Idők parazsa

Összegyűjtött versek

1944–1992

Atrium mortis

Az emberélet útjának felén

az a vadon mögöttem tövig égett –

Láttam vetülni árnyát feketén

a könyörtelen beteljesülésnek.

Valahová vezettek lábnyomok;

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –

Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!

– – – Mentem tovább,

sikoltó pusztaságon át,

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,

s nem vár a vándor többé változást.

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

a táj fényt kap s az üldözött egész

megélt sorsával ismét szembenéz,

sötét kapu magasodott elébem:

„Ki itt belépsz…”

Beléptem.

A pokol tornácán

1944–1949

A Boldogsághoz

Boldogság, szárnyas vitézem,

fedj be, dőlj rám, áradat!

Csapkodó madár az égen,

tárd szét pompás szárnyadat;

ragadj el, röpíts, galambom,

táncoltass, öröm, öröm,

hogy a süket közönyön

győzni erőt fényed adjon.

Tedd, az ember megtanulja

élni életét megint,

ne mérgezhessék el újra

bomló hullák rétjeink;

ember többé ember által

megalázva ne legyen,

zendüljön völgyön-hegyen

vezényszó helyett madárdal.

Te pedig, ki kuporogva

ülsz vén gyámkövek alatt,

szárnyszegetten vessz pokolra,

Bánat, satnya torzalak;

s Gyűlölet, ki kelsz sötéten

– vérgyürűs tekintetű

szörnyeteg dögkeselyű –

ne körözz te sem a szélben.

Add, öröm, dőljön le minden

börtön, vallatószoba,

tiszta szellemet bilincsben

ne tarthasson despota;

amit költő gondol, érez,

kimondhassa szabadon,

kést nyers erőhatalom

ne szegezhessen szivéhez.

Nézz redős arcunkra – láncot,

szögesdrótot tör szemed,

jöjjön el a te országod:

értelem, fény, szeretet;

súgd, ha künn a sárga lomb szól,

merje zúgni: zöld vagyok,

ne nyögjön, míg fönt ragyog,

mindig gyászról, fájdalomról.

Vagy üvölthetnek veszetten

a gonosz farkas-hadak,

de a kis szelíd, esetlen

bárányok hallgassanak?

Jöjj, Boldogság, égi angyal,

adj ajkunkra tiszta szót,

győzni, hinni biztatót,

aki él, töltsd el vigasszal.

Hogy már végre békességet

leljen minden szenvedő,

vonj az égre kékességet,

hasd át lelkünk, szent erő;

tégy bordáink ketrecébe

új, szabad szivet, melyet

bosszú nem fertőztetett,

s nem kel reggel rettegésre.

Fecskék és lepkék repülnek

lombdíszes kocsid körül,

háborúk lecsendesülnek,

ahová fényed vetül;

dámvadak kocognak, őzek,

jobbodon, hűs fák alatt,

nyomodban forrás fakad,

virágok pilléi nőnek.

Boldogság, te légy királyunk,

föld felett az úr te légy,

vezérül téged kivánunk,

ölts fegyvert, szabj célt, remény;

kardliliommal kezedben

hívd napsugár-üteged,

vess robbanó rügyeket,

gránátalmát kín, fagy ellen.

És egyetlen mosolyodra

hőköl a hóhér halál,

bálvány, dogma dől a porba,

az elesett lábra áll;

add, Boldogság: terror, álnok

diktatúra népeden

erőt soha ne vegyen –

változtasd meg a világot!

Félelmetes tájak

Igazság

– Micsoda? Megetted a kiscsibét?!

Azt a kis ártatlan állatot? Azt a

kedves kis jószágot?! – Szemöldökét

felhúzta görbén, mint hátát a macska,

a nagynéném.

És hangja, mint a kút

csikorgott, s kezében villant a korbács.

– A kiscsibét?! Hát volt szived? Te rút,

utálatos dög! – És behúzta farkát, s

úgy vinnyogott Néró.

– Idegyere! –

A tyúkudvarban rémült csend, halálos

ijedtség támadt. A fák levele

elkezdett remegni.

Ekkor nyakához

kapott nagynéném a kutyának, és

egész szorosan megkötötte. Úgy, hogy

feje s az oszlop között egy kevés

hely, annyi sem maradt neki.

A szúnyog

zümmögését a levegőben fenn

tisztán lehetett hallani. De már a

korbács le is csapott. Lett éktelen

vonítás.

– Most bezzeg ugatsz, te gyáva,

kegyetlen bestia, mikor te kapsz!

De egy védtelen kiscsibét megölni,

aki nem bántott téged sosem, azt

nem fájt?! –

S kínjában meg kellett hajolni

a kutyának. Hátát nem volt hová

bújtassa. Síma szőrébe barázdát

hasított a szíj.

Kígyózott, fogát

vicsorította, és nyalta a lábát

nagynénémnek. De nem volt irgalom.

S már nem tudta se Néró, se nagynéném,

hányadszor sújt a korbács.

Borzalom

és iszonyat táncolt a korbács végén,

s a fájdalomtól megrészegült és

őrjöngött az eb.

– Majd én megtanítlak!

Egy védtelen kiscsibét! – Mint a kés

vágott a szava. – Majd én megtanítlak! –

És már a nagynéném is, azt hiszem,

ő is részeg volt.

Fekete patakban

csorgott a kutya vére. Rémesen

hörgött, és vér és gyűlölet volt abban.

De nem volt elég.

Egy furkósbotot

ragadott ekkor, már avval ütötte…

A macska nyivákolva elfutott,

a kakas rémületében felröppent

a kerítésre.

– Na, most meglakolsz! –

Nagynéném és az eb túlsüvöltötték

egymást. Reménytelen az irgalom. S

ebbe bele kell halni!

Néró hétrét

görnyedt, és ekkor megadta magát.

Belecsusszant a vérébe, egyetlen

vakkantás nélkül. S vörös ködön át,

mely fülére szállt, hallotta:

– Kegyetlen

vadállat! – S még érezte, mint a hegy,

magaslik a halál. Ekkor megdöglött – – –

Mert mért volt olyan kegyetlen, hogy egy

szegény, ártatlan kiscsibét megöljön?

Koratavasz

Zöld, fanyar szikföld. Nem akar virága

nyílni. Bízzunk benne, kinyílik. Emlék,

távoli felleg már a szabadság is. Dideregve

nézi a tájat.

Vízkereszt könnyét lefolyatja lomhán

dombok ösvényén. Szomorúságával

kis hízó patakok, teleszíva maguk, kifeszítik

hátuk a napnak.

Óh feszítsük meg derekunkat, üssük

gyönge körmünket szigorú kövekbe,

tétova sarkunkat biztos televénybe! Kerítsük

hétszeres övként

hű folyóinkat köribénk: találjon

védtelenségünk igaz oltalomra.

Földbe-fövenybe pedig verjünk szívós gyökeret, mert

jönnek a kontár

szélrajok, hangos viharok. Mi – karcsú

lucfenyők, nyárfák – letarolhatatlan

sűrűsödünk addigra, növény-szabadon szabad ormok

térviszonyában.

Bombatölcséren, romokon virág nő,

győz a burjánzás vereségeinken.

Vétkünktől nem a bűnhődés: az idő szabadít meg.

Évek esője

mos le mocskot, vért. Makacsul teremni,

csíra, mag mélyén türelemmel érni –

érteni ehhez kell: búzává lenni, gyümölccsé

puszta lapályon.

Kertek árnyán él, diadalmas ágak

csúcsain, dűlők, venyigék fölött, dús

mandulafák magasán, cserjék csendes zugolyán, a

néma szabadság.

Szóra szolgák közt sose nyílik ajka;

elborul-felgyúl, de halált nem ismer:

mert a sötét fagyban lent is fényt szűr le, komor fényt.

Bölcs, aki tudja.

Babits Mihály sírja

Meghozták ismét az őszt az esők.

Az értelem megtorpan a vad szélben,

és didereg az elmúlás előtt.

Elkésett napfény gyertyát gyújt. A mélyben

most vizet isznak a hullák. Halotti

táncukat pörgik a levelek széjjel.

Mi a halál? Kényszerítelek, mondd ki:

e létlen létben az egyéniség

mennyit veszít súlyából? Mire bont? mi?

Megidézlek a bűvölő igék

erejével, miket tőled tanultam,

cserélgetvén szók illatát s ízét,

hogy felelj, homályos sírodba hulltan

is Legnagyobb, te – adj jelt – ebbe, hogy

meghalni: mennyi öröm s mennyi bú van?

Adj jelt. Ah, körülöttünk egyre fogy

a remény, megközelíteni téged,

s nem tudjuk, e részeg kor merre megy?

Halálod mélységébe le nem érhet

értelmünk mérőónja. Sejtjeidből

e külső lélekúton hányan élnek,

szintén nem tudjuk; valamint, mely itt nől

mindinkább elhatalmasodva, mi-

bennünk: mennyi vagy saját magad ebből?

Mert szavaidból folyók és hegyi

patakok eredtek, és égig érő

sziklává tornyosodtak, valami

megfoghatatlan, mindig visszatérő

varázslat, állandóan, hangosan

hallatszó szó: élsz, élsz! Fényesen égő

Láng, mi vagyunk holtak, mindannyian.

Félelmetes tájék

Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú,

szél a fák közt lomhán penészes avart fú.

Mint egy szürkeszőrű, óriási macska,

félelmesen az ég hátát puposítja.

Fent, jeges rémület tengerében (zordon

hadihajók) úsznak a felhők, komorlón;

némán gubbaszt a táj, fenyegető csend és

béna béke őrzi, vak tehetetlenség.

A fecskék már régen emigráltak délre,

veszélytelenebb táj várta őket télre.

Elszállt a gólya is, csőrében a nyárral,

hegedül az ősz a kukoricaszárral.

A karcsú ágak friss hajlása, füvekről

a zöld szín odavan; elaszott, üres bőr

fonnyad a gyümölcsök helyén, fagyott körték

csüggedt kékségétől bánatos a tört ég.

Minden levelük elsírják a fák búsan,

göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan,

csak a patak, ez az anarchista, csörtet

– kettészelve a tájt – jéghideg félkörben.

Itt-ott fanyar kérget rágcsál vén, ösztövér

nyúl, kiáll bordája, mint fogak gereblyén;

mint szakadt, rossz gúnya leng, ahogy megfújja

a szél a ködöt a bokron újra s újra.

Magány, ridegség és vigasztalanul

szüremlő fény bágyad a torz dombokon túl.

Magukba zárt kövek. Oldalukon moha.

A legmélyebb bánat a kövek bánata.

Az igazi bánat, mely a földből árad,

melyet zárt egysége sugároz a tájnak,

melyet a part mentén, vádló ágát tárván,

tragikus pátosszal a fa kiált árván –

Légy olyan, mint az a folyópart menti fa,

aki nem alkuszik, annak van igaza.

Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre,

tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.

Türelem, türelem… Kőben, fűben, fában,

növények gémberült várakozásában

ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye,

beleszédülünk majd tüzes örvényébe.

Démon

Túléllek benneteket, mint ahogy

a sas vagy az elefánt. Óriás vagyok.

Bár köztetek halom halálomat,

vár valahol egy tiszta rév, mely mindig befogad.

S folytatódom elfojthatatlanul,

nyílni virág, lobogni tűz tőlem tanul;

öcsém, az isten, tudja jól: örök-

hűs habjaival az Idő bokámnál hömpölyög.

Tudja: a holdig ér föl homlokom,

a világ csillagtengelyét én forgatom,

aki pedig megért engem, ezerszer többet ért,

mint ami vagyok –

velem nő ezért,

s az Északi Széllel együtt lebeg

lelke majdan a Lét setétlő tengere felett.

Hold

Áramló vizeken

úszik a hold hidegen.

Erdőkön, tavakon

csend van és nyugalom.

Iszonyú, néma bút,

szívtépő-szomorút

súgnak a nádasok.

Felzokogok.

Küzdelem, semmivel

Azt mondják, hogy vagy.

Állítólag kezdettől fogva létezel.

Kiterjesztett szárnyakkal lebegsz, mint a galamb,

és jelen vagy mindenütt.

Én mindig kerestelek.

A kapucinusok között, Tatán;

a pleurococcusok között, mikroszkópom alatt, továbbá

a Kis Hitterjesztőben és a Szívújságban is.

Bizony nem mondhatnám, hogy megtaláltalak.

Pedig elmentem érted a Kölni Dómba és Afrikába is,

de nem voltál sem a csillagokban, sem az én szívemben,

különösképpen nem a kapucinusok között.

Vagy-e hát egyáltalán?

S ha vagy: milyen vagy? Valami hominida?

Szakállas, bölcs öreg, fehér hajú, ki hordasz kék ruhát?

Vagy őrült zsarnok, kozmikus gazember?

Kérdéseim koppanva nekiütődnek a semminek.

Felidéznélek magamnak: intézzük el egymás között.

Hiába a varázsszavak, minden,

túlságosan elrejtőztél, semhogy elhiggyelek.

Én bele szoktam nézni a haldoklók megtört szemébe,

s megfordítom a dolgokat: mi van hátuk mögött?

Sohasem te voltál, amiről azt gondoltam, biztosan te vagy;

most már ha lennél sem hiszem el. Mindegy.

Magad tehetsz róla, hogy kinevetlek;

hogy nem kell a mennyország, s az angyalzene.

Szégyenlem küzdelmeimet veled, hogy meggyötörtél,

hogy hitegettél – szélhámos! –, de én megbocsátok neked.

A megismerés határai

Hogy ott mi lesz, miképpen folytatódik

a még élve elkezdett borzalom,

ha majd a hús lerothad csontjainkról,

ha síri férgek falják agyvelőnk,

hogy akkor majd mily szervek közvetítik,

a meztelen csontok mily sejtjei,

a szűnhetetlen szenvedést, a kínt, a

lélekhíjas tetem fájdalmait:

ki nem mondhatja szó, sejtetni képét

nem tudja képlet. Büszke Értelem,

ki úgy alkottál, hogy hitben ne higgyek

s a sorsomba belekontárkodó

hatalmakat megvessem, Tiszta Ész, te,

ki éles, hideg fénnyel rávetülsz

legönfeledtebb perceimre is, ki

még elragadtatásaimba is,

oda is belopsz valami kegyetlen,

leleplező sugárt, hogy szemeim

érezzenek kéjt, ágyékom maradjon

világos, érzéki elmém legyen…

Teremtő Elme! száz nap robajával

tudsz-e dörgő ragyogást gyújtani,

ítéletnapi tündöklést agyamban,

egyetlen teljes pillanatra bár,

ha majd, örvénylő-nyirkos hangot adva,

az a rikoltó-hörgő rémalak

ránt le ágyára – egy világfölötti

percig villámod akkor homlokom

sziklái mögött a megismerésnek

utat hasít-e, hogy a szörnyeteg

maszk-nélküli arcába visszavágjam

halálomat, csak addig, míg tüzed

átizzítja lét s elmúlás határán

a rostok és a sejtek éjjelét;

vagy ez a nap lesz-e végső kudarcod,

a tehetetlen szellem szégyene,

midőn egy üres lárva diadallal

felröhög megaláztatásodon?

De ha kudarc, ha szégyen is, az ujjam

ne összekulcsolódjék mellemen:

úgy maradjon meg, ökölbeszorulva,

ahogy – végpercéig – visszaütött.

Ifjúság

Nem vagyunk egyedül. Mint a buvó patak

összeköt valami titkosan, és sosem

szűnő árama bő záporait közös

forrás fényköre ránk veti.

Mélyből felszakadó, kéreg alatti tűz,

mely táplál, növel és mozgat – örök parancs –

mindnyájunkat, akik egykoruak vagyunk,

óh, boldog, komoly ifjuság!

Bár nem társak a tér lapjain: egyikünk

Fokföldön vagy Athén archaikus fokán,

másikunk Budapest hajnali partjain,

vagy túl ősz habokon s tovább –

ez, testvér kötelék, összefon. Ifjuság,

legtisztább hatalom, szörnyeteg ágyunál,

véreb-védte határ aknamezőinél

s falnál százszor erősebb, te:

rólad zúgjon a szél! Nincs diadalmasabb

nálad. Győzni vidulsz, sarkad alá tiporsz

minden vén viperát, mert a jövő te vagy,

félelmes, szelid ifjuság.

Markod rejti a tőrt: tudja Bizánc. Szabad

országot karod óv, dönt meg alávalót;

rend, jog föld kerekén vágyadon áll-bukik,

épít, szegve szabályt, szived.

Ifjúság! fiatal s tenni tudó öreg

ifjúsága, kinek gondolatát, szavát

terror nem töri meg, gyúlj a világ szemén

fénnyé: lássa magát, ki lesz.

Esteledik, a pingvinek szomorúak

A Baktérítőn ismertem meg. Hűs majomkenyérfák

árnyékában. Ekvátor napja izzott fenn az ég

boltján. Orángután bukfencelt, vörös fenekét

mutatta nékünk. Boldog voltam. Szerelmesem ajkát,

mint kókuszdió édes nedvét, szívtam. Tigrisek

bámultak bennünket, farkuk behúzva. Kis kolibrik

a Béke zöld ágát dugták puskám csövébe. Új hit

sarjadt száraz szívemben.

Jaj, azóta más vizek

zúgnak körülöttem. A Tanganyika már csak messze

emlék. Szívünk is, jaj, kihűlt, merev, élettelen,

akár a jéghegyek az északsarki tengeren.

Mert most a zuzmók hazájában járok. Jegesmedve-

bundámból fagyosan figyelek. Fegyverem hideg

acélja szívemen. Előttem szürke pingvinek.

Forradalom

Élesítsd a szavad kardok pengéin. Az eszme

mint a szurony, csillanjék, jéghidegen fenyegetve.

Metsszen amit mondasz, szúrjon-vágjon, sebet osszon,

őrizd gyűlöleted jól, mint méhében az asszony

magzatát; ápold, növeld és percre se hallgass,

és fogad közé szorítsd, mint koncot a farkas.

Tartsd erősen igazságod. Harapj, legyen egyszer

pajzs, megoltalmazzon – másszor ártani fegyver.

Nyelved alatt bombák, kezedben tőr: hadirendben

álljon, rőt zászlóval a lázadás a szivedben.

Gyenge minden szó, ha nem fenyeget, ki ne mondd, ha

van köztük, amelyért nem jár a golyó s a bitófa.

Először lázadj! Ah, álljon a példa előtted:

mégis-győztes forradalom. A világ ma merő seb,

mégse kiméld, gyújtsd újjá, vágd bele körmödet, aztán

harsonázd a szót fülébe, előremutatván.

Hazatérés

Tengerek ősz mezein, hol a pásztor szél a sötétet

mindig a gálya előtt görgette, hol ég sose látszott,

hol reggelre a kétszersült eltűnt a kosárból

és a fedélzetmester Szent Gertrúdhoz esengett

patkány ellen, egér ellen, mert Kos hava volt, köd,

csizmát, bőrgombot pedig elrágtak sunyi szörnyek –

sziklák sípsora közt, Madagaszkártól a Magellán

szirtszorosig, mágneshegytől mágneshegyig, izzó

tűzövezetben, a Hoorn-fok örök viharában, ahol csak

Szent Eulália szűz, utazók őrangyala védett –

csorba szigetláncok fövenyén ismét, szakadatlan

jégzivatarban, hol ronggyá foszlott a vitorla,

hol megtébolyodott kvadráns, szextáns, kronométer:

ott is, igen, mindig Tefeléd fordult a delejtű.

Még később, Csádból Timbuktu felé, tevecsontok

tüskesövényétől kísért karavánutakon, hol

dél idején a higanyszál forrt árnyékban is, ámde

árny sehol (akkor volt a Fagyosszentek hete, Szervác) –

és a szavannákon, hol a zebrákról az utasnak

pusztai ménesek és rónák ötlöttek eszébe,

közben az Alföldről egy vers, fennhangon idézte,

(„I don’t understand” ámult angol vezetője) –

majd a Niger partján, ahol elkezdett fütyörészni:

Által mennék én a Tiszán ladikon, ladikon… de

dupla kinint rendelt a tapasztalt orvos azonnal –

Dél-Szenegálban utóbb, hol a Sorscsillag lobogása

vért, hadakat jósolt, országok megtöretését:

akkor is, ott is Rád gondolt vég nélkül a vándor.

Rád grönlandi sötét délben, sikló kutyaszánon,

fullasztó hóban, dermesztő sarki telekben,

mégis az Északi Fény útján, mégis föl, ameddig

bírni lehet – de sem öt földrész próbái, csodái,

sem szigetek buja képsora nem tudták a bolyongó

homlokcsontja mögül kínzott arcod kitörülni.

Annyi kaland és dermesztő szerelem, veszedelmek

és égő győzelmek után sómarta hajóját

irgalmas szelek így terelik révedbe, szülőföld.

Hogy, ha mi vár még rá, ezután itt várja. Beérvén

déli füvek párája helyett egy szalmakazallal,

dzsungel zöldje helyett egy járóföldnyi mezővel,

végre Vezuv, Himalája helyett egy vézna vigasszal:

egy sírhelynyi csupasz dombbal, mely ráborul egykor.

Félelem

I

Az iszonyú lesz. Azt nem éljük túl majd.

Mint zúzmara, ránk fagy a rémület.

Horgas körmében hetvenhét várost tart,

országokat morzsol szét a foga.

Szemében a téboly vörös és sárga

tüzeivel jön; nem lesz irgalom.

Égig csap kínunk és falvaink lángja,

bemászik kéményen és ablakon.

Kenyér helyett, fekete kötényében,

pestist és kolerát hoz, hogy együk.

Majd akkor sírhatunk! Csúszva – puhábban,

mint kígyó – testünkre tekeredik.

Hiába mondjuk: távoztasd el tőlünk,

Uram… Hol lesz már akkor isten és

a többi víg manó? ha majd a bőrünk

alá fecskendi mérgeit!

Mely védjen, olyan barlang, eltakarjon

odu, rejtek akkor nem lesz sehol.

Szemünkbe, izmainkba belekarmol,

aztán felrobbant, aztán a pokol.

Aztán megint csak a reménytelenség:

nekünk nem kellett! Mi a fekete

estéken nem így képzeltük! Nem erre

vártunk! Megvillan a szeme.

Egy szorítás… mázsás talpának könnyed

meglendítése… mint dermedt veréb

lehull a szó. Nagy, halálos, tömött

csendesség az üszkös romok között.

II

Én félek. Jaj, nagyon félek! Indáit

nyakam köré fonta a félelem.

Hogy így fojt, nem éreztem még idáig.

Nincs levegőm, mi lesz velem?

Jaj, nagyon félek; miért nincsen isten,

akinek elmondhatnám? És

senki, aki szeretne, miért nincsen?

Egyedüllétem éles, mint a kés.

Segítség! El kell veszni, meg kell

fulladni! Nincs remény.

Rohanok, mint az őrület, a széllel

versenyt, az éjszakában, a tömény

fák közt, a lemondás sivatagában

a rémület hátán. Óh, hol van egy

szilárd pont, ahol megvessem a lábam?

Ahol megkapaszkodjam szikla, hegy?

Mert félek, jaj, nagyon félek. Indáit

nyakam köré fonta a félelem.

Hogy így fojt, nem éreztem még idáig.

Nincs levegőm! Mi lesz velem?

Jaj, nagyon félek. Miért nincsen isten,

akinek elmondhatnám? És

senki, aki szeretne, miért nincsen?

Egyedüllétem éles, mint a kés.

Segítség! El kell veszni, meg kell

fulladni! Nincs remény.

Kétségbeesett vers

Szürke fellegek felett

lobognak baljós jelek.

Légy bolond, ha e bolond

világ megtébolyodott.

Légy szögletes, mint a nád,

fiatal, mint dédapád,

pihekönnyű, mint a vas,

szilárd, mint a szélkakas.

Sürgesd szent Szűz Máriát

új egekbe szállni át,

s Neptúnust, ki tengerek

véres habján hentereg.

Légy mindig a zavaros

élettel párhuzamos:

kiloccsan az agyvelő,

te leszel a nagymenő.

Aki vagy, aki leszel,

akit magadnak hiszel

s akinek hisz nőd – e négy

hajnalra egyik se légy.

Mert ki ment bennünket meg?

Oroszok vagy németek?

Barátságos rekviem?

Gyászfutballmérkőzés? Nem.

Állj ki hát a tetőre,

nincs más hátra, előre!

Balszerencse – véletlen:

az élet érthetetlen.

Józan ész, arcod lidérc.

Fénnyel mégis mért kisértsz?

Rég nem hozzád száll a dal,

szép arcod mocsárba csal.

Fuldokló felhők alatt

zöld penész: rothad a nap.

Csatazaj vagy csatacsend:

gyilkolni – most ez a rend.

Torkig ér az iszonyat.

Szeresd a vizilovat.

Inkább egy tigrist, mint egy

embert – minden már mindegy.

Aki voltál, akinek

tartanak az emberek

s aki lettél – megtagadd

estig mindhárom magad.

Hogy őrült e vers? Ne hidd.

A világ őrült meg itt.

Fegyverek és félelem:

ebben nincsen értelem.

Mentené egy nemzedék

már csak pőre életét,

de az így, Mindenható,

tovább nem vonszolható…

Aki hittél mostanig

s akit elhagyott a hit,

mindketten dermedjetek,

a föld megfertőztetett.

Megölték a józan észt –

ez a harag napja, nézd,

forr a gyűlölet, hadak

dúlják a városokat.

Nézd, hazánkat kifosztják!

Jaj, édes Magyarország!

Irgalmas Isten, ott fenn,

tekints ránk kegyelmesen.

1946

Cseberből vederbe

Bizony, cseberből vederbe estünk.

Az egyik tizenkilenc, a másik

egy híján húsz. A szegényt az ág is

húzza. Mikor lesz nyugalmas estünk?

Hosszú a Jóisten, a szalonna

rövid, rövid. Felkopik az állunk.

Jaj, férfi nincsen hát egy se nálunk?

Hogy kerülhettünk ilyen nyomorba?

Hajtsd le a fejed. Innét már tisztán

aligha tudsz kikerülni. Baj van,

hiába, csak az vagy, ami hajdan.

Minket elhagyott az Isten is már.

Bizony, cseberből vederbe estünk,

bizony, két szék közt pad alá estünk.

1946

Mártír

I

Ha megölnének, mily rossz lenne az!

Négyszögű börtönudvar. Homokzsákok.

Mereven, mint a szobor, két szakasz

katona. Bekötnék szemem, ne lássak.

Én látnék akkor is. Hideg csövek

mélyén alvó tizenkét halál várhat.

Érezve látnám. Állnék, mint cövek.

A nap kissé elborulna felettem.

Lent kigyúlna sárgán a gyűlölet.

Golyó? Bitófa? Megragadva ketten

középre tuszkolnának. A dobok

peregnének, mint az eső, fülemben.

Szemükben a kegyetlenség lobog,

szívükben a hideg elszántság, égve,

– látva érezném. Mint vízbe dobott

kő, felgyűrűzne még egyszer az élet.

Nem akarok meghalni még! Setét

denevérek csapnának fel az égre.

Egy angyal sírna s behunyná szemét.

II

De ha tüzes vassal tépnék ki nyelvem,

ha máglyára feszítenének is,

roncsolnának észbontó gyötrelemmel:

nincs olyan kín, mely kísértésbe visz,

olyan fenyegetés, mely kényszeríthet,

fájdalom, mely magam ellen hamis

szavakra készt. Hány elhangzott „Feszítsd meg!”,

hány fúlt bitón, hullt harcon áldozat,

szegződött kés toroknak, lándzsa szívnek,

győztes mégis az áldozat maradt.

Én büszkén nézek végzetem szemébe,

túlélnek majd a rám bízott szavak.

Erőm győzni rajtatok tán kevés, de

elviselni elég benneteket;

hős pribék, zsoldos nem fog látni félve.

Kínozzatok hát vitézül, lehet,

még nálatok a hatalom, a fegyver:

akkor se mondok mást, se nem teszek,

csak ami megegyezik a szívemmel.

1948

A túlsó parton

Nem vállalhatlak benneteket. Sajnos

nem mondhatok mást, csak szigorú „nem”-et.

Mögétek állok, nem közétek,

s oly egyenesen, akár egy roppant

felkiáltójel, ott leszek – áruló –,

bármit is tesztek, tetteitek mögött.

Az aggódás tizenkét méter

távlata védve feszül közöttünk.

Mint felhő, lassan, mint feketén az árny

kísérem boros lépteitek magam.

Mindíg együtt és mégsem egyek,

egyre utánatok, egyre messzebb.

A túlsó partra! Vágyam, a hív magány,

a túlsó partra hív. Sürü tengeren,

lidérces éjen át evezve,

óh, szabadon, szabadon, magammal!

Mert nem kelletek! Merre az én utam

vezet: két út közt mindig a harmadik.

S millió élet közt magányos

lesz az enyém, de enyém lesz mindig.

1948

Kutyáknak hegedű

Szerelmem, mint a villanydrót, oly hosszú volt, s akár

a kör négyszögesítése, olyan reménytelen.

Tehát – riadt apáca bálteremben – életem

csak elfutott, miként menekvő nyúl után agár.

Más céljaimmal sem vergődtem messzebbre. Ma már

elszállóban levő reményeimmel is alig

küzdök, hasonlóan, mint ájulással az, akit

rosszul gyilkoltak meg homályos betörők. Habár,

még meglehet, eldadogok néhány értelmesen

hangzó szót, mielőtt lezárom szám, aztán szemem,

aztán csikorogva megállok, rozzant autó…

Mert nincs remény. Az ember menthetetlen. Elfuló

szavam magam hallom csak. Verset írni annyi, mint

kutyáknak hegedülni. Éljetek törvény szerint.

Szerelem, alkonyatkor

Jég

De messze jársz is tőlem már. Emléked

szívemben lassan megcsendesedik.

Elhalkul, mint a távolodó léptek,

hideg vagyok, közömbös, hó esik.

A tél a szerelmemet összehúzza,

fel-feldobbansz bennem, de merre vagy,

nem sejtem már. Magányos lettem újra,

és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.

A múlt idő számban fanyar utóíz.

Fekete holló – szárnyal az idő.

Mint jégtáblákat ragad el futó víz,

úgy elsodródtál. Most már a tünő

napok között hiába keresnélek;

egyedüllétem mélyebb, mint a kút.

Magamban is elvesztettelek téged;

az éj sűrű. Magamból nincs kiút.

Hová vezetsz, óh, érzéktelenségem?

Keményebb, mint a kő, hová vezetsz?

