Száz arcod

AMIKOR FÖLTESZI az est, mint sötét gramofonlemezt, a völgyek- és a dombok- barázdált földkorongot, és ahogy forog, felszakad a hold kemény tűje alatt valami csöndes, fekete dodekafon zene, s kezdik az árnyak és a fák szervezni már az éjszakát, gyepre ágakból esteli fényrácsokat szerkeszteni, vagy midőn hűvös ablakok mögött pelyhes köd kavarog (bontja az égi kárpit a félhomály csodáit), s látjuk a nyirkos üvegen hályogosan, halhidegen a táj arcát – mélytengeri akvárium – derengeni, ilyenkor, este tíz körül, mikor félkörben rávetül (vászonra mozilámpa) a hold szobám falára, már te következel, tudom, szívdobogásom, pulzusom, az árny, a csend, fény selyme, nesz, minden téged jelez: legörbedő szám mostoha fordított mosolya, a csikorgás fogam alatt, a ki nem mondható szavak… igen, mindennap tíz után, ha elkezdi szelídpuhán az agy gépháza filmjét pörgetni ismét, és hirtelen a csendben csend támad, mérhetetlen, mi sötét volt, sötétebb, fénylőbb lesz, ami fénylett, csupán a koffein forr ereimben, ilyenkor a homályból te lépsz ki, az vagy megint, a régi, az elpusztíthatatlan, akit szeretni tudtam, ahogyan csak szerethet a szerelem szerelmet, igen, e hold-kirajzolt szép arc igazi arcod, e jó, e hű, szem ünnepe, fénybe tévedt zene, óh, túlcsordulni tőled! ez volt mindig erősebb; veled továbblobogni! ez volt, mi sose fogy ki, ezzel, e messzi, nyugtalan arccal változtál untalan, míg dolgozott a szerelem tökéletesítéseden – HOL KEZDJELEK? most vizsgázik a képzelet, belső barlangfaláról a homlok fölvarázsol: már közvetíti arcaid piktografikus rajzait, fény, szín minden vonásban, óh, ezt csodáltam, míg büszke nyakam térdeden nyugtattam, mint a vérpadon, várván ítéleted, halált vagy életet; hogy szerettem zsámolyodat! szemed ma is rám mosolyog, remegtem, fáztam mosolyod zuhanyában, kértelek, adj egyetlen szilárd pontot szivedben, én onnét a világot kimozdítom, kívánd csak! mert rajtad vezetett át, metszette egymást, a kezdő délkör s az egyenlítő, véltem találkozási pontjuk is szinte látni: a világ közepe! és „mindig már” és „sohase”; hogy szerettem amfora-szép testi burkod költészetét! ahogy kezdte a hát szárnyaló himnuszát, ahogy elégikus karod kitárt egy ablakot, s átsütött kínon, gyönyörön az ütemre tagolt öröm – DE ARCOD új ruhában, szád most nyílik puhábban, valahol itt tanyázott ronthatatlan varázsod, milyen lágy, milyen eleven! rajta a szerelem még felismerhető, őrzi nyomát minden redő, és rajta minden ránc, vonal szíved felé rohan; ez értett, ez az egy talán, ezt, ha lehetne, tartanám, maradj még! nem, már úszik el, már egy másik arcod figyel, a szelíd és a gyengéd, tűnt perc – örök jelenlét; hogy pihen, hogy pihenteted szememben most is szemedet! ha ilyenkor látnád magad, megértenéd tán vágyamat – KIBONTOTT ÁRBOCCAL lebeg szemed tükrén a képzelet, ujja alatt a szélnek a vitorlakötél zeng, már a hajó vasorra ösvényt vág a habokba, játékos táncba kezdenek nyomán a naphalak, cetek, és a fedélzeten te nézed az örvényt velem, te vagy, akit minap Spártából elraboltalak, most viszlek végzeted elé, Helené, Helené! de vagy-e igazán, vagy csak rajz habok iramán? ím, éj ködén, párákon át, zengi történeted tovább kukoricaselyempuha öled