mondta apám.

– Csak barátkozzék vele a Pista – húzza össze szemöldökét a detektív. – Sokat tanulhat tőle. Nem árt, ha lesz egy német szószólója tíz-tizenöt év múlva.

Danzinger előrelátó ember. Hivatását nem Bicskén gyakorolja természetesen, bejegyzett foglalkozása nem is detektív, hanem tanácsos valamelyik minisztériumban. De felesége révén Bicskén van háza, innét vonatozik be munkahelyére minden reggel. Pályafutásán nyomozóként indult mégis, később lett a testület beépített embere különböző hivatalokban. Ezt itt Bicskén csöppet sem titkolja, ámuló gyerekeknek, nekünk szívesen és kedvtelve meséli, hogyan és kiket vallatott valaha, szüleinknek pedig sejteti – ne adják tovább –, ő az államhatalom igen fontos embere, előbb-utóbb meglepetve tapasztalhatjuk.

Purschi azonban, a detektív reményeivel ellentétben, dehogy akar diplomata lenni, vagy íróasztal mögé kerülni Ribbentrop külügyminisztériumában, mint a magyar ügyek előadója. Az Anschluss után bécsi gimnáziumának legjobb diákjait jutalomkirándulásra vitték Helgoland szigetére. Idén, nyár elején, a vizsgák befejeztével jártak ott, és Pubi nem tudott betelni a gyorsjáratú zsebcirkálókkal, a torpedórombolókkal; beleszeretett végül egy húszezer tonnás hadihajóba. Bicskére azzal érkezett már, mégse cowboy, hanem tengerészkapitány lesz. Nem árt persze bánni tudni rendőrségi lőfegyverekkel, de egy hajóágyú, egy forgatható légelhárító ütegtorony s egyáltalán a tenger: az az igazi. Az ifjúsági táborban be is jelentette visszavonhatatlanul szándékát, a sátorparancsnok jóindulatú biztatással fogadta szavait.

Egyelőre itt vár azonban Danzingerék udvarán, lábánál üres hüvelyek, az almafa illata se tudja elnyomni a lőporfüst enyhe nitrocellulóz-szagát. Pubi gyengén lő, a célkör közepétől meglehetősen messze ütődnek be találatai. Ráadásul csuklóját fel-felcsapja a Frommer.

Nézni se tudom. Ott állok már mögöttük magam készítette körtefa íjammal és elröpítek egy vesszőt. A szöghegyű nyíl a kilencesbe fúródik rezegve. Ottó elbűvölve bámul: szép-szép Tóni bácsi revolvere, pompás játék lenne egy géppisztoly is, de azért egy indián íj, vesszőkkel, puzdrával – az az igazi.

– Ne zavarj bennünket ezzel a vacakkal – szól rám lenézően a nyomozó.

Ottó-Pubi két golyót nyílvesszőm után küld még, a lövedékek ezúttal az ereszcsatornát lyukasztják ki. Ifjabb Wartha Ottó sejteni kezdi, aligha lesz bajnok sportlövészetből. Szerencsére a hajóskapitányoknak inkább torpedókhoz, aknákhoz, bálnaszigonyokhoz meg ilyesmikhez kell érteniök.

– Ne ijedezz a visszarúgástól – utasítja Danzinger türelmetlenül tanítványát, és kiveszi kezéből a gyér füstű marokfegyvert. – Figyeld a testhelyzetet.

Pubi engem figyel. Mélységesen unja a kiképzőgyakorlatot, a harci erények teljességgel hiányoznak belőle.

A detektív kezd tüzelni közben, arca merev, hideg, szürke szemével alig hunyorít; a célkör legközepén faszilánkok pattogzanak.

– Hát így valahogy.

Áhítattal nézem: ha nekem ilyen pisztolyom lehetne! Ha, akár ezzel csak, egy tárat kilőhetnék. De én kicsi vagyok, hiába, nekem nem adja kezembe Danzinger soha a Frommert. Pedig biztosan telibe találnék egy feldobott húszfillérest is, a Winnetouban benne van, hogyan kell csípőből halálos biztonsággal tüzelni. Életem legnagyobb vágya egy igazi revolver. Nem épp ilyen, a forgópisztolyt részesíteném előnyben; valamirevaló skalpvadász, indiánfőnök, seriff elképzelhetetlen hatlövetű Colt nélkül.

A fegyverdörgés felkelti a hatéves Évike figyelmét, csikordul a kertajtó, jön át a szomszédból, nagy, piros almát majszolva.

– Tedd a fejedre az almát, Éva – könyörgök neki, és felajzom tarka bölényölő íjamat.

Kata néni meghallja szavaimat, rohan Éva lánya után sikítva: hát megőrültünk teljesen? Mi folyik itt? Ennek a lövöldözésnek emberhalál lesz a vége.

– A gyerek gyerek, de magának, Tóni, több esze lehetne. Fegyvert egy éretlen kölyök kezébe? És ha megölik Évikét? Egymást? Pista előtt is maga a rossz példa. Eltegye azt az istenverte pisztolyt, mert agyonütöm!

Katától Danzinger is fél, a gyerek nevelését kelletlenül abbahagyja. Én sem ismételhetem meg Tell Vilmos páratlan bravúrját, Pubival gyorsan eltűnünk hát az udvarból. Kettőre jár az idő, miénk a teljes délután. Pubinak megígértem, utoljára kimegyünk még a halastóra. Beborult ugyan, eső várható, az óceánon tornádóveszély, de én edzett irokéz főnök, ő tapasztalt vén tengeri medve – mi az nekünk. Mindenesetre fölkapom viharkabátomat; barátom csak rövid ujjú vékony ingben pattan nyeregbe, nem kell kényeskedni. Tíz perc kerékpárút a halastó, a bicikliket elrejtjük a nádas szélén.

Mielőtt vízre szállunk, Ottó komoly ajánlatot tesz.

– Nézd, én tudom, hogy te mennyire szeretnél egy igazi revolvert, de Bicskén ilyet nem árulnak. Mondta pedig Bandi bácsi, hogy a boldog békeidőkben minden vaskereskedésben lehetett pisztolyt vásárolni. Mielőtt eljöttem Bécsből, utánanéztem a dolognak. Hát nálunk lehet kapni, tizenkét márkába kerül és jobb, mint a Frommer.

– Nekem nincs tizenkét márkám.

– Persze hogy nincs, nekem sincs. Mi ezért egy jó üzletet fogunk most kötni.

Purschi előhalászott farzsebéből két bélyegkatalógust. Schwarcz Tibor, Budapest, Király utca 1 – állt mindkettő címoldalán. A reklámfüzetek teljesen egyformák voltak.

– Ezekben az áll, hogy 100 kétfilléres Nemzeti Vásár-bélyegért a kereskedő 60 fillért fizet. A húszfilléres Repülő-bélyegért 2 pengőt. A tízfilléres Szent István-bélyeg 18 fillért, az egypengős Horthy-arckép 3 pengőt ér. Figyelj, az árak százanként értendők – ennyit ad értük a pesti kereskedő, ennyit én is megadok. De gyűjthetsz cserkészbélyeget, Koronázás-sort, bármit. Az mind pénz.

– Mikor lesz nekem száz eucharisztikus bélyegem?

– Épp ez az. Te, Pisti, internátusban laksz Tatán. Ott a bentlakók minden héten kapnak levelet a szüleiktől. Elkéred tőlük a borítékokat, leáztatod a bélyegeket, és ha együtt van száz, elküldöd a címemre, Bécsbe. Az én osztálytársaim közül sokan gyűjtenek magyar sorokat, majd eladom nekik. Azért hoztam két reklámfüzetet, hogy a másik nálad maradjon és lásd, mennyit érnek a sorozatok, mennyit az egyedi darabok. Meg ellenőrizheted, nem csaplak-e be. Azt hiszem, így ez korrekt eljárás; ha minden héten írsz és minden borítékodba beleteszel száz bélyeget, év végére együtt lesz nekem a 12 márka, ebből megveszem a revolvert, és jövőre már neked is lesz fegyvered, ami végül filléredbe se kerül.

– Nagyon jó ötlet – mondtam.

– Jegyezd meg – folytatta Pubi –, 12 márka, az 18 pengő. Addig kell bélyegeket küldened, míg el nem érik a 18 pengő értéket. A revolver akkor együtt van. De persze kell töltény is hozzá. Az újabb költség. Tudod mit? Ezért nem számítok föl semmit. Hanem add nekem az indián íjadat előlegbe. Te csinálsz magadnak másikat. Az íjért és a nyilakért hozok a revolverhez egy teljes doboz lőszert, amellyel ötven ellenséget meg tudsz ölni.

– Ha mind az ötven tölténnyel célba találok.

– Úgy gondoltam.

– Pompás! Tiéd az íj, már jövő szombaton írok neked.

Egyre feketébb lett az ég, de a nádasból elővontattuk azért jó öreg bálnavadász hajónkat. Hossza három, szélessége egy méter lehetett. Júliusban teljes hónapig dolgoztunk – pontosabban: dolgoztam – rajta, Pubi csetlő-botló segédnél nem vitte mellettem többre. A német haditengerészet leendő admirálisánál ügyetlenebb kisfiúval sohase találkoztam életem során. Ha bevert egy szöget, egész biztosan elgörbült. Ha ketté kellett fűrészelnie egy lécet, második húzásra saját ujjába vágott. Én ellenben ügyes voltam.

Esett szó erről.

Fúrtam-faragtam, vágtam-ragasztottam egész nap; nyilaim, parittyáim, sárkányaim csodálat tárgyát képezték a Kossuth téren.

Amikor Purschi a helgolandi flottabázisról megérkezett lelkesülten Bicskére, élménybeszámolóinak hatására tüstént elhatároztam, készítek egy kétszemélyes cirkálót, hadd kezdje kitanulni rajta a kapitány nem könnyű mesterségét. Ládákat vertünk szét, deszkákat szereztünk a szomszédoktól, végül Kata néni kimustrált konyhaszekrénye köré építkezve létrehoztunk egy egészen használható tengerjárót. Kátránypapírral béleltük, Pubi közben téblábolt csak, legföljebb a szerszámokat adogathatta kezem alá, más hozzájárulást nem tűrtem tőle. Pék nagybátyám kézi vontatókocsiján szállítottuk művünket a tópartra. Szilárdan feküdt a vízen, ha nem mozogtunk benne, föl se borult. Pajtásaink csodájára jártak, de újabb tengerészeket vagy fedélközi utasokat a jármű aránylag csekély tonnatartalmára tekintettel nem állt módunkban felvenni.

Vitánk Ottóval a zsebcirkáló elnevezésében támadt. Én a Hableány nevet javasoltam, a legtekintélyesebb torpedónaszádot, amelyen Balatonfüredtől Keszthelyig végighajóztam tavaly, így hívták. Szép nevekhez, szépnek vélt szavakhoz alsós gimnazista korom félidején erősen kezdtem vonzódni már.

– Meerfrau, Meermädchen – ízlelgette Pubi a szót –, de hát az nem lehet, nem illik egy nehézcirkálóhoz. – Legyen inkább Admiral Graf Spee vagy Bismarck.

Ez viszont nekem nem tetszett. Aztán a hajónem tekintetében is enyhe bizonytalanság uralkodott köztünk. Nem döntöttük el tulajdonképp soha, torpedórombolót, bálnavadászhajót, kalózhajót építettünk-e. A tengerjáró orrára ezért azt festettük – legyen meg Ottó öröme –, Bismarck. Őbenne, mint Pubi később elmagyarázta, egy híres német hadvezért kell tisztelni, akinek történetesen szintén Ottó a keresztneve. Hátul azonban maradt a hajó Hableány. Ez a lehető legigazságosabb megoldásnak bizonyult, s annál könnyebben megengedhettük magunknak, mert vértescirkálónk tatrésze semmiben sem különbözött orrától; tőlünk függött, járművünk melyik felével hasítjuk épp a torlódó hullámokat.

– Négy fokkal szél után, előre! – adtam ki a vezényszót.

Egymással szemben kuporogtunk, rövid bottal toltuk előre magunkat az iszapos tófelszínen. Óvatosan, mert csakugyan fújt a szél, vigyáznunk kellett, meg ne billenjünk.

– Lát-e szárazföldet, árbocőr?

– Három és fél mérföld a part.

– Estére elérjük, tengernagy. Tartsa az irányt, húsz csomó sebességgel haladjon.

– Fél vitorlával futunk csak.

– Elég az is. A kikötő széliránti oldalán vessen horgonyt.

Az ég nem vesztett borongásából. Negyed óra múlva a tó közepén ringtunk már. Kövér cseppekben hullni kezdett az eső.

– A mindenségit! Ránk tör a tájfun. Hol a kormányos?

– Imént sodorta le az orkán. Egy ámbráscet fogai közt láttam utoljára. Őrá nem számíthatunk többé.

– A fedélzetmester?

– Megőrült a félelemtől. Láncra verettem a lőszerraktárban.

A szél sziszegése erősödött. Rettegnünk nem kellett azért, a bicskei halastó, legközepén is, mellig ért legföljebb. De a nyár végi zápor komolyan nyakunkba szakadt. Ottó percek alatt bőrig ázott.

– Pista, te – zökkent ki ellentengernagyi szerepéből Purschi –, ha kitör a háború. az én papámat a légierőkhöz hívják be, értesítették róla.

Tudtam én ezt, azért volt kiemelkedő tekintélye előttem idősb Otto Warthának. Magam is fontolgattam, hogy érettségi után felvételemet kérem a budaörsi légierőkbe.

– Te pedig, ugye, költő leszel majd?

„Mért épp költő ne?” gondolom. Pályaválasztásomat illetőleg tizenkét éves koromban meglehetős bizonytalanság uralkodik még bennem. És költeményt egyetlenegyet sem írtam eddig, ámde jól megjegyeztem, hogy Ligeti Miklós könyvkereskedő, átlapozva iskolai dolgozataimat és magánszorgalmú képregényeimet, apám előtt nyomatékosan kijelentette: „A fiú képzelete feltűnően élénk; nem baj, ilyen fantáziával azonban költő lehet csak valaki.”

– Költő leszek vagy pilóta – feleltem.

Pubi, ha valamit el akart érni, mindig ravasz kitérőkkel közelített céljához.

– Add kölcsön a viharkabátodat – tért a tárgyra –, mert ha én most meghűlök, gümőkórt kapok. Figyelmeztetett a sátorparancsnok, hogy a haditengerészetnél nagyon komolyan veszik az egészséget. Egyetlen folt se lehet az ember mellhártyáján. Hajósoknál legfontosabb a tüdő. Aki tüdőbajos, nem lehet kapitány. Mondta nekem a táborban, erre vigyáznom kell.

– És ha én leszek tüdőbajos?

– Nálad az egészen más – tüsszentett Purschi. – A költők mind tüdőbajosak. Ha te leszel tüdőbajos, attól még írhatsz verseket. Ha én, akkor viszont admirális biztos nem lehetek.

Pubi érvei meggyőzőek, de én kegyetlenül ellenállok.

– Ne veszítse el nyugalmát, kapitány. Haladjon ferdén, széliránt. A Jóreménység foka után szárazra léphetünk, a lebujban felhajt majd három pint rumot, hajósnép azzal védekezik görvélykór és szamárköhögés ellen.

A kikötőben tombolt már a zápor. Nem ülhettünk biciklire, hogy hazahajtsunk. Tűzföldtől a Falkland-szigetekig védő födél sem akadt sehol. Javasoltam, húzódjunk egyelőre egy fa alá. Állt két fiatal vörösjuhar ott, az alacsonyabbikra fölmásztunk; legalsó vastag ágán kuporogtunk.

Átöleltük egymást, vacogtunk mindketten. Az eső mintha enyhült volna, de körülöttünk minden hullámzott: a levelek sűrű sátra, a méregzölden hullámzó ideges bokrok, a sás haragoszöld szőnyege.

Ottó köhögött, süvöltött lába alatt a szél.

Később hazavergődtünk valahogy. Mindketten forró teát kaptunk; anyám a gőzölgő italt néhány csöpp rummal ízesítette.

 

Hétfőn robogott már velünk a déli gyors Tatatóváros, illetőleg Bécs felé. Wartha Ottó utánam integetett, amikor leszálltam.

– Jövő héten várom a leveledet. A réznyomatos Zeppelin-bélyeg most jól megy nálunk. A Nagy Madonna-sor is.

– Vigyázz az íjra. Ha soká meg van feszítve, elveszti a rugalmasságát. Használat után az ideget ne felejtsd kiakasztani.

Integet az ablakból.

Nem felejti.

Ahová 1938 szeptemberében megérkeztem – úgy is mondhatnám: visszatértem –, a tatatóvárosi Kapucinus Szerafikum volt. Ez a műintézmény, bár egybeépült a kétszáz éves kapucinus főtemplommal és kolostorral, nem szerzeteseket nevelt; fiúinternátusként működött. Nevét az angyalok első karának második rendjétől, a szeráfoktól kapta, növendékei pedig, a szerafisták az országszerte híres piarista gimnáziumban végezték tanulmányaikat. A szerafikum szürke, külön kápolnával ellátott egyemeletes épülete vidéki, tehetősebb szülők gyermekeinek nyújtott, havi hatvan pengőért, szállást és teljes ellátást. Garantálva egyúttal vallásos-hazafias nevelésüket.

Ide adtak be szüleim első gimnazista koromtól kezdve; nem vallásos érzületük miatt, inkább, mert a szülőhelyemhez legközelebb eső gimnázium a tatai volt. A kapucinus szerafikumra pedig azért esett választásuk, mert a drágább, előkelőbb piarista konviktust akkor még nem tudták megfizetni. Innét, a Kapucinus utcai neveldéből jártunk föl, mintegy hatvan tíz-tizennyolc éves diák, a piaristák tóparti gimnáziumába.

Ottó levele két hét múlva nyugtázta először bélyegküldeményem hiánytalan megérkeztét. „Nagyszerűen elcseréltem őket, füzetemben 30 pfenniget javadra könyveltem. Azt mondja apukám, nagy öröm ér benneteket magyarokat rövidesen, mert visszakapjátok a Felvidéket. Kedves Pista, küldhetsz cseh bélyegeket is.”

Még nem küldhettem cseh bélyegeket. Én is részt vettem ugyan a Felvidék visszafoglalásában, cserkészcsapatunk sorfalat állt Komáromban, amikor Horthy kormányzó, fehér lován, bevonult a városba; és végigmasíroztunk, díszlépésben, Léva virágesős, fellobogózott főútvonalán is, de erre késő ősszel kerül majd sor.

Most még élünk szigorú fegyelemben. Elöljárónk egy erőteljes, harminc-harmincöt éves kapucinus szerzetes, Rudolf atya. Ő a páter prefektus, reggeltől estig az ő figyelő szeme előtt folyik életünk; tőle függ boldogságunk, boldogtalanságunk. Ő ébreszt bennünket, ő misézik nekünk, velünk étkezik és köztünk ül magas katedráján a közös tanulóteremben. Fehér kötélöves, barna csuhájában ott áll a gőzpárás, forró fürdőben, amikor tusolunk.

Péntek a fürdés napja. A csempés tusolóban hat forróvizes rózsa, hatan léphetünk be egyszerre a kád nélküli, szaunaforró helyiségbe. Levetkőzve várakozunk az előtérben, negyed órát fordíthatunk tisztálkodásra. Jó három óráig eltart, míg végzünk mind a hatvanan. Rudi páter nem türelmetlen. Az ajtóhoz támaszkodik, a meztelen kisfiúk közt arcáról patakzik a verejték. Lélegzetvételnyi időre sem hagyja el a fürdőtermet. Az ügyetlenebbeknek segít. Beszappanozza hátukat; akiket igazán szeret, azokat a végén szárazra dörgöli frottírtörülközőikkel. A pénteki tisztálkodásokat Rudolf atya sohase mulasztja el.

A páter prefektus szeret bennünket. Este, ha ágyba bújunk, mindnyájunktól külön elbúcsúzik. Közös hálónk egy hússzor tizenkét méteres terem. Vaságyaink magas deszkafallal vannak elkerítve egymástól. A hálóterem így hatvan másfél méter széles, elöl nyitott fülkére oszlik, ágyunk mellett keskeny ruhásszekrénnyel. Itt napközben tilos tartózkodnunk.

Még tilosabb a diáktárs fülkéjébe, pillanatra is, belépni. Akit az atya rajtakap, hogy pajtásának, szomszédjának ágya szélére ül vagy átnéz hozzá, amikor vetkőzik, öltözik – fekszik akár takarója alatt –, súlyos büntetésben részesül. Ott beszélgetni, játszani egymással nem szabad. Pedig a cubiculum három oldalról van elkerítve csak tömör palánkkal, elöl nyitott. Mégse szabad. Nem értjük a tilalmat, de gyerekek vagyunk, mindent nem érthetünk.

Fényszegény kutricáinkba kívülünk Rudolf páter léphet be kizárólag. Minden este megteszi. Lámpaoltás után – ilyenkor a bejárati nagyajtó fölött ég csak halvány villanykörte –, prefektusunk végiglátogatja fülkéinket. Pár másodpercre ágyunk szélére ül, fölénk hajol, párnáinkat eligazgatja. Megsimogatja fejünk búbját, szól néhány szót, a kedvesebbeket hosszan meg is csókolja. Le-leragadó pillával várjuk, hogy dús szakállába fúrhassuk arcunkat, hogy sóvárogva átölelhessük nyakát, hiszen oly messze a szülői ház, és ez a szeretet, mintha apánk csókolna meg otthon, olyan egy kicsit, ezt érezzük bele.

Szívből szeretjük Rudolf atyát. Előtte nincs titkunk, nem is lehet. Napközben átvizsgálja fiókjainkat, szekrényünket. Ballag mögöttünk – saruban télen-nyáron –, amikor sétálni viszi vagy kíséri föl fiait a gimnáziumba.

Mélyen szemünkbe tekint olykor.

– Hogy mit csinálsz, látom. Hogy mit mondasz, hallom. Azt áruld el nekem, hogy mit gondolsz.

Leveleinket felbontva adja át; amit mi írunk, lezáratlanul kell katedrájára kitennünk. Ő büntet vagy jutalmaz, ő sújt le vagy emel föl bennünket.

– A legnagyobb nemzetközi levelezést, úgy veszem észre, te bonyolítod le itt – mondja nekem, csöppet se szemrehányóan.

Ottó lapjai kéthetente befutnak.

A 10 pfenniges Hindenburg-bélyeget leáztatom róluk és visszaküldöm. Valamit ezek is érhetnek Bécsben.

„Az ibolyaszürke Pázmány-bélyegből most sokat el tudok adni – nyugtázza Pubi küldeményemet. – Lilásbarna cserkészbélyeget is kérek. A tízfilléres Fehér Szarvasból ha szerzel még százat, akkor már csak 10 márka 90 kell a pisztolyhoz.”

Levelezésem Ottóval nem szorítkozik üzleti kapcsolatunkra. Megírom neki, hogy napjainkat nem változó háziszabályok osztják be percekre szinte.

Hajnali ötkor ébresztő. Keltésünk úgy történik, hogy a páter prefektus, akinek szobája hálótermünkből nyílik, megjelenik az ajtóban, és a villanysort felgyújtva tenyerét háromszor összeüti. Vannak stréberek, a Blázi például meg a Sólyom: ők valamivel öt előtt, pizsamájukat ledobva, ott reszketnek már egy szál alsóban ágyuk lábánál. Bal karjukon törülköző, jobbjukban szappan és fogkefe. Csak az éles tapsra lesnek, amint elhangzik, abban a másodpercben rohannak végig a hálón; elsők a hidegvíz-csap alatt – melegvíz kizárólag a pénteki tusrózsából folyik –, tisztálkodással, öltözködéssel tíz perc alatt elkészülnek. Én fél évet adnék életemből, ha fél órát alhatnék még. A csatakos mosdóban az utolsók egyike vagyok.

Hálótermünkből zárt függőfolyosó vezet kis különkápolnánkba. A legdidergetőbb télben is fűtetlen kápolna emeletnyi magasságban illeszkedik a kapucinus főtemplom északi falához, félköríves ablakán lelátunk a nagytemplom oltárára. A hóban-fagyban mindig jégvirágos függőfolyosó átível egy mellékudvart. Fél hatkor a folyosó bejáratánál gyülekezünk, és csendben elfoglaljuk helyünket padsorainkban. Valamelyik stréber ott ájtatoskodik már, ő ministrál Rudolf atyának. A páter nemigen méltányol efféle buzgalmat, nem kivételez soha önjelölt ministránsaival, akad mégis minden reggel, aki így próbálja elnyerni jóindulatát.

Ezek a hideglelős hajnali ébresztők, elmulaszthatatlan szentmisék belőlem életre szóló ellenérzést váltanak ki. Karácsonyi szünidőben, a nagyvakációban otthon is kötelező misét hallgatni. Erről igazoló cédulát kell vinnünk. Meg kell várnunk a sekrestyében plébánosunkat, ő aláírja: jelentkeztünk nála. Az igazoló iratot, visszatérve a szerafikumba, páter Rudolf asztalára helyezzük.

Honnan tudná Grieger Miklós vagy Ásványi tisztelendő úr, végigimádkoztam-e csakugyan a nagymisét. Én a sekrestyében megjelentem – ez igaz –, a misén elvétve csak. Aztán egyszer sem. Plébánosunk aláírását Rudolf atya nem ismerhette. Rájöttem hamar. A miseigazolványokat ettől kezdve hamisítottam. Aláírattam apámmal, anyámmal.

– Szegény gyerek, alhasson legalább kedvére a vakációban – mondják szüleim. Lelkiismeret-furdalás nélkül járulnak hozzá csalásomhoz.

Engem pedig, és ez bizonyult a lélekemelő hajnali ájtatosságok teljes csődjének, a legcsekélyebb bűntudat se furdalt soha, hogy elmulasztok egy kötelező misét. A jó istenben, tizenkét esztendős korom körül, hittem persze, épp csak nem alakult ki személyes kapcsolat köztünk, épp csak mélyebb élményt nem váltott ki belőlem, épp csak nem éreztem imádkozás közben áhítatot.

Unalmat éreztem, közönyt.

Ide tartozik, serdülőkoromnak ezek a rideg, hajnali ébresztői, mondhatnám riadói, alapvetően hozzájárulhattak, hogy életem során a korai felkeléssel átmenetileg se tudtam megbarátkozni. Otthon, már a szünidők első napján, jó órával tovább fenn maradtam, mint az internátusban, és ennek megfelelően később kecmeregtem ki ágyamból. Az időpontok mindennap eltolódtak. Ösztönszerű lázadás bujkálhatott ebben.

A szokás (jó-e, rossz-e) rögződött később. Éjszaka szeretek dolgozni, hajnaltájt lefeküdni.

Az istentisztelet után a napi tananyag ismétlése következett a stúdiumban. Stúdiumnak az internátusok nagy tanulótermét hívták régen. Majd reggeli, végül prefektusunk felügyelete mellett félórás gyalogút, zárt sorban, föl a kegyesrendi gimnázium épületéig.

A gimnáziumban, öt órára megszabadulva a szerafikum börtönfegyelmétől, úgy éltünk, tanultunk, mint a boldog többiek, a városlakók, a bejárók, a konviktorok. Utóbbiak státusa rokonságban állt a miénkkel. Ahogy mi, szerafisták a szerafikumnak, ők a konviktusnak voltak bentlakó növendékei. A konviktus azonban arisztokratikusabb intézmény volt, mint a szerafikum. A konviktust maga a piarista rend tartotta fenn. Fiúnevelő intézet volt ez is, de világiasabb, mint amit a kapucinusok üzemeltettek. A konviktusban az ellátás gazdagabb volt, a mindennapi élet is kötetlenebb, szabadabb. Később, amikor apám a Bicskei Takarékpénztár igazgatója lett és kedvezőbbre fordultak anyagi viszonyaink, ennek a konviktusnak falai közt is eltöltöttem két évet – most azonban a szerafikumnál tartok még.

A szerafistáknak, a gimnáziumi tanórák befejeztével, délután egykor, vissza kellett menniök a kapucinus rend védőszárnyai alá. Fél kettő és kettő közt ebéd, ebéd után félóra szabadidő. Akkor kimehettünk az udvarra; futkározhattunk, sportolhattunk, olvashattunk. Fél három és négy közt néma tanulás a stúdiumban. Négy és öt közt uzsonna, és – zárt sorban ismét – séta a tóparton vagy a város kegyurának, Esterházy Miklós grófnak óriás parkjaiban, az Angolkertben, a Cseke-tó mellett például, ahová az internátusok növendékeinek, megfelelő felügyelet mellett, szabad volt belépniök. A napot újabb másfél órás tanulással fejeztük be, ez öttől fél hétig tartott.

Egyik este megállt asztalomnál Seftsik Jancsi, a bicskei bőrgyáros fia. Szerafista volt ő is, nálam idősebb négy-öt évvel. Gondterhelten, hosszan figyelte, hogyan vagdosom a bélyegeket az egész héten összegyűlt lapokról és levelekről. Tudta, mi célt szolgál nálam ez a szenvedély.

– Rossz üzletet csinálsz te, azt hiszem – szólalt meg. – Minden héten írsz Bécsbe. Számítsd ki, mibe kerül neked a bélyeg, amelyet ráragasztasz a borítékra. Először is egy többet ér, mint az a száz használt, amelyet beleteszel. Másodszor, ha nem írnál, hanem az összeget, amelyet bérmentesítésre költesz, félretennéd, sokkal előbb együtt lenne a pisztoly ára. Harmadszor, te mindenféle régi darabokat is összegyűjtöttél a takarékpénztár irattárában. Hát nem tudod, hogy egyetlen ötvenéves osztrák-magyar portóbélyeg értékesebb talán, mint három új revolver?

Jancsi logikáját nemigen cáfolhattam. Jancsinak gyönyörű bélyegalbumai voltak, értett a bélyeggyűjtéshez. Ottóval én életem legrosszabb üzletét kötöttem meg. Egy mentségünk lehetett: filatéliában-fegyverkereskedelemben teljességgel járatlanok voltunk mindketten.

De azért mentek Bécsbe, jöttek Bécsből továbbra is a levelek. „Már csak tíz márkával tartozol.” Később: „Még hét márka nyolcvan kell és miénk a pisztoly.”

Fél hétkor felvágódott a stúdium ajtaja, és megjelent a szomszédos rendházból nyolc fráter. Egyikük-másikuk bélyegcsomagocskával érkezett; be voltak szervezve nálam, kezdték hozni használt borítékaikat.

Nem ezért jöttek természetesen.

Ezek a fráterek diákok voltak maguk is, mint mi. Szegénysorsú parasztszülők gyermekei többnyire, akik vagy őszinte vonzalomból, vagy rideg számításból a szerzetesi életet választották hivatásul. Az ilyeneket a rend szívesen fogadta. Tonzúrára nyírták hajukat azonnal, rövid tonzúrára; dús hajkoszorút csak felszentelt páterek viselhettek. Felölthették a barna csuhát, letették ugyanakkor világi nevüket, és Kovács Janiból, nagy mulatságunkra, lett fráter Rafael, Nagy Pistából fráter Odorik. Ezzel egyidejűleg beköltöztek a kapucinus rendházba. Ott, a szerafistákénál sokkal szigorúbb szabályok terhe alatt – külön cellában – böjtölve, imádkozva töltötték idejüket.

Fráter felsős diák lehetett csak. A gimnáziumba reggelente éppúgy bejártak, mint mi, de velünk nem vegyülhettek el többé, nem vehettek részt udvari játékainkban, az utcán sem sétálgathattak, egyáltalán a világiasabb élet számukra tilos lett azontúl. Friss levegőt szívni legföljebb a rendház szép veteményeskertjébe vonulhattak le. E diák frátereket ingyen tartotta el a rend, ezért öltöztek be sokan kizárólag számításból, hogy négy év múlva aztán, amint kézhez kapták az érettségi bizonyítványt, faképnél hagyják a rendet. A szerzetnek így is megérte. Néhányuk mindig megmaradt, ők biztosították az utánpótlást.

Voltak idősebb fráterek is, akik a felsőbb papi szemináriumot nem tudták vagy nem akarták elvégezni – belőlük, alsóbb rangú szerzetesekből kerültek ki a kertészek, a szakácsok, mint az internátus szakácsa, fráter Ildefonz atya is.

Hozzánk estente felsőosztályos, tizenhét-tizennyolc éves fráterek jöttek át. Feladatuk abban állt, hogy kikérdezzenek bennünket a másnapi leckékből. Aki nem tudott, „beadták” páter Rudolfnak.

Az én gyermekkoromban, elemiben-középiskolában egyaránt, még a testi fenyíték dívott. Elemiben többnyire a nádpálca, magasabb fokú iskolákban – a piarista gimnáziumban és konviktusban is – a pofozás.

A szerafikumban a fenyíték sajátos eszköze a lapifa volt. Mogyorófavesszőtől, nádpálcától könnyen kiserkent a vér. A lapifát valamelyik gyermekbarát pedagógiai lángelme alighanem ebből a meggondolásból találta fel. A lapifa egy méter hosszú, leginkább még vonalzóra emlékeztető eszköz volt, de annál keményebb, súlyosabb. Szélességét öt centire, vastagságát másfélre lehetett becsülni, henger alakú nyélben végződött. Aki rosszalkodott, valamilyen vétket követett el, vagy nem tudta másnapi leckéjét, azt hét órakor, a kikérdezés végén, Rudolf páter az emelvény elé szólította. Le kellett hajolnia, s ebből a keményfából faragott nehézkes léccel az erőteljes atya a gyermek hátsó felére vert, vétkétől függően egyszer, kétszer vagy többször is. Igen fájdalmas ütések voltak, de vér nem serkent nyomukban. Verés után meg kellett hajolni és megköszönni az igazságos büntetést.

Márciusban a revolverre együtt volt Ottónál közel kilenc márkám.

 

Járt velünk egy maflácska parasztfiú; gyengébb, satnyább nálunk. Barátság nem fűzött hozzá. Kanyó Antalnak hívták, és egy napon sok bűne gyűlt össze. Délelőtt beszekundázott latinból, este nem tudta leckéjét, délután felszökött az internátus padlására és galambfiókát fogott. A padlásokon, a templomtoronyban rengeteg galamb tanyázott, háborítatlanul. Kanyó a pelyhes fiókát padjába rejtette, ott dédelgette, etette. A gyermek lovak, tehenek közt nőtt fel, kivált vonzódott mindenféle háziállathoz. Barátságban volt kutyával, macskával; felcsillant a szeme, ha séta közben ökrös szekérrel vagy disznókondával találkoztunk.

Bozsó, a szenior, az újabb vétket jelentette azonnal elöljárónknak. Ez a Bozsó nyolcadikos diák volt, naponta gyónt és áldozott. Szemfogán többnyire pipa lógott. A tanulóknak dohányozniuk nem volt szabad ugyan, ő se dohányozhatott, de ezt az üres pipát elnézték neki, és ő fensőbbségének jeleként pompázott vele.

– Viszed vissza! – förmedt Kanyóra. – Nem tudod, hogy a galambok tetvesek és rühesek? Na, kapsz majd este.

A csöpp Kanyó iszonyúan gyáva volt. Egész délután bőgött, hogy mi vár rá vacsora előtt. Amikor valóban őrá került a sor, még hozzá se nyúltak, már üvöltött, sivított:

– Ne tessék bántani!

A többiek, az erősek, általában hősiesen szokták elviselni a büntetést. Utána bokájukat is összecsapták és meghajoltak. Efféle férfiasság mindig nagyon tetszett az atyának.

Rudolf páter művelt szerzetes volt. A nyolcosztályos középiskola minden tankönyvét betéve tudta. Ki-kikérdezte maga is a növendékeket. A hetedikes földrajzkönyvet, az ötödikes fizikaanyagot, a franciát, a németet naprakészen tudta. Katedráján pedagógiai könyvek sorakoztak. Míg szerafista voltam, négy éven át behatóan tanulmányozta Marczell Mihály tisztelendő úr műveit, A katolikus nevelés szellemé-t, az Érosz és étosz-t, A bontakozó élet hét kötetét.

Kanyó Antal könyörgése Rudi pátert most nem hatotta meg. Bosszantotta inkább. Ütései így erősebbre sikerültek, mint szánta volna. A fiú feljajdult, és abban a pillanatban rövidnadrágját, combját elöntötte a vér.

Nem volt revolverem. Ahhoz még hiányzott két márka.

A lapifa használatánál nemigen szokott sebesülés történni. Ez kétségkívül szerencsétlen véletlen volt, nem hiszem, hogy a páter vérző sebet akart ejteni. Maga is meghökkent, abbahagyta az ütleget, a fiút bekötöztette.

Én falfehér lettem, aztán nyílt színen kihánytam ebédet, uzsonnát.

A szerafikumban igen jó szemmel nézték, ha a hajnali miséken áldoztunk is.

– Az oltáriszentséget mély alázattal vesszük magunkhoz. Nyelvünkön tartjuk, míg az ostya lassan el nem olvad. Az Úr szent testét megrágni bűn, érinteni se szabad foggal: fájna Jézusnak.

Gyóntató atyánk szerette, ha a kápolnát napközben is felkereste valaki.

– Az Úristen ajtaja soha nincs bezárva, ő mindig mindenkit irgalommal vár.

Sokan voltak, akik ha megpillantották a folyosón álldogálni a pátert, feltűnően elindultak – játékidő alatt természetesen – a kápolna felé. Benyitottak, eldaráltak egy üdvözlégyet két futballmérkőzés közt, aztán vissza az udvarra. Mások vacsora után tértek be egy rendkívüli fohászra. Én a kötelező miséken kívül nemigen jártam oda. De aznap este beléptem. Vacsoraidő alatt, mivel dicstelen szereplésem után Rudolf atya ennyit vetett oda nekem:

– Neked, úgy látom, nem lesz ma étvágyad. Amíg mi eszünk, te fölmész és lefekszel.

A kápolna üres volt, félhomályos. Csak az oltárkép világított, a keresztelkedő Jézus, feje fölött a Szentlélek, kitárt szárnnyal, galamb képében.

Gyűlölködve, fuldokolva álltam meg a kép előtt.

– Engedted – sziszegtem –, hogy így megverjenek egy ártatlan gyereket? Azt hiszed, foglak én valaha az életben szeretni?

A kép nem válaszolt. Nem válaszolt senki.

Akkor fölmentem a hálóba. A kis Kanyó addigra már dunyhája alatt szipogott. Nem volt szabad, azért is ágyához léptem. Szólni akartam hozzá, de nem jutott eszembe semmi okos. Végül megfogtam kezét, valamit mégis mondtam:

– Te, ne bőgj már. A Szentlélek, az a koszos galamb.

Rövidesen megírtam első versemet. A Rabság címet viselte. Így kezdődött:

 

Óh, te Hatalmas Épület, rád nézni is szédület!

 

A szerafikum leírása következett. Gyerekség volt, mi lehetett volna más? De a végén, váratlanul, megcsavarodott a költemény. Így is klapancia maradt persze.

 

Jár a Bozsó fapipával, páter Rudolf lapifával. A kis Kanyót megveri, ezért senki se szereti. Úgy elverte tegnapelőtt, hogy fenekéből a vér dőlt. Reggel a szentáldozásnál jól megrágtam a szent ostyát. Hadd fájjon a Jézusnak is, mert miért tűri, hogy a kis Kanyót úgy verje a páter, ez az embertelen fráter.

 

Ottó Bicskére címezte következő levelét.

„Jelentem, hogy megkaptam versedet, amelyet a ti cenzúrátok megkerülésével juttattál hozzám el. Én mondtam neked múlt nyáron a tónál, hogy költő vagy, mert gondolataidat szépen tudod kifejezni. Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, a pisztolyból nem lesz semmi. Apukám azt mondja, lőfegyvert ezentúl tilos lesz átvinni a határon. Bélyeget küldj tovább is azért, veszek érte neked biciklit. Egy nagyon jó bicikli most Bécsben 140 márka. Also ahhoz még 130 márka kell tőled. Ölel barátod, Purschi.”

Nyáron Ottó Bicskén volt ismét.

Az a vakáció kirándulásokkal, nagy úszkálásokkal telt el. Jó bálnavadászhajónk, a Bismarck-Hableány széthullt, szétkorhadt közben sásrejtekén – más szórakozásokat eszeltünk ki. Wigwamot építettünk a tóparton, medveölő kutyánkkal, a hűséges Lorddal, onnan lestük kitartóan, mikor bukkan fel egy grizzly, egy bölénycsorda vagy egy szál, hadiösvényen lopakodó irokéz harcos legalább. Nemigen jöttek effélék.

Lemondóan mosolyogtunk. Olykor érezni kezdtük, gyerekkorunk lassan véget ér. A községi szőlőhegyek tövében mind kevésbé tudtuk elhitetni magunkkal, hogy a Sziklás Hegység meredélyei húzódnak mögöttünk, hogy bokánknál az iszapszürke víztükör tetszésünk szerint a végtelen Michigan-, a Huron-tó vagy akár a Mississippi, amelyen bármely percben felbukkanhat a tollkoronás Nagy Kígyó kenuja.

Mind ritkábban bukkant fel, egyre kevesebbszer vetettük oda egymásnak hanyagul, amikor közeledett csibukozva az öreg gátőr:

– Vigyázz, a vén Bőrharisnya, úgy látszik, megint el akar szívni velünk egy békepipát.

Vadgesztenye nádszárú pipáinkat nem tömtük meg többé kukoricahajjal. Apámat, pár hétre, be-behívták néha katonának. Alakulata Érsekújváron állomásozott. Apám, mint közgazdasági szakember, tartalékos élelmező hadnagy volt. Betegsége miatt ezen a nyáron végképp leszerelték. Még egyenruhában tért haza. Oldalán tiszti revolver.

Megmutatta, hogy működik, de nem érdekeltek már a pisztolyok.

Danzinger hosszan magyarázta nekünk, a világfeladat most az, hogy a tengelyhatalmak legyőzzék a zsidóságot, és új rendet teremtsenek Európában.

– Minálunk Bécsben beverik a zsidó kirakatokat – jegyezte meg Pubi.

Ottó és én elválaszthatatlanok voltunk. Egy kései délután csavarogni indultunk, és elhaladtunk Klein doktor háza előtt.

– Nézd, mi Bécsben így szoktuk – mondta Pubi váratlanul, és öklével betörte a doktor ablakát.

Megdermedtem. Ottó öklét elöntötte a vér, az üvegszilánkok egy eret is megsértettek. Rosszullét kerülgetett, a vért soha nézni se tudtam. Pubi még sápadtabb lett. Ugyanakkor lépett ki a házból Klein doktor.

– No, gyere, kis marhám, ezt össze is kell ölteni, mert elájulsz különben.

Rendelőjében szakszerűen bekötözte Pubi csuklóját, kézfejét. Aztán meglegyintette arcát, szomorkásan.

– Ablakot bottal vagy kővel zúzunk be, szamár. Ha vertél volna be zsidó kirakatot valaha, tudnád. Most pedig szaladj haza, és máskor ilyet ne csinálj. Magyarországon még ne.

Danzinger megdicsérte Pubit hőstettéért.

 

Amikor Pubi nagynénje, Kata néni, a húszas években meghódította magának Seftsik Andrást, egy jól indult magyar-angol házasságot robbantott szét. Bandi bácsi első felesége, a kicsit bolondos Kitti, a bicskei bőrgyároscsalád egyik londoni üzletfelének volt legszebb lánya. Seftsikék nemcsak a Monarchiába, a Csatornán túlra is szállítottak. Elsőrangú bőröket állított elő a gyár, Seftsikék termékei közismertek voltak nemzetközi piacokon is. A hajadon Kitti s a legényember András a család valamelyik üzleti körútján ismerkedtek meg. Hamar egymásba szerettek, és házasságukból fiúgyermek született, Leslie. Rövid együttélésük felbomlása után a csalódott Kitti, fiával, visszaköltözött Londonba, így Leslieből brit állampolgár lett. De bekeretezett fényképe Bandi bácsi második házasságában is ott függött a komód fölött. Leslie olykor írt apjának Bicskére, apja néha meglátogatta őt Londonban. Kata néni biztos volt Németország háborús győzelmében, Bandi bácsi azt hangoztatta, háború ide vagy oda, minden harci konfliktus véget ér egyszer, az üzleti élet azonban örök és nemzetek feletti. Ezért súlyt helyezett rá: a család bicskei üzletháza ne csak Németországgal – amíg lehet Nagy-Britanniával is fenntartsa a jó viszonyt.

Angliával nem álltunk még háborúban. Leslie nemrég megírhatta apjának, hogy képzeld papa, hadipilóta lett belőlem, a 11. légicsoportnál szolgálok, London mellett, parancsnokom Park tábornok.

 

Amikor Bandi bácsi, mint említettem, bérmakeresztapám, értesült róla, hogy Pubi a zsidó orvos ablakát bezúzta, életében először hatalmas pofont adott unokaöccsének.

– Ugye, énnekem nagyon kell most szégyellni magam? – kérdezte Pubi szipogva.

– Azt hiszem – válaszoltam ridegen.

Wartha Ottó 1940 nyarát is nálunk töltötte. Már nem indiánosdit játszottunk, repülőgépet, sárkányt, hajót sem készítettünk. Teniszezni jártunk a sportpályára, sakkoztunk, olvastunk. Jó könyveket olykor, de többségükben ponyvát, képeslapokat.

Ottó pilóta apja Flandriából Bicskére is szorgalmasan küldte fiának a kiolvasott Signal-okat. Néha ezeket lapozgattuk. Pubi ágya fölé rajzszögezte egyik térképmellékletét, és színes fejű gombostűkkel napra nap jelölte, hol áll a frontvonal. Ilyenkor vezérkari tiszt volt, hadseregtábornok pontosabban. Már hosszúnadrágot viselt, övében Hitlerjugend tőrt, ingén, félkör alakú láncon, hét-nyolc bélyeg nagyságú fémmedáliát. A kis jelvények a tengelyhatalmakkal baráti vagy szövetséges államok zászlait ábrázolták. Első a horogkeresztes birodalmi lobogó volt, de ott függött mellette a magyar, az olasz, a japán felségjelvény is, bezárólag pedig a sarló-kalapácsos szovjet zászló.

– Már ők is szövetségeseink – magyarázta Pubi. – Nálunk a Jugendban mindenki viseli most ezt a medáliasort.

Engem tizenhárom éves koromban igen mérsékelten érdekelt csak a politika. Ottó ellenben, akkor még, lelkesedett a háborús győzelmekért. Büszkén mutatta: Norvégiától Hollandiáig és Belgiumtól Franciaországig hány fővárosban leng német lobogó.

Pubi szőkébb volt, mint a leggermánabb germán, azt bánta csak, hogy napbarnított, egészséges barátai közül oly feltűnően kirí tejfehér bőrével. Bármeddig hasal velünk a halastó partján vagy akár a balatoni homokban, árnyalattal se lesz sötétebb.

– Voltál már szerelmes? – kérdezte tőlem nyár vége felé váratlanul.

– Hajaj – feleltem. Olgára gondoltam és Grétire, Gál tanító úr kislányára és Lilikére, akik miatt elemista koromban úgy vérzett a szívem. Azóta megkomolyodtam persze.

– Mert én most halálos komoly titkot árulok el neked. Ígérd meg, senkinek se beszélsz róla.

– Magától értetődik – bólintottam.

– Csak az a nagy baj – folytatta Purschi –, hogy aki nekem tetszik, zsidó kislány.

– Mi abban a baj? Én fiatalabb koromban meg is kértem Lilit, Klein doktorék lányát.

– Nem érted te, miről beszélek. Nekünk most benne van Bécsben a tananyagban, hogy minden zsidó ellenségünk, és aki barátkozik velük, beszennyezi a vért.

– Hülyeség. Nekem jó barátom a Ligeti Miki, és szoktam korcsolyázni Klein Lilivel, még sincs beszennyezve a vérem.

– Gondolod, hogy nekünk hazudnak?

– Nekünk is hazudnak a szerafikumban.

– Akkor udvarolhatok én Krausz Évának?

Ismertem Évikét. Apjának gumihegesztő és kerékpárjavító műhelye volt a főúton, biciklimet sokszor vittem hozzájuk.

– Éva gyönyörű – mondtam. – Bemutatlak majd neki.

Ez a szerelem, időhiány miatt, mégse jött létre. Azon a nyáron hatalmas kerékpár-kirándulásra indultunk, amely a vakáció végéig eltartott. Négyen-öten pattantunk nyeregbe, idősebb pajtásaink vezetésével kéthetes dunántúli túrán vettünk részt. Vittük sátrainkat magunkkal a nyeregtartóban, kaptunk zsebpénzt, öt nap múlva a Balatonon jártunk. Délutánonként sátrat vertünk. Pubi lett a hálótársam. Keszthelyről tovább karikáztunk Zalába. Akkor még így lehetett kerékpározni, hogy két helység közt az országúton két-három teherautóval ha találkoztunk. Zalaegerszegen apai nagyszüleimnél pihentünk meg. Pubi nem járt még Egerszegen, el volt ragadtatva a szép úttól. Az esti szalonnasütéseket, erdőkerüléseket, nagy fürdéseinket élete végéig emlegette.

Zalaegerszegen megmutattam neki azt a házat, amelyben a múlt század nyolcvanas éveiben titokzatos rokonunk, Lakatos Károly lakott rövid ideig. Nem tudom voltaképp, a család melyik ágához és milyen közeli vagy távolabbi szálak fűzték a rejtelmes öregurat. Terka keresztanyám elbeszéléseiből hallottam róla először; apám hatalmas Egerszegi családja alig tudott róla valamit, rokoni kapcsolatukat számon se tartották.

Lakatos Károly Herman Ottó barátja és vetélytársa volt, kora legismertebb ornitológusa és vadászati szakírója. Madártani publikációival megelőzte híres barátját. Gyerekkoromban, esperes keresztapám hagyatékából, minden munkája megvolt könyvtárunkban. Kivált a Magyarország nappali orvmadarai-ra emlékszem és a Magyarország orvmadárfaunája címűre. De Pubival, amikor átmeneti, kurta időre grizzlymedvék és bölénycsordák nyomait kutattuk a bicskei prérin, gondosan áttanulmányoztuk Vadászati és madarászati emlékeimből című kötetét is. Tűrhetően írt az öregúr. Pubi ezért emlékezett Lakatos Károly nevére, engem viszont az fogott meg egyéniségében, hogy az országban talán először alapított vadászkutya-idomító intézetet. Elbeszélésemben többször említettem ezt.

Károly bátyám ebből élt, főúri kúriák megbízható szállítója volt. A népes családból nem barátkozott mással, csak keresztapámmal; bicskei plébános korában, az első világháború előtt, meg-meglátogatta a paplakban.

– Keresztapád mesélte – mondta keresztanyám –, hogy Károly bátyádat igazán mégsem a kutyák és madarak érdekelték, hanem a majmok. Hosszabb-rövidebb időre több városban is letelepedett, így került Egerszegre, ahol majomfarmot létesített. Ő honosította meg a bundermajmokat a Monarchiában. Idomított majmait szívesen vásárolták nemcsak a mutatványosok, a grófi családok is. Ezzel Károly gazdagra kereste magát. Majmaival oly sikert aratott, hogy bundertörzsét a drezdai állatkert is tőle szerezte be, pedig ott Alfred Brehm lett volna a vetélytársa. Így Németországnak tulajdonképp minden bundermajma Lakatos Károly tenyészetéből származik.

– Freud doktor említette apámnak – szólalt meg Purschi Lakatos Károly hajdani háza előtt Zalaegerszegen –, hogy a Lizzy majmot neki a drezdai állatkertből hozta egyik tanítványa.

 

Az a közel ezer német hadirepülő, amely – mint korábban szó volt róla – 1940. szeptember 15-én támadást intézett London ellen, szokatlanul erős ellenállásba ütközött. A szárazföldi légicsoport főhadiszállása 16 méter mélyen húzódott a föld alatt, hadműveleti terme 20 méter széles, két emelet magas volt. Park tábornok társaságában itt tartózkodott azon a délutánon Winston Churchill is. Megbeszélésre érkezett, a légiriadó kényszerítette le az irányítóközpontba. A Luftwaffe aznap szenvedte legsúlyosabb veszteségeit London fölött. Kivált az a Hurricane vadászgép tüntette ki magát, amely egymaga három Junkers nehézbombázót és hat Messerschmittet pusztított el a légtérben.

Lefújták már a riadót, Park tábornok melegen gratulált a Hurricane vadász pilótájának, amikor az utolsó Luftwaffe-raj visszafordult. Az utolsók közt is az utolsó Otto Wartha hadnagy majomjelvényes Messerschmittje volt.

– Azt az egyet szedd le még, Leslie fiam – mutatott föl az égboltra Churchill –, akkor meglesz a kerek tizedik győzelmed mára.

„Ez volt a legmelegebb napunk Anglia fölött – írta Otto Wartha hadnagy Seftsik Andrásnak és Pubi fiának Bicskére. – Különösen a 134-es Hurricane szorongatott meg a végén, kizárólag engem támadott. Lizzy most is szerencsét hozott rám, két könnyebb találattal a gép törzsén valahogy megúsztuk. De ha legközelebb megint találkozom azzal a 134-essel, az isten irgalmazzon neki.”

Pubi édesanyja és Lizzy majom akkor még élt.

„Kedves Ottó – válaszolta Seftsik András –, ha lelövöd Leslie fiam gépét, megöllek. Pubi jól van.”

 

Ifjabb Otto Wartha életének legszebb ideje 1943 bicskei nyara volt. A tizenhét éves fiú elérte már teljes magasságát; a csinos, karcsú, kék szemű kamaszra visszamosolyogtak a lányok.

Míg gyermekebbek voltunk, órák hosszat elnézte, ahogy asztalomnál képregényeket rajzoltam. Kedvet kapott rá.

– Most engedj engem rajzolni.

De Pubi nem tudott kitalálni semmiféle történetet.

– Ez nekem nem megy. Lemásolom, amit te rajzoltál.

1943 nyarán élénk társadalmi életet éltünk Bicskén. Központja az én Kossuth térre nyíló diákszobám volt. Ebéd után, hasonló korú lányok és fiúk, a teniszpályán gyülekeztünk; nem annyira a játék, inkább az együttlét kedvéért. Én különben pocsékul teniszeztem, tizenhat esztendős koromban verseimről és prózai munkáimról voltam híres baráti társaságunkban. Diáklapokban és a Komárom megyei újságban egy-egy munkám napvilágot látott néha; ez kétségtelenné tette a beavatottak előtt, hogy közismert költő leszek rövidesen, de legkésőbb két év múlva, érettségi után.

Ottó érdeklődéssel olvasgatta műveimet, és bár egy osztállyal idősebb volt nálam, nagy tekintélyt élveztem előtte. Nem utolsósorban szép könyvtáram miatt, amelyet, gimnazista viszonylatban, csakugyan gondosan válogatottnak lehetett mondani. Magyar és német remekírók sorakoztak polcaimon; engem egy-két éve kizárólag az irodalom és a zeneművészet érdekelt.

Ottó még többet változott. Nem viselt fekete inget már, színes fejű gombostűkkel nem jelölte többé térképén a német frontvonalat. Megkomolyodott, líraibb lett, révedezőbb.

– Azt hiszem, mégse hajóskapitány leszek, hanem orvos – jelentette ki. – Utálom a háborút. Énnekem gyógyítanom kell. De azért a hajókért, a tengerekért fáj a szívem.

– Légy hajóorvos – válaszoltam –, akkor együtt lesz életedben az orvostudomány és tenger.

– Te tudod nekem a legjobb tanácsokat adni – bólintott Pubi. – Lehet, hogy így lesz.

Pubi mindig talált polcaimon magának való olvasmányt. Heinéért kezdett lelkesedni, Thomas Mannért, Freudért.

– Tudod, ezeket nálunk nem lehet megvásárolni. Milyen szabadok vagytok ti magyarok, hogy tarthatjátok, hogy kiadhatjátok őket. Az én apám asztalos, eszébe se jutott soha, hogy valamirevaló könyveink legyenek otthon. Az igazi német írókkal nálad kell megismerkednem, Bicskén.

Szép kislányok forgolódtak társaságunkban. A csodálatos, kékesfekete hajú Gabriella, aki már akkor figyelemre méltóan zongorázott, két Aranka nevű hajadon és húgom féltucat barátnője.

Én is tanultam zongorázni, Gabriellával együtt produkáltuk magunkat összejöveteleinken. Pubi restelkedve rakta félre apjától örökölt tangóharmonikáját. Azonnal fölismerte, szonátázásainkhoz képest az a bécsi kedélyesség, mely az ő hangszeréből előcsalható, szánakozó elnézésben részesülhet legföljebb a mi körünkben. Gabriella nemcsak a zongoránál, nyelvtudásával is tündökölt. Alig titkolt vonzalom fűzött hozzá; kamasz verseim azon a nyáron túlnyomórészt hozzá szóltak. De Gabriellának Pubi tetszett.

Én akkor Kutrik Arankának kezdtem udvarolni, aki Babits Mihály és Bartók iránt nem sok érdeklődést mutatott, kis kék tejeskannájával ellenben a legkecsesebben tudott végighaladni vacsora előtt a főtéren.

Pubi Arankába is beleszeretett.

El kell ismernem, Ottó mindkét kislánynál sokkal tartósabb sikereket aratott, mint én.

Félvállról vettem. Érzelmeim bizonyára nem lehettek elég mélyek. Szerelmeimet nagylelkűen és férfiasan átengedtem Purschinak.

Ottó boldog volt. Ottót viszontszerették. Arra nem emlékszem csak, előbb Gabriella vagy Aranka-e.

A lányok rajongtak Ottóért.

Az idősebb Wartha írt olykor fiának a frontról, Leslie Londonból bicskei apjának már nem; jó másfél éve, hogy Nagy-Britannia és Magyarország közt beállt a hadiállapot. Pubi apja és Leslie – mint a háború végén értesülhettünk róla – szerencsére megkímélték egymást a nyugati légtérben, ezt Seftsik András bérmakeresztapámnak az utolsó pillanatban sikerült még elintéznie innen a Kossuth térről. Azt nem, hogy a szövetségesek partra ne szálljanak Szicíliában, s a német hadsereg el ne veszítse a kurszki csatát.

– Micsoda hadsereg – mormolta maga elé Purschi anglofil társaságunkban. – Rémes nekem ez a nép, Pista. Hogy oly büszkének kell mindig lennünk, mert Deutschland, Deutschland ugye über alles. Pedig én itt érzem jól magam, ez a vakáció nekem olyan nálatok, mintha egy teljes évre megfürödnék és felfrissülnék.

 

Ottóval Magyarországon 1948-ban találkoztam utoljára. A háború után visszalátogatott kamaszkora boldogságának színterére.

Pompás villában fogadhattam azon a nyáron. Basch Lóránt Olaszországba utazott április végén és megkért, lakjam pár hónapig városmajori rezidenciáját, ne álljon üresen.

Egy hétig volt vendégem Wartha Ottó. A háborút sebesülés nélkül átvészelte, fél évig katonáskodott mindössze. Az volt fő kívánsága, vigyem le a Hortobágyra. Debrecenig vonattal utaztunk. Valahol Nagyhegyes körül szálltunk ki egy parasztszekérből, amelyet Purschi bérelt a külvárosban fél napra. Végtelen pusztaság terült el szemünk előtt, sárga homokbuckák, aszályos fű.

– Látod, itt tudnék boldog lenni. Én az osztrák erdőktől és a hegyi legelők méregzöldjétől úgy vadulok, mint bika a vörös kendőtől. Engem fojtogatnak a hegyek. Emlékszel? Tengerész akartam lenni, amikor te még pilóta. Nem azért, mert harcias voltam valaha is. Én azt szeretem, ami sík, ahol nincs akadálya a képzeletnek. Tengeren, pusztán, ott érzem csak, hogy szabadon lélegezhetem. Mért van ez?

– Két szíved van. Egy osztrák és egy magyar.

– Utóbbi a nagyobbik. Anyámtól örököltem talán. Félek, hogy anyámtól mást is örököltem. Nem tudnád elintézni, mondd, hogy ide települhessek? Egy jó orvosnak hasznát vehetnétek ebben a tanyavilágban. Elvennék egy magyar lányt, magyar gyerekeim lennének.

Olyan évek jöttek sajnos, hogy Ottó nemcsak nem költözhetett, nem is látogathatott Magyarországra, több mint egy évtizedig. Aztán mi, régi barátai, lassan ki-kiutazhattunk hozzá. Kivált a csodálatos Gabriella kereste föl sűrűn, aki ugyan férjhez ment közben és két sikerült gyereket is szült, de a jó barátságot fenntartotta hajdani szerelmével.

Megnősült Ottó is. A vendégváró Stadt Haag-i villa azonban nyitva állt mindig magyar látogatói előtt.

Ottó egyre zárkózottabb, egyre komorabb lett. Akkor derült csak fel, ha mi állítottunk be hozzá.

– Most már jöhetnél Magyarországra.

– Most már késő – válaszolta szomorúan.

Esztendővel utolsó látogatásunk után, amikor doktor Otto Wartha ötvenedik születésnapját készült ünnepelni, Gabriella és férje elhatározták, meglepik régi barátjukat. Beültek autójukba – útlevelük rendben volt –, és arról beszélgettek Stadt Haagig, váratlan betoppanásuk milyen örömet szerez majd a Wartha-villában.

Nyomott, felhős idő volt aznap.

A doktor kora délután elküldte otthonról feleségét és nagyfiát. Megfürdött és megborotválkozott, majd ünnepi ruhát öltött. Hatalmas vihar támadt közben, a szél ki akart tépni ajtót-ablakot. Wartha doktor ezalatt asztalánál rövid levelet írt:

„Kedves Claudia, a padláson vagyok. Nem kell megijedni, a gyereket ne hozd magaddal. ha följössz. Én Magyarországon…”

Az aláírás nélküli levél nem volt befejezve.

Az orvos visszatérő felesége és Gabrielláék egyszerre érkeztek a bejárat elé.

– Hogy fog örülni nektek Ottó! Valamilyen meglepetést tartogat a születésnapjára, azért küldött el – ölelte át vendégeit Claudia.

Martha, a házvezetőnő rohant le sikoltozva a lépcsőn.

– Elkéstek, elkéstek!

Az eső kint alábbhagyott, de a szél még kegyetlenebbül fújt. Majdnem lesöpörte az odasietőket a padlásfeljáróról. A tetőtérben száradó fehérneműk egyik oszloptól a másikig csapdostak, lobogtak, zuhogtak. Egy földre hullt asztalterítő haragoszölden hullámzott a felrúgott szék mellett; fölötte forgott-lengett a doktor, nyakában hurok, süvöltött lába alatt a szél.

Tizenhat éves vagyok, 1943. július, előttem csaknem az egész vakáció. Percenként kinézek ablakomon, várom barátomat. Ablakom a Kossuth térre, Bicske főterére nyílik.