Már túl mélyen a reménytelenségben,

és tőle túl messze vagyok. Nevetsz?

gúnyolódsz rajtam? Szürke jégtorlasszá

fagyott bennem s megvéd a fájdalom.

Körülkerítem magamat, védjen. Már

nincs, csak az éjszaka, mely rám hajol.

Az éjszaka! Körülvattáz a csend, és

fehéren betakar. Körmét lilán

mereszti a hideg. Megvillan, mint kés,

a homályban a félelem. Sivár,

sivár tájak és évek jönnek. Mostan

kellene erősnek lenni. Legyél

kemény. Már gyengeségeim lemostam.

Ez tán segít. Hideg vagyok, kemény.

Tar jégvirágos erdőkben bolyongok;

kígyó-magányom rám tekeredett.

Megkérdezném a fák közül kibomlott

szellőt, hogy magányosabban lehet?

Hogy ennél elhagyottabban lehet még?

Vad ordasok a társaim. A fán

gúnyos varjak. Nincs senkim! Este majd szép

ártatlan bárány lesz a vacsorám.

Séta

Sétáltunk a szélben. Hidegen

sivított az ősz a szivemen.

Az égen hószürke fellegek,

lent galamb galambot kergetett.

Vettünk két forintért sülttököt:

„Vágyam mindig téged üldözött.”

…Ment előttem lassan a fűben,

visszanézett galambszerűen.

Szent András napja volt, az ágak

csúcsán még levélzet, madárzat.

Átmentünk a hídon, a Dunán,

leültünk partjára azután.

Csináltunk papírból csónakot,

jött egy horgász, mondta: „Jó napot.”

Már szomorú voltam hét éve,

rákönyököltem a térdére.

„Feszület vagy, kín vagy, rögeszme,

keresztedre vagyok szögezve.”

Egy hajó az árral győzködött,

arcunkba csapta a gőzködöt.

Az ellentengernagy sajnálta:

„Itt úszunk, úszkálunk napszámra.”

Bezzeg a sirályok siettek:

„Rövid a nap.” Kezünk didergett.

„Jöjj, siessünk mi is, óh drága,

elvinnélek innét Rómába,

hol a pápa imádkozik ma,

vagy beülnénk vidám mozikba,

vagy ki a parkba, hol nyári fák

lombján csízek zengnek áriát,

s fülelnénk, hogy szól a térzene,

míg szívünk szerelmet érzene.

Vagy utaznánk ringó hintóban

Innsbruckon át inkognitóban

Párizsba, hol a filmrendezők

egymást gyilkolnák lábad előtt,

ámde te minden örömteli

órát velem vágynál tölteni,

s tennéd, hogy szám körül bűnjelek:

csókok rúzsnyomai gyűljenek.

Vagy – hol vitéz Roland hiába

szenvedett – jöjj Hollandiába,

ott vetsz majd tűzre, vonsz rám igát,

ismerem jól pirotechnikád!

Mert te vagy Alaszkám, Mexikóm,

s amit csak fölvesz a lexikon,

Kleopátrám, Kirkém, Thaiszom,

ha ölelsz, csókodat ha iszom:

ne légy hát Szabóné, Kovácsné,

maradj e varázsé, csodáké!”

– – – – – – – – –

„Holdfény, fogadkozás, könnyözön

nem olvaszthatja fel közönyöm.

Ki hallgat ma költeményeket?

Kezem egy belgyógyász kérte meg.

Vers nálam hiába dörömböl,

nem fogok kibújni bőrömből.

Udvarlóm hiába gúnyolod,

különben is, hagyd a blúzomat,

nem veled utazom Rómába –

de mért nem beszélünk prózába’?”

– – – – – – – – –

Csináltunk papírból csónakot,

elúszott a csónak, jó napot!

Sétáltunk a szélben. Árnyakat

űztünk. Menj. Vége. Megáldalak.

Kísértet

Nem tudlak elveszíteni,

visszajársz egyre bennem,

ismételt lángot szítani

szerelmeddel, szerelmem.

Újra és újra rám találsz,

nincs rejtek, hova bújjak,

elfojtsz, mint füst, mint lámpaláz

szorítja torkom ujjad.

Miféle szorítás, milyen

görcs ez, amellyel által-

karolsz? Elakasztod szivem

s borítsz szomorusággal?

Miféle bontó szenvedés,

mellyel látatlan kínzol?

Felelj, milyen méreg ez és

milyen kín? – inkvizítor!

Ah, mint az éhség, üldözöl,

rám kopognak kopóid,

hogy elfehérül az ököl,

a fog összekocódik;

mert nincs rejtek, rejtezzem el,

nincs erőm ellenállni,

irthatatlan burjánzol fel,

szellem! vagy bennem bármi;

kifeszítsz, elhatalmasodsz

rajtam – így már örökre,

zord légteredtől fulladok, s

kiáltok, halld, hörögve:

Nem tudlak elveszíteni,

visszajársz egyre bennem,

ismételt lángot szítani

szerelmeddel, szerelmem.

Három kép

1

Ültem a néma parton,

szél simogatta az arcom.

Jajongató nótáit húzta;

még sose voltam ilyen lusta.

Soha ilyen fáradt. De jó volt

hagyni, hogy összekócolt.

A folyó hűsen, hűen, halkan

nyalogatta a talpam.

S én áztattam a lábam

ebben a hideg lében.

2

Mily könnyű is volt ennyire

nem gondolni semmire.

Csend itt is… ott is… amott, messzebb;

csend, minden zene közt a legszebb.

A szél sírása csupa panasz.

Felzsongott bennem három szakasz

egy versből. De nem volt nálam ceruza,

így hát nem írtam le soha.

3

Közben az este rám szakadt,

néztem a bársonyos árnyakat.

Árny árnyat űzött, kergetett;

éhes lettem szerfelett.

Éhesen, álmosan, halkan

kutyámnak szólni akartam.

De láttam, alszik csendesen,

eszembe jutott alvó kedvesem.

És tolult hullámhegyre hegy:

szeret? nem szeret? Egyre megy.

Külvárosi éjszaka

Sikátor

Szomorú utcákban járok,

jönnek mindenféle lányok;

az egyiknek a ruhája,

másiknak a lelke sárga.

Lesz vajon még életemben,

ki nem néz rám félelemmel?

Halk-kék ablakok lobognak,

de a szívem összeborzad.

Ifjan ki ölelni vágytam

minden szépet e világban,

napjaim még el se múltak,

megismertem minden rútat.

Mert balsorsom szenvedésre,

dobott kínok tengerébe:

a szerelem, mint a szappan,

kicsúszott kezemből abban.

Lángoló utcákban járok,

jönnek mindenféle lányok;

nézem őket, válogatom –

egyszer végleg abbahagyom.

Szélben

1

A szélben a házak

az út mentén fáznak.

Jó volna, ha este

valaki szeretne.

Nem ily magányosan

szerte a városban.

2

A felhők az égen

talpig feketében.

Bevonják a mennyet,

jaj, most hová menjek?

A kutyák csaholnak,

meghalok maholnap.

3

Köd van. Az éj nyirkos.

Indul a kéjgyilkos.

Összehúzza sötét

ívű szemöldökét.

Szürke égi vásznak

közt varjak cikáznak.

Szerelem, alkonyatkor

1

Ezt soha el nem feledem.

– Bíborra, kékre festett nyár volt,

s elektromos ívfénnyel lángolt

a szívemben a szerelem.

Kéz a kézben sétáltunk ketten,

még soha-soha nem szerettem,

még senkit eddig oly nagyon;

azóta sem, pedig de régen,

de rég jártunk azon a réten,

két napja már, óh, istenem…

2

Múzsa, segíts, vezesd te tollam,

hogy amit láttunk, elsoroljam,

kedveltem mindig stílusod.

A halastóval kezdd. Tehát:

pontyok, csukák.

Hogy forr a mély a víz nyugodt

színe alatt, nem ismert

mélye hogy forr a szívnek!

De kint még csend; álmatagon

borzong a zöld nád a tavon,

míg föl nem vonja görbe

íján a mennynek fénysugár

nyilát az Ámor délután,

hogy szívünkbe röpítse:

az a nap már mellünkben ég,

két szíven seb, vörös pecsét,

s két egymást kereső ajak

ívén megáll a pillanat.

3

A fényes, izgatott akácfák

levelüket arcunkba hintik.

Morgensternt idézek s Karinthyt.

Ő meg Chopint dúdolva lassan,

érzéssel (bár sántít a dallam),

a járt útról letér velem.

Bújunk, bolyongunk végtelen

földeken át és réteken,

bozóttal buja tereken,

hol

szívünk majdhogynem hallhatóan

dobolja, zúgja: szerelem.

S: Óh, jaj, leszünk-e boldogok?

Bár fáradtságtól is dobog.

Határtalan, szabad határ,

nálunk nélkül milyen sivár

volnál!

De fenn sereg madár

– kacsák-e? fecskék? nem tudom –

húz a nádas felé. Mi lent

botladozunk, egymásba veszve;

előbb ő dőlt karomra, karján

most én vergődök át a lankán,

majd föl kétméteres hegyekre,

szitakötőt, lepkéket hajtván,

faggatva százszor is: „Szeretsz-e?”

Így nem jutunk túl messzire.

Fáradtan csukladoz a térdem,

neki pedig, ijedten érzem,

száznegyvenet ver a szive.

Tehát megállunk sebtibe’

a csonka jegenye alatt

(mely száraz ágát égre tárván,

tán száz év óta áll ott árván),

s szemlélődünk, míg elszalad

az Ismeretlen Cél felé

négy-öt vonat.

„Oly érthetetlen minden érzelem –

kezdem később, de aztán prózaibb

hangon, halkan megkérdezem –

Mondd, édesem,

otthon biztos nem sejtik ezt

a nagy szerelmet, mely szived

szívemhez fűzi?” „Nem, nem!” –

nyugtat meg ünnepélyesen.

Hat óra negyven.

4

Emlékszem néhány csókra még,

s utánuk a következőkre:

két virággal hímes mezőre,

s hogy narancsszínű lett az ég.

Aztán dűlők szürkés porára,

aztán villanypóznák sorára.

Aztán egy völgyre s egy patakra,

a vízben békákra, halakra.

Majd avartűzre, mely lobogva

égett és négy konzervdobozra.

Majd – mint rablót, kit kaptak tetten –

láttunk nyulakat futni ketten.

Verebeket is eleget

s az úton egy holt egeret.

Odább néhány varjú kerengve

ránk károgott: Múlik a nyár!

De legszebb volt a naplemente.

5

A naplemente épp olyan volt,

mint egy nagyon jól sikerült

giccs, melyről később kiderült,

inkább Monet-utánzat.

Így:

Képzelj el egy halvány hegyet.

Akvarell, sok vízzel kevert

kékkel festve. Feléje kék út

vezet,

húzódva hosszan, délnyugatra,

amelyre rézsút

harmincöt fok szögben vetíti

haldokló sugarát a nap.

(Óh, illanó, szent pillanat!)

A kékben alvó hegy fölött,

mint csipkefodrú függönyök,

a felhők épp úgy függenek.

Széleik lent aranyszinűek,

úgy, hogy nagyon valószinűnek

tartom: mi akkor, ott

magából a mennyországból

láttunk meg egy nagy darabot.

Szemem már ennyi fényre tompa.

Ő – elmelankólikusodva –

csak ül. Imádja a napot.

Mellette én, imádva őt is,

ölelve derekát szorosan:

közben a színek bíborosan

váltják egymást arcán a naptól.

(Bár, sejtem, nemcsak attól.)

Ilyen körülbelül e kép.

6

Dicső természetrajz! De szép,

de szép is néha, estelente,

a naplemente.

De nagyszerű is

elábrándozni halk szinekkel,

így, összedobbanó szivekkel,

így üldögélni hallgatag,

út mentén, parton, fák alatt,

s érezni, amint átitat,

valami imaféle, szent,

nagy, csendes-boldog áhitat.

7

Két napja már, óh, istenem!

De rég jártunk azon a réten.

Azóta sem.

Pedig de régen,

pedig még senkit oly nagyon,

még soha-soha nem szerettem.

Kéz a kézben sétáltunk ketten.

A szívemben a szerelem

elektromos ívfénnyel lángolt.

Bíborra, kékre festett nyár volt.

1944. szeptember

Játék

Boszorkány

Az álom függönye mögött

e kék hajnali órán

törli a bőrére tapadt

holdfényt egy szép boszorkány.

Űzöm hét napja a tavon,

de ő – köd, pára, felleg:

míg megragadom, változik

vízzé és nyakig ellep.

Éj vagyok? Rámhajnalodik.

Beragyogom? Kilobban.

– Ne fuss, feltündököltelek,

így sem fonhatsz be jobban!

Lidérc? Tündér? Nem is tudom.

Csobban a vízsodorba.

Ha kővel meghajítom, ő

mint csókot visszadobja.

Remeg a tó fölött az ég,

sás, nád zászlója lebben.

– Hogyha sötét lesz, jól vigyázz,

kés leszek a szivedben!

Hangok a kertben

Itt van az éj! Csörög a patak a ködben,

fák susogó levele legyezi. Zöld

álmok iramlanak a buja bokorban,

májusi rém-had üli meg a tetőt.

Két kisegér fut a paradicsom-ágyban,

egyet a macska bekap elevenen.

Észre se véve megy egyedül az első;

ágon az alma didereg: „Iszonyú!”

Füst szaga száll fanyarul a levegőben,

kintfeledett kanyarog a gumicső,

alszik amott a kavicson a gereblye…

ámde beszéd nesze kerekedik. A!

„Ejha – kiált föl a bagoly a diófán –

furcsa, de füstöl a cica feneke!”

„Az csak a farka, mi kijön a cicából,

ostoba!” – szól dühösen a denevér.

Hullik a rózsa. Sose jön el a reggel?

Könnyes a pázsit, a lugas, a faház:

Éva, ha este megemelik a szoknyád,

térded a szél körülöleli – vigyázz!

Ódon ballada

Filemile lugasban

bájzengzetet hangicsál.

Halavány lyány el-mereng

bánatdúlta hanginál.

Orczáján könyü tsorog,

keblében lángérzemény,

mig lovagja kérleli:

„Ah, drága lyány, légy enyém!”

A’ lágy czipruslombokat

lebke szellet lengeti.

Ő igy sohajt suttogón:

„Ősz atyám nem engedi…”

„Hajh, kegyetlen sors – kiált

szívtépőn a’ dalia –,

akkor mást nem tehetünk:

meg kell neki halnia!”

Holdfénysütés ömledez,

és a’ lombon át-hatol.

’S szólla a’ lyány: „Illyenképp

mégugyse nem birhatol.”

Ám az ifju közbe vág:

„Uram Isten, légy velünk,

mert igy, éltünkben ha nem,

halálban egyesűlünk!”

’S át öleli öt, ’kinek

tűzajka csókra kinyill –

(Most e bájkör még karok

repkényéből font idyll.)

Kél azomban a’ vitéz,

’s enn-kardjába bele dül,

jaj ne’kül ’s az estvélyben

tsak eggy prütsök hegedül.

Lyány hó keble meg-remeg,

de könyűkre nem fakad.

Szűjéhez kap reszketőn,

szűjéhez, melly meg-hasad,

’s rá borul az ifjura,

a’ki magát meg-ölé,

mert, mivel kit szeretett,

oh, nem lehetett övé.

Ablak

Még meddig ostromoljalak?

Égjek el ablakod alatt?

Nyiss ajtót már, de tüstént!

Ha nem, szívhatsz be füstként.

Mint pernye, ragacsos korom,

száradó ruhád befogom;

fehér ingedre tapadok,

ha mosolyod megtagadod.

Hiába is mustrálgatod

ál-közönnyel muskátlidat,

látom, nem vagy boldog te sem:

mégse engedsz segítenem?

Ily büntetést kiróni rám!

Viseld már el iróniám.

Ki téged legjobban szeret,

ahhoz vagy legkegyetlenebb?

Hány elvillan minden haszon

nélkül mosoly szép ajkadon;

hány mihasznára ráveted

tízszer, százszor egy nap szemed!

Azok tán észre sem veszik,

engem ragadna mennyekig;

csak egyetlen mosolyodat,

azt add – légy nálam okosabb…

Párbeszéd

– Eljöttem hozzád. Itt vagyok. Bocsáss meg.

Kicsit bolond voltam, mikor elhagytalak.

A percek rám merednek, mint üres falak,

és átszúr a vágyam. Zsákot hegyes szeg.

– Nem gondoltam volna, hogy visszajöjj, sosem.

Megvallhatom, kissé zavarba hoztál.

Miért jöttél? Eredj, őrültség. Most már

későn van. Lehet ezt? Nem hiszek semmiben.

– Én voltam a hibás. – Ne kérdezzük, ki volt?

– Szeretlek. – Sajnos, nem tudlak szeretni.

– Emléked fullánkja bennem van. – Vesd ki!

– Jól van, megyek. De magányodban felsikolt

vágyad még utánam. – Hiába, jól tudom,

de engem nem válthat meg, csak a fájdalom.

Béka

Hideg voltál hozzám, akár a béka.

Mezítelen testeden, mint a sínen,

reménytelen feküdtem. Szürke, hűvös

derengéssel borult fölénk a hajnal.

Hóvá dermedt vállunk alatt a párna.

Kemény jégcsapok lógtak a hajadból.

Fehér fénnyel világított, és sárgán

leült fejed mellé a haldokló hold.

Mereven feküdtél; egyenesebben,

mint vonalzó. Lélegzetvisszafojtva

a jégszekrény lehunyt szemed figyelte.

Szerelmünk fölött – szélből szőtte árnyék –

a halál, zöld színével; és penészes

és mozdulatlan volt. És úgy keringett.

Iker-szonett

Júra

Mindig téged szerettelek. A gömbölyű

idő mélységes kútjában, mikor nem is

léteztél még, téged szerettelek. Mikor

csillámpalán hasaltam – brontosaurus –

s talán tengeri liliom voltál, koráll

vagy krokodil, téged, téged szerettelek:

a tűlevelű erdőkben kígyó-puhán

ott éltél bennem meghatározatlanul.

Szerelmem ötszázmillió éves. Ha majd

páfrányok és zsurlók között csupasz csigák

és félgyíkok tanyáznak ismét, akkor is:

nehéz nikkel fénnyel szerelmem ott lebeg,

mivel régebbi, mint a létünk, és mivel

mikor nem is léteztél még, szerettelek.

Ugyanaz, másképp

A tenger mozdulatlan, mint a gránit.

Nehéz nikkel fénnyel vakít a nap.

Bronto- s dinosaurus lábak alatt

a csillámpala lassan szertemállik.

Páfrány, zsurló közt repülőgyík ásít,

százezer év nem több, egy pillanat,

tüskésbőrű csúszómászó szalad,

hátán radiolárius világít.

Porfir, melafir, dolomit és márga

fölös mennyiségben található,

úgyszintén gránit, gneisz és kálisó:

Jer, óh, szívemre ősrákom, te drága,

ötszázmillió év, s kebleidért

megőrülök, combodért, szájadért!

Esti ima

Légy ma párnám és takaróm. Didergek.

Bárgyu volt a nap, hideg, émelyítő.

Fedj be, védj meg, hadd bujok úgy szivedre,

mintha fiad, nem

kedvesed lennék. Koszorúzz karoddal,

fojts, folyondárom, levegőt se kapjak;

légy komoly mégis: ne gyönyört, ne vágyat –

adj nyugodalmat.

Úgy csavargattak sunyi kóklerok, mint

rádiógombot, gonoszúl, egész nap.

Hol találjak mást, aki tudja hullám-

hosszamat, édes?

Elvadítottak. Szelidíts meg, oldj fel

kínzatásomból. De szavam ne kívánd,

jobb, ha nem faggatsz. Remegek, csikorgok,

fájna beszélni.

Bár lehetnék – tedd, legyek – én a gyengébb,

fáj a gyötrelmes tudat, őröl, éget,

oltsd ki! Hagyd, haljon meg a férfi bennem

erre az estre.

Nézd, gyerek lettem, kit ijeszt az árny is:

képzelődik, fél az üres szobában,

ámde csontrácsán a fogaknak egy hang,

annyi se tör ki.

Gyújts világot, szítsd a szenet, melengess,

szép szemed gyújtsd fel, szelid éji lámpám,

szörnyeim hitvány seregét derűddel

– dermedek – űzd szét.

Csak te menthetsz meg. Melegíts, borítsd rám

testedet, lepj el puha csókjaiddal,

s óva ringass át az időtlen álmok

szürke vizére.

December

Este kilenc. Odakünn őrjöngő tél. Jeges ökle

zúzza, repeszti szobánk zárt zsalugátereit.

Rém-alakok villognak a hó tükrében, az éles

kristályrácsokon át száz eszelős szem üvölt.

Itt készül valami! S szél csap le megint az ereszre,

kürtőn, kályhacsövön törne be, csúszna közénk.

Ámde szobánk vörös izzásban. Lángot vet a kályha,

lángot az ágy, amelyen – két szerető – heverünk.

Tél helyet itt hol lelne, hová rejtőzne pehelynyi

langyosság? A közöny hűvöse nem hat ide.

Itt a tüzet tűz szítja, zsarátra zsarát borul, itt fény

fényt szül, a vágy vágyat, nem lohad éhe soha.

Vijjog a szél makacsul, megcsördül a szélkakas érces

hangja, gerincünkkel halljuk, ahogy csikorog.

Én mondom, mire harmadszor hallod nyikorogni,

megtagadok mindent, holnapomat – hitemet,

csak téged nem. Ugyan fölszívni a szem tud-e szebbet

létünk rajzaiból, mint e kebel vonalát,

bordák boltívét? a rakéta gyönyör futamának

mennyei csóváját csillagok ezre között?

Lámpa nem ég, de a kályhában ropogó fahasábtól

tündöklik takarónk, rőt lobogásban a szék,

és a ruháink is szétszórva a szőnyegen; úszik

néma szobánk vörheny ködben az éj vizein.

Már nem a szó: az öt érzék önt formába szerelmet

s tart meg, ameddig a vér forrni tud, ütni a szív.

Ajkat ajak sebesít, ölelés ölelésbe fonódik –

másodszor csikorog fenn a tetőn a kakas.

Hallgat a száj, a gerinc zeng itt, csípő, boka suttog,

váll, izom, ágyék, comb költik örök dalukat.

Tűzeleven, sóvár anatómia! Villamosáram

ráz csigolyát, ideget és mar a húsba vadul.

Tárul az örvények legmélye – kakas, kakas! – indul

útnak a fekhely, a test érteni kezdi magát.

Még egy perc s az a tűz – a tudás tüze – szétcsap ölünkből,

szétcsap a könyvek közt, füstöl a függöny, a fal,

égnek a bútorok is, szikrák törnek ki hajunkból –

harmadszor csikorog fenn a tetőn a kakas:

íme helyünkön most lángoszlop támad, a holdig,

ott suhanunk – eggyé égve – a menny mezein.

Idők parazsa

Írás a porban

Mint puha földön lánctalpak nyoma –

– – – – – – – – – – –

mint puha alsókarba égetett kék

lágerszámjegy, olyan mély, Mária,

olyan éles bennem ma is az emlék.

Futnék tőle – nagyon fáj – de hova?

Ki tudná feledni első szerelmét?

Tűnt hang suttog a mélyben, zúg a falban;

kér, kérdez, korhol. Elnémíthatatlan.

A kezdet – pázsit, part, patak – sötétlő

háttér előtt még csupa fény. Padon,

sövényen harmat. És ahogy a fény nő,

megvillan szemben egy vízimalom.

Die schöne Müllerin! Az elbeszélő

fél: nagyon is romantikus, nagyon

alt-Wien idillt fest. Hagyj el, kék virág,

ne helyzetdalt, írjunk elégiát.

Ámbár ide valami tiszta dallam,

egyszerű és nyájas kép illenék.

Izzó parázson lép a láb (alattam

zöld láp sziszeg), de fent boltíves ég;

lent is az ég, a szélfehér patakban,

hogy tovább fessem álmunk színterét –

Sehnsucht és Ungeduld, még semmi bánat,

az égen az ősz csodája varázslott.

Micsoda nap volt! Az akvamarinkék

párában hogy próbálták mennyei

légtornászmutatványukat a cinkék,

– s pintyek, szajkók marionettjei! –

Majd lángvörös, tűzsárga szárnyak ismét,

csiviteléssel volt a kert teli.

Borókabokrok ágán, cser-tetőknek

legcsúcsán csuszkák, csízek kergetődztek.

Ezt szerettem, a gesztenyék, a nyárfák

biztonságát, lombjuk bölcs mosolyát,

a levelek koreográfiáját,

ahogy boldog tánccal suhogtak át

a halálba, s a rigókat a hárs-ág

hintáján, ahogy rám szóltak: tovább!

S meg-megvártak hátán a kerti padnak,

ha énekükkel délre eltikkadtak.

Szépségével az ég a pusztulásnak

nemet mondani talán így akart;

hős bokrok, merész gyümölcsök tusáztak

s arattak itt napra-nap diadalt,

s a fák angyalai, a legcsudásabb,

legrettenthetetlenebb madarak:

harkályok, gerlék, gébicsek, melyek

örökre már Téged jelentenek.

Ha lombokról, madarakról beszélek,

Neked mondom most is, mint hajdanán;

röptük írásjeleit csak Te érted,

és mintha már fölém is hajlanál;

de boldogságából az elme ébred,

nincs zöld madár többé az almafán.

Álom volt? Visszamérgezett az álom,

megráncosodott bennem ifjúságom.

Futni Hozzád, bolyongani azonban

a Zala-part földútjain Veled,

vagy hallgatni, hogy’ zúgnak a malomban

a búza- s rozs-őrlő szerkezetek;

ülni szobádban, magyarázva hosszan

történelmet, morált, költészetet:

ezért, bármily pokol várt ránk a végén,

minden szennyével százszor újraélném.

De mégegyszer a malom. Voltaképpen

poros, kopár műmalom volt, noha

szorgos habok sodra hajtotta régen,

azért is épült oda, ahova.

Szemem lobogni látta lángfehéren

mégis, mert lett vágyaim otthona;

elsűllyedt szavaidat vízimalmok

zúgják tovább, habján viharzik arcod.

Régi udvarház állt egy fűzfa barnás

árnyában ott, a malomgát mögött,

– zsindelytetős, kőlépcsős, faverandás –

ablaka mindig lefüggönyözött;

zsidó család, e part gazdái lakták s

Valaki, tudtam, várt: mikor jövök?

Apa-anya gyengéd iróniája

ügyelt a világmegváltó diákra.

A teremtő Természet a kamaszba,

aki voltam, ép elmét ültetett.

A hit lágy vigaszát azt megtagadta,

adott annál több kételyt hit helyett.

Homályos templomok hideg unalma

térdem imára sose törte meg.

Túlzottan az anyag terméke voltam,

hogysem higgyek jóistenben-koboldban.

Boldog, ki vallja: lelkekben-szivekben

a transzcendens öröktől ott lobog;

én eredendően voltam hitetlen,

amióta agyam gondolkodott.

Tudtam, ki jól tud kételkedni (s ennen

magában is), nem szolgál zsarnokot,

bűvölni azt zsarnok eszmék se fogják,

az megveti e földön is a dogmát.

Az a ház az egyenruhás világban

Európa s a szabadság volt nekem.

Gótbetűs könyvek villogtak vidáman

polcokon, székeken, szekrényeken:

Schiller, akihez iskolába jártam,

Storm, kire ott nyílt először szemem –

német borra hol is lelt volna szomjam,

mint magyar zsidók közt egy vén malomban?

Akkor már írtam drámát, verseket,

vegyült bennük békén Kleist, Nietzsche, Goethe;

élményt kínált bőven a képzelet,

formát a lélek önbizalma-gőgje.

Versem azért bátran lángolt s epedt,

sejtetve, hogy – jenseits von Gut und Böse –

átélt néhány oly vihart e kebel,

amilyent se Grillparzer, se Hebbel.

Kedves, sznob ifjúság! Naiv-merészen

megvetni a balga kor bűneit,

lépten-nyomon hirdetve, véleményem

közerkölcsre, szokásra nem tekint;

mutatni aztán esszén, költeményen,

egy mai Heine min hevülne itt.

Csodáltak ámuló lány-szívek: „Erre

Babits is (vagy Tóth? mindegy) büszke lenne.”

De így valahogy nő s eszmél a szellem,

elődök arca közt így keresi

– túl kényszer napján, vágyban, szerelemben –

saját arcát s mi rajta egyedi.

Mer-e lázadni majd béklyói ellen:

itt válik el, sorsa nyújt-e neki

célt s rá reményt, vagy szolga lesz-e végül.

– Nekem Te kínáltad magad reményül.

Mily csábítón tornyoztál könyvre könyvet,

hogy biztatott sugárzó homlokod,

fölinni minden cseppjét a gyönyörnek:

ez a gyönyör Veled boldogodott.

Mi széthulló volt bennem, megkötötted,

azt szítottad, mi büszke volt, konok.

Rajongásod nevelt. Felhőtlen ég, Te,

mily füstbe fúlt fényed, miféle télbe?

Mert jött a tél, folyókra jég feszült fel,

dértől zörgött künn a szomoru sás,

kéményekből kelt égre néma füstjel,

fázott mezsgyénk, a kákás-nádbugás;

az újságokban öklömnyi betűkkel

csupa Győzelmes Visszavonulás –

egyre riadtabbak, hallgatagabbak

lettek sétáink partján a pataknak.

Már vágtattak a hónapok. A drága

színek, a Reclam- s Insel-könyvsorok

bordás gerincén az arany, a sárga,

mind bőszebben, zordabbul villogott:

egyenruhán rangjelzés ferde sávja.

Zongorád is (A gyűlölt szín!) kopott,

sötét koporsóként vetült a falra.

– Két vergődő, komoly szív felkavarva.

Márciusban Schubertre még figyeltünk.

A-dúr szonáta: fisz-moll szellemek

vándor-dala a köd habján felettünk,

andantino, a Kórus fellebeg,

a fájdalom marad csak, hangjuk eltűnt…

Félbehagyom. Ajtó, ablak remeg –

ének az úton most másféle harsog:

német csizmák verik lent rá a marsot.

Láttam a megaláztatást! A drága

színek… igen, ez lett A drága szín,

kabátodon csillag: iszonyú, sárga

csillag vezérelt már – wohin, wohin?

És többé nem ismert barát barátra,

rokon rokonra, ölt ismét Kain.

„Húzzunk – hörgött a csőcselék – magasra,

húzzunk minden zsidót a lámpavasra!”