árnysötét eposza – A LÉLEK TÁJAI felett arcod mint sebzett nap remeg, kezdődik – végső számadás – valami belső utazás, nyílnak világok, mélységek fénye árad, sebek tengerszeme, zárva az út visszafele; mosolyod, mint fagyott, rezzenéstelen tó ragyog, szívem decemberében homlokod süt fehéren – ARCOD NŐ MOST, mindent betölt, a teljes ég, a messze föld, víz, pára, szikla, parthossz háttér csupán az archoz; felettem új arcod kering, arcomba új arcod tekint, ha ilyenkor látnád szemed, megértenéd szerelmemet: mindent, amit a lélek tájáról arc idézhet, ez a süllyedni-kész távoli arc mindent idéz – ÉS ÚJRA TENGER, újra szél, fenyőbárka új útra kél, árboc szarva kibontva, téged hozlak, Izolda! vízi mezőn a gálya barázdát vág az árba, ujjongó táncba kezdenek nyomán kékbálnák, delfinek, hab zöld üvege villan, ajkadról már felittam… most már küzdeni meddő, te vagy jelen, jövendő, borszín hab árja ringat, ajkamról már felittad… mit akartál, akartam, ezentúl olthatatlan: a vágy mély örvénye felett süt tengeri-csillag szemed, hajnal és alkonyat hozza szélnedves hangodat – ARCOD MEREV MOST, hallgatag, arcaid rajzanak, mind gyötrők, megvetőek, választhatok belőled: folyó fölött ülsz, bérchegyen, kőszívű, kőerkélyeden, ezüsttel szőtt fürtjeidet ott növeszted – vajon kinek? ember szerelme a habok fenekén megfúl, tudhatod, miért merítsz mégis, felelj, az ár mélyére, Loreley? az agy szürke tája felett arcod mint rögeszme lebeg, erek vérfolyamára vetül gyötrelmes árnya – S EMLÉKSZEL? hétszáz éve sincs, megláttalak megint, egy kilencéves gyermeket gyújtópontjába vont szemed; és aztán soha semmi más, csak ez a ragyogás, csak ez az egy komoly, néma, félelmetes mosoly: még ez is elég volt, ami te vagy, örökre hordani, és egy szív, egy életen át ezt a percet verte tovább – ARCOD KEMÉNY MOST, vézna, nyers, arcod most véső véste vers, itt nincs puhaság, nincs derű, szilárd, kőszürke, szfinxszerű – AZ ÉJ árnylepte, síma arcod szürkére szívta, arcod szélfújta puszta, arcod ajtó, becsukva, arcod nyugodt, szemedben ég csak valami ugrásrakész, mintha rácsok mögül villogna rejthetetlenül, a megnevezés, a szavak ketrecébe zárt arcodat őrzik, mint képpé változott csodát, vonagló verssorok: objektív dialektikád tükröző kategóriák; teremt viharsötét szemed körém iszonyú tereket, arcod egy percnyi dráma monumentalitása, arcod zöld-kegyetlen vizek ölén az egyetlen sziget, milyen jogon mered kívánni hát: feledjelek? vagy ajkadon fordult elő egy mosoly, mely feledhető? arcod rajza hiába süpped vissza homályba, vonásaid lenyomatát mély ráncaim őrzik tovább; utad fullasztó sivatag, ott jársz: te is végképp magad, kétoldalt csontvázak, romok, leölt szívek jelzik nyomod, és senki nincs, aki szeret, s nincs számodra se felelet, most szólnál, de nincs már szavad, nincs nálad boldogtalanabb – PÁRNAFEHÉR ARCOD felett mint ölyv kering a képzelet, arcod most megvetett ágy, ráhull a megvetett vágy: nem mondtam le rólad soha, voltam Lóránd, az ostoba, ki őrjöngve követtelek, s olvastam minden fán neved, vésve barlang falára, kőbe, porba, virágra, te voltál beleírva örömbe-kínba, vizekre, ködbe, az egek boltjára vetítettelek, hegy és domb hajlatán, tavak tükrén továbbrajzoltalak, éreztelek, mint