Bicske 8000 lakosú, gazdag nagyközség a Vértes lábánál, Budapesttől jó órányira, a villamosított észak-dunántúli vasútvonal mentén. Dombokra, völgyekbe épült, fekvése igen szép, különösen a szőlőhegyek felől. A dűlők és a helység közt náddal-sással szegélyezett halastavak terülnek el. A község hátat fordít ugyan a széles víztükörnek, de átveszi nyugalmát. Bicskén senki nem siet, Bicskén semmi nevezetes dolog nem történik. Amióta Windischgraetz 1849-ben itt fogadta az országgyűlés küldöttségét, mintha a történelem teljesen megfeledkezett volna róla, hogy ezen a tóvidéken egy lassan kisvárosnyi közösség éli a maga életét. Bicske csendben szaporodik, feltűnés nélkül gyarapszik. A járás székhelyét, Vált rég megelőzte már, mégsem igyekszik, hogy átvegye szerepkörét. Ha előbb-utóbb átveszi mégis, szinte észrevétlenül teszi majd. Ha város lesz – lesz az is –, józan közönyén sokat az se változtat.

Nevezetes szülöttei sincsenek Bicskének. Egyik utcáját Bogya Károlyról nevezték el. Bogya Károly, azt hiszem, főjegyző volt a községben. Ő testesíti meg a híres embert Bicskén. A többiek híre-neve Bogya bácsi bokájáig sem ér.

Ámbár, ki tudja. A piactéren, ahová kitekintek, Csokonai sétált valaha Kovács Sámuel rektorral. Kovács rektor Csokonai diáktársa volt és ide került Bicskére tanítónak. Afféle versfaragónak ismerték, kötete is jelent meg. Csokonait szerette, noha a jó cimborát, nem a költőt becsülte benne. Korholta állandóan, miért ír parasztos, rímes modorban ahelyett, hogy a komoly római formákat, például Virág Benedeket követné, vagy legalább Dayka Gábort. Csokonai többször megfordult Bicskén, hónapokig vendégeskedett Kovács Sámuel házában.

Csakhogy Bicskén mit sem tudnak erről. A Mány felé vezető úton torony maradványa magaslik. Arról sem tudják már, mi célra szolgált hajdan.

Az emeletes romház az ország legkorszerűbb csillagvizsgálója volt a szabadságharc előtt. Nagy Károly, az európai hírű matematikus építtette. A tudóst Batthyány Kázmér gróf hívta meg bicskei birtokára, uradalma jószágigazgatójának. Nagy Károly a csillagdát saját költségén szerelte föl, mintegy százezer akkori forintot költve műszerekre, könyvekre. A két-három kurta évben, míg megfigyelőtornyát, saját birtokát és a grófét nagy szakértelemmel igazgatja, bicskei háza az ország egyik szellemi központja. Gyakori vendége Kossuth, Deák, a leggyakoribb azonban Vörösmarty. Vörösmarty itt született, majdnem a környéken, Kápolnásnyéken, kedveli ezt a tájat, a bicskei bort. 1847-ben vitathatatlanul ő az ország első költője, Batthyány gróf mélységesen tiszteli. Birtokából két jobbágytelket ajándékoz neki. Igaz, ezt átváltoztatja életjáradékká, mégse kelljen a költőnek ekébe fognia Pegazusát – a kapcsolat azonban Vörösmarty haláláig megmarad a községgel; közel tíz éven át száz pengő forintot vett föl negyedévenként az uradalom pénztárából. Ilyenkor betért Nagy Károlyhoz, Batthyányhoz. Batthyány a főúri ellenzék ismert alakja akkor, a szabadságharc alatt a Szemere-kormány külügyminisztere, Kossuth rendíthetetlen híve. A forradalom bukása után emigrál, távollétében halálra ítélik, de az évi négyszáz forintot bicskei birtokának jövedelméből Vörösmarty akkor is megkapja.

Volt azidőtájt itt egy szép szőlőbirtok is, Tót István uradalmi számvevő szőleje. A gróf, Nagy Károly és Barsi József plébános gyakran átrándult ide a költővel. Barsi plébános Kossuth Hírlap-jában lázított az osztrák ellen. Windischgraetz később elfogatja: nyolc esztendőt tölt el – nehéz vasban – Olmützben. Fogságáról könyvet ír: Utazás ismeretlen állomás felé. De ezt Bicskén kevesen olvassák már.

Vörösmarty verset ír Tót István présházának falára. Sokáig mutogatják – sajnos, az új tulajdonos bemeszeltette.

Igen, ez is Bicske. Vörösmarty versétől itt megtisztítják a falat. Nagy Károly, akit halálakor az Akadémián Arany János búcsúztat, ebben a községben ismeretlen. Ismeretlen Vörösmarty is. Bronzba önteni méltónak a község urai egyetlen hírességet gondoltak csak: a templomkertből a nemrég elhunyt plébános, Grieger Miklós képviselő úr markáns arca néz vissza ránk egy zöldrepkényes oszlopzatról. Őrá még emlékszem. Talán az utolsó királypárti politikus volt, sokszor kiutazott Habsburg Ottóhoz meghányni-vetni az ország jövőjét. Bennünket is megajándékozott a királyfi dedikált fényképével, de apám nem kereteztette be.

Most Kerecsendi Kiss Márton Bicske költője. Nem indult tehetségtelenül. A Magyar Csillag-ban olvastam költeményeit. Aztán írt két forgatókönyvet, film lett mindkettőből: A harmincadik, Az első. Országos feltűnést keltettek, bemutatták őket Bicskén, a megyében mindenütt. Nem volt rossz szándékú munka egyik sem. Egy falusi tanító küzdelme cigány tanítványai felemelkedéséért, emberibb életéért – ez volt, amennyire halványan emlékszem, szociális igényű témaköre, de Kerecsendi gyenge embernek bizonyult, engedte, hogy indulatait kihasználja a jobboldal. Első filmjének hírhedt jelenetében úgy vágják pofon a hitvány zsidót, hogy áttörve a kirakatüveget, az utcára zuhan. Ő írta-e bele, beleíratták-e, nem tudom. Sodródott mindenesetre a legszélsőbb jobb felé, majd menekült a nyilasokkal együtt Németországba, meg sem állt Dél-Amerikáig.

1943-ban még híres ember, jártak hozzá Bicskére a két film szereplői, színész barátai, személyesen Páger Antal, aki fölfedezte, pártfogolta, és a többiek. Ez Bicskén akkor a legnagyobb szenzációnak számított, kikönyököltek az emberek az ablakba, úgy lesték, amikor az előkelő vendégekkel Pestről az autók begördültek Bicskére, és Kerecsendi háza előtt felsorakoztak. A kíváncsibbak csak úgy véletlenül arra sétáltak, bekukucskáltak kerítésén: talán megpillantják Apáti Imrét, autogramot kérhetnek Somogyi Nusitól, vagy elcsíphetik Szeleczky Zita legparányibb mosolyát.

Kerecsendi sovány, magas ember volt, költő mivoltát fekete, térdig érő zakóval hangsúlyozta. Lassú, nyugodt léptekkel vonult a temetősoron, megállt néha, a felhőket vizsgálta s egy-egy verssort jegyzett zsebkönyvébe.

Ő volt az első költő, akit testközelből láttam.

Költők jártak ugyan mások is Bicskére, őket azonban akkor még nem ismertem. A szomszéd Zámolyon élt Csanádi Imre, azidőtájt fess huszár inkább, mint költő, és Csoóri Sándor, aki kis híján bicskei diák lett.

A teniszpályán nyurga labdaszedő fiú futkározott, a gazdag Benjámin Olivér ügyvéd szegény pesti rokona. Adogatta a labdát Hőnigsfeld Mucinak és barátnőinek – ezzel szolgálta meg a nyári kosztot-kvártélyt az ügyvédéknél. De ezt már a Centrál kávéházban mesélte nekem Benjámin László – ő volt a mindig éhes rokon fiú.

Messze kanyarodtam. Könyöklök még az ablakban, nyüzsög előttem a hetipiac.

Itt lakunk, a Bicskei Takarékpénztár igazgatói lakásában. Öt szoba, három a térre tekint, az utolsó az enyém. Azon túl már a Takarékpénztár következik. Apám az igazgatója, foglalkozása tehát bankigazgató. Akkor még nem tudom, tízegynéhány év múlva emiatt burzsoá elemnek fogok minősíttetni. Nem annyira költői pályám során (annak során voltaképp soha), inkább amikor szüneteltetni leszek kénytelen ezt a tevékenységemet, az 1956-ot követő esztendőkben. Kivált a márianosztrai büntetés-végrehajtó intézetben, amely abban különbözött a többi azonos célú intézménytől, hogy itt főleg az osztályidegen elemeket csoportosították azidőtájt, a rokon letöltőházak rendtartó szabályzatához képest szigorítottabb körülmények között. Holott apám nem gazdag; telket, földet, házat sose tudott, nem is akart vásárolni. Bankársága abban áll, hogy egy részvénytársaság alkalmazottjaként hat-nyolc kishivatalnokot igazgat. Maga is hivatalnoki szamárlétrán jutott el idáig. Előbb könyvelője, aztán pénztárnoka lett az intézetnek. Négy éve áll az élén. Jövedelme, rangja körülbelül mint az állomásfőnöké, a postamesteré vagy a körorvosé. Szegények nem vagyunk persze, engem a tatai konviktusban, a piarista gimnáziumban taníttat, húgomat pedig az angolkisasszonyoknál, Pesten. Foglalkozásának elnevezése – bankár! – cseng csak igen rosszul majd, sőt gyanúsan az ötvenes évek folyamán, mintha legalábbis egy világvárosi bankház elnök-igazgatója, egy Rothschild vagy Lánczy Leó lett volna.

Most azonban, túl a második világháború félidején, apám foglalkozásának jövőbeni terhes következményeiről mit sem sejthetek.

Délután két óra van. Átvágva a piactéren közeleg végre barátom, Ligeti Miklós könyvkereskedő. Tulajdonképpen nyomorúságos vigéc, könyvkereskedőnek csak ő nevezi magát, mert szebben hangzik, mintha tevékenységi körét pontosan meghatározná. A Rákóczi úton lakik özvegy édesanyjával. A mama, Ligeti Manóné, varrónő, de ez is eufemisztikus foglalkozás megjelölés: ruhát ritkán varr; parasztszoknyákat, rékliket legföljebb. Ruha-és ágyneműjavító inkább, a kispénzű néposztály fehérnemű-foltozgatója. Ő a legolcsóbb szabásznő Bicskén; azt az egy-két varrólányt, akit segítségül felfogad, a legolcsóbb munkaerőpiacon toborozza, a cigánysorról. A cigánylányoknak annyit sem kell fizetnie, mintha parasztlányokat alkalmazna: így tud csak legolcsóbb lenni a főutcán és környékén.

Fia, Miklós, legjobb barátom, könyvekkel, papír-és piperecikkekkel házal. Reggel nyolckor két tömött aktatáskával indul útra. Van benne fogkrém, fogkefe, ceruza, szappan, WC-papír, kékítő. Sorra járja a házakat – a módosabb parasztokat, kereskedőket, hivatalnokokat, iparosokat – és ajánlgatja portékáit. Vesz föl megrendeléseket is. Egyszer hetente fölutazik a fővárosba, és beszerzi Báder bácsinak a tíz légypapírt, a hentes elemista gyerekének az ábécéskönyvet, három tucat Váncza sütőport Garzóéknak, a legújabb divatlapot a tiszteletes úr vénkisasszony lányának. De cipőfűzőt, szentképet (Ásványi tisztelendő úrnak) és körömkefét éppúgy árusít, mint ragasztószalagot, sorvezetőt vagy szeptemberben zsebnoteszt a polgári iskola tanári karának.

Miki, mert csak Mikinek hívja mindenki, fáradhatatlanul rója szülőhelyem utcáit. Ha elad egy könyvet is, a legújabb Zilahy Lajost például, már jó napja van. Még az se méltóságán aluli, ha egy borítékkal és a rá való bélyeggel ki kell gyalogolnia az Öregtószeg végére Mári nénihez, aki a jövő héten levelet készül írni katonafiának.

Miki mindenkit ismer, bejáratos mindenhová, bár az előszobánál vagy konyhánál nemigen szokták beljebb tessékelni. Kivéve nálunk. Apám kedveli, az úriszobában fogadja, Miki a bordó plüssfotelban foglal helyet. Ha ebédidőben érkezik, megkínálja süteménnyel, borral. Ha ebéd után, legalább cigarettával.

– Igazgató úr, jöttem megrontani a fiát! – állít be Miki. Apám tudja, Miki ilyenkor valami nagyon nem kötelező olvasmányt halász elő aktatáskájából számomra. A József Attila-Összest, a Thais-t vagy a Zarathustrá-t.

– Ezeket magának is el kell olvasni, direktor úr!

Apám sóhajt és fizet.

Miki fő jövedelemforrása a Takarékpénztár. Minden üzleti nyomtatványt, másolópapirost, pecsétviaszt, tintát, tollat, tollszárat ő szállít a pesti Posner vállalattól. A Posner küldené ugyan a vaskos üzleti könyveket, levéltömböket postán is, de hadd keressen valamit a nyomorult Miki. Apám inkább az ő közvetítésével rendeli meg, amit irodaszerekből egy községi bank fogyaszt.

Miki sovány, alacsony, negyvenes férfi, a legszegényebb zsidó Bicskén. Hitsorsosai lenézik, hogy semmire se viszi. Otthona mégis kimeríthetetlen kincsesbánya számomra. A Rákóczi úton lakik, sárga, kétszoba-konyhás házban. A két szobát a konyhán át lehet megközelíteni. A szobák egymásba nyílnak. Az első varróműhely és próbaterem. Középütt kihúzható, széles asztal, zsúfolva szabásra kész flanell- és vászonanyagokkal. Egy kisebb állványon – dobozokban – cérnák, színes szalagok. Az ablak előtt varrógép.

Leülni sehol nem ajánlatos, mindenhonnét ollók, varrótűk meredeznek, és kék, piros fejű gombostűk, a legváratlanabb helyeken beszúrva. Itt serénykedik a két, igen kétes tisztaságú cigánylány. A belépő úrfit – ez én vagyok – édes mosollyal fogadják. És én maradok is köztük, azaz a varrodában. A belső, kisebb szobába nincs mért benéznem. Az a legszokványosabb háló. Középütt két családi ágy összetolva (egyik Mikié, másik édesanyjáé), balról-jobbról éjjeliszekrény, és két ruhásszekrény még a fal mentén. Az ágyak lábánál asztal, székek, az ágy alatt éjjeliedény.

Amiért ide járok, a varrodában található. Egy állítható nagytükörtől és egy próbabábutól félig elfödve, szabásmintákkal teleaggatva ott fér csak el Miki könyvespolca, a másfél méter széles, födémgerendáig érő stelázsi, talán ötszáz kötettel megrakva. Csupa olcsó, fűzött vagy antikvár kötet, némelyike ívekre bomlott salátaként, a legnagyobb rendetlenségben. Felerészt franciák, tucatnyi Anatole France, a Bibliothéque-Charpentier puha födelű Maeterlinckjei, a Budé-sorozat néhány sárga borítójú latin költője (bilingvis), aztán a narancsszínű Garnier-klasszikusok. Mögöttük még múlt századi Olcsó Könyvtár kötetek, lejjebb a Nyugat-nemzedék szinte minden jelentősebb költője, Ady, Babits, Kosztolányi és a fiatalabbak is.

– Ez persze az én magánkönyvtáram, ezek nem eladók – szögezi le Miki minden alkalommal, de azért, ha nagyon szeretném egyiket-másikat, hosszas kérlelés után mégis mond értük valamilyen nevetségesen olcsó árat.

– Nem bánom, ezt a kettőt most eladom neked; tudom, jó helyre kerül. Jövő héten készülök Pestre, legfeljebb megvásárolom még egyszer.

Máskor szigorúbb:

– Vidd haza, olvasgasd. Ha megérted, ha két hét múlva is tetszik, akkor beszélünk majd róla, a tied maradjon-e.

Kis gyűjteménye így vándorol át lassan az én polcaimra. Gazdag vagyok, a vakációban két alsós diákot instruálok. Orbán állatorvos nyílt eszű fiát készítem elő latinból: száz pengőt keresek vele havonta. Ugyanannyit kapok Theibsz malmos butácska fiáért is. Ezek a pengők jobbára Ligetinél kötnek ki, vagy Liechtenstein könyvkötőnél. Nem szeretem a rongyos, széteső könyveket.

Bicskének van két gőzmalma, két vasútállomása, két takarékpénztára, református, katolikus elemije, polgári iskolája, katolikus, református, evangélikus temploma és zsinagógája, bőrgyára, gépgyára, kultúrháza – de könyvesboltja nincs. Igény sincs rá. Miki magyaráz:

– Nyissak üzletet? Ki jönne be hozzám? Egyszer valaki próbálkozott vele és belebukott. A palatáblát, az iskolai füzetet megvehetik a Hangyában vagy a szatócsnál. Könyvet ki keres itt? Az én üzleti sikerem titka, hogy házhoz megyek a portékával, hogy megmagyarázom a vevőnek, mire van szüksége, hogy rábeszélem őket egy-egy regényre is néha.

Rábeszélni Miki csakugyan tud. Gyakran elkísérem útjain, hallhatom. Beszól hozzám olykor, ha megpillant az ablakban:

– Kísérj el az Aranka gőzmalomig, most nem tudok beülni hozzád. Séta közben elbeszélgethetünk.

Kísérem boldogan, segítem cipelni tömött aktatáskáit, bár mindig némi röstelkedéssel engedi át az egyiket:

– Megszólnak. Engem szólnak meg. Mégse járja, hogy málhás szamara légy a község zsidajának.

A biciklijavító-műhely után, ahol a szép Krausz Éva áll mindig az ajtóban mosolyogva, találkozunk az új tanító feleségével:

– Pompás, hogy látom, nagyságos asszony. Hozom a befőzéshez a celofánpapírt. De tudja-e, hogy maga meg van már írva egy gyönyörű regényben?

A tanítóné nem tudja, mire akar Miki kilyukadni.

– Tegnap fejeztem be a Vörös és feketé-t, Stendhalnak, annak a francia írónak a regényét… Mit beszélek, hiszen tetszik ismerni, csak nem gondolt rá talán, hogy az a Mathilde benne, az a szőke, szenvedélyes lány, mintha magáról lenne mintázva!

Rózsika fölényesen mosolyog, mint aki Stendhalt – magától értetődik – töviről hegyire ismeri, bár a Vörös és fekete eddig valahogy elkerülte a figyelmét.

– Jól van, Miki, hozza el, ha nem nagyon drága. De adja be az új Bozzay Margitot is, mert A tizenöt éves feleség az valami csodálatos volt a múltkor.

Így ad el Miki egy Stendhalt és egy Bozzay Margitot. Így adta el a patikusnénak a Bovaryné-t, a trafikos Gemmel Ágikának a Copperfield Dávid-ot, mert szerepel benne egy Ágnes, aki ugyebár megszólalásig az ő hasonmása. A falu jegyzője, mondanom se kell, a segédjegyző vitrinjébe kerül. Bár ötleteivel Mikinek nincs mindig szerencséje. A Manon Lescaut-t a mészáros majdnem fejéhez vágja:

– Csak nem akarja bebeszélni nekünk, hogy az én feleségem egy ilyenféle?

– A tiszta ész kritikájá-t kellett volna eladnod neki, arról elhitte volna, hogy róla szól – mondom.

Miki titka nemcsak efféle ötletek sokasága. Az a könyv, amely a városi boltban öt pengő, nála csak négy nyolcvan vagy négy ötven. Ő, nyomorult ügynöki járuléka terhére, pár fillérrel – nagyobb tételeknél pár pengővel – mindig olcsóbb, mint a boltok, így tud olcsójános lenni, így tudja eltartani magát valahol a létminimum határán.

És persze a zsidótörvények esztendeit éljük. K. úrnál most látom először Szálasi blondelkeretes fényképét a falon, eredeti dedikációval K. úr számára: „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás! Szálasi.” Így szól a dedikáció. Azt hiszem, minden hívének ezt írja a későbbi Nemzetvezető.

Dehogy kapna már szegény Miki engedélyt üzlet nyitására. Akinek van, megél még belőle, sőt fejlesztheti is, mint Krammer szövet- és ruhakereskedő a főúton, aki ezekben az esztendőkben vont emeletet földszintes boltjára, s büszke betűkkel hirdeti a bejárat fölött (sőt csomagolópapirosán és arannyal a kalapok bélésvásznán is): EBN – vagyis Első Bicskei Nagyáruház.

A konkurencia tüstént felbőszül. Működik a templomsarkon is ruhabolt, kisebb ugyan, mint Krammeré, de tulajdonosa lecserélteti azonnal cégtábláját. Az újon ez áll: EBKN – azaz Első Bicskei Keresztény Nagyáruház.

Miki nem teszi ki magát efféle provokációnak. Igaz, az ő egzisztenciáját aztán senki sem irigyli. Rója tehát Bicske poros utcáit reggeltől napestig.

Ma délután két órára érkezik. Búcsúzunk egymástól. Megkapta behívóját. Indul munkaszolgálatra. Az erdélyi határra, a szovjet frontra-e, nem tudhatja. Nyugtatgatom: örülj, hogy zsidó vagy, a munkaszolgálatos a frontvonalak mögött ássa a lövészárkot, építi az erődítményeket. Mégiscsak biztonságosabb, mint rohamozni az első vonalban. Hidd el, inkább életben maradsz, mintha vitéz honvéd lennél, szemtől szemben az ellenséggel. Szomorúan mosolyog.

Miki életének én vagyok az értelme. Amit negyvenéves koráig fölhabzsolt, kapkodva összeszedett, mind nekem akarja továbbadni, mind belém akarja plántálni. Nekem sok a barátom, őneki én vagyok az egyetlen. Miki félrecsúszott költő. Életműve húsz vers, amelyet húsz éve csiszolgat, de még nem érzi tökéletesnek. Talán – saját költségén – kiadja egyszer. Tülekedni az irodalmi piacon, ezt méltóságán alulinak tartaná. Miki továbbá vallástörténész és filozófus. Hatalmas kézikönyvet tervez a világ vallásairól, kivált a zsidó és keresztény hitelveket illetve megsemmisítő kritikával. Mamája szalonjában mutatott egy kalapdobozt, az tele már a vonatkozó cédulákkal. Együtt az egész, meg kellene csak írni.

– Mikor, mondd, mikor? Akadna csak egy mecénás, aki másfél év gondtalan munkalehetőséget biztosítana. Vagy egy csinos nő, gazdag hozománnyal. Akkor talán. Esetleg írd meg te. Neked ajándékozom a jegyzeteket.

Én költő vagyok már. Novellista és kritikus azonkívül. Nem ismeretlen falusi tehetség. Fél tucat versem jelent meg eddig diáklapokban. Három elbeszélésem. A Tatatóvárosi Hírlap-ban minap írtam elismerő kritikát Tűz Tamás Tiszta arannyal című verseskötetéről. Igaz, ami megjelent, melléktermék csak. Legjobb munkáim kiadatlanok. Azokat a Magyar Csillag számára tartogatom. Ha elmennék Illyéshez, biztos vagyok benne, így fogadna:

– Örülök, hogy megismertelek végre. Több szonettedet olvastam A mi lapunk-ban. Rég kértem volna már munkáidat, csak nem tudtam címedet.

Én sem tudom Illyés címét, így eddig nem kerestem föl.

Mikivel erről beszélgetünk most. Mielőtt bevonul, el akarja rendezni dolgaimat. Két éve figyeli irodalmi tevékenységemet. Mondhatnám: az első házi feladatok óta. Ő már olyan iskolai fogalmazványaimban, mint Osztálykiránduláson Érsekújvárott vagy Mindenszentek napján a temetőben, észrevette az oroszlánkörmöket. Helyesli, hogy publikáljak végre fővárosi lapokban is. Miki: Flaubert – ő mondja –, és én vagyok Maupassant-ja.

– Vagy ha Flaubert nem vagyok is, te mindenesetre már Maupassant vagy.

Két éve biztat, két éve lelkesedik. Régi dolgaimat lapozgatva teljességgel megfoghatatlan előttem, ezekbe a gyerekes szamárságokba ez a negyvenéves férfi mit láthatott, mit képzelhetett bele. Bennem látta egyetlen tanítványát, aki megvalósítja mindazt, amit ő nem tudott? Pedagógiájának diadalmas eredményét érezte megtestesülve a serdülő diákban, aki voltam? Elvakította, hogy tekintélye volt, ha csak egy tizenéves kamasz előtt, aki emberszámba vette? Mutatna énnekem valaki ma afféle zöldfülűségeket, mint amilyeneket akkoriban elkövettem, alig hiszem, hogy biztatni tudnám.

Beszélgetésünk akörül forog: latolgatjuk, ki Magyarország legnagyobb élő költője. Míg Babits élt, eszünkbe se jutott volna kérdezni. Hosszú vita után most Szabó Lőrincben egyezünk meg. Miki gondosan legépelt munkáimból szigorú rostálással kiválaszt huszonöt költeményt és ugyanannyi versfordítást.

– Keresd föl még ezen a nyáron Szabó Lőrincet, ezeket bátran megmutathatod neki.

Egy órát marad még. Neki ajándékozom cserkészbicskámat. Nyelén rajta a morzeábécé. Övé lett zsebevőeszközöm is, az összecsukható villa-kanál.

– Jó hasznát veszed a táborban.

– Azonnal írd meg, mire jutottál Szabó Lőrinccel.

Többé nem láttam. Egyszer, 1944 elején, pár hétre hazaengedték még, akkor én Zalaegerszegen végeztem a gimnázium VII. osztályát. Mire megkezdődött az 1944-es vakáció, Miki ismét munkaszolgálatos.

Jó hónapra rá, hogy megyénkből is Auschwitzba irányították a zsidó lakosságot, lezárt szerelvény gördült át Bicskén. Valahonnét a Kárpátok felől érkezhetett. A vonat néhány percre megállt a kisállomáson. Valaki nekem címzett levélkét dobott ki egyik marhavagon ablakából. Aki megtalálta, elhozta.

„Visznek bennünket a halálba. Ahová anyáinkat, apáinkat már útnak indították. Ne feledd…”

Megismertem írását.

Szabó Lőrinc arcán semmiféle mosolya nem suhant át az örömteli felismerésnek, amikor bemutatkoztam. Úgy látszik, nem járatja A mi lapunk-at és nem szokta olvasni a Tatatóvárosi Hírlap-ot sem. Azért figyelhetett volna a Centrálban – gondoltam –, amikor Szerb Antal és Halász Gábor feltehetőleg megvitatta, költőnek vagy novellistának vagyok-e kiválóbb.

– Verseket hozott? – kérdezte tőlem.

Az Est-lapok Rákóczi úti székházában kerestem föl, 1943 júliusában. Bele se lapozott csinosan egybefűzött költeményeimbe, hogy minden más munkáját félretéve azonnal megismerkedjék a modern magyar költészet új nagy egyéniségével. Holott megjelent munkáimból, célzatosan, egyet sem tettem elé, oly természetesnek vélem, azokra úgyis emlékszik.

Az sem keltette föl érdeklődését, hogy – ugyancsak célzatosan – költeményes mappámba néhány Verlaine-és Baudelaire-fordításomat is becsúsztattam, olyanokat kizárólag, amelyeket ő is átültetett. Persze igen figyelemre méltóan, de az a négy Verlaine azért nekem valahogy jobban sikerült.

– Vaskos gyűjtemény – mondta Szabó Lőrinc –, keressen föl két hét múlva, addigra elolvasom.

A válasz lehűtött. Hazautaztam. Két hét múlva megjelentem ismét a Magyarország szerkesztőségében. Csöppnyi zavarral fogadott.

– Félórányi türelmét kérem. Be kell fejeznem holnapi cikkem diktálását. Addig üljön le itt a szobámban. Talál képeslapokat, újságokat, hogy ne töltse tétlenül az időt.

Ma már tudom, nem cikkét diktálta. Az alatt a fél óra alatt olvasott bele költeményeimbe.

– Mielőtt beszélgetünk a munkáiról, mondjon valamit magáról. Hány éves? Mivel foglalkozik? Hol él? Kik a szülei?

Elmondtam.

– Csak tizenhat éves? Idősebbnek néztem. A versei kicsit koraérettek. Bár most, hogy tudom a korát, néhány dolgot jobban megértek, mint olvasás közben. De őszintén sajnálom, hogy nem mondta már a múltkor, honnét jön. Most kétszer kellett fölutaznia. Ha tudom, hogy vidéki, nem verem költségbe, elolvastam volna azonnal a verseit.

Közben egy doboz gyufával játszott. Ujja és a doboz födele közé szorított egy-egy gyufaszálat, megpöckölte, a gyufaszál bukfencet vetett a levegőben s röptében gyulladt meg. Szabó Lőrinc láthatóan élvezte ügyességét. Én megbabonázva bámultam. Télen aztán, a zalaegerszegi leányzsúrokon, én is pöcköltem a gyufaszálakat, míg művészetről csevegtem Bőhm Marikával vagy Tóth Babyval – elvégre a költők így szoktak tenni, erről ismerhető fel, igazi költő-e valaki.

– Most nézzük a verseket. Ennek itt alcíme, illetve dedikációja van. „Gabriellának, mivel zongorajátékával is elbűvölt.” Tehát nemcsak zongorajátékával – tette hozzá lassan –, hanem mással is. Mivel mással? Ki ez a Gabriella?

Szörnyen fölényes voltam.

– Most éppen ő a szerelmem.

– Csókolództatok már?

– Magától értetődik.

– És még mit csináltatok?

Már zavarban voltam. Rebegtem valamit, hogy a költőknek rendszerint szokott múzsájuk lenni, aki, az esetek jó részében, ugyanakkor barátnőjük is. Dehogy volt barátnőm az a kedves bicskei kislány! Hol voltam még attól, hogy nekem barátnőm legyen? Az egészből annyi volt igaz, hogy Gabriella csakugyan szépen zongorázott (később zongaratanárnő lett), és a versben sem volt szó másról, mint zenéről. Egyébként az emlékkönyvébe másoltam bele pár héttel előbb, s esztétikai felfogásommal teljességgel ellenkezett volna, ha légies elvontságokon kívül a legcsekélyebb realitást is tartalmaz egy költemény. Lőrincet azonban kizárólag a konkrétumok látszottak érdekelni.

– Azt mondtad az imént, most éppen őt szereted. Vagyis szerettél mást is?

– Nem olyan nagy ügy.

– Izgalmas múltad lehet – mondta Lőrinc igen komolyan, vigyázva, hogy az irónia leghalványabb árnyalata se szűrődjék ki szavaiból.

Észre sem vettem, hogy pár perce tegez már.

Szerettem volna, ha magukat a verseket dicséri, nem a múltamat. De ő nem tágított a megkezdett témától.

– És hogyan szoktatok csókolódzni? Séta közben? Fekve?

Fölényem összeomlóban volt. Dadogtam valamit.

– Szűz vagy még?

Kegyetlenül röpködtek a gyufaszálak. Minden második lángra lobbant a levegőben. Évekkel később, amikor kapcsolatunk barátsággá mélyült, és Lőrinc alig emlékezett már arra a rövidnadrágos kamaszra, aki 1943 nyarán fölkereste, egyik levelemben felidéztem neki hajdani találkozásunkat.

Azonnal válaszolt:

 

 

Ügyetlenül fogalmazhattam levelemet, amelyben első beszélgetésünket Lőrincnek 1949-ben felidéztem. Nem kellett volna védekeznie előttem. Zavarba hozott, ez igaz, de sem akkor, sem később, a legcsekélyebb mértékben sem éreztem szavait bántónak. Úgy beszélt velem, ahogy előtte senki. Kitűnő lélektani érzékkel azt mondta, amit kellett. Kamaszkorom legfogékonyabb esztendeiben találkoztam vele. Okos, hasznos tanácsokat adott. Nagyképűségemet bölcsen lefaragta, bizonytalanságaimat jó irányba terelte. Ha nem az lettem volna, aki voltam, talán hibáztathatta volna magát, de velem akkor épp így kellett beszélni.

– Verseid még vértelenek – folytatta Lőrinc. – Egyetlen erényük, hogy formaérzéked, korodhoz képest, szokatlanul biztos. Antik metrumaid szinte hibátlanok, a rímes darabok se döcögnek. Ez jó iskola, de nem elég. Látom, lefordítottad Révai Miklós latin elégiáját a tatai patakhoz. Ilyenek eredeti verseid is. Mintha neolatin költőket olvasnék magyar fordításban. Szépen csengő sorok – semmi, vagy csak konvencionális tartalom. A múlt héten kitört dolgozószobám ablaka. Van otthon üvegvágóm, egy-két tábla üveg is akadt. Én akartam beüvegezni, igen figyelmesen, lassan vágtam, mégis elrepesztettem mindkettőt. Ki kellett hívatnom egy szakembert. Vídia acéllal dolgozott, elsőre sikerült neki. Figyeltem, nem értettem. Hiszen én is így fogtam hozzá.

– Dehogy így – mondta az öreg. – A szerkesztő úr a szemével vágott. A jó mester a fülével vág. És – tette hozzá – az ujjával hall. Aztán a maga finom acélja se megfelelő. Túl jó üvegvágáshoz. Előszörre, másodszorra megjárja, harmadszorra már csorbul. A jó acélon mindig rontani kell egy kicsit, hogy használatra megfelelő legyen. Ami túl jó, az túl rideg. A kicsit rosszabb, az a jó. Bicskában is, késben is.

– A költészetben is – tette hozzá Lőrinc. – A túl hibátlan forma sokszor túl feszes. Kicsit ronts rajta, lazítsd föl. Ne a füled gyönyörködjék a ritmusban. Úgy látom, te tökéletes verseket akarsz írni. De ritmusokat ujjaiddal kellene hallanod, úgy, ahogy Goethe a kedvese hátán. Tartsd ujjadat az élet ütőerén, abban van a metrum, nem a verslábakban. Szoktál táncolni?

– Utálom a limonádé tánczenét.

– Futballozni?

– Sose voltam futballpályán.

– Rosszul teszed. Járj tánciskolába, ott ismerkedj a lányokkal, ne költeményekből hámozd ki, milyenek. És ha sportolsz, az sem árt. A szénaboglyában pedig ne Babitsot olvass, hanem lányokkal csókolózz. Most pedig kísérj el, meghívlak ebédre.

Már a Rákóczi úton:

– Mit csinálsz délután?

– Könyveket vásárolok. Fölírtam negyven címet, megpróbálom fölhajtani őket az antikváriumban.

– Csupa jó szerző – mondta Lőrinc, átfutva a listát. – Mégis, ajánlom, ne német és francia klasszikusokat olvass, másra lenne szükséged mostanában. Vedd elő például Erdélyi Józsefet. Kissé egyoldalú érdeklődésedet valami egyszerűvel, természetessel kellene ellensúlyoznod. Erdélyi egyenetlen költő, de neked most hasznodra válnék. Csak eszedbe ne jusson elmenni hozzá, pláne tanácsait kérni. Gonosz, buta ember. Mégis jó költő, vagy inkább jó volt. Próbáld meg.

Ebéd közben:

– Nem kérdeztem még: te zsidó vagy?

– Csak filoszemita.

– Ne haragudj, nem azért kérdem, mintha csökkentené értékedet szememben, ha zsidó lennél. De úgy tapasztaltam, az olyan élénkség és koraérettség, mint a tiéd, a túlfinomult, nagypolgári zsidók sajátsága rendszerint. Több zsidó barátom van nekem is. A koraérettség egyébként nem baj, csak vigyázni kell vele. Kamasz emberekben, fiatalokban gyakran hihetetlenül sok energia feszül. Ez az energia nemegyszer értékesebb, mint a mögötte álló intellektus. Ugyanez az energia igen érdekes, értékes, olykor zseniális első könyvre készteti őket. Később, amikor a kezdeti túlfűtöttség levezetődik, derül ki aztán, hogy mégse tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Elkallódnak, elhallgatnak, szerencsétlenek lesznek. Vagy érdektelenek.

Az első körúti antikvárium előtt megkérdezte:

– Mennyi pénzt hoztál magaddal?

– Háromszáz pengőt. Retúrjegyem van már.

– Akkor, úgy látszik, a pénz értékéről sincs fogalmad. Amiket fölírtál, jobbára elég drága kiadvány. Negyed részét ha meg tudjuk vásárolni a listádnak. De majd segítek neked, ismerem az antikváriust.

Délután háromra járt az idő, tizenegy óta beszélgettünk.

– A Livius már megvan – emelt le a polcról egy sorozatot. – Hogy állsz a nyelvekkel? Érteni fogod?

– Remélem.

– Lássuk. – A XXII. könyv 5. caputja nyílt ki a kezében. – Olvasd, fordítsd.

Consul perculsis omnibus ipse satis, ut in re trepida…

Elég szabadon fordítom, mert megállít.

– Nem Faludy György-féle átköltést kérek, tessék szó szerint. Milyen alak az, hogy perculsis omnibus?

– Ablativus absolutus.

– Ut in re trepida?

– Tekintethatározó: a nagy ijedtséghez képest.

– És a mondat végén az evandum esse?

– Oratio obliqua. A hortaturtól függ.

– Így már más. Mégis érted. Bár Livius könnyű szerző – teszi hozzá, el ne bízzam magam.

Két kis Insel-kötetet maga választ ki nekem. Stiftert és Droste-Hülshoffot. Egyik sem szerepel kívánságlistámon.

– Németül tudsz?

– Schillert, Heinét és Goethét már fordítottam.

– Akkor hogy magyarítanád ennek a versnek a végét – üt fel egy Goethét –, Ich bin ein Narr auf eigne Hand?

Átfutom a rövid epigrammát, értem, a befejezést mégse tudom visszaadni.

– Talán az az értelme – tűnődik Lőrinc –: Bolond a maga szakállára.

Aktatáskám lassan megtelik. Lőrinc most cukrászdába hív. Sokat kérdez, voltaképp vizsgáztat. Nemcsak irodalomból, bár abból is jócskán. Minden érdekli. Otthoni körülményeim, a tatai gimnázium, lázadásaim története, miért vagyok ateista?

Délután hatig vagyunk együtt. Vonatom indulásáig.

– Most már elárulom, hogy mért faggattalak ilyen sokáig. Van egy veled majdnem egykori fiam. Lóci. Verseimből ismerheted. Jóeszű gyerek, de szétszórt kissé. Minden érdekli, csak az iskola nem. Értelmes, céltudatos diáktárs kellene mellé, aki együtt tanul vele, átveszi vele a leckéket, serkenti. Vagyis egy állandó instruktor. Lenne kedved hozzá? Fölajánlom neked, lakj nálam szeptembertől. Nyilván átiratkozhatsz Lóci gimnáziumába. Kosztot, kvártélyt kapsz nálam. Szüleidnek írok majd, hiszen nem egyedül te döntesz ebben. Ha pedig elégedettek leszünk egymással, megtarthatod nálunk lakásodat később, egyetemi éveidben is.

Szegény apám – rég meghalt már – élete legnagyobb ostobaságát követte el, amikor hallani sem akart arról, hogy Szabó Lőrinchez költözzem. A költők éhenkórászok, miféle cigányéleted lenne ott? Nyakunkban a háború, bombázzák majd Budapestet, jobb neked minél távolabb a fővárostól.

Pedig életem alighanem egészen más fordulatot vesz, ha, mint az ifjú Szabó Lőrinc Babits lakásában, én Lőrincében tölthettem volna legfogékonyabb esztendeimet. Ez lett volna számomra az egyetem, nem a bölcsészkaron töltött évek.

De 1943 szeptemberétől elő volt készítve már helyem egerszegi nagybátyámnál. A gimnáziumot Zalaegerszegen folytattam.

Néhány levelet, abban az évben, váltottam még Lőrinccel. Iszonyú szamárságokat írhattam, elhalmozva naiv kérdéseimmel, beszámolva olvasmányaimról, új munkáimról, a kisváros életéről, szerelmeimről. Néhányszor, igen türelmesen, válaszolt. Levelei pedagógiai remekművek voltak mindig.

– Ahogy minap is írta nekem Szabó Lőrinc – szoktam kezdeni a beszélgetéseket Zalaegerszegen lányokkal, barátaimmal. S pöccintgettem a gyufaszálakat. Levélváltásunknak ez a része, sajnos, elhamvadt a háborúban. Szabó Lőrinccel évekig nem találkoztam.

Már 1945 elején Pestre jöttem ugyan, elvégezni az egyetemet, de valami szemérem és büszkeség visszatartott, hogy azonnal fölkeressem. Csak ha én is nagy költő leszek már, akkor állítok be hozzá: Emlékszel-e arra a diákra, akivel hajdan fél napon át sétáltál Budapesten? Én vagyok az. És eléje teszem első könyvemet.

Ezt szerettem volna, de ehhez előbb illett volna folyóiratokban is publikálnom valamit. 1947 nyarán, húszéves koromban éreztem úgy először, hogy érdemes talán próbálkoznom. Elküldtem verseimet a Válasz szerkesztőségébe. Igen gyorsan, talán két hét múlva, megérkezett a válaszlevél. Már a következő számban közölni fognak.

A levelet Szabó Lőrinc írta.

De ez életem következő fejezeteinek története.

– Fegyverük van? – kérdezte a főhadnagy a pesti hídfőnél.

1956 novembere. Utoljára találkozom Szabó Lőrinccel. Az Írószövetség elnökségi üléséről kísérem hazafelé. Autóbusz, villamos nem közlekedik, a Fasor és a Volkmann utca közt jó háromórás a gyalogút. Sétatársam engedi, hogy cipeljem nehéz aktatáskáját.

– Gránát, efféle? – irányul ránk nyomatékul két géppisztoly is.

– Nem foglalkozunk tűzfegyverekkel – próbálja csillapítani a tiszti különítményeseket Szabó Lőrinc.

Négyen kerítenek bennünket körül, tapogatják zsebeinket.

– Kinyitni azt a táskát!

Tömve költőtársam versfordításaival és A huszonhatodik év gépiratával. Órája szolgáltattam vissza, nálam volt – betekintés végett – október óta.

– Röplapok?

– Éppenséggel… – kezdem bizonytalanul.

A parancsnok beleolvas:

 

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, húsodba írtam a verseimet, húszévi csöndbe, hogy leplezzelek s ne derüljön ki szívünk drága titka.

 

– Komoly emberek és ilyen marhaságokat firkálnak – adja vissza undorodva a paksamétát a főtiszt. – Na, siessenek haza, sötétedés előtt. Ne találkozzunk másodszor.

– Azt gondolta, te írtad – évődik Lőrinc.

– Mért, nem lehet kinézni belőlem, hogy néhány szonettet én is össze tudnék ütni?

– Komoly emberekről volt szó az imént. Rólam állíthatta elsősorban.

– Csak mert szemüveget viselsz. De ne haragudj, irodalomértő ávéhás percig se hiheti, hogy egy ötvenes évei végét taposó matuzsálem lányokra, nőre egyáltalán gondolhat még.

– Várd ki, leszel te is hatvanas öregúr. Szeretném olvasni akkori verseidet.

A Széna téren járunk már. Nyitott páncélautók jönnek szembe. Kerülgetjük az ellenállás omladékának maradványait.

– A zsarnokság mindig ostoba – mutat Lőrinc a szétlőtt házakra. – Végső fokon mindig ostoba. Az értelem ebben reménykedhet. Egy zsarnok lehet jó taktikus, de mindig rossz stratéga. A pillanatnyi célért habozás nélkül feláldozza a távolabbit. Győz a jelenben, következésképp elveszti, amivel áltatja magát, csal bennünket, saját jövőjét.

A Városmajor előtt visszatér korábbi témájára.

Verset készül írni a forradalomról. 56-ról, igen. A Szózatét parafrazeálja. Néhány sort elmond belőle. Az alapgondolatra emlékszem csak: a sírt, melyből nemzet kel föl, ujjongó népek veszik körül.

– Pompás, de az ötlettel játszott már valaki. Véletlenül akadt kezembe múltkor Vajthó tanár úr Magyar költők-je. Közlésre érdemesíti Palágyi Lajost is. Valamelyik epigrammáját, alighanem az első világháború után keletkezett, azzal végzi: a sírt, hol nemzet süllyed el, koncra éhes hiénahad veszi körül.

Szabó Lőrinc izgatott lesz.

– Szerepelek abban a gyűjteményben. Nem emlékszem Palágyi költeményére, de abból a témából, remélem, jobb verset írok azért.

– Biztos vagyok benne.

Meg-megállunk, Szabó Lőrinc szíve tájékát markolássza – hányszor láttam nála ezt a görcsös mozdulatot könyvtárszobájában beszélgetve is!

– Mintha lándzsák fúródnának a szívembe. Ez visz el végül, az angina pectoris. Néhányszor próbálkozott velem, ott jártam a határvidéken, de visszahoztak. Te mit gondolsz, van valami azon túl?

– Tudhatod, mit gondolok.

– Kíváncsisággal meghalni, ez kínálkozik valamilyen utolsó vigasznak talán. Élményként, éberül várni tulajdon elmúlásunkat. Az biztos – fűzi hozzá tűnődve –: ott más lesz a tér, más az idő. Ha van irgalom az Univerzumban, amit élve lehetetlen elképzelni, arrafelé személyes tapasztalattá válhat. Nagy kár csak az, hogy nem számolhatunk be róla, miféle isten vagy ördög vár odaát.

A Városmajor szélén javaslom, pihenjünk meg egy padon. A pad körül puha, sáros a föld.

– Nézd, itt járt a sátán – mutat lábunk elé rekedt, kurta nevetéssel.

A süppedékeny talajban élesen kirajzolódó patanyom.

– Akkor lesne ránk a bokor mögül. Mégsem érzem a kénkőszagot. Aztán az ördögnek lehet patája ugyan, de az egyházatyák nem említik, hogy patáján patkót visel. Nem gondolod, lovas kocsi állhatott félre itt, a parasztok sűrűn hordják föl mostanság termékeiket vidékről.

– És ha ennek ellenére mégis Belzebub? – vizsgálja Lőrinc félkomolyan a zöldsövényt.

Valami surran-villan. A bozótban egy karcsú kis menyét kérdőjellé merevedő teste.

Odább, a betonút szemközti oldalán kocsmaajtó csapódik szélesre, négy-öt részeg bukkan elő kurjongatva. A vazallus kormány vattakabátos önkéntesei a park homályában ólálkodhattak eddig – villámgyorsan megjelennek.

– Oszolni azonnal – ordít usankás hangadójuk. – Tilos minden csoportosulás!

Szabó Lőrinc sóhajtva tekint az égre.

Gyülekezési engedély nélkül tüntető csillagok töltik be a menny Bem József terét.

Gyertyaszentelő Boldogasszony reggelén vijjogva bombázták Etyek nagyközség belterületét a stukák. Értelmetlen haditett volt, akár tájékozatlanságból rendelték el, akár zavarosan rövidlátó stratégia követelményeként.

– Nem úgy ismerem Wöhlert, hogy efféle parancsot kiadott volna – állapította meg apám, aki Hitler több mint százharminc tábornokának nevét-beosztását, minden nyugati s keleti hadosztály pillanatnyi helyzetét naprakészen számon tartotta, s amíg járathatta fél tucat napilapját, hallgathatta a londoni rádiót, aránylag hibátlanul tudta is.

– Nem nézett utána talán, errefelé testvéri svábok laknak – vitatkozott vele házigazdánk, a környék legtekintélyesebb szőlősgazdája, aki a többi, kezdetben se túlzottan buzgó népi némettel egyetemben mind kevésbé bizakodott: csodafegyverek vagy égi csoda ezt a világégést Goebbelsék egyre hisztérikusabban ígért végső győzelmévé változtatják.

– Lehet – kockáztattam meg –, bennünket büntetnek.

Az út mentén, a járdák széléig húzva, tetemek százai hevertek. Főként kutyák, tehenek, disznók – a szerencsétlenek a lecsapó légi kötelékek első félelmetes szirénahangjára nemigen rejtezhettek volna borospincékbe, árkokba. Ahogyan égő istállóikból, ólaikból remegve kitörtek, úgy pusztultak nyomorultul néhány utcasarokkal odább. Tőlük gondosan elkülönítve az emberek, felnőttek-gyermekek. Akiket családjuk fölismert, már az udvaron vagy a szobákban kiterítve. Sokan azonban – dermesztő hideg volt –, vérükbe fagyva, úgy-ahogy letakarva, közterületen még. Az alig háromezer lélekszámú Etyeken tízezer menekült szorongott, elsősorban a közelszomszéd Bicske teljes lakossága.

Bicskéről december közepén kezdtek menekülni a németek. Anyám szellőztette utánuk a szalont; előttünk, a Kossuth téren, visszavonulásra készülődő komor tüzérek, és útra készen a teljes hadikórház, sürgölődő, fekete parolis orvosaikkal. Egy orosz ágyú közelgő mély basszusát egész nap hallani lehetett már.

Zongorának az ablaksorral szemben állt. Az az ostoba kamaszötletem támadt, játszom a csüggeteg SS-eknek valami indulófélét, hamarább fölkerekednek tán. És ha indulót, magától értetődik, zsidó zeneszerzőtől. Ilyen egy akadt kottáim között, Mendelssohn válogatott munkáinak zöld kötésű gyűjteménye.

Feléig se jutottam a Schnell und beweglich-nek, amikor hallom a veranda felől: Entschuldigung, majd wunderbar, wunderbar! Ma reggelig négy freiburgi felcser volt beszállásolva hozzánk. Ők felejtettek volna itt valamit? Hallom anyámat is, nem érti sehogy, mit kívánnak tőle. Kisietek, hogy tolmácsoljak. Délceg SS-Gruppenführer áll az ajtóban.

Elnézésünket kéri, van még egy-két órájuk az indulásig. Oly szép zenét hallott imént ablakunk alatt, hogy arra gondolt, nálunk töltené ezt a kis időt. Már amennyiben megengedjük.

Bevezetem az úriszobába.

– Dohányzik?

– Oh igen.

– Kis konyakot?

– Köszönöm, jól fog esni.

Anyám előhalássza a palackot, én felnyitom a cigarettásdobozt.

– Ne zavartassák magukat, kérem. De hát hová tűnt a kedves húga? Vagy nővére? – fordul felém.

– Nincs testvérnéném – válaszolok ridegen.

– Das ist nicht möglich! Előbb oly kedvesen zongorázott még.

– Erre gondol? – folytatom Mendelssohn karakterdarabját. – Az oroszok népi hangszere a balalajka, a skótoké a duda, a németeké ugye a zongora?

– Hát ön játszott? – néz rám csalódottan, már-már dühösen.

Most értettem meg szegény rajparancsnokot. Elképzelni se tudta, ha idegen ablakon, megszállt országban, valami csábító zene szűrődik ki, ne egy csinos kislány, egy szerelmes asszony ujjai futkározzanak a billentyűkön, aki őrá, őrájuk vár, ölelő karjaival is nyilván, hogy könnyebbé tegye a vitéz katona búcsúját ettől az eddig igazán kellemes országtól. Most pedig egy pelyhedző bajszú gimnazista legény lapozgat fölényesen a kottában.

Külön szerencséje annak a meggondolatlan kamasznak, hogy a bicskei SS-hadosztály nem minden gruppenführere érzékeli a különbséget Wagner és Mendelssohn művészete, szelleme közt.

Cigarettáját elszívta azért, felhajtotta sietve a konyakot.

– Ön elég felnőtt már – kapta magára köpenyét. – Helye a fronton lenne. Ilyen korú fiatalemberek nálunk rég hazájukat szolgálják a hadseregben. Ezért fogunk győzni. Auf Wiedersehen!

A viszontlátás elmaradt. Karácsony délelőttjén Tolbuhin csapatai ellenállás nélkül bevonultak Bicskére.

Kezdtünk reménykedni: a hadműveletek számunkra véget értek. Szobáinkba, a négy horogkeresztes doktortanonc helyére negyven vörös csillagos főtiszt költözött. Örömünkre megtűrtek bennünket is a házban, estig a konyhában, éjjelente pincénkben. A téli tüzelő tetejére terített matracokon ott alhattam apámmal, anyámmal. nagyanyámmal, húgommal. Oda szorult hűséges cselédlányunk még, Irénke.

Tolbuhin és Malinovszkij hadosztályai közben körülzárták a fővárost. Míg Karl Pfeffer von Wildenbruch vezénylő tábornok egyre kétségbeesettebben védekezett, mi Bicskén aránylag békésen megvoltunk, a hozzánk beszállásolt főtisztek egytől egyig a legfelsőbb törzskarhoz tartoztak; jelenlétük, tekintélyük viszonylagos védettséget biztosított számunkra a súlyosabb atrocitásokkal szemben.

Apám hátába az első órákban dobtáras géppisztolyt nyomtak ugyan, de előző német vendégeink jóslatával ellentétben se ki nem végezték burzsuj bankigazgatóként, se Szibériába nem hurcolták. Átkísérték a Takarékpénztárba s kinyittatták vele a páncélszekrényeket. Ott őrizte apám a községünkből nyáron elhurcolt zsidók aranytárgyait, ékszereit, értékpapírjait. Deportálásuk előtt ezeket – hivatalos tanúk jelenlétében – be kellett szolgáltatniuk. Apám a gondosan és névre szólóan becsomagolt márkás órákat, ezüstneműt, valutát pontos jegyzék és elismervény-másolat kíséretében lelkiismeretesen elraktározta és hősiesen megvédte németektől-nyilasoktól, hogy amikorra munkatáboraikból tavasszal a családok hazatérnek majd (remélhetőleg egészségesen), hiánytalanul visszaadhassa nekik.

Most Napóleon-aranyat, ékszereket, mindent zsákokba rakatott egy kék parolis őrnagy, s átvitette páncélautójába. A bank hat írógépét úgyszintén. (Egyiket, néhány utcával odébb, két liter szilvapálinkáért másnap visszaválthattuk.) Apám erélyesen tiltakozott, akkor géppisztolysorozatot lőttek feje fölé a mennyezetbe. Hullt kabátjára a vakolat – ezután tovább nem tiltakozott.

– Vojennaja kontribucija – jegyezte meg tárgyilagosan a csomagoló szerzsant. Ami, ha jól értette apám, azt jelenthette magyarul, hadizsákmány vagy hadisarc.

Szobáinkból még perzsaszőnyegeink jutottak hasonló sorsra; ezek egyrészt a T–34-esek motorházára kerültek, be ne fagyjon a hűtővíz éjszaka, másrészt a tankokba, hogy otthonosabbá váljék belső terük.

– Nagy szamár volt ön, igazgató úr – jegyezte meg esztendővel később Theibsz malmos, amikor működni kezdett ismét a bank. – Ha ezt a kincset annak idején fölszállítja Pestre vagy jól elrejti, kutya se kereste volna magán soha. Emeletes villája lehetne most a Rózsadombon, bebútorozva, nem kellene itt gürcölnie.

Apám válasz nélkül hagyta Theibsz malmos megjegyzését, miként az akciót irányító major szavait is. Az őrnagy folyamatosan magyarázott valamit csomagolás közben. Szót se tudtunk még oroszul, de mondandója értelme az lehetett csak, tartsuk megtiszteltetésnek, hogy a fasiszták végső vereségéhez efféle hazafias cselekedettel hozzájárulhatunk.

Attól fogva, hogy a kék parolis különítmény túljutott a Takarékpénztár kirámolásán, az eleinte kissé fagyos hangulat határozottan szívélyessé vált. Anyám, húgom és Irénke reggeltől estig főzött-sütött a vezérkarra, nyersanyagról – a szükségesnél jóval bővebben – a 3. Ukrán Front beszerzői gondoskodtak. Ha anyám a reggelit, az ebédet, a vacsorát föltálalta, a ginyiral vagy kapitan sohase mulasztotta el, hogy bennünket is meghívjon tulajdon asztalunkhoz.

Családunkból apám volt kedvencük. Apámat egész életén át szenvedélyesen foglalkoztatták a háborúk. Kivált az első és második világégés. A rájuk vonatkozó szakirodalmat gyűjtötte és gondosan áttanulmányozta. Az olvasottakat kiegészítette gazdasági szakismeretével – közgazdaságtanhoz csakugyan értett, e témakörből cikkeket is publikált olykor megyei és országos közlönyökben. Ő azonban amatőr hadvezérnek tartotta még magát. Szívesen fejtegette nekem, egy-egy kibontakozó ütközet hogyan fog végződni. Jóslatai meglepően beváltak néha. Háromszor hallgatott rádiót naponta, a BBC-t, az Amerika Hangját elsősorban, de fogta Moszkvát és természetesen Budapestet is, hivatalából hazatérve pedig órákig bújta a napilapokat. Emlékezetében minden használható adat megragadt, a haditermelés mutatói, a hadosztályok helyzete, a csapatok felszereltségi foka, harcértéke, nemkülönben a földrajzi nevek. Ahogy számítógép gyűjti be s őrzi meg az információkat, a számtalan tudnivaló egységes képpé alakult s értékelődött az ő agyában is.

Következésképp a tengelyhatalmak győzelmét kezdettől elképzelhetetlennek tartotta.

Vendégeinket azzal hódította meg, hogy amikor néhány orosz (s ukrán) szó pár nap múlva ráragadt, meg-megkérdezte tőlük:

– Ggye tü ragyilszja (hol születtél), Pavel Georgijevics?

– Kaszimovban – felelte Pavel Georgijevics. – Kaszimov, Kaszimov – ismételte sóhajtva.

– Á, Kaszimov – csillant fel apám szeme. Emlékezett azonnal, mikor, milyen ütközetet vívtak ott. És már sorolta is a közeli folyókat: Oka? Moksa? Majd a környék városait: Murom? Gusz Hrusztalanij?

– Da, da – lelkesedett a lejtyenant, potyogtak a könnyei, hogy szűkebb szülőhazája ismerős neveit a barbár Bicskén viszonthallja.

– És te, Valentyij Alekszejevics?

– Kurszki vagyok – ütött mellére büszkén az afficir.

– Szejm, Donyec – kezdte apám ismét a folyókkal. – Obojany, Szudzsa, Lgov – folytatta a városokkal.

Elismerő csodálkozás morajlott az asztal fölött, a tisztek apám nyakába borultak.

– Erre inni kell – ölelgették, lapogatták.

Apám emlékezete állandóan szeme elé feszített haditérkép volt csakugyan. Újságjait Cholnoky Jenő Nagy kéziatlaszával együtt szerette olvasni, és ha pár percig csupán eltöprengett a csapatmozdulatok bonyodalmain, a frontvonal képét igen hosszú időre meg tudta jegyezni.

– Kis türelem még, Sztyepan Sztyepanovics – érzékenyült el a sokadik pohár vodka után a hálás ginyiral-lejtyenant. – Újévre visszafoglaljuk nektek Budapestet, aztán megyünk tovább. Te pedig feltöltheted megint sok-sok burzsuj pénzzel a bankodat.

– Hazafelé nem erre jövünk – tette hozzá jóindulatúan a kék parolis major.

Másként alakultak a dolgok, sajnos.

Hitler komolyan gondolta, hogy megvédheti fővárosunkat. Amikor belátta, hogy a nagy nyugati áttörés nem sikerült, hogy Model, Manteuffel és Sepp Dietrich végképp kudarcot vallott karácsonykor az Ardennekben, legalább a Dunántúlon sikereket akart fölmutatni. Manteuffel bárót és Modelt visszarendelte a Rajna mögé, akkori kedvencét, Sepp Dietrichet pedig, ezt a vezéri szavai szerint „brutális, belevaló fickót”, utolsó elit alakulata, a 6. SS-páncéloshadtest élén átirányította Magyarországra.

Míg a vezérkari részleggel mi, a közeli búcsú alig várt reményében, elképesztően dús asztalunknál naivan koccintgatunk, a Felvidék irányából és a Balaton mellől meglepetésszerűen erős német ellentámadás indul, hogy a Budapestet fojtogató 2. és 3. Ukrán Front ostromgyűrűjét szétzúzzák. Január 12-én kézre kerítik Pilisszentkeresztet, 20-án visszafoglalják Dunapentelét. Bicskén közelről halljuk ismét az ágyúszót. Félő, hogy amint Székesfehérvárra, ide is bevonulnak újra az SS-ek.

Tolbuhin ekkor kiürítteti az egész községet. Egy szál ruhában, térdig érő hóban, hátizsáknyi élelemmel így kerülünk a javarészt sváb Etyekre, ott húzódunk meg, nyolcezredmagunkkal az alig háromezer lakosú község borospincéiben, pajtáiban, szénapadlásain.

Közben Lengyelországból, a Dél hadseregcsoport élén, megérkezik Wöhler gyalogsági tábornok; Sepp Dietrichhel, az SS-Totenkopf és Wiking páncélos-hadosztályokkal Buda felé tör.

Etyektől Biáig tudni vélték, Otto Wöhler nem náci. Szálasiékkal gőgösen, foghegyről tárgyal – ha tárgyal. A hadi dolgokban tájékozott és aránylag körültekintő tábornok sohase követett volna el oly elemi hibát, hogy német repülőket népi németek sérelmére vet be.

Ezért érte váratlanul a községet – mindnyájunkat – a légitámadás. Igaz, a helység nemcsak velünk, bicskeiekkel volt agyonzsúfolva. Mellettünk az iskolában egy orosz különítmény pár száz, többnyire sebesült német hadifoglyot őrzött.

– Az oroszoknak szólt volna a bombázás? – tűnődött apám Etyeken. – Vagy a német katonáknak, hogy hitszegő-gyáván meg merték adni magukat? Esetleg mindnyájunknak: bizonyítandó, koránt sincs vége a háborúnak, itt vagyunk még?

Borosgazda házigazdánk is Sepp Dietrich bosszúját gyanította az indokolhatatlan akció sötét hátterében.

 

Én, amikor a stukák baljós motorzúgását meghallottam, valahol a tizedik szomszédban jártam élelembeszerző körúton. Akadt néhány ismerős, apám ügyfelei, akiktől némi kölcsönlisztet, krumplit remélhettünk.

Futottam lélekszakadva a legközelebbi pincébe. Már észleltem is az első gépfegyversorozatok tompa kopogását, a repeszbombák éles becsapódásait. Az utolsók egyike érte a dalárdavezető fiatal kántor házát: az ő pincéjében, pontosabban lépcsők alól nyíló kamrányi zöldségtárolójában sikerült megbújnom. Az épület üres volt, a háziak – malenykaja rabota: kicsi robot – sáncot ástak a község szélén. A téli répák homokágyán, almásrekeszek, hordóskáposzták oltalmában ketten kuporogtunk. Velem egykorú, vézna fiúcska surrant előttem az oltalmat kínáló raktárba, arcát alig tudtam kivenni a csukott lemezajtó mögött, a fényritka homályban.

A repülőbomba feltépte az ajtót, hallottuk: cserepek omlanak dübörögve, tetőgerenda roppan, de a gépek zúgása távolodott már. Menekültünk a szabad levegőre, el ne zárja kijáratunkat a ránk omló tető. Az udvaron mészpor kavarog még, a nagyszoba utcai fala járdáig leroskadva, tűz nincs azonban, az ablaksorral szemben, szilánkokra zúzott bútorok közt, nyitott fedelű, barna zongora áll sértetlenül. Az ugyancsak találatot kapott szomszéd iskolából az orosz őrség káromkodva tereli kifelé a hadifogoly németeket. Legtöbbje sebesült, bottal, ügyetlenül ácsolt mankóval vánszorognak, szánalmas batyuikat legtöbben a földön húzzák maguk után.

