Kísértet

Nem tudlak elveszíteni, visszajársz egyre bennem, ismételt lángot szítani szerelmeddel, szerelmem. Újra és újra rám találsz, nincs rejtek, hova bújjak, elfojtsz, mint füst, mint lámpaláz szorítja torkom ujjad. Miféle szorítás, milyen görcs ez, amellyel által- karolsz? Elakasztod szivem s borítsz szomorusággal? Miféle bontó szenvedés, mellyel látatlan kínzol? Felelj, milyen méreg ez és milyen kín? – inkvizítor! Ah, mint az éhség, üldözöl, rám kopognak kopóid, hogy elfehérül az ököl, a fog összekocódik; mert nincs rejtek, rejtezzem el, nincs erőm ellenállni, irthatatlan burjánzol fel, szellem! vagy bennem bármi; kifeszítsz, elhatalmasodsz rajtam – így már örökre, zord légteredtől fulladok, s kiáltok, halld, hörögve: Nem tudlak elveszíteni, visszajársz egyre bennem, ismételt lángot szítani szerelmeddel, szerelmem.