illatot, és gyilkolt minden pillanat, s lett arcod percről percre más, arcod: örök feltámadás; mert szöktél, bújtál bárhova, nem mondtam le rólad soha, part oldalába tűzve lehettél szürke fűzfa, ami tekintet egy gyökér burjánzásába belefér, én arcod látni véltem folyondáron, fakérgen, még vízfolt a falon, az is, penész, hulló vakolat is, minden téged idézett, formád, jelképiséged, arcod láttam bele, ha villant a folyó szeme, őrizték a nép-éj fényei belőled, ami lényegi, ha csak neved kimondták, mintha szívembe bombát… és te voltál a csacska – ágak hegyén – a fecske, és minden, ami szárnyal, füst, lepke, vers, madárdal, és minden, ami fénylik, rajongás, szenvedély, hit, és minden, ami tiszta, ég-tó ultramarinja, és minden, mi kudarc, kín, mene, tekel, ufarszin, és minden, ami forró, a perc, a suttogott szó, és minden, ami éget, ereimben a méreg, a marólúg boromban, pad hátán a monogram, kezdőbetűid ágban, iszalag kanyarában; neved izzott az éj falán, hittem, szeretsz talán, faggattam nyári lombokat, lehetünk boldogok? most zörgi künn a száraz ág szíved szomorú válaszát: reménytelen! tudom már, de nem érdekel; a lélek mélyvilága felett, mint égi fáklya, baljós fénnyel lobog ölni-kész mosolyod – S HA SZÁZSZOR reménytelen is, ha tilt gőg, dac, sors, nemezis, ha egy jelet, mozdulatot kicsikarni sose tudok, túl a magány végső fokán, valóságon, metaforán, túl, ami terhet hordani, túl, amit szív tud mondani, túl józan észen, mindenen, lehetőn, lehetetlenen, ha már elkezdtem, így marad, akard vagy se, megtartalak, túl rajtad és túl magamon fölemelsz mégis szabadon, mert nincs utam, nincs más utad, a vérképem is kimutat, keserűség, téboly pedig igazsággá nemesedik: túl szégyenen, túl vágyakon enyém maradsz, mint fájdalom – ARCOD BŰNÁRNYAS, szenvedő, arcod csatamező, arcodon néma, vértelen harcban az Igen, és a Nem, már ebből kell kihallani, mit nem lehet bevallani, felfogva, mi szemedben megfellebbezhetetlen – ILYEN MÉLYRŐL még sohasem tört elő szerelem, nem volt szeretni-tévedt vágy halálraitéltebb, mert nem az a halál, mikor a szív megáll, nem, ha a test fölött kopognak a rögök, de amikor egy eszme, az törik cserepekre, amikor egy hit vérzik el, s hitetlen mégis élni kell, és vonszolni tovább üres órák iszonyatát, a céltalanná változott percet, órát, napot: ez a halál, mikor a vágy agonizál, mikor már a remények fölött fú az enyészet, nem a hús pusztulása, nem, ha arc hull a sárba, hanem, mi szépség volt s csoda, az dől oda; ha, mint hernyók a lombot, falják keserü-boldog emlékedet évek, havak, hetek, mikor feléli végleg tápanyagát a lélek, s a fa – nincs már miből megújuljon – kidől, s a szív hiába lázad, lázadni is gyalázat, hiszen akit megváltanál, az a halál, s az ember lehajtja fejét, most egyszerre mindent megért, s hiszi vakon, mit eddig bár látott, látva sem hitt, míg egy koponyaszemgödör- sötét ablak mögött, vakon, könyörtelen megtörténik a förtelem, Atlantisz-arcodat pedig jéghús habok visszanyelik, fújnak sivár szelek világvégi vizek felett – EGY ÓRA ketyegéstelen mély csendje szemeden, amely feltört, a láva, időtlenül bezárta: nem múlhat le róla soha örök pompei mosolya, a megdermedt hamu alatt, ahogy utolszor, úgy marad.