Az idétlen kamasz, aki voltam, az előbbi megrázkódtatástól zavartan, átgázol a törmelékeken s nem tudva, mit tesz, a zongorához ül. A tartón kiterített kotta: Die populärsten russischen Volkslieder; a tanító úr, úgy látszik, felkészült az új vendégek fogadására. Remegve, idegesen már játszom is, amit látok előttem, a volgai hajóvontató muzsikok szomorú dalát, az Ej uhnyemet.

Pincetársam kezemre csapja szinte a zongora födelét.

– Csak ezt ne! Bármit, csak ezt ne!

Dadogva mondja, magánkívül valamilyen félelmetes emléktől. Eddig, mint kutya a gazdáját, úgy követett. Magam se sokkal bátrabban rá se néztem azonban. Most szembe kellett fordulnom vele.

A 3. Ukrán Front előőrsei december közepén lépték át a váli járás határát. Ellenállásba nem ütköztek. A Szent László-patak hullámaival T–34-eseik aránylag könnyen megbirkóztak, a németek addigra visszahúzódtak Balaton melléki állásaikba. A Sztálin-orgonával felszerelt járművek öt perc múlva már a falu közepén dübörögtek. Bicske közelében, erdős dombsor alján feküdt ez a falu. A tankokat gyalogság követte. Nyomukban a Berija-brigád különítményesei.

– Nálatok hogy történt?

– Hozzánk valamivel később vonultak be – mondtam.

– Távolabbi céljuk Bicske volt, amelyet parancs szerint menetből kellett elfoglalniuk – válaszolta pincetársam, a kántortanító mészporos zongorájára könyökölve.

A fiút Csillagos Ádámnak hívták, esztendeje még ugyanabban a kisvárosban végeztük tanulmányainkat. Közelebbről azidőtájt alig ismertük egymást; én gimnáziumba jártam, ő kereskedelmibe. Felszínes kapcsolatunk heti zongoraóráinkon kezdett alakulgatni. Közös zenemesterünk előttem többnyire vele foglalkozott. Leckefeladatait így akaratlanul sokszor végighallgattam.

Ádám apja Máramaros és Beszterce-Naszód vármegye határvidékéről származott, ruszin családból, valami Dorna nevű településről vagy folyó melléki tanyáról. Ifjabb éveiben szervezett munkás volt, fia születése előtt iparos dalkörök lelkes tagja. Trianon után áttelepült a maradék országba, több dunántúli kisvárosban próbálgatva szerencséjét, így lett e szülőhelyemhez közeli falucska patkolókovácsa.

Arra vágyott, fiából tisztviselőt neveljen, vagy tanítót legalább. Úriembert mindenesetre.

– Tanítsa meg zongorázni a gyereket – állított be pár éve öreg tanáromhoz. – Nem akarok Liszt Ferencet faragtatni belőle, annyi pénzem nincs. De évzáróra tudjon néhány csinos keringőt, szép kis részleteket híres operákból, hogy ha meghívják jobb társaságba, odaülhessen ahhoz a hangszerhez. Másként néznek rá mindjárt. Elősegíti érvényesülését, ha a jegyzőkisasszonyok az ő kíséretével énekelnek.

– Vagyis hagyjam az unalmas Bachokat, a skáláztatást – nézett rám bocsánatkérően kedves tanárom, amikor elmesélte nevezetes találkozását az idősb Csillagossal. – Mit tehettem? Szegény ember vagyok, föl kell nevelnem két fiamat, rászorulok Csillagosék honoráriumára is. Ha nem vállalom, viszi máshoz csemetéjét. De mi maradjunk csak a háromszólamú invencióknál és a partitáknál.

Ádám barátom – szerencséjére – nem volt botfülű. Atyja se, csak egyszerű ember, akinek ízlését azok a régi-régi dalárdák, acélhangú kórusok alakították; nagyon kétes színvonalú mozgalmi nótáikkal többnyire rossz, néha azonban jó irányba is.

A gyerek júniusi növendékhangversenyünkön a Hazatérő vidám földművest játszotta, andante moderatóban, durvább melléütések nélkül. Az előadást lanyha taps követte, az öreg Csillagos fénylett a boldogságtól, jutalmul egy bicskei özvegyasszonytól réz gyertyatartós, fekete pianínót vásárolt fiának. A tekintélyes hangszert lovas szekéren szállították erdőszéli falujukba, a kovácslakás fő dísze s büszkesége lett azontúl.

Kamaszkorom idején szerettem kerékpározni. Nagyvakációim nyarain gyakran pattantam nyeregbe, olykor fél napra eltűntem otthonról. Ádámék falujában az erdész kislányához fűzött gyengéd kapcsolat, jártuk az erdőt, szelídített őzeket etettünk, barátkoztunk a rókákkal. Visszaúton be-betértem Csillagosékhoz.

Ilyenkor, némi unszolásra, odaültem családi hangszerükhöz, csiszolgattam az ifjú Ádám zenei műveltségét, aki a kedves, gondtalan, fülbemászó darabokat szerette és Sindingben, Griegben, Csajkovszkijban vélte megtalálni a zongorairodalom csúcsait. Én – sokkal jobban játszottam nála – próbáltam a fúgák és a barokk szvitek irányába terelni bizonytalankodó ízlését. Csillagos mester örült barátságunknak, nem hátsó gondolat nélkül; feleségének sokszor fejtegette, hasznos ez az ismeretség, révemen fia, ha elvégezte a kereskedelmit, bekerülhet gyakornoknak apám bicskei bankjába.

Ősz elején jártam otthonukban utolszor. Akkor közelgett már a front, megszakadt kapcsolatunk pár hónapra.

– Az oroszok nálunk is elszállásolták magukat – mesélte Ádám Etyeken –, jókedvű társaság érkezett, némileg ittasan, de annál barátságosabban. Apám, említettem talán, ruszin faluban született, gyermekkorában megtanult ukránul, idősödve is törte még a nyelvet, ő lett a falu tolmácsa. Tiszte némi kiváltsággal járt, lakásunk udvari szobáját megtarthattuk, a legénység asztalánál jóllakhattunk napra nap.

– Ahogy mi – vetettem közbe, mialatt a füstölgő községen át siettem ideiglenes szállásomra, szőlősgazda ismerősünkhöz, megnyugtatni mielőbb reszkető szüleimet: életben maradtam.

– Legfőképp azonban innunk, azaz vedelni kellett – folytatta barátom. – Sztálin, Vorosilov kérésére, engedélyezte: bevetés előtt minden harcost megillet egy deci vodka. „Ettől bátrabbak az emberek.” A rendeletet elég tágan lehetett értelmezni. Például támadásra reggel, délben, este készen kellett állni, ennek megfelelően a bátorság percre sem ernyedhetett. Nálunk sem ernyedt.

Anyám rántott levest főzött vendégemnek.

– A vigalom estefelé igen magas fokra hágott. Legnehezebben azt viseltem el, hogy két szerzsant ököllel verte a pianínó billentyűit. Szelíden közéjük furakodtam, és játszani kezdtem egy orosz népdalt: így kell bánni az ilyen hangszerrel, sugalltam.

– Zieht fest an, zieht fest an – dúdolta sváb házigazdánk az egyetlen orosz népdalt, amelyet ismert, még az első világháborúból. Persze németül csak. Mellesleg, néhány éve, slágerdarabja volt a berlini, bécsi rádiónak is, amikor magasan ragyogott a szovjet-német barátsági szerződés csillaga.

– Igen, ezt játszottam – sóhajtott Ádám. – A szobában temetői csend támadt. A nagy szakállú Alekszandr Ivanovics tenyerébe temette arcát, Lev Zaharovicsnak hullt a könnye.

– Harasó, harasó – tört ki a tetszés. Ölelgettek, simogattak, meg kellett ismételnem háromszor a produkciót. Sehogy sem akartak elengedni. De későre járt, sikerült átszöknöm aludni végre kisszobánkba. Alig bújtam ágyba: gránátostermetű, pirospozsgás óriás nő állított be, főhadnagyi rangot viselt, ha jól emlékszem. Anyámmal, apámmal értetlenül néztük, mit akarhat. Fölényes mosollyal odavetette, ne zavartassuk magunkat, ő is fáradt. Lavór vizet helyezett vöröslő kályhánkra, ledobálta ruháit, végigdörzsölte magát szappannal, szivaccsal tetőtől talpig, aztán felhajtotta takarómat, és anyaszült meztelenül mellém feküdt. Előbb azonban kihúzta revolverét bőrtokjából és tréfa nélkül meglengette orrom alatt.

– A művészeket mi megbecsüljük – tolmácsolta szavait engedelmesen apám. Ezért nem gurítom le a kölyköt a sezlonról, elférünk rajta ketten. De nem ilyen gyerekekhez vagyok szokva. Ha félreérti a helyzetet és hozzám nyúl, keresztüllövöm, mint egy kutyát.

– Ezt mondta, azzal bal oldalára fordult, már aludt. Én meg se mertem moccanni, azért valahogy elnyomott az álom, izgalmas nap állt mögöttünk.

– Izgalmas álmod is lehetett.

– Akármilyen, elég rövidre sikerült. Éjféltájban berúgták az ajtót, jött az imént említett dús szakállú, jótorkú Alekszandr Ivanovics és Lev Zaharovics.

– Artyiszt, artyiszt! – kurjongattak. – Gyere, te művész, muzsikálj nekünk. Kábultan tiltakoztam, a pucér barisnya csak morgott valamit, aztán legyintett, nemigen érdekelte tovább a dolog. A hatalmas Alekszandr Ivanovics Pavlovszkij ekkor ölbe kapott s egy szál hálóingben bevitt maguk közé a nagyszobába. Ott magasra hágott már a hangulat, az asztalon demizsonnyi tömény szesz és kiürült borosüvegek szerte a szőnyegen. Lányok is ültek köztük, nem a maguk jószántából. Egyik-másikuk fel akart pattanni, ilyenkor visszalökték őket. A társaság valamilyen Zseleznyák nevű hős partizánról énekelt.

– Nem épp a líra mélyvilága – vetettem közbe.

– Ők se lehettek elragadtatva tőle, ezért küldtek értem. Úgy mezítlábasan azonnal a pianínóhoz ültettek: valamelyest megnyugodtam. Előbb átvillant agyamon, hogy nem egyéb célra kellek-e nekik, hiszen tudod, akadnak marcona férfiak, akik nem a lányokat, inkább a fiúkat kedvelik.

– Muzüka, muzüka! – vezényelt Lev Zaharovics.

– Sejtettem, aligha Mozart zenéjére vágynak. Megtanultam régebben a Sztyenka Razint, azzal kezdtem. Fél percig se kötöttem le őket.

– Nyet, nyet – kiabálták.

– Csajkovszkijjal próbálkoztam. Belefogtam a Dumkába.

– Nyet!

– Repertoáromon tartottam a Kamarinszkaját is. De vagy túl választékos darabnak érezték, vagy én játszottam nagyon vontatottan, fenyegetően dörömbölni kezdtek az asztalon.

– A gyorsabb tempókkal mindig hadilábon álltál – szólalt meg bennem a szakértő.

– Lehet. Az Ej uhnyem szerencsére largo sostenuto, így hibátlan időmértékben adtam elő. Amint első ízben, tüstént mély csönd támadt. Aztán énekelték utánam önfeledten. Leghangosabban a szakállas Alekszandr Ivanovics Pavlovszkij énekelt. Azaz bömbölt inkább. Sajnos, az egész dal összes változatával se tart öt percnél tovább. Végére értem. Azt hittem, tudományomnak is. De a vendégség, minél szomorúbbnak bizonyult a zene, annál élénkebb lett. Követelték másodszor, harmadszor. A háttérben ezalatt eldurvult a kedély. A kis konyhai munka ürügyén odaterelt lányokkal erőszakoskodtak már, sikolyok, zokogás hallatszott hátam mögött. Ijedten megfordultam volna, hogy lássam, tulajdonképp mi történik a gyertyák alig megvilágította félhomályban. Akkor, csöppet se szelíden, a kottatartatóba ütötték homlokomat.

– Ej uhnyem – bőgött a társaság. – Jevgenyij Mihajlovics Potapov elragadtatva belelőtt a vitrinbe. Ismételnem kellett a vontatódalt, aztán újra s újra.

– Krisztusom, ne bántsatok! – ez a szomszéd Bözsike hangja volt.

– Da zsivijot Sztálin! – harsant föl a szekrény mellől. Poharak csendültek, vodka csobbant. – Igyál te is a nagy Sztálin egészségére – nyomták az üveget Bözsike szájához. Bözsike fuldoklott.

– Kinyitották eközben az ablakokat, mert nagyon melege lett a víg csapatnak. Odakint fagyos zápor zuhog, állapítottam meg. A hirtelen tél csak jó héttel később köszöntött be nálunk.

– Továris Molotov! – Míg a friss esőszag eláradt a szobában, rá is poharat kellett üríteni. Azután a Politikai Bizottság többi tagjára, azután sorban a generálisokra: Vorosilovra, Tolbuhinra, Malinovszkijra.

– Ivan Jefimovics, mit akarsz? Irgalmazz, az istenért – unokanővérem, Zsófi könyörgését hallottam. Itt lenne ő is? Ujjaim a billentyűzeten megdermedtek. Hideg bort csorgattak nyakamba.

– Muzüka, muzüka!

– Egy gopakot kezdtem félönkívületben. Hátba vertek.

– Ej uhnyem – követelték.

– Az Ej uhnyemet kívánták hallani, semmi mást, csak azt. Játszottam, csak azt, és bőgtem. Ekkor, jobbra tőlem, kivágódott az ajtó. Lélegzetem is elállt. Hosszú. fekete perzsabundában, kezében csorgó esernyővel, Ágota kisasszony jelent meg haragosan. Mögötte rémült apám. Ágota kisasszony volt falunkban a postamester, az előkelő viselkedés, a társasági jó modor, az elegancia mintaképe. Ötvenes évei közepén járt akkor, fiatal árva lányként került falunkba s amióta csak emlékszem rá, reggeltől estig a postahivatal üvegablaka mögött ült. Ott ült már az első világháború előtt, azidőtájt gyűrűs menyasszonyként még. A bíró Dávid fia udvarolt neki. A fiatalember elesett az isonzói csatatéren. A halál hírére Ágota kisasszony benyitott apósjelöltjéhez, és bérbe vette a halott fiú legényszobáját a ház hátsó traktusában. Megvásárolta később a lakrész igénytelen bútorzatát, a fiú ágyát, asztalát, szekrényét, a falra a hősi halott katonaruhás fényképe került. Ettől fogva semmi nem változott a szobában, itt lakott Ágota néni puritán egyszerűségben harminc évig. Férfi többé nem közeledhetett hozzá, hűségét Dávid iránt megőrizte élete végéig. Magára alig költött, kivéve ruházatát, amely ha nem követte is a hivalkodó divatot, tiszta volt, finom, tartós, falusi viszonylatban mindenesetre a nagyváros légkörét idéző. Igen távoli rokonságával nemigen ápolt benső kapcsolatot, két unokahúga fehérvári családjával csak: szerény fizetése nagyobb részét az ő kelengyéjükre rakta félre s évi osztalékot fizető részvények formájában a Bicskei Takarékpénztárra bízta gyümölcsöztetésüket.

– Ágotánk minden januárban megkeresett bennünket – egészítette ki az elbeszélést apám. – Osztalékát sose vette föl, újabb részvényekbe fektette. Tudott bánni a pénzzel. Ám tartok tőle, ha most bevezetik nálunk is a bolsevizmust, a részvénypiac zimankós idők elébe néz.

– Irci és Pirci, így hívták Fejér vármegye legcsúnyább ikerpárját – kezdte megint Ádám. – Lángvörös hajú, minden falumbéli fiúnál fejjel magasabb, deszkasovány lányok voltak, évről évre Ágota néninél töltötték unalmas vakációikat. De a Kisasszony sehogy se tudta férjhez adni őket, nem akadt fiatalember, aki egyáltalán udvarolni mert volna nekik. Pedig Irci-Irénnek és Pirci-Piroskának már-már mindegy lett volna, ki köti be fejüket. Most a karácsonyi szünidőt is szerető nagynénjüknél töltötték.

– Ádám, azonnal tolmácsoljon nekem – fordult Ágota néni apámhoz. – Kérdezze meg ezeket, ki közöttük a főnök.

– Az éneklés abbamaradt, félbehagytam az Ej uhnyemet, mintha a lányok se sikoltoztak volna a sarokban – folytatta az ifjabb Ádám. – Döbbenetes csend támadt, a szőnyegen heverők felültek, az asztalnál poharazók talpukra pattantak.

– Mit akar ez a személy? – kérdezte szigorúan Fjodor Fjodorovics Beliasvili; ő volt a major, akivel a Kisasszony beszélni óhajtott.

– Mondja meg nekik, Ádám, hogy szégyelljék magukat. Olyan lármát csapnak, hogy nem tudok aludni tőlük. És kitárják még az ablakokat is, tőlük zeng az egész utca. Illik ez?

– A kisasszony tisztelettel arra kéri önöket, hajtsák be kissé az ablakot, mert zavarja őt az éneklés – enyhített valamit apám Ágota néni indulatos szavain. Röhej hullámzott végig a szobán.

– Nem tudsz aludni, bábuska? Gyere, jut neked is egy pohárral, attól horkolsz reggelig.

– A parancsnok szívesen látná Ágota nénémet vendégszerető asztaluknál – fordította apám nem kis diplomáciai érzékkel a major szavait.

– Tudhatná, Ádám, utálom a szeszt, megvetem a részegeket. Azt kérdezze meg ettől a meláktól, hogy hívják.

– Az őrnagy félelmetesen elmosolyodott. – Da zsivijot Lavrentyij Pavlovics Berija! – Fölemelt egy csordultig töltött poharat, egy másikat a Kisasszonynak nyújtott. Ágota néni ridegen elfordult.

– Nem iszol a mi marsallunk egészségére? – kérdezte Fjodor Fjodorovics Beliasvili. – Nyanya, úgy látszik, te a nép ellensége vagy.

– Azt hiszem, tudom, ki ez a Beliasvili – szakította félbe Ádám barátom történetét apám. – Ha grúz és kék parolit viselt, akkor ő rámolta ki később a Bicskei Takarékpénztárt. A többi tiszt nem nagyon kedvelte.

– Kék parolit viselt – erősítette meg Ádám. – A Kisasszony apám által azt tudakolta tőle, ki az a Berija, akinek egészségére innia kellene.

– Csakugyan, kicsoda? – kérdeztem barátomat az etyeki konyhában.

– Ördög tudja, sohase hallottam róla – válaszolta Ádám. – A major mindenesetre igen dühös lett. Attól, hogy a Kisasszony meg merte kérdezni, ki az a Berija, vagy attól, hogy nem volt hajlandó koccintani vele, sejtelmem sincs. Annyit láttam csak, poharának tartalmát Ágota néni arcába loccsantja.

– Paraszt! – csattant fel Ágota kisasszony, majd pillanatnyi gondolkodás után rájött, ezt az egy, egyetlenegy szót ő is tudja oroszul; halálos sértésnek szánva megismételte hát oroszul: – Muzsik!

Az őrnagy elvörösödött, apámban maradt annyi lélekjelenlét azonban, hogy közbevesse gyorsan: a kisasszony orosz kiejtése sok kívánnivalót hagy maga után; énnekem akarja mondani, muzüka! Vagyis hogy játsszam tovább azt a gyönyörű, gyönyörű népdalt. Leütöttem tüstént a d-moll akkordot.

– Ne kalimpálj nekem itt, mert agyonváglak! – förmedt rám a Kisasszony. Azzal esernyőjével akkorát csapott az asztal sarkán álló pálinkásüvegre, hogy a kályháig repült.

– Eej uhnyem – zúgott fel a szoba.

– Ágota néni! – jajdult el a sarokban egyik lány. Ircike volt, akit bizony nemigen kellett rábeszélni, hogy együtt mulasson a katonákkal. Végre, törődött vele valaki. Mellőle, ugyancsak zilált ruhában, Pircike tápászkodott föl és rosszat sejtve nagynénjéhez futott.

– Szégyentelen szajhák! – meredt rájuk kővé dermedve a Kisasszony. Hatalmas pofont adott Ircinek is, Pircinek is. – Takarodjatok haza!

De ezt megsokallta már Beliasvili. Az önfeledt kompániában egyedül rajta nem látszott, hogy részeg. – Kekelidze, Zandukeli hadnagy – adta ki gúnyos parancsát. – Jelenlévő nőszemély megsértette az Elhárítási Törzs méltóságát. Tanítsátok tisztességre.

Két rendetlen öltözetű grúz pattant fel a kerevetről, Nyikolaj Andrejevics Kekelidze és Jevgenyij Mihajlovics Zandukeli kitépték a Kisasszony kezéből az esernyőt, majd karját csavarták hátra. Ágota néni azonban még tartotta magát.

– Ki az elöljárótok, te haramia? Nektek az a kötelességtek, hogy háborúzzatok, nem hogy zaklassátok a falut. Vedd tudomásul, még ma panaszt emelek ellenetek. Ha kell, írok Moszkvába, Sztálinnak is.

– Apám ezt nem merte már tolmácsolni, később mesélte, mit vágott Fjodor Fjodorovics képébe a Kisasszony.

– Muzüka! – rivallt rám Beliasvili. Behunyt szemmel játszottam a volgai vízizenét. Mögöttem, hallottam, blúz reped, szoknya hasad. Halkan zümmögött a kísérő kórus.

– Maguknak elment a józan eszük – suttogta még halkabban Ágota néni. Apámat kilökdösték a szobából. Én vertem a billentyűket.

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben – imádkozott a Kisasszony. Ledöntötték a kerevetre. A kíváncsi kórus körülállta. – Uram, bocsáss meg nekik – mondta még. Mást azontúl nem mondott.

A d-moll hajósdalt tíz-tizenkétszer lehet eljátszani egy óra alatt. Nem tudom, aznap reggelig ötvenszer ismételtem-e vagy százszor. Ebben az életben se hallani, se játszani többé nem akarom.

Ágota kisasszonyt hajnalban bocsátották el. Mint viharvert batyut szorította magához tépett ruháit, így indult az ajtó felé. Mielőtt kilépett, pillanatra megtorpan mellettem és megsimogatta a hajam.

– Szegény fiam.

– Szegény fiam, te lázas vagy – mondta anyám, amikor barátom idáig ért elbeszélésében.

A gyerek csakugyan betegnek látszott. Hosszú utat járt meg, míg falujából – egy szál maga – elvergődött hozzánk. Anyám valamilyen ágyfélét (vagy inkább vackot) készített neki a számunkra kijelölt szűkös kamrarekeszben. Főzött rá abból a kevésből, amink volt, ápolta saját fiaként. Ő pedig első napunkon kezdett elbeszélését negyvenfokos lázban is folytatta másnap, harmadnap. Ismételve magát, korábbi kalandjait fölcserélve a későbbiekkel, olykor alig érthetően, de végül kibogozhatóan.

Célravezetőbb, ha további történetét saját szavaimmal adom vissza, helyreállítva az események értelemszerű sorrendjét és összefüggéseit, úgy, ahogy maga is gondolta, ahogy átélte.

 

Az Elhárítási Törzs, amely Csillagos Ádám patkolókovács házában alakította ki szálláshelyét, nem volt harcoló alakulat, rendszerint a háttérben tevékenykedett. Szűkebb vezérkara túlnyomórészt grúzokból állt, akiket Berija marsall efféle feladatra kivált alkalmasnak ítélt. A marsallról a váli járásban elég keveset tudtak az emberek, apám szerint belügyi népbiztos lehetett Moszkvában, most miniszterelnök-helyettes, vagy fordítva. Hogy nevét Ádám falujában egyáltalán megjegyezték, a részleg parancsnokának, Fjodor Fjodorovics Beliasvilinek köszönhető, aki valamilyen emeltebb hangú szóváltás során egy nála sokkal magasabb rangú harckocsizó tisztnek – a patkolókovács füle hallatára – foghegyről azt vetette oda: mi kizárólag Lavrentyij Pavlovicsnek tartozunk felelősséggel.

Milyen feladatkört látott el a Kremlben L. P. Berija, milyent az Elhárítási Törzs a Szent László-patak mentén, bizony alig tekinthettük át Fejér megyében; sejtettük csak, jelenlegi beosztása akármi ennek a marsallnak, a kék parolis különítmény munkáját szívügyének tekinti. Maga a törzs pedig partizáncselekmények felderítésével, dezertőrök üldözésével tölti idejét, hadifogolynak nyilvánít civil svábokat, összefogdos, ki-kivégez olykor csapatuktól elszakadt SS-eket, keretlegényeket, csendőröket. Bünteti továbbá a hadseregben fellépő lazaságokat, afféle katonai nyomozó szerv és bíróság tehát, a CSEKA, a GPU és az NKVD hagyományainak szellemében. Ha közelitettek a 3. Ukrán Front pihenő harcosainak asztalához, az addig élénk beszélgetés visszafogottabbá vált, a tréfálkozás kényszeredettebbé.

– Jön a Berija-brigád! – szaladt be ilyenkor, aki először vette észre barátkozási szándékukat. Mire odaértek, másról beszélgetett már a társaság.

 

Az Esemény után a Kisasszony nem mutatkozott nyilvános helyen, a templomot is kerülte. Az öreg bíró be akart nyitni szobájába, de Ágota nem fogadta sem őt, se mást. Ircit és Pircit sem, akik eddig vele laktak. Ült mereven udvari szobájának ablaka mögött, a látogatóknak némán intett csak, nincs szüksége semmire. Csukott ablakán a függönyt félrehúzva tartotta: látni lehetett, olykor feláll azért, sőt gépel is valamit hajlított betűkaros, három billentyűsoros Oliver írógépén.

Ez a századfordulón gyártott, vakírásos, ipari műemléknek beillő szerkezet Ágota legnagyobb kincse volt. A modern Underwoodokat, Remingtonokat szívből megvetette: ő még az 1890-es években – és ezen – tanult gépelni; ahogy egyetlen szerelméhez, az oly korán elhalt Dávidhoz, életfogytiglan hű maradt ehhez a masinához is. Évtizedekig megbecsült ős-Oliver gépén készült a falu minden levele. Ha egy lány írni óhajtott vőlegényének a frontra, ha szülők fiuknak bárhova, Ágotát keresték fel, ő pedig szerény díjazásért a leveleket nemcsak legépelte készségesen, de legtöbbször gyönyörűen meg is fogalmazta – ezzel a munkával egészítette ki postamesteri fizetését.

Most is kopogott a nevezetes gép, a szomszédság megnyugodhatott, Ágota kisasszonynak – történt, ami történt – mégsincs jóvátehetetlen baja.

A falu pedig tette komolyan a dolgát, a nép került minden feltűnést, a hadsereggel igyekezett elkerülni minden viszályt.

Kirívóan Irci és Pirci viselkedett csak. Egyik nap usankában jelentek meg, amelynek felső, ovális mezejét keresztcsík díszítette, másnap hamvasszürke csincsillaboával nyakuk körül, amelyet sötétarany nutriamuff egészített ki. Újabb nap múlva Pircin cobolybunda, Ircin félrövid hódprém kabát pompázott. A szőrméket ajándékba kapták, ezek még valamelyik alföldi városban keveredtek a század poggyászába. Finom bőrcsizmát, kesztyűt, kézitáskát is utalványozott nekik a részleg, az ikerpár el volt ragadtatva, egy életen át annyi gáláns udvarlójuk nem akadt, mint egyetlen héten itt. Elemükben érezték magukat, értük bolondult az egész sereg, s ők igyekeztek mindenki kedvében járni, kegyeiket bőven osztogatták.

Amúgy jószívű lányok voltak, nem éltek vissza senki kárára kivételezett helyzetükkel. Amikor Irci megtudta, a jegyző feleségének ezüstórájával jutalmazta szolgálatát Jevgenyij Mihajlovics Potapov, titkon az ékszert visszaadta az asszonynak: rejtse el most már ügyesebben. Sőt nem feltűnően, de egyre szemtelenebbül loptak is a század élelmiszerkészletéből – kenyeret, cukrot, miegymást – s a rászorulók közt szétosztották. A falusiak bölcsen elfogadták a rosszlányok adományát, csinálják csak, amit csinálnak, némileg saját lányaikat mentesítik ezzel is a zaklatástól.

Egy hétig tartott Irci és Pirci aranyélete, akkor újból hallani lehetett a német ágyúkat, Otto Wöhler tábornok újabb ellentámadást indított Budapest ostromgyűrűjének szétzúzására. Az erdőalji falut a szovjet hadsereg, taktikai meggondolásból, ideiglenesen feladta. A németek azonban gyanakodtak, nem mertek bevonulni. Néhány napig szabadon lélegzett a nép, egyik hadsereg se sanyargatta őket. Kisütött a nap is, a falu fehér karácsonyra számított, disznótoros farsangban reménykedett.

Senki nem vette észre, mikor halt meg Ágota kisasszony.

Irci és Pirci jajveszékelése verte föl karácsony előtt a főutcát. Vissza akarták rimánkodni magukat nagynénjükhöz – hol alhattak volna meg másutt? –, de a szoba mélyéről nem válaszolt senki. Be voltak húzva ezúttal a függönyök is; az öreg bíró feltörette az ajtót.

A Kisasszony ünneplő ruhában feküdt ágyán, mellén Dávid fiú blondelrámás fényképe, éjjeliszekrényén erős altatószerek üres dobozai. Sietett át az orvos: legalább két napja halott, állapította meg. Kétségtelennek látszott az önmérgezés, a doktor mégse mondta ki, nehogy akadálya legyen az egyházi temetésnek. Gyógyszer-túladagolás – közölte a pappal, aki jóindulatúan szemet hunyt, Ágota az elmúlt negyven évben egyetlen vasárnapi szentmisét se mulasztott.

Nem bírta elviselni szégyenét? Nem akarta túlélni megaláztatását? Elhatározására nem tért ki búcsúlevelében. A lezárt boríték írógépe mellett hevert: Halálom esetén felbontandó, ez állt rajta.

Ágota semmit se hagyott elintézetlenül maga után, rendetlenséget halálában se tűrt. Végakarata első bekezdésében kitagadta hagyatékából Ircit és Pircit: az első szovjet tankkal takarodjanak haza Fehérvárra. A továbbiakban temetéséről intézkedett. Utasította a plébánost, mit mondjon sírja fölött. A sírhelyet a temető első sorában rég megváltotta, a kripta márványoszlopát felállíttatta már, nevét, születési évét is kőbe vésette arannyal: a halálozási évet kell csak feltüntetni a kötőjel után. A kántort, aki lírai verseivel többször szerepelt egyházi almanachokban, felkérte, a siratóéneket feltétlen ő készítse el. Történjék benne említés elhalt vőlegényéről, ez a legfontosabb, a többit a tanító úr költői ihletére bízza. Név szerint kijelölte a siratóasszonyokat, ki legyen az előéneklő, kikből álljon a kórus. Figyelme minden mozzanatra kiterjedt, a gyászhuszárokról, a sírásókról, a kocsisról se feledkezve meg. Közmegelégedést keltett, hogy halotti tort is rendelt a temetés utánra, biztosítva a költségeket. Esztendőről esztendőre disznót hizlaltatott magának a boltoséknál. A kocát – túlélte szerencsére az Ukrán Front rövid vendégeskedését – le kell ölni, s a torra mindenkit meghívni, aki részt vesz a gyászszertartáson.

Végrendelete befejező lapján szerény vagyonáról és ingóságai sorsáról intézkedett. Ha helyreáll az összeköttetés ismét Bicskével, a Takarékpénztárban őrzött Salgótarján-részvényeiből ennyi és ennyi illeti meg, fáradozása fejében, a plébános urat, ennyi és ennyi szerzői honoráriumképp a kántort. Temetésrendezőt, gyászhuszárokat, énekeseket készpénzzel kell kielégíteni. Oliver írógépét a Bicskei Takarékpénztár igazgatójának fia örökölje, akiről úgy hallotta, íróféle vagy költő lesz majd. A bútorzat a kis Csillagos Ádámé legyen.

Faluhelyen az elhunytat nem a temetőben, hanem a házban szokták felravatalozni. Ágota kisasszonyt is a bíró házának hátsó traktusában fektették koporsóba.

A drága tölgykoporsót rég megvásárolta Ágota, le kellett hozni csak a padlásról. A nagy ház utcai szobáit az öreg bíró szívesen átengedte a halotti tor számára: a Kisasszony tányérjaival, poharaival, étkészletével terítettek, amelyet a végakarat értelmében ki-ki hazavihetett a tor befejeztével, hogy mindenkinek maradjon valami emléke szegény Ágotáról.

Leölték a kocát, készült a pecsenye, a hurka az udvar sarkában. Megérkeztek a siratóasszonyok, a kántor csakugyan remekelt. Száz strófából állt a költemény, Rozi néne, az előéneklő recitálta a sorokat, a kórus engedelmesen utána énekelte. Így kezdődött:

 

Véget ért a kín, a bánat, gyászoljuk meg Ágotánkat, testét várja sír sötétje, de lelke fölszáll az égbe.

 

Az engedelmes öregasszonyok kétsoronként ismételték a szöveget, könnyeiket sűrűn s őszintén törölgetve közben. A folytatás kissé hosszadalmasra sikerült. Részletezte, két ifjú szív, Ágotáé s Dávidé, az itt gyászoló öreg bíró fiáé, miként lelt egymásra piros pünkösd napján. Hogyan halt hősi halált az isonzói csatatéren ez az ifjú, utolsó mozdulatával vérző keblére szorítva a nemzetiszín zászlót, utolsó szavával Ágota nevét suttogva.

Mély átéléssel énekeltek az öregek; a böllér, a hurkatöltő lányok, meg-megfeledkezve munkájukról, együtt sírtak velük. A legmeghatóbb helyen Betyár kutya ki is használta figyelmetlenségüket, a munkaasztalról kezdte lecibálni a legszebb szál kolbászt. Annál a strófánál próbálkozott, amikor a csillagok útján hajdani vőlegénye felismeri örök menyasszonyát, azaz, a költemény szerint

 

Megszólítja végre Dávid: hű voltam hozzád halálig. Feleli Ágota csendben: én is hozzád, hű szerelmem.

 

Elzokogták az első két sort, a harmadikat is előénekelte Rozi néne, akkor esett földre a kolbász, ezt azonban csak a néne vette észre, akinek figyelmét a legapróbb dolgok se kerülték el, rákiáltott mérgesen a kutyára: Betyár, agyonütlek menten! A siratóasszonyok a vershez tartozónak érezték az előénekes kifakadását, engedelmesen utánaénekelték hát, ennek megfelelően a költemény befejezése így alakult:

 

Feleli Ágota csendben: Betyár, agyonütlek menten!

 

A gyászoló gyülekezet ezt se vette észre, idejük se maradt, hogy észrevegyék, jött kíséretével Virág plébános úr, kezdődött az egyházi szertartás.

A sírkert a falu túlfelén terült el, félórányira a bíróék házától. Déltájt indult Ágota kisasszony koporsójával az üvegfalú temetési szekér, fekete bóbitás lovak vonták. A kocsi zsúfolásig volt rakva koszorúkkal, téli csokrokkal. Balról és jobbról hat ezüst zsinórzatú, sötét zubbonyos gyászhuszár haladt. Utánuk az egyház emberei. Majd, mint legközelebbi hozzátartozó, az öreg bíró. „Mégis, menyem lett volna.” Szóltak a harangok, a megrendült nép a főutca végéig kígyózott. Irci és Pirci, a kitagadott ikerpár, tisztes távolból, a járda szélén követte menetüket. Messziről ismét ágyúszó hallatszott, a németek még mindig nem döntötték el, bevonuljanak-e a faluba.

A gyászkocsi épp elhagyta a szélső házakat, amikor az alacsony felhők mögül repülőraj bukkant elő. Orosz gépek voltak, elhúztak a fogat fölött. Egyikük meggondolta magát mégis, mélyrepülésben visszatért, játékosan ledobott néhány bombát. Az üvegkocsiban csillogó koporsót álcázott ágyúnak, a vonuló sokaságot éppen támadni készülő ellenségnek nézte a magasból? Nem lehetett eldönteni. A temetési menet riadtan fedezéket keresett földhányások, fák mögött. A megvadult lovak rémülten ágaskodtak. Egyik bomba a magára hagyott szekér mellé csapódott: a paripák elpusztultak, a légnyomás fölfordította a kocsit, a koporsó az út menti árokban kötött ki. A pilóta, a sikeres akció után, elégedetten magasba emelkedett és eltűnt a láthatárról.

Mennyei csoda volt: a gyászkíséretben senkinek sem esett baja. Az emberek föltápászkodtak, leverték ruhájukról a havat és tanakodtak, mitévők legyenek?

– Szedjük össze a virágokat, a koszorúkat – vélte a bíró – , az nem teher. Egyet-egyet mindenki fölragad és kivisszük a sírhoz. Valamelyik fogatos pedig menjen vissza a faluba, jöjjön vissza kocsival vagy szánnal, a gyászhuszárok itt maradnak majd és utánunk hozzák a nehezét, a koporsót.

A bíró józan tervét helyeselte a gyülekezet, a kimúlt lovakat félrehúzták az útból, ki-ki fölemelt egy koszorút, egy üvegházi csokrot. Menetbe rendeződtek és indultak volna a gyászkertbe, amikor éles berregéssel páncélautók, mögöttük nyitott amerikai terepjárókon motorizált szovjet ezred bukkant fel az útkanyarban. A dombsor mögött rejtezhettek, úgy látszik, változott a hadi helyzet és új parancsot kaptak, szállják meg ismét a falut, vagy legalább űzzék el közeléből az SS-előőrsöket. A gyászsereg meglepte az ezredet, golyószórók, géppisztolyok szegződtek fenyegetőn a menetre, de az első páncélautóban álló, mongolos szemvágású palkovnyik tapasztalt csapattiszt lehetett, nyakában csüngő távcsövén át messziről megfigyelhette, ami közeleg, nem fegyveres alakulat. Azért gyanakodott, nyilván cseltől tartott, a fénylő csizmás, katonás gyászhuszárok adtak is erre némi okot. A lányok, a gyerekek, a vénasszonyok ezzel szemben gyengítették bizalmatlanságát.

– Kik vagytok, mit kerestek a frontvonalban? – szegezte revolverét a kántor homlokának.

A tanító úr halálra váltan hápogott, mutogatott a tömegre, de sem ő az ezredest, sem az ezredes őt nem értette.

Pirci mentette meg a helyzetet, aki úgy vélte, ért a katonaság nyelvén, igen, ő megtanult bánni már az oroszokkal. Bűvös mosollyal pukedlit csinált és a kezében tartott csokrot fölnyújtotta a palkovnyiknak.

A tisztben derengeni kezdett valami. Persze, a Dzerzsinszkij Tüzérségi Akadémián benne foglaltattak a tananyagban a világtörténelem jelesebb hadjáratai. Amikor például Attila el akarta foglalni Rómát, Leó pápával az élen elé járult az egész klerikális reakció; virágot, ajándékot vittek neki, úgy hódoltak meg. Hányadik Leó volt ez? Első? Második? Mindegy, de neve után ítélve zsidó lehetett, a Burját-Mongol Autonóm Köztársaságban mi nemigen kedveljük a ravasz zsidókat, zsidó volt a nép legfőbb ellensége, Trockij Leó is. Attilát annál jobban tisztelem, elvégre mongol származék, mint jómagam.

Ez futott át a palkovnyik bizonytalan emlékezetén, aztán, Pirci csokrától enyhültebben, a papra tekintett.

– Jöttetek üdvözölni bennünket?

Előfurakodott közben Csillagos Ádám, fordította csodálkozva az ezredparancsnok meglepő kérdését.

– Mondja neki, tisztelendő úr, hogy igen, igen – súgta izgatottan Irci s a karjára tűzött koszorút gyengéden a gépjárművezető segédtiszt nyakába illesztette.

–  Tolmácsolja, kedves Ádám – szólalt meg legzengőbb, szószéki hangján Virág plébános –, a falu hódolattal köszönti a dicső Vörös Hadsereg bátor harcosait.

Az autóban ülők ravaszul elmosolyodtak. De az ukrán segédtisztben, aki felsőbb tanulmányai során elsajátította a latin ábécét, benne is maradt árnyalatnyi gyanú. Koszorújának szalagján ez állt: Béke poraidra. Kezdte betűzni:

– Bé-ke. Mit jelent az?

– Mir, mir – felelt a kovács.

Megkönnyebbült kacagás támadt a kocsiban.

– Béke, jól írtátok, szépen írtátok. Azt hozzuk nektek, igen, a békét. Mi a béke hadserege vagyunk.

Az éles eszű Rozi néne átlátta azonnal a helyzetet. Odasúgta a siratóasszonyoknak, sürgősen szárítsák fel könnyeiket. Mondott valamit a bíró is. Alig lehetett hallani, a tömegben másodpercek alatt szétfutott mégis a bölcs tanács: a gyásznép átalakul ujjongó tömeggé.

– Tanító úr, vezényeljen valami vidámat – szólt Virág plébános megadóan a kántornak.

A kántor magához intette az iskolás gyerekeket, akik a gyászkórust alakították volna a sírnál. Ránézett a papra. Vidámabb nóta, nem tehetett róla, egyetlen jutott eszébe.

– Bés dúr skála – súgta. Halkan megadta a kezdő f hangot.

 

Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, zimezum, zimezum, recefice bum-bum-bum

 

– énekelték ártatlan-vidáman a negyedikesek. A második strófát együtt zengték velük a siratóasszonyok.

– Bum, bum, bum – visszhangozták boldogan tisztek és közlegények. Fiatalok voltak mindnyájan, a Komszomol neveltjei, dehogy tartottak otthon kapcsolatot a klérussal, egyházi temetést sose láttak. Nevetve ugráltak le járműveikről. Az árokba fordult koporsót nem vették észre.

– Haraso, pópa-pápa – rázta meg a palkovnyik Virág plébános kezét. – Bum, bum, bum, Hitler kaput! Bum, bum, jóisten kaput.

Irci és Pirci osztogatták a csokrokat. A legénység inkább télizöldet, melegházi virágot, a tisztek díszes koszorút kaptak. Akinek kisebb méret jutott, sapkája helyett homlokára illesztette, akinek nagyobb, fél vállal belebújt. Az arany feliratos szalagok tarkójukra lógtak, hátukat-combjukat verdesték.

Nőttön nőtt a jókedv. A harcosok ölelgették, csókolták a lányokat, felpattantották a páncélautók csomagterét: cukrot, lekvárt kaptak viszonzásul az iskolások, cigarettával, vodkával kínálták a felnőtteket. Kivált a siratóasszonyok tettek ki magukért, perceken belül egész palackkal megittak.

Irci és Pirci elsajátított jómúltkorában öt orosz mondatot. Minden csinosabb tisztet megkérdeztek:

– Kak tyibja zavut?

És ha nem értették volna, ismételték magyarul is:

– Hogy hívnak?

– Anasztaz Mojszejevics – válaszolta, akinek a Viszontlátásra feliratú szalag lógott nyakába.

– Anasztaz Mojszejevics Viszontlátásra, szeretünk benneteket – hízelgett Irci. – Vajat nem tudnál adni?

– Ivan Vlagyimirovics Nyugodjbékében, kínálj meg engem is egy pakli mahorkával – használta ki a helyzetet az okos Rozi néne.

De a századnak nemigen volt ideje tartós barátkozásra. Valahol távol, mégse túl távol, német lövedék csapódott a domboldalba.

– Tudomásul vesszük a magyar nép hódolatát – fordította Csillagos kovácsmester a palkovnyik szívélyes szavait. – Nekünk tovább kell most menni, hogy felszabadítsuk szép fővárostokat. Köszönjük a tiszteletünkre adott remek koncertet és megbecsüléstek megannyi virágát. Éljen a szovjet s magyar nép megbonthatatlan szövetsége.

Szél támadt, felugrált járműveire a jókedvű ezred. Csattogtak, lobogtak utánuk az aranyló szalagok:

Imádkozz értünk.

Sohase feledünk.

Örökké siratunk.

A század átrobogott a falun. Imádkozz értünk Szása, Sohase feledünk Misa és Örökké siratunk Jura haladt az élen. Integettek a bámészkodóknak, egy-egy csokrot közéjük hajítottak, egy-egy koszorú legurult a páncélautókról.

A bíró háza előtt meggondolatlanul kis tányér kóstolóval kínálták meg az első terepjáró vezetőjét. Sikere volt. A második is lefékezett, a palkovnyik is kért a hurkából. Akkor már a harmadik se maradhatott ki. Az ínycsiklandó illatra sorra álltak meg a páncélosok. Odafenn találkozunk feliratú koszorúval jutalmazták Terikét, a szakácsnét. Betódultak a szobákba, a csinosan terített asztalokhoz.

– Ilyen baráti fogadtatásra álmunkban se számítottunk – ragadott poharat a palkovnyik. – Igazán derék nép vagytok ti.

Inni kellett rá. A páncélos lövészek nem vártak Lujzára, Sárára, hordták be maguk a megrakott tálakat. Igen jó étvágyuk volt. A hurkakészítők, a kolbásztöltők szebbnél szebb halotti koszorúkat kaptak elismerésük jeleként. Minden étel, minden ital maradéktalanul elfogyott. Minden csokrot, minden koszorút ott hagytak viszonzásul az elégedett harcosok. Az otthon maradottak döbbenten látták, a Kisasszony virágai visszatértek.

Míg a század a halotti lakomát utolsó falatig elköltötte, a gyászmenet a falu szélén tanácstalanul toporgott. A fogatos nem akart megérkezni sehogy – rég együtt ivott a könnyűlövészekkel. A sírkertbe készülők fáztak. Virágaiktól fosztva, Ágota kisasszony teteme nélkül nem volt értelme többé kivonulniok a kriptához. És a németek valóban egyre hevesebben lőttek.

Ezúttal a plébános bölcs javaslatára hallgattak.

– A súlyos tölgykoporsót nem tudjuk vállunkra venni, ha elbírnánk, útnak indulnunk a sírkert felé veszélyes lenne akkor is; úgy látom, erős harc kezdődik megint az erdő alján. Ajánlom, emeljük ki szegény Ágotánkat a koporsóból, és hantoljuk el egyelőre itt, a szélső ház udvarán. Odafent az égben megbocsátja nekünk, ha pár nappal később kerül végső nyughelyére.

Így történt. A kissé bombasérült, fedelenyílt koporsóládából kivették a holttestet és a gyászkocsi fekete bársonydrapériájába göngyölve elhantolták a virágkertész házának földes pajtájában, épp annyira csak, hogy vékonyan befedjék a göröngyök, ne legyen nehéz felásni, ha biztonságosabbra fordul az idő.

Az ideiglenes nyughely fölött Virág tisztelendő úr egy ideiglenes fohászt elmondott azért (Quaesumus, Domine, pro tua pietate miserere animae famulae tuae), azután siettek mindnyájan a bíró otthonába.

A halotti tor nem tűr halasztást.

 

A Berija-brigád farsang első napján, vízkeresztkor vonult be ismét a faluba. Nehéz két hét előzte meg jövetelüket. A határban dúlt szinte az ütközet a szívósan védekező s olykor támadó SS-páncélosok és a még szívósabban támadó, olykor védekező 3. Ukrán Front csapatai közt. Bicske rég elesett addigra, Fjodor Fjodorovics Beliasvili különítménye apám bankjában rég eredményes látogatást tett már, amikor újra Ádám barátom szülőhelyére szólította őket hivatásuk.

A Kisasszonyt – a heves harcok miatt – nem sikerült végső nyughelyére kísérni addig.

Beliasvili, Nyikolaj Andrejevics Kekelidzével és Szergej Matvejevics Zandukelivel már otthonosan nyitott be Csillagos patkolókovács házába. Hasznos munkát végeztek a környéken. Fölmérték, hány sváb él a váli járásban, akiket, ha úgy adódik, a háború befejeztével ki lehet szállítani majd munkára a Szovjetunióba, Krivoj Rog és más rommá pusztított városok újjáépítésére. Részletes jelentést készítettek erről, a német nevű – feltehetően ugyancsak fasiszta – magyar családok hozzávetőleges számát is megadva.

Ádámék faluja színmagyar volt, efféle gondjuk itt nem akadt. Náluk, mint Bicskén is, a hadizsákmány leltározásába fogtak. Erre, az idő rövidsége miatt, karácsony előtt nem tudtak sort keríteni már. A zseb- és karórákat, az ékszereket, a nemesfém értéktárgyakat gyűjtötték össze először. Beliasvili nagylelkűen elnézte, hogy a tetszetősebb darabokat megbízható beosztottjai saját használatukra tették félre.

– Az én Doxámat, amelyet bérmálásra kaptam, Kekelidze csatolta le – mesélte Csillagos Ádám –, apám dupla fedelű zsebóráját Zandukeli vette el. Anyám ujjáról első nap lehúzták a jegygyűrűt. Járt velük egy nagydarab, szőke szerzsant, ő volt a szolgájuk. Zsákot, kosarat kellett cipelnie: amit a brigádtisztek nem tudtak zsebre rakni, abba süllyesztették. Feltűnt nekem, ez a szerzsant semmit se vesz el magának. Anyám nagyon siratta a gyűrűjét. Harmadnap este bejön hozzánk Péter, mi csak így hívtuk ezt a Pjotr Petrovicsot: visszazsákmányolta Beliasvili kincstárából a jegygyűrűt.

– Ez a tiéd, mama – mondta németül. – Máskor vigyázz rá.

– Értek németül, így tudtunk beszélgetni egymással. Tüstént megkérdeztem tőle: te sose lopsz magadnak, Péter?

– Nem minden orosz rabló. Ne téveszd össze a harcoló alakulatokat a kék parolis belügyesekkel.

– Azért egy karóra, egy töltőtoll neked se lenne haszontalan otthon – ingerkedtem vele.

– Azt hiszed, fiú – mondta megvetően –, ez a társaság akár egyetlen darabot megtarthat abból, amit itt összecsomagol? A náluk is magasabb rangúak már a határon mindent elszednek tőlük. Tudom, jártam otthon. De ha nem jártam volna, az én zsebemben akkor se találnának semmi nem odavalót.

– Pjotr Petrovics? – érdeklődtem. – Akinek Fabrics vagy valami hasonló a vezetékneve?

– Úgy emlékszem.

 

Pjotr Petroviccsal találkoztam én is. Teljes hétig lakott nálunk Bicskén. Ő volt az a szerzsant, aki segített kihordani a zsákokat a major autójához, mikor Beliasvili a Takarékpénztárban felnyittatta apámmal a páncélszekrényeket. Másnap – a vezérkari törzs valahol a község túlfelén vendégeskedett – végigsétált szobáinkon. Megállt a polcaim előtt, hosszan vizsgálta könyveimet. Kihúzta a Der Untergang des Abendlandes két fekete vászonkötetét.

– Kölcsönadnád pár napra? – szólalt meg hibátlan németséggel.

– Honnan tud egy orosz őrmester németül? És honnan tud egyáltalán Spenglerről? – kérdeztem vissza.

– Apám Heidelbergben végzett, még Miklós cár alatt. A filozófia tanára volt Szentpéterváron. (Így mondta: Sanktpeterburg, nem Leningrád.) Otthon franciául és németül szerettünk beszélgetni. Én már csak szovjet iskolákba járhattam, Kerenszkij elnöksége alatt születtem. Azért valahogy tanár lettem, orosz–német szakos. Apámat a 38-as tisztogatásokban Berija agyonlövette. Engem besoroztak a Vörös Hadseregbe, még katonai akadémiára is küldtek később, ilyen kacskaringósak a sors útjai nálunk. Német irodalmat tanítottam az akadémián, aztán kitört a háború. Akkor már hadnagy voltam.

Pétert a tisztek nem engedték asztalukhoz soha. A konyha sarkában kanalazta csajkáját, míg bennünket sose mulasztottak el maguk közé ültetni. Amennyire beszédük hangsúlyából kivehettem, Péterrel megalázó-durván bántak mindig, a legszolgaibb szolgamunkát végeztették vele. Nem értettem.

Pár napig nem is érthettem, félbehagyta a történetét, mert megérkeztek a tisztek. A tisztek előtt sose beszélt németül, titokban olvasta könyveimet is. Újabbakat és újabbakat kért minden reggel.

– Rilke! Őt se lehet már megvásárolni nálunk.

Ajánlottam akkori kedvenceimet, Schillert, Goethét. Legyintett.

– A múlt századi és a század eleji alapművek nem érdekelnek. Azok megvoltak apám könyvtárában. Újabbakat mutass, akiket a húszas évektől már nem engedtek be hozzánk.

Vitte Thomas Mannt, Georgét, azt a néhány kötetet csak, ami szerény diákkori könyvtáramban megvolt tőlük eredetiben. Eleinte, amikor pár kurta szóra meg-megálltunk, irodalomról esett szó inkább. Sokkal jobban tudott németül, be kell vallanom, mint én, a régieket is alaposabban ismerte nálam.

Később adódott alkalom, hogy hosszabban legyünk négyszemközt. Akkor folytatta történetét.

– Amikor kitört a háború, Minszkben tanítottam. A 7. gépesített hadtest 14. páncéloshadosztályához kerültem, a Dvina keleti partján, Vityebszk térségében vettük fel a harcot a beözönlő németekkel. A 14. taracküteghez kerültem, becsületesen harcoltunk. Július elején parancsnokom megígérte, fölterjeszt főhadnagyi kinevezésre. Sajnos, Liozno alatt, Vityebszktől negyven kilométerre, bekerítettek bennünket. Utolsó lövedékünkig vezényeltem 122 milliméteres tarackomat, mert, tudod, nemcsak a kedves Gotthelfedből, Lessingedből, Schilleredből van szakvizsgám, ágyúzni is megtanítottak a Dzerzsinszkij Tüzérségi Akadémián. Csak hát nem küldtek utánpótlást, lőszer nélkül pedig nem lehet háborúzni. A 3. német páncéloshadsereg oly túlerővel, oly ágyúfölénnyel támadott, hogy megadtuk magunkat. Öngyilkosság lett volna folytatnunk. Velem került fogságba parancsnokom, Jakov Dzsugaszvili is. Nem tudom, jelent-e neked valamit ez a név?

– Semmit.

– Sztálin idősebb fia volt. Őt állítólag ájultan fogták el, nem adta meg magát. Így is a berezinai gyűjtőtáborba kerültünk. Ott grúz képe miatt zsidónak nézték, rövid úton kivégezték volna. Kénytelenek voltunk elárulni, ki az apja. Hurcolták kihallgatásról kihallgatásra, von Bock vezértábornagy meg volt győződve, főnyereményt tart a kezében. Jakov utálta az apját, igen tisztességesen viselkedett mégis, nem engedett semmiféle csábításnak, nem írt alá semmit, nem nyilatkozott. Akkor vitték Berlinbe, Goebbels maga beszélt a lelkére, annyit kellett volna csak mondania a rádióban: jól van, lovagias elbánásban részesül; erre se volt kapható. Bennünket nem vittek persze Berlinbe, de Hammelburgban megint Jakov mellé kerültem. Bíztunk egymásban, szökni akartunk, fölfedezték. Ekkor új büntetőtáborba szállították egész társaságunkat. Innét ötödik, majd hatodik helyre kerültünk, 1943 tavaszán már Sachsenhausenben raboskodtunk. A németek felajánlották a generalisszimusznak, ha visszaadja nekik Paulus tábornokot, megkaphatja a fiát. Sztálin híres válaszát mindenki ismerte a táborban: marsallt főhadnagyra nem cserélek.

– Ki az a Paulus tábornok? – kérdeztem.

– Tessék napilapokat is olvasni, ne csak dekadens polgári szerzőket – mosolyodott el megbocsátóan Péter. – Most Sachsenhausenben vagyunk. Szegény Jakov túléli talán, de a németek, hogy puhítsanak bennünket, kezünkbe adták a Pravdát, Sztálin hírhedt, 270-es hadparancsával. Ennek lényege: minden hadifogoly hazaáruló. Hallottunk erről eddig is, most hogy olvashattuk, Dzsugaszvili búskomor lett. Ez se volt elég rabtartóinknak. Úgy intézték, tudja meg: szeretett feleségét, Júliát, apja letartóztatta. Mert nálunk a hadifoglyok családját is büntetik. Ezt nem bírta már ki parancsnokom, áprilisban öngyilkos lett.

– Szemtanúja voltál?

– Nekirohant a magasfeszültségű drótkerítésnek. Orosz és lengyel tiszttársaimmal percig se kételkedtünk: most, hogy ez a fontos adu kicsúszott a hadvezetőség kezéből, mi, mellékszereplők se vagyunk érdekesek többé, előbb-utóbb falhoz állítanak bennünket. Elhatároztuk, megszökünk. Nem szaporítom a szót, ötünknek sikerült. Két lengyelnek, három orosznak. Rajtam kívül mindegyik elpusztult. Engem megmentett, hogy anyanyelvi fokon tudok németül. Már a táborban szereztem civil ruhát. Átvergődtem Németországon, hazajutottam, ne kérdezd, hogyan. Moszkvában lefokoztak azonnal, csak azért nem végeztek ki, mert a háborúban mostanság szükség van minden hadra foghatóra, még az ilyen hazaárulókra is, mint jómagam. Beliasvili részlegébe osztottak be, közlegényként, hogy mint megbízhatatlan, az NKVD szeme előtt legyek állandóan. Az őrmesterségig azért eljutottam újból, de egy őrvezető is szembeköphet.

– Elfelejted, ha Minszkben tanítani fogsz ismét.

– Sose jutok vissza Minszkbe. Amíg tart a háború, használnak, amire használhatnak. Amikor megyünk haza, már a határon lekapcsolnak. Csakhogy nem jutok el a határig. Látod ezt a revolvert?

Elővette kézifegyverét, lassan homlokához illesztette.

– Megelőzöm őket. De azért kár, hogy oly kevés van hátra addig. Mennyi mindent el kellene olvasnom, hogy mégse jussak teljesen tájékozatlanul az égbe.

 

– Nálunk farsang második hetében is folytatódott a zsákmányszerzés – vette át a szót ismét Ádám. – A falusiak, amit lehetett, elástak persze, földes pajtákban. fészerekben többnyire. Létezik azonban, sajnos, egy jó módszer, hogy lehet felfedezni a friss ásást. Akárhogy elegyengetik a földet, akármilyen szépen letapasztják, ha megjelenik valaki tele kannával a kezében és vizet locsol szét a talajon, az összefutó víz tüstént kirajzolja a gödör körvonalát. Ismerték e módszert a középkori martalócok, az újkori németek, gyakorolták Beliasviliék is. Első dolguk volt, hogy átvizsgáltak minden földes szobát, aztán a csűröket, a melléképületeket. Hiába rakták gondosan ládákba a jegyzőék értékes bundáikat, porcelánjaikat, bizony az Elhárítási Törzs játszva megtalálta. A kántorék ruhatárát, apám kerti és kovácsszerszámait ugyanúgy.

– A sarlót és kalapácsot nyilván elcserélték a szomszéd faluban borra, tömény szeszre.

– A te örökségedet, a hajlított billentyűkaros, három betűsoros írógépet szintén. Az első nagy meglepetés akkor érte őket, amikor a virágkertész pajtájában kiásták szegény Ágota néni holttestét. Úgy megijedtek, vissza se hányták rá a földet.

– A kertész természetesen betemette megint.

Egy másik kutatócsoport azonban másnap újra rátalált, újra kiásták. Mint első alkalommal, a kertész most is visszatemette. Sajnos, hiába ütöttünk egyszerű sírkeresztet fölébe, ravasz cselnek vélték, a tetem harmadnap is napvilágra került. A friss leletvadászok fokozódó undora közepett, mert melegedett kissé az idő.

– Szegény Ágota – sóhajtottam.

– Az ismételt sírbolygatás, az öklendezve menekülő kincskeresők látványa adta kocsmárosunknak az ötletet. Megbeszélte Virág tisztelendő úrral, hogy saját pajtájában helyezi ideiglenes nyugalomra a kisasszony földi maradványait. Ő a falu közepén lakik, szem előtt, és pajtáját kincsszerzési célból egyszer már fölbolygatták, tudni fogják tehát, ott nem érdemes kutatni. Papunk helyeselte a tervet. Az italmérőt azonban korántse kegyes önzetlenség vezérelte szándékában. A falu vagyonosabb polgárai közé tartozott, büszkélkedett antik ezüstgyűjteményével fűnek-fának. Ezüstpoharai, -serlegei, -tálai eddig megmenekültek valahogy, félt mégis, ha elhúzódik ez a vendégjárás, a pincefal tüzetesebb végigkopogtatására is sor kerül, akkor pedig búcsút mondhat a százdarabos készletnek. Mélyebb gödröt ásott ezért a szükségesnél: oda csoportosította át értékeit s fölé helyezte Ágota oszló tetemét. Ha kutatnának is, ami legfelül van, elveszi kedvüket a behatóbb vizsgálódástól. És az elképzelés dicsérhető lett volna, ha az átcsoportosítás műveletét ki nem lesi Kekelidze a szomszédból. Vadászösztöne feltámadt: lecsap a bormérőre és máris elragadja tőle a titokzatos csomagokat, melyeket oly lopva hord fel a pincéjéből. Józan esze ezzel szemben azt súgta: ha fényes nappal, nyilvánosan veszi el a vendéglős rejtenivalóját, meg kell osztania zsákmányát az Elhárítási Törzssel. Várjuk meg inkább az éjszakát, gondolta. Ez a gondolatsor is életrevaló lehetett volna, ha őt viszont Zandukeli nem lesi meg. Zandukelinek feltűnt a másik szobából: mit néz oly meredten Kekelidze, s rövid fejtörés után maga is rájött, nagy zsákmány ígérkezik. Azon múlik minden, melyikük ér oda előbb.

Ádám mély lélegzetet vett, magas láz rázta, de hősiesen folytatta elbeszélését.

– Említettem, az Elhárítási Törzs nálunk szállt meg, nem tudtam nem észrevenni, hogy Kekelidze ablakunkból sűrűn átnéz a kocsmáros kertjébe, Zandukeli pedig, a szomszéd szobából rá-rásandít. A kocsmáros ügyetlen igyekezetét magam is láttam kisszobánkból, igaz, akkor délután még nem éreztem az összefüggéseket. Annál inkább éjszaka. Erős fényben sose tudtam aludni. Aznap kora este borús volt az ég, de szél támadt, éjfélre elhajtotta a felhőket s oly kegyetlenül rásütött ágyamra a hold, hogy fölriasztott. Az ablakhoz léptem behúzni függönyünket. Akkor futott át az udvaron Kekelidze s mászott át a kerítésen a kocsmáros kertjébe. Kisvártatva jött Zandukeli. Kekelidze addigra eltűnt a pajtában. Gyertya gyúlt odabenn. Átvillant agyamon, szólhatnék éppen szomszédunknak: de mit érek vele? Ha lopni akarnak, mit csinálhatnánk ellene? Lopnak nappal is. Ajánlatosabb nem belebonyolódni efféle dolgokba, katona civilre könnyen rásüti fegyverét. Markoltam már a függönyt, amikor látom, Kekelidze és Zandukeli a pajta küszöbén összekap. Némán verekedtek, rémes ütésekkel. Mintha kés villant volna Zandukeli kezében. Kekelidze földre csuklott, Zandukeli sietve behúzta a pajtába. Sajnáljam őket? Behúztam függönyömet.

