Férfikor

Ahogy lassan elbúcsúzik az ifjúság tőlem, az édes, s magamra hagy a férfikor mélységes közepén,   a rémes szenvedéssel, mely társamul hozzám szegődött szólítatlan, bár tudtam volna, ha lehet, élni e földön boldogabban… (S bár nem én kértem az eget, hogy helyet a pokolnak bennem jelöljön ki, de már ha így történt, így kell magam szeretnem.) Ahogy lassan elbúcsúzik, mondom, az ifjúság szivemből, s a kapun, melyet kinyitok, rám északi-sarki hideg dől: Megállok a küszöb előtt, honnét a táj már ismeretlen, körülnézvén nyugalmasan, de a szívemben meglepetten, s kiáltanék, míg valami a torkomat összeszorítja: Hé! mit fecsegtetek „ami lesz, nem ilyen lesz” össze-vissza!? Hiszen itt minden épp olyan, ahogy ifjan előreláttam; Titok e földön nincs. Titok nincs másutt, tán csak a halálban. Hát ebben kellett volna, szép lassan, elfogynom csontig-bőrig? Szavak, tettek, bűnök – no, lám, végül minden lelepleződik. Szótlan Jövő! te csalfa, te gőgös! mit rejtesz hát előlem? Valóban, van-e valamid, mi nem volt meg nekem is bőven? Tartogatsz hátborzongató kínokat? hiába igyekszel! Aligha bírsz mutatni, mit meg ne szenvedtem volna egyszer! Vagy boldogságot, azt akarsz? Sejtem a boldogságról is: mi? Hitet? Tudom, amit tudok, nincs szükségem reményre, hinni. Ifjúságomnak romjain, ím, ülök – nem kétségbeesve, hallgatagon csak és komoly arccal várakozva s fülelve, hogy csikorognak mágneses vas-sarkai a földgolyónak, ahogy pályáján pörgeti percről percre a robbanó nap… S kigyúlnak és elalszanak égi-földi csillagok sorban: ifjúságom eszményei! hol vagytok már, kikért loholtam? Itt élek, mert nem tehetek másképp. Hallgattam, prédikáltam. S úgy történik minden ahogy megmondtam és előreláttam.