Én nem mondottam soha teneked,

hogy szeretlek. Bent forrhat ez a szóban?

Sosem szorítottam úgy a kezed,

s ajkad fölé csókra sosem hajoltam:

két kéz, csók, mondd, ehhez elég lehet?

Gyáva voltam? Tizenhét éves voltam,

élet, szent fény akkor a szerelem.

Ne haragudj rám ezért, kedvesem.

De most, csengő hangon, a semmi fátylán,

iszonyú évek éjszakáin át,

elkiáltom, hogy szerettelek, drágám,

védjen e szó, győzze le a halált;

zendítse meg közöttünk, messzeszállván,

a reménytelenség rideg falát:

ha tiszta és igaz maradt szavam,

tisztaságodtól lett homálytalan.

Aztán puskatus, aztán vagonok.

(Grünhut doktort elsiratta titokban

Kissné. „A többiért nem kár!” Zokog.

Könnye nyilas pártjelvényére csorran…)

Zuhanó testek nyoma, lábnyomok

jelei a földön. Írás a porban:

eső eláztatná, szél felsöpörné.

– Az isten sem törölheti ki többé.

Elhurcoltak. Hajlékony derekad

szöges drótok s kőfalak közé törték.

Revolvercső követte a nyakad,

mozdulatod vakító villanykörték.

Elektromos áram őrzött. A vad

önkény kovácsolt bokád köré törvényt.

Harminc dekagramm kenyéren, tizen-

két dekagramm répán éltél s vizen.

Folytassam? A föld megpenészedett,

és borította zöld penész a földet;

nem segítettek csodafegyverek:

az Ítélet villámai dörögtek.

„Nem tart soká!” – súgták hátunk megett

a bénák, a vakok, ha visszajöttek.

De bombák nyíltak a réten virágok

helyett s embert himbáltak a faágak.

– – – – – – – – – – –

Mi ez? Miféle fagy dermeszt? Miféle

otromba csend emel körém falat?

Milyen vak közöny ítél szenvedésre?

Hajoljak meg? Különben így marad?

Akkor a csend. A csend emel a fénybe.

Senkik nekem ne irgalmazzanak.

– Mint hold az égre, úgy emelkedik

sötét szívem tündöklő szívedig.

A Pokol tornácán

I

Trombita fulladozik gyötrőn, autók iramodnak,

ágyúktól, hadigépektől feketéllik a főút.

Ily karaván e helyen sose járt, sziven ütve csodáljuk:

felfokozott élet (rohanás), minthogyha a város

élni sietne, amíg lehet élni sietni. A mozgás

mértani reflexét átadja baromnak az ember,

törnek előre, de nem tudják, mi felé; dideregnek,

s nem jut eszükbe, mitől. A világ vibrál, csupa lárma:

mozdul a holt, föltámad a gép, föltámad a föld is,

lázbetegen dobog, és együtt reszketnek a házak

ablakai feszülő bőrével a lónak. A mennyből

ólmos eső puha permete hull, mialatt szakadatlan

aknavetőtűztől hajnallik a vörhenyes égalj.

S maszlagos eszme terelt katonák szürkén menetelnek,

hosszan a végtelen út mentén – morituri salutant –,

nyög csatakos csizmáik alatt a keményre fagyott föld.

S csattog az út, pillájuk alól kín kék fagya dermeszt,

nyers szivük összedobog, ha vezényszó pattan, az öklük

ölni parancsra szorul puskájuk agyán. Kebelükben

éhkeselyűként ott a halál. Már nincs joguk élni,

halni csupán. „Links um, rechts um…” Kopogó szeme, nézd csak,

egy Zugsführernek hízott ökrén hogyan áll meg,

míg neki társzekerét sanyarún vonszolni segíti.

II

Feldübörög két romház közt egy tank. Elefántok

mása. Könyörtelen ágyucsövét – ormány – szimatolva

nyújtja előre előbb, aztán gördíti utána

csak meredek testét. Nyihogó lovak és sebesültek

s várakozó málhásszekerek sora közt jut előre.

Most csap az első bomba, nem is túl távol, az útra,

jajszavak és miatyánk keveredve zihálnak az égig.

Egy kapualjba futok. Fiatal tizedes hasal arrább;

összeakad pár másodpercre szemünk. Tenyerével

végigoson bajuszán, ekkor robban föl az akna,

szinte fejünk mellett. Sár és kövek és vakolat hull.

„B…..on a k..va uristen!” – szól. Odanézek. A vére

kis tóvá sürüsül. Szeme már üveges. Tovalebbent

lelke is ajkáról az utolsó szóval.

III

A járdán

lépdelek ismét, hol félőrült férfiak és nők

nyája nyomul, s a halál feketén viharos riadót ver.

Mert már leggyakoribb életformánk a halál lett,

s vágy annál, hogy együnk valamit, messzebbre nem ér el.

Jaj, hol az ember? az emberiség? hol az emberiesség?

már csupa bűn a világ, vér dől, és forradalom zúg.

Már csupa bűn a világ, jaj, hát ez a Cél? ez az Eszme?

vagy hozzá ez az út? Eszelős vénlány feleletként

dühteli sírással felüvölt. Lángolnak a házak,

tompa morajlással falak omlanak össze. Az égre

füst meredek nyila reppen föl, fenn csúcsa kibomlik,

emberi had, patkánysokaság tör elő. Az ovóhely

fáradtan meginog nagy terhétől az időknek,

agg paloták végigdőlnek kimerülten a téren.

Szál villanydróton savanyúan fenn kuporogva,

zöld papagáj pislog le reánk. Ha csitulnak a tankok,

síri-rekedt hangján tüstént megszólal: „Anyuskám,

add a piciny szád!” Vagy: „Tessék beljebb, gyerekek!” Vagy:

„Hölgyeim és uraim, jó reggelt.” Átrepül egy más

drótvezetékre: „Na jó reggelt, kelj már!” Alig élő

nagymama bűntudatos, csenevész hangon csalogatja.

IV

Lesz vajon új élet? Lesz itt még rend a romokban?

s Béke, Egyenlőség: jaj, nem propaganda ez is csak?

Emberi műveltség! ajakam mily torzan idéz itt:

önmagad ölted meg. Felhőin hasra feküdve,

szenvtelenül, süketen szemlél bennünket az isten.

Régi dicsőségünk! hova lettél? Éji homály fed.

Férfikat énekelek? Fáradtan várok a járdán.

V

Tombol a vad csata künn, itt van már, itt a határban,

baljós árnyat vet bosszúvágyóan a végzet.

Kedvesem, add a kezed, pár percre zavard el az árnyat,

napjaim oly rövidek, rövid és tovavillan az élet.

Add a kezed meg a szád, símulj hozzám szorosabban,

hogy ragyogón a gyönyör rajtunk átcsapva, hanyatló

életemet néhány perccel megtoldja. Szilárdan

tarts. A halál hökkenjen meg. Ha jön, észre se vesszük,

vértelen álom lesz egymás keblén. De utolszor

még magasuljon föl, mielőtt beleveszne az éjbe,

bíboran és zölden – tűzár – felhőkig a vágyunk!

Mert a kis érzelmességek végükre jutottak,

most az erőszak ver dobján recsegő riadókat:

szörnyü jelen! jövel, áldozzunk fel a csalfa jövőért,

tán a szabadságért, tán új önkény iszonyáért.

VI

Zöld papagájunkat, melyről volt szólni szerencsénk,

vajh, ki feledte? Pedig történt ott érdekesebb is.

Míg repülőgépek dübörögtek az égi mezőkön,

míg a hegyen s a fasor végén robbantak az aknák,

s lengtek a szélben a ház tetején, táncolva-repesve,

büszke vörös lobogók, amelyek támadtak a tűzből:

láttam az udvar sarkában báró Bede Pálnét,

egy porolóra hajolt finoman, szoknyája nyakában,

Varga, az őrmester, magasult, átfogva, mögötte,

s míg a golyók hulltak, cserepek törtek körülöttük,

ők – a világra vakon – daliás szerelembe vegyültek.

VII

Engem a könyvek tartottak rabláncukon eddig,

klasszikusok közt nőttem fel, komolyan sose hittem

ily dagadó-barbár erejében az indulatoknak.

Látni se láttam még, képzelni se tudtam, az ösztön

így is előtörhet. Míg itt a szemembe nem izzott.

Zöldes aszalvány volt a hiéna Kovács ravasz arca,

Jászkuti hadnagyban koravén orrszarvu veszett el.

Schultz szigorú patkányra hasonlított, a sovány Hans,

mint sunyi galléros majom, oly rosszindulatú volt.

S ez Kövy százados itt, a bivaly, szökevények réme.

Radnótit puskával agyonverték. A szegény Szerb

Antal is elpusztult. Éhen halt Sárközi. Nem jössz

vissza Te sem, te nemes lélek, lelkem fele, Miklós!

S csattog a géppisztoly, hull gyáva homály a Dunára,

(íme, fölülkerekednek a föld kerekén eme kergék!)

sűrü sötét a világ, nedves szél rázza a fákat.

Mária, kedvesem, óh, legalább élnél te. De jég és

vér a folyam. Legalább élnél te! Reménytelen. Úsznak

lenn a merev hullák. Vért reggelizik ma az ember.

Állattól ered, állattól. Menekülve a farkas

durva bozótba magát bújtatja, befúrja a hóba,

szégyellvén a rokonságot, titkolni igyekszik.

VIII

Én nem futhatok el.

IX

Tizenegyedikén kisütött a

nap, hidegen, bátortalanul. Pár percre a felhők

függönye föllebbent. Megvillant kéken az égbolt.

Hónapok óta szemünk a napot most látta először,

eddig az ólmos felhők közt, az eget beborító

füstlepel és laza gőzök alatt hol bujdokol, épp csak

sejtettük. De kicsillant most, felgyúltak az utcák,

szűnt az eső. Napfény, üde nap! lám, még mosolyogsz is

– bár mérsékelten – s intesz derüsen. Körülötted,

mint fiatal macskák, liliom felhők gomolyognak,

gömbölyü kis cicusok. Pár percre az ostrom eként szűnt,

s ágyu se szólt. Aknák, bombák pedig óvatosabban

hulltak alá. Három katonát a kaszárnya falánál,

kik megszöktek előbb, Kövy nem huzatott fel. A hadnagy

pince sötétjéből karjában vitte szobára

azt az apácanövendéket, ki szelíden, örökké

rózsafüzért morzsolt, de ma hagyta magát, hogy odadja,

mit máig Jézus Krisztusnak tartogatott, a

szűzességét. (Óh, te halott! – suttogtam a szélben –

tűzteli homlokomat borogasd sírhűs tenyereddel:

bőrömön érzem még tested melegét elomolva,

ám mosolyod nem fog többé felsütni szivemben.)

X

Napsugaras szeme fáradtan lecsukódik az égnek,

északi fellegeket tereget szürkén a fagyos tél.

Kezdi a végromlás iszonyú játékait ismét.

Nyitjuk a ház kapuját. Jön a vén Naca néni. Huszadszor

mondja el ájtatosan: „Szent Antal, százat adok, ha

semmi bajom nem lesz.” Majd háromszor veri mellét.

„Százat adok” – rebeg újból, és duruzsolja elölről.

„Százat? ugyan micsodát százat? szóljon!” – tudakolnám,

csakhogy egy aknától a közel belvárosi templom

tornya derékba törik. „Jesszus!” Naca néni zokog, sír

s hívja az Istent. (Hol baj van, nincs ott soha isten.)

Éppen elénk a keresztje zuhan. Rohanunk az ovóhely

mostoha mélye felé. Páter Willibald hamuszürke

arccal inal. „Szent Megváltóm, hova sújtsz?” „Mi az, ég a

bolt?” – enyeleg Tóth őrvezető páter Willibalddal.

„Ön gonosz, ön sem jut fel az Úr szent színe elébe!”

„Hát oda nem, megyek én inkább egy jót…” – köp a harcos,

félbeszakítva szavát. Mégis, Naca néni megérti.

„Irgalmazz neki, Jézus!” – imádkozik. „Annak örülne,

hogy nem a házra esett!” „Fogsz még, te büdös kommunista,

függni kötélen!” A cégvezető beleszól a vitába.

„Én kommunista?” – felel Tóth elvtárs, mintha fülének

kínai volna e szó, s fanyarul, halkan nevet egyet.

„Elmegy a Jóisten legfeljebb máshova lakni

– súgja felém –, de nekünk itt van dolgunk.”

XI

Ma leszálltunk

az Alsó Rendekbe. Vakond népség. A vasajtó

ránk dörrent, becsapódott. Már körülér a halálos

gyűrű. Vége.

XII

Az egyik hét elmúlik, a másik

elmúlik. Tovaperdül az év. Irizál a pupilla,

már kereken tágul. Kiütődik a csont. A haj izzad,

s öklöd görcsbe szorul. Hordók tetején, a zugolyban,

vén egerek várnak, patkányok lesnek a lépcsőn.

Meddig még, te nagy ég, a mi gyötrelmünk sose múlik?

XIII

Már nincs enni. Babot, borsót rágunk. A homályos

pince ölén, amelyet mécsek halvány lobogása

rémületessé tesz, vacogunk. Zöld színü, penészes

fal mentén, ember hátán ember, riadalmas

szívdobogással a bombákat számláljuk egész nap.

Régi keresztények katakombák éji világán

virrasztottak eként, verték így mellük ököllel.

Nem, nem volna szabad, mit a menny ránk mérni megenged.

Kenderiék tizenegy éves lányának a vécén

szétszakitotta fejét ötkor repeszével a bomba.

Sír Naca néni, a lány sorsát panaszolja ezerszer:

„Arccal a kőpadlón a szegény ott volt odabukva,

mondta pedig mindenki: ne menj, ne akarj te örökkön

fenn a lakástokban, végezd idelenn el a dolgod.

Hasztalanul szóltunk. Te atyám, Krisztus!” Zokogása

fülreszelőn az egész folyosót eltölti. „Szegény jó

Elvira… (Tudjuk jól, mi következik. Elvira néni

két hete szörnyü halált halt itt. Huga volt, beteg özvegy;

és Naca néni, ha gyászol más, elmondja azonnal.

Égre mered koponyánkon a haj. Torkunk szorul ismét.

Összeütődnek s mozdulnak fogaink csikorogva.

Jéghidegen belefúj mellünkbe a rémület. Éles

hangja tüdőnkbe hatol…), mert ő jut eszembe, a néném,

rettenetes módon kellett meghalni szegénynek.

Tetszik tudni talán, azelőtt, hogy e helyre lejöttünk.

Itt laktunk fdsz. 3-ban. Mondta, siessek,

hozzak a boltból pár gyertyát, de előtte a fürdőt

jól fűtsem be, mivel testét lesikálni szeretné.

Nem folyt már az egész környéken víz, csak e részen,

mennybe jutott boldogtalanom pedig épp betegágyból

kelt ki, szegény szédelgett még, tudják, a szivével

volt baja, hat hétig kellett őrizni az ágyat.

Még köhögött: Ne maradj oda hosszu időt! Bizony isten

épp csak a Sajbennét szólítottam meg a sarkon,

egy negyedóra ha volt. Kaptam gyertyát, rohanok föl,

ám mielőtt benyitok, rosszat sejtek: csupa vízgőz

künn az előszoba, sőt, ahogyan nézek le, a padló

úszik a vízben. Egek! most látom, a réseken is dől,

át küszöbön, hasadékokon át a hab-ülte meleg víz.

Nem habozok, belököm hevesen fürdőszobaajtónk:

hát a fehér csempés kádban, mint egy tavirózsa,

ott ül, azaz színén a habos víznek lebeg inkább,

arccal előre zuhanva, miközben a csaptelep ontja,

önti a tus tüzesen – hátára, nyakára szegénynek –

dupla sugárban a rézhenger lobogó tartalmát.

Persze sikoltok, ahogy tudok, és kifutok folyosónkra,

jönnek a szomszédok, jön a házmester, jön a rendőr,

ott esek össze, alig tud fölmosdatni a doktor.

Tőle tudom meg, hogy történt. Ült Elvira néném

csendben a fürdőben, de talán kívánt meleget még,

erre csavart a csapon. Csakhogy szive, mely betegen vert,

cserbenhagyta, s a víz forró, gyilkos csobogását

nem volt már, ki elállítsa, s folyt – véli az orvos –,

folyt csak a csap tüzesen, csorgott a halottra, ki csontig

megfőtt benne, s a víz színén, mint húslevesen zsír,

vastagon és sárgán úszott néném sürü zsírja.

Bőre olyan volt, mint főtt ráké; egy rövid óra,

s elhihetik, biztos szappan lett volna belőle!”

Újra zokog, sírásától visszhangzik a pince,

hangja visítva lebeg, magasan, mint vércse ha vijjog.

Vrancsekné tompán puffanva leejti a szappant,

Pistike sír, a zsiros kenyeret nem akarja megenni.

XIV

Mint kígyó lappang az Idő, görbül sima teste –

vedlik-e bőréből? s ami vedlik majd: a Jövő lesz?

vagy csak a bőr újul, nem öreg viperánk te, örök Múlt?

Siklik a kígyótest, villog hátán a mocsártűz,

két szeme két ametiszt, buja láng a tekintete, dermeszt.

Hipnotizálja szived, lábad mozdulni merev már,

törzse kinyúlik, a labda napot haragos sziszegéssel

szennybe borítja, fehér a vonagló félelem, egy perc,

márvánnyá nehezül. Hova most? magasodnak az árnyak.

Mint kígyó lappang az Idő, görcs ráng sima testén,

ám hogy a Múlt-e, vagy ifju Jövőnk? nem sejti halandó.

XV

Még sincs semmi remény. Mint gyászdob zúg az ütőér.

Nincs már semmi remény, kalapálja a láz. A lemondás

felszegi néma fejét. Vörösen robbannak a rózsák

lenn a halál kertjében.

XVI

A hold fuldoklik a füstben.

Mint iszonyú bikacsorda robog föl az égre a tűzvész,

lángja sötétséget legel, és reszelő foga rágja

messzire hallatszó ropogással a pőre tetőket.

Pattan az ablaküveg, siketít a zaj, olvad az aszfalt;

lebben a légtornász lángnyelv hidon át, levegőn át,

ócska vadászgépként lángolva zuhannak a felhők.

XVII

Hős legyen az, ki nem ért máshoz. De, pokol, nekem engedd

életemet minden frázisnál tartani többre.

Én a halálkíntól félek. Mért adjam a lelkem

távoli holnapokért, melyeket sose látok. A gyáva,

az ma a hős. Lázadj a halál ellen. Kik unottan

tankok elé küldtek, nem kérdeztek, hogy az eszmék

egyike is csak enyém-e vajon, melyeket füleinkbe

harsog ezer jelszó. Az oroszlán sem megy a vízbe.

Jaj annak, aki nem az eszét követi, de a zászlót!

Énnékem gyarmat nem kellett. Én kikötőkre

nem vágytam. Gyengébb országokat én nem akartam

meghódítani. Én nem üzentem háborut. Én nem

mondtam, hogy mi vagyunk ama felsőbbrendü faj. Én más

ellenfélt vártam. Nem ilyen küzdelmet akartam.

XVIII

Járok a hullákon. Vértől iszamós a cipőm. Szép

sárga-merev hullák, lomhán könyökölnek a házak

ablakain, lógnak közönyös-némán a teraszról.

Még a tetőn is akad, kapualjban, szerte az utcán:

fekszenek egymáson, békén sápadnak a sínen,

csüngnek a fák ágán, nyújtózkodnak, kirakatban,

tört üvegek, cserepek közt és holt-csendben a parton.

Járok a hullákon, gőz-füst özönén. A hasukra

lépek. Nyiffannak tompán. Az a barna leány, lám,

húszéves sincsen, s kikerült ide. Itt van az utcán

künn az apácanövendék is, kicsi Lúcia; alhat,

azt az utolsó alkalmat nem hagyta ki végül.

Hadnagya sincs messzebb. Szép zöld már. Az Bibiána

ott a sarokban, a táncosnő, pirosan mosolyog. Kár,

hogy gyönyörű lábát az ebek rágják. A sarokban

látjuk a csöpp Jutkát is még, minthogyha aludna.

Jó álmot, szöszi Jutka! Beled ha az útra ki hosszan

nem lógatnád, tán megcsókolnálak. Az Éva,

Kenderiék kislánya – babáival és a cicával –

épp ki a sínre került. Melléje a vén Naca néni.

Addig járt, csak járt föl, amíg megcsapta a gránát.

Járok a hullákon, zölden rothadnak a lányok,

kis búbos mellük nyalják a kutyák. A kiégett

házak előtt katonák, húsuk foszlik le, kezükben

géppisztoly. Kövy százados arccal a kőre borulva.

(Pernyét szór tetemükre a szél, mély gyásza jeléül.)

Szép katonák, katonák, sorban deli, hosszu legények!

Védtetek egy várost, de ki védett benneteket meg?

Szász, a vitéz hadnagy, fekszik sanyarún; a hasán űl

Obersturmführer Schultz, tört távcső a nyakában.

Járok a hullákon: katonák, katonák, ez a szőke

hosszu legény itt Hans, Wittenbergából, az arca

révedező-röhögősre rohadt. Mellette a Walter

Weimarból. Ők is védték a hazát, csak a zsákjuk

nem költészettől volt súlyos. Amarra se látni

mást: katonát, katonát; hej, szép szál szőke legények,

„védtetek” egy várost, de ki védett benneteket meg?

Járok a hullákon, csuszamós a cipőm, hamuszürkén

s nesztelenül nyújtózkodnak kék, zöld lila hullák…

Kétoldalt – gyertyák ravatal mellett – fel az égig,

csendesen és félelmetesen lángolnak a házak.

XIX

Fel, nosza fel, holtak! Mit tétlenkedtek a hóban?

Járjuk, gyertek, az imbolygó táncot. A lidérces

lángokkal keljünk szaporán versenyre. Szikáran

és sárgán kígyózzunk fel mi is. És puha-nyúlós

lengéssel, hajrá! a hideg lángok lobogását

kísérjük. Gyertek, Naca néni, jer, Elvira, Évi,

Jutka, te is (lassan, lassan), ne botolj a beledbe,

Jászkuti, Lúcia, Hans, Kövy Pál, Walter, Bibiána,

Szász, Obersturmführer Schultz, páter Willibald, Tóth

őrvezető, s ti is aggok, gyermekek és csecsemők mind,

mind, hajrá, lejtsünk totyogós táncot, lila lábunk

ropjuk ütemre, haláltánc lesz, fel a hegyre, fel egyre!

Tűztenger lobog, ujjé az lesz máma király, ki

vért iszik! Add gyönyörű szádat Bibiána boszorkány!

Nem csókot, de bibircsókot mar a szádra ma Walter.

S nő füleden szeplő, fitos orrod alatt pici himlő.

Tűztenger lobog! és mi felette. Gyerünk, fura nénik,

csontos anyók, rohadók, hozzátok a vért, a vitézek

szomjasak. Orra fölött akinek nincs foltja, kiálljon.

Lánghegyek imbolygó csúcsán lovagolva repüljünk;

hullák, hónaposak, emelintsétek puha-zaftos

lábatokat, szűzen ne maradjon egy baba sem ma.

Pestist és kolerát, tífuszt, vérbajt, ami csak kell,

megkaptok mindent – csak lógassuk be bokánkat

vérharagos lángokba; teringettét! gyere karcsú

Mária, volt szeretőm (hol haltál meg?), ne siess úgy,

hát ilyen ifjan ebek harmincadjára kerülnél?

Tűzkör, tágulj, láng a magosba, terekre kicsapva!

Lánghegyek imbolygó csúcsán lovagolva repüljünk!

Rajta, vitézek, még egyszer! nyúlós-fanyarul, csak

meg ne botoljatok a citadella körül. A keresztet

azt megrúghatjátok! Ahol még nincs lobogónk, kis

tűz-zászlót tegyetek tornyok, kupolák tetejére.

Hajrá! örvénylő tánccal járjuk be a várost,

nagy puha kör közepén táncoljon máma a város.

Rajta, vitézek, tűzgyürü, tágulj, láng a magosba!

Lánghegyek imbolygó csúcsán lovagolva repüljünk!

XX

Döbbenetes-vörösen lángoltak az égen a felhők,

ördögien-némán tűzből az egekre szökőár

tört fel mindenhol, meredek falként. A halottak

és az agyaglábú város mellett, sürü füstben,

házaknál, hegynél hetvenhétszer magasabban,

ott állt hangtalanul a halál, lobogott a ruhája.

Három elbeszélő költemény

1949–1970, 1955, 1969

Hermina

Nyurga, szikár, köhögős ember volt Goediger Ignác,

taxisofőr Pesten, jó férj, három gyerek atyja.

Gépkocsiján húsz éve futott: sem okozva karambolt,

sem szenvedve. Budán autóvezetőt kitünőbbet

nála találni nehéz lett volna a közlekedésben.

Égi körútja felén járt mindig a nap, mikor Ignác

régi, de jól karbantartott Fordján, teli tankkal,

felbukkant a Körút elején vagy a Margit-hídon.

Néha Budán kezdett: kettőkor a Déli vasútnál,

egy mozinál olykor; később állt csak szivesebben

– estefelé – Pesten, például a Nemzeti mellett.

Persze hol állt és meddig várt, függött az utastól,

merre vitette magát. Éhes volt, rongyos a város,

ült, nyomorék rokkant, Európa sivár hadiútján,

házai vak szemgödrével koldulva a fényt is.

Goediger Ignác míg sietett romos, épp csak ocsúdó

útvonalán, sajgó szívvel gyakran felidézte,

hajdan a forgalom itt – nem délben vagy kora este –

éjszaka is hogy torlódott, a tömeg hogy özönlött!

Taxi! – kiáltozták, amikor befutottak a gyorssal,

Taxi! – mikor tizenegykor a fény kialudt a mozikban,

s Omnia, Roxy, Palace tarkán ontotta a népet,

ő pedig egy elegáns párt még hazavitt a Tabánba.

Hol van a hajdani szép ragyogás? Hol a Grill, a Moulin Rouge?

Hallja a dalt most is: „Maga rég nem lesz a világon” –

hallja haláláig: „mikor én még mindig imádom.”

Akkor e Ford is még ifjú, daliás autó volt,

ránevetett a fehér sisakos rendőr: „Szabad!” intett;

és a gyalogjárók vártak türelemmel a járdán,

és riadó lovait keserűn nyugtatta a konflis,

és irigyen még sárgább lett a 6-os, ha lehagyta.

Goediger Ignác míg ezt hányta-vetette szivében,

fázósan köhögött, ahogyan, ki-kihagyva, motorja.

Így robogott a Köröndön már, s tülkölt szeliden: tű!

Egy dudaszó – tudták – annyit tett nála: Vigyázat.

Két dudaszó: Na, mi lesz már ott? Három: Hogy az ördög

vinne odább, te szerencsétlen, nem látsz a szemedtől?

Négy… Nem, a négy jobb lesz, ha marad leiratlanul inkább.

Kétszer adott tülkölve jelet most Goediger Ignác;

szállt, megelőzve a Ford-Eiffelt, a tülök szava: tű, tű;

fújva-zihálva követte a rest, vén taxi a hangot.

Észre se vette, s a járdaszegély mellett, a szokásos

várakozóhelyen állt, a Magyar Színház közelében.

Lesz-e fuvar? Hány lesz? Hova lesz? Öt taxi a sorban,

és sok öt is, tegnap négyen kértek kocsit este.

Rongyos a nép, színházba ha jár, haza már gyalog indul,

villamoson legfeljebb – és éljen meg az ember.

Goediger álmos volt, szeme percenként lecsukódott,

félig hunyt pillái alól a bejárati táblák

és a plakátoszlop szövegét olvasta közönnyel.

FELLEGI HERMINA forrt, lobogott öklömnyi betűkkel,

FELLEGI HERMINA fent, lent FELLEGI HERMINA. Térkép

s közlekedési jelek hieroglifein gyakorolt szem

tudta tovább olvasni csupán a parányi szedést is:

Macbeth. Majd: Shakespeare. Végtére: Decemberi műsor.

„Fellegi Hermina? Hm” – ízlelte a szép nevet Ignác,

látta csinos viselőjét már távozni nemegyszer,

hozta a Színház is minden héten s a Világlap,

tegnap a borbélynál tíz percig nézte a képét.

„Megkocsikáztatnám, jó nő!” – mondotta magában.

„Eh…” – szólt végül is, és elbóbiskolt a volánnál.

Akkoriban forró túrós csusza volt a sofőrök

álma, töpörtyűvel, bő tejfellel, vagy a borsos

marhapacalpörkölt, amidőn a jelen melaszízes

napjaiból tündériesebb tájakra suhantak.

Paprikarőt sűrű hús főtt feneketlen edényben,

álomi lábasban párállt hagymásan a pörkölt,

szája felé teli tál: puha, télifehér csusza csúszott.

Fogyni előle fazék nem akart, kéretlen a tányér,

tál odapenderedett; a pacalt habzsolta – hiába!

Gyűlt a piros húslé, kiterült, szikrázva vöröslött,

mint viharos hegyi tó, melyben fuldoklik a rőt hold.

Tészta se lett kevesebb, ömlött patakokban a tejföl,

egy perc még, a sofőr a habok mélyén leli végét.

„Tarpatak út 25” – hangzott ekkor füle mellett,

félig aludt, oda sem nézett, csikorogva benyomta

kuplungját s az önindítót. „Kérem” – viszonozta.

Felduruzsolt a motor, sárgán lámpái kigyúltak,

már a Dob utcában jártak, már fent a Hegyalja

út kanyarán, túl már Farkasréten, mikor Ignác

visszatekintő fémtükrét a mögötte ülőre

fordította: ki szállt – késő vendég – kocsijába?

S ím a tükör, megrezzenvén boldog keretében,

Fellegi Hermina szép arcát rajzolta ki lapján.

Mint lélegzet, a gép elakadt; mint felfelé menvén

régi motor ki-kihagy, lélegzete is kihagyott: a

taxi s a taxisofőr egyszerre zihált zavarában.

Fent, Buda dombjain át, havas utcákon kanyarogtak;

gázlámpát imitáló szűrt villanyburafény hullt

fákra, kövekre: lapályán Pest, letekintve magasból,

szentjánosbogarak báljára hasonlatos éjjel.

„Itt volnánk” – kopogott az utas. Telihold ragyogott kint.

Goediger ugrott. „Már?” Szomorúan kinyitotta az ajtót.