Anyám borogatást rakott Ádám mellére. Apám tüdőgyulladásra gyanakodott. Mindhárman kérleltük, aludja ki magát, izgatottnak látszik, beszélgethetünk holnap is. Ő be akarta fejezni történetét.

– Kekelidzét másnap nem láttuk. A kocsmáros délelőtt eldicsekedett apámnak, milyen zseniális ötlettel biztosította értékeit. Apám nem volt meggyőződve, hogy oly zseniális ez az ötlet. A későbbiek őt igazolták. Új csapatok jöttek, új kezekbe kerültek a vizesvödrök, a kocsmáros pajtáját újra felásták. És, mint korábban annyiszor, ismét rábukkantak szeretett Ágotánkra. S ha még csak Ágotára! De oda volt fektetve mellé egy éppoly halott szovjet katona is, Nyikolaj Andrejevics Kekelidze. A kincskereső csoport a halálesetet haladéktalanul jelentette Fjodor Fjodorovics Beliasvilinek. Beliasvili habozás nélkül megállapította, gyilkos merényletet követtek el a szovjet hadsereg ellen, hű munkatársát falubeli fasiszták tették el láb alól.

– Csillagos úr – tántorgott be hozzánk halálra váltan a kocsmáros. – Tönkretettek, kiraboltak. A halottak mellett megtaláltam ezüsttárgyaim csomagolóanyagát. Aki meglopott, lejjebb is ásott.

– Ez legyen a maga legnagyobb baja – válaszolt apám baljósan.

– Öt perc múlva Beliasvili letartóztatta a kocsmárost. Fiatal feleségét is, karonülő gyerekével. Aztán indult a bal szomszédhoz, letartóztatta az öreg bírót.

– Fiú, tűnj el, itt vérengzés lesz – fogott el a szerzsant Péter az utcasarkon. Most ti következtek.

– Futottam volna haza, hogy riasszam szüleimet, de láttam, vezetik ki őket kapunkon – mesélte szüleimnek történetét tovább iskolatársam, Csillagos Ádám. – Odafutottam volna még inkább, Péter azonban durván berántott az első kertajtón.

– Ezzel most nem segítesz. Bújj el, ha kedves az életed!

– Beliasvili kihirdette, ha nem jelentkezik önként a gyilkos, agyonlöveti a kocsmárost és minden szomszédját.

– Beviszlek a plébániára – mondta Péter –, a pap távolabb lakik, utasításba van adva, papot nem szabad bántani.

– A történet végét Pétertől tudom. Virág plébános elbújtatott a sekrestyében. Zandukeli vallatta a gyanúsítottakat. A férfiakat megverte. Senki nem vallott, a gyilkos nem jelentkezett, a letartóztatottaknak fogalma se volt, ki a tettes. Aznap éjjel Beliasvili falhoz állította apámat, anyámat, a kocsmárost, fiatal feleségét a karonülő gyerekkel és az öreg bírót. Nagyon fújt a szél, minden titoktartó felhőt elsodort az égről. Farsangnak abban a hetében telehold sütött, igen vörös telehold, megvilágította az udvart, a havat. Apámmal és szomszédainkkal szemben a különítmény hat lövésze sorakozott. Balra a háromtagú bíróság, Beliasvili, Zandukeli és a katonai ügyész, a nagy szakállú Alekszandr Ivanovics Pavlovszkij. Ő énekelte leghangosabban az Ej uhnyemet, amikor százszor eljátszottam karácsony előtt.

– Utoljára szólítlak föl benneteket, adjátok ki a gyilkost – szólt metszőn Beliasvili, a rögtönítélő bíróság elnöke.

– Apád igen bátran viselkedett, mindvégig higgadtan tolmácsolta a major szavait – vigasztalt később Péter.

– Fegyvert vállhoz! – vezényelt Zandukeli.

Az öreg bíró lábánál fölüvöltött kutyája, a Betyár. A majorra vetette magát vicsorogva, felborzolt szőrrel. A major előrántotta revolverét és lelőtte.

– Első kutya.

– A kocsmáros feleségének mellén keservesen sírni kezdett karonülő fia.

– Nyet, major, azt nem – szólalt meg rosszallólag Alekszandr Ivanovics Pavlovszkij, a katonai ügyész. Kényelmesen odalépett az asszonyhoz, kivette kezéből a gyermeket. – Baba, kisbaba – simogatta meg gyengéden. A bíróság mosolygott, a lövészek bólogattak egyetértésük jeléül.

– Hármat számolok, még meggondolhatjátok magatokat – emelte fel hangját Zandukeli. – Egy!

– Apád átölelte anyádat. Örülni látszottak, hogy nem vagy ott – mondta Péter.

– Kettő!

– A kocsmáros átölelte feleségét, gyereküket nézték mindketten.

– Három, tűz! – vezényelt Szergej Matvejevics Zandukeli. Az öt elítélt hangtalanul a fal tövébe roskadt.

– Baba, babuska – becézgette Pavlovszkij a kocsmárosék fiát. A kisgyermek önfeledten kacagott, megnyugodva fúrta fejét az ügyész dús, meleg szakállába.

Több mint negyven évig voltunk egymás kortársai.

Gábor munkáival kamaszkoromban kezdtem ismerkedni. Catullusával elsősorban. 1938-as, kétnyelvű kiadása felsős diákesztendeimtől ott rejtőzött gimnáziumi tankönyveim közt, kék csomagolópapirosba kötve, hogy olyan legyen külsőleg, mint a Jámbor-Kemenes Latin nyelvtan. Robbanóanyag volta így kijátszotta hittantanárunk erkölcsvigyázó tekintetét. Még papi gimnáziumba jártam. Tizenöt éves lehettem. Latinul elsős korunktól fogva tanultunk. A tananyagnak része volt Catullus is, alig fél tucat, aránylag szelíd költeményével persze. Quoi dono lepidum novum libellum? És: Passer, deliciae meae puellae stb. Gabi Catullusa talán első kalauzom volt a római költészet ligeteiben. A szexuális élet rejtelmeiben csakúgy.

Catullus lírájának nagyobbik, szókimondóbb fele, sohase tartozott a valláserkölcsileg kívánatos olvasmányok sorába, kivált katolikus tanintézményben. Bennünket serdülőket viszont épp ez izgatott: miért nem? Piruló füllel bújtuk a pad alatt azokat a csöppet sem ildomos darabokat, mindenekelőtt a magyar szövegben akkor még kipontozott, a latinban szerencsére épen hagyott sorokat igyekezve megfejteni. Tanáraink többsége nem volt bigott. Bölcsen elnézték magánszorgalmú búvárkodásunkat – latintudásunk elvégre ezáltal is gyarapodott.

Gabival személyesen jóval később, 1947 végén találkoztam először. Azidőtájt jelent meg hosszú, hexaméteres költeményem, A Pokol tornácán. Gábor is fölfigyelt munkámra, és már csak a ciklus antik versformájából arra következtetett, műveltségünk, ókori érdeklődésünk gyökerei valahol azonosak vagy rokonok lehetnek.

Élesen emlékszem erre a találkozásra. A Centrál kávéházban ültem, valamit írtam, és egy nem túl régen megjelent kötet feküdt kávéscsészém mellett, az ő tavasszal kiadott Odüsszeia-fordítása.

Azon vettem észre magam, valaki széket húz asztalomhoz.

– Megengeded, ugye, hogy ide üljek. Devecseri Gábor vagyok.

Láttuk már egymást. Az egyetemen éppúgy, mint a Darlingban. A bemutatkozás merő formalitás volt. Gabi vitte a szót, gratulált Válasz-beli költeményemhez, ami jólesett. A nálam tíz évvel idősebb költőnek akkor már ismertem verseit, szerettem is őket. Találkozásunk mégsem emiatt emlékezetes számomra. Tíz percbe se telt, Gábor megkérdezte, tudok-e nyelveket, fogok-e majd fordítani később.

– Természetesen.

– És mik a terveid?

Nem tudom, mi ütött belém, de ifjonti szemtelenséggel azt válaszoltam, két nagyobb életművet akarok tolmácsolni. Át szeretném ültetni Vergilius összes munkáit (Gabi itt élénk helyesléssel bólogatott), majd – mutattam a márványon heverő könyvre – a két homéroszi eposzt.

Gabi fölemelkedett ültőhelyéből, hangja élesebbé vált.

– Remélem, ismered a történetet, amikor életében először és utoljára Heine meglátogatta Goethét?

Az anekdotát számtalanszor elbeszélték, én húszéves koromban még nem ismertem.

– Most éppen min dolgozik? – faggatta Goethe bemutatkozása után a Buch der Lieder szerzőjét.

– Egy Faust-drámán – válaszolta szemtelenül az ifjú.

– Más dolga nincs Weimarban? – kérdezte jegesen Goethe, és felállt, jelezve, a kihallgatásnak vége.

Már szégyelltem, hogy megbántottam Gabit, de ő ott állt még asztalomnál.

– Heine akkor tíz évvel idősebb volt, mint te most. Nem tudom, ez melyitek számára mentség.

Maga elé húzta Homéroszát, és elővette töltőtollát.

– Nincs kifogásod ellene, ha dedikálom?

Ezt írta belé:

„Lakatos Pistának, hogy fordítsa le jobban, ha tudja. Nagy szeretettel és várakozással D. Gábor.”

Gabi nem volt haragtartó. Következő héten már megbocsátotta ifjonti faragatlanságomat. Igaz, ennek ára volt.

– Ceruzával kezedben fogod olvasni Odüsszeiá-mat – mondta legközelebb. – Énekről énekre, sőt sorról sorra végigmegyünk rajta, és te mindenütt jelölöd azokat a helyeket, melyek nem tetszenek, azokat a megoldásaimat, amelyek helyett mást javasolsz. És amit nem tartasz jónak, arról elmondod, miért. Persze – tette hozzá, mert hiszen ebben az esetben se tudta megtagadni magát – azokat a helyeket is húzd alá mindig, mégpedig más színű ceruzával, amelyek nagyon megnyerték tetszésedet.

Így történt. Össze is barátkoztunk aztán. Szép kertjében, a Béla király út 6. szám alatt, sokszor üldögéltem náluk 1948 táján. Igaz, szocreál korszakában, később, szükségképp el kellett egymástól távolodnunk. De – hadd fűzzem hozzá – Gábor azok közé tartozott, akiket legszamarabb időszakukban se lehetett nem szeretni. Amikor az Írószövetség főtitkára lett, magamfajta költők pedig az akkori megbecsülésben és változékony ranglistákon seholse álltunk, ő akkor se fordult el vagy tért át a járda túloldalára, ha találkoztunk. Ellenkezőleg. Nem futhattunk össze úgy, hogy köszönésével meg ne előzött volna, katonasapkáját mélyen megemelve. Ő csapott hátba, ha nem akartam észrevenni a Nagykörúton. Hosszan elkísért, hosszan el-elvitáztunk (most már kizárólag politikáról, soha irodalomról) akkor is.

Első írószövetségi igazolványomon az ő aláírása állt. Mindent elkövetett, hogy az a némaságra ítélt költő, aki voltam, huszonkét éves korára gyanúsan hallgatva is tagja lehessen az újjászerveződő Írószövetségnek. Ami védettséget, viszonylagos biztonságot jelentett akkor.

1953 körül, vagy előbb valamivel, fölkerestem egyszer hivatalában. Bábjátékokat írtam, fordítottam; efféle melléktermékeimből tartottam fenn magam. Elég keservesen, a legszükségesebbekre valót azért mindennap előteremtettem. Barátom, Bod László, a Bábszínpad akkori igazgatója, segíteni akart rajtam.

– Ide vehetnélek dramaturgnak. De hoznod kell az Írószövetségtől valamilyen ajánlólevelet. Legyen benne: politikailag megbízható vagy, szilárdan marxista világnézetű, meg ilyesmik, tudod. Nem mintha nekem lenne szükségem rá, tőlem is megkövetelik.

– Erről van szó, Gábor.

– De Pista, marxista vagy te?

– Materialistának elég materialista. Marxista sose voltam, sose leszek.

– Hát látod. Akkor pedig nem állíthatok ki neked ilyen tanúsítványt. Hazudnánk vele mindketten.

Csakugyan megtagadta akár egy félig-meddig pártfogó levél aláírását is. A dramaturgi állást mással töltötték be. De oly őszinte meggyőződéssel fejtegette, hazudni semmi körülmények közt nem szabad, hogy komoly, nagy hite láttán ekkor se tudtam igazán haragudni rá.

 

1956 szeptemberében együtt utaztunk Bécsbe. Azidőtájt indult az első társashajók egyike Nyugatra, ahol évek óta nem járhattunk. A kirándulógőzösön, mely főleg az Írószövetség tagjait és hozzátartozóikat szállította, kezdett helyreállni régi barátságunk.

– Hogy haladsz az Aeneis-szel?

Gábor ismét Homéroszán dolgozott. A korábbi szöveget átírta teljesen. Az egységesített, gyökeresen újraformált második kiadást 1957-re várta.

– Megvárom a te végérvényes változatodat. Anélkül az enyém fele olyan jó se lehet.

– A Homérosz első harminc példányából egyik a tiéd.

– Koccintsunk rá, el ne felejtsd – emeltem föl söröspoharamat a bécsi hajó fedélzetén.

– Várj – szakított félbe Gábor. – Lefényképezlek, hogy legyen dokumentum róla.

– Én pedig visszafényképezlek. A Vergilius első harminc példányából egyik a tiéd.

A bécsi utcákat inkább Szabó Magdával, Szobotkával és Pilinszkyvel róttam. Devecseriékkel kétszer talán.

– Be kellene téged zárni egy cellába – mondta Gabi a Grabenen. – És akkor kiengedni csak, ha kész az Aeneis.

Hamarabb megtörtént, mintsem gondoltuk volna.

1956 őszén, Kassák Lajos ajánlására, tagja lettem az Írószövetség elnökségének. 1957 elején egy cellaajtó – tízezer hexaméter-sor lefordításának idejére – mögöttem is becsapódott.

A cellákhoz mindig vonzódtam. Gimnazista korom első hat évében – írtam róla már – intézeti növendék voltam. Sivár közös hálótermünkből ha őszintén irigyeltem valamit, paptanárainknak puritán szobácskáit. Ők oda visszavonulhattak, ott egyedül lehettek, nem mint mi. Diákéveimnek ez az egy – egyetlenegy! – vágyképzete végigkísérte életemet.

Dolgozószobámat szerzetesi cellának tekintettem, tekintem. Csak teljes zavartalanságban, becsukott ajtó mögött szeretek és tudok olvasni, írni. Az átállás 1957-ben aránylag könnyű volt ezért. Most a cellát tekintettem dolgozószobának, s nagyszerűen haladt a munka.

1957 márciusában tartóztattak le. Épp beköltöztem életem első főbérletébe, a Práter utca 59. szám alá. Akkoriban kétszázezeren hagyták el az országot, sok lakás megürült. Feleségem munkahelye révén így sikerült megkapnunk ezt a kétszoba-hallos, tágas bérleményt.

Több ezer könyv tornyosodott – ömlesztve – a nagyszoba közepén, két hullámpapír dobozban szerény ruházatunk; egy íróasztalból, egy kerevetből, néhány könyvespolcból és székből állt akkori bútorzatunk. Másnapra terveztem, hogy hozzálátok a rendezkedéshez. A hurcolkodástól fáradtan lefekvéshez készülődtem.

Éjféltájt szólalt meg a csengő, régi jó szokás szerint. Két nyomozó lépett be, házkutatási és előállítási paranccsal. Mögöttük – szabályszerűen – a házmester.

Az idősebb nyomozó verejtékezve kotorászott az áttekinthetetlen rendetlenségben. Zakója szétnyílt, hóna alá szíjazva – eddig westernfilmekben láttam csak – tekintélyes revolver. Az ifjabbik rám ügyelt, jobbját figyelmeztetően domborodó zsebében tartva, meg ne szökjem.

Hamar végeztek. Nem ők, magam se tudtam, mi hol lehet. Egy-egy puhafedelű iratpólyát kihúztak a könyvhalom alól, csüggedten belelapoztak. Alig találtak valamit, ami érdeklődésüket fölkelthette volna. Irodalmi tanulmányaim valamelyik fűzős dossziéját vették magukhoz kedvetlenül, és a közelmúlt eseményeire vonatkozó sajtótermék-gyűjteményemet. Egy harmadik irattartót is, találomra. Ebben akadt végre néhány bűnjel: írószövetségi dokumentumok. Csakhogy ezekből minden elnökségi tag kapott annak idején, aligha akadt egy is köztük, melynek eredetijét a nyomozóhatóság szövetségünk januári feloszlatásakor le ne foglalta, meg ne találta volna.

Míg kutattak, fáradoztak, ettem két vajas kenyeret. Éjfél után bizonyára nem tálalnak már a fegyintézetben, s ki tudja, reggel is mit. (Paradicsomos káposztafőzeléket, mint pár óra múlva kiderült.)

A Práter utcai új lakásból a Gyűjtőfogházba szállítottak. A Gyűjtő afféle elosztóhelynek bizonyult – két-három nap múlva vittek tovább, személyszállító gépkocsin, a Fő utcai börtönkombinátba.

Órákba se telt, megkezdődtek kihallgatásaim. Kezdetben sűrűn, később egyre ritkábban foglalkoztak velem. Nem voltam tagja a pártnak, nem minősültem árulónak tehát, aki cserbenhagyta az eszmét. A letartóztatott írók közt, akkoriban – azt hiszem – az egyetlen pártonkívüli lehettem. Liberális polgár – ez a sajnálkozó vélemény alakulhatott ki rólam, így gondolom legalábbis.

Néhány hétig akadt cellatársam még. Aztán teljes elkülönítésem következett, közel másfél esztendei magánzárka.

Második-harmadik vallatásom után valamelyik barátságosnak mutatkozó nyomozótisztem engedélyezte, könyveket kaphassak otthonról. Felírtam, telhetetlenül, huszonöt címet legalább; tartalmas, vaskos könyvekét, köztük fél tucat szótárét, nyelvkönyvét. Más kihallgatótiszt elé kerültem, amikor a huszonöt kötet megérkezett. A napfényes iroda asztalán ott tornyosodott a Biblia és Dante, Tacitus és Arany János, minden, amit kértem.

– Mit képzel, kérem, ön a Fővárosi Könyvtárba vonult be vakációzni? Ennyi könyvet egy egész cellasornak sem engedélyezhetek.

Látva elboruló tekintetemet, hozzátette:

– No, nem bánom. Ezt az egyet leviheti magával. – S a könyvkupac legtetején fekvőt elém pöckölte.

Latin Vergiliusom volt, bő német lábjegyzetekkel ellátott Teubner-kiadvány. Egyetlen könyvem hosszú hónapokig.

Rég olvastam már Zweig Sakknovellá-ját. Magánzárkájába egyetlen könyvet sikerül belopnia az államfogolynak. Egy sakk-könyvet. Kezdetben szórakoztatja, végül saját magával játszik őrületbe hajló mérkőzéseket reggeltől estig. Zavarodottan kerül ki onnét.

Ilyesmire gondolt volna vallató tisztem? Elég szófukar a delikvens, adjunk neki hát egy könyvet, idegen nyelvűt lehetőleg, ceruzát-füzetet azonban és szótárt nem – oly lelkiállapotba kerül rövidesen, hogy megváltásnak érzi, ha feljöhet ide beszélgetni, és kiönteni, kiönteni a szívét. Nem tudom, gondolt-e erre századosom, olvasta-e valaha Stefan Zweiget.

Újabb hét; ugyanabban a verőfényes szobában ülök, addig elkészült kihallgatási jegyzőkönyveim gépeletét javítgatom kérdező tisztem nyomósceruzájával. Fölcseng a telefon, a vallató elfordul, úgy beszél. Élek tüstént a szerencsével: a versatilból – ügyelve, hogy valami maradjon benne – kitöröm a grafitbél háromnegyedét, és zsebkendőmbe rejtem. Sikerül cellámba csempészni az íróeszközt. Van ott egy falrepedés, épp elhelyezhetem benne.

Ettől kezdve boldog vagyok, nyugodt és kiegyensúlyozott. Húsz sort fordítok naponta az Aeneis-ből. Írásengedélyem nincs, kéziratpapirosom nincs. A munkát fejben kell elvégeznem. Három teljesen veszélytelen félórám akad naponta, amikor az őrszemélyzet egész biztos nem tekint be váratlanul a kémlelőnyíláson. A reggeli, az ebéd és a vacsora kiosztásának ideje. Ilyenkor a teljes folyosófelügyelet azzal foglalatoskodik, hogy tolja, ajtóról ajtóra, a megrakott étkezőkocsit. Felrántják sorra a cellák ételbeadó ablakait, és nyújtják be a teli csajkát. Amit fejben elkészítettem és rögzítettem előbb, ilyenkor másolom be legapróbb kisbetűimmel a latin szöveg sorai fölé, a margókra, az egyes énekek közti üres oldalakra. Kiszámítom, ha húsz sorral napra nap elkészülök, egy év múlva kész az eposz háromnegyede, másfél esztendei erőfeszítéssel az egész munka talán.

Hogy írok, sohase fedezték fel; de hogy a könyv alaposan tele gyanús ceruzajelekkel, következő hónapban már.

– Mi a csuda ez? – rivallt rám a cellaellenőrző altiszt, belelapozva egyetlen könyvembe.

Megdermedtem. Ha Vergiliusomat elkobozzák, megöl az unalom, a kedélynyomottság.

– Pótlás? – kérdezte élesen az őrmester.

Az altisztek szeretik a lelkesült, katonás hangot.

– Igenis, pótlás – válaszoltam lelkesülten, katonásan.

– Az más – adta vissza könyvemet a zárkaellenőr.

Mondhattam volna: próbaszöveg. Vagy: sorjavaslat. Hogy paralipomena, már nem. Ezt gúnyolódásnak fogták volna föl. Oly szóra volt szükség, amely ismerősen cseng, adott helyzetben mégsincs értelme. Az értelemnek, bizonyos körülmények közt, semmi fontosságot nem kell tulajdonítani. Hangozzék csak meglepőn, elgondolkodtatón. Főleg lelkesülten, katonásan. Csatát nyerünk vele.

Ötször fedezték föl még, mindig mások, hogy a Teubner kiadvány csupa ceruzabejegyzés.

– Mi ez? Mi ez?

– Pótlás – jelentettem rajongva, magabiztosan. Rövid meghökkenésükön már nem csodálkoztam. Az Aeneis mindvégig velem maradt.

Kihallgatásaimon egyre derűsebb voltam.

– Nem nyomja ennek nagy bűn a szívét – vélhették számonkérőim –, ha ilyen nyugodt.

Ügyem lezárult lassan, a szigor olvadozni kezdett körülöttem. Ősszel kaptam ceruzát, füzetet. Később szótárt. Dolgozhattam legálisan azontúl.

 

„Ha megjelent már Gabi új Homérosza, juttasd el hozzám – írtam feleségemnek, amikor hosszú, hosszú idő után, először üzenhettem haza ismét. – Szeretném olvasgatni már, mondhatnám semmire se lenne nagyobb szükségem, mint az ő fordításaira.”

Gábor olvasta levelemet, megértette belőle tüstént: úgy látszik, lehetővé tettem (vagy tették számomra?), hogy nekilássak végre az Aeneis átültetésének. Elbűvölő dedikációval beküldte azonnal, Fő utcai címemre, a két, még nyomdafestékszagú kötetet.

Hasonló merészségre kevesen bátorodtak azidőtájt. Akadtak azért. Szabó Lőrinc, Keresztury Dezső, Rába György és mások is.

Életemben oly elmélyülten, oly kiéhezetten, oly figyelmesen könyvet nem olvastam, mint akkor Gabi magyarítását. Másfél évig éltem együtt azzal a fordítással, és talán hasznosabb olvasmányom nem is akadt költői pályám során.

Soha oly boldog nem voltam, mint 1957 kora tavaszától – 1958 nyaráig – Fő utcai magánzárkámban. Lesz talán, aki nehezen hiszi, pedig irónia nélkül mondom. A mindennapi élet idekint, évtizede már, napról napra folytatott küzdelmet jelentett számomra. És aggódást: miből élek meg holnap? Hol találok, és milyen munkát? Most levettek vállamról minden gondot. Naponta háromszor elém adták az ennivalót. Szolgáltak fűtéssel, világítással. Utóbbival éjjel-nappal. Magamért semmit se tehettem, de tudtam, hozzátartozóim, barátaim odakint mindent megtesznek értem. Tudtam ezenkívül, olyasmi nem terhel, amiért életemmel kellene fizetnem. Akkor pedig teljesen mindegy, esztendőt vagy életfogytiglanit szabnak rám: egészséges ország nem engedheti meg magának, hogy állampolgárai oly sokaságát zárja rács mögé, mint nálunk 1956 után. Valamelyik remélhető amnesztia előbb-utóbb visszaadja szabadságomat. Ezért voltam nyugodt. Boldog pedig azért, mert azt csinálhattam végre, amit zaklatott viszonyaim miatt eddig soha – zavartalanul dolgozhattam. Naponta éreztem, kielégít, amivel elkészültem. És nincs, nem is lehet semmi egyébre gondom ezen kívül. Bárki ítélt a börtönvilág legsúlyosabb büntetésére, magánzárkára, jótevőm volt akaratlanul is.

Csüggedten vettem tudomásul, amikor a következő év őszén átszállítottak a Markó utcába, hogy tizenhét hónap után bíróság elé állítsanak végre.

Az Aeneis-ből két-három ének hiányzott még.

A Fő utcai vizsgálat befejeztekor, jegyzőkönyvemnek arra a kérdésére, bűnösnek érzem-e magam, határozott nemmel feleltem. Ezt megismételtem a polgári bíróság előtt is.

Guidi vezető bíró több terhelő tanút idézett meg tárgyalásomra. Zelket valamelyik letöltőházból vezették elő. Három évet szabtak rá, két-három hónapja lehetett hátra még. A bíróság késett, fegyőreink kíséretében a tárgyalóterem ajtaja előtt várakoztunk. A folyosón felsorakoztak hozzátartozóim, barátaim. A már büntetésüket töltő írótársak feleségei is. Déryné, Háyné. Tüntetőleg szinte.

Zelk – fegyencdarócban – velem szemben foglalt helyet. Feleségem engedélyt kért az őrtől, hadd kínálja meg az elítéltet mogyorós tejcsokoládéval. A jóindulatú rabőr bólintott.

Zelk megtört aggastyánnak látszott, húsz esztendővel idősebbnek valódi koránál. Nemrég halt meg felesége, Bátori Irén, akit őszintén szeretett. Gyászát, bajait tetézte, hogy műfogsora eltört a héten, a költőt fogsor nélkül vezették föl a Markóba. Mivel nem szólhatott hozzánk, első pillanatra ezt nem lehetett észrevenni. Zelk Zoltán kínosan mosolygott csak, Lengyel Balázsra és Kereszturyékra, Mándy Ivánra és Rába Györgyre. Szeme izgatottan pásztázta a folyosót, ki mindenki jött még el.

Szerencsétlen állapotát feleségem se mérte föl, átnyújtotta a mogyorós csokoládét. Zelk hálásan majszolta az édességet, a mogyorót azonban maga elé köpködte szánalmasan, mert nem tudta elrágni.

Aztán beszólították. A bíróság meglepetésére oroszlánbátorságú védőtanúnak bizonyult. Amit mentségemre csak felhozhatott, mindennel előállt. Az ügyészt meglepte a vallomás. Guidi bíró tehetetlenül hallgatta.

Másik terhelő tanúm Huszár Tibor lett volna. Őt a Petőfi-körből ismertem, nem tudós volt még, magasrangú ifjúsági funkcionárius csupán. Sokszor tárgyaltam vele, míg reményem volt rá, hogy szavam érvényesülhet a vezetésben, s a Kör – én a Bessenyei-kör elnevezés mellett kardoskodtam – aránylag zártkörű, értelmiségi vitaklubként kezdhet működni a felvilágosodás szellemében. Huszár nem tagadta marxista meggyőződését, azt se kendőzte, támadtak ellentéteink, de okosan, tárgyszerűen beszélt, végül egyetlen mondatát se lehetett súlyosbító adalékul felhasználni ellenem. Az ügyész benne is csalódott.

Keresztury Dezsőt a védelem vonultatta fel.

Az események alatt, október 25-én már, megjelent egy versem. Régi munkám, nyolc évvel korábban írtam. Tartalma szerint óda a fiatalokhoz.

Kereszturynak, mint a magyar irodalom tudósának, azt kellett eldöntenie, ellenforradalmi lázítás-e ez a költemény, vagy humanista, általános érvényű mondanivalót hordoz.

Tárgyalásom zártkörű volt, mindennemű külső hallgatóság teljes kizárásával. A bírón, az ülnökökön, az ügyészen, a jegyzőn, ügyvédemen és fegyőrömön kívül csak a Fő utca egy megfigyelője foglalt helyet valahol a terem végén. Dezső, a pulpitus felé fordulva, háttal állt nekem. Nem tudhatta előre, miben kell szakvéleményt nyilvánítania, a corpus delictit ott, a tárgyalóban tárták elé.

Kiválóan rögtönzött. Higgadtan, értelmesen magyarázta, hogy ez a nem épp Talpra magyar-közvetlenségű óda már csak antik versformája miatt sem alkalmas tömegérzelmek felkeltésére.

Keresztury hátra tette két kezét, valahol a gerincén kulcsolta össze. Míg beszélt, nem tudtam levenni szemem ujjairól. Percre se zökkent ki nyugalmából, de az a tíz ujj kígyózott, vonaglott. A belső feszültségnek ilyen játékát sohase figyeltem meg két kézen. Tenyere elfehéredett, kézfeje kipirult. Ujjai hol külön-külön fonódtak össze, hol a levegőt markolták. Hol egymást szaggatták, hol simogatták. Jeleket rajzolt csuklójával, balta-ütéseket végzett jobb tenyere élével.

Közben mosolyogva elmagyarázta, mi az aszklepiadeszi strófa. Hogy Horatiustól Berzsenyiig és tovább milyen lírai mondandó kinyilvánítására használatos.

Azt hittem, eltörik a mutatóujja, kificamodik hüvelykje közben, de ezt én láttam csak, a fegyőr az ablakpárkány verebeit bámulta értetlenül. A bírónak egy nyájas professzor, nekem két szenvedélyes ököl beszélt. Míg végképp le nem hunyom a szemem, ezt a két vad öklöt fogom látni legélesebben Dezsőből.

Védő tanúk és terhelők mind mellettem szóltak. A bíróság három évre ítélt csak.

Másodfokon ezt eggyel enyhítették.

Pár hónapom maradt hátra nekem is. Ezt a kurta időt a márianosztrai letöltőház borjúkötélfonó részlegében töltöttem el: kendert gerebeneztem. A kötélfonást magát, az idő rövidsége miatt, nem volt módom elsajátítani.

 

Kint, sok egyéb mellett, az történt közben, hogy Devecseri sürgető ajánlatot kapott, fordítsa le az Aeneis-t, mert szerepel a kiadói tervben. Gabi a felkérést habozás nélkül visszautasította. Azzal indokolta, tudomása szerint odabent én dolgozom rajta. Ha kiszabadulok, nyilván ennek honoráriuma lesz első keresményem, amire nagyon rá leszek szorulva akkor; jobban, mint lenne ő most. Ezért nem vállalja.

Abban a néhány évben, 1956 után, Gabi is életének mélypontjára került. Nem kapott főtitkári, főszerkesztői, katonatiszti, tanári fizetést többé. Nem élt soha szegényebben. Lakásukon meg-megjelent foglalni már a végrehajtó. Mégse vállalta.

Elbocsáttatásom után, elsőnek talán, ő csöngetett ajtómon. A majdnem kész fordítást – ceruzás kéziratból – ő olvasta először.

Szabaduló államfoglyot nemigen kényeztettek soha. Keserves éveknek nézhettem elébe magam is. Gábor heroikus küzdelmet indított, hogy Vergiliusom kiadása túl soká ne húzódjék mégsem. Kilincselt értem, járta napestig a várost. Ajtók, melyek előttem résnyire se nyíltak, az ő mosolya előtt sarkig tárultak. Latba vetette minden rábeszélő készségét (volt neki!), hogy átültetésem nyomdafestéket lásson mielőbb.

Neki köszönhetem, hogy nem kellett évtizedig vagy tovább várakoznom, hogy a körülményekhez képest feltűnően hamar, 1962 elején az olvasók asztalára kerülhetett Aeneis-em. Nevemet nem volt szokás említeni még. A munkát Gábor, mindenkit megelőzve, kolumnás, lelkes cikkben üdvözölte, merte üdvözölni pontosabban, az egyik legelterjedtebb napilap hasábjain.

– Pista, most ment haza Klári – fordult hozzám halálos ágyán Gábor. – Elfeledtem említeni, hozza be holnapra Karinthy verseit. Tudom, te is nagy költőnek tartod, megvan polcodon az Üzenet a palackban. Add kölcsön, hozd magaddal délelőtt.

Bevittem a kórházba Gabinak a könyvet, három hét múlva kaptam vissza.

Aztán Gábor meghalt, a sok megemlékezés egyikét én írtam. Barátai találgatták, gyanította-e, hogy állapota reménytelen. Sejtette-e, mi az a betegség, amellyel úgy birkózott háromnegyed évig, hogy ott marad kiterítve a küzdőtéren, mégis ő győzött.

 

Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdő jutott belém: a születő halálnak tudata. Sok ágbogával, árnyával növekszik…

 

Így kezdődik egyik utolsó és talán legszebb, legtöbbet elemzett verse. Mint boldog ember, mint mindig reménykedő beteg dehogy fogta fel, milyen kór emészti, költőként ellenben, legérzékenyebb ösztöneivel igenis tudta – vélték többen is az Erdő olvastakor. Mi más lehetne az a szervezetbe jutott, ágbogasan növekvő erdő, mint a sejtburjánzás néven nevezni tilos rémalakja? A kisebbség úgy gondolta, valószínűbb, hogy tisztában volt betegsége természetével, de szeretteit nem akarta szomorítani vele, hogy észrevegyék: felismerte, miről hallgatnak körülötte.

Én azt jegyeztem meg, pillanatig se kétlem, Gábor tudott mindent.

Nem vitaképp, írásomra azonban visszatért Karinthy Ferenc. Bonyolultabb a dolog – fejtegette. – Azt hiszi, egyszerre tudta s nem tudta, egyszerre akarta s nem akarta tudomásul venni, mi fenyegeti.

Nekem Gábor hangsúlyai mást sugalltak. Emberismeretem is. Mégse válaszoltam. Efféle megérzés nem bizonyíték.

Sok év telt el a temetés óta. Egy este leemeltem polcomról az Üzenet a palackban-kötetet. Rég olvastam Karinthy verseit. A Mindszenti Litánia margóján halvány ceruzajeleket vettem észre. Ki firkálhatott bele Karinthymba? Magam is használati eszköznek tekintem könyveimet, aláhúzok bennük sorokat, széljegyzeteket írok lapjaikra – de az én jeleim egész másfajták.

Akkor jutott eszembe, ezt a kötetet egyszer adtam kölcsön: a beteg Devecserinek. Érdekelni kezdett, mi tetszhetett meg neki – akkor és ott – Karinthyban. A vers K. E. festőnő halálának évfordulójára készült. K. E. az író testvére, Karinthy Elza volt. A költemény a kórházi halottas ágyon fekvő holttestet szólítja meg. Devecseri hullámos ceruzavonala először tizennégy verssort kísér végig a lapszélen:

 

Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer hogy valahol a sötétben (Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak Azok a komoly és szigorú urak…

 

De hiszen ez napnál világosabb utalás az Erdő forrásvidékére – láttam be azonnal. A legismertebb Devecseri-vers innét kölcsönzi kezdő képsorát. Még árulkodóbb a valamivel alább folytatódó ceruzajel:

 

És hallottad ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted…

 

Itt kezdtem emlékezni rá, milyen jelentőségteljes mozdulattal nyújtotta vissza Gábor kölcsönkönyvemet.

– Minap írtam egy verset – mondta. – Felolvasom neked.

Akkor hallottam először az Erdő-t.

Ő ne tudta volna, mi támadta meg? A versnek négy, Elzához intézett sorát jelöli még a ceruzavonal. Ezeket duplán:

 

Függönyt behúzva szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis…

 

Aki ebből a „litániából” nem tudja kiolvasni, K. E. festőnő milyen betegségben halt meg, egyáltalán nem tud olvasni. Gábor kölcsönkönyvem margóján üzenetet hagyott, sírontúli üzenetét, ha úgy tetszik. Nekem akart üzenni vele, azaz rajtam át az életbenmaradóknak? Vagy félig öntudatlanul ott feledte, félig szándékosan azonban ott hagyta kötetemben árulkodó ceruzavonásait, az általa mindig hű barátjának tisztelt Szerencsére bízva, észreveszi-e, főleg: meg tudja-e fejteni valaki a rejtvényt? Aki a Devecseri-vers és a Karinthy-litánia közt nem lát kétségbevonhatatlan kapcsolatot, semmit se lát. Gábor nem költő volt csak – ragyogó filológus is. Mindennél jobban tisztelte a tényeket. Meggyőződésem: bizonyítékkal, filológiai bizonyítékkal akart szolgálni üzenetével – mindvégig mindent világosan tudott.

Halála napján már nem láttam. Kláritól, feleségétől tudom, a végső eszméletlenség határán Karinthyra gondolt. Utolsó érthető szavai ezek voltak:

– Megyek, vár Frici bácsi.

Ha úgy címezte valaki levelét: özv. Babits Mihálynénak, elsápadt és nem fogadta el a kézbesítőtől. Ha postaládájába dobták a küldeményt mégis, felbontatlanul papírkosárba került. Magánlevél, hivatalos értesítés egyaránt.

– Nem vagyok özvegy, nem vagyok özvegy – fuldokolta. – Mihály él, mindennap találkozunk, minden éjjel beszélgetek vele. Ahogy régebben, kikérem véleményét most is, minden dolgomban. Amikor írok, fölém hajol. Egyetlen soromat se hagyja olvasatlanul vagy megjegyzés nélkül. Hát nem érti?

Tehetetlenül hallgattam. Török Sophie-nál, utolsó otthonában, 1947 késő őszén jártam először. Ezt a lakást, a Jagelló út 3/a harmadik emeletén Babits már nem ismerhette. Utolsó közös otthonukat, a tágas Logodi utcait, férje halála után Török Sophie eladta. Jövedelme megcsappant, félt a háborús inflációtól, ezt a jóval szerényebb méretű Jagelló úti öröklakást könnyebben fenntarthatta.

Elhatározása többszörösen is szerencsétlennek bizonyult.

Babits könyveinek itt nem tudott helyet biztosítani, a hagyatéknak ez a része a Baumgarten-alapítvány könyvtárába került, ahol a háború vége felé, egy bombatámadásban, az egész házzal együtt porig égett.

Iszonyúak tudnak lenni az özvegyek olykor.

Az a könyvtár – a költő minden ismerője tudta – Babits életének szeme fénye, féltett büszkesége volt, fiatal korától kezdve gyűjtögette. Akármi nem kerülhetett föl polcaira: érdeklődését, ízlését a szigorú-gondos válogatás, a kielégíthetetlen vágy kényszerű határai közt, elég híven tükrözte. Ha személyes tárgyaiból valamit meg kellett volna őrizni és hiánytalanul együtt tartani, ezt a könyvtárat kellett volna elsősorban, írói műhelyének legfontosabb szerszámait. Ezzel szemben ránk maradtak bútorok és díszkorsók, szőnyegek és konyhafelszerelési eszközök, nem többek, nem kevesebbek, mint egy jobb lateiner polgári háztartás átlagdarabjai. A messze híres könyvtár egyediségét meg se közelítő – részben örökölt, részben később szerzett – szokványos tárgyak tehát, amelyeket nem a rendkívüli személyiségre szabott sajátlagos tervszerűség, hanem hasznossági megfontolás, a nosztalgikus megszokás halmozott föl és gyarapított. Bár patinás darab akadt bőven köztük is, a függönyökre, terítőkre, tányérkákra jó részben Török Sophie bizonytalan ízlése nyomta rá bélyegét. A feleség szenvedélyes lámpaernyő-készítő volt, kedvtelve rajzolt híres mesterek után rémséges giccseket a pergamenre: minden szögletből Dolci, Carpaccio, Caravaggio színes angyalkái hegedültek vissza vagy könyököltek felhő-fodrokon a villanykörték körül. Babits füzeteire, iratgyűjtőire is került belőlük, az Angyalos Könyv-re például.

A költő könyvtára, ellentétben a köztudat legendájával, nem tartozott a különösen nagy magánkönyvtárak közé. Három-négyezer kötet sorakozhatott polcain. Író barátaimnál ma már – nem megy ritkaságszámba – tucatjával találok jóval gazdagabb gyűjteményeket. Babits munkaeszközeit, kis ügyességgel, főleg azonban jóakarattal, éppenséggel a Jagelló úti lakásban is el lehetett volna helyezni.

Babits halála után a Baumgarten-kuratórium ajánlata igen csábító volt persze. A Sas utcai ház első emeletén akkor évek óta működött már az alapítvány könyvtára, költők-írók találkozóhelye, amelyet életében szívesen látogatott Babits is. Ennek a könyvtárnak Baumgarten Ferenc gyűjteménye alapozta meg törzsanyagát, az állományt Király Györgyé, Tóth Árpádé, Kosztolányi Dezsőé gyarapította később. A kurátorok itt Babits hagyatéka részére külön szobát ajánlottak fel – Török Sophie ezt a lehetőséget ragadta meg.

A lehetőség azt jelentette, a kiszemelt helyiséget afféle Babits-múzeumként kezelik majd, ahol nemcsak a könyvek: a dolgozószoba bútorai, apróbb tárgyai is helyet kapnak. Érthető, az asszony örült a megtiszteltetésnek, már amennyire gyásza idején örülni egyáltalán tudott – azt az emlékszobát maga rendezte be és el-eljárt a Sas utcába, hogy rendben tartsa. A Babits-szoba teljesen zárt részlege volt a könyvtárnak, ide, az özvegyen kívül, alig-alig léphetett be más, a könyvek nem olvadtak be a két külső terem anyagába.

Török Sophie-t nem szabad elítélni, hogy hozzájárult ennek az emlékmúzeumnak a létrehozásához. Nem sejthette, hogy az ostrom alatt az az egyetlen ház omlik majd porig a Sas utcában, amely a költő tárgyi emlékeit őrzi. Ajándékozásának tényét, nagylelkűségének értékét a háborús szerencsétlenség nem csökkentheti. De ha ezért elítélni igazságtalanság lenne is, teljesen megérteni (pontosabban: méltányolni) mégse tudom. Az ő viszonya férjével igen ambivalens volt néha. Tudta, ki mellett él; semmi jogunk kétségbe vonni: őszintén szerette, akit sorsa társául rendelt. De férje nagysága ugyanakkor nyomasztotta, föl-föllázadt ellene. Olykor összeroskadt súlya alatt.

– Kilenc éve élek önkéntes száműzetésben – jegyzi fel a haldokló betegágyánál –, nem, börtönben! kriptában! Nem mintha naivitásomban bíznék a betegek hálájában vagy pláne a világ részvétében és elismerésében; hál’isten, ebben mind nem bízom; egyetlen életemet szemétre dobtam, elfecséreltem, pusztán gyengeségből, nyálas érzelmességből.

Kifakadásait megbánja később.

– Bocsáss meg, kicsikém – fűzi hozzá fentebbi soraihoz. A beteg halála után.

Igen, a beteg halála után számba veheti, mit kezd egyetlen élete maradékával. Nem csak nagylelkű ajándék, hogy férje hagyatékát átengedi a Baumgarten-alapítványnak. Sokat beszélgettem Török Sophie-val. Nem tudta eloszlatni kimondatlan gyanakvásomat: ő szabadulni is akart attól a könyvtártól. Ne emlékeztesse még ez is férjére.

Negyvenhat éves, amikor Babits meghal. Úgy érzi, állhat előtte akár húsz-harminc alkotó év. Lássuk, tud-e kezdeni velük valamit, Babits árnyékából kilépve? Eladja a Logodi utcai lakást (börtönt? kriptát?), ahol minden zug Őt idézi. Átengedi, ha ugyan nem ő ajánlja fel, a híres könyvtárat is a Baumgarten-kuratóriumnak – indul új életet kezdeni a Jagelló úti öröklakásba.

Ez az öröklakás két egymásba nyíló szobából és mellékhelyiségekből áll, a fogadott lány kis cselédszobájából továbbá, ide az előtérből lehet bejutni. A ház a harmincas-negyvenes években épülhetett, nagyablakos, modern otthonok sorakoznak benne. (Babits a régi, masszív házakat szerette.) A költő özvegye a külső, tágasabb sarokszobát használja. Ennek derékszögben összefutó két falát egybefüggő, fényes ablaksor vagy inkább ablakfal töri át, a harmadikat szárnyas üvegajtó, amely a belső szobába vezet. Ez a belső szoba később átalakul mégis Babits-szobává, jóval az ostrom után, amikor Pannonhalmáról visszakerülnek a Babits-hagyaték töredékei. Babits könyvtárának kisebb, személyesebb jellegű darabjait és a kéziratokat a bencés apátság őrizte meg a háború alatt, ezek, szerencsére, nem kerültek soha az alapítvány állományába. Pár száz kötet, a teljes könyvtár nem jelentéktelen hányada, most itt sorakozik ebben a Jagelló úti szobában; bőröndökbe, szekrényekbe, ládákba zsúfolva pedig a kéziratos anyag.

Nyáron a szobák, jártam nyáron is bennük, tündöklöttek és – közvetlenül a lapostető alatt – izzottak a napfényben. Belőlük jó kilátás nyílt egyrészt a szomszédos plébániatemplomra, a Németvölgyi temetőre és a budai hegyekre, másrészt messze el Pest lapálya felé. Télen azonban kifűthetetlen, széljárta otthonnak bizonyult az új lakás; özvegy és leánya vastag ruhákban, több réteg szvetterben, pokrócokba burkolódzva didergett benne. A mind ritkább látogatók ugyancsak.

Falfelület, kivált a külső szobában, bútor, polc, kép számára nemigen akadt. A széles kerevet, majdnem az ablak alatt, vibrált a huzatban. A központi fűtés, 1947-ben, hol működött, hol nem; ha működött is, épp csak lehelt némi langyosságot. A Jagelló úti lakást, azidőtájt, december elején, barátságtalan, rideg otthonnak éreztem.

Húszéves voltam, kezdő költő, fél lábbal még az egyetem padjaiban, de ifjú korom hosszú verse, A pokol tornácán, a Válasz-ban megjelent már, és – számomra legváratlanabbul – feltűnést keltett.

Fölfigyelt rá Schöpflin Aladár, és Basch Lóránthoz fordult: mit tud rólam, ki lehetek? A kurátor levele még novemberben rám talált. Meghívott Városmajor utcai villájába, elkérte „összes műveimet”, gondosan elolvasta, majd vitte őket Schöpflin Aladárhoz.

Basch Lóránttal gyakran és hosszan beszélgettem azon az őszön. Ízlésünkben, irodalmi rokon- és ellenszenveinkben sok hasonlóságot fedezett fel. Becsültem én is az idősödő kurátort. Az elsők közé tartozott, akik méltányolták munkásságomat, sokat és önzetlenül segített rajtam, kivált a fordulat évét követő keserű esztendőkben.

A bölcsészkaron legkedvesebb tanárom Turóczi-Trostler József volt, 1945 óta már, összehasonlító irodalomtörténetet hallgattam nála és az ő unszolására, de saját legbenső vonzalmaim folytán is, akkoriban sűrűn és szívesen forgattam a XIX. század német remekíróit. Basch Lórántnak, aki anyanyelvi fokon beszélt németül (nemkülönben franciául) és a legjártasabb éppen a német klasszicizmus költészetében volt, igen tetszett, hogy nemcsak Meyert, Kellert, Grillparzert olvastam végig, némelyiket gimnazista éveimben még, de szeretem Hebbel naplóit (hogyne szerettem volna, múlt szemeszterben írtam belőle Turóczi-Trostlernak szemináriumi dolgozatot) és kikérdezhető vagyok Stormból, Stifterből, sőt Gotthelfből is. Legmélyebb méltánylását azonban azzal nyertem el, hogy elég tisztességesen ismertem Babits életművét; azt legalább, amit a tízkötetes Athenaeum-sorozat magába foglalt. Babits legkedvesebb költőm volt kora diákkoromtól, Basch úgy találta, méltó vagyok rá, hogy magához hívathasson Schöpflin Aladár is.

Schöpflin Aladár, nem emlékszem, hányadik szélhűdése után, félig béna volt már. Nagyothallása nehézzé tett vele minden meghittebb társalgást. Fölállni, járni igen kínosan tudott csak. Magas támlájú foteljához vezettek, abban ült szikáran, párnákkal fölpolcolva. A dereka köré csavart, lábfejig hulló gyapjútakarón átütöttek csontra fogyott altestének szögletei. Bal arcfele petyhüdten sötétlett az állólámpa zöldes fénykörében, jobb szeme csillogott csak, de gondolkodása élénk, érdeklődése mohó volt.

Nyújtotta épebb fél kezét, merev ujjai alig tudták viszonozni tenyerem szorítását.

Útban a Szerb utca felé kérdéseimet fogalmaztam. A most előttem ülő figyelmes öregúr, a Vasárnapi Újság hajdani újdonásza, társalgott még Vajda Jánossal; innét nem messze, a Váci utcán, sokszor látta sétálni. Gyulai Pált is, őnéki hallgatója volt az egyetemen. A hetvenhárom éves agg mindenkit ismert, kivétel nélkül minden költőt és írót e században, akiket szerettem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy nekem irodalomtörténet, nekem klasszikusok, neki meghitt barátai még.

Schöpflin Aladárt azonban a múlt nem látszott érdekelni. Dörmögő-rekedtes hangján hamar föloldotta félszegségemet, aztán magamról kellett beszélnem: én kiket ismerek pályatársaim közül, hová tartozom, kik a barátaim? Kis asztalon, keze ügyében, halomban álltak az új könyvek, a napilapok, a legfrissebb folyóiratok. A Magyarok, a Diárium, az Újhold, a Válasz. Jól fűtött szobájában rendetlenség ezen az asztalkán volt csak. Máshol mindenhol katonás rend és tisztaság. Por, teli hamutartó sehol, egyenesre kifésülve még a szőnyegek rojtjai is. Könyvei üvegajtós, alacsony szekrények politúrozott polcsorain elvágólag. Kérdéseimre válaszolt ugyan – lényegretörően, röviden –, de aztán visszatért ránk, fiatalokra: mik céljaink, terveink, min dolgozunk? Alaposabban ismerte kortársaimat, mint én; jó néhány verset, novellát számon tartott, ha tavaly, ha tavalyelőtt jelent is meg.

Nemes Nagy Ágnest emelte ki, Pilinszkyt és Rábát, őtőlük várt legtöbbet. Erre azért emlékszem igen élesen, mert verseikből idézni is tudott. Nemes Nagyban, Rábában a babitsi humanizmuseszmény és műveltségigény szerencsés összefonódását érezte példaszerűnek és továbbvihetőnek, Pilinszkyben szűkszavúsága különös erejét. Babitscsal hasonlította össze őt is.

– Babits egyetemes katolicizmusával szemben az ő katolicizmusa partikulárisabb, de a vallásos érzésnek abból a rétegéből merít, amelyet Babits nem aknázott ki, amely Babitstól idegen volt. Pilinszky puritán és dísztelen, Babits sohase akart puritán lenni, ha dísztelenségre törekedett is, kivált utolsó köteteiben.

A prózaírók közül Mándy Ivánt dicsérte, atmoszférateremtő erejét, visszafogott líraiságát. Három folyóiratból kutyanyelv állt ki, Iván elbeszéléseit jelölte mindhárom. Novellái kötetbe gyűjtve akkor még nem jelentek meg, de Schöpflin a folyóiratközlések alapján is fölmérte, milyen nagyságrendű író. Másfél hónappal később, 1948 januárjában értettem meg, miért faggatott engem is Mándyról, Nemes Nagyról. Mindketten akkor kaptak Baumgarten-díjat. Pilinszky még 1947-ben.

Első látogatásom hosszúra nyúlt. Schöpflin egy-két óra alatt elég alaposan kikérdezett. Aztán már – észrevette, hogy berekedtem? – csak ő beszélt. Politika és irodalom komoly kérdéseinek megvitatása után váratlanul valami egészen könnyed hangnembe csapott át. Számomra váratlanul – nem tudtam, elképzelni se tudtam, hogy ilyen is tud, ilyen is szeret lenni. Talán egy épp időszerű kis pletyka kerülhetett szóba, valamelyik barátom szerelmi ügye. Erre csapott rá Schöpflin, és a maga fiatalságának, sőt kései férfikorának szerelmi kalandjairól kezdett mesélni, elég kajánul, száraz humorral. Az én szerepem ettől fogva éjfélig annyi volt csak, hogy közbe-közbekérdeztem, és csöppet se leplezve jókedvemet, nagyszerűen mulattam.

Rég járt nála látogató, akivel kedvére eltársaloghatott volna – ezért választott most engem hallgatójául? Társaságkedvelő ember volt, kávéházakban töltötte délutánjait-estéit, bénasága azonban jó ideje lehetetlenné tette, hogy folytassa, újrakezdje megszokott életformáját, hasonló korú barátai elmaradtak hát – azért ragadta most meg az alkalmat? Vagy azért, mivel az aggastyánnak, akinek a teljes élet visszavonhatatlanul múlt idő, örömöt szerzett szembenézni egy fiatalemberrel, akinek ugyanez a teljes élet kifürkészhetetlen jövő egyelőre? Jólesett hát felidéznie (hogy ne mondjam, orra alá dörgölnie annak a már csak ifjúsága pőre tényénél fogva is ingerlő kamasznak): én is voltam húszéves, én is szerettem, engem is szerettek? Ezért beszélt most lányokról, asszonyokról? Vagy mert amikor béna és gyönyörökre végképp tehetetlen a test, emlékezni a szív meghitt perceire még mindig gyönyörű lehet?

Nem tudom. Schöpflinből dőlt a szó. Vidáman szívtam iszonyú cigarettáit. Hölgy – így hívták a magyar dohányipar legrémesebb termékét, ezt a hosszú szopókás, de filter nélküli füstölnivalót. Még az én egészséges tüdőmet is megköhögtette a kegyetlen kapadohány, Schöpflin fuldoklott tőle. Ezen is nevettünk, és folytatódtak a pajzán históriák. Az öregúrnak tetszett jókedvem. Később, sokkal később kezdtem csak szégyellni magam, hogy tapasztalatlanságom ezekben a négyszemközti vallomásokban a felszín humorát, legföljebb a gyakorlott elbeszélő kedélyét, bölcs derűjét vette és csak azt vette észre.

Mögöttük a sötét keserűséget, mélyükön a tragédiát kellett volna.

Rövidesen visszahallottam, Schöpflin elégedett velem.

– A fiú igen jó társalgó, vidám lélek – ezt szűrte le abból, hogy órákon keresztül hallgattam. Verseimről mi volt a véleménye, ennek elmondását azokra hagyom, akik ismerték életének utolsó esztendeiben, akiknek talán beszélt erről és akik vissza akarnak, vissza tudnak rá emlékezni valaha. Annyit csak: a kuratórium 1948-ra 1800 forint ösztöndíjat ítélt meg számomra. Nem havi: évi 1800-at, amit januártól decemberig 150 forintos részletekben vehettem fel. Ebből az összegből és amit munkáim tiszteletdíjával hozzá kerestem, ha szerényen is, magamfajta bölcsész meg tudott élni akkortájt. Szabadnak, függetlennek éreztem magam, az Alapítvány támogatásával meg tudtam írni első, éppenséggel nem komformis verseskönyvemet. A következő év Baumgarten-díja pedig az 1949-es esztendő létalapját biztosította.

Csak Schöpflin szeretetének, Basch előlegezett bizalmának, csak olyan-amilyen verseimnek köszönhettem a felém áradó (akkor még áradó) megbecsülést?

Basch Lóránt elárulta, Schöpflin Turóczi-Trostler Józsefnél is érdeklődött, milyen tanítványa vagyok.

– Rátermett filológus lesz, ha nem csábítja el a költészet – válaszolta professzorom. Trostler mellesleg ismerte verseimet. Régtől biztatott, semmi akadályát nem látja, hogy föllépjek munkáimmal. Ha kell, szólhat is érdekemben. De amikor első verseim csakugyan megjelentek, mintha elszomorodott volna.

Turóczi őszintén kedvelt, számított rá, hogy megmaradok intézetében. Sűrűn jártam lakására is, a Ráday utcába; kitűnő könyvtárából szívesen kölcsönzött ritka, engem érdeklő olvasnivalókat, illetve olyan szakmunkákat, amelyeket ő tartott fontosnak, hogy elolvassak. Az évek folyamán megajándékozott minden munkájával, különnyomatával; dedikált füzetei polcaimon sorakoznak azóta is. Tanár és diák közt ritkán szövődhetett ilyen bensőséges, már-már baráti viszony: megtisztelő voltát átéreztem teljes mértékben. De Thienemann Tivadar Hollandiába távozásával Turóczi a német tanszék vezetését vette át, összehasonlító irodalomtörténeti előadásait abbahagyta. Én pedig nem akartam germanista lenni, azaz csak germanista. Engem a világirodalom egésze érdekelt, lassan elváltak hát útjaink. Ebben, magától értetődik, alaposan közrejátszottak szerény kezdeti sikereim is – költő akartam lenni, semmi más.

Azért kellett előrebocsátanom mindezt, mert Schöpflin Aladár megjegyezte magának, hogy tudományos kutatómunkára is alkalmas lehetnék talán. Basch közvetített:

– Kérem – raccsolta –, arra gondoltunk, illő volna meglátogatnia Babits Mihály özvegyét. Hallott már magáról. Török Sophie-nál együtt van most a teljes Babits-hagyaték. Az lenne a feladata, hogy felnyissa a ládákat, kofferokat és valamilyen ésszerű rendbe rakja a kéziratokat. Elő kell készítenünk egy bővített életműkiadást. A munkát Babitsné akarja elvállalni persze, de az ő egészségi állapota oly rossz, hogy segítségre szorul. Kivált a Beszélgetőfüzetek-et lenne időszerű és fontos megjelentetni, erre akadna vállalkozó máris. Maga elég jártas Babitsban. Volna kedve hozzá?

Hogyne lett volna! Ha életem során távolabbi kortársaim közül őszintén szerettem volna ismerni valakit, akit aztán mégsem ismerhettem meg, az Babits volt. Most megismerhetem azokat legalább, akik legközelebb álltak hozzá.

Basch elképzelése természetesen ábrándos tervnek bizonyult, hogy 1947–48 fordulóján ki lehetne adni Babits összes vagy akár válogatott műveit. Az Izolált Én esztétikai kategóriává (ugyanakkor bunkóvá) emelésétől a Lobogónk Petőfi-korszakig valami sok idő nem volt hátra; Babits mindenesetre kezdett botránykővé előlépni, a kiirtandó polgári liberalizmus bűnbakjává, ha – egyelőre – nem hirdették is teljes hangerővel közelmúltbeli megbocsáthatatlanságait: apolitikus tömegiszonyát, osztálykompromisszumos megalkuvásait, irodalomdiktátori vétkeit és hosszú lenne sorolni, miféle tévelygéseit. Önálló Babits-kötet a Franklin-klasszikusok 1945-ös vállalkozása óta nem jelent meg. Jó évtizedig kellett várakoznunk, hogy megjelenhessék újból. Igen, ez a tíz évnél hosszabb időszakasz, amelynek elején álltunk még, irodalmunk Babitstalan korszaka.

Még naivabbnak látszott az az elképzelés, hogy egy valamirevaló kiadás megindítására vagy akár filológiai előkészítésére én alkalmas lennék. Végeztem ugyan – később, elhallgattatásunk idején – efféle munkát is, de akkor, húszéves koromban, ilyen feladatokra készületlen voltam és tapasztalatlan. Kivált lettem volna, ha a Beszélgetőfüzetek sajtó alá rendezésével csakugyan megbíz Török Sophie, mint ahogy kapcsolatunk felhőtlen kezdetén eltervezte.

A dobozokat, bőröndöket, iratgyűjtőket mindenesetre elővettük. 1948 folyamán megpróbáltam valamilyen viszonylagos rendet teremteni a kaotikusan egybehányt anyagban. Ilonka – hadd nevezzem így is, hiszen később megengedte, én is valódi keresztnevén szólítsam, ahogy csaknem mindenki, aki közelebbről ismerte – a háború közeledtével férje minden kéziratát sietősen összecsomagolta. Évek múlva alig emlékezett persze, mit hova tett, melyik ládába mi került.

Közös munkám Török Sophieval sajnos nem bizonyult gyümölcsözőnek. Rendkívül rossz lelkiállapotban élt, depresszióból depresszióba zuhant, egy-egy látogató feledtette csak, pár órára, mély csüggedéseit.

Kilencéves „önkéntes száműzetése”, amelyről keserűségének legsötétebb napjaiban beszélt, Babits halálával mintha szűnt volna. Ritka pillanataiban, magának se bevallva, úgy képzelhette, lidércnyomás alól szabadult. A halál árnyékában, férje halálának árnyékában élt közel négy évig. Most, hogy nem kell többé napról napra és reggeltől estig viaskodnia orvosokkal, ápolónőkkel, mindenekelőtt azonban magával a beteggel, marad talán lélegzetnyi ideje, hogy megalkossa élete fő művét, a Flóra-regényt, és verseit, és mindazt, ami tollába tört, mert ápolónő volt kilenc évig, nem költő; feleség és rabszolga, nem író.

De be kellett látnia, reményeit nem tudja valóra váltani. Életének értelme mégiscsak az volt, hogy Babits felesége lehetett. A halott nem bocsátotta el.

Ami szegény Ilonkától, mint költőtől kitelt még: egy vékony versesfüzet, a Sirató. Amikor nála jártam, készen állt már, évek óta készen. Minden darabja Babitsot gyászolta. Élete központi, mondhatnám egyetlen valódi, tragikusan átérzett élményét szorította formába. Ilonka sose volt igazán jelentős költő. Ebből a megrendítő ciklusából se tudta kiküszöbölni sablonait (a halál: a borzalom órája, az éjszaka: szörnyű stb.), az összhatás mégis jó. Utolsó könyvében sikerült magasan saját színvonala fölé emelkednie. Ha költészetét megőrzi valami, elsősorban ezek a dísztelen néniák.

Nyitottuk föl egymás után a bőröndöket. Költemények szomszédságában regénytöredékek; esszéfogalmazványok neki írt levelekkel, nyomtatványokkal keveredve, novellakéziratok lapjai közt számlák, fényképek.

Külön dobozba mindenekelőtt Babits verseit szerettem volna összegyűjteni. Valamelyik verskéziratra villamosjegy gemkapcsozva. Egy szivarosdobozban két műfordítás variánsai, de tetejükön pezsgősdugó és szép formájú kavics lapult.

– A villamosjegyet leveszem. A dugót hova dobhatom?