Hermina ránézett. „Maga jól vezet. És ez a taxi –

szinte röpült!” „Soha nem sajnálom, kérem, a benzint,

minden ezen múlik, s a kenőolajon meg a zsíron,

mert a motor kitünő.” „Hát ért hozzá.” „Szeretem…” – nyelt

szárazon Ignác. „Én is – szólt a szivélyes utasnő –,

óh, de szeretném én is, csak hát nincs autóm. Kár.”

Permetező szél fújt; laza köd lebegett le közéjük.

„Jöjjön, a konyhában kap bort. Igya meg, maga fázik.”

„Szeszt vezetés közben nem iszunk” – szólt kínosan Ignác,

s csendben elindult vén Fordján haza Nagytéténybe.

Másnap. Esős, langyos szél tört a decemberi fagyra.

Sár, pocsolyák, hólé. Fröcskölt a kerék, ahogy Ignác

átrobogott a Dunán. A sziget: mint önmaga régi

megsárgult fényképe. Fakó felhők. A sirályok,

látta, szokott-rutinos bukfenceiket gyakorolták.

„Hát maga már megjött?” – szólott ki egy ósdi Peugeot-ból

fél négykor Mihalek Vendel. „Mért?” „Még kora kissé;

állna a Tőzsde előtt inkább vagy a Nemzeti Banknál.”

„Oly mindegy a sofőrnek, időt hol veszt, ha utas nincs.

Itt legalább szép színésznők járnak ki-be. Tegnap

egyik igen kellette magát, az a szőke, bukik rám;

jó bora van…” Mihalek Vendel hiszi is, nem is: Ignác

és egy művésznő? Nocsak, ezt megnézi magának.

Hullt a köd, és hallgattak már. És talppal az égnek

lent siető lábak lengtek fényes pocsolyákból,

kőmereven csak a vén autók állottak a szélben.

Várakozás! Lelkünk ideges, hosszú remegése.

Várakozás, egy szál dróton szédülve megállni!

Várakozás, ver a szív, zúg bordás burkolatában,

mint a harang. Eljön? Nem jön? Meglát-e? Beszáll-e?

Múzsa, a gyötrelmet rövidítsd meg. A vágyteli szívet

össze ne zúzd. Akit öldöklő villáma csinos nők

szemsugarának felgyújtott, sose légy gonosz ahhoz!

Aznap üres kocsival robogott haza Goediger Ignác.

Fellegi Hermina nem jött el. Neve bár a plakáton,

ő sehol. Ott volt mégis, csak nem látta: ki tudná?

Persze sosem tűnt el színésznő nyomtalan eddig,

Hermina sem. De a sor közepén állt pénteken Ignác,

szombaton egy államtitkár éppen megelőzte,

ment Mihalekkel hát, hazavitte Kovács Ede másszor.

Goediger Ignácot, hívét, pedig észre se vette.

Káprázásokkal párázatos éj! A magasság

mélybe szakadt: a sötét Mártonhegyi út kanyarából

úgy ragyog, úgy csillámlik ezer fényével a város,

mintha a csillagos ég oda hullott volna, kitöltve

síksággá símult széles boltjával a völgyet.

Itt suhan édes terhével most Goediger Ignác,

óvatosan, lassan. Mégsem várt annyi sok estén,

annyi sok éjen a szép színművésznőre hiába.

„Tarpatak út 25” – füle még dajkálja a szókat:

mily gyönyörű tud lenni, hogyan zeng olykor a szívben

egy lakcím, egy házszám is! Lágyan vezet Ignác

(Hermina hermelines bundájában, szeme hunyva,

hallgatag ül), de hiába vigyáz, autója kizörgi,

mit nem tud, nem mer fennszóval mondani szája,

csörgi a sárhányó, mit a szív, zakatolja motorja,

hogy szeretem, szeretem, szeretem – dübörögve a titkot.

Fellobogott a decemberi hold, szikráztak a házak,

élesedő sugarak – zúzos fákon zuhatag – mint

fénykígyót rajzolták meg késükkel az utcát;

néma hidegtűkarc: rézmetszete villog a télnek,

mély feketék váltják a fehér vonalak ragyogását.

„Itt lennénk” – kopogott az utas, dideregtek a bokrok,

Goediger ugrott, és szomorún kinyitotta az ajtót.

„Mit fizetek?” – kérdezte a nő. „Ingyenbe van ez” – szólt

Goediger. „Óh, maga az? De szamár maga, drága barátom!”

Múzsa, a gyötrelmet rövidítsd meg. Az egyszerü szívet

össze ne törd. Akit öldöklő villáma csinos nők

szemsugarának felgyújtott, légy már kegyes ahhoz!

Fél tizenegy. Január. Havas éj. Utcán a közönség.

Vége a Macbeth-nek. Már Ignác áll csak a sarkon.

Nyílik az oldalsó kapu. Hószínelte belépő –

Fellegi Hermina jő, vérszín nagy rózsacsokorral.

Nincs egyedül. Kíséri kövér-boldog szeretője,

Schwarz Olivér Gedeon terményforgalmi szakértő,

ékszer, arany, valuták koronázatlan fejedelme.

„Tarpatak út 25!” Csikorogva megindul a taxi;

visszatekintő fémtükrén új kép: a sötétben

egy halavány-szelid arc egy széles vállra hanyatlik.

Simca, Fiat, Morris, Rolls-Royce, Austin, Skoda, Tátra

nem robog úgy, ahogyan vén Fordján Goediger Ignác.

Volkswagen Limousine, Daimler, Dodge, Steyr, Topolino

nem röpül úgy, ahogy Ignác tör kocsijával előre.

Chevrolet, Adler, Opel, Hudson, Chrysler, Jaguár, Buick

nem veszi úgy a kanyart, ahogy Ignác indulatában.

Torka szorul. „Szégyentelenek…” Vér futja el arcát.

„Megfulladni!” Dobol gallérja mögött az ütőér.

„Elpusztulni – nyüszít sebesülten a szív –, odaveszni!”

Mit tehet? „Ez se különb másnál: hogy lenne? De akkor

inkább haljak meg vele, mintsem nélküle éljek!”

Adja a gázt, nyög a gépkocsitest, a motor zokog, Ignác

mint a jeges januári vihar tör az éjben előre.

Kattog a taxameter megkergült hexameterként,

hókaparók, útseprők, sínváltók menekülnek.

Ő sem hall, sem lát, megelőz mentőt, autóbuszt,

négykerekű vulkán – füstölve nyomul föl a hídra.

„Vízbe, a vízbe velük, taxistól és spekulánstól

és velem együtt, vasrácsát áttörve a hídnak!”

Görcsbe szorul keze, hogy kormányát balfele rántsa.

„Ég veled, életem, ég, szép Hermina, szőke szerelmem,

egy perc még, a sofőr a habok mélyén leli végét!”

Ámde miként korbács vág végig védtelen arcon,

élesen és komiszan szigorú sípszó hangzik fel.

„Álljon azonnal!” A síp metszőn-sértőn lecsap ismét;

Geodiger elborzad, sóhajtva berántja a féket.

Kékköpenyes rendőr ugrik daliásan az útra:

„Közlekedési kihágásért ma fizetni fog, érti?

Gyorshajtás” – teszi hozzá még. Majd: „Egy huszas.” Ignác

gépjárművezetőjogosítványát odanyújtja.

S míg az utaspár ül hátul baljósan a plüssön,

bírságát elöl ő, a hatóságnak, nyomorultul,

holdhűs érmékben lassan törleszteni kezdi.

Schwarz Olivér Gedeon nyeri vissza először a hangját:

„Tudja, remélem, hogy ma hozott bennünket utolszor!”

„Tény, maga kész őrült” – szól Fellegi Hermina metszőn.

És Ignác ismét gázt ad, csakhogy kocsijával

most már úgy hág föl, lépésben szinte, a hegyre,

mint amidőn kísér bús gyásznépet temetőben.

„Eh – köhög –, ily szerelemre nem ad gyógyírt a halál sem!”

Mindazonáltal ahogy gördült a havas, hideg úton

hangtalanul lefelé, fájdalma-haragja felújult.

Fénytelenül siklott a folyó, csak a híd közelében

fuldoklott néhány öngyilkos csillag aléltan.

Senki az utcákon, most nem sétáltak a parton;

Goediger ekkor rákapcsolt – már tudta, hová megy –,

és robogott iszonyú százas tempóban a hídra.

Mint lövedék ha lecsap, robbant kocsijával a rácsnak,

tört a kemény korlát, ajtó kiszakadt, az ülésről

főmeredek hullt Ignác egy hódomb tetejére.

Ott, a hideg-puha hó közepén, alig értve, mi történt,

fázta hevét le, szeles-szomorú partján a Dunának.

Közben a gépkocsi, mint mázsás rozmár veti vízbe

rémületes tömegét, csattanva zuhant a habokba.

Téli halálukból a csukák fejüket felütötték,

harcsák és pontyok körülúszva felette csodálták.

Nyáréji álom

Iránta való nagy szerelmemet

felszítani tetszvén

az én kedvesemnek, egy kora nyári

júniusi estén,

egy kora estén: késő délutánon

az én kedvesemnek

erdőre menni támadt vala kedve,

unszolt: én is menjek.

Nagy szerelmemben unszolt engem, kínzott,

júniusban, hajdan;

piros volt akkor már kora este

csókjától ajkam:

hogyha fagyalként elhalaványulna

ajakam szomjában,

megpirosítja – mondta – új csókokkal,

majd ha karomba zártam.

Új olyan ötven csókkal, melytől számon

ismét piros szín gyúl,

sőt ölelést és mindenféle gyötrést

ad melléje kínul.

Gyöngyszürke ingem, bagolytollas barna

sapkám hát felöltöttem.

úgy indultam útra, vállamon puskával,

Anna lépdelt mögöttem.

A búcsúzó nap követett bennünket

álmosan, eltörődvén,

annak az ösvénynek, melyen megindultunk,

égi megfelelőjén.

Meg-megállni látszott, hogy sugarait a

földről felszedje sután,

fekete foltokat hagyván itt is, ott is

a réten maga után.

Meg-megálltunk néha útunkban mi is, hogy

hallgatózzunk, mit zenél

a közelítő éjszaka hangszerein

az erdő felől a szél?

És a szemünk is meg-megállt a réti

villámló virágokon,

melyek messziről már ránk szóltak (noha füllel

nem fogható hangokon):

Ordító vörös, halk kék, rikácsoló zöld

hangon, színek hangjain,

míg a nap el nem tűnt, mint ágyban, a távol

rétek végében, amin

piros körmével még megkapaszkodott, majd

mint paplant, a síkságot

ráhúzta magára, – ekkor elhallgattak

végtére a virágok.

Ekkor fellobbant, mint a tűz, a tűz, a

szívemben a szerelem.

Anna, virágom! életem fogytáig

tündérséged keresem;

Annám, te kedves, akitől azóta

szívem régen eltévedt:

töltőtollamban felforr, nézd, a tinta,

hogy most írom emléked!

Mert Anna akkor tűzsárga ruhájában,

mint kis lidérc, lobogott,

iszonyú messze réteken által

vezetett-csalogatott;

mentem utána, és ma se tudom mért

fojtogattak sírások,

mentem utána, s a szél patáitól

porzottak a síkságok.

Végre az erdő fái feketén és

félelmesen feltűntek,

setét akácfák riadása, rókák

hangja ijesztett bennünket;

óh, a csudás fák, kikről én tudtam a

legszebb hasonlatokat,

kiken most a nappali színek emlékét

bírtuk felfedezni csak:

óh, az öreg fák, kiknek ijesztő

levélviharaiban,

mint gyémánt gyümölcsök, baglyok baljós szeme

csillogott ránk hajdan –

egy kora estén, júniusi nyáron,

ránk borultak akkoron,

rázták bozontos lombjuk, hullt belőle

az éj, az éj, mint a korom.

Ámde mi mentünk, bolyongtunk csak a bűvös

buja ösvényen, melyet

a fák ága közt kelt szürke derengés

láthatóvá belehelt;

ott, a bokánknál, bokrok és kövek közt,

mint riadt kígyó, igen,

mint menekülő kígyó, egy patakér bújt

s csobogott el jéghidegen.

Űztük e csermelyt, hagytuk magunkat

csalogattatni vele,

baglyokkal boglyas bokrokon át, fák

boltozata, fekete-

vak kupolája alatt, tövisek közt,

homokpadlatok felett,

mígnem csak egy rejtett rétre nem ért, hol

kis tóvá kerekedett.

Óh, az a tó! minthogyha óriási

láthatatlan égi kéz

gyöngyarany ikrát szórt volna szinére,

úgy villogtatta vizét,

úgy ragyogott a hold sugarának

szelíd ostroma alatt,

mosolyogtatván mozdulatlan tükrén

hűvös kis hullámokat.

Anna, kiben eddig tombolt kilenc ördög

s egy borzas, szűz boszorkány,

foghatatlan-furcsa belső hullámoktól

felkapva s elsodorván,

akkor előttem sárga ruhájából

kibújt tündérfehéren:

végigment, egy szál kis árnyékkal a vállán,

a tópartig, a réten.

Szót se szólt már hozzám, nem is intett nékem,

csak beleállt a tóba,

oly egyszerűen, természetesen, mint-

ha onnét nőtt ki volna.

Térdétől a partig lágy hullámgyűrűknek

kelt raja, hogy sietve

szétvigyék a hírt: áll egy leány a vízben,

kint pedig szerelmese.

Én fejem erre meghajtottam kissé

a vízparti fák alatt;

tudtam, amely már soha vissza nem tér,

ez az, most, e pillanat.

Néztem Annát, s míg a macskaszemű éj

holdruhával beszőtte,

megértem volt akkor, hogy ott helyben előttem

emlék lett már belőle.

Aztán felocsúdtam, félteni kezdtem:

„Gyere ki, az istenért!”

Holott az a tó, egy dézsányi pedig ha

volt, térdéig ha felért!

Hajnalodó szemmel rám tekintett – ekkor

összerezzent azonban:

furcsa zörejnek kelt zaja közelről, az

erdőben, az alomban.

Bokrai, száraz ágai a tisztást

környékező cserjésnek

szétnyíltak, felrebbent ijedt raja róluk

szárnyra lobbant lepkéknek,

s annyian, amennyit eddig soha együtt

nem láttunk útrakelőt:

körben az erdő fái alól rőt

rókák rohantak elő!

Mintha a rétet egyik szélétől a

másikig felgyújtanák,

s vinné a szél a lángot, a rókák

felette úgy csaptak át;

mintha vörös tűz gyúlt volna a réten,

a rókák úgy rohantak:

csóvát dobtak ránk, aztán eltűntek,

aztán minden kihamvadt.

Anna, mikorra elmentek a rókák,

ott fázott már szivemen.

Átöleltem, úgy, ahogyan volt,

holdfényesen, vizesen;

megterítettem kabátommal néki,

csókkal őt betakarám –

csak kerek-égő szemmel, mozdulatlan,

a baglyok néztek a fán.

Hűvös mellére időjártával

forró arcom fektettem:

„Ezt már egyszer megálmodtam” – súgta

Anna halkan mellettem.

„Úgy szeretlek” – súgtam erre én is,

de a torkom elszorult,

és nem tudtam befejezni – –

– – – – – – –

Arcomat aztán felemelve később

nyughelyéről csendesen,

hangom is megjött, míg puha vállán

elgondolkozott szemem.

„Mit találnék – faggattam –, ha végre

beláthatnék szivedbe?”

Rám tekintett csóka-kék szemével:

„Téged magad” – felelte.

Bocsássatok meg nékem, hogy ma mindezt

Annácskáról elmondtam,

de évek óta szemem ha lehunyom,

Anna arca már ott van;

s egyszer, ha életemet egy júniusi nyáron

meg kelletik majd adni:

tudom, rőt rókákat hallok a holdfényben

hangtalanul rohanni.

* * *

Hej, azóta ifjúságunk tündéridejének

napja, be megsápadtál!

Felsütsz-e vajon még? Örök erdők mélyén

állok örök tavaknál.

De nem ég csók már, csak halavány, hűvös

mosoly az ajkamon:

a szelek járását, viharaim zúgtát

csendes szívvel hallgatom.

A Boldogság Múzeuma

Kétféle a teremtett lény:

van démoni s van isteni.

Az istenit leírtam már,

most, Pártha, halld a démonit.

Bhagavad-gítá, XVI. 6.

1

Árnyak árkádja, árny ágya alatt, hol a homály honolt,

hátterében havas hegynek merész templom emelkedett.

Zöld ólompikkelyekkel dús kupoláit a föld fölött

szinte lebegve tartották a bambuszvékony oszlopok.

A körülötte burjánzó tála-, tamála-, sála-fák

örökzöldjét ezer fénnyel derítették az ércfalak:

vörösréz alapon sárga rézdísszel kalapált kapuk,

ébenfa-, csont-, arany-szobrok, száz gyöngyházberakásos ív.

A vándor ámuló szemmel állt a kaputorony előtt,

az égen is a gyémántok lüktető fénye tündökölt.

„Szent remete, ki rég óvod imáiddal e templomot,

s magad-sanyargatásával véded, szolgálod istenét,

óh, mondd, miféle szentély ez, ki építette és miért?

Sose láttam ilyen szépet, nézem, s elfog a bámulat.

Mint amaranth-virág kelyhe, első két tornya rőt-piros,

a bal felőli mind bíbor, mint a kadamba szirmai,

ezek, jobb oldalán – mint a csampa – sárgán aranylanak,

s ahogy lakk és zománc villog, azt elbeszélni sem lehet.”

„Tudom történetét, vándor, de hogy világosan megérts,

lépj be velem a csarnokba, s amíg szólok, tekints körül.

Itt Méru-hegyi márványból domborművek fehérlenek,

az elsőn a jeles művész fenyéres dombot alkotott.

A másodikon egy erkélyt, a harmadikon egy libát,

aztán (úgy, hogy az erkélyről lenézve látható legyen)

egy mangófát, amely nemrég zöldellt még, most halott. Figyeld,

sudarát mintha szél tépné, mintha esengne minden ág.

Alább egy öntözőkannát csodálhatsz (ritka tárgy falon),

márványba vésni nem szokták – de járd tovább a csarnokot.

Ahol a tervező festő körben szabad helyet talált,

a lakk számára rizspéppel tisztított felületeket

nagy, bogernyős virágokkal borította be mindenütt.

Nézd, a disznóepétől és olajtól sárga lakk alól,

pálhás, páratlanul szárnyas, reményzöld leveleivel

hogy csillog ez a forrtszirmú, kétszikű, hófehér virág!

Itt még virít a gyöngyportól, ott már sötét, bogyós gyümölcs,

fekete, mint az alvadt vér, amott már vége, földre hullt.

Ahogy virul a boldogság, amíg lehet virulnia,

aztán mind több az árny benne – erről mesél a bodza, nézd!”

„Mit jelent ez a márványmű, mit e sok különös virág,

mit a liba, a száraz fa, a kanna, az erkély s a domb?

Hallani vágyom, óh, nagy szent, vezeklők legkülönbike,

beszélj, semmit se titkolj el, mert éget a kiváncsiság.”

„Régi történet ez, vándor, egy könyvben is megírva áll,

ahogy hallottam, úgy mondom, és ahogy mondom, úgy igaz.”

2

A hatalmas Világtenger zátonyok szegte partfalán,

hol a határtalan sós víz a véges földdel összeér,

alátámasztva oszlopként a halhatatlanok honát,

erdő-takarta kristályhegy emelkedett, a Saivala.

Ormán napestig egy roppant óriás ült magányosan,

bozontos, mint a vén erdő, időtlen, mint a hegy maga.

Mikor az istenek kezdtek embereket teremteni,

őt is embernek alkották, de nem volt még gyakorlatuk,

túl nagyra sikerült. Visnu megrémült:

„Baj, fölénkbe nő,

pusztítsuk el!”

Brahmá védte:

Brahmá védte:pusztítsuk el!”

„Kíméld, sosem fog ártani.”

Neve Hidimba volt, lábát lent nyugtatta a bérc tövén,

homloka fent a felhőkben, így őrködött a tengeren.

Kitépett Indra kertjéből egy tíz mérföld magas, szikár

szent páridzsáta-fát, fogta s horgászbotnak faragta meg.

Végére végtelen hosszú vastag hajókötél került,

horog gyanánt öreg bárka vasmacskáját kötözte rá.

Vöröskígyót, pythont húzott e horogra kukac helyett,

Sésa kígyókirály népét napra nap irtva rémesen.

Reggel Karkótakát vonta horgára, délben Árjakát,

este az elefántormány-vastag, fekete Vászukit.

Háromszor dobta tengerre naponta zsinegét a szörny,

iszonyatos süvöltéssel pörgetve meg feje fölött.

Nyomán naponta háromszor szélvész támadt a szirttetőn,

végigzúgott a víz hátán, csillagokig csapott a hab.

S valahányszor kirántotta zsinegét a csodás öreg,

bálna fickándozott horgán, cápa vagy óriás cet.

Ebből főzött halászlét – ha kelt a hold, hogy az égi fény

tündöklőbbé varázsolja a hív szerelmesek szemét.

Nagy vulkánhegy meredt égre a büszke Saivala mögött,

ide vetett cetet-cápát, bogrács a kráter öble volt.

Különben ember és állat kedvelte szerfelett a vént,

ő pedig falvat és várost oltalmazott barátian.

Állott a révöböl partján egy Prabhásza nevű, derék

s gazdag város, lakossága halászok, mesteremberek.

Itt élt az égi építész, Visvakarman, király fia,

akit a mennylakó szentnek földi nő szült, Arundhatí.

A földi nő s az istenség nászából született fiú,

Akampana, jeles bölcs lett, de királynak középszerű.

Nem vezetett egyetlen nép ellen hadjáratot soha,

nem csatolt birodalmához idegen birodalmakat.

Egy talpalatnyi földdel sem kívánta gyarapítani

hegyek környezte országát, kincsért szomszédba nem csapott.

Nem vágyott hadi hírnévre, mint más vitéz uralkodók,

inkább pap lehetett volna, de a mennynek sem áldozott.

Tizennégy feleségével békésen élte napjait,

sokat őket se zaklatta, megvolt velük, szerette mind.

Azok (Ahalja, Sarmisthá, Uttará, Pundzsikaszthalá,

Visvácsí, Adriká, Rambhá, Unmádiní, Vináravá,

Médhávatí, Szahadzsanmá, Kumbhínaszí, Tilóttamá

s Amba) kissé unatkoztak, de szerették azért uruk.

Tudták: lakoma, bál ritka a vár komoly szobáiban,

inkább szeret halászgatni vagy sétálni a bölcs király.

Tróntermét fegyverek, páncél, brokát és drágakő helyett

bélelte a Puránákkal s a Védák köteteivel.

Ébenfa polcain sorban ott fénylett mind a négyezer

könyve a földkerekségnek: hártyákra írt varázsigék,

tibeti, perzsa jóslások, Brahmá- és Visnu-himnuszok,

álomfejtő, tudós munkák, a Rámájana versei.

Legjobb barátja, hű társa, Hidimba volt, az óriás;

este mindig kijárt hozzá, s a hegyről nézte városát.

Mint tengerből fövenypartra vetett csodálatos korall,

úgy ragyogott a város lent, szebbet nép még nem alkotott.

Küllős szimmetriájával csillaghoz volt hasonlatos,

paloták, csarnokok, házak csipkézték árnyas útjait.

Atyjától, Visvakarmantól, Akampanára kincs, vagyon

örökségül kevés szállott, egy szenvedélyt kapott csupán:

szeretett várat és kastélyt építtetni, s mi rámaradt

anyjáról arany és ékkő, házakra költekezte mind.

A fél várost lebontatta, nem tűrt csúf házakat sehol,

mindenhol új tetőt, tornyot, szentélyt, villát emeltetett.

A sok száz kiszögelléssel szaggatott hófehér falak

mélység fölé akasztott nyers-hűvös kőkoszorúiból,

mint karcsú bilva-fák törzse, bástyák nyúltak az ég felé,

a várost és a révöblöt védve megvívhatatlanul.

Egy épület hiányzott csak, mellyel húsz éve küszködött,

töprenkedőn egyik tervet másik után szakítva szét

(de esküdött, a víz partján – mielőtt meghal – állni fog),

a főművének elgondolt, varázslatos királyi vár.

3

Történt egyszer, hogy épp kint ült Hidimbánál Akampana,

tavaszhó idején egy nap, s beszélgettek szokás szerint,

amikor visszarántotta feszes botját az óriás,

horgán azonban nem cápát, nem is apróbb halat talált.

Ruhába öltözött lény volt, teremtményhez hasonlatos,

lélegzeni se látszott már, függött csapzottan és fakón.

A vas karcolta csak bőrét, leplénél fogva húzta föl:

dermedt-sovány leánytestet burkolt a tintakék selyem.

Csúf kis arc, csupa csont és bőr, szeme azonban esdekelt,

a homlokát borító zöld hínár alatt az élt csupán.

Akampana szivét tüstént elöntötte a szánalom,

és szétvonta a lány arcán víztől sószürke fürtjeit.

„Honnét, miféle poklokból merültél föl, te habszülött?

Felelj, ha tudsz beszélni, s ha értesz emberi szót ugyan.”

A lány izzó tekintettel nézett rájuk, de hallgatott,

szeme fekete kútjában zsúfolva volt a fájdalom.

„Hagyd, bölcs király, magához tér. Az ilyen tenger-adta lény

szívós. Kap majd halat reggel, aztán útjára engedem.”

„Az esdeklőt – örök törvény – nem szabad eltaszítani;

aki védelmedet kéri, meg kell védeni, szent szabály.

Ez a szegény, ha nem szól is, oltalomért rimánkodik,

hazaviszem, legyen nálam, később majd elbocsátom én.”

„Ne vidd. Láttam sok embert már, szörnyet, szellemet, églakót,

ez nem való a váradba, hagyd itt, félek, baj ér vele.

Ha volna hableány, tündér, földi férfinak az se jó,

de rosszabb is lehet: kígyó, démon vagy ráksaszí talán.

Az ilyen éji kóborlók, tengerhab-hozta szerzetek

embernek kárt okoznak csak, aggódom, ráfizetsz utóbb.

Vagy mit úszkál ilyen későn, mint egy hal? Fürdik, azt hiszed?

Vigyázz, sok rém tanyázik lent az árban, tudhatod te is!

Bizonyára kidobták egy bárkából: bűne vészt hozott,

vagy rontásodra felküldték a tengeralji dánavák.”

„Van próba csalhatatlan, hogy lássuk, démon vagy ember-e?

A Védák azt tanácsolják s így tanítják a bráhmanok:

Ha nem tudod, ki lett légyen

vendéged, adj elé tejet –

nem issza meg gonosz lélek

a szent tehén tejét soha.”

Így szólt Akampana, s kapta vitéz karjába a leányt,

indult vele a hegyről le, hiába hívta híve:

„Állj!”

S a tenger tágra nyílt örvény-szemével ránézett mohón,

hullám-szemöldökét görbén felvonva nézte villogó

kagyló-szembogarával, zord örvény-szemével, mint halad

– átvágva fövenyes partján – terhével a dicső király.

És ahogy ment a tajtékzó öböl homokos árterén,

ezernyi rózsaszín kagyló reccsent szét léptei alatt.

Eközben mintha kénkőnek hozná szúrós-nehéz szagát

a forró szél: tüzes lett és izzó körben a levegő.

Ezerszámra keringtek fenn bagoly-nagy bögölyök, legyek,

vámpírokkal viaskodva, öldöklő harcban ontva vért.

Majd az árból sötét felhők merültek föl hatalmasan,

és sziszegve megindultak Akampana s a lány felé.

A szelek, mint silány gyertyát, elfújták a riadt napot,

a szárazföldre füstszürke, oszthatatlan homály borult.

S szakadt az ég, a mélytenger éhes habjai, mint mohó

farkaskölykök akaszkodtak az ordas fellegek alá,

záport szopva belőlük – forrt a rév kemény hálóiban

foglyul ejtett, hajózúzó, sárkánytaréjos óceán:

marcangolta dühös szörnyként a szirtek óvta partfalat,

nagy öblöket harapván ki belőle félkaréjosan.

De Akampana átgázolt a tenger torlatán (eső

hiába verte), s éjféltájt terhével várlakába tért.

„Ez a szobád. A ládában ezüsttel szőtt selyemruhák.

Találsz kásmíri ujjast is, csipődre rózsaszín övet.

Az asztalon virágpárlat, illatos benzoé, fahéj,

ha szépségtapasz is kell, végy, ha mirzapuri ménta, mondd.

Nem is tudom, te kedves lény, előbb mivel kináljalak,

hogy mit szokás a vendégnek ilyenkor adni? Balzsamírt?

Ott látok sárga ámbrát és a porfirtálon áloét,

vagy inkább malabár ánizst, esetleg kardamont akarsz?”

(A fenséges mahárádzsa úgy érezte, nyaka köré

mintha két kar fonódnék, és arcához hűvös arc szorult.)

„Hiszen meg tudsz te mozdulni, hablányok legdicsőbbike,

és lám, nem is vagy oly csúf már, mint odafent a hegytetőn.

De ha mozogni tudsz, bírsz tán beszélni is. Felelj, ki vagy?

Ki szült? Ki az apád? Honnét emelt elénk a tengerár?

Amikor este horgunkra akadtál, szörnyü volt szemed:

sötét lótusztaván úszott a fellegszürke szenvedés.

Féltünk, meg se maradsz, féltem, nem éred meg az új napot.

Bántottak? Vagy te bántottál? Tán meg akartál halni? Szólj!”

(A magasztos király mintha egy bételborsleheletű

ajkat vélt volna érezni ajkán, türelmesen megállt.)

„Ha válaszolni nem tudsz is, ajkad mire való, tudod.

S lám, szebb lettél megint. Este ősznek látszott vizes hajad,

most benne mintha csillogna azúrpor; fénye van, tüze,

az a tegnapi csúf béka te lennél, széptekintetű?

Két hold kelt föl szemedben, gyújt arcod tündöklő holdköve,

közben valami fényárnyas zománc dereng a válladon –

s mi ajkad szögletén görbül, e két parányi gyík: mosoly?

És az imént miért fontad merész karod nyakam köré?”

„Mert akkor szép vagyok.”

„Mintha számat is érte volna szád,

vagy képzelődtem? Úgy tetszett, forrón valami hűs. Miért?”

„Akkor még szebb vagyok.”

„Szép. Szebb. Legszebb leszel, ha folytatod,

vigyázz – de folytatod? Rád süt a hold szeme, s te visszasütsz.

Álomban az egész kastély, a hatvanhét terem, szoba,

a folyosók, a lépcsőház – álmodlak téged is talán?