– Hogy képzeli? – háborodott föl Ilonka. – A villamosjegyet azért kapcsoltam a versre, mert Mihály a hatos villamoson jegyezte föl első sorait.

– Ezerkilencszáz-hányban?

– Arra nem emlékszem, de a hatos villamoson.

– Fölírom a vers hátára, hogy a hatoson, de aztán a szakaszjegyet vegyük le róla.

– Nem. A jegynek rajta kell maradnia, nekem csak arról jut eszembe, hogy mit tudok mondani a versről.

– A kaviccsal mit csináljunk?

– A kavicsot Mihály Brissagóban tette zsebre.

– Mikor?

– Nem tudom.

– És miért a Jacopo da Todi-fordítás fölött van?

– Lenyomtattam vele a lapokat.

– Tegyük máshová.

– Nem lehet, mindig ott volt.

– Az iratrendezőben pezsgősdugó is, kavics is nem fér el.

– Maradnia kell, így szoktam meg.

A rendszerezéssel nemigen jutottunk hát előre. De kezembe vehettem a Jónás könyve beköttetett kéziratát, áhítattal belelapozhattam az Angyalos könyv-be, végigolvashattam a Beszélgetőfüzetek kolligátumait – ezért az élményért mégse sajnálom a Jagelló úti órákat.

Ilonka akkor már teljesen munkaképtelen volt. Járni, mozogni tudott, de figyelmét szellemi munkára kurta percekre tudta összpontosítani csak. Írni egyáltalán nem akart, írásiszonya vagy írásgörcse támadt. Látogatásaim annyi eredménnyel jártak mégis, hogy kérleléseimre, faggatásomra a Beszélgetőfüzetek homályosabb helyeit itt-ott kiegészítette újabb széljegyzetekkel, sok száz fényképének hátára dátumokat, neveket írt föl.

Ilonka szenvedélyes fényképész volt. Amatőr gépétől a kórházban se vált meg.

– Ma sokkal, sokkal rosszabb – hörögte a beteg. – Megfulladok, nem tudok nyelni!

Ilonka fölverte az orvosokat, az ápolónővért, tartotta férje fejét, míg cserélték a kanült, aztán a véres tálat vitte ki, azzal a fordulóval felvevőkészülékét hozta be, és elkészítette aznap délelőtti fotóját: Mihály kanülcsere után.

– Rettenetes, új meg új kínok – kapja elő füzetét a nagybeteg. – Az elaljasodás végső foka!

Ilonka a pályaudvarról ráncigálja vissza a már utazni készülő Nissen professzort. Férjén segítenek. Ilonka félájultan hajol föléjük, és elkészíti újabb képét az elaljasodás végső fokáról.

– Rettenetes ez, bedugult minden – vergődik ismét a beteg. Ilonka megmozgat eget-földet, a műtőasztalig kíséri férjét, mert „Mihály ragaszkodott hozzá, hogy fogjam közben a kezét”. De rosszul lesz a műtőben, kitámogatják, a szomszéd szobában idegösszeroppanást kap. Valahogy magához tér mégis, lemossa arcát, befal három nyugtatót. Siet vissza a műtőbe. Még ott éri vérverejtékes férjét, a rémülten serénykedő orvosokat. Kattan újból a pillanatzár, újabb kép kerül az albumba (az utókor asztalára): Mihály műtőasztalon.

Ilonka emberfeletti küzdelmet folytat. Tucatszor megmenti férje életét. Három-négy órákat alszik naponta, lesi minden kívánságát.

Aztán összeomlik.

– Szörnyű fájdalmak, mikor fog ez már csillapulni? – könyörög segítségért a beteg. Ilonka a szomszéd szobában Bartókot hallgat. Most nem ér rá. Rajong Bartókért. Minden koncertjét viaszlemezre veszi. Bartók a barbár erő, a megtestesült egészség, Mihályon kívül az egyetlen ember, az egyetlen férfi, aki méltó lenne rá, hogy…

Mihály haldoklik már, néhány napja van csak hátra; most kellene minden percben ott ülnie mellette. Ilonka fellázad. Elmegy nyaralni a Vaskapu-menedékházba. Ott nem zavarhatják, oda nincs bevezetve a telefon.

Két hét sincs hátra Mihály életéből.

Kis idő múlva rémülten visszatér persze. Mihály még él. Nyugodtan fölutazik ismét a menedékházba. Kell a kikapcsolódás.

Az agónia napjaiban megint mellette reszket. A legjobb feleség, a legjobb ápolónő. Az csakugyan. Mellesleg elkattantja utolsó képeit is: Mihály haldoklik. Mihály a halálos ágyon.

Ilonka heroina volt. Sophie szörnyeteg.

– Ha nekem adná ennek a versnek a kéziratát, bekeretezném és íróasztalom fölé akasztanám – fordulok egyik este Sophiehoz. – Tudja, milyen közel áll hozzám Babits költészete. Nem ajándékozná nekem?

Azt hittem, kidob. Nem láttam eddig ily indulatosnak.

– Egy sorát sem. Mihály minden lapja a nemzet múzeumáé lesz. Az ő kéziratai nem ajándéktárgy. Örülök, hogy ennyit is meghagyott a háború. Most szórjam szét őket?

Látva csüggedésemet, kicsit megenyhült.

– Mihály írásait nem adom, se magának, se másnak. Eszébe se jusson még egyszer kérni. De ezt – és elém dobott egy Kosztolányi-levelet –, ezt viheti. Meg ezt is – hajított utána egy Juhász Gyulát.

Soká maradtam. Tíz óra elmúlt, a ház kapuját bezárták lent.

– Ildikó majd lemegy magával, van kulcsunk.

Két hete jártam Babitsnéhoz, de Ildikó eddig egyszer sem bukkant fel. Hallottam néha lépteit az előtérben, rádióját a cselédszobából, ő maga nem jött be hozzánk.

Most lekísért. A lépcsőházban nem működött a villany. Az utcáról szűrődött be csak némi fény.

– Elálmosodott a művésznő? – kérdezte, míg babrált a kulccsal.

– Dolgoztunk, hogyne fáradt volna el.

Egy kiscica dörgölődzött a lábunkhoz.

– Ez a Misu. Adok neki tejet minden reggel.

– Szereted a macskákat?

– Nagyon. De a költőnő nem engedi, hogy fölhívjam. Azt mondta, van őneki cicája. Ezt kihajítja, velem együtt. Pedig lesz még nekem saját macskám, nem is egy.

– Nem szereted édesanyádat?

– Nem igazi anyám. És nem szeretem. Amikor még tizenhárom éves voltam, volt egy kutyám Esztergomban, a Morgó. Morgót jobban szerettem. De anyu megunta. Egyszer hozzám kapott, mert a lábára léptem. Anyu addig beszélt apunak, míg elhitette vele, hogy Morgó megveszett. Kihívatta a csőszt és agyonlövette, engem meg beoltottak.

– Hiszen ti mindig szerettétek a kutyát. Volt az Ádáz, volt a Burkus.

– Azok anyunak csak játékszerek voltak, nem igazi kutyák. Én is csak játékszer vagyok neki, csinos kisbaba, aki jól mutatott a családi képeken, akit lehetett öltöztetni-vetkőztetni, de most már nagy lettem, már nem vagyok olyan aranyos. Amikor harapós vagyok, legszívesebben engem is agyonlövetne. Apu, az igen, ő szeretett.

Hozzám bújt, átölelte nyakamat.

– Szamárságokat beszélsz.

– Nem beszélek szamárságokat. Ha maga nincs nálunk, egész nap kopog a szobám falán. Hozz egy pohár vizet! Főzz kávét! Gyújtsd meg a villanyt. Mintha nem tudna fölállni egy pohár vízért. Semmi baja, hever egész nap és cigarettázik.

– Anyád csakugyan beteg. Nagyon kimerült. Én azt hiszem, azért szeret téged.

– Az rég volt, amikor szeretett. Akkor még én is szerettem. De aztán egy kicsit nagyobb lettem. És mennyi mindent meg kellett volna beszélnem vele! Szaladtam be a szobájába, kiparancsolt, hagyjam békében, dolgozik. Én azért csak bementem. Akkor magára zárta az ajtót. Kopogtattam, dörömböltem. Kiabált csukott ajtón át: hát nem érted, hogy dolgozom? Leszoktam róla, hogy bemenjek hozzá hívatlanul. De fog még ő kopogtatni az én ajtómon! Kezdi is már. Egyszer majd hiába kopogtat, mert nem megyek be többé hozzá.

Következő héten, karácsony vagy szilveszter után, a hanglemezeket rendezgettük.

– Csináljon már valamit ezzel a lánnyal. Mindenből meg fog bukni. Menjen be hozzá, maga tud latinul, vegye át vele a leckéit.

Mintha Basch Lórántot visszhangozta volna. Tegnap találkoztunk. Tett valami célzást: éppenséggel észrevehetném, van Sophie-nak egy lánya is, foglalkozhatnék a gimnáziumi előmenetelével, mert nagyon rossz tanuló. De nem csak ezt mondta. Valami olyasmit is, ha jól értettem ugyan ravasz célzásait, hogy Ilonka bizony nagyon beteg, nem számíthat, sajnos, hosszú életre – de ha meghal, mi lesz a Babits-hagyatékkal? A kislány teljességgel alkalmatlan rá, hogy ilyen érték jó sáfára legyen. Kellene valaki, egy értelmes, irodalomértő fiatalember, aki megfelelő irányba tereli. Erről nem akar természetesen bővebbet mondani most, annyit mégis, az alapítvány kurátorai, „Schöpflinre gondolok elsősorban”, egyetértenének vele, ha az érettségi anyagot egy jó barátjuk – lehet az maga is, kérem – átvenné azzal az Ildikó lánnyal.

Bementem Ildikóhoz. Igen csinos, szép termetű kislány volt, nálam esztendővel fiatalabb, de évet, éveket veszthetett (megbukott-e vagy más miatt, nem tudom): utolsó gimnáziumi évét most végezte csak.

Rémséges, vastag flanelruhában kuporgott kerevetén, amilyent falusi parasztasszonyok hordanak, lábán vastag gyapjúharisnya feszült.

– Ilyen ruhákat kell hordanom. Jó szorosat, nehogy észrevegyék, hogy van mellem is. Selyemharisnyát anyu nem vesz. Idenézzen, még a bugyim is ilyen.

Felhúzta szoknyáját, semmi erotikus látvány, meleg jégeralsó villant elő, térden alul érő, begyűrve a meleg gyapjúharisnyába.

– Vegyük elő az auktorokat – sóhajtottam.

Innét az események meglódulnak.

Délután három. Kopognak albérleti szobám ajtaján. Ildikó. Nem láttam két hete.

– Maga ilyen nyomortanyán él?

– Kastélyomat éppen tatarozzák, ideiglenesen itt húzom meg magam.

– Van pénze? Éhes vagyok. Ma lógtam az iskolából. Krémest ennék.

– Mért nem mondtad, hogy jössz? Akkor lenne itthon egy tálra való. Most csak szalonnával-kenyérrel szolgálhatok.

Azt is elfogyasztotta, jó étvággyal.

– De holnapra legyen krémes.

Vettem egy tálra valót.

Jött. Megette. Ment.

– Ilyen sötét lyuk – lépett be harmadnap is.

1948 elején kis cselédszobában laktam a Krisztina körúti főpostával szemben. Íróasztal, szekrény, szék, vaságy volt bútorzata, és egy fenyőfa polc, háromszáz könyvemmel.

– Mért van itt ennyi könyv? Maga, remélem, nem író?

– Fővárosi kézirat-előkészítő vagyok – mondtam.

Lázasan csókolództunk, de más nem történt. Sietett haza.

Egyszer állított még be. Volt egy üveg borom, rávettem, visszategezhet. Akkor tudta már, verseket írok én is.

Feküdt az ágyon, meztelenül magára húzta paplanomat.

– Kár, hogy költő vagy. Ha villamoskalauz lennél, lefeküdnék veled.

Alig láttam később. Sophie-hoz, elvétve, föl-fölmentem még. Ildikó sose volt otthon. Beváltotta fenyegetését. Ilonka, szegény, jobbára tehetetlenül, bénán hevert egész nap. Kopogott szobáik közös falán.

– Főzz ebédet, Ildikóm!

Vagy:

– Hozz valamit a boltból!

– Indulok – mondta a kislány, bevágta maga után az ajtót, és nem jött haza három napig.

Szívtelen volt? Rideg? Nem hiszem. Kedves, szeretetreméltó teremtés inkább. De élete legfogékonyabb esztendeit a halál szomszédságában töltötte ő is. Abban a házban minden Babits betegségei körül forgott. Vele és csak vele, az élő klasszikussal foglalkozott mindenki. Orvosok, barátok, barátnők. Ildikó úgy érezte, ő dísztárgy csupán, valójában senkinek se fontos. Előtte állt ugyanakkor a példa: Ilonka hűtlen lázadásai, majd visszajuhászodásai. Gyűlt Ildikóban is a lázadás. Hiszen Babits halála után se változott semmi. Halála után is ő maradt legfontosabb abban a családban.

Ildikó meggyűlölte az irodalmat, meggyűlölt mindent, ami költészettel kapcsolatba hozható. Könyvet, színházat, költőket. Legkivált az Alapítvány kurátorait, akik az örökösnőt látták benne, a hagyaték szempontjából latolgatták – és találták végül könnyűnek.

Jóvátehetetlenül megromlott viszonya Ilonkával is. Ilonka nem nevelte soha, nevelte hát az utca. Ilonka tehetetlen volt a lány gyűlöletével szemben. Legsötétebb óráiban kitagadta hát saját örökségéből – azt tudta tenni csak. És azt, hogy belepusztult ebbe. 1955-ben halt meg, elhagyatva, keserűn.

A rokonság azonnal összefogott a lány ellen. Méltatlansági alapon a Babits-örökségből is ki akarták tagadni, végtelen pörök kezdődtek.

Ildikó pedig átlépte a határt. Semmi nem kötötte hazájához. London külvárosában tengette életét, elhagyatva, keserűn ő is.

Később Liverpoolba költözött. Vásárolt két lakókocsit magának, azokban élt, a város peremén. Misu macskát nem vihette föl annak idején a lakásba. Egyik lakókocsiban tartott hát negyven macskát. A másikban, maga mellett, még húszat. Köztük érte a szívroham, ötvenöt éves korában.

Volt egy kutyája is állítólag, a Morgó. Üvöltve kísérte a halottvivőket.

A Varázsfuvola közönsége a felvonásközi szünetben kitódult az előtérbe. Fülledt, nyáreleji este volt, csütörtöki bérletnap, folyosókon-fogadócsarnokban rezzenéstelen állt a párás meleg. Az ünneplőbe öltözött hallgatóság nagy része az emeleti erkélyen keresett felüdülést, mások a főkapun kiléptek a boltív alá, vagy a lépcsőkön lementek egészen a Sztálin úti járdáig.

Hazafelé tartottam.

Estélyiruhás hölgyek, sötét nyakkendős férfiak a szfinxek lábánál kortyolgatták papírpohárból feketekávéjukat, és szívták a cigarettát.

Vérmesarcú, kövér alak imbolygott elő a mellékutcából. Rövidnadrágot, poros túrabakancsot viselt; fején zsíros vadászkalap, oldalán vászontarisznya. Bor- és fokhagymaillat lengte körül, jó méterre érezni lehetett, ahogy elhaladt a beszólító csengetésre várakozók csoportjai előtt.

A virágoskedvű óriáscserkész gyanakodva szemlélte az áhítatosan ácsorgók sorfalát.

 

Csütörtökön virradóra találtam egy pej csikóra. Majd éjfélig terelgettem, mégis felkötőfékeztem

 

– kezdte énekelni, nem túl hangosan, de tisztán intonálva, jól érthetően. Oldalzsákjából csatosüveget halászott elő, kéretlen hallgatóira köszöntve.

Egy arany karkötős asszony rémülten próbálta ellegyezni magától műsorfüzetével az orrbacsapó szagkeveréket, két zeneakadémista lány fintorogva hátrált.

– Ne bolondozz, Jóska – karoltak belé barátai, akik eddig néhány lépéssel lemaradva követték.

 

Felültem én a hátára, beugrottam Fejérvárra

 

– hangzott szemrehányóan még a túloldalról is, ahogy a gyér forgalmú betonburkolaton társaival a kissé becsípett monstrum átbotorkált.

Az ötvenes évek elején, az Opera melletti Révay utcában, még virágzott Niszel vendéglátó mester kóser étkezdéje. A mennyezetről csupasz dróton lelógó gyönge villanykörték teremszerű, sivár hodályt világítottak meg, egyenes támlájú kemény székeket, olcsó faasztalokat. A berendezés nélkülözött minden csínt, otthoniasságot, kényelmet, egyetlen tükröshátú, vörösbársony kanapé kivételével, amely a konyharészt a helyiségtől elválasztó vékony habarcsfalhoz támaszkodott. Itt ült nyitástól zárásig, a kályhazug közelében, mindig tiszta, szombatesti selyemkaftánban, kopaszodó fején az elmaradhatatlan sábesz-sapkával, az agg Niszel bácsi. Utónevét sohase tudakoltam, de lehetetlen, hogy ne Ábrahámnak vagy Izsáknak hívták volna: mellére omló télfehér szakállával bibliai ősatyához hasonlított inkább, mint vendéglőshöz.

Üzlettel, hívságos napi dolgokkal nemigen törődött már, hiszen jóval túljárt a nyolcvanon, a kilencvenen is talán. Örök dolgok foglalkoztatták. Az égi Jeruzsálem, s effélék. Héberbetűs imakönyvét lapozgatta többnyire, néma ajakmozgással kísérve Dávid király zsoltárait. Vacsoraidőben szakította csak félbe ájtatosságát. Ilyenkor kis különasztalához lépett veje, Goldmann úr. Tiszteletteljesen meghajtotta fejét, és frissen főtt pászkagombócos levest, pulykavagdalékkal töltött libanyakat vagy más különlegességet helyezett apósa elé. A pátriárka nem nyúlt azonnal a tálhoz, előbb áldást mormolt fölötte, utána fogta kezébe az evőeszközt.

Az étkezde főnökeként, kiszolgáló pincéreként egyben, Goldmann úr serénykedett, kövér, elefánttermetű, vörös hajú férfi. Kizárólag ő foglalkozott a betérőkkel. Nevéről – ha nem, foglalkozásáról – ismert minden vendéget, kétszer-háromszor ültek bár asztalához előbb. Csúnya, száraz felesége, az aggastyán lánya, a szakácsnői teendőket látta el, szinte láthatatlanul. Az asszony a habarcsfal mögötti konyhából igen ritkán lépett csak a dohányfüstösen derengő terembe.

Niszelék vendéglőjét Berda József fedezte föl számunkra 1952 nyarán. Berda akkorra teljesen kiszorult szinte az irodalmi életből, ahogy mi, asztaltársai is – már amennyiben irodalmi élet volt még, ahonnan kiszorultunk. Barátunk azonban ragaszkodott megszokott életviteléhez, a teljes kötetlenséghez, amelyet átmenetileg se béklyózott rendszeres munkával – hivatallal, kenyérkereső állással –, még házassággal, tartós szerelmi viszonnyal sem: naiv boldogságában, ártatlan kedvteléseiben minden folyamatos elfoglaltság akadályozta volna. Féltékenyen őrizte reggeltől estig tartó szabadidejét, oly korban, amikor efféle függetlenség gyanús volt, már-már veszélyes. Főleg jó kedélyét őrizte azonban, akkor is, amikor mi a legkomorabbak, legkétségbeesettebbek, legelesettebbek voltunk.

– Nem tudok szomorú lenni, kedves Magda, csak örülni szeretek és gyönyörködni – mondta Vargha Kálmán ifjú menyasszonyának Fegyvernek utcai borozónkban. – Verset is akkor írok többnyire, ha elégedett vagyok, vagy haragszom valamiért. Mert haragudni szoktam, düh-indulat gyakran elönt, de a bánatos költészetet és az életundort nem nekem találták ki.

Berda volt a legszegényebb író, akit ismertem. Valamelyik fiatalkori verse álmai netovábbjáról beszél. Milyen szép lenne, ha öregségére megajándékozná a szerencse egy szoba-konyhás lakással. Hát még ha szerény kis kerttel is mellé. Ez leghőbb kívánsága jósorsától.

Nem lett soha virágoskertje. Ő volt irodalmunkban az egyetlen, aki élete végéig szinte ágyrajáró volt. Egy újpesti özvegyasszony szoba-konyhás bérleménye jelentette számára az otthont – ide járt haza harminc évig. Amikor nem sokkal Berda halála előtt a néni békésen jobblétre szenderül, akkor derül ki, szobaura mily koldusszegényen élt valóban. A háziasszony rokonsága lecsap az ütött-kopott hagyatékra. Elhordanak ágyat, asztalt, szekrényt – a lakásban pár doboz irat és könyv, néhány személyes ruhadarab marad; a költőnek egyetlen saját bútora vagy edénye, még vekkerórája se volt. Jóbarátok adják össze a legszükségesebb tárgyakat, sezlont, hogy a végre főbérlővé vált ágyrajáró ledőlhessen legalább, és lavórt, poharat, egyebeket.

– Hallott Diogenészről? – fordult másodszor is abban a borozóban Berda a figyelmes tanárnőhöz.

– Ezt itt kérdi tőlem, Józsi bácsi, a Zöld Hordóban? – csodálkozott rá Bohus Magda ártatlanul.

– No igen, maga művelt egyetemista. Vagy tanít már? Látja, nekem se kell több egy hordónál. Épp csak fedél legyen fölöttem, és jóllakhassam napra nap.

Berdának húsz verseskönyve jelent meg életében, túlnyomórészt saját költségén; az utolsókért kapott csak némi honoráriumot, pályafutása vége felé. Állandó jövedelmet férfikora deléig nemigen élvezett. Bő listát vezetett ellenben gazdag kereskedőkről, bankemberekről, egyházi férfiakról, tehetősebb tisztviselőkről, adakozó iparosokról, sőt szakmatársakról – őket vámolta meg munkáival rendszeresen. A dedikált kötetekért, költeményes füzetekért viszonzásul küldött kisebb-nagyobb összegekre alapozta mindennapjait. Hentes barátai hurkával, kolbásszal, oldalszalonnával is fizethettek, szabómester tisztelője lírájáért megfoltozta nadrágját, a csapláros néhány liter borral rótta le háláját. Berda elfogadott pénzt, használt cipőt, vacsorát – mindebben semmi lealázót nem látott. A barátságos pék, a költészetrajongó műbútorasztalos, a könyvgyűjtő textiles pedig Újpest-szerte eldicsekedhetett vele (és a dedikációval bizonyítani is tudta), épp oly kiváló pártfogója s előmozdítója az irodalmi törekvéseknek, mint a jó emlékezetű Maecenas.

Berda József 1945 után tett szert először szerény kegydíjra. Demokratikus érdemeiért a koalíciós kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériuma – noha messze járt még nyugdíjas éveitől – havi segélyt szavazott meg számára, előbb silány adópengőben, később forintban, amelyet a sztálinizmus honi kezdetétől az Irodalmi Alap vállalt át.

Berdát a csekély hópénz méltó jutalmazottjának tartotta közvélekedésünk. Nem költői teljesítményéért csupán.

Percig se tévelyedett jobbra a két világégés közt, még kevésbé a régi rendszer végvonaglásának rémkorszakában. Ösztönösen tiszta jelleme a háború s a nyilas hatalomátvétel sötét időszakán épp oly ártatlanul-folttalanul átsegítette, mint a Kultusz emberpróbáló esztendein.

Pedig Pegazusát – kivált ekkor – szívesen fogták volna szekérbe.

„A Rákosi-antológiában méltóképp szerepelned kell. Határidő: XII. 31. Kérlek, tartsd szem előtt” – sürgette, vagy inkább figyelmeztette az Írószövetség titkára.

Jóska a Mókus utcai Kéhliben aznap még felolvasta a levelet.

 

Az én lovam nem eladó, nem zsandárok alá való

 

– énekelte dacosan kedves nótáját. – Maga ugye sose hallotta? – kérdezte Bohus Magdától.

Magda azonban több népköltési gyűjteményt elolvasott már, az új típusú balladákat kielégítően ismerte. Folytatni tudta ezt is:

 

mert ha arra zsandár ülne, szabad madár is rab lenne.

 

– Waldapfel József tanította ezt maguknak az Egyetemen? – csodálkozott Jóska elismerően.

– Már első gimnáziumban tananyag – jegyezte meg Vargha Kálmán.

Nehezen tudnám visszaidézni, mikor találkoztam először Berda Józseffel. Az Írószövetségben talán. Lehet, nagyobb társaságban boroztunk együtt már a Margit utcai volt Peyerliben vagy az újpesti Horváth-kertben, amelyet a mi időnkben természetesen átkereszteltek Népkertnek. Sok szót, ez biztos, nemigen válthattunk.

Legkorábbi emlékem róla egy közös vacsoránk az Ilkovics nevű talponállóban – rég fölszámolták már –, szemközt a Nyugati pályaudvarral. Ez még Révay utcai vendégjárásaink előtt lehetett, 1951 körül.

– Rossz a módszere, kolléga úr! – hallottam az állópult fölött. Rövidnadrágos, túrabakancsos természetjáró falatozott velem szemközt. Viharkabát, zsíros vadászkalap egészítette ki öltözékét – Berda volt. Észre se vettem, pedig épp elé helyeztem tálcámat, rajta gőzölgő levessel és zöldborsófőzelékkel, amelyet mócsingos marhahússzelet födött félig-harmadig. Kilencven fillérbe került a leves, főzelékért feltéttel kettő tizet kellett fizetnem. A város legolcsóbb, legforgalmasabb – egyben leghírhedtebb – talponállójának, az Ilkovics-büfének ilyen árai voltak.

– Számolj, a két fogás együtt kerek három forint – váltott a tréfás magázásból tegezésre Jóska. – Becsületes vacsora vagy ebéd legalább két fogás, ehhez te is ragaszkodsz, látom. De nézd az én összeállításomat, és gondolkozz. Itt mindig lehet kapni bablevest kolbásszal, ami egy harminc. Az üres főzelék egy húsz. A bablevesben három-négy szelet főzőkolbász úszkál. A kolbászt én kiemelem a levesből, és átteszem az üres főzelékre. Aztán kanalammal kevés paprikás zaftot lehalászok a leves színéről, megpirosítom vele a főzeléket. A leves attól még tűrhető leves marad, a főfogás ellenben étvágygerjesztő lesz tüstént, én pedig mégsem üres zöldborsót eszem. Ugyanakkor, add össze, ötven fillérrel olcsóbb a vacsorám.

– Jóska, te egy Einstein vagy – válaszoltam ámuldozva. Berda tovább tanított.

– Te dohányzol, tudom. Negyven fillérért vehetsz öt Munkást, mindegyiket félbevágva tízszer rágyújthatsz naponta. Minden csikket félretéve sodorhatsz belőlük egy hatodik cigarettát. A maradék tíz fillérért kapsz jó evőkanál hagymás zaftot, ez itt külön szolgáltatás. Ha belemártasz egy szelet kenyeret, s elfogyasztod előételnek, már háromfogásos a vacsorád. Vásárolhatsz persze az ötven filléren kenyeret is. Péknél vásárold lehetőleg, ott olcsóbb, mint vendéglőkben. Aktatáskádban a kenyeret mindig becsempészheted ide. Ha megeszel a második vagy harmadik fogás mellé három vastag szeletet, jól is lakhatsz tisztességgel.

Nem voltunk soha oly szegények, mint 1950–51 körül. A cigarettát ötösével vásároltuk, igen. A trafikosok természetesnek vették, hogy a legolcsóbb paklit, a kétforintos Munkást is megbontsák, sőt előre kikészítették öt részre osztva, féltenyérnyi újságpapirosba göngyölve. Egy csomag Munkás akkor huszonöt szálból állt, fenti osztási művelet így volt elvégezhető maradéktalanul, árban-darabszámra egyaránt.

Létezett a nyomornak ennél egy még alsóbb fokozata. Élelmes árudások a kartondobozokba óhatatlanul kihulló dohánytörmeléket gondosan összesöpörték, és öt-tíz dekás zacskókban külön kiárusították. Ez volt a legolcsóbb dohány, pipába tömve, vagy Lepke-cigarettapapírba sodorva lehetett elszívni. Erre Mészöly Miklós hívta fel figyelmemet, aki nagyszerűen, hadd tegyem hozzá: művészi fokon tudott cigarettát sodorni. Eddig azonban ritkán süllyedtem.

Szegénységünket én, a régi rendszer irigylendő színvonalán kereső bankigazgatójának fia, ki nélkülözést kamaszkora végéig átmenetileg sem ismert, már-már perverz gyönyörrel vettem tudomásul. Nem Berda verseit – az én munkáimat se közölték azidőtájt sehol. Rádiónál, kiadókban szerencsére sikerült megtartania helyét néhány jóakarómnak, ők segítettek, amennyire mertek és tudtak.

– Van nálam egy szocialista-realista mintamű – fogott el a New York-palota folyosóján Réz Ádám. – Sose hallhattál róla, eddig én se. Most ki akarjuk adni. Teli együgyű dalbetétekkel. Míves munkára lenne szükség, hogy felcsendüljenek magyarul. Ne rémüldözz, nem Sztálin-csasztuskák.

Rímbe szedtem Wladyslaw Kowalski népművelési miniszter (írói és közéleti rangját tekintve egyaránt afféle lengyel Ilku Pál) prózai eposzának aránylag csakugyan ártalmatlan verselményeit – kikerült belőle kéthavi lakbérem. Olykor hazavihettem korrigálni néhány hasonló színvonalú regényt, máskor stilizálhattam a rádiónak összekötőszöveget és gyermekműsort, ismeretterjesztő anyagot és évfordulós naptárt; néha – álnéven vagy névtelenül – írhattam népmeséből bábjátékot, átdolgozhattam, fordíthattam egyéb forrásokból igénytelen vidámságokat falusi színjátszó csoportok részére a Népművészeti Intézet kiadványaiba. Ebből, ilyesmikből éltem, azaz tengődtem sokadmagammal.

– Ha nekem ilyen szobám lehetne! – sóhajtotta Berda Alkotmány utcai szobámban. – Milyen gazdag vagy te…

Egyszer járt nálam, akkor nézett körül. Szenvedélyesen szeretett kirándulni, de nem egyedül. Kocsmázásaira, kirándulásaira neki mindig társak kellettek, edzett férfitársak jobbára, egyszál magát nehezen tudta elviselni. Ha barangolni támadt vágya a Dunakanyarban vagy a budai hegyekben, tíz levelezőlapot is megírt barátainak, híveinek: itt és akkor találkozzunk. Mindig akadtak, akik szombaton-vasárnap szívesen bízták magukat kalauzolására. Hozzám úgy tévedt föl, hogy dolga lehetett a környéken: személyes látogatásával megtakarított egy levelezőlapot.

Kirándulásaira nemigen szoktam elkísérni, ahhoz hajnaltájt kellett volna kiugranom az ágyból, amit sose kedveltem. Azért néhányszor vele tartottam. A Dunazug erdeit kiválóan ismerte. Tudta, hol, milyen gombát szüretelhet – a gombákhoz különösképp értett. Sohase mulasztotta el, hogy megszedje hátizsákját vargányával, rizikével, nagy őzlábbal; a gyilkos galócát nem tévesztette össze a csiperkével, a tölcsérgombát a rókagombával. Szakértője – műélvezője – volt a gombáknak, ínye-orra az erdők illatát, csendjét, áhítatát érezte bele minden ízlelhető fajtájukba.

– A gomba a természet legpompásabb ajándéka – lelkesedett Alkotmány utcai szobámban. – Mert minden évszak dúsan kínálja. A magamfajta szegénylegénynek le kell csak hajolni érte. Tavasszal ott a kucsmagomba, ősszel a fülőke, télen hó alatt is rálelek a laskára. Nem beszélve a többiről.

Berda – páratlan volt ebben is – már-már primitív őseink gyűjtögető, halászó-vadászó életformáját újította fel modern századunkban. Bokrok alján erdei gyümölcsöket kutatott, nem vetette meg az útmenti szedret sem. Visegrádtól Izbégig ismert minden kis patakot, ahol rákászni lehetett; egyszer találkoztam vele a vásárcsarnokban. Előző napi barangolása hátizsáknyi betakarítását kínálgatta szerény áron a kofáknak.

Engem kicsit irigyelt szegény. Hogy a város szívében lakom, hogy előkelően bútorozott szobában (régebbi cselédszobáimat nem ismerte már); irigyelte csábító könyvespolcomat, amelyen még az ő köteteiből is ott sorakozott néhány. Ő közös szobában lakott vénasszony szállásadónőjével. Könyvet alig tartott. Ha szakmatársai megtisztelték olykor munkáikkal, a dedikált kötetet következő héten már eladta, hol néhány kisfröccsért, hol egy vacsoráért. Levelezését, híres emberek hozzá intézett leveleit, ugyancsak rendszeresen áruba bocsátotta. Gyűjtők aránylag olcsón vásárolhattak nála Kosztolányi-, Vargha Kálmán-, dr. Révay József- és Zaymus Gyula-kéziratokat.

– Ez a szoba! – nézett körül kényelmes otthonomban harmadszor is.

Az Alkotmány utca 4. szám alatti hatemeletes bérház valamivel az első világháború előtt épült. Kapujából a Parlamentre, ablakaimból a hajdani Kúria tetejére láttam, és hátsó traktusára, ahol a Párttörténeti Intézet székelt. Szorgos munkatársai gondterhelten mérlegelték – napra nap láttam ezt is –, a készülő Magyarország Története-kötet 1919-et tárgyaló fejezetében hogyan hagyják említetlenül Károlyi Mihályt és Kun Bélát. A Vidor Emil tervezte épület az utca legtekintélyesebb lakóháza volt, eleve úgy készült, hogy méltó legyen az Országház környezetéhez. Tartózkodó előkelőségét őrizte még az ötvenes években is.

Ötödik emeletén laktam, Ligeti György zeneszerző közvetlen szomszédságában. Ligetivel kölcsönösen látogattuk egymást; a dekadens nyugati zene legújabb termékeit nála mindig végig lehetett hallgatni. Titkos úton-módon Sztravinszkij The Rake’s Progress-ének első lemezfelvételét csakúgy azonnal megszerezte, mint a nálunk bemutathatatlan elektronikus kompozíciók múlt heti kísérleteit. Kurtág, Szőllősy és költő barátaik ülték lemezjátszóját körbe.

Műterem-nagy szobám – és harmincéves koromig minden budapesti lakásom – albérlet volt persze; érdemeim Rákosi országlásának idején percig se nyújtottak reményt főbérleti kiutalásra. De a külszínt, a rendezett élet látszatát elszántan őriztem legsanyarúbb körülményeim közt is. Fényűzésnek tetszhetett, ehhez a fényűzéshez azonban makacsul ragaszkodtam ínséges esztendeim során éppúgy, mint később: külön bejáratú, barátságos, tiszta szobám legyen mindig – az hozzátartozott emberi méltóságomhoz.

Gyakran megesett, ebédre hústalan főzeléknél vagy sós pirított kenyérnél többre alig telt; Berda erről mitse tudott. Mások sem. Legnagyobb havi kiadásomat, kényelmes lakosztályom bérösszegét, valahogy sikerült előteremtenem mégis.

Öt és fél évig éltem itt. Ez volt ifjúságom leghosszabban tartó albérlete. Éjjel az Országház öreg kupolájának vörös csillaga világított be figyelmeztetőn szobámba. Ha nyáron kitártam ablakom, denevérek suhantak be olykor a bogárcsalogató lámpafényre. A bombatépett kupola s az egykori Királyi Tábla sötét padlászugai nappal bőregerek légióinak nyújtottak zavartalan hálóhelyet. Részei voltak ifjúságomnak ők is.

– A nagy műveltséggel nem tudok mit kezdeni. Én tanulatlan ember vagyok – mondta Berda, elismerően vizsgálgatva könyveimet. – Négy eleminél följebb sose jutottam.

– Nem az a dolgod, hogy művelt légy, hanem hogy csináld, amihez legjobban értesz – válaszoltam.

Berda könyvet ritkán vett kezébe csakugyan. Nyaraltunk együtt néhányszor, alkotóházakban, kétszer talán Lillafüreden – újságokba, folyóiratokba lapozott bele legföljebb. Inkább lődörögni, beszélgetni, kocsmázni szeretett, vendégeskedni barátainál. Sok verset ismert mégis. Őrzött otthon fiókjában egy vaskos füzetet. Ha megtetszett neki bölcs mondás vagy költemény, pár hét múlva belemásolta. Olykor gondosan beleragasztotta, kitépve a lapból. Irodalmi műveltsége ebből állt. Amit beszélgetés közben fölszedett, megjegyzett. Amit hosszas mérlegelés után sajátos antológiájába fölvehetőnek ítélt. Akik ismerték lassan gyarapodó florilegiumát, állítják, ösztönösen jó ízléssel válogatott. Kétszáz költeményből állhatott almanachja. De ezt a kétszázat mélyen belevéste agytekervényeibe is. Babits, Tóth Árpád, Kassák sok versét vesszőhiba nélkül fölmondta. Eleven húsáig, csontjaiig átérezte, ami megragadta valamikor. Dédelgette magában, közkinccsé teszi előbb-utóbb. Lehetetlen, hogy az idők változásával ki ne adják majd, mint Szerb Antal Száz vers-ének méltó párját.

– Magának meg kell rágnia, le kell nyelnie, meg kell emésztenie a költeményeket is, mint a szédertálat vagy a jom kippuri knédlit – mondta neki a kóser vendéglőben Kassák Lajos. – Akkor érzi csak az ízüket. Ha lemásolta, bevágta őket, akkor tudja csak hasznukat venni.

Berda büszke volt gyűjteményére.

– Fogsz te még olyan verseket írni, hogy egyszer belekerülhetsz az antológiámba – biztatott, kortyolgatva kizárólag vendégeimnek őrzött reprezentatív babkávémat.

Gyűjteményénél csekély kegydíjára volt csak büszkébb. Az ötvenes évek elején hatszázhatvan forintra rúgott szerény hópénze, melyet az Irodalmi Alap esztendők óta rendszeresen folyósított részére.

– Nem jelentős összeg, tudom – fejtegette. – De örülök neki. Úgy fogom föl, hogy bíznak bennem, hogy várnak tőlem valamit. Ha most nem közlik is verseimet, a nemzet költője vagyok. A társadalom javadalmaz.

Berda teljességgel alkalmatlannak született minden folyamatos munkavégzésre. Verseiből akkor se tudott volna megélni, ha felkarolják a lapok, ha könyveit kiadják. A hatszázhatvan forint nagy részét elvitte az újpesti ágybérlet és az a kevéske hozzájárulás, melyet mosásért, zoknistoppolásért, fehérneműje foltozgatásáért szobaasszonyának, özvegy Pákozdi Damasztinnénak fizetett.

Ami maradt, abból tengődött.

Két liter bor kellett neki naponta (ha kínálták, hármat se talált soknak) – az volt életében talán a legfontosabb, ezért minden lemondást vállalt. Vágyai köre nem terjedt túl a legszükségesebbeken, az élet legegyszerűbb örömein: enni, emészteni, élvezkedni. Ezeket emelte költészetté, hogy kárpótolja magát, amiért sorsa percre se kínálta neki a szellem fensőbb gyönyöreinek, szenvedélyeinek lehetőségét, holott valamilyen vonzalmat irántuk beléoltott.

Amiből sohasem engedett: heti egyetlen estére legalább híveivel beüljön kedvenc kocsmái valamelyikébe. Havi segélyéből kocsmákra, zöldvendéglőkre aligha futotta volna, asztaltársai azonban természetesnek találták, az ő számláit ilyenkor mindig magukra vállalják. Számos pártfogója akadt városszerte, akik meg-meghívták ebédre, vacsorára, ahol eltölthette a szentestét például; máskor átmelegedhetett családi tűzhelyeknél. Maga is szervezte, ápolta ezeket a barátságokat. Megünnepeltette név- és születésnapjait, pályafutása évfordulóit – hálás vendég volt mindenütt, ahol szívesen látták.

Így élt. Hogy élhessen így legalább, igényeit oly alacsonyra srófolta, ami a létminimum peremvidékén épp a puszta fennmaradáshoz volt csak elegendő. Hatszázhatvan forintos nyugdíjféléje megadta neki a boldog biztonság érzetét: nem kell éhen pusztulnia a megvalósuló új világban.

– Ha kirándulni holnap mégsem érsz rá – búcsúzott Berda –, csütörtökön azért nézz be Niszel úrhoz.

Másfél éve jártunk már a Révay utcai vendéglőbe. Egy késő tavaszi délelőtt az Irodalmi Alap Sztálin úti irodájában akadt intéznivalóm. A város a sugárút névadójának halálát követő hetek megkönnyebbült várakozásában lélegzett. Néhány diákot letartóztattak, mert a gyász napjaiban feltűnő vidáman viselkedtek az egyetem folyosóin. A járókelők arca derűsebbnek látszott mégis, mint az elmúlt esztendők során bármikor. Zöldebben virítottak a fák, bizakodóbban csiripeltek a Körönd verebei.

Az Alap villája előtt, a járdán, rövidnadrágos, viharkabátos koldus ült, görbe meggyfabotját a kerítés rácsára akasztva, kövér lábát kinyújtva; két térde közt fölfelé fordított, zsíros vadászkalap. Aki be akart menni az Újságíró-szövetség és az Irodalmi Alap közös épületébe, kénytelen volt átlépni a vaskos lábszárakon.

– Pár fillért, csak pár forintot – kántált halkan a kéregető, meg-meglökve kalapját. A kalap mellett szabadkézzel készített plakát: Berda József koldus, akitől elvették havi segélyét, egyetlen megélhetését.

– Az ég áldjon, Jóska! Mit csinálsz?

– Tudsz olvasni, nem? Dobj ide te is egy forintot.

– Ne szamárkodj, még letartóztatnak. Nincs koldulási engedélyed.

– A börtönben adnak legalább egy meleg levest.

– Attól tartok, más ízekhez vagy szokva. A Gyűjtőben elég zsírtalanul főznek.

Csohány Gabriella, az Írószövetség lektorátusának munkatársa kanyarodott elénk a Bajza utcából.

– Már ne is haragudj, Berda elvtárs – szólt rosszallólag, átlépve a költő szöges bakancsát–, de mi a te kis bánatod a világ dolgozóinak óriás gyászához képest, hogy meghalt Sztálin elvtárs?

Berda fölemelte kerek holdvilág-arcát.

– Egy-két forintot, Isten nevében – suttogta válasz helyett.

– Mikor vették el a kegydíjadat? – kérdeztem.

– Jó hónapja. Már fellebbezésemet is visszautasították.

– Ma szerdán jövünk össze Niszeléknél, tudod, ugye?

– Ott leszek. De addig lépkedjenek csak át rajtam – bökött hüvelykujjával háta mögé, az iroda részvétlenül villogó ablaksorára.

– Hozd magaddal az Alap leveleit is.

 

Goldmann úr megkért bennünket, szokott csütörtök esténket ezen a héten szerdára tegyük át, mert másnapra egy ortodox esküvői lakoma násznépe minden asztalt lefoglalt. Jó vendégei voltunk, mindig szívesen látott bennünket, kivéve néhány nagyobb, évközi ünnepen. A purimot, a pészachot vagy a jom kippurt kóser étkezdénk zárt körben szokta megtartani. Ilyenkor szent sátorrá alakult a terem, a Niszel család a kopott asztalokon damaszttal terített, előkerültek a gondosan őrzött ezüstök, a hétágú gyertyatartó, miegymás. Boldogan körbeültük volna mi is a széder-tálat, az egyéves, csontjatöretlen bárányt – sajnos, az év jó néhány napja hithű zsidók számára volt fenntartva Goldmann úrnál; virágdíszes asztalainál kívülállók nem hallgathatták a Hággádát, nem fogyaszthattak pászkát keserű salátával. Efféle napokon, kölcsönös megértéssel, más helyre vándoroltunk.

Úgy alakultak dolgaink, február táján jártunk utoljára a Révay utcában, Sztálin halála és egyéb ügyek bennünket is kizökkentettek életritmusunkból.

Ezúttal én érkeztem először, kisvártatva Tamási Áron és Kassák Lajos telepedett a terem belső szögletében álló hosszú asztalhoz. Az ablaknál fekete filckalapos, nyári kaftános jesivabócherek beszélgettek, néha feltűnt az ajtókeretben egy-egy kerekszőrmés chászid kalap is. A hozzátartozó lábak, viselőjük átellenes felén, kerek fejű bunkócipőben végződtek. Az öreg Niszel bácsi készülődése – tefillinjét bal felsőkarjára csavarta, és homlokára kötötte már – szokásos esti imájának időpontját jelezte. Vörösbársony pamlagával szemközt a Bazilika püspökigazgatója, Szabó Imre érseki helynök faggatta Goldmann urat: halakban mért egyedül a harcsa tisztátlan, amikor a többi – csuka, ponty, pisztráng – mind kóser? Niszel bácsi veje nemcsak vendéglátó művész, a megvizsgálás és levágás törvényeit felső fokon ismerő (és betartó) tudós metsző is volt; mestere a kisózás fortélyainak, ránézésre megmondta, hiba nélkül való-e az állat.

– A mózesi törvény csak a pikkelyes-uszonyos halféléket fogadja el kósernak – magyarázta püspök tisztelőjének. – A többi tréfli – vonta meg vállát sajnálkozva.

Szabó templomigazgató, sötét papi civilben, gyakran betért Niszelékhez. Ha este valamilyen különlegesség ígérkezett az étlapon, Goldmanné felhívta a Bazilikát. Az érseki helynökről Esztergomban is tudták, szenvedélyesen szereti az ortodox zsidó konyhát. A fokhagymával ízesített káposztás babért, kivált azonban kedvenc étele, a dióval töltött csuka kedvéért (amelynek elkészítésében – tálalásában Goldmannékkal senkise vetekedhetett) fontos egyházmegyei konferenciákról is kimentette magát. Mai vacsorájával – aranyleves, parázson sült libamájszeletek és mandulás-mazsolás marhanyelv – különösképp elégedett volt. Már számláját vizsgálgatta elmélyülten. Goldmann úr számlái: mint a Kabbala egy lapja – mögötte egy világ rejtett értelme.

A Berda-asztaltársaság lassan gyülekezett. Hármunkhoz először László Gyula régész csatlakozott. Maga elé rakta rajztömbjét azonnal, és kezdte Kassákot megörökíteni, huszonötödször talán. László Gyula virtuózan rajzolt, a reneszánsz mesterek modorában többnyire, fényes papírosra tűvékony ezüstheggyel húzta vonalait, ahogyan – a grafitceruza felfedezése előtt – Leonardo például. Gyula minden alkalmat megragadott, hogy barátairól-ismerőseiről arcképet készítsen. Vadászterülete művészeti, irodalmi, tudományos életünk volt; kortársai közt alig kerülhette el valaki, hogy zsákmányul ne ejtse több ezer lapból álló gyűjteménye számára.

Kisvártatva Barcsay Jenő és Révay professzor nyitott be. Révay tanár úr, össze ne tévesszék – véletlenül sem – az i betűs Révaival, négysoros szöveget ütött rá kék kézibélyegzőjével minden borítékjára és levélpapírosára is, közvetlenül aláírása után. Utolsó levelezőlapja, amelyet kaptam tőle, így végződik: Ölel Józsi bácsi (ez még kézírással, innen gumibélyegzővel), Révay József dr., az irodalomtudományok doktora, címzetes egyetemi tanár, Budapest XVI., Mátyásföld, Hársfa u. 3.

Bár sose számítottam rá, hogy az ideológia főminiszterének valaha is eszébe jutna elismerő soraival fölkeresni, azért mindig megnyugvással vettem tudomásul, hogy az a Révay, aki verseimről, fordításaimról véleményt nyilvánít, y-nal, nem pedig i-vel végzi nevét.

Aznap, vacsora előtt, Major Ottó ült mellém, Goldmann úr felesége, Piroska lépett asztalunkhoz tüstént. Piroskának hívták, most jut eszembe.

– Mit csináljunk, Major úr? – kérdezte elborzadva. – Ide jött az Erdélyi József. Kiszolgáljam?

Észre se vettük, egy távolabbi asztalhoz csakugyan letelepedett a szakállas, galambősz Erdélyi József.

– Természetesen – válaszolt bölcsen Ottó. – Vendég.

– De ő írta a Solymosi Eszter véré-t…

– Akkor is. Ha kéri, ki kell szolgálni.

Erdélyi ritkán állított be, végül a nyelvészek miatt maradt el. Oda-odaült már asztalunkhoz, O. Nagy Gáborral, Kovalovszky Miklóssal, Szőke Istvánnal tudott órákig vitázni etimológiai kérdésekről. Forradalmi elmélete szerint, ezen évek óta munkálkodott, nyelvünk minden szava a medve szóból származik. Meggyőzhetetlenül bizonygatta, hogy – Sajnovics Demonstratio Idiomá-jától Pais Dezsőig és tovább – összehasonlító nyelvtudományunk a legteljesebb sötétségben tapogatódzik. Hogy az egyetemen menthetetlen hülyék tanítják, az akadémián szerencsétlen szamarak művelik a magyar nyelvtudományt. Őt pedig, évtizedek óta, egy gonosz, irigy összeesküvő klikk akadályozza élete főmunkájának megjelentetésében. Holott az éjszakából csak hatalmas, minden eddigi téveszmét romba döntő szófejtő szótára vezethetné napvilágra nyelvtudományunkat, mi több, az egész európai úgynevezett komparatisztikát.

Erdélyi teóriáját jókedvű nyelvészeinknek nem volt nehéz ízekre szedniök; néhány alkalommal ki-kivörösödve csapkodta még a kóser-étkezde asztalát, aztán – sehogyse tudott híveket gyűjteni – kedveszegetten elmaradt.

Legközelebb az Írószövetség folyosóján találkoztam vele, 1956 decemberében. Egy alkalommal rám hárult a feladat, hogy szétosszam írótársaim közt a pénz- és élelmiszer-adományokat, amelyekkel azidőtájt Lengyelországból és Nyugat-Európából bőven elárasztottak bennünket. Erdélyire kétezer forint jutott. Csúsztattam elé az ívet, írja alá, mielőtt az összeget elteszi.

– Hogy képzeled – kelt ki magából, rápillantva a listára. – Csak nem gondolod komolyan, hogy hajlandó leszek átvenni kétezer forintot, amikor itt áll, hogy a senkiházi Tamási Áronnak háromezret ítélt meg a bizottság.

Türelmesen magyaráztam, bizonyára azért, mert Áron a Lipton teára és a krakkói húskonzervre ezúttal nem tartott igényt, ő viszont jókora csomaggal kap ezekből is.

Öt perc múlva lecsillapult. Az más, akkor elfogadja, mert feltétlenül kell írógépet vásárolnia már, de így is igazságtalan és szégyenteljes az ajándék szétosztása, mert ha Tamásit háromezerre méltatjuk, neki legkevesebb harmincezer járna. Énnekem persze megbocsátja tájékozatlanságomat, jól tudja ugyanis, Illyés Gyulát kell a háttérben keresnie, aki miután minden rendszert kiszolgált, most azt a zavaros Egy mondat a zsarnokságról-t írta meg: csak ő helyezhette elé, reméli, tudom, hogy féltékenységből, a dilettáns Tamási Áront.

– Légy elnéző. Az egyszerű csepeli munkások, a honi líránkban még járatlan krakkói diákok és a Jeruzsálem környéki műveletlen kibucparasztok, akik ezt a szerény összeget fölajánlották, irodalmunk értékviszonyait nem ismerik talán elég pontosan, különben kikötötték volna, hogy rád fokozottan odafigyeljen elnökségünk elosztóbizottsága.

Most azonban 1953 tavaszán tartunk még.

Akkor este, Révay és Tamási Áron közé Csutorás Mihály jégtáncos mérnök, Berda patrónusa és régi barátja került. Az újpestiek már értesültek róla, milyen méltánytalanság érte Jóskát. Gondterhelten állított be a Szent Gellért utcai hentes, a szomszéd mintaasztalos, utánuk Matyi bácsi, nyugdíjas tűzoltóparancsnok, aki még mindig tudott szerezni kiselejtezett tűzoltó-egyenruhákat, inget-bakancsot is hozzá. Berdát ő ruházta évtizedek óta; a tiszti kabátokat az újpesti szabómester ingyen kifordította neki, nadrágot-köpenyt díjtalanul átalakított.

Matyi bácsiból sugárzott a segítőkészség. Szolgálatait felajánlotta Kassáknak is.

– Bármikor hozhatok az író úrnak perzseletlen, majdnem vadonatúj tűzoltószázadosi öltönyt. Ha kedves felesége leszedi róla a rangjelzést, és valamit igazít rajta, civil társaságban, akár az Írószövetségben is lehet hordani.

Kassák alig észrevehető derűvel köszönte meg Matyi bácsi jóindulatát: sajnos, közelebb jár a hetvenhez, mint a hatvanhoz, és elég jó minőségű ruhákat vásárolt mindig – ezek bőven kitartanak már haláláig.

Valamelyikünk fölvetette, pedig nem is lenne utolsó dolog, ha a Berda Baráti Kör egyöntetű mundért öltene: a ma viselhető uniformisok közt a tűzoltói éppenséggel a legrokonszenvesebb. Kassák azonban elütötte tréfálkozásunkat, meg ne bántsuk véletlenül Matyi bácsit.

Társaságunk hirtelen kezdett gyarapodni. Jött egyszerre szobrász és műfordító, irodalomtörténész és bibliográfus – Csorba Géza, Makai Imre, Vargha Kálmán, Kozocsa Sándor –, majd Magda, Vargha Kálmán tanítványa és menyasszonya, tüstént utána Zaymus Gyula plébános úr, címzetes apát. Zaymus apát úr híres ifjúsági író volt gyermekkorom idején, talán a Magyar Cserkész-ben vagy a Zászlónk-ban olvastam először történelmi regényeit. Hogy a régvolt Nemzeti Újság katolikus pap háziszerzője és Kassák Lajos egy kóser étteremben barátságosan elborozgatott egymással, ez is Berda József nem mindennapi szervező zsenijét dicsérte. Hogy hentesek és nyelvtudósok, hajdani költők és tűzoltók, jégtáncosok és egyetemi tanárok nagyszerűen érezték magukat baráti asztalánál, az ő érdeme ez is. Berda úgy tudott lelke és szervezője lenni egy saját vonzalmai szerint összeválogatott, mulatságosan vegyes gyülekezetnek, hogy elsőségét ebben senki nem irigyelte, őrá féltékeny soha senki se volt, elnökségét elnéző derűvel vette tudomásul mindenki.

Berda József ma utolsónak érkezett. Már elköltötte Major Ottó is tekintélyes libacombját, amikor kissé kifulladva beállított.

– Gyalog jöttem, nem telik többé villamosjegyre nekem.

– Hajtsd föl ezt a kis bronefet – tolta Jóska elé kóserpálinkás poharát a jégtáncos mérnök –, magadhoz térsz.

– Vacsorámat se tudom kifizetni már.

– Mintha valaha is te fizetted volna – korholta atyailag Matyi bácsi. – Rendelj nyugodtan.

– Mi újpesti iparosok nem hagyjuk cserben a költőket – szólt a mintaasztalos.

De Berda csak három deci bort kért.

– Étvágyam sincs. Gyomromra ment ez a dolog.

– Mutassa, kérem, azokat a leveleket – fordult hozzá Kassák Lajos, akit Berda ügyéről imént tájékoztattunk.

Jóska előhalászta zubbonya zsebéből a leveleket. A korábbi így szólt:

„Berda József elvtársnak, Budapest. Az Irodalmi Alap vezetősége 1953. márc. 23-i ülésén úgy határozott, hogy Elvtársam havi 660 Ft-nyi segélyét május 1-vel beszünteti. A vezetőségnek ragaszkodnia kell a megkívánt takarékossághoz, elsősorban pedig ragaszkodnia kell ahhoz a kitűzött feladatához, hogy az alkotó munkák létrejöttét segíti elő. Elvtársi üdvözlettel Bölöni.”

– Maga mit felelt erre? – kérdezte Kassák fojtottan.

– Benyújtottam egy kegyelmi kérvényt. Hogy nekem ez az összeg a létminimum csekély biztonságát jelentette eddig. Azzal végeztem, adják vissza: mentsenek meg a kétségbeesés halálállapotától. Könyörgésemet aláírta Illyés Gyula, Földessy Gyula, Veres Péter, még Kónya Lajos is.

– Mutassa az újabb választ.

„Berda József elvtársnak, Budapest. Vezetőségünk legutóbbi határozata szerint Elvtársam állandó segélyezését beszüntettük mindaddig, amíg alkotó munkával újra nem jelentkezik. Elvtársi üdvözlettel Bölöni György.”

– Az érdekes az ebben – jegyezte meg Tamási Áron –, hogy most jutott eszükbe a nagy szigor, amikor az össznemzeti hérosz épp elpatkolt.

– Így szokott lenni – válaszolta Kassák. – Ha kidől a diktátor, a kreatúrái megpróbálnak utóvédharcot folytatni. Nehéz beletörődniök, hogy hatalmuknak vége lesz rövidesen.

– Gondolja, ez utóvédharc? – tűnődött Révay tanár úr.

– Meggyőződésem – szólt Kassák szigorúan.

– Egy változás lehet rosszabb is, mint ami előbb volt – sóhajtott Zaymus Gyula.

– Jegyezze meg, kérem, a változás mindig jó. Átmenetileg rossz legföljebb – felelt Kassák Lajos keményen.

– De én közben éhen halhatok nyugodtan – kesergett Berda.

– Maga nem fog éhen halni, vívja csak meg a harcát. Elég sokan becsülik magát mindenféle körben, fog találni pártfogót. Írjon Ortutaynak, menjen el még egyszer Illyéshez, Veres Péterhez. Megilleti magát az a hópénz. Ha negyedszerre nem, visszakapja kegydíját ötödszörre vagy hatodszorra.

Jóska hitte is, nem is.

– Persze, ha vállalkoznál most egy csinos gyászódára – tréfálkozott ártatlanul Kozocsa Sándor.

Berda második három decijét kortyolta már.

 

Csütörtökre virradóra

 

– fogott bele halkan kedves nótájába. Kassák fölfigyelt.

 

Ez a csikóm nem eladó, nem csendbiztos alá való. Mert ha arra zsandár ülne, szabad madár is rab lenne.

 

– Igen szép ballada – jegyezte meg Kassák. – Énekelje el még egyszer.

Tartós bánatra Berda átmenetileg se volt képes.

– Igazatok van, akadnak még jó embereim. Vacsorameghívásom van mára is. A budafoki plébános szólt, akinél a legjobb kacsasülteket szoktam enni, tudjátok. Apróléklevessel kezdjük, második fogás lesz a szép, rózsaszínűre kisütött comb. A többi fogást nem árulta el, jövő csütörtökön beszámolok majd róla.

Már nevetett. Bújt bele viharkabátjába, elég korán otthagyott bennünket.

Mi közel éjfélig együtt ültünk. Aztán siettem haza én is.

Nemigen laktam jól, sajnos, Niszeléknél. Pompás választék volt ugyan, mint mindig, csak nem pénztárcámhoz szabva a borsos árak.

Csütörtököt mutatott már a Nyugati pályaudvar órája.

Gondoltam, a Marx téri Ilkovicsban, mielőtt fölmegyek Alkotmány utcai lakásomba, egy paprikás krumplit megeszem még.

Magam elé rakom tányéromat a magaspultnál, amikor észreveszem, Berda áll az asztal túlfelén. Előtte a legolcsóbb fogás, üres sárgaborsó-főzelék, leöntve némi zafttal.

Észrevett Berda is. Elvörösödött. Dehogy hívta meg a budafoki plébános.

– Ha most azt hiszed, hogy ez üres borsófőzelék, nagyot tévedsz – kezdte rekedten. – Látod, ez rózsaszínre sült kacsacomb rajta.

Kanalával a hitvány paprikás léből kacsacomb-formát rajzolt ügyetlenül a főzelékre.

– És hozzá a köret! Lehunyom szemem a gyönyörűségtől. Tudod, mi minden van ebben?

Kerek holdvilág-arcába tekintettem.

– Ezt a combot persze nem lehet kézbe venni, csak nyelni, nyelni – csuklott el Berda hangja.

– Miért sírsz? – kérdeztem.

A kutya élete rövid. Sietnie kell a boldogsággal.

Tíz-tizenöt év. Ennyi sorsfutása a földön. Meg kell válogatnia, mit sűrít e kurtára szabott létbe. Ahogyan meg kellene válogatnia gazdájának is, ha ugyan tőle függne boldogság és boldogtalanság.

De ha azon, hogy élni, a boldog életet értjük, akkor a kutya összehasonlíthatatlanul tovább él, mint gazdája.

Délután ötkor, ha süt a nap, ha esik, elindulok sétálni kutyámmal. Vagyis ő sétáltat inkább – ismer minden mellékutat, ösvényt, bokrot a Mártonhegy lankáin – gazdája engedelmesen követi.

Sétáló társam hosszú szőrű, dús bundájú nősténykutya, Dorkának hívom. Hullámos bundája a fehér és fekete legharmonikusabb keveréke. Hasa, melle, mancsai hófehérek, orra is egyetlen hófehér krizantém. Hátára, fejére, oldalára takaróként borul a fekete. Bonta-színű, mondják a pásztorok az olyan bárányokra, amelyeken e két alapszín egyformán, feltűnő-szerencsés arányban elegyül. Leomló szőrzete a földet söpörné, ha tavasszal kissé meg nem kurtítanám mindig. Mackószerű, némileg a pulira hasonlító kutya, de annál kétszer nagyobb. Jóindulatú barátságába bevonja számomra egész világunkat. A gyerekek utánafutnak, hogy megsimogassák. Ismeretlenek megállítanak.

– Ugyan, milyen fajta ez, tessék mondani?

Hosszú lenne minden alkalommal részleteznem történetét.

Spániel anyja elcsavargott egyszer otthonról, félnapi járóföldről hozták vissza. Hetek múlva derült ki, rejtelmes útja szerelmi kirándulás volt. Szülöttei, ősz végén, annak rendje és módja szerint világra is jöttek. Fogorvosnő gazdája kezdetben reménykedett, kényeztetett kedvence talán-talán magához illő társat fogadott kegyeibe. Kiviláglott, nem így történt. Sose hallott róla, hogy a kutyák, ha szabadon választhatnak, fajtájukbelit a legritkábban csábítanak pásztorórára; házasodási gyakorlatukban az ellentétek vonzásának törvénye érvényesül.

A belvárosi fészekalj elég tarka képet mutatott. Foxiszerű, sima szőrű kölykök tülekedtek anyjuk emlőin esetlen medvére emlékeztető testvéreikkel. Fekete, fehér és tarka egyaránt előfordult közöttük. Legszebbjüket, legvirgoncabbjukat mindenesetre megpróbálta tulajdonosuk fajtiszta spánielként adni el nekem. A medvekutya, minden társát félretaszítva, azonnal ölembe termett, furakodott föl mellemre-vállamra, talán fejem búbján köt ki, ha tűröm. Élénkségével, bátorságával tüstént meghódított. Otthagytam érte valami kis foglalót, azzal a bölcs feltétellel: a teljes árat majd később, ha meglesznek a papírok. Törzslapját az alomőr sose volt hajlandó kiállítani persze, erre percig se számítottam – a fogorvosnő örülhetett, hogy elkelt e csekély előlegért is. Testvéreit alighanem ingyen ajándékozta tovább.