Szép álom vagy, de percenként változol, nem tudom, ki vagy,

változtat szemeden, szádon minden perc, rád sem ismerek.

És változtatsz te is minden percen, a perc veled ragyog,

veled sötétedik, mintha lennél a pillanat maga.”

„Estére elmegyek.”

„Messze? Ne menj, már megszerettelek.

Hová mennél? A vár tágas. Csöndjében légy a hang. Maradj.

És tágasabb a kert is kint, mióta itt vagy, és az éj,

és valahogy a mennybolt is: tágasabb az egész világ.”

„Estére elmegyek.”

„Hogy fér ilyen nagy messzeség beléd?”

„Hogyha nem kérdezel semmit, hazudni sem fogok neked.”

4

A nap a fák fölött fénylett, a várkertet bezengte már

mangóvirágsziromnedvtől mézmámoros ezernyi méh,

midőn a rádzsa indul, hogy a lótuszköldökű leányt

kedves vendégajándékkal köszöntse szent szokás szerint.

Sietett föl a lépcsőkön; a hangot tükröző falak,

a visszhangos terek – mintha mögötte surranó sötét

árnya is zengve csattogna – megkettőztették lépteit.

Nyílt a vendéglakosztály két szobája, nyílt a harmadik,

a hálófülke, töprengőn ide tartott a bölcs király.

Zöld kendővel takart tálcán vitt vendégének hűs banánt,

bivalytejes-fahéjas rizst, kristálypalackba zárt teát;

vitt perzsa porcelán tálban diótól dús olajbogyót,

pisztáciával és mézzel töltött libát, hideg halat,

s hogy ne feledje később sem: adott a lánynak ékszerül

bokapereceket, drága lábujjgyűrűt, selyemkötényt,

végül fekete gyémántból egy páratlan-csodás szivet,

mely, mintha a pokolból egy parazsat zárna, úgy tüzelt.

Csontszín táblára slókában emellé költeményt is írt:

„Miért vagyok olyan boldog, mióta megtaláltalak?

Miért retteg szivem mégis, hogy elveszítelek talán?

Miért, hogy félek egyszerre tőled, míg vágyam űz feléd?”

De senki a szobákban; a karcsú szantálfa asztalon

gazdátlanul hevert fésű, ing, jakfark legyező, tükör.

Kirakta mind a fekhelyre ajándékait a nagyúr:

„Hogy örvend, ha benyit!” – s ágyát megsímogatta csendesen.

„Még tested melegét őrzik a párnák – vagy csupán a nap,

amely rásüt a pamlagra, s lángod folytatja langyosan?

Hadd várjalak meg itt! Addig lágy inged elmeséli majd

két kebled vonalát, párnád elém rajzolja válladat.”

A lány közben a kertben járt; piros virágokat szedett,

égővörös paláshákat, vérszínű sriphala-bogyót,

aranysápadt somit mellé, hajnalrőt pátalit, midőn

meglátta őt a bölcs rádzsa, s futott hozzá köszönteni.

„Ugye, minden virágot, mely szebb nálam, letörök mohón?

Most haragszol? Nem is kérdem, vendég kertedbe léphet-e?”

„Ez az a hely, ahol téged találni kell, sötétszemű,

virágok közt, virágokkal – virágzol, mint vidám virág.

De csakóra-madár vagy te, aki csak holdsugáron él?

Ételhez nem is értél ma. Jer, vár fönn már tej és kalács.”

„Utálom a tejet.”

„Mit kérsz?”

„Mit kérsz?”„Utálom a tejet.”

„Adj salátát, kakukkfüvet.”

„Vezet innét egy út, árnyas cukorpálmák szegélyezik,

dombok közt kanyarog, rajta tág lótusztóhoz érhetünk.

Az már fenn a hegyek mélyén, onnét legszebb e sík lapály,

onnét a hajnal és alkony s a föld csodái – tarts velem.”

Aranyló szemmel, izzóan nézett a lány, de szót se szólt,

lassan mégis megindultak – és kezdődött a végtelen.

Végtelen utakon mentek, s ahogy emelkedett a nap,

úgy szépült a lián-karcsú szűz is, bámult a bölcs király.

És mögöttük a város már s a vár összezsugorodott,

nagyobbra fent az ég nőtt csak s a Minden Hab Tárháza lent.

„Íme, itt ring a lótusz-tó!”

„E sáros libaúsztató?”

„Mánasza-tavi hattyúk szent pihenőhelye, nézd!”

„Libák…”

„Ha itt leülsz…”

„Ruhám bánná.”

„Ruhám bánná.”„Ha itt leülsz…”

„Ha tán ölembe…”

„Ha tán ölembe…”„Ruhám bánná.”„Ha itt leülsz…”

„Úgy igen.”

„Meglesheted a tó népét, és minden szólni fog veled.

E parti kő felel, kérdezd, titkát bevallja fű, virág;

nézd, ott egy vén aranyhalpár épp ezüstlakodalmat ül.

Emitt két apszarasz-tündér szemléli lankadatlanul

szépségét egy tükörpontyban, sötét mélyvíz ijeszt odább.

Nemtőket intve egy táblán írás: TÜNDÖKLENI TILOS!

… S hogy árad illatod, mint a páridzsáta-virág, ha nyit,

mely vágyat kelt a szívben, de bánatot hagy maga után.”

„Bolond, a ráksaszí-szag.”

„Csend! Nem érdekel ki vagy, tudom.

Aki vagy, iszonyú vagy, de aki lehetsz, csodálatos.

Miért, hogy sem akar, sem tud szemem mást látni kívüled?

Vízilótuszsziromsárga lepledben, mint a láng, ragyogsz.

Ahogy fekszel, ahogy térded felhúzod, térded úgy vakít,

mint napsütötte domb.

Messze, a parton, domb emelkedik,

egy domb, mezítelen fényben: várad majd ott fog állani.

A boldogság milyen várát tudná vágy, akarat, remény

felépíteni ily térdre! Segíts.”

„Estére elmegyek.”

„Te elmehetsz, de itt hagyja mosolyodat a nyári nap,

visszaadják vidámságod e nemtők és a hajnalok.

Virágok mozaikjából te rajzolódsz ki, illatod

e bodzaliget és tópart orromba csapja holtomig.

Maradj.”

„Csak egy napig.”

„Csak egy napig.”Maradj.”

„Százig. Majd százszor százig. Arcodat

hadd írjam fel a felhőkbe; rád vártam mindig, éjszemű.

Minden munkám terád vár, jöjj, add mintául szerelmedet,

égsz sárga lepleden, mint nap, e fény kell éji lángomul.

Bőrödön ereid kékkel jelzett túristaútjai

szíved felé vezetnek mind, hadd térjen rájuk ajkam is.

Fénye nem is testednek van, fényednek van teste; lobogsz,

belülről kifelé csillogsz, míg testté lesz e csillogás.

Leshetném el, hogy építi e sugárzás modelledet!

Én is tudnám, hogy építsek. Segíts.”

„Nem. Este elmegyek.”

„A boldogságos ég áldjon, hát mit képzelsz, mi kell nekem?

Csak mosolyodat add hozzá, szemed fényét, fogad fagyát,

nem-használt perceid kedvét, tested csodás arányait,

a dallamot beszédedből, mely se nem szó, se nem zene,

hanem valami tündöklés, mely játszik láthatatlanul

a szív legbelsejével – vagy nem adod ezt sem, éjszülött?”

A fenséges mahárádzsa úgy érezte, nyaka köré

mintha két kar fonódnék, és arcát hűs arc üdítené.

S mint a vitamritam-nektár édeskeserü mérge, egy

bételdióvörösszínű ajak ajkára forrt puhán.

S a lány hasán három ráncot vető bőrének isteni

hármas hulláma hullámzott, mint a szélgyűrte tótükör.

Rajongó dalba kezdett fenn egy kókila-kakukk a fán,

a lágy szellő pedig sűrű, fűszeres illatot fuvallt.

„Szeretsz?”

„Igen.”

„Igen.”„Szeretsz?”

A völgy lángolt.

A völgy lángolt.„Igen.”„Szeretsz?”

„Szeretsz?”

„Szeretsz?”A völgy lángolt.„Igen.”„Szeretsz?”

„Nem.”

„Nem.”„Szeretsz?”A völgy lángolt.„Igen.”„Szeretsz?”

Forrt a völgy.

Forrt a völgy.„Nem.”„Szeretsz?”A völgy lángolt.„Igen.”„Szeretsz?”

„Szeretsz?”

„Igen!”

Tárult a völgy torka.

Tárult a völgy torka.„Igen!”

„Szeretsz?”

„Szeretsz?”Tárult a völgy torka.„Igen!”

„Nem.”

„Nem.”„Szeretsz?”Tárult a völgy torka.„Igen!”

Dőlt rájuk az ég.

A Virágnyilas istenség, a szerelem s a vágy ura,

Káma jelet adott ekkor, s a tó népe köréjük állt.

Hablányok hablegényekkel lebegtek láthatatlanul

szőtt-levegő ruhájukban, vízilótuszfüzéresen.

Jöttük a rádzsa hátára s a lány mellére pergetett

bodzákból, rózsaszirmokból lehetett csak gyanítani.

S a férfi:

„Szabad most nekem boldognak érezni magam?” –

kérdezte. Ám a lány arcát forró patak futotta el.

Megdöbbent a király:

„Sírsz? Most?”

„Sírsz? Most?”Megdöbbent a király:

„Ezek nem a te könnyeid!”

szólt elgyötört, sötét hangon a lány.

Delelőn állt a nap.

5

Miért hordja a fájdalmat mindig magában az öröm?

Miért rejti a boldogság a boldogtalanságot is?

Ha egymásra talál két szív, miért egy pillanatra csak?

Indultak föl a lépcsőkön; a hangot tükröző falak,

a visszhangos terek – mintha mögöttük surranó sötét

árnyaik is kopognának – megkettőztették lépteik.

S tárult a harmadik szinten a harmadik ajtó, s a lány

állt harmadik szobájában a fényhomályos ágy előtt,

hol tündöklött a zöld kendős tálcán a sárga-hűs banán,

az ajándék kötény, rajta sötét gyémántszív, gyűrü, vers.

„Nem szeretek banánt enni.”

„Nem szeretsz…”

„Nem szeretsz…”„Nem szeretek banánt enni.”

„És nem szeretek

lábujjgyűrűt, akármily szép, se rózsaszín selyemkötényt

viselni.”

„Nem szeretsz…”

„Nem szeretsz…”viselni.”

„És nem szeretek kapni költeményt –

különösen, ha slókában van elkészítve.”

„Nem szeretsz.”

„Beszéded szirmokat tépdes. Szeretsz – nem szeretsz… Azt hiszed,

igazabb, amit egy nő mond? Vagy: igen – nem, feleljek én?”

„Ne válaszolj. Ne tedd tönkre szóval saját varázsodat.

Valaki járt a dombparton bodzák között velem. Ki volt?”

„Milyen dombon?”

„A tó mellett.”

„A tó mellett.”„Milyen dombon?”

„Hol láttál te tavat, király?”

„Sárga lepledben izzottál.”

„Ruhám kék.”

„Ruhám kék.”„Sárga lepledben izzottál.”

„Átölelt karod.”

„Elég!”

„És amit adhattál, adtál mindent.”

„És amit adhattál, adtál mindent.”„Elég!”

„Elég!”

„Elég!”„És amit adhattál, adtál mindent.”„Elég!”

„Amit

adhattam, adtam – elkezdtem adni – én magam is.”

„Elég!”

„Van egy törvény a Védákban: aki téged szeret, ne bántsd.

Tudd meg, mióta ismerlek…”

„Egy napja.”

„Egy napja.”Tudd meg, mióta ismerlek…”

„Egy? Te azt hiszed?

Száz éve élsz velem! Tudd meg, mióta megismertelek,

két részre vált az osztatlan-oszthatatlan világidő:

egyik fele, amíg jöttél, addig tart; a másik fele

onnan kezdődik. És minden, ami volt azelőtt, sötét.

Összegyűjteni próbálom munkám építőköveit,

az emlékeket, és minden sivár, porlepte kívüled.

Egy pillantásod, az fénylik; egy szavad tündökölni tud,

jelentéktelen és halvány minden más. Múlt-jövő te vagy.

Amit tervezne toll büszkén, amit valóra váltana

szerelem, szenvedély, becsvágy – a lélegzetnyi lét te vagy.

Valami szótlan, állandó kihívás: ejts rabul, ha tudsz;

valami sürgető, hangos parancs: ezt meg kell tartanod.

És szívemben a szó: küzdd ki! Itt nem szabad veszítened!

Vagy még mindig nem érted meg, mit akartam, mit akarok?”

„Íróvessződ kifogyhatlan tintatartómba mártani

és felrajzolni arcomra az arcátlan gyönyör jelét!”

„Egy órája szerettél még. Te voltál az a tó. Sötét

hegyekben tiszta tengerszem. Álltam szédülve partodon.

Mérővesszőm bocsátottam mélyedre, tudni titkodat.

Tűrted.”

„Semmit. Nem emlékszem. Menj. Ott se voltam, ostoba!”

„Ami történt közöttünk, az megtörtént, és te sem tudod

– hatalmadban nem áll – meg nem történtté tenni, bárhogy űzz.

A volt-ból sose lesz nem volt, csak az nincs, mi nem létezett;

szóval tagadhatod, szíved annál inkább kimondja majd.

Vagy gondolod, magadnak tudsz hazudni, szerelemgyötört?

Faggasd csak, ha mered, lelked, s figyelj, suttogva mit felel?

Igenis rám tekintettél, befogadtál szívedbe, s ez

megtörténve marad most már, ameddig a világ világ.”

„Hiába őrzi tróntermed, óh, rádzsa, mind a négyezer

könyvét a földkerekségnek, tudatlan balga vagy, bizony.

A Védákból, Puránákból mit értettél, ha nem tudod:

az emlékezeten kívül ember számára semmi sincs.

»Kérdezd csak lelkedet rólam« – tanácsolod nekem bután;

hát megkérdezem, úgy véled? Hogy bírsz ily dőre lenni, mondd?

Csakugyan olyan önhitt vagy, hogy azt hiszed, ha nincs tovább,

gyötröm magam: miért lett így, miért nem úgy? Ne légy bolond.

Holnap eszembe sem jutsz már. Vagy ha mégis, feledtetik

más férfiak veled töltött óráim – ráksaszí vagyok!

Neked egyedül én kellek, mert a föld összes asszonyát

bennem föllelni álmodtad: egyetlenben a milliót.

Nekem viszont a föld összes férfia, hős királya kell,

mert egyet keresek, bennük millióban, de hasztalan.

Te nem engem szeretsz, kéjenc, te bennem ezreket szeretsz,

kivált pedig magad, még ha más nőre nem tekintesz is.”

Így szólt, s a férfi karjába símult mohón a ráksaszí;

szép volt, mint az ezüst Hold a tizennegyedik éjjelen.

„Négy tucat nőt – leányt, asszonyt – öleltem életem során.

Te férfit, gondolom, többet. Veled nem vetekedhetem.

Szerettem komolyat, vígat, józaneszűt, bolondosat,

teltidomút, virágkarcsút, szerettem ostobát, eszest,

képzelhetetlenül szépet, bosszantóan középszerűt,

jót, rosszat, vadat és lanyhát, frisset, tunyát, buját, fagyost,

nyúlalázatosat, büszkét, önzőt és önfeláldozót,

leheletfinomat, durvát, szemérmetlent, szemérmetest,

szűzet, szajhát, csalárdat, hűt, irgalmasat, könyörtelent,

érettkorút, üdén zsengét, reményteljest, reménytelent,

és szerettek mohón ifjak, lankadtan hervadékonyak,

szobájukba beszólítók, megközelíthetetlenek,

s én rajongtam rajongókért, unalmukban-fogadtakért,

gorombákért, megértőkért, kedvesekért, galádakért,

s volt, kit azért szerettem, mert boldog volt vagy boldogtalan.

De olyant, ráksaszí, mint te, aki oly szép, amily gonosz,

aki oly éleselméjű s ugyanakkor oly ostoba,

ki egyszerre komoly s pajzán, egyszerre dölyfös és szerény,

egyszerre önfeledt s józan, szabályos és szabálytalan,

forróhideg, merészfélénk, könnyűnehéz, borúsvidám,

legszívetfelvidámítóbb, lelketlegösszeszurdalóbb –

ilyent én nem öleltem még, ilyen nem szeretett soha.”

„Neked nem a szerelmed nagy, képzeleted határtalan,

s már engem is ten-művednek kezdesz lassan tekinteni.

De hát az-e az én dolgom, hogy téged boldogítsalak?”

„Ha nem látsz, vak vagyok.”

„Hallgass! Látom jól, boldog vagy velem.

Ragyog rólad a boldogság – gyűlölöm boldogságodat,

öntelt elégedettséged. Felelj, hogy mersz ragyogni te?

Forró felszín alatt hűs vagy; én szenvedek, te csak figyelsz.

Szíved nem szerelem fűti: gyönyörködsz bennem, úgy rajongsz.”

Így szólt a lány, de míg mondta, ölelte a király nyakát,

és tekintete úgy égett, mint sivatag fölött a nap.

„Hogy bírod meghazudtolni szóval, amit szemed bevall?

Szerelmem erejéből élsz, lelked vágyamból létezik!”

„De jó neked, nagyúr. Célt látsz. Terved, szíved álegyszerű:

Légy kitartó, elérsz mindent. Dolgozz és boldogulni fogsz.

Szeress bátran, szeretnek majd – ezt látszol hinni, mondani.

De vigyázz, a világnak van színe alatt fonákja is,

mely, mint hűvös tükör lapja, balt jobbal fölcserélve rejt,

a perc ott örökérvényű, s ami örök, egy pillanat.

Ebbe születtem én, rádzsa, e fordított világ nevelt;

annak, aki vagyok, képe vagyok – nem teste, fénye csak.

Tudd meg, ahonnan én jöttem, a tűz hideg, a fagy tüzes,

szemem homályban izzik föl, ha fény ér, elsötétülök,

ha érteni akarsz engem, soha nem fogsz megérteni:

minél inkább ölelsz, annál ölelhetetlenebb leszek.”

6

A király arca elszürkült. Indulatai tengerén

a szavak mint hajóroncsok hánykolódtak erőtlenül;

néhányat sikerült – kínnal – a mély hab örvényeiből

kiragadnia, és lökte fuldokolva a lány felé:

„Te habszülött, a hullám vagy, ki felkap és az égbe vet,

ámde te vagy az örvény is, ki megragad s a mélybe ránt;

és vagy a tükröződő hab, mely lágyan ringat áramán,

ámde te vagy a tajték is, amely durván sziklára csap;

és vagy a fodrozódó víz, amely lemossa mocskomat,

ámde te vagy a sós ár is, a vágy véríze ajkamon.”

„Az óra vár, mahárádzsa!” –

szólt vásott hangon a leány.

„Hogy miután beszínlelted magad szívembe, menj tovább?”

„Vízföldte földet öntözni – engem akarsz szeretni te?

Gyümölcsterhes gyümölcsfára gyümölcsöt kötni – rám magad?

Éjt, engem, tenni nappallá – engem próbálsz imádni te?

Napot, engem, sötét éjjé – engem akarsz befödni te?

Engem, szerethetetlent és szegényt, kívánsz szeretni te?

Engem, a szánhatatlant és szilajt, szeretnél szánni te?

Madarat, engem, óhajtasz repülésre tanítani?

Engem szándékozol, kígyót, vedlésre kényszeríteni?”

„Ha vesztek, drága, még mindig enyém a halhatatlan ég,

ha győzök, egy világ száll rám – érted hát hogy ne küzdenék?”

„Célodért magad áldozni jogodban áll, de mást soha.

A nap leszállt. Utolszor látsz. Most menj. Időm elérkezett.”

„Változz akármivé, fuss el, fúlj vissza ködbe, semmibe,

veled vagyok körülfonva, mindenütt beléd ütközöm.

Amire rátekintettél, amit érintett csak kezed,

te vagy örökre. Burjánzol, forrsz bennem olthatatlanul.

Nézd, itt zöldell e mangófa az erkélyrács előtt buján:

ahogyan új virág sarjad évente rajta, új gyümölcs,

úgy nő szerelmem is, nyújt majd új ágat, lombokat feléd,

és lesz – akárhová süllyedj – évente szebb, hatalmasabb.”

Vésztjósló-féktelen lánggal felszikrázott a lány szeme,

és kilépett a szellős-hús erkélyre:

„Melyik az a fa?”

És a mangó tömött lombja egy pillanat alatt lehullt,

csontvázszárazra szikkadtak imént még élő ágai.

„Amilyen rügy e fán majd nő, olyan legyen reményed is –

vagy még mindig nem érted meg, szerelmes kibe vagy, bolond?”

„Szerelmes vagyok egy dögbe, ördögibe-angyaliba,

egy földöntúliba s földi nőbe, mégis távoliba…”

De a visszhang a szók végét dörögte csak: liba, liba,

s a ráksaszí se hallott mást – minthogy nem is akart –, liba!

„Ideje, egy napig hordott földi testét levesse már

a tetszésére-kényére változó fürge ráksaszí!”

Szólott, és hangja zengőbb lett, szeme fénylőbb, alakja szebb,

majd látszott lenni könnyebbnek, halványodott, elvékonyult;

és arcáról aláhullott előbb a kedvesség, a báj,

azután a mosoly hamva, a gyengédség, az értelem.

Tudni nem lehetett többé, halandó lény-e még vagy árny,

ami emberi volt rajta, mint fáról a levél, levált.

Valamiről lehullt végre páratlan-büszke teste is,

és lélekhíjasan, bénán a bejárat elé zuhant.

Állt a küszöbön egy horpadt locsolókanna – ezt a test,

a ráksaszí üres burka, meglökte, míg zuhant vakon.

Gurult zörögve-csattogva a lépcsők meredek fokán,

a visszhangos előtérben, az üres-lomha rézedény.

„Vége!” – csörögte otrombán, s megértette a rádzsa is

durva csörömpöléséből, hogy vége menthetetlenül.

Az pedig, ami testéből a lánynak felszakadt, suhant

– csattogva sárga leplében – a fellegárnyas ég felé.

Nem látvány, látomás inkább; az sem, a fény emléke csak;

annál is kevesebb: hunyt szem mögött a csillogó sötét.

7

Felizzott a király, testét elöntötte az indulat,

vakító-hófehér fénnyel arcán végigfutott a láng;

s mint viharban a gömbvillám, mely nem égetve lobban el,

nem mást sújt: befelé robban, önmagát semmisítve meg –

összeomolt az ablaknál, saját hamvába hullt fakón,

s három napig a felhőket nézte, merre eltűnt a lány.

„Nem mertél legszebb munkámhoz állani boldogan modellt,

de síremléket alkotni templomodul hiába tiltsz.”

Negyed nap az öböl partján kőkoporsót faragtatott

a bánya legsötétebben sötétlő, leghibátlanabb

nemes márványkövéből, mely rideg volt s mint a gyász, komor;

oly feketén hevert: lapján meg sem csillant a napsugár.

A lány testét, melyet lelke levedlett, mint kígyó a bőrt,

ekkor megmosta hétszer szűrt, hűs pálmaborban, és nehéz

mirrhával, sárga balzsammal, pompás illatszerek között

kövér olajba fektette – a koporsóba így került.

Ötöd napon az írnoknak tollba mondott Akampana

száz levelet, melyet szétvitt aznap még száz lovas vitéz.

A száz címzett a föld legjobb száz építésze volt, kiket

– királyi kincset ígérvén – fényes várába kéretett.

S a hat égtáj felől jöttek a mesterek kocsin, gyalog,

húsz a határon túlról jött, a többi városaiból.

Megjelent Madhurából a híres Jádzsa s Viravara,

Dvárakából s Ajódhjából Visvávaszu s Naróttama,

de Kínából, Nepálból és Perzsaföldről is összegyűlt

minden nagyérdemű szobrász, képíró és tetőfedő.

Mégis, legjelesebb köztük Lóhita volt, ezer torony,

templom, istenszobor, csarnok s dicső palota mestere.

„A tengerparton áll egy domb, egy koporsó a dombtetőn,

építsetek köré, bölcsek, páratlan büszke templomot.

De olyant, amilyen nincs több, amelyhez foghatót a nap

nem látott még, amely majd a Három Világ csodája lesz.

S ha áll: méltóbb halandóhoz ne legyen templomépület,

hét világkor peregjen bár az Idők kerekén tova.”

„Ilyen templomhoz, óh, rádzsa, országod – úgy hiszem – szegény,

de tíz szomszéd királyság sem bírná gyémánttal, gyönggyel ezt.”

Így szólt a legnagyobb mester, Lóhita, a nyugodt öreg,

bólintott egyetértően bölcs szavára Naróttama:

„Csak megtervezni száz év kell! S hol van még akkor ennyi kincs?

Se mennyekben, se poklokban, se föld színén, se föld alatt.”

„A terv kész, félnetek nem kell, mesterek legdicsőbbjei,

ti csak kezdjétek el, közben elmondom majd, milyen legyen.”

„Aranyat, ékkövet, gyöngyöt pedig előteremtek én,

akad itt milliószor több, mint hogy csak sejtenétek is.”

Szólt most Hidimba is, mélyet lélegzett, melle domborult,

homloka, nyaka elkékült s szörnyen bömbölve felrivallt.

És annyi fájdalom zúgott hangjában, hogy mindenki sírt,

s a szívtépő kiáltástól leomlott egy gigászi hegy.

És az a hegy aranyhegy volt, s kőarcán, mint a könny, szakadt

a cseppfolyós arany forrón, míg tóvá nem dagadt a völgy.

Ekkor az óriás ismét felharsant borzadalmasan,

s a mennydörgő kiáltástól egy nagy hegy újra megrepedt.

És az a hegy ezüsthegy volt, s oldalán, mint a vízpatak,

csilingelve ezüstszemcsék fénygörgetege hullt alá.

Harmadszor is rikoltott az óriások derék ura:

a félelmes üvöltéstől a harmadik hegy is ledőlt.

S az a hegy drágakő-hegy volt, s oldalán, mint a láva, folyt

rőten lángolva, szikrázva a smaragd, türkiz és topáz.

8

Midőn a mesterek látták, nem lesz hiány aranyban itt,

se berillben, se jácintban, nem késtek tenni dolgukat.

A három omladék hegyhez száz elefántot és ezer

izmos bivalyt tereltek föl, hogy elhozzák a kincseket.

És tákolták a ládákat a malternak, a vas-szitán

szitálták át a sódert már, s megásták az alapzatot.

És folyékony ezüst volt a malter s apró rubintrögök

s zúzott holdkő a sóder, míg alvadt arany a vakolat.

Hogy elsuhant az első év, és szürke lett az ég megint,

és elefántfakó felhők hátán megjött a nyirkos ősz,

a szélfodrozta víz partján álltak már az alapfalak,

csorgott rajtuk a köd, zsibbadt köveiken a zúzmara.

Akampana pedig látta a ködöt és a zúzmarát

s a beteg félhomályt, és szólt:

„Ragyogtok, mint a ráksaszí!”

Hogy elsuhant megint egy év, a második, s nyugat felől

fehér kócsagok és gémek hozták az esős évszakot,

a záporverte dombon már húsz torony tört az ég felé,

csattogtak tetejükben, mint ázott zászlók, a fellegek.

Akampana pedig látta az esőt, a szelet s az éjt,

s a ráksaszíra gondolt, és szólt:

„Szépek vagytok, mint a nyár!”

Hogy elsuhant megint egy év, a harmadik, s a Hold hava

kibocsátotta házából a dérben dermedő telet:

állt minden gyámfal és boltív a tejfehér öböl fölött,

lüktetett a beteg tenger, miként bordák alatt a szív.

Akampana pedig látta a telet, holdat és havat,

és átjárta a forróság:

„Perzseltek, mint a Szépszemű!”

Hogy elsuhant megint egy év, a negyedik, s az istenek

leküldték a hegyekből a földszagú, sáros olvadást:

elkészültek a párkányok, csarnokokra tető borult,

a tetők zöld zománcán az óceán zöldje tündökölt.

Ekkor már lehetett látni: a templomból valami lesz,

szállingóztak csodájára messzi földről a vándorok.

„Azért, Hidimba, nem bánnám, ha látná ezt a ráksaszí,

talán magára ismerne, vagy megtudná, mi volt nekem.”

„Ne gondold, hogy a szép nőknek egy síremlék csodás öröm,

kedvesed dühre gyulladna, hagyd a szegényt felejteni.

Ha nem bírtad megőrizni karodban, kőbe zárni kár,

karodba zárni is kár volt, sejthetted volna, szíve kő.”

„Nem síremlékre gondolna: arra, ami emelte azt,

mi benne szenved. Érezné. Nem volt egészen ostoba.”

„Minden vers, dal, szobor, festmény, amely nőt halhatatlanít,

síremlék, mely szerelmet – kínt, gyönyört – túlél kegyetlenül.

A nemmúló, hatalmas mű a halandó, kicsinyke nőt

kicsinységére, romlandó voltára emlékezteti.

Ő benne egyebet nem lát – hisz gyatra látni, hallani –,

mint hogy mellette mily törpe, hozzá képest milyen silány.

Csecsebecsét ajándékozz, fogantyús tükröt adj neki,

abban szemlélje szépségét. Törik? – Ő éli túl dicsőn.

Vagy nyújts ringó fülönfüggőt – ahhoz képest nem ingatag;

szőnyeget, puha selymet küldj – lássa, mellettük ő kemény.

Ékszert esetleg – érezze, mennyivel többet ér maga;

korsót, cserepet – örvendjen, mennyivel törhetetlenebb.

Vagy kannát – vágja lábadhoz, vélve, mindent megold vele;

bizalmad – tépje szét, s higgye, ő a szakíthatatlanabb.

De csillagot, eget-földet eszelős ad csupán neki,

Akampana, vigadj inkább vagy szökj, ne csüngj e templomon.”

„Agg, te kétezer éves vagy, nőt hétszáz éve nem karolsz,

szemed, szád elfelejtette, milyen az asszony és a lány.

De indulatod emlékszik, ha szólsz róluk, lobog szavad,

tán szenvedtél te is tőlük ifjabb esztendeid során.

Ne mondd: ilyen az asszony vagy olyan, nincs két egyforma nő,

egyforma férfi sincs kettő, s még egy ember se mindig egy.

Az én hibám, ha úgy véltem, csillagképembe csillagul

életét szívesen szőné az a széptomporú leány.

Én magam tehetek róla, ha hittem – kurta napra bár –

az egekig törő szándék csak megrezzenti is szívét.

S látod, Hidimba – hisz végül veled most úgy beszélgetek,

mintha lennél saját lelkem, ki ellentmond szünetlenül,

mintha lennél a másik hang szívemben, a kegyetlenebb –

látod, még mindig azt mondom, ne érje vád a Szépszeműt.

Tán nem hitt bennem; úgy vélte, szavakból sose lesz torony,

de magam sem hiszek sokszor magamban, csüggedek tunyán –

hát ezért haragudjunk rá? Saját poklába visszahullt,

így is többet adott, többet, mint adott volna bárki más.

Én se tudom, mi lesz – templom vagy kalyiba? – e kőhalom,

csak azt tudom, felépítem, s őhozzá lesz hasonlatos.

Királyi koronám akkor leteszem majd, és őrizem

– vezeklőként, faháncsmezben –, míg engedik az églakók.

Ha pedig erre jő vándor, s megkérdi, szőve szóra szót:

»Szent remete, ki rég óvod imáiddal e templomot,

s magad sanyargatásával véded, szolgálod istenét,

óh, mondd, miféle szentély ez, ki építette és miért?«

– így felelek, hogy átéljem, újra, tűnt boldogságomat:

»Tudom történetét, vándor!« – s elbeszélem századszor is.”

9

Hogy elsuhant megint egy év, az ötödik, s a déli szél

a mély víz habjain hozta a sósszagú, fehér tavaszt:

minden kép, kőfaragvány és aranyszobor helyet talált,

villogtak a virágdíszek falakon, rácsozatokon.

Akampana pedig látta a friss rügyet, rizset-rozsot,

s a kókila-kakukk hangját hallván, szólt újra:

„Ráksaszí!”

De amikor megint egy év, a hatodik is elsuhant,

s lerobogott virágdíszes napszekerén a tarka nyár,

s a templom körül elkészült a kert s az öt medence is,

hófehér hegyi kristályból, kék türkizből, rubintvörös

márványból, rózsaszín porfir kvarcüveges lapjaiból

és mézszínű topázból, hogy üdítse a gyepet vizük,

akkor útnak eredt, bár még maga sem tudta, merre tart,

s ahogy ment lassu léptekkel, fölért a kék hegyek közé.

Egyszer csak bilva-fák árnyán egy tisztás. És a fák alatt

ott volt a régi lótusz-tó, hol hajdan boldog volt Vele.

De nem lótusz virított a tavon: a tiszta víztükör

bűzhödő békanyállal volt belepve sűrü-vastagon.

Ahol szerelmesét egykor ölébe vonta: lenn a part

mocsárrá züllve; hagymázos-dögleletes szagot lehellt.

A tenger fövenyén, honnét elindult, csillogott a nyár,

ahová feljutott, őszi-rideg szelek sziszegtek ott.

Hernyók, nyűvek borították a bokrok zöld levélzetét,

csak a bodzák fehérlettek, a ráksaszí virágai.

De mikor odaért, látta, az illatos virág helyén

fehér penész virul, túlért bogyóin barna rothadás.

Ekkor a sűrü sás mélyén meglátta a tündéreket,

akiknek vízi játékán hajdan szemük gyönyörködött.

Még éltek! És előbújt a tó istennépe is velük,

és leültek didergőn a csupasz kőre a partfalon.

Ötvenéves öreg nemtők, náthás hablányok és beteg,

félhülye istenek fogták a megdöbbent királyt körül.

„Mindig fürödni?”

– vinnyogták szederjes ajkkal, éhesen,

csak csont és bőr feszült rajtuk, rágták reszketve körmüket.

Akampana lehajtotta fejét: ne lássa elgyötört,

mocskos népét az ősz tónak, a szürke haju szűzeket,

a köhögő, szerencsétlen, szenilis hablegényeket –

megértette, sosem kapja vissza többé a ráksaszít.

Elindult lassu léptekkel, ahogy jött, és a mesterek

délután újra látták már, de aznap senkivel se szólt.

Reggel lebontatott három tornyot:

„Szebb volt a ráksaszí!”

Kék türkiz tornyokat kívánt a három zöldzománc helyett.

Hogy elsuhant megint egy év, kidöntetett három falat,

hiúzzafír helyett gyöngyöst rendelt:

„Szebb volt a ráksaszí!”

Tíz mester ekkor elment, de másnap jött a helyükbe húsz,

felmondott tizenöt szobrász, huszonöt új megérkezett.

Eltelt egy év megint. Aztán a második s a harmadik,

már tíz év óta épült a templom, de nem haladt sehogy.

Mi egyik évben elkészült, a másikban lerontatott,

mi tetszett nyáron, ősszel nem.

„Újat, szebb volt a ráksaszí!”

Harminc tetőfedő elment, de másnap jött helyükbe száz,

felmondott negyvenöt szobrász, fogadott újat, ötvenet.

Huszonöt évi munkával végül mégis tető borult

minden toronyra. Minden dísz helyén volt, s szólt a rádzsa:

„Kész!”

Kifizették a száz szobrászt, kőmívest és tetőfedőt,

rézmívest, elefánthajcsárt, művészt, mestert, kőhordozót.

De kiürült a kincstár: több nem akadt összedönthető

aranyhegy – és aranypénz két kocsisnak semmi sem jutott.

Ekkor utolsó kincsét, a bogláros, gyöngyös, ékköves

páratlan koronát lassan leemelte Akampana

homlokáról, s e kettőnek átadta ünnepélyesen:

„Fogadjátok fizetségül, kocsisok legdicsőbbjei!”

A mesterek, a művészek pedig gyalog, lovon, kocsin

távoztak mind, ahogy jöttek, Tibetbe, Kínába s tovább.

Most a király Hidimbával a templomba besietett,

tolult utána száz ajtón, követte bámuló tömeg.

Ragyogtak bent az ércszobrok, a jaipuri zománc, a lakk,

a kék lótuszfolyondárok, a vérkődíszes oszlopok.

Ím, végre lehetett látni: páratlan-büszke műremek,

sosem-volt, nagyszerű szentély született meg a dombtetőn.

Hát ahogy gyűlt a nép, és állt fáradtan az uralkodó,

meghasadt az egek boltja, s alászálltak a mennylakók.

Légi zenészek és szentek, apszarasz-lányok és dicső

fényistenek karában jött Brahmá, a boldog Ősatya.

Jobbján Siva, a Pusztító, balján Visnu, az Ékköves,

mögöttük Indra, nem-múlók királya, az Ezerszemű.

Nem hiányzott Vivaszván sem, s a fejedelem atyja sem,

Visvakarman, az Építész. Jött végül Varuna s Jama.

Csak a virágnyilas nagy szent, a szerelem s a vágy ura,

Kámadéva maradt otthon, ő szégyellt volna jönni most.

S a gandharvák a tündöklő légi kocsik lépcsőiről

lótuszt, liliomot szórtak: sziromzápor szitált alá.

Az óriásnak úgy tetszett, volt közte egy szál bodza is.

Közben – egyszerre – így szóltak az istenek:

„Bravó, bravó!”

Hidimba ekkor meglökte könyökével Akampanát:

„Illő volna a menny népét köszöntened, dicső király!”

A mahárádzsa gondterhelt arccal maga elé meredt:

„Nekem valami nem tetszik. Még mindig nem tökéletes.”

Nézte ismét az oszlopsort. Helyén volt minden oszlop, ív,

hibátlan volt a zárófal; minden dísz, inda műremek.

Az istenek csodálkozva elhallgattak, az Asvinok

egymásra néztek; és vártak, kínos csendben, Brahmá, Siva.

„Most menjünk!”

– szólt a bölcs rádzsa, s már fordult is, mikor szeme

a koporsóra tévedt, a sötét márványra, és megállt.

„Ezt dobjátok ki innét, ez elcsúfítja a csarnokot,

nem illik ide, megbontja a szentély szép arányait.”

Felizzott a hajó tüstént, ragyogott inda, bodza, lakk,

a képeken a száraz fa, az erkély, liba, kanna, domb.

S árnyak árkádja, árny ágya alatt, hol a homály honol,

áll ma is a csodás templom s állni fog ronthatatlanul.

10

A Puránák egyik hasznos, elveszett könyve hajdanán

a szegény ráksaszíról és Akampanáról így regélt.

Ha férfi nőnek átadja, szívét örökre megnyeri,

ha nő férfinak olvassa, az nem hagyhatja el soha.

Akik pedig nehéz órán végigmondják magányosan,

s megértik, boldogok lesznek, és övék lesz a föld s a menny.

Egy szenvedély képei

1950–1970

Férfikor

Ahogy lassan elbúcsúzik

az ifjúság tőlem, az édes,

s magamra hagy a férfikor

mélységes közepén,

a rémes

szenvedéssel, mely társamul

hozzám szegődött szólítatlan,

bár tudtam volna, ha lehet,

élni e földön boldogabban…

(S bár nem én kértem az eget,

hogy helyet a pokolnak bennem

jelöljön ki, de már ha így

történt, így kell magam szeretnem.)

Ahogy lassan elbúcsúzik,

mondom, az ifjúság szivemből,

s a kapun, melyet kinyitok,

rám északi-sarki hideg dől:

Megállok a küszöb előtt,

honnét a táj már ismeretlen,

körülnézvén nyugalmasan,

de a szívemben meglepetten,

s kiáltanék, míg valami

a torkomat összeszorítja:

Hé! mit fecsegtetek „ami

lesz, nem ilyen lesz” össze-vissza!?

Hiszen itt minden épp olyan,

ahogy ifjan előreláttam;

Titok e földön nincs. Titok

nincs másutt, tán csak a halálban.

Hát ebben kellett volna, szép

lassan, elfogynom csontig-bőrig?

Szavak, tettek, bűnök – no, lám,

végül minden lelepleződik.

Szótlan Jövő! te csalfa, te

gőgös! mit rejtesz hát előlem?

Valóban, van-e valamid,

mi nem volt meg nekem is bőven?

Tartogatsz hátborzongató

kínokat? hiába igyekszel!

Aligha bírsz mutatni, mit

meg ne szenvedtem volna egyszer!

Vagy boldogságot, azt akarsz?

Sejtem a boldogságról is: mi?

Hitet? Tudom, amit tudok,

nincs szükségem reményre, hinni.

Ifjúságomnak romjain,

ím, ülök – nem kétségbeesve,

hallgatagon csak és komoly

arccal várakozva s fülelve,

hogy csikorognak mágneses

vas-sarkai a földgolyónak,

ahogy pályáján pörgeti

percről percre a robbanó nap…

S kigyúlnak és elalszanak

égi-földi csillagok sorban:

ifjúságom eszményei!

hol vagytok már, kikért loholtam?

Itt élek, mert nem tehetek

másképp. Hallgattam, prédikáltam.

S úgy történik minden ahogy

megmondtam és előreláttam.

Sikoltó pusztaság

Fohász

Könyörgök Hozzád, segíts hűségeddel,

mindennapi mosolyod add meg nékem.

Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,

engedj minden napon Tebenned élnem.

Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelídség,

bocsásd meg, hogy ily módfelett szeretlek.

Higgyem, ha nem hiszek is, van segítség,

míg pillantását látom két szemednek.

Életem elhalkul. Tarts meg, miképpen

eddig is, azonképpen holtomiglan.

Mi haszna volna Nálad nélkül élnem?

Amitől tartottunk, már – íme – itt van:

Körülkerített bennünket a romlás,

a pokol zászlait látom lobogni.

Ki tudnál lenni értem a Lemondás,

ne láss kétségbeesetten zokogni!

Istenölő ködben, selejtes álmok

hálóiban, lélekegyedül, íme:

Innét kiáltok,

gőg s alázat közt keresztre feszítve,

leverve, összetörve, megcsalatva,

de bár félig megölve, mégis készen

századszor, ezredszer is ama harcra,

mely végül győzelmem záloga lészen –

Itt szólítlak, hogy tartsd ébren reményed,

Tebenned bíztam eleitől fogva,

hiszen míg – bár hunyt szemmel – látlak Téged,

a reményt látom előttem lobogva,

ezt a lehetetlen-szép, földöntúli,

eszelős álmot mindnyájunk szivében,

mely nem tud, noha oltanád, kihunyni

most sem, e néma, hályogszürke télben –

Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok

sorsomtól enyhüljek s alélva leljek

egy különben szép keblen perc kalandot,

koldus kegyelmet:

Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások

szemük eltakarják reménytelen,

én ébren maradjak és látva-lássak…

Kezeidbe ajánlom életem.

Vörösmarty

A napfényes reményeket

felváltja végül szürke alkony,

aztán az éj… és életed

sötét lesz, mint az eukarbon;

kinek nem hallotta füle,

csak az igazság drága hangját,

az alvilág ördögtüze

vágja végül arcodba hamvát,

s a remény helyén sírhalom,

az domborul – nincs irgalom.

Ki életed dobtad bele

az igazság serpenyőjébe,

hogy süllyedj, bukj, zuhanj te le,

csak az igazság föl az égbe:

hát hitted, győzni a hamis

harcban vélt igazad elég lesz,

s ha tisztán szóltál, magad is

jog és törvény szerint ítéltetsz?

Ugyan! „Becsűlet és a hon”,

csak szó, nem több – nincs irgalom.

Nincs irgalom annak, ki az

igazságért indult csatázni;

megfeddheti minden pimasz,

bűntetlen gyalázhatja bárki,

s mi zsarnokság, képmutatás,

gyávaság, butaság tenyészik,

hitvány csel, orv kígyómarás:

mind őt, csak őt, csak őt emésztik,

s akikért küzdött, mint barom

élnek tovább – nincs irgalom.

S nincs részvét és nincs szánalom,

s feledtető jótékony évek,

csak könny van, gyász és fájdalom –

magad maradsz, magányos lélek!

De szűnjék bár lassan, ami

kínzott: önkény, gőg lankadatlan,

önnönmagad démonai

nem szűnnek meg dúlni agyadban,

és bármit teszel: kínpadon,

ott pusztulsz el – nincs irgalom.

Mert meghátrálnod nem lehet,

állsz, míg sorsod, hogy hullj, feláldoz;

de addig – földbe gyökerek –

kötözve vagy az igazsághoz.

Bíró fel nem ment, másvilág

meg nem vált ez alól. Hiába.

Nagy, ismeretlen Ázsiák

nyílnak szívemben a halálra,

s oda boldogság, hír, vagyon,

minden oda – nincs irgalom.

Az Isten ajkán vér csorog,

ma visszaharapta az embert;

visongnak őrült angyalok,

szorítja az ördög a kengyelt;

s „népek veszik körűl” helyét

omló sírodnak gyászsötéten:

ez lenne, hogy nyújtja kezét

testvérnek végre a testvér? Nem!

Az lesz, a nép, ki visszanyom,

hogy fulladj meg – nincs irgalom!

1957

Szeptember

Oszlik már a remény. Bő, ragadós homály

csorran bokrokon és fákon; az alkonyat

csúszós, mint az olaj, mint sürü-zöld szirup

süpped súlya alatt a fű.

És nyúlik keserű íze, szivárog a

síkos enyv, a zsiros gyanta az ágakon,

hull mélyen a sötét, és hüvösen behint

cseppfolyós szomorúsággal.

Magányos szív

Vannak kemény, komor szivek. Ezeknek

nem könnyű a boldogság. Többnyire

társtalanok. Egyikük pár napig,

talán bírja tíz évig is a másik.

De aztán egyszercsak, hívekre vágyva,

kezdenek lassan megroppanni a

magány iszonyú talpai alatt;

s barátokat, ha nem, hát cimborákat

könyörögnek térdre esve a sorstól,

és irgalmat! Ki előbb, ki utóbb.

– Mit mondsz, te szív? Hogy te bírni fogod?

Igen? Hangosabban dobogj! Azt mondod,

tíz évig is? Rosszul hallom? Mit? Húszig?

Nem húszig? Egész a halálig? Óh…

Az önzetlen kakas

József, a kakas, egy szép kukacot

talált. A kukac már nem futhatott.

Mielőtt ráeszmélt volna a bajra,

azon kapta magát: József bekapta.

A tyúk látta, mi vonaglik csőrében.

„Adja nekem – szólt –, beteg a nővérem!”

„Várjon kissé – felelt a kakas –, majd ha

kövérebbet találok, azt megkapja.”

Így válaszolt, mikor egy tömzsi-sárga

hernyó hullt elé a fáról a sárba.

Ujjongott a tyúk: „Itt van, végre! Nyilván

nálunk hízott meg, a kertben, a szilván.”

„Ugyan, magának ez kövér?” – felelte

megvetően a kakas és lenyelte.

A tyúk búsan gubbasztott, tyúkesze

alig értette, mi történt vele.

De azért figyelt. „Egy cserebogár! –

kotkodácsolt izgatottan – No már

ez csak kövér?” „Hogy milyen bogaras

maga, tudná! – válaszolt a kakas. –

Egy harapásra sem elég!” S megette.

A szerencsétlen tyúk bánta felette.

Kapirgálta hát az almot. Alóla

előkerült hirtelen egy kabóca.

„Milyen feje van, milyen potroha,

kitelik belőle két vacsora!”

De csak ezt is a kakas ette meg.

„Várjon, találunk kövérebbeket.”

Így ment ez folyvást. Egy sem volt elég

kövér a kakasnak. A tyúk belét

mardosta az éhség estig, de tűrte,

bánatát elpotyogtatta a fűbe.

Hogy ebből a tanulság micsoda?

Jelenség-lényeg benső viszonya.

Mondj ennyit csak magyarázat helyett,

így nem verik be érte a fejed.

Epigrammák

Kritikai berkek

Ha verset tudna írni a majom:

az lenne nektek az irodalom!

Műítélet

A Nagy Érdemdíjból idén

Törpe Pálnak is kijutott,

költészetét kétszer jobbnak

tartják most a kritikusok.

Egy költőre

Népfelkelője, nemzetőre

nem voltál te soha,

se hű vitéze e rendszernek,

csak zsoldosa.

Szocialista realizmus 1950

Ez mi megint? – kérded magyar író. Megfelelek rá:

írd a valóságot, ámde ne mondj igazat.

Szocialista realizmus 1951

Mi a szocialista realizmus?

Szerkessz, költő, egy olyan sík területet,

melynek a középponttól minden pontja

egyenlő messze van. De ez kör nem lehet.

T. D. verebei

Aki Tandorit szereti,

macskát ajándékoz neki.

Amit a macska meghagy épen,

az szárnyal fel költészetében.

1981

Diktatura

Minden diktatúra csupán fele

útjáig jelent úgy-ahogy erőt,

azon túl már a gyengeség jele.

Devecseri Homéroszának hátlapjára

Mintha vad ellenség lerohanna egy őskori várost,

és beözönlene mind a kapun, kiket eddig a védők

visszaszorítottak véres fejjel falaikról,

s ott kavarogna patás paripákon a had, kezeikben

fáklya, a házak előtt, szórván födelükre az üszköt,

és a szurokba ütött lobogó nyilakat kiröpítve,

templomokat, tereket tűz-árba taposna a téboly,

bosszujuk őrülete, s roskadna romokba a felvár:

úgy tör a gyújtogató nap az égre, s a déli melegben

íme lobognak a Körtéren, lángolnak a házak,

villan a villamoson villáma, vörös nyila villan,

ott szikrázik az ablakokon fényével a fenti

rettenetes máglya, s tornyokra, tetőkre lezúdul.

Már menekül mindenki, rohan – robogunk a szabadba,

van ki csomaggal jő, csirkét hoz az útra, cipóval,

jó lesz az árnyak alatt odakint, hüvösében a fáknak,

mások, akik vendéglőben vágynak vetekedni,

ülnek üres kézzel, csak a kártya lapul zsebeikben.

Egy fiu szép szeretőjével menekül, neve Margit,

jó lesz az árnyak alatt odakint, hüvösében a fáknak;

én, ki szivem most nem szánom szerelemre, magamban.

S elmaradoznak a bérházak, már jönnek a gyárak,

szemben a sánta kovács kimutat, hogy az ott a Csavargyár,

közli velünk, abban kalapál ő már vagy öt éve:

issza sörét közben, kínálja a többit is, engem

és a fiut meg a széphaju lányt, a kofát meg a rendőrt,

míg fut a HÉV a vidám néppel ki a zöldbe, robogva,

és ki nem oltódó kacagásra fakadnak a boldog

benneülők, látván, hogy a sánta hogyan sürög és fúj.

Majd miután már kint jártunk jó messze, Kelenvölgy

dombjain is túl, és mert szállt le a fél vonat, álltunk,

hát gyönyörű három lánykát látunk meg egy árok-

partra gurult kövön ott, épp zengik a múlt heti slágert,

és libacsontokkal teli már a porond, ahol ülnek:

mondtuk a Kismotor- és Gépgyár fiatal gyalusának,

hogy le ne szálljon, ment mégis – többé sose láttuk.

Mert a vonat robogott is már, így ért be a révbe,

hol kitolult a szabadba a had – valamint a hajósok,

kik hosszú hetekig járják a vizek veszedelmét,

végre azonban a gálya kifut fövenyére a partnak.

Huppan a fűbe a lány, a fiú feje hajlik ölébe,

mások eközben amott, mint nyershusevő vad oroszlán,

töltik a gyomruk az árnyak alatt, hüvösében a fáknak.

Így mulatunk és nézzük a dombokról a falucskát,

lent, kanyarában a műútnak, míg szállnak az órák;

és a kovács kínálja a sört, kártyázik a pincér –

hát a fiú? az az istennő térdén nyugoszik még.

S már a nap is lebukik, sürü ködbe borulnak a dombok.

Ha…

Tizenkét vers-szakasz prózában

I

Ha az ember minden élményét meg meri kérdőjelezni tapasztalatainak egy magasabb fokán…

Ha az ember minden tapasztalatát kétségbe meri vonni élményeinek egy magasabb fokán…

Hol? Szenvedéseinek, küzdelmeinek egy magasabb fokán.

II

Ha a politikai hatalommal – amelytől mindennapi életed függ – nem értesz egyet, azonnal mondd ki. Ne csak kimondd, állandóan hangoztasd.

Ha ugyanezzel a hatalommal – amelynek alá vagy vetve – részben egyetértesz, részben azonban nem: mindig azzal kezdd, amiben ellentétes véleményen vagy.

A féligazság nem oly igazság, amelynek fele igazság, fele hazugság. Nem is hazugság, amelynek csak fele hazugság, de fele igazság. A féligazság egész hazugság.

III

Ha azáltal, hogy arról szólsz csupán, amivel egyetértesz, elhallgatod ugyanakkor, amivel nem: erkölcsi léted alapjait ásod alá.

Ha nem lehet elmondanod, amivel nem értesz egyet, kötelességed azzal tiltakozni, hogy arról sem beszélsz, amivel egyetértesz.

Az igazság oszthatatlan. Vagy minden oldalát megvilágítod, vagy hagyd sötétben, míg kedvezőbb fényviszonyok lehetővé nem teszik, hogy teljes képet alkoss.

IV

Ha Néró császársága idején, ha Torquemada inkvizítorainak figyelő szeme előtt, ha egy vérgőzös diktátor zsarnoksága vagy zsarnokságának csak ránk hagyományozott légkörében kell dolgoznod s épp arról nem beszélhetsz, ami leginkább fojtogat, gondold meg, valami, nem épp csekély haszna ennek is lehet. Objektivitásra kényszerít. Maguk a korviszonyok alakíthatják úgy a művész képzeletét, hogy betartsa a tárgyiasságnak azt a távolságát, mely a közvetlen politikai indulattól jótékonyan választja el. Közelebbről: az, hogy éppen az önkény leglényegéről tilos szólni, már megteremti az objektivizáció feltételét s elképzelhető, egy szerelmi szenvedély indulata például egészen másféle indulat álarca.

Ha – maradjunk Néró udvarában – erkölcsi fölháborodásom szabadon kifejezhető lenne, megrajzolnám talán egy zsarnok arcát. De ha rettegnem kell ettől a zsarnoktól, hogy rajzomért fizikailag vagy akár csak anyagilag megsemmisít, akkor – és ez a művészi objektivitás valódi áttétele – megrajzolom saját arcomat, úgy, hogy tükröződjék rajta az iszonyat, mely a zsarnok tettei láttán kiül rá.

A költészet az igazság legfelsőbb foka.

Szent György

Büszke vaspaták fennkölten tapossák

a bősz sárkányt, a gyalázatosat.

Ezer év óta, ezer bronzba öntve,

győz mindig a tiszta lovag.

Tudna csak szobrot vagy verset faragni

szegény sárkányok fajzata:

büszke bronzkörmük alatt nyomorultan

mindig egy szent vonaglana.

Egy kőre

Ha szólnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek.

Örülj, ha találsz megértő szivet.

De hogyha nem, végy egy követ elő,

és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?

Psalmus Hungaricus

Amott a pusztán kerekedni látok

hollósötét szárnyon viharvilágot;

hazám, imádott hazám, te áldott,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

Sötétből néha felriadva érzem,

belőled, általad, érted kell élnem,

érted kell lennem kínokra készen,

egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

Széles e világon nincs hely számomra,

nincs otthon más földön boldogságomra,

sem haza más tájon nagy bánatomra,

életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.

Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,

lángzivatarban derékig állok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

reggel, délben, este szavadra várok.

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,

gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,

gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,

hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel,

meghalnék érted, munkám mellől hívj el,

próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,

hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,

bizonyítsátok ezt az én szerelmem,

visszhangozzátok minden szivekben,

őrizzétek meg, valljatok mellettem.

És fellegestől tanuim, ti bércek,

és emberekkel boldogságos rétek,

és boldogságot hajtó százszorszépek,

nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek.

Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak,

neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak,

hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak?

s megőriztetek, amivé válnom kellett, annak.

Mert, óh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken

végigcsörgedeznek holdfényes vidéken,

s erdőid, kik mintegy futni látszanak a szélben,

s kövér holdad, csillagaid a tündöklő égen:

Szeretem, szeretem! s a föld kerekségén

nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én,

ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén,

de öljön csak, azután is szépséged dicsérném.

Lecsapott rám e szerelem – feldúlt

e saját magára éhes fájdalom – rám hullt

ez az életnél-halálnál nehezebb kín – felgyúlt

minden érzelem szivemben, talpra állt, megindult,

úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem,

ne hagyj engemet hamura elégnem,

megemésztődnöm szerelmed tüzében,

összezsugorodnom lángodtól egészen.

De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén,

bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén,

hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén,

ne álljak mindig magam szurdokok éjén.

Taníts meg hozzád úgy hűséges lennem,

igazat szóljon mindig a nyelvem,

jó és rossz bennem egymásnak ellen:

káprázatok, örvény ne szédítsen engem.

Nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

hazám, ne fogjon balvégzet, átok,

szörnyű viszályok ne kapjanak tápot:

földedben a szabadság hajtson virágot.

Kívánok békét, nem béketűrést,

a becsületnek több megbecsűlést,

hogy ne fájdalommal járjon a hűség

– szülőföldem, drágám –, legyen gyönyörűség.

Sok ellenségemnek, azoknak pediglen

add vissza az eszét, mely nekik nincsen,

nekem meg adj még több erőt, hogy el ne veszítsem,

az ő ostobaságuktól tisztán megőrizzem.

Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak,

ajkamon csak vendég a mosoly maholnap,

űznek, kénytetnének, hogy meghajoljak,

nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.

Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

felindulásomban fújok, zihálok,

mázsás terhemmel fel-alá járok.

De kivallom így is, nálad, előttem, nincs szebb,

őrizlek a szivemben, legféltettebb kincset,

visellek halálomig, hozzám nőtt bilincset,

méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed.

Hogy hulltam, halódtam? bitangul kallódtam?

a rám bízott talentomnak rossz gazdája voltam?

Azonban rólad rosszat sose szóltam,

irántad való hűségben nem fogyatkoztam.

Emelj hát szívedre engem elzuhantat,

oldd meg a nyelvem, amely most hallgat,

szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak,

lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak:

hanem teljek lelkig örömmel, hittel,

együtt növekedjem reményeiddel,

hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell,

hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.

Üllő és kalapács

Mint szikrázó, idomtalan vasat

kovács kemény pöröly alatt,

úgy tartsd otromba szenvedélyedet

fehér izzásban napra-nap:

és akkor vágyaid felett

győz mindig a teremtő képzelet,

s a formátlan, nyers anyagot

úgy alakítja, ahogy akarod.

Kalandozások szíved körül

Golgota

Nem tud, nem szabadul,

fáj csillapíthatatlanul,

ég szűnhetetlenül,

nem alszik el, nem csendesül,

nincs más, nincs kívüled,

felrajzol az önkívület,

szótlan, sötét szemek,

ti szóbaönthetetlenek,

tudom, többé soha,

ajkad elvérző mosolya,

fáj szűnhetetlenül,

vergődik, forr a szív belül,

jól tudom, nem lehet,

boldogtalan, sötét szemek,

nem bír, nem szabadul,

dörömböl irgalmatlanul,

nem szabad szólnia,

felhoz az eufória,

s ha szólna is, kinek?

jégszürke, elhalkult szivek,

és tudom, nem szabad,

ne tagadd meg irgalmadat,

nézd, még megmenthető

egy percnyi csönd, egy hegytető,

bodza, galagonya,

út, mely nem vezet sehova,

partliget messzire,

menny, mely nem borul senkire,

és talán megmarad

két verssor közt a pillanat,

ahogy néztük setét

árnyékok építészetét,

mosolytalan szemek,

ti felderíthetetlenek,

s a buján sarjadó

holdas rét is megtartható,

nem szabad, ne tagadd,

éreztem hűvös ajkadat,

bodza, galagonya,

várt már a töviskorona,

de tilos, nem lehet,

őrzöm mégis szerelmedet,

te vércsemart galamb,

s láttuk az éj medrét alant,

mint sző a holdvilág

gigászi geometriát,

a domb kőkoponya,

az a domb volt a Golgota,

s messze a körvidék,

ne akard összetörni még,

bodza, galagonya,

megindultunk valahova,

hol lesz a partorom?

s te ott lépkedsz még jobbomon,

múlhatnak századok,

szemed halálon átragyog,

időtlenül velem

haladsz égi ösvényeken –

irgalmazz, nem csitul,

ég csillapíthatatlanul,

fáj szűnhetetlenül,

vergődik, forr a szív belül.

Felejteni

Még visszataszítsz egyszer a magányba,

óh, lesz-e akkor velem valaki?

Szád ívét félek elfelejteni,

leomlanék, az lenne annak ára.

S ha nem leszel már, óh, te százszor drága,

mily poklokba fog sorsom ejteni?