Meséljem el ezt minden alkalommal?

– Óangol bobtail – vetettem oda kezdetben, és Dorka habozás nélkül úgy viselkedett, mint egy óangol lady. Később szégyelltem hencegésemet, s a további kérdezősködőknek már azt válaszoltam: lengyel birkaterelő. Dorka ennek a képnek is megfelelt. Gyereket, macskát, kutyát szívesen gazdájához terelt – azaz megkísérelte legalább.

Később mást és mást eszeltem ki mindig.

– Mexikói puli – feleltem a kíváncsiskodóknak. Dorka ironikusan tekintett rám föl, Montezuma aranya csillogott szemében.

Ha ellenszenvesnek, tolakodónak látszott valaki, rideg válaszom így szólt: kaukázusi farkasölő. Az emberek gyanakodva tűnődtek, a mellettem loholó szőrgombolyag a félelmetes ordasok torkát szokta-e keresztülharapni vagy belüket ontja-e rendszerint. Jámbor kiskerttulajdonosok lelki szeme előtt hóviharban menekülő toportyánok véres képe rémlett föl, amint üldözi őket rettenthetetlenül a magashegyi karámok bátor védelmezője.

Akivel gazdája barátságot kötött, barátságot kötött egyébként a Farkasölő is. A Mártonhegyi úton és környékén megismertünk lassan mindenkit. Dorka ürügyén meg-megálltak társalogni velünk a járókelők. Tudom, ki vált el, ki házasodik, hol várható gyerekáldás. Tudom, ki halt meg, ki költözik ide, ki építkezik és mennyiért. Családi, közéleti titkokat tudok meg, az utca kis pletykáit. Dorka türelmesen hallgat.

Aki tart kutyát és szereti az állatokat, csak az tudja, mennyire lehet örülni az örömnek. A kutya mindig az adott pillanat valóságában él. Szeretetrohamok és a gondtalan semmittevés váltakozásában. Olykor képzelegni készt: csak egyetlen percre tudnék oly önfeledt lenni, mint ő naponta százszor. Csak egyetlenegyszer érezhetném át azt a boldogságot, amit benne ezer jelentéktelenség ezerszer fölidéz.

Nincs a mindennapi életnek oly apró, ember számára teljesen elhanyagolható mozzanata, amelyet ő azonnal, a legintenzívebben át ne élne. Csupa fül, figyelem, feszültség. És állandó készenlét. Boldog, ha felállok az asztal mellől. Boldog, ha székemben hátradőlök. Mámorosan veszi tudomásul, ha benyitok a szomszéd szobába: euforikus lelkesedéssel követ.

Mi ez? Állandó készenlét a boldogságra. És csak arra. Ha vele foglalkozom, látnom kell: a boldogság az élők természetes állapota. A természetes állapot a boldogságtól elválaszthatatlan.

Szeretek sétálni vele, szeretem, ha frissességemet sétáival rendben tartja. A kutya olyan ősi-örök fogalmak megtestesítője, amilyeneket modern versben hovatovább leírni sem illik. Mint jóság, hűség, kedvesség. Mint szelídség, vidámság, báj.

Szeretek sétálni vele, mert munkám része valamiképp a séta is. Mindig sétálva dolgoztam, sétálva gondolkodtam. Ami érdekes eddig történt velem, valahogy mindig séta közben történt vagy sétáimból bontakozott ki. Szenvedélyes gyalogjáró vagyok, a világot emberfő magasságból nézem – egy felemelt emberfej magasságából. Lakásomhoz tartozik ugyan egy autógarázs, benne közúti gépjárművel, ezt azonban kizárólag feleségem használja, én meg se tanultam autót vezetni. „Legszebb alkotás a séta” – vallhatnám Weöres Sándorral vagy Rousseau-val akár. Az Egy magányos sétáló álmodozásai kedves könyvem volt régebben. Csak a „magányos” jelző nem illik műfajomra, bolyongásaimon engem többnyire kísért mindig valaki, olykor egy-egy jóbarát, gyakrabban lírai költeményeim főszereplői, most ez a kutya. Egész életem voltaképpen hosszú séták sorozata, vagy inkább folyamata. Amit a világból meglátok, rendszerint séta közben veszem észre. Amit írok, séta közben gondolom el, séta közben alakítom ki. Sétaút dolgozószobám tágas erkélye is. Le-föl járkálva az Isteni Színjáték hatodfeles jambusait vagy akár egy homéroszi hexaméter sort léphetek ki rajta – igyekezve nem egészen méltatlan lenni a nagy elődök teljesítményéhez. Előttem ugyanakkor a táj, az egész város Csepeltől a Margitszigetig és tovább, tág vándorutat (hogy ne mondjam: szárnyalást) kínálva a képzeletnek.

De – a kutyáról szólva – maradjunk a földön, a Mártonhegyi úton és mellékutcáin, amerre a gyakorlott sétáló nap nap után újabb kalandokra indul.

A keverék kutya, vallják az ebszakértők, nem oly intelligens általában, mint egyedi feladatokra kitenyésztetett előkelőbb társai. Mások úgy vélik, ha szerencsés a keverék, egy „korcs” ezerszer szebb és okosabb lehet sokszorosan díjazott versenygyőzteseknél, a kiállítások tündöklő csillagainál is. Végső soron minden fajta valamilyen jól sikerült, véletlen-szerencsés keveredés eredménye – Dorkában ezt méltányolom.

Nem azt szeretem benne, ami antropomorf. Az ilyen tulajdonságokat kifejleszteni se akartam benne soha. A természeti-állati lényeget kedvelem benne. Azt, amit az ember millió éves fejlődése során elveszített. Azt szeretem benne, ami embertársaimra minél kevésbé hasonlít. Nem azért, mert az embereket nem szeretem, hanem mert a kutyában mást szeretek.

A teljes, feltétlen bizalmat például. Jó lenne ezt is eltanulni, ellesni a kutyától. Jó lenne, ha a világ olyan lenne, hogy megvalósíthatnánk, állandósíthatnánk az efféle bizalmat.

Ülök asztalomnál. A szőnyegen hasal, feje lábamon. Alszik. Leverem véletlenül az üveg hamutartót. Orra előtt robban szét a kemény parkettán. Meg se rezdül. Miért? Elképzelni se tudja, hogy amíg feje lábamon, bármi baja eshet.

De séta közben újságpapírt sodor eléje a szél. Nem mer elhaladni mellette. Vagy megriad egy szokatlan formájú kőtől, egy lassan közeledő autótól. És hozzám menekül.

Ha akaratlanul a lábára lépek: rémült kis vonítás. Véleményem szerint eltúlozza a fájdalmat. Kicsit el is szalad tőlem, de a következő másodpercben már bocsánatkérőn a bokámat nyalja. Ő kér bocsánatot, hogy fájdalmat okoztam neki. Alighanem azt hiszi, megbüntettem valamiért – a fájdalom csak büntetés lehet. Pedig igen ritkán, igen szelíden büntetem csak. Torkosságért, kajlaságért. Erősebben rászólok, ha zavar, vagy fenekére legyintek – ebből áll büntetése.

Valószínűbb mégis, ha lábára lépek, fel se tudja tételezni, hogy az a fájdalom gazdájától eredhet, akitől csak jót kap mindig. Gazdájánál keres tehát oltalmat a gazdájától eredő fájdalom ellen is.

– Jön a kutya sétálni? – kérdezem délután ötkor. Túl vagyok napi munkám első felén, az írógép födele bezárul, éjjel tizenegyig most már nem dolgozom. A késő délután és az este a domboldali séták, az ebéddel egybevont vacsora és a társasélet ideje. Vagy ha nem jönnek barátok, ha én se megyek sehova, az ismételt olvasásé, a zenehallgatásé. Íróasztalom fölött éjfél előtt gyúl fel újból a lámpa. Hajnali négyig, olykor tovább, huszonnégy órámnak ez a negyede mindennapjaim legértékesebb része. A ház elcsendesedik, nem jön a postás, nem berreg a telefon. A villanyégő fényköre asztalomhoz szegez. A nappal hírei, hívásai el-elcsábítanak munkámtól, a nappal betör zsivajával könyvtárszobám csendjébe, elszólíthatnak hivatalos ügyek is. Az éjszaka összefog, az asztal lapját megvilágító lámpa nem engedi szétszóródni a figyelmet. Jól dolgozni éjszaka tudok elsősorban, felfűtve egy csészényi sötét, erős teától. Ilyenkor száguld a képzelet, a nyugalmat árasztó zajtalanságban, lábamnál a szőnyegen békésen szuszogó kutyámmal.

Ő az egyetlen lény, aki beleszólhat legféltettebb magányomba, aki fölugorhat mellém a kerevetre, ha oda telepszem át pihenésül.

Az én időbeosztásom elég rendhagyó: kétszer öt-hat órai munka, késő éjszakától hajnalig és déltől délután ötig. Aludni délelőtt szoktam (sex horas dormire…) és valamit az esti műszak előtt. Kutyám, bármennyire idomul is gazdájához, állati lényének atavisztikus életritmusából alig zökkenthető ki. Alkalmazkodik ugyan, de annyira csak, hogy a fajta ösztönös-öröklött szokásaival éles ellentétbe ne kerüljön. Hogy dolgozószobámban éjjel is világos van, legkevésbé se zavarja: nyugodtan alszik. Néha-néha szakítják csak meg álmát leküzdhetetlen szeretetrohamok. Ilyenkor, egyik pillanatról a másikra – minden átmenet nélkül – legmélyebb álmából a legteljesebb éberségbe tud átváltani. Elég ehhez egy hirtelenebb mozdulat; az sem, egy rágyújtás, egy mélyebb lélegzet, hogy ölembe teremjen.

Tud olvasni ugyanis apró jelekből. Kattan cigarettatárcám, mert séta előtt például mindig megtöltöm. Ő fölugat azonnal. Megfigyelte, a tárca kattanása összefüggésben áll a sétával. Ebből következik persze, ha máskor is kattan cigarettatárcám, ő felvakkant örömében és kérdően tekint rám.

Az éjszaka apró boldogságaihoz éppígy hozzátartozik a hamutartó. Elég fölemelnem, ő már ugrik és ajtómnál terem. Tapasztalta, ilyenkor kimegyek rendszerint a konyhába, hogy a cigarettavégeket szemétbe borítsam. Jöhet utánam tehát és lábamhoz dörgölődzhet közben.

Nappali szokásaimhoz még inkább hasonul. A vacsora, a séta, a reggeli idejét pontosan számon tartja. Eltéveszthetetlenül érzékeli az időpontot, amikor hízelgésbe foghat, hogy becézgessem bundáját. Mint kisgyerekeknél, a testi érintés szüksége a kutyánál is igen fontos, jellemalakító tényező. Az a gyermek, akit csecsemőkorában anyja nem szorít mellére, akit szülei később nem ültetnek ölükbe, akit nem simogatnak, nem csókolnak meg soha, felnőtt korában rideg, de mindenesetre valamiképp elferdült egyéniség lesz. A jó szó, az emberséges bánásmód nem elegendő. Ahhoz, hogy harmonikus lénnyé váljon, legfogékonyabb éveiben éreznie kell kezünk melegét, élveznie ölelésünket. A kutya magatartásjegyeit éppígy formálja az összebújás lehetőségének falkaösztöne. Ezért nem tiltom, hogy hozzám simulhasson, ezért nincs bennem semmiféle viszolygás, ha kezemet megnyalja (kezet mosok legföljebb) és ezért simogatom én magam is.

Dorka pedig szokásaimhoz rögzít. Szigorú időbeosztásomhoz, amelyet hajlamos vagyok léhán át-áthágni olykor, ő ragaszkodik óra, sőt perc pontossággal. És nemcsak az én időbeosztásomhoz, úrnője szokásaihoz is.

Feleségem nem szereti, ha éjjel az ő szobájában szuszog, én viszont, mivel számomra legéberebbek éjszakai óráim, verset sem tudok írni nélküle. De fél ötkor ott les már a kisebb szoba ajtajában, és feszülten figyel minden moccanásra. Tudja, a hosszú éjszakai távollét után most a lakás másik gazdája dédelgeti majd néhány percig. Ez új öröm forrása. Ezt nemcsak hogy el nem engedné, de kiköveteli, ha a kisszoba lakója véletlen megfeledkezni látszanék róla siettében.

– Jön a kutya sétálni? – kérdezem délután ötkor. Így, magázódva. Dorkát magázom többnyire. Elragadtatott, lelkes ugatás a válasz, mintha szintaxisáig értené a mondatot, holott dallamát, hangsúlyait fogja föl inkább, pontosabban a mondat magánhangzóit. Ha azt kérdezném: Ön a buta rézsámli? – éppoly elragadtatott, lelkes ugatás lenne a felelet, s rohanás nyakörvért-pórázért.

Mindig csodáltam finom hallását, ezt a bizonyos tekintetben talán egy Mozart vagy Bartók fülénél is tökéletesebb, az ultrahangok tartományaira sem érzéktelen szerszámot.

Társasházi erkélyünk alatt két autógarázs épült, miénk az egyik, szomszédunké a másik. Régebben mindkettőnknek hozzávetőleg egy időben vásárolt, azonos típusú személygépkocsink volt, még színében is megegyező Skodák. Nekem tűrhetően jó relatív hallásom van, el tudok zongorázni egy háromszólamú fúgát, a hangnemek felismerése nem okoz különösebb nehézséget számomra, de két egyidős, azonos típusú autómotor közt fülem képtelen – illetve nem próbált soha – különbséget tenni. Dorka egy hét alatt megtanulta: ha feleségem kanyarodott ablakunk alá, mámoros ugatással kirohanjon az erkélyre és addig futkosson vissza hozzám a szobába, míg én is tudomásul nem vettem az örvendetes eseményt és le nem tekintettem két emelet magasságából a kifutóbetonra, hogy üdvözöljem a ház asszonyát. Ha ellenben szomszédunk érkezett meg (délután öt felé szokott hazatérni, mint feleségem), füle botját se mozdította.

A kutya boldogságának legfénylőbb pillanata, ha gazdája hazaérkezik vagy álmából felébred. Dorka kölyökkorában megfigyelte már, amikor belépünk a lakásba, utcai cipőnket levetve fatalpú sarut öltünk az előszobában. Ebben a műveletben segít ő is, fölragadja a papucsot és gazdája kezébe adja. Az ébredés percét is tudja: gazdája ásítozása, keserves nyújtózkodása előrejelzi neki, hogy rövidesen fel is tápászkodik fekhelyéről. Ott ül ilyenkor boldog vinnyogással a kerevet előtt, szájában a fapapucs. Boldogság és papucs tehát elválaszthatatlanul összefonódott benne. Így a papucs ébredés, hazaérkezés nélkül is kiváltja szívéből a boldogság érzetét. Sőt: boldogságát papuccsal fejezi ki. Ha nagyon elégedett – egy jó vacsora, egy jutalmazó simogatás után – felkapja valamelyikünk fél papucsát, és körbefut vele a szobákban.

Igen, számára minden boldogság. Sétálni indulunk? Boldog. Hazatérünk? Boldog. Szivaccsal megmosom sáros talpát? Boldog. Fésülöm? Boldog, hiszen vele foglalkozom. Ezt kellene megtanulni tőle, hogy mindenben rejtőzik valami szép, hogy mindennek lehet örülni. Ha megvakarom: jó. Ha felállok: jó. Ha szólok hozzá: jó. Ha csak beszélek róla másoknak – észreveszi azt is, és az is jó.

A kutyára nem lehet, nem szabad haragudni soha. Aki kutyát tart, türelmet is tanul. És megértőbb, türelmesebb talán embertársaihoz is.

Angyaldy, a Szerelem bolondjai-ban, szállást keres magának. „Nem a népes Zugligetben, ahol a gazdag polgárnők selyemuszállyal seprik az út porondját; nem is a Vezérhalmon, hol kintornaszó mellett tizenegy kurtakocsmában táncolnak minden este; nem is az Istenhegyen, hol krumplival, tótbabbal ültetett be minden feltörhető gyepet a haladó kultúra; nem is a Márton-hegyen, hol esernyőt von fel a nap ellen, aki árnyékban akar pihenni; nem is a Virányosban, hol kocapuskások lövöldöznek harkályokra, s vénasszonyok állják útját a tévedezőnek, gombát kínálva; hanem van egy kis ház a Farkasvölgyben, ottan.”

Itt lakunk mi is. Nem a Farkasvölgyben, nem az Istenhegyen, de közvetlen szomszédságukban, a Mártonhegyi úton. Hogy lakni is lehet a Mártonhegyi úton és környékén, Jókai fedezte fel. Itt építette föl híres villáját, a Költő utcában – Dorkával gyakran elsétálunk előtte, most a Madártani Intézet honol benne. De a Farkasvölgy, az Istenhegyi út is belül van azon a körön, amelyet napra nap megteszünk.

Ma már nem krumpli és tótbab jellemzi a hegyvidéket, nem is az egymásba érő szőlőbirtokok, mint Jókai idejében: villák, társasházak törnek mind magasabbra, sőt a tájéktól idegen, iszonyatos toronyházak, ostromolva lassan a kerület legcsúcsait is. Jókai erről álmodni se mert volna, ha igen, lidérces rémálmában legföljebb.

A sétát apró kis szertartások előzik meg.

Dorka hasal a lakás valamelyik zugában. Több kedvenc helye van. Szereti az íróasztal mögötti sarkot, ahol a könyvespolcok derékszögben összefutnak. Mivel a padló fölött hat centiméterrel kezdődnek a sorok, itt az újabb francia irodalom köteteihez támaszthatja hátát. Helytelen volna könyveim használtsági fokából bármilyen következtetésre jutni irodalmi ízlésemre, legkedvesebb, legtöbbet forgatott költőimre vonatkozólag. Dorka bundájától itt a sötét- és aranybetűs gerincek bizony koszosabbak, mintha évtizedekig állandóan Saint-John Perse-t lapozgattam volna, akit például igen mérsékelten becsülök csak. Egy kutyától mégse várható el, hogy naponta fürödjék. Sohase hittem, lesz egy lény életemben, akitől tűrni fogom, hogy féltett könyveimet ily rendhagyó módon használja. Ebbe is beletörődtem. Abba is, hogy kerevetet, szőnyeget, fotelt naponta végig kell kefélnem. A vendégek viszik haza ruháikon így is a fehér és fekete szőrszálakat – sőt pamacsokat – emlékül.

Máskor a két szoba közt, az ajtónyílásban őrködik. Innét a lakás úrnőjét és urát egyaránt ellenőrizheti. A közlekedőknek persze, óvatosan, át kell rajta lépni. Kánikulában a konyha vagy fürdőszoba kövezetén hűti hasát. Nincs kizárólagos helye. Ebben eltér jól nevelt rokonaitól. Előtértől az erkélyig egyetlen hatalmas kutyaház számára az egész lakás. Bennünket albérlőinek tekint, úgy is bánik velünk, a tulajdonos elnéző fölényével.

Most rátekintek vagy becsukom csak füzetemet, amelybe eddig írtam. Nehéz lenne megfejtenem, hogyan veszi észre, hiszen háttal hever nekem, vagy épp úgy tesz, mintha szenderegne: gazdája legparányibb rezzenését, a papírlapok számára valamit jelentő zizegését észreveszi mégis. Már figyel, fülét rezzenti már, feje már ölemben, onnét néz arcomba kérdően. Vagy kezemet orrával bökdösni kezdi finoman: elég már a semmittevésből!

Dehogy várunk tovább. Nyakörvét, pórázát leakasztom az előszobafogasról és dobom eléje. Tüstént ülök vissza fotelomba. Csatolhatnám rá sétálóeszközeit éppenséggel az előszobában is, de nem fosztom meg az örömtől, hogy ő hozhassa utánam, önként. Világért se érezze magát láncos rabnak.

Véletlenül se téveszti el a sorrendet. Előbb a nyakörvet kapja föl, befut vele a szobába, megrázza, csörgeti. Némi vonakodás után csatolhatom csak föl. Aztán rohan vissza a pórázért. Alkalom külön bemelegítő játékra ez is. Első felszólításomra nem hajlandó még átadni. Cibálja. Ha végét megragadom, vissza akarja venni tőlem. Huzakodunk, mérges morgást imitál. A bujtató hurkot foga közé szorítja. Mutatja, milyen erős: ha akarná, szerszámzatával akár föl is állíthatna ülőhelyemből.

– De hisz’ minél tovább fogod, annál később indulunk – mondom szavak nélkül. Így is érteni látszik. Ránt még hármat-négyet az erős szíjon, hogy szőnyeg gyűrődik alatta, asztal billen, végül azonban elengedi, és tartja nyakát kegyesen, csatoljam rá.

Boldog ugatással száguld le velem a lépcsőkön, át a közös udvaron. Zengő hangjával tudtul adja az egész háznak: most indulunk, most kell ámulva kitekinteni az ablakokon. A Mártonvölgy úton körülnézek még, nem közeleg-e autó, aztán szabadjára engedem. Ez az erkélyünk alatt elhúzódó utcácska nem forgalmas szerencsére; a környező utcák, mellékutcák, ösvények sem, amerre az irányt venni fogjuk. A házaknak háttal erre még nagy szabad rétek, bokros domboldalak terülnek el. A Mártonhegyi út Nérói, Szultánjai, Fitosai, a Tállya utca Lordjai, Argoszai, Hektorai, a Fodor utca, a Tornalja út, a Denevér út házőrzői és csavargó kutyái barátságos csaholással, vakkantással, vinnyogással üdvözölnek bennünket. Ismerjük valamennyit, ismerjük gazdáikat is.

Afféle gazdákat se kivéve, akiket alig-alig látunk. Az Ágnes úton például túlgondozott lakóépület körül tágas kertre pillanthat a sétáló. Paradicsoma lehetne minden lelkiismeretes házőrzőnek. A veteményeskertből az utcai kerítés mentén hitvány dróthálóval körülbelül kétszer kétméteres területet különített el tulajdonosa. Itt nincs fű, nincs fa; eső után sáros, nyári napfényben izzó, földes porond ez a pár négyzetméteres különudvar. Sarkában kutyaól. Rövid láncon elgyötört korcs kutya liheg előtte, még ezen a cellányi udvaron sem ugrándozhat kedvére. Étele rozsdás lábosban, talán reggel tölthetik fel száraz kenyérrel, csonttal, moslékkal. A lábost nem szokták elmosni. „Majd kinyalja a kutya.” A maradékra ráborítják az újabb kotyvalékot, a bűzhödt elegy feketéllik legyektől, bogaraktól. Az eb ki-kiráncigál valamit éhségében, de az egészet mindig undorodik elfogyasztani.

Zsebemben kekszmaradék. Nyújtom neki, farkaséhséggel befalja. Minden délután megsimogatom, esengve nyalja kezemet.

– Nem lehet elengedni, összetapossa a káposztát, a virágágyakat – jelenti ki életerős, fiatal gazdája. Autóját mossa, az autó ragyog. A murvás út, zsinóregyenesen, fölfordított fenekű zöld palackokkal szegélyezve. Kerti díszül karókon kék, lila, ezüst gömbök csillognak.

Néhány éve történt. Jöttünk a Denevér utca felől. A kutya szűkölve simult a kerítéshez, kétszáz méterről is megismerte lépteinket. Benyúltam a drótháló résein, éppen elértem Burkus nyakörvét. Egyszer legalább lebontom róla, hadd keringjen szabadon. Bújt át a kerítésen, körbetáncolt bennünket hálásan, pár méteren át követett is bennünket, aztán – ki tudja milyen verésekre emlékezve, amikor el-elszökött mégis – behúzott farkkal, kétségbeesetten oldalgott vissza börtönébe. Nem tudtam segíteni rajta, már nem tudott mit kezdeni szabadságával.

Olvastam valahol: Svédországban a törvény a cövekhez való kikötést szigorúan tiltja. A gazdát súlyosan megbüntetik, ha kutyáját láncon tartja. Az Állatvédő Egyesület az ilyen gazdáktól a kutyatartás jogát végleg megvonhatja.

Az Ágnes úti kutya tavasszal elpusztult. Azóta új gazdák új kutyákat vernek láncra Lajosmizsétől Madagaszkárig.

Dorkán póráz ritkán feszül. Csak amíg a lakásból kivezetem, csak forgalmasabb útkeresztezéseknél, egy-egy bolt előtt olykor, ha megkötöm, amíg vásárolok.

Dorka számára szabadság és boldogság elválaszthatatlanok. Nem tudom, ebben áll-e lényének szerencsés, gazdáját is megnyugtató harmóniája. A boldogság – ezen a fokon – ha egy kis lény ki tudja rekeszteni életéből a kételyt. Mélységesen boldogtalan csak a gondolkodó ember tud lenni. És minél erősebb a képzelőereje, annál inkább. Mert minden rosszat el tud képzelni.

Nyári fák ágainak árnya forró homokon: szénné perzselődött napsugarak. Dorka megszaglássza a napsugarakat is. Megszaglászik mindent. Orra, szinte felemelkedés nélkül, mint finom porszívó suhan a gyepszőnyeg fölött. Határozottan más illatokat kedvel persze, mint gazdája, mondhatnám, ízlésünk e tekintetben egészen eltér egymástól. Ami nekem elviselhetetlen, számára mennyei mámor.

Orrával emlékezik.

Pár hete összegyűrődött séta közben a talpbélés cipőmben. Nyomta lábamat, hosszú út állt még előttünk, kitéptem hát és a Lóránt utcában, Rákosi Mátyás egykori palotája előtt, a kerítés tövébe hajítottam.

Rákosi palotája – nem tudom, melyik hajdani iparmágnás hegyvidéki villája azelőtt – egy hozzávetőleg kétezer négyszögöles park végében áll. Százados fák zárják el a kilátást a város felé. Ablakaiból, udvaráról nemigen lehetett gyönyörködni a panorámában, ugyanakkor a környező utcákból, házakból se nyílt rálátás a főtitkári hajlékra, de hát a kívánalom épp ez volt, a biztonsági szempontok maximális érvényesítése. Atyai vezérünk uralkodásának fénykorában magamfajta földi halandó aligha tekinthetett volna rá a vaskos, hatalmas épületre. A helyzet jelképszerűségét nehéz nem érzékelni persze: a népnek tilos volt látnia – bármily, akár a legillendőbb távolságból is – a kevés napfényt kapó, árnyékhűvös ház mindennapjait, ezzel szemben fennállt a kölcsönösség, a főtitkár se látott semmit népe életéből. És nemhogy odalátni nem lehetett, a villasorra se juthatott el közrangú polgár; a Lóránt utca elejét-végét egyaránt szigorú sorompók és keresztláncok zárták le, mellettük szürke figyelőtornyokkal, amelyekben éber géppisztolyosok ügyeltek éjjel-nappal a rigók röptére is. Börtönök, internálótáborok tömör udvarfalain láttam azelőtt efféle magasleseket. Amikor ezeket a sorokat gépelem, a beton bástyaerődök – az utca két végében és a villa kapujában – egy kor keserű emlékjeleként még állnak változatlanul, az őrszemélyzet erődszerű laktanyái nemkülönben. A főtitkári hajlék tetőzetén, ormain azonban televíziós antennák sorakoznak most; a ház 56 után tucatnyi kislakásra osztódott. Ismeretlen tulajdonosok cégtábláit, kisiparosokét s egyéb számomra mit se mondó nevek jegyzékét olvashatom a kerítésre függesztve. Kik lehetnek? A hajdani őrszemélyzet régebbi, tisztes foglalkozásukhoz visszatért – visszabocsátott – tagjai? A környék némi helyismerettel rendelkező lakói, közülük is a legélelmesebbek, legbátrabbak? Akik lángeszű felismerésre lobbantak az októberi események után: a kerülettől most ki lehetne igényelni Rákosi Mátyás elhagyott villáját? És végül nekik lett igazuk, az új államvezetésből senki sem óhajtotta e rossz emlékű rezidencián gyakorolni a jogfolytonosságot. Vagy teljesen gyanútlan honpolgárok használják Bölcs Apánk luxusfürdőszobáit, és fogalmuk sincs, hajdan ki mosta itt kezét egy-egy törvénysértő per, egy-egy jobban sikerült akasztás után? Nincs kedvem nyomozni, de meg-megállok a nyirkos utcán, a kerítés mellett.

Azaz Dorka áll meg, itt hajítottam el tegnap a cipőmből kitört kéregbélést, a kutya azonnal megtalálja. Értetlenül néz rám: hogyan érezheti a jól ismert szagot az utca végén, amikor én még az utca közepén járok? Következő nap megismétlődik a jelenet. Hat hétig vagy talán két hónapig is eltartott: ha arra sétáltunk, bár az utca másik oldalán, Dorka átfutott a kerítéshez és hosszan vizsgálta a talpbélést. Még mindig fölismerte rajta gazdája szagát. Más szagok, illatok is hihetetlenül hosszú ideig emlékezetébe rögződtek. Ahol egyik nap csontot talált, odaszimatolt másnap is, egy hét múlva is, egy hónap múlva is.

A Lóránt utcát elhagytuk már, a Denevér utca völgymedencéjében járunk. Itt van Budapest legcsöndesebb pontja, ahol a Farkasréti temető sarkán a Denevér utca és az Ágnes út egymásba fut. A cinke sóhaját, a gyík surranását is halljuk itt. Fölfelé törünk egy ösvényen, át a Mártonhegyi úton ismét, fél óra múlva már a Hangya utcában Sacival és Kakukkal barátkozunk.

Saci és Kakukk békés, öreg lovak. A kerület utolsó lovai talán. Valaha a piarista rend birtokai húzódtak errefelé, intézőjük egy gazdasági udvarnyi részt valahogy megtartott magának. Két lovával trágyát hord néhány kertbe, tűzifát szállít, olykor vállalja kiselejtezett bútorok és egyéb kacatok fuvarozását. Dorka be-beront a lovak közé. Szívesen látott vendégek vagyunk. Azaz voltunk, a toronyházak a Fodor utca felől fölfelé kúsznak, a gazdasági udvarból nemrég űzték el Sacit és Kakukkot gazdájukkal együtt. Az öreg kocsis gyakran behívott. Német újságok lótenyésztési szakcikkeit mutatta, műfordítói segítségemet kérte egy-egy résznél, amelyet nem értett világosan. Dorka boldogan viháncolt eközben a két jámbor paripa lábai alatt – hadd mondjam, hogy paripák: egy kicsit életem részei voltak.

Errefelé megél a füge is. A mi társasházunk hosszú bejárati útját is fügebokrok szegélyezik, bő termést adva nyár közepétől a napfényes ősz végéig.

Dorka szereti a Sashegyet, a Hangya utcát, a Denevér utcát, legjobban mégis gazdája szobáját.

Etológiában járatlan ismerőseim sokszor sajnálkoznak: hogy lehet ilyen élénk, természet- és szabadságkedvelő állatot négy fal közt tartani?

Dorkát vittem nyaralni már nemegyszer. Földszintes villa állt rendelkezésünkre, ajtaján kilépve udvar és nagy kert körülöttünk. Nyár volt, ajtónkat nyitva tartottam állandóan, én a szobában dolgoztam. Téved, aki azt gondolja, kutyám pillanatra is magamra hagyott. Ott zöldellt előtte az egész kert ezer csábító illatával, a rohangászásra alkalmas udvar, ő el sem mozdult mellőlem, míg a szobában ültem. Azonnal pattant föl természetesen és követett boldogan, ha kiléptem az ajtón. Nem igaz, hogy zárt helyen, egy lakásban a kutya boldogtalan. A kutya ott érzi jól magát, ahol gazdája tartózkodik. És csak ott. Búslakodik a lakásban, ha nem vagyok otthon; épp oly boldogtalan a legszebb kertben is, ha abban a kertben nem leli gazdáját.

Séta után mancsait mindig megmosom. Száját, orrát, fenekét is. Langyos, vegyszer nélküli vízben. Dorka lakásunk teljes jogú tulajdonosa. A fotelokat, a kerevetet éppúgy használhatja, mint gazdái. Él is ezzel a jogával. Az én tisztem, hogy sáros lábát, séta után – mielőtt birtokba veszi ismét a lakást – gondosan megtisztítsam.

A könyvtárat, ahol élek, dolgozom, Dorka a legnagyobb mértékben magáénak érzi. Hogyne érezné! Barátok közt él. Az Odüsszeia lapjairól minden házőrzők leghűségesebbje, Argosz tekint le rá és ismeri föl benne – évezredek messzeségéből is – nem érdemtelen utódját. Vergilius eklogáiból egy nőstény juhászkutya, Lycisca, és egy Hylax nevű öleb a barátja. Magától értetődik, a Georgica amyclaei kutyáival is ápolja a jó viszonyt. Minap olvastam föl neki a harmadik könyvet (klasszikus verseket félhangosan szoktam skandálni olykor), ahol többek közt a spártai és molossusi fajták szakszerű tenyésztésére ad megszívlelhető tanácsokat Mantua szülötte. Ha dolgozom, Dorka feje lábamon, figyelemmel kíséri szavaimat, mintha értené is őket. Vagy beszéljek az Aeneis gyors szarvasűző vizsláiról, netán a massyl lovasok kitűnő szimatú falkáiról? Dorka ősei közt az umber ebek csakúgy megtalálhatók, mint Diána vadászistennő kopói is valószínűleg. Talán még a Scylla kék színű kutyái is: a tenger ugató örvényei.

Vergilius Összes művei-nek új kiadását készítettem elő nemrég, azért emlékszem most a régi Itália és Afrika különös kutyafajtáira. Különben rég elfeledtem volna, hogy Euandrus király a nyolcadik énekben két őrkutya kíséretében indul szövetséget kötni Aeneasszal, vagy hogy a negyedik ének híres vadászjelenetében milyen falkákkal szokás Karthágó tájékán oroszlánvadászatra indulni.

Említettem már, lakásomat, szobáimat úgy kell tekinteni, mint egy hatalmas kutyaólat. A tulajdonos voltaképp Dorka, mi szívesen látott albérlői vagyunk csak. És kevés kutya mondhatja el, hogy ólját egy igen gondosan válogatott, hatezer kötetes könyvtár béleli. Meg is becsüli. Papucsot, cipőt, szvettert szétrágott nem egyet már (zsengébb esztendeiben persze), a könyveket azonban a legnagyobb tiszteletben tartotta mindig. Mert nemcsak Homéroszból és Vergiliusból üdvözlik ősei nap nap után, igen sok fóliánsból és régebbi-újabb könyvemből még. Rousseau-ból például. Rousseau nemcsak szenvedélyes természetjáró – híres kutyabarát is volt. Egész életében mindig tartott kutyát, az utolsót Achatesnek (azaz franciásan Achate-nak) hívta, az Aeneis-re gondolva. Aeneas hű társát hívták Achatesnek. Ő persze trójai vitéz volt, nem kutya. Az én kutyám ezzel szemben, mint neve is mutatja, leányzó, nem dárdarázó bajnok. Hősies védelmére nemigen számíthatnék. Ha rabló törne be hozzám, alighanem ölébe ugrana és megnyalná a fülét. De hűsége vetekedhet Achatesével.

Rousseau-nak egyébként egy Duc nevű kutyája is volt, ami herceget jelent. Nincs időm újraolvasni most a Vallomások-at, így nem tudom, lakásváltoztatásai során milyen nevű hercegi család szállóvendége volt egyszer filozófusunk – hosszabb ideig – kutyájával egyetemben. Abban sem vagyok biztos, a Vallomások-ban szól erről vagy az Egy magányos sétáló-ban. A történetre világosan emlékszem azonban. Rousseau tartott tőle, a hercegi család megsértődhet, hogy kutyáját ő Hercegnek nevezi, átkeresztelte hát sétálótársát Turcnek (magyarán töröknek), megőrizve a névben az ü magánhangzót, de elvesztve büszke önbecsülését. Kivált, amikor vacsoránál valamelyik gunyoros hercegfi rápirított: Ön, aki fennen hangoztatja, hogy mit sem ad a társadalmi előítéletekre, ön ilyen szolgaszellem, így megalázza magát: még kutyáját is megtagadja vélt érzékenységünk kedvéért? Rousseau igazat adott a hercegfinak; ezt a morális tévedését oly mélységesen szégyellte később, hogy élete alkonyán maga gyónta meg pirulva, nyilvános utókorának.

Schopenhauer Összegyűjtött művei-nek múlt századi sorozatát, a Parerga és Paralipomena-kötet előtt, régi metszet díszíti. A filozófus elmerülten áll a Rödenbergen, rajongva tekint rá föl kedves kutyája. Vagy csodálkozva: hogyan érezheti a világot gazdája az ő társaságában oly elviselhetetlennek és megvetésre méltónak? Fölismerhető, az uszkár gondosan-divatosan van nyírva, az úgynevezett oroszlán szőrzet előírása szerint, farokbojt meghagyva, kézelők-karkötők szabályosan kiképezve. Talán az egyetlen lény, akit a filozófus őszintén és fenntartás nélkül szeretett. Végrendeletében külön megemlékezett róla, haláláig teljes ellátást biztosítva hű társának.

Byron-kötetem az újfoundlandi kutya sírverse miatt állhat közel Dorka szívéhez. Byron köztudomásúlag a nagy testű, szelíd újfoundlandiakat szerette, legkedvesebb, Boatswain nevű kutyájának sírkövet is állíttatott és úgy rendelkezett, majdan őt is mellé temessék.

De Virginia Woolf Flushétől Kosztolányi Hattyújáig, Dsida Tintijétől Babits Ádáz nevű foxijáig hosszú volna felsorolnom minden itt szunnyadó (vagy épp gazdáiktól halhatatlanított) kutyát, még hosszabb lenne fölidézni történetüket is.

Csak egyetlenegyet még. Könyvtárunk legszebb – de azt hiszem az egész világirodalom legszebb – kutyatörténetét. A Mahábhárata tizenhetedik énekét. Lefordítottam egyszer, nem tudom megállni, hogy el ne meséljem most prózában is.

Az eposz azt mondja el, Bhárata utódai, az egymással unokatestvérségben lévő Kauravák és Pándavák hogyan vívják öldöklő harcukat a királyi hatalomért, míg előbbiek, milliós hadseregükkel egyetemben, teljesen meg nem semmisülnek. A győztes hadból se maradnak élve sokan. De az öt Pándava testvér és közös feleségük, Draupadí, az istenektől ígéretet kapnak: erényes életükért, vitézségükért, hűségükért élő földi testükkel nyernek örök üdvösséget.

Judhisthira, az igazság királya, négy fivérével: Szahadévával, Nakulával, Ardzsunával és Bhímával útra kel a Méru hegy felé, át a halál sivatagán. Követi őket feleségük, Draupadí, és Judhisthira kutyája.

Közel járnak már a menny kapujához, amikor Draupadí lerogy a földre, és lelkét váratlanul kileheli. Bhíma döbbenten kérdi: Miért nem juthat föl feleségük is az égbe?

– Mert minálunk, többi férjénél, valamivel jobban kedvelte Ardzsuna testvérünket – válaszolja ridegen Judhisthira, a hosszúkarú. És halad tovább az öt fivér, nyomukban a kutya.

De pár perc múlva Szahadéva is meginog, és holtan nyúlik el a forró homokon. Bhíma döbbenten kérdi ismét: Szahadéva volt köztünk a legönzetlenebb, miért nem léphet be akkor az istenek honába, ahogy megígértetett?

– Túlzottan büszke volt nagy tudására, bölcsességére – felel Judhisthira, vezetőjük, a legidősebb fivér, és jógába merülve lépdel tovább.

Ekkor Nakula roskad a porba, a második testvér. Bhíma sápadtan kérdezi: Ő volt a legigazságosabb és legszebb férfi a föld kerekén. Miért kell neki is meghalnia a cél előtt?

– Mert legbelül azt hitte, szépségét és tökéletességét halandó nem múlhatja felül – válaszol az igazságosság királyura, Judhisthira és vezeti tovább két fivérét. Előttük futkározik lankadatlanul a kutya.

Alig múlik el ismét némi kis idő, amikor a fehér lovú Ardzsuna, a hősök legvitézebbike zuhan arccal a földre. Bhíma újra bátyjához fordul: Hát Ardzsuna sem? Akinek soha, még tréfából se hagyta el hazug szó az ajkát?

– Egyszer mégis hazudott. Azt mondta – felel Judhisthira –, hogy egy nap alatt kipusztítja minden ellenségét. De mégse tudta kipusztítani őket egy nap alatt. Ezért a hazugságért nem méltó a mennyre.

És halad jobbján Bhímával, balján a kutyával tovább rendületlenül.

Látni vélik már a menny kapuját, amikor hirtelen Bhíma hanyatlik az éles sziklákra. De haldokolva fölkiált még: Hát én, a Te kedvenced se vagyok méltó, hogy földi testemmel üdvözüljek? Mit vétettem, áruld el, az istenért?

– Mindenben tökéletes voltál, de mintha túlságosan is kedvelted volna a finom falatokat. Ez a te vétked. Kis vétek, ahhoz elég azonban, hogy tökéletesnek mégse nevezhesd magad – felel részvétlenül Judhisthira és vissza se tekintve utolsó testvérére, megy tovább a kutyával. El is érik szerencsésen a menny bejáratát.

Ekkor megjelenik ragyogó égi szekerén Indra, az istenek vezére és így szól az igazságos, önzetlen vitéz királyhoz: Te voltál egyedül tökéletes, jer, ülj mellém, én személyesen robogok be veled a mennyek országába.

Judhisthira füttyent kutyájának és ugranának föl mindketten Indra főisten mellé, de a fényes églakó dühösen Judhisthirára rivall:

– Hogy képzeled, hogy egy kutya is veled tartson? A kutya tisztátlan állat. Csak rád vonatkozik a mennyeiek kegye, terád egyedül.

– Ha kutyám nem jöhet velem, akkor nekem se kell az örök üdvösség – felel ridegen, makacsul Judhisthira.

– Ha testvéreid elhagytad, eszed azért el ne hagyd. Az ő hulltukkal mit se törődtél, de egy kutya miatt visszafordulnál, itt, a kapuban?

– Élőknek a holtakhoz semmi közük többé. Köztük nem létezhet se szeretet, se gyűlölség. De ez a kutya él. Ez a kutya leghűségesebb volt hozzám földi életemben. Őt nem hagyom cserben. Soha, semmiért.

Így szólt Judhisthira és szavára felharsant azonnal a Marutok és az Asvinok dicsőítő himnusza, a bölcs sziddha szellemek pedig rózsaleveleket hullattak a hősre.

– Méltó vagy a mennyre, mert nem voltál hajlandó eltaszítani leghűbb hívedet a menny örök üdvéért sem.

Előbb-utóbb a gazda is megtanul egyfajta kutyanyelvet. Dorka boldog csaholását nem tévesztem össze a fájdalmas üvöltéssel, dühös ugatását a szerelmi vonítással, méltatlankodó morgását a csodálkozó vakkantással. Vinnyogásából félelmének, szűköléséből rémületének fokozataira bizton következtethetek.

Legdühösebb ugatása a lépcsőházi takarítóasszony seprőjének szól. Még a földszintről szüremlik csak föl a partvis lágy súrlódása (én meg se hallom), ő ront már ki az előszobába. Amikorra a kefeseprő küszöbünknél tart, a gyűlölködő ugatás az egész lakást betölti. Az eb neki-nekiront az ajtónak, kitörné, ha bírná, és rontana rá a gonosz ellenségre, aki tudja isten miféle merényletre készül odakint a család biztonsága ellen, érthetetlen, gyanús műveletével.

Ugyanez a súrlódó hang a lakásban a legcsekélyebb hatással sincs rá. Feleségem felseperheti a szőnyeget, én lepókhálózhatom tulajdon partvisunkkal a mennyezetet, oda se figyel. Csak amit nem ismer, amit nem lát, ami kívülről fenyeget, az kelti föl féktelen indulatát.

Vinnyogása a közeledő viharnak, szűkölése a dörgésnek, villámlásnak szól. Remegve menekül ilyenkor oltalomért ölembe. A természet elemi fénykitöréseit, égi dörejeit hosszú, együtt töltött éveink során se tudta megszokni.

És vakkantásainak, csaholásainak is hányféle árnyalatát különböztetheti meg a figyelmes gazda füle. Oda se nézek és tudom, a közelgő, éhesen várt vacsorát jelzi vagy játékra szólít fel, egy kis simogatást követel, esetleg kikéredzkedik a szobából. Százféle hangja van, ugyanannyi színét, árnyalatát tudja kiérezni ő is gazdája intő, méltatlankodó, rendreutasító vagy felszólító hangsúlyaiból.

Mozdulatainak: jövése-kelése ritmusának, fejtartása formáinak, szeme csillogásának is hetvenhétféle változatából olvashatok. Sétálni egyszer tudom levinni csak napjában, a hosszú délutáni bolyongásra. Őneki, testi szükségletei folytán, többször lenne kedve persze árokparthoz, útmenti fűcsomókhoz, fák-bokrok tövéhez. Kölyökkorában megtanítottam hát, ha nagyon sürgős mehetnékje támad, dolgát a fürdőszoba lefolyója fölött is elvégezheti. Nem mintha nem lehetett volna rászoktatni, hogy napjában egyszer végezze csak minden elvégzendőjét, efféle, a gazda kényelméből fakadó értelmetlen szigor azonban károsan hat mindig az állat egészségére. Vissza tudja ugyan tartani magát, de veséje sínyli meg előbb-utóbb, végső soron pedig életét rövidíti meg ilyen fegyelem.

A pár hetes kutya többnyire a lakás legféltettebb szőnyegét választja nedvtartalmai kibocsátására, aztán, követve saját szagjeleit, ismételten arra a helyre tér vissza. Úgy lehet leszoktatni erről, hogy vattával felitat az ember némi maradékot a „bűnjel” foltjából és a fürdőszoba kövezetének megfelelő helyére, a lefolyó mellé keni. Aztán figyel a gazda, és amikor a kölyökállat visszatérne hőn szeretett szőnyegéhez megint, a fürdőszobába tessékeli. Ha dolgát ott elvégzi, igen melegen meg kell dicsérni, kezdetben jutalmazni is ajánlatos.

– Okos kutya! – mondtam százszor legalább, és kapott egy falat kekszet ugyanakkor. Néhány hét alatt így teljesen alkalmassá vált az együttélésre.

Dorka másfél hónapos kora óta szobatiszta. Nagyobb produkcióit persze, felnőtt éveitől fogva már, a délutáni sétákra tartogatja, kisebb ügyekben azonban bátran fölkeresi a fürdőszoba kövezetét. Az ajtónak természetesen – résnyire legalább – nyitva kell olykor lennie, ő orrával kitárja magának, és ha végzett, félreérthetetlen boldogsággal száguld be hozzám. Ilyenkor, fejét ferdén félretartva, lelkesülten bámul föl arcomba. A gazda sóhajt, mélységes elismerését sohase felejti néhány becéző simogatással kifejezni, majd az erre a célra odakészített szivaccsal feltörli a lucskot. És a világrend helyreáll.

A character indelebilis, az eltörölhetetlen jelleg, terelő ösztönében mutatkozik meg leginkább. Spániel anyja – lehet – egy pulival szűrte össze a levet hajdan, fehér pulival talán, vagy valamilyen vadűző terrier fajtával. Dorka mindenesetre nagy buzgalommal tereli egybe vendégeinket is. Boldogan beenged mindenkit és kíséri élénk csaholással a fotelokig látogatóimat, de ha valakinek felállni támad kedve ültőhelyéből, addig ugat méltatlankodva, míg helyére nem kényszeríti újra. Akkor nyugodt csak, ha körbeüljük az asztalt, a maga jószántából a másik szobába sem enged át senkit. A nyájnak együtt kell mindig lennie, bár a túlságos közelséget se tűri szívesen. Csókolódzni, ölelkezni nemigen lehet jelenlétében, azonnal közbefurakodik féltékenyen és elkövet mindent, hogy szétválassza a renitenskedőket. Ilyenkor kénytelen vagyok a konyhába kizárni vagy a fürdőszobába csukni; oly zenebonát csap különben, hogy beszélgetni se lehet tőle. Később megnyugszik persze, ha látja, rendben folynak a dolgok. Akkor hálás már minden becézgetésért és körbekoldulja a vendégsereget egy-egy jobb falatért.

Azt eszi egyébként máskor is, mint mi, azzal a különbséggel, ő a csontot is elropogtatja. Nem főzünk rá külön. Ketten vagyunk, rendszerint ketten étkezünk, és ahol kettőnek jut, marad a harmadiknak is, kivált, ha kis állat csak az illető. Sem időm, sem kedvem kutyamészárszékbe járogatni, vagy olcsó, gyanús húsokat vásárolni henteseknél a pult alól, néhány forint megtakarításának reményében. Dorka jó étvágyú, ellátását illetően igénytelen jószág szerencsénkre, beéri azzal, amivel puritán gazdái; a paprikás krumplit épp oly boldogan bekebelezi, mint a túrós csuszát. Néhány kutyák számára tilalmas fogást mellőzünk csupán étrendjéből: a gombát, a puffasztó hüvelyeseket, a szálkásabb halakat például. Ilyenkor főzőkolbászt kap, hurkát esetleg némi rizzsel, vagy tartalékoljuk számára az előző napi vacsora szerény maradékát.

Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy ellentétben az emberrel, aki bőségesebb vacsorák után ellustul, Dorka, ha jóllakott, felélénkül. Úgy látszik, a jóllakás is egy formája a boldogságnak, a boldogság pedig a természeti lényt felélénkíti.

Kutyám közös vacsoránk után a legfürgébb, leghevesebb. Amikor én pilledten elnyúlnék néhány percre a fekhelyen, ő akkor követeli leglelkesebben a labdát. Nem tud, akarni sem akar betelni a játékkal, fut le-föl a szobákban, hentereg mámorosan a szőnyeg közepén, kínálva hófehér hasát simogatásra, vagy egyik gazdája öléből ugrik a másikéba.

És mindenben, a játékban is, oly teljes szívvel, oly tökéletes odaadással tud részt venni, hogy ezért a föltétlen bizalomért, maradéktalan gyanútlanságért az összecibált szőnyegeket, a feldöntött fotelokat, az egész lakást betöltő zengő ugatást kénytelen megbocsátani neki gazdája. Mit megbocsátani! Együtt örülni vele. És bármilyen fáradt vagy bármennyire dolgozni óhajtana is, viszonozza a világ legboldogabb lényének viharos szeretetét.

A kutyában – és persze minden értelmesebb állatban – a főbb lelki-érzelmi magatartásformák a maguk vegytiszta állapotában figyelhetők meg. Az ember menthetetlenül összetett-bonyolult lény; zavartalan érzelmekre – törzsfejlődésének mai állomásán – többé nem képes. Boldogságába többnyire fájdalom is vegyül, fájdalmában kéjelegni tud; se szeri, se száma az egyéb átmeneteknek.

A kutya teljes felfogóképességével az érzelmek birodalmában él. Vagyis intellektualizmusnak nyoma sincs benne, ellentétben az emberiség nagyobb (kisebb?) részével.

A fontosabb érzelmek viszont csakugyan ősi egyszerűségükben, keveretlen-romlatlan voltukban tanulmányozhatók benne. Öröm és fájdalom, félelem és harag, irigység és féltékenység.

Séta közben két csoportra osztjuk a szembejövőket. Voltaképpen az emberiséget. Azokra, akiknek mosoly suhan át arcán, ha megpillantanak egy virgoncan futkározó, önfeledten szaglászó kutyát és azokra, akik merev képpel közömbösen haladnak el mellettünk. És e két főcsoporton belül mosolyoknak-merev arcoknak mennyi alcsoportja, alosztálya még!

Az Ellenállhatatlan, aki cuppog, csettint, zsebéből csokoládét halász elő, abban a szilárd meggyőződésben: oly kutya nincs a természetben, akit ő azonnal meg ne hódítana. Később mutat csak szánakozó lenézést, elnéző sajnálatot, hogy az enyém mégse hagy tüstént faképnél a kedvéért, és engem követ változatlanul.

A Gyáva, aki messziről rám kiált már: Ugye nem harap? És választ se várva, húzódik át a túloldalra. Vagy hadonászik idegesen esernyőjével, ha mégis felé indul a jószág, hogy megszaglássza nadrágszárát, szoknyáját, szatyrát.

A Tudálékos, aki szívesen szóba elegyedik velünk valamilyen ürüggyel, és fél perc múlva kioktat már, hogyan kellene bánnom szeleburdi sétálótársammal, hogy illedelmesebb legyen. Étrendjében mire ügyeljek, bundáját mivel ápoljam, férjet hol szerezzek neki.

A Nemzetfenntartó, aki haza és emberiség ellenségét látja minden ebtulajdonosban, hiszen kutyát nyilván az nevel, aki önző kényelemszeretetből vagy az ország jövője iránti közönyből egy új kis állampolgár világrahozatalától-felnevelésétől ódzkodik.

A Természetvédő, a Népegészségügy Apostola, aki haragos borzadállyal tekint a hátsó lábát felemelő vagy guggoló kutya párolgó maradványára. Legszívesebben nejlonzsákot köttetne minden kutya farka alá, s legföljebb az állatkertben vagy a természetrajzkönyvek lapjain tűrné meg őket.

Sétáink karakterológiai tanulmányutak is. Kutyajellemek-embertípusok egymásba szövődnek, egymást kiegészítik.

Élt itt a sarkon egy pekingi palotakutya. Dorkának hasáig sem ért, az utca réme volt mégis. Minden nála nagyobb kutyát megtámadott, kivált a farkaskutyákat. A nála kisebbekkel, a saját súlycsoportjába tartozókkal nem törődött. A vele ellenkező neműekkel barátságos volt, játékra mindig kész, Dorkával is. De bernáthegyi, kuvasz, komondor okosan tette, ha nem sétált hozzá túl közel. A gyanútlan kolosszusoknak váratlan a lábába mart, aztán villámgyorsan menekült vissza gazdája védelmébe. Ez a kis törpe rettegett a nagyobbaktól, félelmében rontott rájuk – a veszedelmes óriásokat jobb nem bevárni. Kisebbrendűségi érzését agresszív támadókedv leplezte, potenciális ellenségeivel szemben a preventív védekezés eszközéhez folyamodott. Tapasztalva, gazdája mindig megoltalmazza, hadviselését végül a gépjárművekre is kiterjesztette. Így ért véget élete, egy autó kerekei alatt.

Ismertünk egy mindig agresszív pulit is. Nem mulasztotta soha az alkalmat, hogy a kerítés alatt átbújva ránk ne törjön. Kezdetben védekezni akartam, de Dorka megtanított rá, ilyen esetekben mi a célszerű viselkedési forma. Szoborrá merevedett, a puli kapdoshatott centiméternyire csak bundájától, csattogtathatta fogát bármily közelről, ő meg se rezzent, nem tett egyetlen menekülő, még kevésbé támadó mozdulatot, nézte csak szánakozva a pulit: ugyan, miért ez a nagy zenebona? A puli végül is megszégyenülten visszavonult, utóbb farkát is csóválta már.

Két el-elcsavargó kuvasztól tartottunk még, akiknek veszedelmes hírük terjedt a környéken. Egy téli estén találkoztunk velük először, hevertek a hóban. Majdnem beléjük botlottunk, amikor észrevettük őket. A kuvaszok felpattantak, Dorka azonban semmi meglepetést nem mutatott. Adott az egyiknek is, a másiknak is egy játékos pofont, és a következő másodpercekben mindhárman boldogan hancúroztak.

Jó viszonyban vagyunk a környék minden négylábújával, a békés egymás mellett élés paradicsomi állapotában. Egyetlen állatot nem tudtunk megszelídíteni, egy kis barátságtalan korcsot. Története annyi, hogy hajdan igen durva gazdája lehetett, kitette valahová, és bolyongása, viszontagságai alatt az eb sokat szenvedhetett. Szerencséjére új gazdára lelt, aki irgalmasan magához vette, és büszkén sétáltatja azóta. Gazdájához hű is, de minden más élőlényt utál. Ha elhaladunk mellette, belekap Dorka bundájába is. Gazdája aránylag csinos nő volt, mielőtt a kis ebet magához vette. A kutya azóta saját képére formálta. A nő is ellenszenves lett és agresszív, elviselhetetlen házőrzője védelmében összevész mindenkivel. Minap találkoztunk. A nő már határozottan rút. Vannak tehát reménytelen esetek is.

Én a nagy termetű kutyákat kedvelem. Udvariasságukért, előzékenységükért. A kutyavilágban a nagyobb, hatalmasabb állat általában sohase él vissza erejével, hacsak vérengző gazdája félre nem neveli. A jól megtermett kutyák, erejük tudatában, békések és szelídek, elnézők a kisebbekkel szemben. Eszük ágában sincs leigázni a gyámolatlanabbat, zsarnokoskodni a gyöngéken. Származásához képest nagy termetű kutya az enyém is, spániel anyjánál háromszor súlyosabb, egy átlagos pulinak is legalább kétszerese. Türelem, jóindulat, méltányosság jellemzi. Mások önállóságának tiszteletben tartása.

Indulunk a Tornalja utcán lefelé. Nem szabad, de betérünk olykor a Farkasréti temetőbe. Dorka tud viselkedni a sírok közt. Nem gázol garázdán tetejükre, szentségtörő cselekedetekre sem vetemedik.

– Temetőbe kutyát? – szól ránk egy vénasszony.

Türelmesen magyarázom, a kutya semmi kárt nem tesz a virágokban, a kutya meg se szimatolja a virágot. A madarakban sokkal kevesebb a kegyelet, nézze csak a névjegyeiktől fehérlő kereszteket. Mintha megnyugodnék, de másnap ismét ránk szól. Valamit ismét mondok.

– Miért hoz ide kutyát? – üvölt rám harmadnap is.

– Szereti a csontot – mondom zordan.

Rémült kis sikoltás a szája elé kapott zsebkendő mögül. De többé nem kérdezi, mit keresünk a sírdombok sétaútjain.

Kutyámmal, Dorkával, mindennap útra kelünk, minden séta más, mint az előző. Van egy kisebb, egy középső és egy nagyobb körünk, és ezekből számtalan elágazásunk. Ha szűkében vagyunk az időnek, a belső kör hozzávetőleg a Mártonvölgy és Fodor utcát jelenti, visszafelé a Mártonhegyi utat. De ennél rendszerint messzebb megyünk; elindulva a Bürök utcán megkerüljük például a Farkasréti temetőt. Elbolyongunk ennél is messzebb, föl a Sashegyre, a Martinovics-hegyre vagy az Orbán-hegyre. Legtávolabb a Hárshegyig jutunk el. A Hárshegyen – nevével ellentétben – inkább a kocsányos tölgy uralkodik. A tölgyesek nem alkotnak zárt lombkoronájú erdőségeket, mind például a bükkösök vagy fenyvesek, ezért aljnövényzetük gazdag, sőt tavaszi és nyári flórájuk közt sincs hirtelen átmeneti különbség. Erre ezért szeretek sétálni.

Szeretem a fűgyep növényeit, a Primula verist, magyarán kankalint, a kék-piros gyöngykölest, a bársonyos tüdőfűt, a déli bükkönyt; a pecsétgyökérről, gyöngyvirágról nem is szólva. Később, május-júniusban pedig az aranyvirágot figyelhetem meg, a bajuszos kásafű és gyöngyperje szomszédságában. A Hárshegyen legtöbb persze a gumós nadálytő. Ellágyulva gondolok ilyenkor szegény Rousseau-ra. Ösztönösen fedezte föl: felfűtött agyvelőre, zaklatott szívre milyen megnyugtató lehet egy-egy füvészkedő séta. Rousseau azonban, velem ellentétben, kiváló botanikus volt; én teljesen dilettáns módon csodálom a borbolyacserjék élénkpiros, a gyalogfenyők hamvaskék bogyóit, az örökzöld borókacserjéket.

Szabó Lőrinc, ő bezzeg szakértő volt ebben is. Fiatalabb koromban sokat sétáltam vele, többnyire vasárnap délelőtt, akkorra hívott, ebédig három-négy órákat is szívesen elkalandozott velem a Hűvösvölgy szabad rétjein. Akkortájt sétálva beszélgetett legszívesebben. Ő kezdett a tárgyszerű szemlélet gyönyörére tanítani.

– Bokáig gázolunk, látod, ezen a pázsitfüves szőnyegen, és nem tudsz különbséget tenni perje és tippan, komócsin és csenkesz közt. A természetnek százmillió neve van, de akkor lesz csak miénk, ha nevüket is rabul ejtjük.

Életem sétálótársai közül senki sem tudott oly boldogan gyönyörködni a mohaprémes fákban az őszutói erdőn, a meztelen csigák gyöngyházfényű nyálkaszőnyegében, mint ő. Amit fákról, virágokról, madarakról tudok, máig tőle tudom felerészt.

És kutyámtól. Dorka a természetnek éppoly elragadtatott élvezője tud lenni, mint Lőrinc volt hajdan. Belemeríti orrát a borostyán ernyős, zöldessárga virágzatába – elfeketedő bogyói azonban később nem érdeklik. Hű kalauzom, jó kutyához illően, persze az illatok ínyence elsősorban. Fut előttem, hirtelen fenekére huppan, orrát föltartja, függőlegesen, mintha a napot szaglászná. Hosszú másodpercekig meg se moccan. Őt irigyelve tanulgatom én is a szimatolás művészetét, hogy behunyt szemmel is ráismerjek a kósza illatfelhőkre: eső után a cser csípős szeszszagára, a cseresznyés átszellemített pálinkaszagot árasztó részeg hullámaira, a nyír édeskedő, ugyanakkor savanykás páráira és egyéb légi zamatokra, füvek üde-folyékony, bokrok buja-bársonyos, virágok érzéki-selymes fuvalmaira. De méltányolni tudom a teljesen egyszerű szagokat is, az akácfák méz-, a fenyők gyantaillatát. Dorka, alighanem valamilyen szerelmi érzékenység folytán, a lóhere harmatos kipárolgásában lel rá arra a buja szagra, amelynek sohase tud ellenállni. A sűrű lóherébe (és a gyermekláncfű virágzatába) illatrészegen belehempereg mindig. Más kutyáknál ezt nem tapasztaltam, csak macskáknál, akiket köztudomásúlag a valeriána szokott izgalomba hozni.

Sokszor nem is tudom, én vezetem-e Dorkát, vagy ő engem. A kutya ugyanis gyakorlott gondolatolvasó. Mielőtt befordulok egy ösvényen balra vagy jobbra, ő nemegyszer előbb tudja, mint én, melyik utat választom. Valószínűleg annyit figyel csak meg, fejem kissé egyik vagy másik irányba fordítom; ismét máskor az út közepéről önkéntelenül kezdek áthúzódni lassan a választandó mezsgye térfelére. Vagy ördög tudja miből, de pontosan érzékeli, melyik csapást, nyomdokot, kaptatót keresi léptem a löszös szikárrét, az agyagos domboldal bozótjaiban: ő rajta már, mielőtt szemem fölfedezné. És nemcsak a mélyutak, horhosok, elágazások labirintusát fejti meg nekem; azt is, amit mondani készülök neki. Nem úgy természetesen, hogy valamilyen paranormális módon átveszi gondolataimat, inkább úgy, hogy azokat az öntudatlan izommozgásokat, amelyekre én magam nem ügyelek, de amelyek szándékomtól függetlenül is létrejönnek bennem, vagy éppen kiülnek arcomra, ő finom ösztönével elemezni tudja.