Szép szemed félek elfelejteni,

mert ellepne éveim árvasága.

Ha feledném, jéghegyek némasága,

nagy, mozdulatlan tavak hallgatása,

lenne életem holtak szemei…

Nem volna több nyomod porszemnyi, bárha

lennél már csak virágok tarkasága:

szerelmed félek elfelejteni.

*-nak

Szívem, mint tűzben félrevert harang,

elkezdett kongani jöttödre bennem.

Ki vagy te, mondd, hogy oly szép vagy, szerelmem,

hogy szenvedtetsz engem, boldogtalant?

Már készülődtem csendre, árvaságra,

gonosz sebemmel félreállni én,

mikor, mint égő város tó vizén,

felbíborlott rajtam szerelmed lángja.

És most hiszem, tán jóra fordul minden,

s pályát tévesztett bolygóként keringnem

fent a közönyben nem kell már tovább…

Vagy ne kérjem, hogy életed hozzám kösd,

mert végleg késő várni változást?

Tégy igazságot köztem s a világ közt!

Palinódia

Milyen gyilkos, visszhangtalan magány

fojtott körül, milyen mély sivatag –

hogy sorsom sivár égboltozatán

valaha is Te lehettél a Nap!

Prométheusz

Miért gyűlölsz? Tépd májam, ez a dolgod,

de tisztedet, sas, túl ne teljesítsd.

Ha jóllaktál, beszélgess, ülj fülemhez,

hadd higgyem, galamb vagy, szelíd.

Gyötörsz? Az a tűz akkor is enyém volt;

adtam, adom, tovább az embereknek.

A titán még szabad lesz. Te pedig,

kezes madár, követsz. Vigyázz, szeretlek.

Bereniké

Míg rajongok, sóhajtozom,

milyen szép vagy és hogy szeretlek,

minden gonosz szavad lesújt,

porig aláz konok fegyelmed.

De attól kezdve, hogy tudom,

beléd vetett hitem csak álom,

és combod, kebled, szád, öled

költeménnyé objektiválom,

és versbe mentem mosolyod,

hogy villogjon minden betűmön,

és hajfürtöd, Bereniké,

mint csillagképet, égre tűzöm,

s ajkad kárminját keverem

minden lángrőt hajnali színbe,

vágyat, reményt, illúziót

valóvá isteniesítve,

és ki merem már mondani,

tévedés volt, maradj magadra:

akkortól többé lelkemen

gonoszságodnak nincs hatalma.

Tannhäuser

Látni, látni szerettelek,

mint egy rétet, mint az eget,

hozzád sem érni, éjjeli

tájadra csak ráfényleni.

Érezni pamlagod sötét

páráit, illatod ködét,

mozdulataid zsivaját

hallgatni éjszakákon át.

Forrt – körülöttem hemzsegő

szavaidtól – a levegő:

szerettem lenni tengeri

kagyló, mind összegyűjteni.

Tágulni egyetlen kerek

hold-szemmé völgyeid felett;

ringani hullámaidon,

égni szemedben szabadon.

Vagy melled halmait hasad

síkjáról nézni, hogy fakad

piros szád, mint tavasszal

dombok mögött a hajnal.

Figyelni rezdüléseid,

pillád hogyan sötétedik,

lágyan pihenő testeden

pihentetni tekintetem.

Vagy felvont térded ormait

csodálni keddtől szombatig:

mily lovag- és légvárakat

raktam rájuk pár hét alatt!

Én, sűrű-vad Vénusz-hegyed

barlangjából számkivetett

pogány Tannhäusered, ki

– lásd – nem tudlak feledni.

Trisztán és Izolda

Arcod s arcom a fűben.

Köztünk kard fekve hűsen.

Te büszkén azt, Izolda,

vetetted egy bokorba.

Arcom s arcod a fűben.

Hol az a penge, hűtlen?

Ki tudtad dobni messze,

hát mért szúrtad szivembe?

Virágének

Szerelmem, szerelmem, rózsa voltál, ékes,

bodros, üde rózsa, szirmokkal szépséges,

tőlem halvány, hozzám kedves, értem feslő,

nekem nőtt virágszál, rózsa, rózsafelhő;

virágszál voltál, ah, sudár liliomszál,

hajló-karcsú száron bimbó, viritottál,

szerelmem, szerelmem, s most mégis, mint hullám,

szemem könny borítja, miattad csordulván.

Mert mint levelek a szél-lehellő fáról,

elszakadtunk, kicsiny madárkám, egymástól,

noha tettünk vala szerelmünkről vallást,

te engem, én téged: sose szeretünk mást.

Jaj, mivégre kelle így megválnunk mégis,

hogy elsötétedék felettünk az ég is,

bárcsak adtad volna, ne láttalak volna,

híredet-nevedet se hallottam volna.

Ahol én most járok, nem virág, de kóró,

nem tulipán nyílik, de vad tövis, szúró,

ahol én kereslek, nem rozmaring nől ott,

de hideg, penészes gombákat találok.

Átkos az az óra, melyben nőttünk ketten,

egymás felé nyúltunk – szólván: jöjj – ijedten;

szerelem, szerelem, mivé hervadoztál?

Zsenge, friss levélkém, hová hulladoztál?

Kértem, ugye, mutasd hozzám szerelmedet?

Mondtam, nem élhetek, ugye, tenélküled?

Nem hallgattál énrám, így hát el kell mennem,

rózsa-tündérséged erre hozott engem.

Nárcisz, nárcisz, törj el, jácintom, violám,

feketedj meg, kosbor, légy halott-halovány,

epedj el, hasadj szét, nap-vihar szárasszon,

tépjen aszaló szél, bánat elárasszon:

Ha bújnék bokorba, ága csapjon vissza,

ha fák közé futnék, üssenek arcomba,

hegyek közé hogyha menekülnék tőled,

dobjanak meg gonosz lidérc-népek kővel.

Jaj, mert meg leszünk mi bánattal veretve,

akit mi szeretünk, meg lesz az szeretve,

meg is megcsókolva, el is elsiratva,

csókolva, siratva, földdel beborítva.

Kérdés

Egyre faggatlak, te szerethetetlen,

engem ajkadtól melyik el se gondolt

vétkemért űztél e gonosz-keserves

számkivetésbe?

Már a megváltó s a vigaszt-adó szó

nyelveden kész volt, de goromba ráncok

visszafojtották. Mit akarsz? miért sújtsz?

Nem felel arcod.

Jön, vigyázz, nap még: boruját kedvemnek

szétverik fürgén sürü fecskeszárnyak;

Szív, felelj, fáj még? – lobogok, s kimondom

szép neved akkor.

Mint kinek lelkig beledöftek késsel,

úgy kiált a seb, melyet, óh, ütöttél,

és sötét ízt én ajakam szélére

gyűleni érzek.

Jár tovább és száll az idő azonban,

uccu varjak jó puha csendet hoznak:

Szív! és most? – Rémült dobogás zihál föl,

zúg dübörögve.

Majd te is kérded, ha csalékony álmod

irgalom-híjas, komor éjre váltják,

napjaid hunytán, keserű mérgektől

mételyes évek.

Akkor megtudod: szerelem! mi volt az?

Lármás lesz neked vadul, űzve, árván,

s bújnál, ám nem lesz hova… Míg szivedben

erdei csend lesz.

Tükör

Tükröd voltam. Egységben ragyogott

világod bennem: felhők, fák, galambok.

Zúztál ezer darabra, most

ezer szilánk villogja vissza arcod.

Változatok a gyűlöletre

1

Gyűlöletedben arcomat

szenvedve nézem –

mért nem ismered föl magad

e szenvedésben?

2

Nincs megalázhatóbb, védtelenebb

annál, aki szeret;

sebezhetőbb,

ki pőrén áll egy merev arc előtt.

De nincs erősebb,

kit vontál szívedre, és él belőled.

Hidd ostoba reménynek – véld igaznak:

veled fog győzni rajtad.

3

Olyan vagyok, mint a késdobáló. Száz kést hajítok feléd, egyet se szívedbe. Száz érvem van; száz teória, vád szegeződik homlokodnak fenyegetve. Majdnem az igazságot mondja mindegyik, mégsem azt. Ott sziszegnek el fülednél, nyakad mellé csapódnak, súrolják bőrödet. Lépj el a céltábla elől, a száz köréd vetett kés együtt mégis a legfélelmetesebben körülrajzolja alakod. És késnyeleken-pengéken belül ott virít, amiről nem beszéltem, a világosan érthető fehér folt – az lesz az igazság.

4

Gyűlölj, és megmondom, ki vagy.

Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

beláthatatlan és határtalan!

Halálrasebzett madár – hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Epitáfium

Költészet! álmok, emlék temetője;

holt fény, Ágnes, egy sírkő sikolya.

A végtelen – örökre fáj – legyőzve.

Nem támad fel semmi, soha.

Egy szenvedély képei

Lírai napló

I

Mint sarkutazó vág halott havon

s jégsáncon át mindíg új jégmezőre,

nem sejtve, győz-e,

meddig törhet előre,

s ha célba ér, visszajut-e vajon?

Hóba fagyott valahol rég az ebszán,

téged sincs, aki megszán,

a készlet a pólusig tart csupán;

a aztán, a Sark után?

Mi sújtja le: fagy? éhhalál?

Utolsó társa néma már;

itt hollók sincsenek,

melyek, ha hull, fejére gyűlnek:

halj egyedűl meg!

De a jelvényt letenni nem lehet,

ő tűzi majd ki végpontján a hónak –

ormára jégbe dermedt,

sivár szelek csipkézte hegynek,

így állítom fel én is lobogómat,

melyen az áll: szeretlek.

II

Kezdetben volt a fény, s a fény te voltál,

s volt égboltod, volt légköröd,

első nap hittem, ez a fény örök,

víz fodrán, ég fölött

mindenben te lobogtál.

S hat nap alatt

lett csillagod, felhőd, tavad:

láttam úszni a holdnál

szemed mélyén tűz-sebes halakat;

és fokozódtak a fokozatok,

lettél az ok, lettem okozatod,

árny voltam, rád vetődtem.

Szálltál előlem,

voltál a madár, mely nyomot hagyott

a levegőben.

És komorabb háttérből fényesebb

soha boldogság nem bomlott ki még,

soha törékenyebb –

minden benne villámlott, ami szép,

minden szégyen benne sötétedett.

III

A boldog órákból gondolni egyre,

elég egyre is, hogy nap ne lehessen

oly sötét már, a leggyötrelmesebb sem,

amelyre szűnhetetlen

tündöklésed valami fényt ne vetne.

Jön még idő, tán – kedvem ellenére –

keserű bölcs leszek,

s lelek méltóbb tárgyat a szenvedésre.

Mint elhalt szervét kiveti a test,

akkor szívem kiveti holt szerelmed,

s addig feledlek,

míg, ami hű volt benned és szelid,

szoborrá elevenedik.

Ma még ne sújts: különb kín úgysem érhet

annál, mellyel magam büntetem érted.

Mindent neked köszönhetek;

lehetsz akárki,

utat-célt benned meg tudtam találni,

s a vermet is, melyre vetsz. Add kezed,

de profundis amavi!

IV

És mikor szálltunk, Argonauták,

s a tengerár két bolygó szirthegye

felszikrázott Kolkhisz fele,

nőtt a hold is vele:

köztük hajónk hogyan jut át?

Szétváltak és fehéren felmeredtek

– két comb, félhomályában fekhelyednek –

de a parancsnok

mosolygott: „A galambot!”

Mikor megint szétnyíltak, átsuhantunk.

Örvény. Keserű fényhab ajkunk.

Mellünkhöz sós, friss levegő ért,

s a holdhavazta bérceken

sejthettük csak a kékesen

permetező vért.

Az aranygyapjú így lett az enyém.

Szád most tüzes vád:

Médea, szólj, mily rémület ránt

menekülni sárkányok szekerén?

– Mi már egyszer megöltük egymást.

V

Törékeny csónak ismét. Rászakadtak

szélviharok nyílt tengeren.

Az égbolt jeltelen.

Csak messze fenn

a parti dombon ég egy sárga ablak.

A halász, míg e gyönge fény ég,

nem veszti el reményét:

száz szirtet, zátonyt rejt a parti félkör,

tudja, mégis felé tör.

Vagy hogy mondjam neked

könyörtelen szerelmemet?

Karodnak félkaréja

minden hajnalomat magába zárja;

szemed, távoli lámpa,

poklomból biztat érni célba.

S én, míg e fényt csillogni sejtem

– tilts, vakmerőt,

építs falat, emelj sziklatetőt –

mindig felé, feléd igyekszem,

ha összetörök is ajkad előtt.

VI

Az óra ragyogásban!

Virágokkal zsúfolva a szoba.

Mindig te voltál, boldogság – soha

az ocsmány gyötrelem, az ostoba

fájdalom – melyet megragadni vágytam.

Georginák, kéjtől galvanizáltan!

A szenvedés állapota

méltatlan az emberhez, megalázó;

mégis, ha jelzőt, öröm, rád kerestem,

sivár, sötét lett mindig a talált szó.

Szeretted a virágokat. Szerettem

virágaid. Riadt

szegfűidet, gőgös rózsáidat,

az óriás krisztustövis rideg

fényrajzát, mohó íriszeidet,

s ahogy a részvétlen begóniák

fordultak fény iránt,

s ahogy, varázsod legvégső határán,

virítottál köztük lesben a párnán

te is, mint húsevő virág.

VII

Nem érdekelnek tilalmak, sebek,

ami szakadékony, szakadjon,

mi nem tud tartani, ne tartson,

akkor se lehet eltagadnom,

hogy igenis boldog voltam veled,

mert szerettél, és mert szerettelek,

s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;

titkolni kellett;

s mikor a hold kitárta kapuját,

s a csillagfény volt egyetlen ruhád,

s én szerelmemmel felruháztalak,

boldogságomba öltöztettelek,

hogy pöre égboltod alatt

ne fázz imádatomban –

hát ezt ne mondjam?

Mikor neved is csak magamba fojtva

hordhattam, bár veled voltam teli,

s zárnom kellett, nem írhattam le volna,

mert tudtam, ki neved egyszer kimondja,

más nevet nem tud már kiejteni.

VIII

(Ezt csak neked.

Szerettem éji arcodat.

A hatodik parancsolat

vétkét veled. Az alkonyat

áhitatát. Hajnali kebledet.

És tavasz volt, és zsendült a vetés;

kezdődött kinn a búzaszentelés.

Elöl a stólás pap, violaszínben,

mögötte a nép. „Áldd meg, Isten!”

Lassan vonult útján a körmenet:

„Óvd, Teremtő, termésedet.”

– Bokád fölött indult a sóvár

ajak, lassan haladva,

tested tájain át, magasba,

ahol új útelágazó vár.

Tíz csókkal kebled körbejárta lopva.

„Csípőd mezője lenn

áldott legyen.”

Ágyékod Y-ja.

Nem volt már kegyelem.)

IX

Vagy mit szerettem benned? Homlokod?

melyen tündöklött, mint mennyboltozat,

az értelem s a gondolat?

A combodat!

Combod két lassú folyama konok

tekintetem

úgy ringatta mezítelen

hullámain, mint víz fölé benyúló

fák fényszemét víz foncsora.

S engem, Narcissust, ez láncolt oda,

a józaníthatatlan, sose múló

imádat: óh, „hasztalanul

csókkal hányszor csap a csalfa habokra”

– kinevetik ragyogva

(kudarcból nem tanul).

Térded partjain így csodáltam

a tükrözött eget,

s az ég felett,

borzolódó bőrödnek áramában,

saját torzképemet.

X

És szerettem ostobaságodat,

mely szavaimból semmit meg nem értett,

hitted gyávának bennem a merészet,

mi törve volt, egésznek;

s én szerettem saját vakságomat,

vak őrületemet,

mely, mikor már a szem rég észrevette,

s az ész belátta, veszve,

még akkor is azt mondta: nem lehet,

azt súgta: lehetetlen,

s bírt reményt látni a reménytelenben,

és tudomásul venni képtelen volt,

hogy véges, miről vélte, végtelen volt,

s mikor varázsod már rég összetörted,

téged vallott akkor is legkülönbnek.

Az istenén, hát miért ölte ki

bosszúd egy sors vigasztalását?

Mitől szállt borzadály rád?

Mért nem bírtad felölteni

képzeletem roppant arányát?

XI

És voltál a hasadni kész atommag,

kiben újult-konok

ostromukkal lassú neutronok

átlépték már a kritikus fokot,

s a láncreakcióra robbant;

s nem ismertem már elemeidet,

láng lett, mi azelőtt hideg,

mi tegnap tűz, fagyott.

S ez izgatott:

elektronhéjadat hogy bontsa vágyam,

démonaidat hogy abszorbeáljam,

a szertelent szelíddé hogy tegyem?

Hogy óriás hatalma

rakétám felragadja,

ne romlásom legyen.

De folytatódtál, mint a transzuránok:

meddő felírnom vegyjeled,

nincs képlet, amely egy veled,

te visszadobtad rám a láncot –

mégis szerettelek.

XII

Csak én? Egyedül én? Te nem?

Mindenért nekem kell felelni?

s a te részed benne semmi?

Hozzád szemernyi

gáncs föl nem ér? Te vagy csak védtelen?

Mint láthatatlan ostorok,

mint láthatatlan ostorok suhognak

vádjai gyötrő dialógusoknak,

szemedben már a gyűlölet lobog.

Hogy mersz így nézni? Te semmit se tettél?

Te engem nem kerestél?

S most marva ajkam mégis én sebezzem?

Te pedig légy a tiszta, feddhetetlen?

Ki tudtad tenni, hogy két test között

különbség ne legyen:

te mersz vádolni engem, esztelen?

Hát nem! Kölcsönfényembe öltözött

örök arcod pusztulásunk felett

az ítéletig győztesen lebeg,

s szánva nézi romló gyűlöleted.

XIII

Kedves, bocsáss meg, már rég nem neked

mondom, amit mondok, csak folytatom,

mit ajkamig kavart e borzalom:

jobb volna persze neked mondanom,

de nem várok többé feleletet.

Hogy is lehettél volna az,

akinek elképzeltelek?

Rajongásomban felfokoztalak;

tudod, hogy van ez… Magassága voltál

omló hegyemnek, télben zöld folyondár,

a csobbanás befagyott patakomban,

egy hang az örök csendből valahonnan,

tűzfalamon régen kidőlt fa árnya,

szavaim szárnyalása…

Ne haragudj. Te már magadra csuktál

minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,

tépődni kár ezen.

Én tudom, a veszteség mekkora.

Nem értetted meg, ki voltál nekem.

Ne is értsd meg soha.

XIV

Mi megalázható volt, megaláztad.

Mi tönkretehető volt, tönkretetted.

Szerelmed

te adtad, vissza is te vetted.

Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.

Csak te tudod, így lett-e könnyebb?

Mi megölhető volt, megölted.

Maradt még így is annyi,

hogy csak siratni

harminc gyászév kell legalább.

Mint ki sebből kést visszaránt,

úgy tépted el tőlem magad.

De valami megölhetetlen

– túl életen, szerelmen –

így is marad.

Valami gyötrő, szenvedélytelen;

valami néma, torkomon szorult

szétroncsolt hang, nevedtől véresen.

Mit tettél, mit tettél velem,

te nyomorult?

XV

Csak egy szót, egy szót! Te tudni fogod,

a százezerből melyiket:

a szót, mely egyedül tied,

melytől elváltak földek és vizek,

midőn kimondatott –

mely lebegett színén a semminek,

mielőtt a fény született,

melyet nem mondhat senki más helyetted,

azt mondd ki; melytől a falak

leomlanak,

mely nevet bír adni a sejtelemnek,

mely old és köt, mely örömtől sikong;

óh, mondd ki, mondd ki, mondd ki, mondd,

hisz ajkadon már ott parázslik e

varázsige,

melyet, ha nyelved tilt, szemed kiált,

és egy mosoly is folytathat tovább,

s csak kezdd el, maga mondja már magát,

mert veled él, de ha szád szólni gyönge,

veled pusztul örökre.

XVI

Te engesztelhetetlen!

Hiába büntetsz, én különb vagyok.

Bárki voltam: mit rám szabott

vétkemért haragod,

épp az a szenvedés tisztít meg engem.

Vagy azt hiszed, más vágyam is lehet,

miután megismertelek?

Akire én vágytam, örökre vágytam,

s ugyan mit érsz el

vélt bűneim koholt elméletével

a halhatatlanság gyakorlatában?

Te mindent adtál, és semmit sem adtál,

mert mindent, amit adtál, megtagadtál.

De én, ki álltam mély vized felett,

semmit el nem feledhetek.

Zúzd százszor össze, százszor újraköltöm,

egy hajszálad se adom a halálnak:

olyan formába zárlak,

hogy mellette hús-vér tested a földön

kontár utánzat.

XVII

Egyszer még megtalállak.

De mért mondom? Eljött a pillanat,

amikor már csak hallgatni szabad,

mikor meddőek a szavak,

és értelmetlen minden magyarázat.

Egyszer még megtalállak,

mikor legmélyebb a magány,

legszomorúbb a szomorúság,

s kijátszott vágyak Nessus-inge gyúl rád.

– Tán azon az úton lelsz újra rám,

melyre azért léptél, hogy elkerülj.

Messzebb ne küldj.

Én épp akkor leszek

hozzád legközelebb,

ha azt hiszed, legtávolabb vagyok.

Mert szobád csöndjében én hallgatok.

De bennem zúgóbb némaságod a

kiáltott szónál. Napja s alkonya

te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod.

Nem fogysz ki belőlem soha.

XVIII

Mint akinek bemérte már helyét

műszereivel a halál,

és tudja, lángban áll

a láthatár,

s rátör minden részről a messzeség,

az égtájak szakadnak és recsegnek,

foszlányai egeknek

– sírkertek sötét zászlai – lobognak;

mint aki tudja, közel a gonosz nap,

s amiben még része lehet,

hónapok vagy hetek,

egy nyár talán,

s mi létezik szépség, varázslat,

elvillan mind a nyár vad

napszállatán;

mint ki tudja, most kell megtennie

mindent, mit sose tett meg,

s szól óráján a rettenetnek:

élet, csoda, ne tűnj még semmibe –

úgy mondom ki, szeretlek.

XIX

Hajnal felé, az éj mögötti csendben,

a csend mögötti hangtalan homályban,

még felszakadnak olykor zabolátlan,

s rám törnek haloványan

árny-arcaid, melyeket eltemettem.

Halkan, mint halak surranása,

mint hulló falevelek tánca,

suhognak szellemárnyak,

mind versbe vágynak,

hogy nemlétük létté determináljam.

De jeleket írok körbe szobámban:

„Eddig!” A szók merednek, mint a nyárshegy.

És elsebzem kegyetlenül

köd-képeid, napra nap sikerül,

csak néha makacsolja meg magát egy.

Legszebb arcod, ahogy a takaróról

utolszor rám tekint,

s ahogy megfojtanám megint,

sikoltva visszacsókol.

Könnyétől arcom könnyes reggelig.

XX

Ez már a csend világa.

Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.

Fakó felszín alatt

sötét korallok izzanak.

A naptalan mélység ölét kitárta.

Itt már a tárgyak arca más.

Itt már nincs meghallgattatás.

Visszhangtalan homály a parthossz.

Ide kell hát alázuhanni ahhoz,

hogy a fájdalom mondható legyen.

Itt fullad el a kürtjel

az utolsó ítéleten.

Szólni itt egyedül kell.

De az ősz, ráncos szavakból hiába

zeng a szenvedés polifóniája.

– És te? Te mit fogsz tenni testtelen

szörnyeiddel, ha majd szived komor

mélyéből, melyet nem ismersz te sem,

torz hangon, váddal vemhesen,

felüvölt a pokol?

Antarktisz

Papír hóvidékén törékeny sorok.

Havas jégmezőn fulladó lábnyomok.

Megindul, megáll, indul újból a sor.

A szánokra fémszürke mennybolt hajol.

Az emlék kegyelmét a szív őrzi még.

A szem föl se rebben: fagyott kővidék.

Fagyott mondatok, hangjatűnt híradás.

A zászlót a Sarkon felállítja más.

Viták önmagával, szünetlen, szavak.

Ha most visszafordul, talán megmarad.

Ököl görcsbe sápad, s amit zár, tövis.

Tovább! nincs menekvés, ha délnek tör is.

Fehér test remeg föl: fehér só seben.

A csönd állig ér; hó, fagy érzéktelen.

Egy arc. Most megértette, nincs szánalom.

Le kell verni sátrát a jégtorlaszon.

S a száj. Kő-merev. Nem tud ordítani.

Szeleknek rivallnak le zord sípjai.

A szív is kihűl. Szembe könny visszafagy.

De hírt, még ha pár sort is, itt írva hagy.

A szándék nemes volt utolsó napig.

Ha lát még: a végső magány partjait.

S nem olvad belül semmi, görcs nem lazul.

A nyugvót a jég őrzi romlatlanul.

Remény már lerontva, s mi rosszabb jöhet?

Idáig se hű eb, se társ nem követ.

Szobornéma, márványhideg megvetés.

A hó mellig ér. Mínusz ötven. – Kevés.

A kín így is ég. Csillapulhatna csak!

Ha feltépi mellén a zubbonyt: szabad.

A szív: szikla-szabdalta holdbéli táj.

A kín mozdulatlan. Mi fény volt, homály.

Körülvette mindenfelől végzete.

Veszített, habár senki nem győzte le.

Fehér csont fehérlik fehér arc mögött.

Madár nem kering itt a fekvő fölött.

Mikor kelnek életre holt szörnyei?

A nemlét fegyelmét a test fölveszi.

A zászlót az ormon felállítja más.

A Naplót bevégezte. Nincs folytatás.

Vadászat

Futsz, szép vad, egy perc és eltűnsz az erdőn.

Utánad csend, homály, gonosz hideg.

Megborzadok. Versem hajszálkeresztjén

utolszor még felsötétlik szived.

Az éjszaka válaszai

– A Könyvet kulcsra zárni, éneket

nem énekelni, verset láncra fűzni…

– Hiába, vér a kötésen, betűi

könyvfödélen is átsötétlenek.

– Feledni szót, szétzúzni vágyakat,

gondolatot ítélni némaságra…

– Kiülnek a néma szembe, hiába,

onnét kiáltanak.

– Lehűteni szívet-kínt, elfagyott

szenvedélyekre hengergetni sziklát…

– Harmadnapon meghasadnak a kripták:

fölöttük élő test ragyog.

Leszállás az éjszakába

Száz arcod

AMIKOR FÖLTESZI az est,

mint sötét gramofonlemezt,

a völgyek- és a dombok-

barázdált földkorongot,

és ahogy forog, felszakad

a hold kemény tűje alatt

valami csöndes, fekete

dodekafon zene,

s kezdik az árnyak és a fák

szervezni már az éjszakát,

gyepre ágakból esteli

fényrácsokat szerkeszteni,

vagy midőn hűvös ablakok

mögött pelyhes köd kavarog

(bontja az égi kárpit

a félhomály csodáit),

s látjuk a nyirkos üvegen

hályogosan, halhidegen

a táj arcát – mélytengeri

akvárium – derengeni,

ilyenkor, este tíz körül,

mikor félkörben rávetül

(vászonra mozilámpa)

a hold szobám falára,

már te következel, tudom,

szívdobogásom, pulzusom,

az árny, a csend, fény selyme, nesz,

minden téged jelez:

legörbedő szám mostoha

fordított mosolya,

a csikorgás fogam alatt,

a ki nem mondható szavak…

igen, mindennap tíz után,

ha elkezdi szelídpuhán

az agy gépháza filmjét

pörgetni ismét,

és hirtelen a csendben

csend támad, mérhetetlen,

mi sötét volt, sötétebb,

fénylőbb lesz, ami fénylett,

csupán a koffein forr

ereimben, ilyenkor

a homályból te lépsz ki,

az vagy megint, a régi,

az elpusztíthatatlan,

akit szeretni tudtam,

ahogyan csak szerethet

a szerelem szerelmet,

igen, e hold-kirajzolt

szép arc igazi arcod,

e jó, e hű, szem ünnepe,

fénybe tévedt zene,

óh, túlcsordulni tőled!

ez volt mindig erősebb;

veled továbblobogni!

ez volt, mi sose fogy ki,

ezzel, e messzi, nyugtalan

arccal változtál untalan,

míg dolgozott a szerelem

tökéletesítéseden –

HOL KEZDJELEK?

most vizsgázik a képzelet,

belső barlangfaláról

a homlok fölvarázsol:

már közvetíti arcaid

piktografikus rajzait,

fény, szín minden vonásban,

óh, ezt csodáltam,

míg büszke nyakam térdeden

nyugtattam, mint a vérpadon,

várván ítéleted,

halált vagy életet;

hogy szerettem zsámolyodat!

szemed ma is rám mosolyog,

remegtem, fáztam

mosolyod zuhanyában,

kértelek, adj egyetlen

szilárd pontot szivedben,

én onnét a világot

kimozdítom, kívánd csak!

mert rajtad vezetett át,

metszette egymást,

a kezdő

délkör s az egyenlítő,

véltem találkozási

pontjuk is szinte látni:

a világ közepe!

és „mindig már” és „sohase”;

hogy szerettem amfora-szép

testi burkod költészetét!

ahogy kezdte a hát

szárnyaló himnuszát,

ahogy elégikus karod

kitárt egy ablakot,

s átsütött kínon, gyönyörön

az ütemre tagolt öröm –

DE ARCOD új ruhában,

szád most nyílik puhábban,

valahol itt tanyázott

ronthatatlan varázsod,

milyen lágy, milyen eleven!

rajta a szerelem

még felismerhető,

őrzi nyomát minden redő,

és rajta minden ránc, vonal

szíved felé rohan;

ez értett, ez az egy talán,

ezt, ha lehetne, tartanám,

maradj még! nem, már úszik el,

már egy másik arcod figyel,

a szelíd és a gyengéd,

tűnt perc – örök jelenlét;

hogy pihen, hogy pihenteted

szememben most is szemedet!

ha ilyenkor látnád magad,

megértenéd tán vágyamat –

KIBONTOTT ÁRBOCCAL lebeg

szemed tükrén a képzelet,

ujja alatt a szélnek

a vitorlakötél zeng,

már a hajó vasorra

ösvényt vág a habokba,

játékos táncba kezdenek

nyomán a naphalak, cetek,

és a fedélzeten

te nézed az örvényt velem,

te vagy, akit minap

Spártából elraboltalak,

most viszlek végzeted elé,

Helené, Helené!

de vagy-e igazán,

vagy csak rajz habok iramán?