A fiziológusok régen megfigyelték: gondolatainkat egyrészt szándékos-akaratlagos, másrészt automatikus-akaratlan mozgások kísérik, illetve előzik meg. A kutya, hogyha figyelmemet, akaratomat egy őt érintő cselekvésre, elhatározásra összpontosítom, ezeket a parazita izommozgásokat észreveszi azonnal.

Feleségemben is megvan az automatikus mozgások megfigyelésének, észrevevésének ez a képessége. Mondani készülök valamit, aztán mégse mondom. Ő rám szól: mondjam már! Nincs ebben semmi rendkívüli. Aki szólni készül, önkéntelenül kissé mélyebb lélegzetet vesz – ezt a hallgató vagy érzékeli, vagy nem. Ilyen mimikai, pantomimikai izommozgásokat fejt meg a gondolatolvasó is, bárhogy vigyáz a partner, hogy elfojtsa azokat a testi és élettani változásokat, amelyek a gondolatot, sőt az indulatot kísérik. E mikromozgásokra, idiomotorikus reflexekre a jó ösztönű kutya éppúgy ráérez.

Kezem kutyám fején például. Ő az érlökések ritmusából, a pulzusütés változásából és egyéb szervezeti reakcióimból észre tudja venni, hogy ültömből felállni készülök: ugrik is, mielőtt mozdulnék. Ez a titka. Engemet, mint leadót, így fejt meg ő, mint átvevő.

Külön öröm számomra, hogy nap nap után megfigyelhetem kutyámban, hogyan akarja egyetlen sétából a séta minden boldogságát kicsikarni. Kihasználni minden szagló folt, minden útszél nyújtotta zug illatát, minden perc, minden másodperc párolgó élményét. Utolsó lépteinkig, az utolsó pillanatig mindent ki akar, ki tud csiholni abból a másfél órás délutáni bolyongásból.

Előtte bokrok: jelek és hívások áradnak belőlük. Valami, amire minden idegvégződésével azonnal ráfelel. Az önfeledt örömöt csodálom benne. Orra boldogan kalandozik és időzik el egy-egy fűcsomó tövén – ez a néhány kis ösvény, ez a közel szomszédi rét számára a végtelen szabadság. És fut mámorosan, mindennap újra felfedezi, amit előző nap is felfedezett már, és minden alkalommal oly friss szemmel nézi, oly friss orral szimatolja, mintha sohase látta-érezte volna; amit nemcsak jobban ismer, mint gazdája, de sejtjeiben hordoz; igen, és tör előre diadallal, új bodzabokrok kutya-Kolumbusza, ismeretlen domboldal-Afrikák Vasco de Gamája.

– A Szabadság-hegy oldalában, a Mártonhegyi út közepe táján, Budapest alighanem egyik legszebb kilátású lakásában beszélgetünk Lakatos István költővel. Távolabb a Sashegy kis dombsornak látszik, alattunk a Gellérthegy, játék-citadellájával. Tiszta időben a Margitszigettől Csepelig s tovább, a gödöllői halmokig zavartalanul ellátni. A panoráma, közelre csakúgy, mint a peremvidék zöldbe hajló félkörívéig, páratlan. Az öröklakás, ahol forog a magnetofon, egyetlen hatalmas könyvtár, egyike a leggazdagabb, leggondosabban válogatott magángyűjteményeknek, amelyeket ismerek. Könyvek fogadnak az előtérben, könyvek, padlótól mennyezetig, a szobákban. Nemcsak a fekvőhely mögött, az ajtófélfák fölött – itt könyvek sorakoznak minden lehetséges (sőt lehetetlen) helyen; a mégis szükséges néhány szekrény teteje a kisebb szobában éppúgy polcokkal van beépítve, mint ahogy polcok takarják a redőnyházat, polcok a WC szabad falfelületeit is.

– Itt azok a kötetek pompáznak, amelyeket röstellnék megbecsült könyveim előkelő társaságában tartani, de valamiképp hozzátartoznak a korhoz, amelyben élek, így néha szükségem lehet rájuk, ehhez vagy ahhoz a munkámhoz. Itt őrzöm a Clair-féle Párbajkódex-et és a Gyakorlati nyomozás kézikönyvé-t, a Szívek tolmácsa című szerelmi levelezőt, és irodalmunk híres nyelvemlékeit, a Sztálin és Rákosi születésnapjára készült hódoló antológiákat, mellettük a teljes Sztálin-sorozatot, valamint Rákosi Jenő és Mátyás válogatott műveit. A Mein Kampf és Szálasi Napló-ja közt szerényen meghúzódik Zsdánov esszéinek vékony kötetkéje, dr. Tóth Tihamér szomszédságában Farkas Imre és Imre Farkas, Mécs László után Pósa és Kónya Lajos, majd egyéb dilettánsok, legrosszabb kortárs költőink reprezentatív alkotásai.

– Felsorolnád néhányukat?

– Majd bolond leszek. Akik járnak hozzám, úgyis tudják. Akik pedig azokon a mellékpolcokon sorakoznak, úgysem járogatnak ide.

– Immár két évtizede nézed erkélyedről a mi pesti lapályunkat. Elárulnád, hány helyen laktál életed során?

– Banktisztviselő apám, amikor megházasodott, szerény kis házat vett bérbe Bicskén. Itt születtem, 1927 áprilisában, a Thököly utca 6 szám alatt. Ez volt szüleim első lakása. Elmosódó emlékeim derengenek csak róla. Hosszú-hosszú veteményeskertje a vasúti töltésig ért, itt bújócskáztunk a szomszéd gyerekekkel – ennyi maradt meg bennem a Nagyállomás melletti szülőházról. Ötesztendős koromban tovább költöztünk, be a község szívébe, hogy ne kerékpáron kelljen apámnak reggelente munkahelyére karikáznia, ez kezdett rangjához nem illeni, s hogy közelebb legyek én is a római katolikus elemihez, amelyben alapfokú tanulmányaimat rövidesen meg kellett kezdenem. A főtér sarkán béreltünk házat, nagyobbat, mint a Thököly utcai volt. Ebben újabb öt-hat évig éltünk, apámat akkor a részvénytársaság megválasztotta a Takarékpénztár igazgatójává. A tisztség ötszobás szolgálati lakással járt a bérelt házunkkal szemközti bank épületében. A Kossuth térre tekintő igazgatói lakosztályban apám tágas különszobát biztosított nekem is – tizenegy-tizenkét esztendős koromtól fogva tarthatnám tehát magam önálló szobaúrnak, ha erre vagy kíváncsi.

– Mint monográfusod ugyanakkor tudom, jobbára mégsem Bicskén éltél.

– Jól tudod. Szülőhelyemen akkor még nem működött gimnázium, csak polgári, amely magasabb értelmiségi pályára nem képesített, egyetemre onnét nem nyílt út. Apám pedig, aki a németek győzelmében soha, percig se hitt, érettségi után engem Oxfordba szeretett volna küldeni, de legalábbis Bécsbe. A tatatóvárosi piarista gimnáziumba íratott be ezért, a szülőhelyemhez legközelebbi nyolcosztályos tanintézménybe. Hat évig internátusi növendék voltam, előbb a kapucinus szerzetesrend által fenntartott szerafikum, később a piaristák sokkal előkelőbb (és drágább) konviktusának bentlakója. Félreértések elkerülése végett sem a piarista, sem a kapucinus atyák nem szerzeteseket neveltek fiúinternátusaikban, konviktus és szerafikum egyaránt afféle diákotthon volt messzebb lakó szülők fiai számára, ahol kosztot-kvártélyt adtak, ahonnét normális civilekként jártunk át reggelente a tóparti gimnáziumba. De hát itt laktunk mégis egész tanévben, ez volt szálláshelyünk, igen – és én kamaszkoromban semmit se gyűlöltem jobban, mint közös neveldéinket, ahol a nap huszonnégy órájából percig se lehettem egyedül, ahol minden élettevékenységünket állandóan ellenőrizték prefektusaink. Hidegen izzó haraggal tudok visszagondolni csak mindkét intézményre – míg a gimnáziumot magát szerettem, ezek az internátusok nem tartoznak elvesztett otthonaim közé.

– Hány évig voltál tatai diák?

– Ameddig internátusi bentlakó, hat végeérhetetlen évig tehát, mint említettem. Vagyis hiába volt különszobám, otthonom Bicskén, szülőhelyemen egy esztendőből hozzávetőleg három hónapig lakhattam csupán. A nagy változás hetedikes koromban ért. Apám, akit a hadtudomány szenvedélyesen érdekelt, s józan stratégának tartotta magát, arra a meggyőződésre jutott, a hitlerizmus 1944 tavaszára, legkésőbb nyarára fog összeomlani. A szovjet csapatok Észak-Magyarországon keresztül törnek Bécs elfoglalására – fejtegette. Útvonaluknak Tata is fontos állomása lesz. Hogy távol tartson a feltételezett frontvonaltól, engedett hát kérésemnek, és az 1943/44-es tanévre szülővárosa, Zalaegerszeg állami gimnáziumába íratott át. Itt végeztem el, felszabadultan, jókedvűen a hetedik osztályt, és ősztől a tanév befejezéséig kint a városban, cipőkereskedő nagybátyámnál, nagyszüleim házában lakhattam kötetlenül.

– Hányadik lakásodnál tartunk?

– Bicskén volt három, közben Tatán kettő, a zalaegerszegi tehát a hatodik. Itt éreztem kamaszkorom éveiben legboldogabbnak magam. De erről más alkalommal már beszélgettünk, rólam szóló monográfiádban megírtad te is – ne ismételjük magunkat.

– Áttérhetünk, úgy érzem, budapesti éveidre.

– Még nem. Apám jóslata 1944-re tévesnek bizonyult. Annyira mégsem: 44 őszén Magyarország területén tombolt a háború csakugyan, utolsó gimnáziumi tanévem el se kezdődhetett Zalaegerszegen. Családunk Bicskén várakozott. Aztán, 1945 késő telén, úgy februárban, a már elfoglalt, romhalmaz Budapestre szorított bennünket a dunántúli hadmozdulatok viszontagsága. Azóta vagyok, megszakítás nélkül, budapesti lakos.

– Hol kezdted fővárosi életedet?

– Ne részletezzük a korai éveket, életrajzomban előbb-utóbb sort kerítek rájuk. Néhány mondatot csak, hogy érthetőbbé váljék, amiről ez a beszélgetés szólni fog, sok elvesztett otthonom közül az egyikről. Emlékezhetsz, mondottam már, a szovjet csapatok 1944 karácsonyának délelőttjén foglalták el szülőhelyemet. A község egyik legkényelmesebb, legtágasabb lakása kétségtelenül a miénk lehetett. Központi helyen feküdt, magától értetődik, ide szállásolta be magát a főparancsnokság. Egyszer-kétszer láttam az újságokból képről már jól ismert Tolbuhin marsallt is, főtisztjeivel körülállta éppen diákkori íróasztalomra kiterített haditérképét, nyilakat, karikákat rajzolt rá kék ceruzával. Igen, ezen az íróasztalon nemcsak diákkori zsengéim s A Pokol tornácán első változatai születtek meg: Budapest és Bécs sikeres elfoglalásának végső haditerve is az én asztalomon alakult ki, így gondolom legalábbis. Tolbuhin hadseregparancsnok nem nálunk lakott persze többedmagával, azt se tudom, Bicskén lakott-e egyáltalán – vezérkara (vagy annak egy részlege) annál inkább. Minket kitessékeltek természetesen szobáinkból, de a konyhában meghúzódhattunk. A vezérkarral aránylag békén éltünk együtt, jelenlétük a háborús zaklatások közepett nemcsak védelmet jelentett, hanem, ami fontosabb, ellátásunkat is biztosította. Anyám és cselédlányunk reggeltől estig főzött a tisztekre, nyersanyaggal a III. Ukrán Front vadász-halász különítménye szolgált, jutott zsákmányukból nekünk is bőven. A főtisztek, alighanem Don-mellékiek lehettek mindnyájan, kivált a halat kedvelték. Naponta leküldték beszerzőiket a községszéli halastóra, kézigránátot vágtak a vízbe, tucatjával bukkantak fel tüstént a kopoltyúszakadt pontyok. Mások szívesen lőttek néhány utcával odébb egy-egy pulykát, tyúkot, malacot. Akadt anyámnak dolga bőven. Vendégeink a leghihetetlenebb időpontokban éheztek meg. Valamelyik bevetésből visszatérve éjfélkor kívánták meg a rácpontyot, vagy délelőtt kilencre kértek hatfogásos menüt, az elmaradhatatlan káposztalevessel. Apám szegény majdnem alkoholista lett, mert nekünk is a terített asztalhoz kellett ülnünk, s minden fogás előtt, után, sőt közben koccintani kosztosainkkal. Méregerős, paprikával külön megszórt, legalább hetvenfokos pálinkával, amelyet vizespohárból ittak hősiesen.

– Aranyéletetek lehetett.

– Nem sokáig, sajnos. Pár hét múlva, a Balaton felől, utolsó, elkeseredett ellentámadásba kezdett a 4. SS páncélos hadtest, hogy széttörje Budapest ostromgyűrűjét. A marsall ekkor kiüríttette Bicskét, nyolc-kilencezer lakosának a fővároshoz közelebb eső falvakban, kisközségekben kellett meghúzódnia, Etyeken, Biatorbágyon, Budaörsön. Útra kelt a mi kis családunk is, gyerekszánkón magunk után húzva néhány takarót, pár napi élelmet; én vittem aktatáskámat még, benne összes költeményeimet, írószereimet, három könyvet. Etyeken, egy sváb paraszt borospincéjében zsúfolódtunk össze először, vagy húsz család. Néhány nap múlva, amikor nagyon végére jártunk már kenyerünknek, szalonnánknak, elhatároztam, én visszalopódzom Bicskére; némi kolbászt, lisztet kimenthetek talán éléstárunkból. Mondanom se kell, a kamrát üresen találtam, lakásunk teljes bútorzatát pedig az udvar közepén, kihányva a hóra, részint tüzelőnek fel is hasogatva már. A Bicskei Takarékpénztárban, apám dolgozószobája kivételével, kórházat rendeztek be, kellett a hely a sebesülteknek. Azért végigjártam az épületet, hátha találok valami használhatót; nem szólt rám senki. Ekkor fedeztem föl, a tornác alatt nagy kupacban ott magaslik teljes diákkori könyvtáram. Nemrég szórhatták oda, hó-sár nem áztatta még szét őket. Nem volt ez nagy könyvtár, négy-ötszáz kötet talán, de kamaszkorom legféltettebb kincse mégis. A tízkötetes Babits, a Kosztolányi-sorozat, Arany János, szótárak. Volt a Takarékpénztárnak egy udvarunkra néző irattára, másfél méter széles, hat méter hosszú, minden más célra alkalmatlan folyosószerű raktár, itt polcoltatta fel apám a bank sok évtizedes üzleti könyveit, iratait. Ez az irattár bolygatatlanul megmaradt, a múlt századi főkönyvek, pénztárnaplók nem érdekeltek senkit. Elhatároztam, behordom ide könyveimet, itt megmaradnak talán. Hozzá is fogtam a hurcolkodáshoz, amikor megjelent a tornácon kíséretével Tolbuhin. Rám rivallt azonnal, igen indulatosan. Még alig ragadt rám valami az orosz nyelvből, de a többször, nyomatékkal elhangzott zabrálni szóból megértettem, a marsall azt hiszi, felhasználva a lakók távollétét, lopni jöttem ide. Háborúban, egy kiürített helységben, ez megbocsáthatatlan bűn csakugyan. Kétségbeesetten magyaráztam, ez a mi házunk, ezek az én könyveim. Mondtam franciául, németül, ijedtemben latinul is, Tolbuhin azonban, úgy látszik, oroszul tudott csak. Egyik törzstisztje értett szerencsére németül, tolmácsolni kezdett a marsallnak. Én pedig fölemeltem egyik sáros könyvemet.

– Puskin – mutattam Bérczy Károly fordításának címlapját. – Dosztojevszkij – halásztam elő a kupacból a Bűn és bűnhődés-t. – És ez Csehov, ez Goethe, ez Shakespeare – érveltem tovább.

Tolbuhin megenyhült. Épp jött a konyhából egy altiszt, hatalmas tál sült hallal, a vezérkarnak szánta, uzsonnára nyilván.

– Adjon a gyereknek egy halat! – mondta a marsall.

Soha olyan jól nem esett étel, mint soknapi éhezés, félnapi járóút után az a forró paprikás ponty. Tolbuhin megvárta, míg beleharapok, aztán fordult be apám irodájába, megtelefonálni Sztálinnak napi jelentését, aki bizonyára elégedetten vette tudomásul, hogy Bicskén minden a legnagyobb rendben. Ekkor láttam utoljára, legközelebb már mint pesti körúttal találkoztam vele. De könyvtáramat megmentettem csakugyan. Abban a háborúban szüleim egész élete munkája elpusztult, mikor azonban tavasszal az üres falak közé visszaköltözhettek, a félhomályos irattárban ott várt aránylag sértetlenül a tízkötetes Babits, az Ókori Lexikon, és minden szótáram. Csehov is, Homérosz is, Catullus is.

– Ezzel szemben üres kézzel tértél vissza Etyekre.

– Nem egészen. Az a tolmács-tiszt felhajtotta később egy páncélautó csomagtartóját, és hatalmas téglakenyeret, jó kilónyi kőkeményre préselt fekete teát halászott elő. Ezzel bocsátott útra.

– Etyekre tehát.

– Etyekre, ahonnét vándoroltunk tovább rövidesen. Biára előbb, majd, mivel ott nem laktak ismerőseink, Törökbálintra, ahol élt szüleimnek néhány barátja, náluk aludtunk meg pár napig, ők láttak el némi száraztésztával, rizzsel, liszttel. Azután csakugyan a főváros következett már. Ahogy Pest elesett, én februárban – egyedül – előreindultam, s az Üllői út környékén beállítottam ott élő rokonainkhoz. Tőlük kértem segítséget, ideiglenes szállást. Nem nagyon örültek jövetelemnek, de azért megígérték, ellakhatunk náluk valameddig a Thék Endre utcában. Visszamentem a családért, így kerültünk Pestre.

– Első pesti lakásod tehát ez a Thék Endre utcai volt.

– Első pesti lakásaim igen átmenetiek voltak, nem nagyon érdemes számon tartani őket. A Thék Endre utcából előbb Angyalföldre vándoroltunk, anyám nővérének családjához. Ők részvéttel, testvéri szeretettel fogadtak, és kicsit föltápláltak bennünket a Tomori tér akkori csemegéjével, ízes lóhússal. Én beiratkoztam közben a katolikus Szent Benedek gimnáziumba. Nem mintha épp ide vágyódtam volna, de ez a középfokú iskola nyílt meg elsőnek Pesten, és hirdetőtábláján azt ígérte, aki március végéig elkezdi az 1944/45-ös tanévet náluk, nem veszti el az esztendőt, a nyolcadikosok pedig érettségit is tehetnek júliusban. A rendkívüli, alig több mint három hónapos iskolaév reményében tüstént elköltöztem szüleimtől, akik még magdolnavárosi rokonaiknál várakoztak, hogy visszaköltözhessenek Bicskére, s elvállaltam a bencésekhez aránylag közel eső Rákóczi úton egy neveletlen fiúgyermek instruálását, ott ezért szállást-ellátást kaptam. Délután tanítottam a nálam alig fiatalabb kamaszt, majd kisétáltam a kerepesi temetőbe, és Arany János szarkofágja tövében készültem a másnapi órákra. Itt senki nem zavart. Utolsó gimnáziumomról alig őrzök emléket, oly átmeneti szakasza volt életemnek. Annyira nem érdekelt, annyira nem tartottam kapcsolatot osztálytársaimmal, tanáraimmal később sem, hogy most abban se vagyok biztos, hol állt az az épület, a Rákóczi téren-e, vagy a mellette lévőn. Ott valahol. Reggelente gyalog indultam a bencésekhez. Lakhelyemtől a legrövidebb út hozzájuk a Conti utcán át vezetett. A városnak ezt a részét, a szomszéd Víg és Fecske utcával, Pest alsóbbrendű örömlányai tették nevezetessé – pontosabban hírhedtté –, a csúnyák, az ápolatlanok, a kiöregedettek, akiket valamirevaló bordélyház be se fogadott volna. Szent borzadállyal, kíváncsian szemléltem őket: ez már a nagy élet, a bűnös nagyváros része volt, ahová mindig vágyakoztam. Kis, jobbára földszintes házak előtt ácsorogtak ezek a szegények, volt bérszobája mindegyiknek, és rémesen kifestve reggeltől csábítgatták már a járókelőket. Ha most azt kérdezed…

– Persze hogy kérdezem.

– Soha. E tekintetben igen kényes, mondhatnám elkényeztetett voltam egész életemben. Egyszer se tettem be lábam se magányos utcalányhoz, se nyilvánosházba. Noha efféle kalandokat nem vetett meg tisztes elődeim, sőt becsült kortársaim jó része sem. Engem azonban minden tisztátlanság és az örömszerzésnek minden rokonszenv nélküli módja oly mértékben taszított, hogy sose gondoltam rá, ezt is meg kellene próbálnom, ha másért nem, a couleur locale kedvéért. Nem próbáltam meg, szükségem se volt rá. Kifogástalan egészséggel, jó testi felépítéssel ajándékozott meg a természet, lányokkal sose voltam félszeg: úgy tizennyolc-tizenkilenc éves koromtól kezdve mindig akadt barátnőm, egyetemi kolleginák többnyire, tudtam saját lakást, legalább egy cselédszobát is fenntartani – a nemi nyomort átmenetileg sem ismertem.

– A reménytelen szerelmet sem?

– Azt igen, de ez egészen más műfaja az érzelmi életnek. Reménytelen szerelmeim közben is akadtak vigasztalóim állandóan, többé-kevésbé szerettem őket is, legföljebb nem teljes boldogsággal. Végtére lírikus lennék, tudom, ahol a várakozás feszültsége, a személyes konfliktus hiányzik, a szerelmi költészet elhal, vagy másnak adja át a helyét, a belátásnak, a bölcseletnek például, ami nem biztos, hogy primér líra már. A boldogság ugyanis önmagában is kielégít, nem kell hozzá a versbe öntés öngyötrése. Az erotika, nálam legalább, korlátozott kielégülést nyújtott mindig, szellememnek-testemnek egyaránt. Részleteiben a szexuális élet ugyanakkor oly változatos lehet, hogy ideig-óráig megadja a kimeríthetetlenség illúzióját. A kielégülést annál kevésbé. Aztán, ha már a szerelmi költészet is ide keveredett: az igaz szerelem ritka és nagyon személyes dolog; de minél személyesebb marad líraként is, annál rosszabb. Csak ha általánosítani tudja az egyedit, akkor pályázhat maradandóságra. A szeretet, még inkább a szerelem legnegatívabb tulajdonsága, hogy képtelen az objektivációra. A szenvedély a szerelem magasabb foka: itt a felhevült értelem kíméletlen megismerésre tör. Félek azonban, elkanyarodunk beszélgetésünk tárgyától.

– Akkor kanyarogva közelítjük meg.

– Rendben. Folytassuk ott, július elején sikeresen leérettségiztem. Bizonyítványom nem tündöklött különösképp. Hajdani diákkoromban az osztályzat négy érdemjegyet ismert csak. A jelest, a jót, az elégségest, végül az elégtelent. Magyarból és történelemből elsős koromtól a nyolcadikig színjeles voltam mindig, jeles az érettségin is. De az idegen nyelvekből, németből, franciából, sőt latinból is csak jórendű osztályzat került végbizonyítványomba. Mennyiségtanból, fizikából pedig elégséges. Ami nem érdekelt, abból annyit tanultam csak, hogy épp el ne bukjam. S a tantárgyak többsége nem érdekelt. Ennyit az érettségiről, illetve, mivel ennek a beszélgetésnek elvesztett otthonaimról kellene szólnia, Rákóczi úti lakásomról. Érettségimmel egy időben kamasz tanítványomat is átsegítettem a maga osztályán – ez után fölöslegessé váltam. Észre kellett vennem, ebédem és vacsorám egyre soványabb. Jó étvágyú kamasz voltam én is. Hazaértem időben, este nyolcra, éreztem a paprikás krumpli illatát konyhákban-szobákban még; a család sietve megvacsorázott érkezésem előtt, engem egy tányér pattogatott kukorica várt egyetlen fogásként. Amivel púposan telerakták ugyan a mélytányért, s jól mutatott, ám három-négy deka lehetett az egész. Föllázadtam. Kiváló helyen feküdt az a lakás, a Rákóczi út pályaudvari végén, megállónyira a Világ szerkesztőségétől, ahol újságíró-gyakornok voltam már. Következő héten összecsomagoltam mégis, és a Kresz Géza utcában vettem ki egy tiszta kis cselédszobát.

– Ott viszont nem kaptál ellátást.

– Kaphattam volna, ha meg tudom fizetni. Szüleim akkorra visszaköltöztek Bicskére, havi tíz kiló liszttel segíthettek, ennyit nyújtottam át háziasszonyomnak lakbérül az inflációs időkben. De mielőtt apám útra kelt, eljárt még a bank ügyeiben az Országos Takarékpénztárban. Ez a pénzintézmény, azt hiszem, afféle felügyeleti és tanácsadó szerve is lehetett a vidéki takarékpénztáraknak. Ott dolgozott Passuth László. Passuth-hoz járt apám azelőtt is, évtizede ismerték egymást, kapcsolatuk azonban kizárólag a bankszakmára korlátozódott. Apám tudta, Passuth híres író, vele példázódott mindig. Legyek bankember nyugodtan, a Bicskei Takarékpénztár igazgatójának és főrészvényesének fia bolond lenne, ha át nem venné apjától egy jól működő intézmény vezetését, amiből tisztességesen meg lehet élni legalább. Emellett gondtalanul írhatok, ha már ez a mániám, akár olyan Bicskén is nagyra becsült regényt, mint az Esőisten siratja Mexikót. Apám, életében először, most félrevonta Passuthot, átnyújtotta neki néhány költeményemet. Mondja meg legközelebb, de őszintén, tehetséges-e a gyerek. Ha igen, be tudná-e ajánlani ingyenkosztosnak, mint kolléga fiát, az Országos Takarékpénztár étkezdéjébe? Passuth reménykeltőnek ítélte zsengéimet, és elintézte, hogy jó fél évig, míg egyetemistaként a bölcsészkar menzájára nem kerültem, az Országos Takarékpénztár tisztviselőinek terített asztalánál költhessem el ebédemet minden hétköznap. Illendően megköszöntem segítségét, ő egyszer talán hívott magához, de én, bár igen tisztességes, művelt embernek tartottam, nem oly író akartam lenni, mint ő – barátság, személyes kapcsolat sohase alakult ki köztünk.

– Passuth szerepét életedben eddig nem említetted.

– Pedig hálás vagyok neki, sajnálom, hogy később, amikor én is vittem valamire, a véletlen sose hozott össze bennünket. Emlékeztettem volna pedig hajdani jótéteményére. De hagyjuk már el a Kresz Géza utcát, ahol közel egy évig, 1946 közepéig éltem. Egyre nehezebbé, bonyolultabbá vált lakbéremet természetben törleszteni, a súlyos terhet hátizsákban kellett felcipelnem Bicskéről minden hónapban. Mikor az infláció múltán bevezetődött a forint, a szomszédos Sziget utcában találtam hasonló cselédszobát, havi hatvan forintért. Ide költöztem, itt éltem ugyancsak jó esztendeig. Idősödő szállásadónőm, egy özvegy tanárnő, sajnos szívesen vette volna, ha neki is természetben fizetek, de ő nem zsírra, lisztre gondolt, szerelmi szolgálataim lettek volna kedvére inkább. Hogy visszautasítottam, ettől talán lakhattam volna még nála valameddig, de mind nehezebben tudta elviselni, hogy sűrűn feljárt hozzám akkori barátnőm – kiadta tehát utamat. Ekkor a Válasz kezdő munkatársa voltam már – Sárközi Márta könyörült meg rajtam, s adott átmeneti szállást Nyúl utcai villájában, míg új lakást nem találok. Márta pompás villájában, a Válasz szerkesztőségeiben és az egyetemen – akkor harmadéves bölcsészhallgató voltam már – megismerkedtem az egész magyar irodalmi élettel szinte. Pár hétig vettem igénybe csak Márta vendégszeretetét, 1947 őszén átköltöztem Cica nénihez, a Krisztina körútra. Cica néniről mindjárt mesélek majd. Nála elég sokáig, három teljes évig laktam. Kezdetben az ötszobás lakás cselédszobájában, amelynek hatvan forint volt havi bére. Jobb cselédszobák abban az időben általában ennyibe kerültek. Ma nem látszik hatalmas tételnek, szerény vendéglői ebéd épp csak kitelik belőle, borravaló nélkül, de számomra és akkor hatalmas összeg volt. Öt forintért 1947 körül a lakásom alatti kifőzdében kiválóan meg tudtam vacsorázni. Levest, két óriási fasírozottat bőséges körettel, kenyérrel, és ráadásul még tekintélyes lekváros buktát lehetett kapni öt forintért. Apám bankigazgatói fizetése kétszáz forint volt közvetlenül az 1946-os infláció után, amely talán három-négyszázra növekedett 1949-re. Jól emlékszem 1947-es honoráriumaimra a Válasz-nál. Első verseimért oldalanként húsz forintot kaptam. A Magyarok talán harmincat fizetett ugyanakkor. Az Újhold-ba kizárólag a dicsőségért dolgoztunk, Lengyel Balázs egyetlen fillért se tudott fizetni munkatársainak. Legnagyobb tiszteletdíjam – húszéves koromig – A Pokol tornácán honoráriuma volt. Ez a hosszú ciklusom, sűrűn szedve, talán nyolc oldalt tett ki a Válasz hasábjain. Százhatvan forint járt volna érte, de Sárközi Márta, tekintettel a rendkívüli teljesítményre, huszonöt forinttal megemelte a végösszeget. Nekem egy jó, tágas aktatáska volt életem akkori fő vágya. Amelyikkel Pestre menekültem, a diákkori, használhatatlanná morzsolódott. Én pedig akkor, azóta is, aktatáskával járok mindenhová. Kinéztem magamnak a Váci utcán a város legszebb, legdrágább kézitáskáját. Kétszáz forintba került, finom, tartós bőrből készült. Ezt vásároltam meg, csekély ráfizetéssel, A Pokol tornácán honoráriumából. Nem is csaptam rossz vásárt: tizenöt évig használtam aztán. Piaci bevásárlásra használható ma is.

– Meddig laktál cselédszobákban?

– Budapesti életem első három esztendejében, amikor egyetemi ösztöndíjaimból, instruálásokért kapott kis kereseteimből, téli hólapátolásokból és verseim csekélyke honoráriumából többre nem telt. Ámbár hogy laktam bennük, túlzás talán. Télen épp aludni jártam csak haza. Oly szegények voltunk – szüleim rég nem segíthettek semmivel –, hogy tüzelőt vásárolni, befűteni se tudtam volna. Ha valamelyik barátnőm feljött hozzám, akkor vittem csak haza egy szatyorban tíz kiló szenet. Emlékszem orvostanhallgató szerelmemre, a kedves Júliára, aki a Boldog Jolánta kollégiumban lakott. Amikor indult hozzám, leosont előbb a leányszállás pincéjébe, és csent pár kiló tüzelőt, háncsszatyrába süllyesztve azzal állított be, mint legnagyobb ajándékkal. De mindig lopni sem tudott, és gyakorta nekem se telt szénre. Kivált, hogy elmélyült köztünk a kapcsolat, s már naponta találkoztunk. Akkor bizony időnket a dunyha alatt kellett múlatnunk. Kiváló módszerem volt azonban hangulatunk emelésére.

– Már eltekintve a meleg takaró alatt mégiscsak kínálkozó örömöktől.

– Fokozva azokat. Bicskén, az ostromidők alatt, előbb német, majd orosz légelhárító géppuskafészek állt udvarunkban. Jó ládányi nyomjelző lövedéket felejtettek nálunk, nem tudom, a németek-e, vagy Tolbuhin csapatai. Éjjeli csatározásoknál fűztek a hevederbe, minden tizedik vagy huszadik lövedék helyére ilyen nyomjelző patronokat. Ezek mutatták aztán a sötétben, merre csapódnak a golyószóró lövedékei. Ezeknek a lövedékeknek a fejrésze nem volt veszedelmes robbanószer, világított csak, de nem roncsolt, nem sebzett. Kis bőröndnyit fölmentettem belőlük pesti cselédszobámba. Ha beállított Júlia, és nem akadt éppen tüzelőnk, ilyen nyomjelző lövedékeket helyeztem a vaskályhába. Újságpapirossal alágyújtottunk: csodálatos színekben izzott fel tüstént a kályha. Sokféle nyomjelző lövedékfej akadt. Kék, zöld vagy lila fényekben úszott ilyenkor cselédszobánk. Meleget nem adott persze a golyószórótöltet, de öt-tíz percig is rendkívül barátságos, hogy ne mondjam izgalmas színekben tündöklött tőle a szoba. A tejbőrű Júliára, akivel Goethe Farbenlehréjét is végigolvastuk valamelyik nyáron, ma is úgy emlékszem vissza főleg, hogy türkizkéken ragyogott a háta, bordón, salétromsárgán a hasa, zöld villámokat szórt haja és válla – már csak ezért is irigyelhette volna tőlem akármelyik szürrealista festő.

– A tűzijáték Cica néni szobájában játszódott le tehát?

– Inkább még a Sziget utcában, de Cica néninél is talán.

– Meddig tartott ez a nyomjelző-lövedék korszak?

– 1948 körül kezdett már annyi jövedelmem lenni – a Baumgarten-alapítvány megítélt számomra előbb egy teljes évi ösztöndíjat, következő év januárjában pedig megkaptam a Baumgarten-díjat is –, hogy megengedhettem magamnak a luxust: kivettem Cica néni reprezentatív nagyszobáját. Ami bizony havi kétszázba került már. Előttem Szilágyi Dezső lakta, aki a Bábszínház igazgatója lett jóval később.

– Hányadik lakásod, azaz szobád volt ez?

– Bicskén, mint említettem, három helyen laktunk, én Tatán közben két internátusban, aztán Zalaegerszeg következett. Ha nem számítom háborús bolyongásainkat, etyeki borospincékben, biai pajtákban, budaörsi istállókban és a törökbálinti ismerősöknél – végül is laktam, laktunk efféle szállásokon is – Budapesten vagy nyolc-kilenc helyet említhetnék meg. A Thék Endre utcát, az angyalföldi Tomori teret, a Rákóczi utat, majd a Kresz Géza utcát. Aztán átmeneti alvóhelyemet Sárközi Márta Molnár Ferenctől örökölt könyvtárszobájának pamlagán, utána a Sziget utcát, s ahol most tartunk, a Krisztina körúti két bérleményt ugyanabban a lakásban. Ahonnét egy teljes nyáron át, fenntartva szobámat Cica néninél, Basch Lóránt városmajori villájában is éltem. A kurátor Olaszországba látogatott ugyanis néhány hónapra, és hogy ne álljon üresen az a ház, engem kért meg, őrizzem, benne lakva, őszig. Megérkezett közben Svájcból Hubay Miklós, az első emeletet ő kapta meg (nekem a teljes földszint állt rendelkezésemre), attól fogva ketten őriztük Basch doktor rezidenciáját. Majd Mészöly Miklós költözött oda, a második emeleti összkomfortba – ő ott lakik azóta is, közel negyven éve már. Hogy hány lakás ez? Ahová bejelentkezve is voltam, legalább tizenöt, de összesen húsz vagy több talán.

– A Krisztina körúti hol volt pontosan?

– Szemközt épp a főpostával.

– Ez az a lakás akkor, amelyről Özvegy és leánya című életrajzi fejezetedben írtál a Jelenkor egy régebbi számában?

– Igen, itt keresett fel Babits Ildikó, ha erre gondolsz.

– Sok-sok otthonodból válasszuk ki akkor ezt, ahonnét széttekintve visszaidézhetjük a régmúltat.

– Akárhonnét visszaidézhetjük. És amit visszaidézünk, mind múlt. A fél perce történt dolgok is.

– Én a régmúltra gondolok. Emlegetted Cica nénit előbb. Kezdd ővele.

– Cica néni a legszebb öregasszony lehetett, akivel találkoztam. Gainsborough színeivel tudnám leírni. Bársonyos felületű, ezüst tónusú néni volt, németes műveltségű, jobban tudott németül, mint magyarul. Ült mindig szobájában, bolyhos plédbe takaródzva – ő se nagyon tudott fűteni abban az időben –, és német klasszikusokat olvasott. Lessinget, Wielandot. Herdert. Heine volt, azt hiszem, a legutolsó költő, akit még élvezni tudott. A Cica néni nevet barátaimtól kapta, ifjabb Tóth Aladártól vagy Mándy Ivántól talán. Onnét a név, hogy csodálatosan szép és idegenekhez rendkívül barátságtalan kék krémperzsa macskákat nevelt. A szobákban öt-hat sétált mindig le-föl gőgösen, ölbevehetetlenek, megsimogathatatlanok voltak, csak Cica nénitől tűrték tartózkodó kegyesen, hogy táplálja s olykor becézze őket. Cica néni hetven-nyolcvan éves lehetett, egy huszonöt esztendeje halott katonatiszt özvegye, szerény száznyolcvan forintos nyugdíjából élt, s abból, hogy ötszobás lakásából három szobát kiadott mindig albérletbe. Fél éve sem ült miniszteri bársonyszékében Farkas Mihály, amikor zokogva mutat nekem egy hivatalos levelet Cica néni. A Honvédelmi Minisztériumból érkezett, s arról értesítette címzettjét, hogy nyugdíját, mint az előző, fasiszta rendszer exponált katonatisztjének özvegyét, februártól kezdve megvonják.

– Bizony, ez nagy baj – mondtam.

– Az istenért, csináljon valamit, Pista.

– Mit csinálhatnék, édes Cica néni?

– De hiszen maga híres ember, Pista. Mesélte, hogy az előző hadügyminiszterrel egy lapba szokott írogatni.

Cica néni ezt jól tudta, valóban. Veres Péterrel a Válasz hasábjain csakugyan szerepeltem együtt. Ismertem személyesen is. Amikor katonai behívómat megkaptam, épp jött be a lap szerkesztőségébe.

– El akarnak vinni katonának, Péter bácsi. Mit csináljak? – panaszkodtam.

– A fenébe! Maga a hadügyminiszter – háborodott fel Sárközi Márta. – Csak nem akarja bevonultatni a Válasz költőit?

– Sose törődj vele, édes fiam – nyugtatott Veres Péter. – Ne is jelentkezz. Amíg én vezetem a magyar hadsereget, a kutya se fogja számon kérni, megjelensz-e a sorozáson, vagy se. Ha hívnának mégis, tárcsázz föl, tudod a telefonszámomat, eligazítjuk a dolgot.

Föllélegeztem, a sorozóbizottság sose látott, a honvédség pedig teljesen megfeledkezett rólam. Azaz mégse teljesen. Hosszú évek múlva beidéztek egyszer, katonakönyvemet kérték számon rajtam. Rég nem Veres Péter volt már legfőbb hadurunk.

– Nem voltam katona.

– Katonakönyvének lennie kellene akkor is.

– Nem álltam sorozóbizottság előtt sem.

– Akkor pedig megbüntetjük.

Katonai igazolványomat postán kézbesítették ki pár hét múlva. A következő bejegyzések szerepeltek benne:

1. Csapatszolgálatra alkalmas, nem kiképzett író.

2. Büntetve először, 100 forintra: katonai nyilvántartás alól kivonta magát.

Boldogan befizettem a száz forintot. Ennyibe került, hogy percig se voltam katona életemben.

– Hívja fel azt a Farkas Mihályt, Pista – könyörgött Cica néni. – Csak tévedés lehet, hogy egy szegény özvegyasszonytól elveszik a nyugdíját.

– Farkas Mihály nem ír novellákat, sajnos. Vele nem szoktam találkozni se szerkesztőségekben, se klubnapokon az Írószövetségben.

– Hát haljak éhen? – potyogtak Cica néni könnyei.

– Milyen rangja volt a férjének abban a régi rendszerben?

– Vezérkari százados. Még Ferenc József alatt léptették elő. Itt vannak a kitüntetései – vett elő egy berakásos díszdobozt.

Csüggedten nézegettem az Osztrák–Magyar Monarchia rendjeleit, az első világháborús vitézségi érmeket és hadi ékítményeket, jó tucatnyit kiérdemelt belőlük a megboldogult százados. Ezek bizony aligha fogják meghatni Farkas Mihályt. Ámde levelek és okmányok is lapultak a kazetta mélyén. Olvasnám a legfelsőt, Cica néni azonban majdnem ujjaimra csapja az ékszerláda fedelét.

– Azokat nem kell megnézni, Pista!

– Miért nem?

– Csak. Nem akarom.

Gyanút fogtam.

– Ha azt kívánja, járjunk el ebben a nyugdíj-ügyben, ismernem kellene valamelyest férje viselt dolgait.

Cica néni hosszan ellenállt még, én szelíd erőszakkal kiteregettem mégis azokat a sárguló iratokat. Az első egy köszönő levél volt, Stromfeld Aurél vezérkari ezredes írta: háláját, elismerését fejezte ki, hogy 1919. március 20-án a budapesti helyőrség élén Cica néni férje átállt a tanácsköztársaság oldalára. A következő okmányban Landler Jenő igazolta, hogy május 23-30. közt a százados kitüntette magát Losonc visszafoglalásánál. Egy Stromfeld gödöllői főhadiszállásán kiállított írás dicséretben részesítette a megboldogult századost, mert a kassai, eperjesi és bánfai harcokban példamutatóan helytállt.

Szobaasszonyom sápadtan tördelte kezét.

– Az istenért, Cica néni, de hiszen a maga férje kommunista volt.

– Nem igaz, nem igaz! Nem lépett be ő soha semmiféle pártba. Ő a Monarchia törzstisztje volt, felesküdött a királyra, hogy képzelhet róla ilyet?

– Akkor is! Átállt a kommün oldalára.

– Drága Pista, ne árulja el senkinek. Amikor jött a Horthy, minden régi tiszttársa ezért szakította meg vele a barátságot. Bíróság elé is akarták állítani.

– És?

– Erre már nem került sor, mert szegény uram a kurzus elején meghalt. Mivel ítélet nem született, és párttag se volt a férjem, egy jóindulatú pártfogónk a hadügyben elintézte, hogy én mégis kapjak utána nyugdíjat. Most elvették tőlem.

– De kedves Cica néni, ha beírjuk ezt a fellebbezésbe, maga visszakaphatja. Mért nem mondta, hogy a férje 19-ben milyen érdemeket szerzett?

– Mert úgy szégyelltük egész életünkben, hogy szegény uram ilyen szamár tudott lenni.

Persze hogy beleírtuk a fellebbezésbe Stromfeldet, Landlert, a salgótarjáni és a kassai harcokat.

Cica néni hetekig ült sápadtan, szótlanul magastámlájú karosszékében, ölében kinyitatlan hevert lila selyempapírba gondosan becsomagolt Goethéje. Két hónap múlva érkezett meg a minisztérium válasza: tekintettel férje demokratikus érdemeire, az özvegy visszakapja nyugellátását. Igaz, nem a régi, teljes összeget, húsz forinttal kevesebbet. Cica nénit azonban oly boldoggá tette ez is, hogy húsz évig élt még elégedetten, büszkén. Közel százéves korában halt meg, mint értesültem róla később.

– Említetted imént, anyagi viszonyaid jobbra fordulásakor Krisztina körúti cselédszobádból átköltöztél a lakás reprezentatív nagyszobájába. Hogy éltél itt?

– Jobbra fordulás ide vagy oda, nagyon szegényen még mindig. Az enyhébb tavaszi napoktól őszig megvoltam valahogy, de arra nem volt elég már a jövedelmem, hogy telente fűteni tudjam a szobát. Huszonhárom-huszonnégy éves koromig, míg Cica néninek fölmondva központi fűtéses lakást nem találtam a Szent István parkban, a meleg kályha fényűzését bizony ritkán engedhettem meg magamnak. Jó cserépkályha állt pedig a Krisztina körúti nagyszobában, vaskályha cselédszobáimban is volt mindig, megrakni azonban ünnepnap tudtam csak őket. Dolgozni télen kávéházakba, olcsó étkezdékbe, a Darling eszpresszóba jártam, vagy barátaimnál vendégeskedtem. Határ Győzőnél például.

– Ő valahol a belvárosban lakott.

– A Tanács körút és Rákóczi út sarkán, annak a bérpalotának legfelső szintjén, amelynek toronynégyszögében hatalmas óra mutatja most a pontos időt. Győző lakosztálya egyetlen harminc méter hosszú, tizenöt széles teremből állt, amelyhez teakonyhányi mellékhelyiség tartozott, s – ez volt a csodálatos benne – egy ugyanakkora tetőterasz, mint a műterem. Kilépve a teraszra káprázatos kilátás nyílt a város tetőire, a budai hegyvidékre. Őszintén irigyeltem ezt a felső légrétegeket súroló lakhelyet. Zenedélutánok, zeneestélyek, irodalmi felolvasások tették élénkké, vonzóvá Győző felhőkakukkvárát. Pán Imre, Kállai Ernő járt ide sűrűbben, s az Európai Iskola szürrealistái. Közvetlen a terem fölött magasodott azonban a monumentális időjelző készülék, amellyel zavartalan békességben élt különc barátunk, az órát ugyanis elnémította egy háborús telitalálat. Az ötvenes évek elején a kerületi elöljáróság úgy határozott sajnos, hogy a szerkezetet működőképes állapotba kell hozni újra. Megjavították tüstént, a bérlakás urának élete ettől kezdve pokollá változott. Az az óra nem tiktakkolt, nem ketyegett, hanem – ördög tudja, miféle acél alkatrészek mozgatták fogaskerekeit – pörölycsapásszerű robajlással vitte előre szélmalomvitorlanagy mutatóit. A műterem mennyezete fölerősítette a dübörgést, a lakás zúgott, remegett, mint a Jupiter villámait kovácsoló gigászok műhelye az Aetna gyomrában. Fogalmam sincs, hogyan állította meg, rontotta el Győző azt az órát néhány napra, míg el nem cserélte bérleményét egy teljesen közönséges, polgári lakásra, ahol bizonyára nem tudott oly boldog lenni többé, mint légi tanyáján.

– Mulatságos meghívót találtam nemrég Szabó Lőrinc hagyatékában. Te küldted neki. Írógépeden vagy harminc példányban sokszorosíthattad is. Az a tartalma, 1949. november 5-ikére meghívod barátaidat Krisztina körúti lakásodra. Megírod mindenkinek, hogy kik lesznek ott. A névsor imponáló. Eljönnek, közlöd, Jékely Zoltán, Szabó Lőrinc, Vajda Endre, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Határ Győző, Mándy Iván, Rába György, Jánosy István, Pilinszky János, Hubay Miklós – vagy harminc nevet sorolsz fel. Emlékszel erre?

– Nagyon jól. Ha nem is épp erre. Majdnem minden hónapban összegyűltünk valahol azidőtájt, nálam is elég gyakorta, de nemcsak nálam. Tudod, nagyon fiatalok voltunk még, beleértve Szabó Lőrincet, aki évtizeddel volt fiatalabb akkor, mint én ma. Hogy azon a novemberi napon mindenki ott volt-e, akiket beleírtam a meghívóba, erre nem veszek mérget. Lőrincről tudom csak, hogy biztos nem jött el, mert megmaradt egy levelezőlapja: sajnálkozva kimenti magát, épp kórházban fekszik vesekővel. Ma már nem sért senkit, ha elárulom, Lőrinc később sokszor megfordult abban a szobában, de túlnyomórészt nem barátaim kedvéért. Volt egy irodalomkedvelő balerina ismerősöm, csinos kislány, másodrendű mulató mellékcsillaga, aki rövid ideig fel-feljárt hozzám, többre tört azonban, sokkal nagyobb költő által szeretett volna halhatatlan lenni. Amikor megtudta, ismerem Szabó Lőrincet, addig unszolt, míg be nem mutattam neki. Lőrinc rokonszenvesnek találta, s egyszer csak azzal állt elő, nem engedném-e át nekik a szobámat. Nekem épp más kapcsolatom kezdett alakulni, szívesen átengedtem Lőrincnek Magdát örökre, szobámat egy-egy alkalomra. Aztán már más szerelmeivel is meg-megjelent Lőrinc – az a szoba csakugyan igen alkalmasnak bizonyult meghitt együttlétre.

– Hadd idézzek imént említett meghívódból még. Azzal végződik, sok csinos lány is meg fog jelenni, és kitűnő ételekkel, italokkal várod vendégeidet.

– Ezzel valamit már elmondtál ezeknek az összejöveteleknek a jellegéről. Hadd mondjam még egyszer, nagyon fiatalok, túlnyomórészt huszonévesek voltunk, néhányan egyetemi hallgatók még. Értelmes, vonzó kollegináink boldogan jöttek, hogy megismerkedjenek író barátaimmal, barátaim pedig, hogy találkozzanak gyönyörű kollegináinkkal.

– Hát még ha a csinos kollegina egyúttal irodalmunk legtehetségesebb költőnője volt.

– Nemes Nagy Ágnes akkorra kinőtt már a bölcsészkar padsoraiból, abban viszont igazad van, huszonéves korában kivételesen szép nő volt. Ő mindig Lengyel Balázzsal, férjével jött, a flörtnek, az oldott légkörnek azt az atmoszféráját azonban, amely ezeket az estélyeket meghatározta, nagyon élvezte Ágnes is.

– Hogyan zajlottak le efféle estélyeid?

– Mindenekelőtt: nem örvendek túlságosan, hogy az a kissé nagyképű, kissé szamár, kissé kamaszos meghívóm, amelyet idéztél, Szabó Lőrinc gyűjtő szenvedélye folytán átvészelte az évtizedeket. Hajdani magamat szívesebben látnám valamivel komolyabbnak, tartózkodóbbnak. De ha már nem tagadhatom le, annyit elárulok legalább, félreérthető az a kitétel, hogy pompás ételekkel-italokkal én várom vendégeimet. A lányok dolga volt, mondhatnám belépődíjuk, hogy tálcányi süteményt, szendvicset hozzanak magukkal. Italról ugyanakkor a férfiaknak kellett gondoskodniok, palack borról a szegényebbeknek, töményről a tehetősebbeknek. Én csak tányérral, pohárral szolgáltam, kölcsönkérve azt is háziasszonyomtól. Hogy milyen szegények voltunk, hadd meséljek el közbevetőleg egy történetet. Beállított Mándy Iván egy üveg vörösborral. Beszélgettünk, táncoltunk – igen, gramofonzenére táncoltunk is –, űztünk mindenféle elmejátékot. Új kislány tűnt fel aznap körünkben, az ifjú, szőke Panni. Iván másfél óra alatt meghódította, a rokonszenv kölcsönösnek bizonyult. Tizenegy felé Iván Panni fülébe súgta: lépjünk meg innét, meghittebb társalgásra alkalmasabb egy esteli séta. Észrevétlenül tűntek el, a ház kapuját már bezárták persze, Iván főúrian kifizette Panni kapupénzét is, kerek forintot nyomott az álmos házmester markába. A Krisztina körúttól jó órányira, a Pasarét végén lakott Panni. Ifjonti kedvvel indultak el a hűs holdfényben. Fák alatt, kapualjakban meg-megálltak nyilván, hosszabbítva a hazafelé vezető utat. Egy-egy kései presszó, kisvendéglő itt-ott nyitva tartott még. Panni javasolta, valahol éppenséggel megpihenhetnének, talán egy fekete sem ártana. Iván azonban csodálatosnak tartotta a Városmajor sejtelmesen suhogó fáit, az éjféli utcák fényeit. Panni didergett, november volt, ahogy ez a meghívóból ugyebár bizonyítható.

– Maga nem fázik, Iván?

– Maga mellett, Panni?

– Mégis, ha villamosra ülnénk.

– Ilyen ragyogó időben?

Gyengéden esni kezdett az eső.

– Megázunk – mondta Panni.

Iván átölelte Pannit egy kapualjban.

– De nem itt.

Az eső zuhogott. A szél feltámadt. Néha kevésbé zuhogott. Akkor tovább mentek. Egy után elérték Panniék házát végre.

– Jöjjön be, Iván. Tárcsázok egy taxit.

– Nekem most támadt sétálni kedvem igazán.

– Maga milyen fiatal, Iván!

Iván megkönnyebbülve fordult vissza. A zápor elállt, most villámlott csak. Valahol belecsapott egy fába. Iván sietett. A Moszkva téren elérte még az utolsó hatost. Zsebébe nyúlt, nem szállt fel. Egyetlen forinttal jött hozzám, ezt nyomta a házmester kezébe.

Elindult a Mártírok útján. Köd. Hódara. Átment a Margithídon. Jeges zápor verte a Dunát. Iván felöltője átázott. Sietősebbre fogta lépteit. Vihar, felhőszakadás. A Nagykörúton kiöntötte cipőjéből a vizet. Háromra járt. Iván a Fiumei úton lakott. A Rákóczi úton tüsszögött már. Négykor csöngetett be házuk kapuján.

– Szent ég, Mándy úr – mondta a házmester. – Beleesett a Dunába?

– Holnap megadom a kapupénzt – köhögött Iván.

– Pedig Mándy Iván akkor országosan ismert novellista már, és ahogy te is, a korszak legelőkelőbb irodalmi díjának, a Baumgarten-díjnak a kitüntetettje.

– Vigyázz, Lóránt. Amiről mi itt beszélünk, az 1949 novemberében történt.

– Tehát nincs már Újhold, nincs Válasz, a Magyarok is megszűnőben.

– Nem megszűnőben, 1949 novemberében már Magyarok sincs. Ezek a folyóiratok mind nincsenek, már mi se vagyunk sehol. De visszatérve a Krisztina körútra még, annyit hadd mondjak el azért befejezésül, ne hidd, hogy csupa efféle összejövetelekből állt akkori életünk. Csaptunk ilyen bulikat is, mert, mondom, fiatalok voltunk, és vigadtunk csakazértis. Többnyire azonban komolyak voltunk, nagyon is komolyak. Egymás lakásain sokkal szűkebb társaságban gyűltünk össze általában. Ahol nem hangulatfény és gépzene mellett időztünk, hanem a világ és az irodalom dolgait vitattuk meg. Nemes Nagy Ágnesnál, olykor nálam és másutt is. Felolvastuk egymásnak munkáinkat, megbeszéltük műhelygondjainkat és egyéb gondjainkat is természetesen. Ezeknek a barátságoknak, beszélgetéseknek igen nagy összefogó ereje volt. Tartottuk a lelket egymásban a legsötétebb időkben is.

– Fény és árny. Jutott nektek fiatalságtokban mindkettőből. Mégis árnyékból több talán.

– Több, kétségkívül. De nem azért mondom, hogy megszépítsem a messzeséget, megbocsássam a megbocsáthatatlant, hanem, hogy a teljes igazságnak ezt a részét se hallgassam el: akármilyen borzalmas volt is az a korszak, mely egyikünk életéből tíz, másikunkéból húsz évet rabolt el, amely évtizedekre vagy még hosszabb időre homályra, hallgatásra ítélt egy egész nemzedéket – néha-néha elcserélném a mai fényt az akkori árnyra; nem az árny kedvéért, hanem elmúlt fiatalságunkért. Mert mégiscsak ifjak voltunk, és ifjúságunk puszta ténye folytán valamiképp nem tudtunk oly boldogtalanok lenni, mint amilyen boldogtalanoknak lennünk kellett volna, ezek miatt a sötét évek, még sötétebb bűnök miatt.

– Sajátos vers jelent meg 1949-ben, A Pokol tornácán című kötetben. Lakatos István, a fiatal, pályakezdő költő ebben a könyvében mérte föl először a megelőző sötét évek eseményeit. Az ostrom borzalmait hexaméteres költeményciklus idézi föl. A húsz részből álló epico-lírikus szvitet megszületésének esztendejében, 1947 őszén, Illyés Gyula Válasz-a teljes egészében közli, s alig esztendővel később Sőtér István is fölveszi antológiájába, a Négy Nemzedék-be. A vers szerzőjét, fél évvel első kötete megjelenése előtt, 1949 januárjában, ennek az egy munkájának alapján, az akkori idők legjelentősebb irodalmi díjával, Baumgarten-díjjal tüntetik ki. A költemény, mint könyvnapra megjelenő kötete, A Pokol tornácán címet viseli.

Könyvében e hosszú versnek van egy halványabb párja is. Az Emlék című elégia. E párvers kissé még suta stanzái a kötetzáró ciklusnak, A Pokol tornácán-nak előzményeit beszélik el. Egy tizenhat éves kamasz első szerelmét, idilli világot kezdetben, amely tragédiába fúl. Az ugyancsak diák leány zsidó, akit rajongójától durván elszakít a történelem: családjával együtt deportálják.

Az Emlék-et a költő harminc évvel később teljesen átdolgozta. A végső változat 1981-ben megjelent gyűjteményes kötetének, az Írás a porban-nak címadó verse tett. Ebben a formájában a költemény méltán sorakozik már Lakatos nemzedékének nagy emlékidéző, antifasiszta versei mellé, amilyen például Pilinszky János Francia fogoly vagy Nemes Nagy Ágnes Elégia egy fogolyról című költeménye.

Bevezetőül hallgassuk meg Lakatos elégiájának egy rövid részletét, a versindító sorokat:

 

Mint puha földön lánctalpak nyoma – –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  – mint puha alsókarba égetett kék lágerszámjegy, olyan mély, Mária, olyan éles bennem ma is az emlék. Futnék tőle – nagyon fáj – de hova? Ki tudná feledni első szerelmét? Tűnt hang suttog a mélyben, zúg a falban; kér, kérdez, korhol. Elnémíthatatlan.

 

– A vers ismerős, és mégsem az. Fülembe cseng még 1949-es, Csillag-beli változata, illetve ahogyan azt megismétli első köteted is. Régebbi kidolgozása elnagyoltabb, nehézkesebb volt, az új pontosabb, szabályosabb. Mindkettőből az elején már sejteni lehet a tragédiát. Itt azonban mind az idillt, mind a tragédiát határozottabb színekkel fested, erősebb kontúrokkal rajzolod. Mi indított rá, hogy a hajdani szöveget ily gyökeresen átdolgozd?

– Száz oka van. Minden versemet egy életen keresztül írom. A régieket azért, mert fejlődöm és a hajdaniakkal – különböző meggondolásokból – már elégedetlen vagyok. Az újakra pedig azért mondom, hogy azokat is régtől fogva írom, mert minden új költeményemnek valahogy, valahol megtalálom csíráját életem egy korábbi szakaszában.

Hogy a régiekkel miért vagyok elégedetlen? Soha nem etikai-tartalmi elhibázottságuk miatt. Visszatekintve pályámra, azt hiszem, egyetlen sort le nem írtam életem során, amelyet erkölcsileg ne vállalhatnék, ne vállalnék ma is. Más a helyzet a megformálás színvonalával, kezdő korom felkészültségével.

– Hadd szóljak közbe. Ami verseid megformáltságát illeti, első köteted egyik erénye éppen témáid és formáid szokatlan változatossága volt. Hogy előrevessem, amiről ma nyilván hosszabban is beszélünk majd, úgy emlékszem, Szabó Lőrinc abban a levelében, amelyben könyvedet megköszönte, többek közt formatudásodat is dicsérte – miért vagy mégis elégedetlen kamaszkorod teljesítményével?

– Joggal kérdezed. Mindenekelőtt: a versek formája és megformáltsága közt – ebben egyetértünk bizonyára – különbséget kell tenni. Én 1949-es kötetemnek elsősorban megformáltságával vagyok elégedetlen. Hogy magam is közbevessek valamit: első könyvem huszonkét éves koromban látott nyomdafestéket. A belefoglalt anyag tehát tizenhetedik és huszonegyedik életévem közt keletkezett. Még rövidebb ez az idő, ha meggondolod, első vállalt munkáimmal húszéves koromban, 1947 nyarán léptem föl a pesti folyóiratokban. „Betörésemre” az irodalomba, költői fejlődésemre a nyilvánosság előtt így alig másfél esztendő jutott. Ami nevetségesen kevés. 1949 ugyanis – hogy az akkori szóhasználattal éljek – már a fordulat éve volt: a négy évig tartó polgári demokrácia proletárdiktatúrába fordult. A koalíciós idők színvonalas folyóiratai, ahol publikálhattam, a Válasz, az Újhold, a Magyarok, a Diárium, a pécsi Sorsunk stb. sorra megszűntek, azaz kezdetét vette a személyi kultusz, a sematizmus kora. Ez az irodalmi (és történelmi) periódus oly költőkre-írókra, mint én is, nem tartott igényt többé. Illetve tartott volna, ha teljesítek bizonyos kívánalmakat, hiszen 1950 elején afféle „lássuk, mire megyünk vele” meggondolásból az újjászervezett Írószövetségbe is fölvettek, én azonban 1949 közepétől 1954-ig egyetlen verset se publikáltam. De 1949 januárjában – utoljára – kiosztották még a Baumgarten-díjakat. Engem is kitüntettek, elsősorban Schöpflin Aladár javaslatára. Ekkor, egy pillanatra, országos figyelem fordult felém. Ennek volt köszönhető, hogy tüstént jelentkezett egy könyvkiadó, az Athenaeum: azonnal megjelentetné verseskötetemet. Ha jól emlékszem, a vállalat egyik irodalmi vezetője, Kállay Miklós írta a felkérő levelet. Az anyagot egy hónap alatt össze kellett állítanom, ha azt akartam, hogy a májusi könyvnapokra megjelenhessék. Be is nyújtottam a gépiratot, de elképzelheted, mily sietősen összecsapva.

– Mégsem az Athenaeum adott ki végül.

– Nem. Abban az időben sokkal kevesebb verseskötet jelent meg, mint manapság. 1949 könyvnapjára öt költő kerülhetett mindössze a sátrakba. Ártámogatást verseskönyvek megjelenéséhez az állam nemigen adott még. Az akkori könyvhivatal ezért úgy határozott, afféle társadalmi közteherviselésként ezt az öt költőt vállalja fel öt nagy könyvkiadó. Az osztozkodás eredményeként az Athenaeumra végül Kónya Lajos jutott, Honfoglalók című kötetével, míg a Franklinra Benjámin László, akinek Örökké élni címen összegyűjtött költeményei láttak napvilágot akkor. Ők voltak az „öregek”. A három elsőkötetes költő pedig Nagy László (akkor még F. Nagy László néven) a Hungáriánál, Kuczka Péter a Révainál, én – mint legfiatalabb – a Danténál.

A Dantéhoz mellesleg úgy február–március körül jutottam el, május végére mégis ott voltam a könyvesboltokban.

– Ilyen gyors nyomdai átfutás ma már elképzelhetetlen.

– Isten csudája volt akkor is. Nem a gyorsaság elsősorban, hanem hogy egyáltalán megjelenhettem. Fogadta is baljós csönd azt a kötetet. Emlékszem, a Városi Színházban nyitották meg a könyvnapokat. Losonczy Géza volt az ünnepi szónok.

– Kulturális forradalmunk öt költő verseskönyvét helyezi most az új olvasók asztalára – mondta. És felsorolt közülük négyet. Az én nevemet ki sem ejtette.

A napilapok ugyan – a Szabad Nép, a Népszava, a Hírlap stb. – kurta kis recenziókkal megemlékeztek munkámról, de az irodalmi folyóiratok (már amelyek léteztek még) mélyen hallgattak. Vagyis kritikai visszhangja könyvemnek alig volt már.

Lett volna pedig még egy évem, vagy hat hónapom csak: sokkal jobb lett volna az az első kötet. De meg kellett gondolnom, ha egy-két héttel is halogatom, évekre elodázódhat verseim kiadása. Aminthogy valóban ez történt volna: ha akkor nem tudok megjelenni, 1956 előtt nem nyílt volna többé mód rá. Barátaim, sorstársaim, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Rába György, Lator László, Pilinszky János: mindnyájan csak 1957/58-tól léphettek föl ismét – én őnáluk még később.

Visszatérve kérdésedre: a végső simítást ezért nem tudtam elvégezni 1949-es könyvemen, ezért kellett verseit évtizedek múlva jó kétharmad részben átírnom, illetve, mint az Írás a porban esetében, amelyről most beszélgetünk, gyökeresen újraformálnom.

Ehhez járul még, én mindig dolgozom ugyan, de igen lassan. Úgy képzelem, a költészet a végső tömörítés műfaja. Verset nem akarok többet írni halálomig, mint amennyi egy átlag vastagságú kötetben elfér. Arra a lírai életműre, amely 10–15 000 sorba nem szorítható be, az esetek többségében gyanakodva tekintek. Ki mikor és mit ültet vagy vet költészetének televényébe, alkat kérdése persze, aminthogy az is, kiben mi ered meg. A búzából ősztől nyárig jó kenyér válhat, és nem vezetne célra azon vitázni, mi előbbrevaló: szemes terményt vetni, amely egy éven vagy még rövidebb időn belül szárba szökken, vagy szőlőt telepíteni, ami jóval később szolgálja meg fáradozásunkat. Azt tudom csak, az én költői világom csonthéjas gyümölcsfák talaja inkább, ezért élmény és szándék nálam évek-évtizedek múlva fordul termőre legtöbbször, mint a diófa például. Hogy aztán valaki ennek őszi gyümölcsét vagy kemény fáját, árnyat adó lombját vagy a sötét háttér előtt fényrajzát méltányolja-e inkább, az olvasó dolga. És az utókor titka.

– Nehéz csakugyan megjósolni a jövőt. A múlttal könnyebb dolgunk lesz talán. Írás a porban című versed előtörténetét nyomozzuk. Hogyan keletkezett?

– Ehhez közvetlen múltjánál, első kidolgozásánál valamivel messzebb kell visszamennem az időben.

Irodalmi tájékozódásomat, próbálkozásaimat illetőleg én elég koraérett kamasz voltam. Tizennégy-tizenöt éves koromtól kezdve úgyszólván semmi más nem érdekelt, csak a zene és az irodalom. Harmadik gimnazistaként, vagyis tizenhárom évesen, megismerkedtem első mesteremmel, Szőllősy Andrással, Kodály növendékével, aki ekkor elsőéves zeneakadémista és magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Apám, a nyári vakációra, instruktornak fogadta föl mellém a szegény zeneszerzőjelöltet: zongorára, franciára és matematikára tanított. Bandi, nevezhetem így, hiszen mindmáig meghitt, jó barátok vagyunk, mélyen hatott rám. Róla hosszabban mégse beszélek most; hogy mit köszönhetek neki, elmondtam másutt és önéletrajzomban fölidézem ismét. Épp megemlítem csak, zenei és irodalmi műveltségem alapjait egyaránt ő vetette meg. Zongorázni később másoknál is tanultam, és vittem annyira, hogy három-négy év múlva már Beethoven-szonátákat játszottam, egy iskolai ünnepélyen például opus 26-os, nagy variációs művét. A zenehallgatás, de a zongorázás is napi szenvedélyem diákkorom óta. A pianínóm fölé épített polcokon több száz kötet kotta sorakozik, alig múlik el délután, hogy ki ne nyitnám valamelyiket. Nem mintha jó zongorista lennék – tanulóéveimben, amikor órákat töltöttem naponta a klaviatúra előtt, összehasonlíthatatlanul többet tudtam –, de a magam örömére, ami érdekel, mindent megszólaltatok azért; és elég pontosan, csak, gyakorlás hiányában, az előírtnál sokkalta lassabban. Társaságban ezért már nem szívesen produkálom tudományomat.

– Szőllősy Andrást első mesterednek nevezted imént. Ki volt a második?

– Második mesteremet, akit említenem kell, Schadl Jánosnak hívták. Híre életében se terjedt túl a kisváros határain, ahol élt, bár a képzőművészeti lexikonok és a magyar avantgarde-ról szóló kisebb-nagyobb összefoglalók számon tartják.

Schadl Keszthelyről származott. Bernáth Aurél kitűnő portrét fest róla – barátságukról – önéletrajzának második kötetében. Különös, kettős kötöttségű művész volt. Festő elsősorban, a húszas években többször kiállított még Budapesten, gyakran szerepelt Kassák folyóirataiban. Felvillan az Egy ember élete lapjain is valahol: Schadl János pedig szépen zongorázott – ennyit tart megjegyzésre méltónak szerepléseiről Kassák. Schadl csakugyan szépen zongorázott, Sauer Emilnek, Liszt Ferenc tanítványának volt növendéke a századfordulón. Később teljesen elsüllyedt sajnos, méltatlanul, mert bár igen egyenetlen színvonalon dolgozott, képeinek jobbik fele, ha nem kallódik el ugyan teljesen hagyatéka, megőrizheti nevét. Amikor én a tatai gimnáziumba jártam, zongoraórák adásából tengette életét. Növendékei főleg a piarista konviktus bentlakóiból kerültek ki. A botfülűekkel, a csak úri divatból klimpírozgatókkal az előírt-megfizetett félóráknál tovább egy percig sem törődött, akadt azonban egy-két tanítványa mindig, akiknél nem nézte az időt.

Közéjük tartoztam.

Korántsem kimagasló zenei tehetségem révén. A zongorázásban tisztes középszernél többre akkor se vittem volna, ha hivatásomul zenei pályát választok. Amit Schadl János észrevett, méltányolt és továbbfejleszteni megkísérelt bennem, az elsősorban a zene iránti áhítatom lehetett, őszinte vonzódásom a klasszikus mesterekhez, beleértve a kortársakat is. Anélkül, hogy mai ízlésemet visszavetíteni szándékoznék tizenöt-tizenhat éves koromra, azt hiszem, ösztönösen bár, de éreztem a különbséget maradandó és romlékony, felemelő és hitvány zene közt.

Erre, két évvel korábban, Szőllősy András készített elő. Órákig tudtam hallgatni, moccanástalanul, ahogy végigzongorázta annak idején a Wohltemperiertes Klavier-t, majd a Mikrokozmosz-t. Bartók ifjabbik fia után – Bandi naprakész műveltségének jóvoltából – alighanem az első voltam, aki zenei tanulmányait, 1940-ben már, a Mikrokozmosz füzeteiből kezdte Magyarországon. Hogy mit hallok, mit játszom, nem tudtam persze, illetve a szerzők neve, hogy Bach vagy Bartók, akkor nem jelentett még számomra semmit; csak arra emlékszem, ami keménybillentésű Dehmal zongoránkon délelőttönként fölcsendült, az valami egészen más, mint amivel addig találkoztam. S ez az egészen más nekem nagyon tetszik. Legfogékonyabb esztendeimben ivódott belém Szőllősy Bandi meglepően széles repertoárja, azaz nem is repertoárja – sose akart ő előadóművész lenni –, hanem ahogy ujjaival olvasta, fülem hallatára, a zenét, a Fitzwilliam Virginal-Book-tól a Davidsbündlertänz-éig és tovább. Amivel nem törődtem, amit elfeledtem aztán, mert még gyerek voltam, és negyedik gimnazista korom küszöbén persze hogy szívesebben pingpongoztam vagy kerékpároztam én is, mint hogy háromszólamú invenciókat hallgassak.

De a teljes igazság mégsem ilyen egyszerű. Mert amikor Szőllősy Bandi játszott magának, nekem, akkor nem gondoltam sem sakkpartikra, sem kirándulásokra, akkor csakugyan lekötöttek a passacagliák és courante-ok; csak egy időre eltemetődött, elsüllyedt bennem annak a nyárnak, 1940-nek, szívérlelő zenei élménye, hogy két évvel később, amikor ismét kiváló mester tanítványa lehettem, egyszeriben minden oly ismerős legyen előttem, és – ha Scarlatti, ha Field, ha Debussy – oly magától értetődően természetes, mintha csecsemőkoromtól kezdve rajtuk nevelkedtem volna.

Schadl János zenedélutánjai kamaszkorom legfelhőtlenebb, legmaradandóbb órái voltak. Távol a szülői háztól, egy papi nevelőintézet bentlakójaként, soha, pillanatra sem éreztem másnak magamat, mint rabnak, és azt a bezártságot, azt a fogoly állapotot, szabadságom korlátozását úgy gyűlöltem, mint későbbi életem valódi börtöneit – ennek néhány órás enyhületét jelentette számomra Händel és Mozart, azóta jelent egyet bennem zene és szabadság, irodalom és szabadság, művészet és szabadság. Ahogy Szőllősy Bandi, Schadl se zongorázni tanított csupán, még csak nem is zenére elsősorban. Beszélgettünk festészetről, költészetről. Én kérdeztem egyre, ő felelt, és nemegyszer több volt a szó köztünk, mint a hangzó muzsika. És faggattam ismét, ő pedig versesköteteket adott kezembe válaszul, költőket, akik a tankönyvekben alig, vagy egyáltalán nem szerepeltek. Hozta a képzőművészeti albumokat, lapozgatta, kommentálta nekem kedvenceit. Amikor Beethovenre került sor, el kellett olvasnom Lichtenberg Emilnek a mester zongoraszonátáiról írt könyvét. Bachhoz előbb Hammerschlag János könyvecskéjét, később nagyobb igényű összefoglalókat, Schweitzerét például.

– Azt hiszi, tud bármit Beethovenről, aki eljut a Für Elise-ig, vagy megtanul a tanévben egy-két szonátát, még ha egy iskolai záróvizsgára elfogadhatóan is? Ahhoz, hogy értsen hozzá, ismernie kell mind a harminckettőt. S nemcsak a szonátákat, hanem a bagatelleket, az écossaise-eket, a variációkat, sőt a versenyműveket is. A zongoraversenyeken túl pedig mindazt, amihez csak hozzáfér: szimfóniákat, vonósnégyeseket, a mester egész életét. És még ez sem elég. Tanulmányoznia kell először kortársait, aztán elődeit, később utókorát. A teljes zeneirodalmat, a teljes zenetörténetet; illetve, ami belefér ebből egy véges emberi életbe. Ezzel párhuzamosan pedig a zene elméletébe, esztétikájába is bele kell ásnia magát.

Másnapra elhozta Szabolcsi Bence zenetörténetét, következő héten a régi Világkönyvtár Wagner-kötetét (Művészet és forradalom), később Schumann leveleit. Ismét kérdezett, ismét magyarázott, néha az egész órán oda se engedett a zongorához, hanem ő játszott.

– Maga költő akar lenni. Gondolja, az irodalomban másképp van? Haláláig egy jó sort se fog leírni, ha a jó költőket nem ismeri. Ha akiket ismer, nem tudja belehelyezni az irodalom folyamatába, történetébe. S akkor nem beszéltünk még a művészetek szoros összefüggéseiről, érintkezési pontjairól, a művészetek testvériségéről. A humánum és a művészetek testvériségéről. Nézze kérem, én biztos vagyok benne, hogy az a zeneszerző, aki nem tudja megkülönböztetni Degas balerináit Fried Pál táncosnőitől, annak tíz jó taktust se talál egész életművében. És az a költő, aki egyformán szereti Lehár Ferencet és Verdit, vagy akinek teljesen mindegy, hogy a Csárdáskirálynő szól a rádióban vagy a Don Juan, az soha egyetlen elfogadható strófát se tud elkövetni.

Megint visszalépve tizenhárom éves koromra, úgy látom, Szőllősy András pedagógiája Schadl módszerével meglepő, egymást kiegészítő rokonságban állt. Schadl Jánosnak persze könnyebb dolga volt, ő tanításait egy érlelődő kamasz magasabb értelmi színvonalához igazíthatta, míg Bandi egy félig még gyerek csapongó figyelméhez. Ugyanakkor a tizenéves gyerekben, majd kamaszban észrevettek mindketten valami naivan sajátosat, valami nem hétköznapit, ami eltért a teljesen szokványostól, ami – bármily kezdő fokon, bármily alakulatlanul és fejletlenül még – de egyéninek és egyszerinek látszott.

Elsősorban a fantázia messze burjánzó élénksége révén.

Nálunk otthon igen sok ceruza, papiros, indigó, radír akadt mindig: apám takarékpénztárban dolgozott, és az irodaszerek ugyanúgy természetes fogyóeszköznek számítottak háztartásunkban, mint a tej vagy a kenyér. Apám három-négy napilapra is előfizetett – szenvedélyes újságolvasó volt –, járatta emellett a Színházi Élet-et és az Új Idők-et, nekünk gyerekeknek pedig előbb a Tündérvásár-t, később a Zászlónk-at, majd a Magyar Cserkész-t. Engem, elemista éveimben, különösképp a Színházi Élet gyermekmelléklete, a Sicc úrfi kalandjai ragadtak meg – ezek végeérhetetlen képregények voltak, és én utánozni kezdtem őket. Kezdetben csak másolgattam, aztán továbbszőttem a történetet. De úgy nyolc-tíz esztendős koromtól kezdve már nem elégítettek ki a mesék. Attól kezdve Marryat kapitány, May Károly, Verne Gyula és talán Pajken J. Frigyes hatására az érdekfeszítőbb-izgalmasabb kalandokra tért át rajzművészetem. (Hogy Pajken J. Frigyes kicsoda, azóta se tudom, sajnos, de Bob, a hódvadász és Bob, a városalapító című indiánkönyveit nagy becsben tartottam.)

Negyedik elemista koromban már több száz képből álló regényekkel dicsekedhettem. Apám nem győzte szenvedélyemet, hogy minden féltett miniszterpapírját, merített levélpapírosát napok alatt telerajzolom színes képeimmel. Kezdte hazahordani hát a takarékpénztár kimustrált, vaskos üzleti könyveit. Legtöbbjükben a lapok egyik fele volt csak beírva, az átellenes oldal üresen állt, széles teret nyitva képzeletemnek. A beíratlan lapokat négy mezőre osztottam, egy kép került mindegyikbe; alattuk helyet hagytam néhány sor szövegnek is.

És elkezdődtek a kalandok. Bőrharisnya összemérte erejét Hatteras kapitánnyal, Robinson szigetén. Winnetou kiterjesztette tevékenységi körét a sötét Kongóra, ahol megmérkőzött a gorillákkal és magával Tarzannal is. Old Shatterhand válogatott indiánjaival a székelyek segítségére sietett, így fölényesen megnyertük a világháborút, az Eiffel-tornyon magyar zászló leng azóta is.

A képek néha önmagukért beszéltek, többnyire azonban szöveg is állt alattuk (vagy kígyózott ki a szereplők szájából). Milyenek, már nem tudom, de igen tömörek lehettek, mert a kép hosszas magyarázatot nem igényelt, nem tűrt. Erényük, vagy inkább jellegzetességük abban állt; minden mondat, amelyet leírtam, képpel is megrajzolható volt, és fordítva.

Regényeim hosszúságát mindig a rendelkezésemre álló üzleti könyv szabta meg. Ha száz üres oldalt találtam, négyszáz, ha többet, olykor ezer képet is létrehoztam. Vigyázva, hogy az utolsó lapot is kitöltsem, illetve, hogy ott feltétlen befejezzem a kalandokat, bármilyen deus ex machina árán.

Ezekkel a munkáimmal családi körben, de távolabbi rokonok és ismerősök előtt is, nagy sikereket arattam, apám büszkén mutogatta mindenkinek zseniális fia alkotásait. Csak abban nem tudtak megegyezni, a csodagyerek elemistából új Munkácsy Mihály lesz-e, vagy új Jókai.

A sikerek jó ideig folytatódtak még első gimnáziumi éveimben is. A rajzolgatást addigra abbahagytam, képzeletem játékai most már iskolai dolgozatainkban kerestek méltóbb teret maguknak.

Harmadikos lehettem, amikor magyarórán tanárunk a következő címet írta a táblára: „A farkaskaland, ahogy Toldi Miklós elmeséli”. Ez volt a téma, erről kellett ötven perc alatt két-három oldalt lekörmölni füzetünkbe. Merészet gondoltam. A magam dolgozata fölött ekként változtattam meg a címet: „A farkaskaland, ahogy az apafarkas elmondja.”

Írásművem tartalmát körülbelül így foglalhatnám össze:

Gyanútlanul pihentünk mi, éhes, szegény csikaszok a nádasban, amikor feltűnt egy nálunk háromszorta magasabb, vaderős martalóc, Toldi Miklósnak hívták, ahogy később megtudtam. Durva csizmáival belegázolt családi fészkünkbe, legkisebb fiam lábát el is törte éles patkójával. Persze, hogy felüvöltött a feleségem, és odakapott a zsivány lábszárához. De szopós fiait védte csak. Több sem kellett az elvetemült latornak, fölkapta feleségemet, hátsó lábainál fogva megpörgette, és saját édesanyjuk tehetetlen testével verte agyon ártatlan kölykeimet. Hiába rohantam segítségükre, engem is halálra vert – azaz csak hitte, hogy halálra, mert félig döglötten bár, valahogy életben maradtam és magamhoz is tértem később. Iszonyatomra, védtelen ivadékaimat és szeretett feleségemet addigra kimúlva, vérükbe fagyva találtam. Én magam is hónapokig szenvedtem, míg csontjaim úgy-ahogy összeforrtak. Elvánszorogtam ordas édesanyámhoz a szomszéd zsombékba, neki mesélem most ezt a vérlázító gyilkosságot, de nem tud vigasztalni, sírunk, gyászolunk mindketten. Ugyan, mit vétettünk mi ennek az embernek, hogy bennünket, gyöngébbeket, ilyen kegyetlenül kipusztított. Hát ez a vitézség? Nevezhető hősnek egy ilyen haramia, mint a híres-neves Toldi Miklós?

A dolgozattal frenetikus sikerem volt. Tanárunk, méltányolva eredetiségemet, jelest írt elmefuttatásom alá, felolvastatta velem és az osztály elé példaképül állított. Bocsásson meg érte Arany János.

Így kezdődött íróságom – verseket akkor még nem költöttem –, ilyen és efféle sikerek után tűnt föl életemben Szőllősy András.

Átlapozta képregényeimet, beleolvasott iskolai fogalmazványaimba, fejét csóválta vagy hümmögött, mosolygott vagy töprengeni látszott. Kivált regényeim címe gyakorolt rá mély benyomást. Én magam ugyanis nem adtam címet munkáimnak, ezt teljesen fölöslegesnek véltem, hiszen bele kell csak tekinteni rajzaimba: az olvasó azonnal tudja, miről van szó. A Posner-cég régi fóliánsai azonban, amelyeket az apám az irattárból hazacipelt számomra, mind viseltek címet. Én pedig úgy tapasztaltam, teljesen mindegy, az áll-e a könyvön: Az Ezüsttó kincse vagy Az inka öröksége, ha mindkettő úgyis Winnetouról szól. Leghosszabb regényem tehát, amelyben az apacs és irokéz törzsek összefogtak, és bevéve New Yorkot kiűzték őseik földjéről a gaz jenkiket, ezt a címet viselte: Üzleti költség rovancs. Amelyikben pedig a hódító Robur, magyar huszárok segítségével, fölrepült a holdba s ott Hungária néven várost alapított, annak Folyó évi kiadások volt a címe. A Bevételi Napló nagy tengeri ütközetről szólt kínaiak és indiánok közt, utóbbiak győzelmével.

Szőllősy Bandi, gondolom, perceken belül átlátta, neki itt jóval bonyolultabb feladata lesz, minthogy a francia főnévi igenév múlt idejű alakjának titkaiba bevezesse tág képzelmű tanítványát, vagy hogy türelmesen megmagyarázza a hangzatkötések fordításait fő- és mellékhármasok segítségével. Tekintetét végigfuttatta hát könyvespolcomon, a May Károlyokat, nagyon szelíden, fölnyalábolta és a hátsó sorba süllyesztette. Oda került A kis lord, az Iglói diákok, oda Donászy Ferenc és ifj. Gaál Mózes; oda minden kottám szinte, a Klingendes Alphabet, Schmitt ujjgyakorlatai, az ütött-kopott, nagyon is vegyes Sang und Klang-albumok, a derék Chován Kálmán zongoraiskolája és ki tudja, mi még.

– Holnaptól mást olvasunk, mást játszunk.

Futtában apám könyvszekrényét is átvizsgálta. Ez a csillogó fekete, háromrészes, üvegajtós faragott monstrum úriszobánkban díszelgett. Apám irodalmi műveltsége Herczeg Ferencig és Zilahy Lajosig terjedt. Falujáró ügynökök sóztak rá időnként különböző sorozatokat. Három-négyszáz könyve a centenáriumi Jókai első ötven kötetéből, a teljes Pallas-lexikonból, népszerű orvosi könyvekből és lektürökből állt. Verseskönyv kettő ha akadt, a Petőfi- és az Ady-összes. Legértékesebb még a Franklin társulat Külföldi Regényírók bordó sorozatának néhány tucat kötete lehetett. Apám sokat olvasott ugyan, de szenvedélyesen egy témakör érdekelte. 1900-ban született s a világháború utolsó esztendejének végén hívták be katonának. Egy kis cseh garnizonban kezdték kiképezni évfolyamtársaival, mire azonban a hathetes kiképzés befejeződött, összeomlott a Monarchia, így nem került már ki a frontra. Épp ezért, vagy ennek ellenére, mélységesen érdekelte minden, ami az első világégésre vonatkozott, s minden regényt, emlékiratot, népszerűsítő munkát megvásárolt, amihez hozzájutott, ami arról a háborúról szólt, amelyből ő kimaradt. Az alsó rekeszekben ott sorakoztak A nagy háború írásban és képben album alakú kötetei, mellettük a Hat ló negyven ember-től a Szibériai garnizon-ig és a Fekete kolostor-tól A Cseka pincéinek titkai-ig mindenféle regény és háborús napló, irodalmi alkotások, szemetek vegyesen.

Apám könyvtára engem nem nagyon érdekelt, két-három sorozat kivételével. A nagy háború írásban és képben albumait elemistaként igen szerettem. Kizárólag képeiért. A mélynyomású és egyszínű műmellékletek, a színnyomatok és szövegképek élénken foglalkoztatták fantáziámat, kivált Helbing Ferenc s a nem tudom már milyen nevű tisztes rajztanárok és illusztrátorok izgalmas grafikái. Belőlük tanulgattam süllyedő hadihajókat, égő repülőgépeket, össztüzet zúdító ágyúkat és különböző csatajeleneteket papírra vetni, amit képregényeimben aztán úgy-ahogy azonnal hasznosítottam. A Pallas nagylexikon tizenhat kötete pedig állandó olvasmányom volt. (A Franklin-regénytár jóval később.)

E nagyon vegyes anyagban véletlenségből megbújt néhány francia és orosz remekíró is. Nevelgetésemet-csiszolgatásomat Szőllősy Bandi ezekkel kezdte. Ponyvák és félponyvák helyett először Lesage Gil Blas-ját nyomta kezembe.

– Ez kalandregény szintén, de figyeld meg, milyen mulatságos. Jövő héten majd olvassuk franciául is.

Gil Blas de Santillane kópéságai napok alatt meghódítottak. Akkor váratlanul két Dosztojevszkijt kaptam, a Golyadkin úr hasonmásá-t és a Sztyepancsikovo és lakosai-t. A Sztyepancsikovó-n együtt hahotáztunk (ma is nagyon szeretem), a Golyadkin ur-at nem értettem egészen, mégis ez ragadott meg mélyebben. Különösen a fordító bevezetője, amely a következő szavakkal kezdődött: Engedje meg az olvasó. Ez a fordulat annyira megtetszett nekem, hogy attól kezdve minden – tizenöt éves koromig írt – regényemet én is így kezdtem: Engedje meg az olvasó. Sok egyéb kifejezés, szó megragadt még bennem. Novelláimban, házi feladataimban előszeretettel alkalmaztam később, hogy „hovatovább” és „újfent”. Mert tizenöt-tizenhat éves koromig elsősorban prózát írtam, főleg elbeszéléseket, kritikákat.

Szegény Schadl Jánosnak nemcsak zongorázásomat kellett végighallgatnia, minden óráján egy-egy novellámat is táskájába csúsztattam, hogy következő alkalommal szigorú bírálatot mondjon majd. Kérlelhetetlen volt csakugyan, tűzre valónak ítélte legtöbbjüket, bár igen szófukaron, olykor egy-egy gesztussal csak.

– Hozom vissza a maga novelláját. Ez pedig itt egy Thomas Mann-elbeszélés. Olvassa egymás után mindkettőt. Aztán vonja le a következtetést. Most pedig kérem a Haydn-szonáta allegróját.

Én azonban kezdtem publikálni már. Egyik házi feladatunk témájául azt kaptuk, írjunk a római virtusról. Tanárunk elmesélt azon nyomban egy megható történetet: a pompei ásatásokban, a városkapu mellett, rábukkantak az őrtálló katona lávába kövült holttestére. Ő, amikor közelgett a hamueső, akkor sem hagyta el őrhelyét. A tetem látható ma is a múzeumban. Ezt a tragédiát mondja el ki-ki tulajdon szavaival.

Már nem tudom, latin vagy magyar órára kellett-e írásba foglalnunk a magasztos eseményt. Magyarból elsős koromtól érettségiig mindig színjeles voltam, tanárunk tőlem bizonyos extravaganciát ezért eltűrt. Éltem vele, s körülbelül a következőképp alakítottam át a történetet:

Áll a marcona hadfi Pompei kapujában, amikor felbukkan a város legszebb kurtizánja. Incselegni kezd vele. „Ugyan, ki ellenőrzi, hogy itt állsz-e vagy sem? Parancsnokod nővéremmel mulat. Gyere a közeli erdőbe, szerelmeskedjünk inkább.” A legionárius lerakja fegyvereit, megy a szép Chloé után. Egymásra borulnak a ciprusok tövében, amikor kitör a Vezúv. A lány sikolt: ments meg, megfulladok ebben a hamuesőben! A vitéz azonban magával törődik csak. Rohan a városba, hogy összekapkodja megtakarított zsoldját, aranyait, aztán irány a kikötő, valamelyik menekülő gályára fölfér bizonyára. De épp a városkapunál őt is elönti a hamu (vagy láva). Ott fúl meg, mi pedig kétezer év után ünnepeljük most, mint a kitartás, a férfiasság, a jellemszilárdság mintaképét.

Milyen osztályzatot kaptam a dolgozatra, erre se tudok visszaemlékezni, arra igen, hogy meg se várva az osztályzatot, elküldtem vagy a Tatatóvárosi Hírlap vagy A Mi Lapunk szerkesztőjének. A lap, következő számában, azonnal közölte. Ez valamikor az 1942/43-as tanévben lehetett, nem tagadhatom le sajnos, halálom után a filológusok úgyis előássák. (A többivel együtt, mert akad még néhány hasonló.)

Ezt adtam, azon nyomdaszagúan, Schadl János kezébe.

– A fickó kétségkívül originális – tűnődött, mintha nem hozzám szólna. – De azért még ebből se lehet biztosan tudni, mi lesz belőle. – Valami talán lesz – tette hozzá elnézően.

Egy fugát kellett, a klaviatúra fölött, elemeznem aznap. A válasz a témára a második szólamban, természetes hangfokán, konszonanciával kezdődött. Én azonban, elégedetlenül, hogy remekművemért épp az nem lelkesedett eléggé, akinek véleményére legtöbbet adtam, harmadik lejátszásnál is egy módosított hangra tévedtem.

– Mi az, kérem, unja?

– Én három dolgot unok csak, maestro – válaszoltam dacosan. – A tornaórát, a dzsesszt és a szentmisét.

A sportokat valóban kiiktattam érdeklődésem világából. Kirándulni, kerékpározni szerettem, sétálni még inkább – ma is hosszan barangolok minden délután kutyámmal –, s tulajdonképp egészségesen, mértékletesen éltem, ifjan éppúgy, mint azóta: komoly betegség nem vert le még lábamról; de soha futball-labdába nem rúgtam, tornászmutatványokban, a testi erő vagy ügyesség fitogtatásában gyönyörködni nem tudtam (a legnépszerűbb efféle események, az olimpiák is teljesen hidegen hagytak), nem hiszem, hogy eddigi életem hozzávetőleg félmillió órájából sportmérkőzések vagy versenyek akár öt percig foglalkoztattak volna.

Küzdők és szurkolók örömeit azonban közönnyel tekintettem csupán. Viszonyom az úgynevezett könnyűzenével – operettel és magyarnótával, rockkal és popzenével, beattel és a dzsessz válfajaival – már egészen más. Mondhatnám, a legdiszharmonikusabb. Amióta Szőllősy András felnyitotta fülem az első prae-klasszikus menüettekre és toccátákra, a szalontáncokat, a limonádé muzsikát mind fokozottabban s oly mértékben gyűlöltem, ami már-már beteges túlérzékenység jele. Pillanatig se tudtam, tudom elviselni a rádió tánczenei koktéljait, a slágereket és kívánságműsorokat. Oly indulattal csavarom el vagy kapcsolom ki a készüléket, ha csak egy taktus felhangzik belőlük, hogy csodálkozom néha magam is, mi sért ennyire az efféle alantasságban, mikor lépten-nyomon tartogat a világ ennél borzadályosabb fenyegetéseket is. Nem tehetek róla, ez a fajta hangelegy, legyen szerzője a maga műfajában jónak tartott Offenbach vagy Lehár, megvetéssel tölt el; a falakat áttörő agresszív gépzenében pedig a világ agresszivitásának jelképét érzem mindig. S itt nem tudok elnéző lenni. Szeretek megérteni-megbocsátani minden emberi gyengeséget: ezt nem akarom érteni, az aréna-fesztiválokon, diszkókban és pinceklubokban vonagló fiatalokat szánni tudom csupán. Számomra a zene áhítat és ünnep, hallgatni csak a legmagasabbrendű zenét tudom.

A tornaórák, leventefoglalkozások megvetésében, a tánciskolai, vendéglői zeneprodukciók gyűlöletében Schadl János maradéktalanul egyetértett velem. A szentmisék tekintetében óvatosabb volt. Nem mintha kereszténynek vallotta volna magát, de volt benne hajlam valamilyen miszticizmusra.

– Művelt ember soha nem unatkozik – válaszolt ifjonti cinizmusomra. – Létezik H-moll mise, létezik Budavári Tedeum is. Ha nem hisz Istenben, a maga dolga. Akkor ne imádkozzék a kötelező miséken, de figyeljen. Vasárnap János fiam orgonál a templomban. Füleljen a korálokra. Hallgassa meg holnapután az F-dúr pasztorált. Bach van olyan mester, hogy ha el tud merülni benne, percig sem unatkozik.

– Sokat beszéltél zenei élményeidről.

– Szándékosan, mert szellemi fejlődésemmel a legszorosabban összefügg. Azzal a versemmel is, amely mai beszélgetésünk voltaképpeni tárgya.

Szőllősy András és tatai mesterem, Schadl János, engem a zene eszközeivel, a zene jegyében, végső soron valami egészen másra tanítottak, mint a zenére magára. Tizenéves koromban ezt nem ismerhettem föl, még első kötetem írásakor sem. De ahogy teltek éveim, egyre világosabbá vált számomra, mily sokat köszönhetek barátságuknak. És nemcsak személyes barátságuknak. Vezetésükkel, közvetítésükkel én az egyetemes zenetörténet két klasszikusának tanítványa is voltam. Liszt Ferencnek és Kodály Zoltánnak. Schadl, mint említettem, a Liszt-növendék Sauer Emil művészképzőjébe járt. Sauer korának egyik legünnepeltebb zongoristája volt. Amit Schadl Sauertől hallott és nekem továbbadott, abban – közvetve – talán az öreg Liszt végső bölcsessége is benne fénylett világról, művészetről. Ha pedig a múlt függönyét elhúzzuk Liszt elől? Lisztet még Beethoven csókolta homlokon, az a Beethoven, aki Mozart előtt játszott, Mozart előtt, aki Bach fiától tanult. Mily közel vannak hozzánk, látod, akiket csillagfény távolságból csodálunk már: még én is, akár Johann Sebastian lipcsei szobájáig vissza tudom zongorázni magam.

Hatvany Lajos pezsgővel kínált dolgozószobájában. Hatvany Gyulai Pállal vacsorázott. Ki tudja, Gyulain, Arany Jánoson, Vörösmartyn át visszavezetve magam nem őriz-e tenyerem valamit akár Vergilius vagy Homérosz tenyerének melegéből?

Ez a képzelet játéka persze, de Szőllősy Bandi, 1940-ben maga is tizenkilenc éves kamasz, Kodály elsőéves tanítványaként azon frissiben közvetítette nekem, ami ekként a Mester közvetlen környezetéből sugárzott bicskei diákszobámig.

Magától értetődik, versírói tevékenységemre nem úgy hatott a muzsika, hogy dallamos-szép sorokat kívántam volna strófákba foglalni, vagy szóbűvészkedéseket elkövetni. A nagyobb összefüggések megérzésében, egy életmű megkomponálásában segített engem, hogy meg tudok különböztetni egy kétszólamú fúgát egy négyszólamútól, hogy fölismerem egy dúr motívum visszatérését mollban.

Hogy a lényeget mondjam, a klasszikus zene vezetett rá, hogy tudjam: nincs szabad hangjegy, szabad ütem egy jól szerkesztett szimfóniában; minden hang, minden taktus a legszorosabban alá van rendelve egymásnak időben és térben; minden jel a kottában – a magam természetére szabott életműben – kölcsönhatásban áll és a legmegbonthatatlanabbul függ egymástól.

Amikor Szőllősy előkészített rá, majd Schadl arról beszélt, hogy nem játszhat valaki jól egy Beethoven-szonátát, ha nincs áttekintése mind a harminckettőről, s nem tud belehelyezni egy művet a zenetörténet, a zenei stílusok folyamatába, ott rejtezett kimondatlanul a következtetés, amit néhány éve így fogalmaztam volna meg: minden költő akkora lehet csak, amekkora nemzeti kultúra áll mögötte. Ma európai kultúrát vagy világkultúrát mondanék inkább.

Pontosabban: az egyén költészete sohase kezdet – mindig folytatás. Még szabatosabban: az összes előd költészetének számára lehetséges – saját tehetségének fokán megvalósítható – betetőződése. Vagyis minél többet felfog valaki az irodalom egészéből, minél többet képes hasznosítani ebből költészete számára, műve annál magasabbrendű.

Ennek ösztönös, később tudatos felismerése vonzott a naiv-spontán alkotókkal szemben inkább a poeta doctusok munkáihoz. Ezért indultam ki Aranyból, Babitsból, ezért szerettem Szabó Lőrincet. Írói pályámon legjobb barátaim ezért voltak többnyire kimagaslóan művelt emberek, mint Nemes Nagy Ágnes, Keresztury Dezső, Rába György, Hubay Miklós, a zeneszerzők sorában pedig Ligeti György és a tudósnak is kiváló Szőllősy András. Még szerelmeimben is a kivételesen intelligens nők ragadtak meg leginkább, mint az Írás a porban főszereplője, vagy később az a vegyészmérnöknő, aki az Egy szenvedély képei és a Száz arcod ciklusain vonul keresztül. Azért bizonyára, mert az én gondolkodásom lassúbb, kínlódóbb, nehezebben alakuló – jótékonyan izgató hatással a gyorsan kapcsoló, élénk szellemek vannak rá. Ebből következik az is, hogy lassan dolgozom, újra és újra átírok-javítok mindent, egy-egy beszélgetés után is mindig úgy érzem, negyedét se sikerült elmondanom annak, amit szerettem volna. Te csodálkoznál legjobban: ha ezt a rádióbeszélgetést le kellene írnom, alig hasonlítana arra, amit a mikrofon előtt elmondtam, annyi minden eszembe jutna még írás közben. Ha végül egy könyvben is meg kellene jelennie, ismét annyit változtatnék a szövegen, hogy az eredetiből a körvonalak maradnának meg legföljebb. Persze a leghitelesebb, a legérvényesebb ez a végső szöveg lenne.

– Újra és újra a zenéhez kanyarodunk vissza. Zenei fogantatású Írás a porban című versed is?

– Igen. De ennek megvilágítását is messzebbről kell kezdenem. Amit költői gyakorlatom esztétikájáról eddig elmondtam – részleteiben vagy tágabb értelemben – általánosítható más, velem rokon írói törekvések jellemzésére is. Sajátosabban az enyém, amit a nagy zenei formák variációs technikájából szűrtem le.

Változatok sora voltaképp minden zene. A legegyszerűbb dal is. Maga a téma három-négy taktusnál nemigen hosszabb. Azon múlik minden, ki mit tud kibontani ebből a három-négy taktusból, ki hogyan tudja továbbszőni. És hogy egyetlen főtéma, a szerző teremtő munkája révén, hány témát tud még asszimilálni. Asszimilálni, azaz megbonthatatlan, szerves részévé hasonítani. Amiből, ha egyetlen motívum hiányzik, amibe, ha egyetlen idegen rész beletolakodik, hamissá-elhibázottá válik az egész.

Rám a nagy klasszikusok variációs technikája hatott legmélyebben. A Kunst der Fuge, a Wohltemperiertes Klavier, a Musikalisches Opfer. Beethoven két kötetnyi variációja és szonáták, szimfóniák, amelyeket órákig sorolhatnék. Mi ragadott meg bennük? Az, hogy van a téma, amely belerobban a világba, vagy megzendíti a szív testvéri húrját – mondhatnám ezt is tízféleképp. A téma aztán alakulni kezd, változni. Új és új arcát mutatja. A dúrból lesz moll, rokon hangnemből vándorol rokon hangnembe, felső szólamból alsóba. Mindig hasonlít ahhoz, ami negyed perccel előbb volt, de már alig ahhoz, ami kezdetben. Aztán egyáltalán nem hasonlít már első feltűnéséhez, mégis, oly közvetlen rokona, hogy ha lenne vércsoportja a zenei változatoknak, a harmincharmadik Diabelli-variáció ugyanolyan B-s vagy AB-s vörösvértesteket mutatna ki, mint a tizenhatodik vagy a nyolcadik. És bujkálnak, módosulnak tovább, ritmust cserélnek a változatok, míg egyszer csak visszatér az eredeti téma. És úgy tér vissza, hogy ekkor már ez az eredeti is változatnak hat. A viszonylagosságok milyen pokoli iróniája egy ábrándos-szelíd szonáta is! Vagy milyen jelképszerű, ha úgy tetszik.

Két témája van voltaképp költészetemnek. Egy politikai, vagy általános emberi, ami jobbára a szabadság kérdéskörét járja körül. A másik egyénibb, szokványosan szerelmi lírának nevezhetném. (Ez eddig oly egyszerű, mint Petőfi jelmondata: Szabadság, szerelem – e kettő kell nekem!) Igen, e kettő összefonódása, szétválása, alakváltozása – azonossága jellemzi, amit valóra váltani szeretnék. Megpróbáltam, döntsék el a hozzáértők, milyen sikerrel, hogy verseim addig hasonlítsanak egymásra, amíg egyáltalán nem hasonlítanak többé, addig módosuljanak, amíg az eredeti indulatnak ellenkezője sem igaz. A magam bírája írás közben lehetek csak. Szeretlek, lelkendezem és a következő strófában a vallomás már nem igaz. Gyűlöllek, jelentem ki és a következő lapon ez sem igaz. A kettő együtt – Catullus óta tudjuk – mégis végérvényesen igaz. Mondhatom tehát, ami elkészült, abban kezdettől valamilyen szerves egység szándéka munkált? Közelebbről, hogy a költeményeket összefűzik makacsul visszatérő motívumok, egymást igazoló vagy cáfoló indulatok, amelyekben érzelem és szenvedély egymást fokozza? Amelyekben kutató kedv és kalandvágy mind messzebbre, türelem és belátás egyre följebb törekszik? Remélni merem csak, a képzelet – képzeletem – termékeit azonos vércsoport köti össze, természetük sajátosságát górcső mutatná ki legföljebb, ennek ellenére: ha egyetlen helyen egyetlen köbcenti jellemüktől-jellegüktől idegen vér kerülne az érhálózatba, belepusztulna egész költészetem.

Ez fő oka talán, hogy idegen sugallatok, hamis elvárások sose szivároghattak bele verseimbe. Innét ugyanakkor szűkszavúságuk. A költészetnek abban az inflációjában, amelynek szenvedő tanúi vagyunk: a legszűkszavúbban a legtöbbet mondani – ez, amit pillanatnyi végeredményként leszűrtem magamnak. Maximális változatosság maximális egységen belül – így is mondhatnám, Bachra, Bartókra gondolva. Hozzátéve: maximális világosság, mindig és mindenben. Zavart zavarral, logikátlanságot logikátlansággal illusztrálni lehet – ábrázolni s rendteremtő szándékkal tisztázni soha. Mindent előre megtervezni, megszerkeszteni, semmit nem bízni az ihlet laza és szeszélyes véletleneire, ez vezet nem tudom hol végződő utamon.

És az ember természetébe írt morális reflex, az erkölcsi imperatívusz felismerése, minden körülmények közt, tekintet nélkül következményeire. Tapasztalatokból leszűrt meggyőződésem van. Vágyam tapasztalatokra építhető, különféle meggyőződésekre úgyszintén. A hit azonban hiányzik világomból. Csak olyan eszmerendszert becsülök, tartok méltónak rá, hogy szellemi fejlődésem része legyen, amely nem fenyeget elkárhozással, ha nem hiszek benne, vagy – jobbik esetben – nem tart szánandó hülyének, ha alapigazságaiban kételkedni merészelek. Bizalom saját morális érzékemben, saját ítéletemben – a szellemi szabadságot, emberi-írói szabadságomat nem tudom elképzelni másképp.

Munkáimban a variatív viszony – minden mindennel összefügg – ezt jelenti körülbelül. Innét van, hogy nem tudok semmiféle engedményt tenni a formák rombolásának irányába: amihez mindvégig ragaszkodni fogok, az a költemény zárt hangzásképe. Másfajta (radikálisan formaújító vagy formabontó) út számomra járhatatlan.

– Ez mondanivalód az Írás a porban zenei fogantatásáról?

– Ami az Írás a porban zenei fogantatását illeti, erre egyszerűbben felelhetek. Nagyon szeretem, ismered te is, Schubert Die schöne Müllerin című dalciklusát. Első szerelmem, akiről költeményem szól, gazdag zalaegerszegi malomtulajdonos lánya volt. Értett a zenéhez, sokat zongoráztam neki. Amint a versből kiderül, Schubertet is. A stanzák – ez a vers „trükkje” – visszatérő motívumként A szép molnárleányka dalaira utalnak. Abban találhatók ilyen darabok, mint Wohin, Ungeduld, Die liebe Farbe, Die böse Farbe, amelyeket cím szerint idézek, hol németül, hol magyarul.

– Mielőtt ismét a vers zalaegerszegi élményhátteréről faggatnálak, hadd kérdezzelek meg, mi érlelte meg benned véglegesen, milyen hatás, hogy mégse zenész, mégse prózaíró, hanem költő légy?

– Szabó Lőrinc biztatása, barátsága. De hadd vessem közbe tüstént, zenész nem lettem ugyan, prózát azonban írtam, írok. Ha megjelent kritikáimat, tanulmányaimat egybegyűjteném – előbb-utóbb egybe is gyűjtöm –, jókora kötetet kitennének. S életem, remélhetőleg, elég messze jár még utolsó évtizedeitől. Negyvenöt munkás esztendőre való tervem van, ebben prózai munkák éppoly bőven akadnak, mint költőiek. Visszatérve azonban Szabó Lőrincre, róla igyekszem igen röviden szólni most, mert egy hosszú, szép tanulmányodban írtál róla te, és írtam róla elég hosszan én is. Tiszteletlenség lenne olvasóinkkal szemben, ha ismételnénk magunkat.

Szabó Lőrincet egy bicskei barátom unszolására, tizenhat éves koromban, 1943 nyarán kerestem föl először. Abban az esztendőben jó füzetnyi verset írtam. Akadtak ugyan régebbről is verseim – némelyike napvilágot látott diáklapokban –, én azonban ezeket a régebbieket akkor túlhaladottnak éreztem már. A naiv kamasz, aki voltam, azt hitte, úgy 1942/43 fordulójától új korszak kezdődött írói életében. Megismerkedésem a zenei formákkal, egy három hétig tartó könnyű, de ágyhoz láncoló betegség, ami alatt igen figyelmesen elolvastam és megtanultam néhány verstani szakkönyvet, s nem utolsósorban Schadl János felületességet, ritmikai pontatlanságot nem tűrő jótékony szigora arra ébresztett, hogy amit addig csináltam, egy tanulatlan műkedvelő kísérletei csupán. A zenében nekem nincs abszolút hallásom, csak jó közepesen relatív. Észrevettem viszont, abszolút hallásom van a versformákra, a nyelv, a vers mindenféle ritmuslehetőségére. (Ritmusérzék versben és zenében nem föltételezik egymást; köztudott, költészetünk nagy formaművészének, Babitsnak, a muzsikára már-már komikusan botfüle volt.) Vásároltam azidőtájt egy Teubner-kiadású Horatiust, élén az obligát Conspectus metrorum-mal. Négyesy Magyar verstan-ának, Moravcsik költészettanának és ennek a horatiusi metrum-összefoglalónak hatására elkezdtem én is szapphói dalokat, aszklepiádeszi, alkaioszi ódákat gyártani, disztichonos elégiákat, hexameteres szatírákat.

Gőgösen állapítottam meg, mindez milyen könnyen megy nekem. Az úgynevezett nyugat-európai formákat se hanyagoltam el. Keletkezett néhány tercinákban, nibelungi strófákban írott lírai darabom. Pár éve, mielőtt megsemmisítettem, újra elolvastam őket. Ritmikailag – hangsúlyozom: ritmikailag – meglepően hibátlanok voltak. Hibátlanabbak, mint első kötetemnek, A Pokol tornácán-nak nem egy költeménye.

Ezeket, mintegy fél év termését, mutattam meg Szabó Lőrincnek.

A versekkel magukkal Szabó Lőrinc igen röviden végzett. Kiemelte formai biztonságukat, ami – neki is ezt mondta hajdan Babits – nem rossz iskola.

– Verseid fő hibája éppen hibátlanságuk. A túl könnyen elsajátított forma bűvölete uralkodik rajtuk. Élvezed a jól gördülő sorokat és nem veszed észre, milyen élettelenek, mennyire nincs mögöttük valódi tapasztalat. Persze, hogy gimnazista korodban kevés a reális élmény, bocsánatos bűn. Azt tanácsolom, lazíts a túl feszes, túl precíz mértéken. Amiket látok itt, olyanok, mintha neolatin papköltők vértelen verseiből fordítottad volna őket. Tessék őszintébbnek, spontánabbnak lenni. Ha prózaibb, döccenőbb az a sor, de az élet igazsága, az élet egyéni látása áll háttérben, többet ér, mint a jól megtanult csinálmány, az antik utánérzés.

Találkozásunkban legfontosabb számomra nem az volt, amit antikizáló vagy parnasszien utánzataimról mondott, hanem ez a találkozás maga, ennek a július végi napnak teljes története. Szabó Lőrinc negyvenhárom éves volt, sikerei csúcspontján. Pár hónapja, a könyvnapra jelentek meg Összes versei a Singer és Wolfnernél. Egész vakációmban ezt olvasgattam lelkesülten. Meg voltam győződve róla, az ország legismertebb, legnagyobb élő költőjével ülök szemben. Ebben alighanem igazam is volt.

Délelőtt tíz-tizenegy felé állítottam be hozzá a szerkesztőségbe, ő pedig, akit minden költő közt legjobban tiszteltem, egész napját velem töltötte. Meghívott ebédre, beült velem egy cukrászdába, egy kávéházba később, elkísért antikváriumokba, segített könyveket vásárolni.

Mint később egyik igen szép levelében megírta: a rövidnadrágos, hosszú hajú lázas kamaszban valamiképp saját fiatal arcát látta viszont. Engem roppant önbizalom feszített, iszonyúan fölényes voltam és nagyképű, teli teóriákkal, élőkről-holtakról megfellebbezhetetlen ítéleteket hangoztattam. Lőrinc érdeklődve, elnéző türelemmel hallgatott. Megállapíthatta, koromhoz képest sok mindent összeolvastam.

Szőllősy Bandi jóvoltából csakugyan ismertem valamelyest a Nyugat nagyjait. Nemcsak őket, már József Attilát is. Cserépfalvi-féle Összes versei-t azon frissiben, 1940-ben megvétette velem, József Jolán életrajzát is ráadásul. Schadl János pedig az avantgarde-dal, Kassákkal traktált, sőt Lukács Györggyel: az Esztétikai kultúrá-t ő ajándékozta nekem.

Csak hát ez a műveltséganyag zagyva összevisszaságban gomolygott bennem, de ha összevisszaságban is, azért bennem kavargott. Lőrincnek tetszett naiv magabiztosságom, élelmességem, büszke szemtelenségem.

Irodalomról, művészetről mégis szelíden elterelte beszélgetésünket: életem egyszerűbb, reális tényeiről faggatott. Szerelmeimről, iskolai élményeimről, naiv lázadásaim történetéről. Mint férfi a férfival beszélgetett velem kamaszproblémáimról; s állandóan arra tért vissza, ne elsősorban a könyvekre bízzam magam, pillanatnyilag fontosabb számomra, hogy a mindennapok tényeivel ismerkedjem inkább. Ezek a tények legyenek majd költészetem forrásai. Figyeljek a falusi életre, növényekre-állatokra, ne Babitsot olvasgassak, udvaroljak a lányoknak, járjak tánciskolába, raktározzam el magamban a táj, a környezet realitásait. Többet ér, ha tudom, hogy mikor szedik a krumplit, törik a kukoricát, mintha Leconte de Lisle-t forgatom a szénaboglyában.

Közben vizsgáztatott, kinyitott egy könyvet az antikváriumban, le kellett fordítanom egy Goethe-epigrammát, nyelvtanilag elemeznem egy Livius-részletet.

Estefelé tudtam meg, mi célja volt mindezzel. Megtetszhetett neki élénkségem, talpraesettségem és fölajánlotta, költözzem hozzá a következő tanévre. Lóci fiát kellett volna instruálnom. Mélységesen bánom, hogy apám nem egyezett bele. Akkor változtattam éppen iskolát, a tatai gimnáziumból a zalaegerszegibe íratott át: legyek Pesttől és szülőhelyemtől minél távolabb, mert közeledik a háború, a mi környékünk alighanem az ütközetek fő színhelye lesz.

– Egerszegen vagyunk tehát. Mit jelentett számodra ez a város? Mit az a leány, akivel mint versedből kiderül, ott ismerkedtél meg?

– Zalaegerszeg nagyon kulturált, szép kisváros volt abban az időben, azóta is nagyon szép város. Igazi otthonomnak, igazi szülőhelyemnek soha nem szülőfalumat, hanem Zalaegerszeget éreztem. Nem akkor ismerkedtem meg természetesen Egerszeggel, amikor oda kerültem gimnáziumba. Nagyon sok vakációt eltöltöttem ott előbb is. Ott született édesapám, kilencen voltak testvérek, legtöbbjük ott él azóta is. Ott szaporodtak tovább, úgyhogy minden utcasarkon, minden utcában unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik köszönnek rám. Az itteni gimnáziumot nagyon szerettem, sokkal inkább, mint a tatai piarista konviktust, ahol nehezen tudtam elviselni az intézeti fegyelmet, az intézeti elzártságot s egyáltalán azt a papi szellemet, amely Tatán uralkodott. Zalaegerszegen evvel szemben világi gimnáziumba jártam – a VII. osztályt végeztem ott – és Gyula nagybátyámnál, a városban lakhattam.

Felszabadultam, boldog voltam.

Egerszegnek abban az időben igen jelentős zsidó polgársága is volt, kulturált, mozgékony emberek. Köztük sok jó barátom. A legjobb, akit leginkább szerettem, a Bőhm család egyetlen leánya, Marika.

– Ez a családnév ismerős a magyar irodalomtörténetből is.

– A Bőhm család Keszthelyről származott. Képviselői felvillannak Bernáth Aurél önéletrajzában is. Nem bizonyítható, rokonságban álltak-e azzal az Érsekújvárról származó Bőhm Arankával, aki Karinthy Frigyes felesége lett később. Azt tudom csak, Bőhm Aranka a deportálások elől Zalaegerszegre menekült 1944 tavaszán, ismerte Marikáékat, ott zsúfolták vagonba velük és a többiekkel együtt. Ha rokonság volt köztük, igen távoli lehetett csak.

A Bőhm család házába járni nagy élmény volt nekem, kezdetben jó könyvtáruk, a művelt környezet miatt. Generációk óta gyűjtötték a könyveket, a képeket, s annyi olvasnivaló állt a baráti kör rendelkezésére, hogy számos kiváló szerzővel ott ismerkedtem meg először. Olvasni, olvasni, olvasni jártam oda, és zongorázni, és vitatkozni, beszélgetni, új verseimet felolvasni.

Barátságom Marikával, sejtheted már, szerelemmé változott. Életem első igazi, nagy szenvedélyévé. Teljesen platonikus diákszerelem volt, kezét se fogtam meg. S voltaképp akkor nem is tudtam talán, mivé hatalmasodik bennem később ez a kapcsolat.

Aztán jött 1944 márciusa, történelmünk talán legsötétebb, legszégyenletesebb időszaka. Bevonultak a németek, meghozták az utolsó zsidótörvényeket, a zsidó lakosságnak sárga csillagot kellett öltenie. A Bőhm családnak is. Én, magától értetődik, a barátságot változatlanul tartottam velük. Marikának, azt hiszem, ez igen sokat jelentett. Tamási polgármester fia, aki osztálytársa volt, egyik napról a másikra nem köszönt vissza neki. A keresztény barátnők többsége felmondta a barátságot. Én kerestem az alkalmat, hogy a sárgacsillagos kislánnyal végigsétálhassak világos nappal a főutcán.

Ugyanakkor egy másik epizód: előadást kellett volna tartanom az önképzőkörben. Előadásom tárgyául ezt választottam: Magyar irodalom – zsidó irodalom. Nem sokat értettem politikához, naiv indulat fűtött csupán. Ha zsidó valaki, nem lehet jó író vagy költő? Megírtam a tanulmányt, bátran megvédtem Heinét, Karinthyt, Szép Ernőt, és nem emlékszem, kiket még.

– Meg tudtad tartani előadásodat?

– Természetes, hogy nem. Talán az előadás előtt öt perccel jött az igazgatói letiltás: mi nem politizálunk, Lakatos nem beszélhet. Közölte velem a vezető tanár (jóindulatú, velem rokonszenvező tanár egyébként), sajnos ma nem léphetsz dobogóra. Ekkor fölálltam s körülbelül a következőket mondtam: Fájlalom, hogy nem olvashatom fel dolgozatomat, pedig szó se lett volna itt politikáról. Azt szerettem volna csak elmondani… És röviden, vagy tíz perc alatt, mondandóm lényegét mégis összefoglaltam.

Ne értsen félre senki. Nem voltam harcos ellenálló, nem tulajdonítok jelentős antifasiszta érdemeket magamnak. Nem is tulajdoníthatnék. 1944 márciusában tizenhét éves se voltam még. De volt némi józan eszem, s iszonyú indulat dolgozott bennem, a diktatúráknak valami eszelős, máig tartó gyűlölete és engesztelhetetlen harag a németek ellen. Épp azért, mert a német irodalmat, a német kultúrát nagyon szerettem. És valami csak azért is dacból nyíltan, mindig (azóta is) filoszemitának vallottam magam.

Hozzájárult az esemény történetéhez, hogy két zsidó kislány, akikhez bejáratos voltam ugyancsak, a velem körülbelül egyidős Wortmann Kató és Balázs Évike, elkérték tőlem az önképzőköri dolgozat kéziratát és néhány példányban legépelték. Ezeket körözték aztán a városban. Ebből kisebb botrány kerekedett. A nyilasok megüzenték, beverik nagybátyám ablakait, ahol lakom. A gimnázium igazgatójának tudomására hozták, ha még egyszer megpillantanak sárgacsillagos személlyel az utcán, megvernek.

Egyik sem következett be, de Ivánfy igazgató maga elé citált. Szerencsére akadt pártfogóm a tanári karban. Francia- és magyartanárom, Ballenegger Henrik. Ő valamilyen szerepet játszott fiatalemberként a 19-es forradalomban, utána hosszú évekig nem tudott elhelyezkedni, míg Zalaegerszegen végül mégiscsak alkalmazták. Rokonszenvét azzal nyertem meg, hogy Bőhm Marika és Tóth Baby nevű barátnője mellett én voltam a harmadik, osztályunkban az egyetlen, aki harmadik idegen nyelvként nem az akkor szorgalmazott olaszt, hanem tüntetően a franciát választottam. Abban az időben ez bizonyos politikai hitvallást is jelentett, jelenthetett. Az olasz órákat végigültem ugyan a tanteremben, és nem is hasztalanul, igyekeztem jól odafigyelni – elég, ha évtizedekkel később készített Ariosto- és Tasso-fordításaimra hivatkozom – év végén azonban mi hárman voltunk az egész gimnáziumban, akik olasz helyett franciából tettünk különvizsgát. Marikával ez is összefűzött. Ballenegger Henrik igyekezett megvédeni tehát igazgatónk előtt. Becsületére legyen mondva, Ivánfy, e védelemnek is betudhatóan, nagyobb, nyilvános botrányt nem csinált az ügyből. Kijelentette viszont (aránylag barátságosan, sőt bizonyos respektussal): a tanévet befejezhetem, jövőre azonban, így hatszemközt csak azt tanácsolhatja, saját érdekemben válasszak tanulmányaim folytatására más városban más tanintézetet.

Így utolsó gimnáziumi évemet már el sem kezdhettem Zalaegerszegen. Szeptemberben otthon maradtam Bicskén: az érettségit a pesti bencés gimnáziumban tettem le, 1945 nyarán.

Marikára visszatérve: a város zsidó lakosságát, ahogyan másutt is, gettóba költöztették, majd Auschwitzba deportálták. Versem ezeknek a hónapoknak, napoknak élményköréből merít. Hatalmassá, mindent elöntővé akkor nőtt bennem ez a szerelem, amikor nem volt remény többé, hogy valaha is viszontlátom.

– Marika alakja más verseidben is visszatér.

– Mindenekelőtt az Írás a porban első változatában. Ez a változat a Csillag-ban jelent meg először, A Pokol tornácán című kötetemben másodszor, aztán soha többé. Elhibázott, összecsapott, rossz vers volt, a legrosszabb talán, amelyet valaha kiadtam kezemből. Rosszul értelmeztem Szabó Lőrinc régi-régi tanácsát, amikor arról beszélt: az élmény elsődlegességét ne rendeljem alá precíz metrumoknak. 1945–49 közt írott verseim kidolgozására ezért nem fordítottam annyi gondot, mint kellett (s mint tudtam) volna. Őszinte volt az érzés, jó a szándék, hiteles az élmény – mi kell még? Byron öltözködés közben inasának diktálta a Don Juan strófáit, aztán rohant a szeretőjéhez, vagy ők hozzá. A verseken minél előbb túl akartam lenni én is, hogy éljem az életet inkább. Persze így is sikerült néhány költemény, többségükről azonban – később már – nekem jóval rosszabb véleményem alakult ki, mint barátaimnak vagy akár Szabó Lőrincnek. S kezdtem átdolgozni őket. Legutoljára ezt, az Írás a porban címűt, amely első kötetemben még Az emlék semmitmondó címén szerepelt.

Én nem vagyok spontán alkotó, aki azonnal ki tudja mondani, amit akar. Nagyon soká érlelődik bennem és nagyon mélyről, nagyon kínlódva kell felhoznom, ami rám van szabva. Az emlék-et annak idején talán három nap alatt csaptam össze. 1979-ig gyötört, milyen ügyetlenül. Akkor három hónap alatt újraformáltam az egészet, úgy, hogy a régi szövegből tíz sor ha megmaradt. Ily kerülőutakon lett, majd harminc év után, legrosszabb versemből a talán-talán legjobb.

Marika alakja másodszor A Pokol tornácán hexameteres versciklusában bukkan föl. Ott a halottak közt. Amikor ennek a versnek első, 1945-ös, soha meg nem jelent változatát készítettem, azt hittem, elpusztították őt is. A második, 1947-es kidolgozáskor tudtam már, hogy megmenekült, ennek ellenére hagytam a halottak közt, mert dramaturgiailag a kompozíció azt kívánta. Így maradt a harmadik, végleges kidolgozásban is.

– Hát nem halt meg?

– Marika azok közé a kevesek közé tartozott, akik Auschwitzból, szerencsére, visszatértek. Él ma is, egészségesen. 1950 elején Svájcba távozott, kiváló orvos lett belőle, a gerontológia egyik legjobb svájci szakértője. Nagyszerű pszichológus azonkívül. Néha találkozunk. Amikor hazalátogat, meg-megkeres. Magyar beszédjén érződik még a zalai tájszólás. Ismeri munkáimat, az Írás a porban-t is, amely róla szól.

– Mit jelentett számodra, költői fejlődésedben ez a szerelem és a szerelem egyáltalán?

– A szerelem költészetemnek talán legfontosabb fűtőanyaga volt. Akiket valaha szerettem, örökre szerettem, szeretem őket – igen áttételesen – ma is. A szerelem az idővel nem halványodik, hanem növekszik bennem. Ez az érzés persze nem annyira személyhez, inkább személyekhez szól. Egyszerre és egyidejűleg mindenkihez, aki megérintett.

Ami tragikus ugyanakkor: szerelmeimnek, se a reményteljeseknek, még kevésbé a reményteleneknek, nem szolgálhattam soha a szokványos boldogsággal. A szerelem ugyanis sohase volt számomra önfeledtség. Ellenkezőleg: fokozott ébrenlét, fokozott figyelem. A jelenlét megsokszorozódása. Egy női szíven vagy testen át mindig valamit megtudni szerettem volna. A világról, másokról, magamról. Hogy mit, magam se tudom. Reménytelen, hogy megtudjam valaha is.