ím, éj ködén, párákon át,

zengi történeted tovább

kukoricaselyempuha

öled árnysötét eposza –

A LÉLEK TÁJAI felett

arcod mint sebzett nap remeg,

kezdődik – végső számadás –

valami belső utazás,

nyílnak világok,

mélységek fénye árad,

sebek tengerszeme,

zárva az út visszafele;

mosolyod, mint fagyott,

rezzenéstelen tó ragyog,

szívem decemberében

homlokod süt fehéren –

ARCOD NŐ MOST, mindent betölt,

a teljes ég, a messze föld,

víz, pára, szikla, parthossz

háttér csupán az archoz;

felettem új arcod kering,

arcomba új arcod tekint,

ha ilyenkor látnád szemed,

megértenéd szerelmemet:

mindent, amit a lélek

tájáról arc idézhet,

ez a süllyedni-kész

távoli arc mindent idéz –

ÉS ÚJRA TENGER, újra szél,

fenyőbárka új útra kél,

árboc szarva kibontva,

téged hozlak, Izolda!

vízi mezőn a gálya

barázdát vág az árba,

ujjongó táncba kezdenek

nyomán kékbálnák, delfinek,

hab zöld üvege villan,

ajkadról már felittam…

most már küzdeni meddő,

te vagy jelen, jövendő,

borszín hab árja ringat,

ajkamról már felittad…

mit akartál, akartam,

ezentúl olthatatlan:

a vágy mély örvénye felett

süt tengeri-csillag szemed,

hajnal és alkonyat

hozza szélnedves hangodat –

ARCOD MEREV MOST, hallgatag,

arcaid rajzanak,

mind gyötrők, megvetőek,

választhatok belőled:

folyó fölött ülsz, bérchegyen,

kőszívű, kőerkélyeden,

ezüsttel szőtt fürtjeidet

ott növeszted – vajon kinek?

ember szerelme a habok

fenekén megfúl, tudhatod,

miért merítsz mégis, felelj,

az ár mélyére, Loreley?

az agy szürke tája felett

arcod mint rögeszme lebeg,

erek vérfolyamára

vetül gyötrelmes árnya –

S EMLÉKSZEL? hétszáz éve sincs,

megláttalak megint,

egy kilencéves gyermeket

gyújtópontjába vont szemed;

és aztán soha semmi más,

csak ez a ragyogás,

csak ez az egy komoly,

néma, félelmetes mosoly:

még ez is elég volt, ami

te vagy, örökre hordani,

és egy szív, egy életen át

ezt a percet verte tovább –

ARCOD KEMÉNY MOST, vézna, nyers,

arcod most véső véste vers,

itt nincs puhaság, nincs derű,

szilárd, kőszürke, szfinxszerű –

AZ ÉJ árnylepte, síma

arcod szürkére szívta,

arcod szélfújta puszta,

arcod ajtó, becsukva,

arcod nyugodt, szemedben ég

csak valami ugrásrakész,

mintha rácsok mögül

villogna rejthetetlenül,

a megnevezés, a szavak

ketrecébe zárt arcodat

őrzik, mint képpé változott

csodát, vonagló verssorok:

objektív dialektikád

tükröző kategóriák;

teremt viharsötét szemed

körém iszonyú tereket,

arcod egy percnyi dráma

monumentalitása,

arcod zöld-kegyetlen vizek

ölén az egyetlen sziget,

milyen jogon mered

kívánni hát: feledjelek?

vagy ajkadon fordult elő

egy mosoly, mely feledhető?

arcod rajza hiába

süpped vissza homályba,

vonásaid lenyomatát

mély ráncaim őrzik tovább;

utad fullasztó sivatag,

ott jársz: te is végképp magad,

kétoldalt csontvázak, romok,

leölt szívek jelzik nyomod,

és senki nincs, aki szeret,

s nincs számodra se felelet,

most szólnál, de nincs már szavad,

nincs nálad boldogtalanabb –

PÁRNAFEHÉR ARCOD felett

mint ölyv kering a képzelet,

arcod most megvetett ágy,

ráhull a megvetett vágy:

nem mondtam le rólad soha,

voltam Lóránd, az ostoba,

ki őrjöngve követtelek,

s olvastam minden fán neved,

vésve barlang falára,

kőbe, porba, virágra,

te voltál beleírva

örömbe-kínba,

vizekre, ködbe, az egek

boltjára vetítettelek,

hegy és domb hajlatán, tavak

tükrén továbbrajzoltalak,

éreztelek, mint illatot,

és gyilkolt minden pillanat,

s lett arcod percről percre más,

arcod: örök feltámadás;

mert szöktél, bújtál bárhova,

nem mondtam le rólad soha,

part oldalába tűzve

lehettél szürke fűzfa,

ami tekintet egy gyökér

burjánzásába belefér,

én arcod látni véltem

folyondáron, fakérgen,

még vízfolt a falon, az is,

penész, hulló vakolat is,

minden téged idézett,

formád, jelképiséged,

arcod láttam bele,

ha villant a folyó szeme,

őrizték a nép-éj fényei

belőled, ami lényegi,

ha csak neved kimondták,

mintha szívembe bombát…

és te voltál a csacska

– ágak hegyén – a fecske,

és minden, ami szárnyal,

füst, lepke, vers, madárdal,

és minden, ami fénylik,

rajongás, szenvedély, hit,

és minden, ami tiszta,

ég-tó ultramarinja,

és minden, mi kudarc, kín,

mene, tekel, ufarszin,

és minden, ami forró,

a perc, a suttogott szó,

és minden, ami éget,

ereimben a méreg,

a marólúg boromban,

pad hátán a monogram,

kezdőbetűid ágban,

iszalag kanyarában;

neved izzott az éj falán,

hittem, szeretsz talán,

faggattam nyári lombokat,

lehetünk boldogok?

most zörgi künn a száraz ág

szíved szomorú válaszát:

reménytelen!

tudom már, de nem érdekel;

a lélek mélyvilága

felett, mint égi fáklya,

baljós fénnyel lobog

ölni-kész mosolyod –

S HA SZÁZSZOR reménytelen is,

ha tilt gőg, dac, sors, nemezis,

ha egy jelet, mozdulatot

kicsikarni sose tudok,

túl a magány végső fokán,

valóságon, metaforán,

túl, ami terhet hordani,

túl, amit szív tud mondani,

túl józan észen, mindenen,

lehetőn, lehetetlenen,

ha már elkezdtem, így marad,

akard vagy se, megtartalak,

túl rajtad és túl magamon

fölemelsz mégis szabadon,

mert nincs utam, nincs más utad,

a vérképem is kimutat,

keserűség, téboly pedig

igazsággá nemesedik:

túl szégyenen, túl vágyakon

enyém maradsz, mint fájdalom –

ARCOD BŰNÁRNYAS, szenvedő,

arcod csatamező,

arcodon néma, vértelen

harcban az Igen, és a Nem,

már ebből kell kihallani,

mit nem lehet bevallani,

felfogva, mi szemedben

megfellebbezhetetlen –

ILYEN MÉLYRŐL még sohasem

tört elő szerelem,

nem volt szeretni-tévedt

vágy halálraitéltebb,

mert nem az a halál,

mikor a szív megáll,

nem, ha a test fölött

kopognak a rögök,

de amikor egy eszme,

az törik cserepekre,

amikor egy hit vérzik el,

s hitetlen mégis élni kell,

és vonszolni tovább

üres órák iszonyatát,

a céltalanná változott

percet, órát, napot:

ez a halál,

mikor a vágy agonizál,

mikor már a remények

fölött fú az enyészet,

nem a hús pusztulása,

nem, ha arc hull a sárba,

hanem, mi szépség volt s csoda,

az dől oda;

ha, mint hernyók a lombot,

falják keserü-boldog

emlékedet

évek, havak, hetek,

mikor feléli végleg

tápanyagát a lélek,

s a fa – nincs már miből

megújuljon – kidől,

s a szív hiába lázad,

lázadni is gyalázat,

hiszen akit megváltanál,

az a halál,

s az ember lehajtja fejét,

most egyszerre mindent megért,

s hiszi vakon, mit eddig

bár látott, látva sem hitt,

míg egy koponyaszemgödör-

sötét ablak mögött,

vakon, könyörtelen

megtörténik a förtelem,

Atlantisz-arcodat pedig

jéghús habok visszanyelik,

fújnak sivár szelek

világvégi vizek felett –

EGY ÓRA ketyegéstelen

mély csendje szemeden,

amely feltört, a láva,

időtlenül bezárta:

nem múlhat le róla soha

örök pompei mosolya,

a megdermedt hamu alatt,

ahogy utolszor, úgy marad.

Átváltozás

Már nem lehet.

Saját jelképe lett.

Múlandóságán túlemelkedett.

Reménytelen.

Épp ezért végtelen.

Ezért győz az enyészeten.

Tudd: több, nagyobb,

mint voltál te vagy én. Ragyog.

Soha el nem hamvaszthatod.

Most lett szabad.

Napról napra hatalmasabb,

már téged is magasba kap.

És egyre szebb,

ahogy tükrözi füst, köd, jég felett

rezgő visszfényedet.

Száz arca van.

Ne próbáld űzni, hasztalan.

Fenn borzong diadalmasan.

Nézd, túljutott

minden homályon.Tiszta, mély, nyugodt.

Megölni többé nem tudod.

Így kapja meg

szívünk a tűnő, édes perc helyett

a hitvány örök életet.

Kék pille

1971–1992

A sötétség virágai

A sötétség virágait

a pirkadat csengésbe hozza,

holdhűvösen zizegni kezd

a rozmaring, a hárs, a bodza.

De bozótok félárnyain,

színszüneteiben a csendnek,

fölfogni szemmel nem lehet,

milyen iszonyatok derengnek.

Az elködlés előtt milyen

szétrúghatatlan szörnyek állnak,

mily bőrváltó lényalakok

szegélyén az érzékhatárnak.

A mályvarózsa fölvacog,

a fán fulladozik az illat.

Némaságnak alávetett!

barlang-homályod mire virrad?

Lejátszódik az éj megint,

bedől négy égtájról a távol –

fölöttem üres csillagok

irgalmatlan közönye lángol.

Havas rózsák

Diadal

Koccintgatnak a diadalmas Eszmék

dús égi asztaluk felett.

Arany kelyhükben a győzők s a vesztők

egybekevert vére pezseg.

Kék pille

A nyári égbolt fölénk feszülő

kék ejtőernyője alatt

– sugarai kötélzetén –

mozdulatlanul függ a nap.

A küszöbünkön őrt fekvő kutya

nedves orrát fölemeli.

A lég esőgyöngyözte fák

illatával teli.

Kék minden. Kék a pille a padon,

kékek a dáliák.

A gyepre kék árny árja csap:

ibolyakék tengervilág.

Ősz jelenléte még nem látható.

Lobog a körtefa.

Ezt vártam, ezt a júliust –

asztalomon sötét tea.

Így volt akkor is… Állt némán a nap

a kéklő kert felett.

Hány éve múlt! És minden év

azóta is veled.

Lüktetések megkövülései,

mozdulatlan fényzuhatag!

Arcom fölé dermedt az ég,

hallok elsüllyedt szavakat.

A nyári égen ugyanaz a nap

tündöklik rezzenetlenül.

Örök jelenidőben a padon

ugyanaz a kék lepke ül.

Egyetlen ágon egyetlen levél,

egyetlen szín se változott.

Elvirulni a dália

azóta sem tudott.

Mert van virág, amely egyszer nyitott,

mégis örökre nyit;

édesség, mely mindig édes marad,

akárhogy mérgezik.

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak

– lényeg, látszat – örökre szép.

A történet írja tovább

saját történetét.

S minden, ami tündöklött valaha,

valamiben továbbragyog;

őrzik a felhők fényei, rigók

énekei s a nappalok – – –

Néma rigó ül a napon, felé

kék kígyó kúszik nesztelen.

Arcnélküli belső dalok

sziszegnek szívemen.

Kín és öröm

A kín, mely belőlem kilép s a nemvárt

kedvetlen öröm, hogy a kínt kimondom,

papirosomon, e küzdőporondon,

egymásra néznek és nem értik egymást.

Karácsony

Mini bölcsőben mini Krisztus.

Szól József vígan: Mondhatom,

nagy nálunk most a forgalom,

kint három bölcs beszélget

– egy paphlagon, egy szír, egy indus –

mind királyi személyek.

Az indus elefántot ült meg,

teve hozta ide a szírt,

a paphlagonnak egy blazírt

málhásszamár jutott csak.

Szerencse, hogy rizst, pulykasültet

és bort ebédre hoztak.

De serlegét üríti Menyhért,

vaksi szeme a kisdeden:

Egészségedre, Istenem,

élj soká, drága Jézus!

Tudj bajt-bút elkerülni egyként,

nőjj nagyra, mind a cédrus.

A boldog Boldizsár galambot

s egy szép kis glóriát hozott,

pulikutyát a pásztorok,

majd Gáspár bontja zsákját:

abból aranydió, narancsok,

füge hull ki s nyalánkság.

Mária csirkét vág a konyhán.

A tálalóasztal felett

fénylő üstökös rezeg,

nyalja bajszát a macska.

Bölcsőjében, türelme fogytán,

bömböl az istenadta.

Derekára tekerve farkát

ott leskel a kemencelyuk

sötét zugában Belzebub,

homlokán sűrü felhő –

mardossa gyáva nyugtalanság:

Mi lesz ebből, ha megnő?

Rőt fénnyel fölvacog a hajnal.

Heródes dúl-fúl: Én vagyok

a bölcs vezér, a Legnagyobb,

s ők egy koldusra néznek?

Száz zsoldos, vérgyöngyözte karddal,

ím kezd új ezredévet.

Legenda

A halvány Krisztus nézi Szent Terézt.

Az óra éjfélt üt. Esik. Dörög.

Remeg a szűz. Álmában átölel

egy életerős, izmos ördögöt.

In memoriam

Halottakat

a sírban tovább ölni nem szabad.

Holttesteket

hazugsággal takarni nem lehet.

Sötét falak,

bent most van a gerinc törés alatt.

Szabad, lehet

tovább gyötörni a gyötörteket.

Telek, nyarak,

lesz ki elhullik, lesz ki megmarad.

S ha perbe kezd,

kit perzselő mészbe temettetek?

Próbáld, tagadd

a titokban felakasztottakat.

Nyarak, telek

őrzik örökre a megölteket.

1959. június 30.

Idő

Nem volt ősze, tele,

se tavasza,

csak nyara volt, heves,

forró nyara.

Június, július

múlt nélküle,

csak augusztusra gyúlt

fénnyé tüze.

De annak az egy hónak

ősze, tele,

tavasza, nyara volt és

reggele-éjjele.

Nem keltett örömet,

se bánatot,

vak elragadtatást,

csak azt adott.

Számon kívül maradt

múlt és jövő,

a perc ragyogta be,

az elszökő –

Nem volt ősze, tele,

se tavasza:

Ő volt a nyár, a néma

Idő maga.

Mundus universus

Világmindenség, értelmem kevély

gyémánttükrén szikrányi fénybe veszve –

mily szűkre vagy szabva, ha bármikor

továbbképzelhet kedvére az elme!

Nyolcvan év

Keresztury Dezsőnek

Ki ültetett, Öreg Platán?

Platón, Arany, Batsányi, Platen?

Mit látsz éveid havasán,

bölcs Matuzsálem?

Nyolcvan évgyűrű törzseden

rideg bilincs-e, hősi vért-e?

Hogy viseljük majd könnyeden,

nyomodba érve?

Jut-e ennyi nekünk, Öreg,

új nyolcvan év még van-e hátra,

mielőtt füst, hamutömeg

dől a világra?

Ahol Te állsz, már tudható

valami a még várhatóból.

Ősz koronádra hull a hó –

mit vársz a sorstól?

Te sejted csak, Sorskémlelő,

aki belelátsz a homályba,

a ködből mi suhan elő,

miféle bárka.

Ábrák villognak és jelek

kilenc kanyarán a Folyónak;

Te onnan már megfejtheted,

mielőtt elmosódnak.

Hogy mi les ránk: új förtelem,

ismét új szégyen, új kelepce?

Mit súg a szív, a bölcselem,

Nagyságos Elme?

Az útra indulók a part

pereméről messzebbre látnak.

Van-e értelme, lesz-e majd,

a folytatásnak?

Jóslat: mit szirt zeng, lomb susog.

Van-e remény, Agg, ezt zizegd ki.

Vagy nyakunkon már a hurok,

jobb nem sietni?

Rázd meg zöld fürtöd! Az, aki

szeret, érti, mit zúg a szirtfal;

s ha van füle, tud hallani.

Az Téged is hall.

Capriccio

W. S. mester LXX. születésnapjára

Uram, Ön mint a sás, a nád,

Uram, Ön mint a léghabáram,

átzizeg ezer éjszakát,

ültet bokrot, fát hét határban.

Lerakja sarjait, Uram,

folyókra, tócsákra, tavakra,

Szűz Mária és Don Juan

szülötte Ön, hét daimon apja.

Az első gnóm. Piros lepel,

kék öv testén az uniformis,

rétjén baziliszkusz hever,

kapujában két unikornis.

Légi lények ezenfelül,

etetnek rokmadár-fiókát,

szilf szilfiddel tovább vegyül –

szárnyalnak is Önnél az ódák!

Mellék-üstöt és fő-hutát

Önnél hű szalamandra fűt föl,

nem kap a tűzben hőgutát,

onnét szolgálja Önt, ha bűvöl.

Álmára hablány-undine

és hablegény társa vigyázik;

hydra- s íbisz-tenyészete

virul Csöngétől Indiáig.

Mert ért madárul, ért halul,

ereszén főnix fészkel Önnek:

általa halhatatlanul,

dalai tőle tündökölnek.

Zeng indulót, gregóriánt,

nem dicsfényért, se talmi tapsnak –

kiselejtezett glóriák

Önnél fölös számmal akadnak.

Psychét Pascalba pácol, önt

vén szentekbe életelixirt,

a janzenista lányok Önt

így erotománnak tekintik.

De ha nem unja verseit

és olvasóit általában,

hyppogriffre száll rendszerint

s az Octopust levágja bátran.

Pelagiánus-gnosztikus-

manicheus-nesztoriánus

költeménye melodikus

így lesz – dühöng az Apparátus.

Önnek mi az! Birtokain

najád, szatír, szilén a park-őr,

zúghat zaj, lárma odakinn,

amit adhat, Ön adja par coeur.

Poeticai Works, Omnia

Opera, Gesammelte Werke,

Oeuvres Complètes – brahman doktrina

Tao Te Kinggel keveredve.

Tűzzem zászlóra most? netán

fessem nevét plakátra, falra?

Plakátról-falról Ön levál,

zászlón fönt percig sem maradna.

Tegye hát, ami jólesik:

a múlt kozmetikus-kezekben,

a csillagjós-szakma pedig

a jövőben tévedhetetlen.

Mi tévelygünk. Bűn bűnre bujt,

Kirkét csaljuk Pénelopével,

búvunk szentélyt, járunk lebujt,

de szívünk szerelemben ég el –

Szent Iván hava, nyárelő,

ring hetven hold mandragorája,

hetven alraun áll elő,

hogy termését rakja kosárba.

Mandragora? Búzavetés?

Háza fölött múzsák köröznek;

fel, Apolló Múszagetész,

hódítsa meg velük a földet.

Suttogás az éjszakában

In memoriam

Agnetis Nemes Nagy

– Úgy jövök érted, észre sem veszed.

Lesznek szelíd előjelek.

Vér, fájdalom alig.

Rémület is csak pár pillanatig.

– Befogod a szemem,

ne lássam, hogy mi történik velem,

amíg ölelkezünk,

míg keresi egymás torkát kezünk?

– Szemed lehúnyom, feldobogtatom

fuldokló szíved szabadon;

közötted – köztem valahol

csuklód felé fehér fogsor csahol.

– Még nem merészkedtél ilyen közel.

Mily csapda ez, milyen csontkéz ölel?

Félelmeim – félálmaim

fölött a kőbaltás Kain.

– Lépek láboddal tűzösvényen át,

leégeti ruhád e láng,

testi burkod fölöslegét;

ami nem szenvedés rajtad, elég.

– Várj hajnalig. Teljes hajnali fényben

állhassak azon a határszegélyen,

fél percemig sem öntudatlanul,

így hulljon le rólam, ami lehull.

– Leszek pap; reggel, a magaslaton

a szelíd bárányt megsímogatom,

mielőtt vérét ontanám.

Vagy van-e más vágyad talán?

– Érezzem bodza, kábító bürök

szagát, miközben elfehérülök

új napfelkelténk fényhegyén,

símogató kezed báránya, én.

A pusztulás játékai

Leszállás az éjszakába

1

Kezdik az égi kürtök.

A ház pincéig megremeg.

Mit mondjak még neked?

Éget az éj. Üvöltök.

Parázs parázsra hull.

Nem lesz vigasz a virradat.

A kiürült égbolt alatt

a csend zúg válaszul.

Magad maradsz, magad.

Valami darabokra tört.

Az ágakon

nonfiguratív fájdalom.

Sziszeg a föld.

Itt kell feláldozódni.

Sötét szelek reszkettetik

a béna lomb reflexeit.

Csak ez a szél valódi.

A bordaágakig ható

csontrázó szél, e névtelen,

légszomjas félelem:

alvilági trombitaszó.

Ahol a szél jár, mind az én terem.

Lehántja síkságok-hegyek

rétegeit, földkorszakok

héját, megrándul a halott

mész-csontváz, márvány-erezet,

ahogy a dúlt burkolatot

felbontva hagyja, valami

foszlány hangot is hallani:

zihál a kő-tüdő;

s már egy lebomlott táj felett

fújnak a légszomjas szelek –

a szél felett fúj az idő.

2

Mi állít elő ilyen képeket?

Lemarni mi igyekezik

húsról a bőrt, csontról a húst,

míg el nem ér a lángragyúlt

idegekig?

Milyen kéz tépi fel

évről az évet, míg a múlt

lepléből remegve kikel?

Mi ez, miféle borzadály?

Örvénylik a homály.

Minden varját fölöttem röpteti,

vijjognak rajtam ölyvei –

az éj medrében forr a táj.

Szavak habján, széltengerek

hátán: évek fuldokló roncsai.

Elporlani

most készülnek veled.

Szavak, szavak,

hullám hullámra csap.

Hozzák nyirkos medúzák

a mélység képeit,

lábaimhoz hömpölygetik

s a parton összezúzzák.

Szavak, szavak,

a kép széthabzik, a tetőn

– nem láthatón, csak sejthetőn –

süket szörnyek virrasztanak.

Holdverte házfalon

sárkányok (paták, pikkelyek)

fehérlenek

érzéktelen-vakon.

Szárnyuk sötét szegélye

lecsügg a dermedésbe.

3

Szavak, szavak,

fény-ostorozta fák vonaglanak.

Árkokból zsályák kék szeme

dereng elő,

a ködbe katángok nem-rebbenő

kék pupillája néz bele.

Kifeszülő, kerek,

sorsszövő, kegyetlen szemek,

szűk szemrésű virág-tekintetek.

A térhely lüktet. Új kép merevül ki,

újra szikrátlan fényburok remeg,

amint jelen és múlt kezd elegyülni.

A szilárd halmazállagot

habzásba fog.

Rezgésbe csapnak át

a gyér cserjék, a satnya fák:

láncravert ketrecállatok

s khimérák éhes íriszének

világzúzó villámai kiégett

mezsgyén-mezőn, gyomleple kerten.

Dermesztő, mély szemekben

zöld foszfor füstölög –

és nincs semmi a pilla-függönyök,

senki, Senki tükre mögött.

Szemek, szemek,

minden zugból szemek üvöltenek.

Polüphémosz kiáltja ki

csitíthatatlan fájdalmát, odább

hideg hüllők, holdviolák:

köd, káprázat gyémántjai.

Őrült gyémánt, lobogj tovább!

A hold sötét.

Helyén fekete fénykör ég.

4

Idők, terek,

volt szerelmek lélegzenek.

Jelzők fuldokló lángja lobban.

Gödrökben, vájatokban,

bokrok korbácsai alatt,

sebzett szavak bolyonganak.

Egy gazdátlan ige

– irgalomért – hozzád szalad.

Kopott, lompos szó, talmi te,

mi hajt ide?

Itt részvét nem terem.

Amerre lépteink medre mutat:

felgöngyölődtek az utak.

Itt minden zene rekviem.

Temetetlen vágyak roncstelepén

gázol a láb, nyarak romhalmazán.

Pokolhazám!

Ez itt ami belőlük még enyém.

Egy nem-euklidészi szerelem

térviszonyai, ahogy fennmaradtak

metszésvonalak, tornyai falaknak,

pőrén, meredeken.

Ahogy süllyed-emelkedik

újra s újra lobbanni készen,

hogy végül elenyésszen

reménytelenül reggelig.

De ki tudná, mi rejtezik

lejtők zuhanó glisszandóiban,

a völgyben, hol véget ér az iram

s arcba dermed a rettegés:

száz arc zúg ott utak holtmedrein

– sötét súgás, komor settenkedés –

szerelmem, óh szerelmeim!

5

Lobog az éj sörénye.

Rémült utak száguldanak

a dombokon föl és le;

párába veszve nagy

fényoszlopok, remegő-csupaszak.

Igen, ez még mindig te vagy.

Görgeti sűrű habjait

maga előtt az éj.

Hullámzó, fekete taréj

csap fel az ablakig.

Szavak, szavak,

örvénylő csillagsivatag.

Te vagy, igen,

égboltomon, útfelezőimen;

partomon roppant sziklaszörny,

fénybetűk – izzva fönn,

és ázva kinn,

tűzfalak csorgó vásznain

s tűzve házak tetőire:

egyetlen csökönyös ige –

igen, igen,

sikátoraimban, tereimen

tárgy tárgyra, perc percre emlékezik;

lépten-nyomon

minden lépcsőmön, utcasarkomon

oltáraid, szobraid, képeid

s a porba eléd csúsznak a szelek.

Ameddig a szem ellát

körben fakó, fegyenc fák.

Ördögök rágják lent a gyökeret:

robbannak a feliratok,

már minden utcanév helyett

a te neved ragyog.

6

Alákerül

az éj medrének tehetetlenül,

ami fénylett imént felül.

Elhasznált vágyak, tűnt szerelmek

parazsa dermed;

mind egymáson hevernek.

Árnyuk se rezzen,

nyugosznak menthetetlen

e fullasztó tömörületben.

A mélység istenarca

kőből faragva –

hajnalok üszke rajta.

Valami még kiáltana,

hiába, nincs szava,

útját keresné, de nincs út haza.

Ez-az fölfénylene.

A sötétség túlereje

győz ellene.

Lüktetne valami:

a szív száraz dobhangjai

most próbálják bevallani…

Hogy hallanád,

hogy minden kimondott szavamon át

száz ki nem mondható kiált?

Szavak, szavak,

itt nincsenek többé szavak,

itt az igék haldoklanak.

Világok alján,

sós szavakat kavarván,

zúg az éj habja barnán –

hogy értenéd

a torokra fulladt beszéd

iszonyatos költészetét?

Patkányóra

Hallok én is ezekről. Virradat

előtt, mikor minden legrémesebb,

akkor jönnek, alvidéki sereg,

lápból, dögkútból eléd rajzanak.

Búvárszörnyek vartyogása ijeszt,

varangyok fekete gumiruhában,

fürkészik titkod, vádolnak csalárdan,

hogy válaszolsz, meg kell fontolni ezt.

Átsuhannak a zárt ajtón; fejednél

denevérek hártyás szárnya ropog,

mint üres, száraz kartonok,

bokád körül vércseppes orr keresgél.

Térded patkány súrolja hízelegve,

lucskos patkány vinnyog gyönyörteli

hangon, vinnyognak a láp szörnyei,

félni moccanni nem tanácsos erre.

Rossz órában les rád tucatnyi bárhol

efféle bundás kósza lény tucatnyi,

kik micsodák, nem tanácsos kutatni:

szemben veled sárga pupilla lángol.

Ha egynek engedsz, mind bepréselődnek,

görény-szeráfok, béka-kerubok,

füledbe ajkuk trágár szót susog,

patkányprémtől hullámzik lent a szőnyeg.

Pokoli populáció. Tapad

padlóra, falra. Pincék, romtetők

nyálkás tenyészete hajnal előtt,

amikor minden legborzalmasabb.

Talányos ábrát fest a függönyökre

farok-, fülszőrök gyors ecsetvonása,

jósjeleik hagyják tűnni homályba –

kénes köd csap mögöttük össze.

Aztán kakasszó, aztán virradat,

kanális, láp zúdul vissza sötéten –

a mennybolt szürke íriszében

sárgán ég a pupilla nap.

Két utószó a verseskönyvekhez

I. Utóhang az egy szenvedély képeihez

A könyvet, amelyet az olvasó kezében tart, első verseskötetemnek tekintem. Több mint húsz esztendeje – amióta A Pokol tornácán és egyéb kisebb költemények címen, szinte még kamaszfővel írt munkáim nem kellőképp letisztult, sok modorossággal és naivsággal terhes gyűjteménye megjelent – egyre elégedetlenebb vagyok ifjúkorom teljesítményével. Huszonkét éves voltam, az a könyv tizenhetedik és huszonegyedik életévem közt alakult ki: annyi idős korukban kevesen mondhatják el magukról, hogy kész költők. Legtöbb esetben baj is, ha már akkor készek.

Hiba lenne, ha túlértékelném magamat, még nagyobb, ha alábecsülném. E kettős veszély teljes tudatában hadd pillantsak mégis vissza korai munkáimra: felhozhatok-e valamit mentségükre? Mi az, ami bennük – mai megítélésem szerint – számomra használható?

Úgy érzem, néhány erényük, vagy inkább csíraképes elemük hellyel-közzel akadt. Mindenekelőtt a hiteles élményháttér, az egyéni mondanivaló; a költői képlátás hol bizarr, hol szerény eredetisége. Biztatónak fogom fel a nagy elődök és példaképek szembeötlő hatását leküzdeni tudó, de a kortársak modorától is elütő saját hangot. Nem utolsósorban a bátorságot – másszor makacsságot csupán –, mellyel vélt vagy valódi igazságom kimondásához, tekintet nélkül következményeire, feltétlen ragaszkodtam. Realistának tartottam magam mindig; annak a szó nem parttalan, hanem régebben megfogalmazott, bár még így is elég tág értelmében. A valóság, és csak a valóság érdekel ma is; az élet kitapintható, felfogható, változó tényei és törvényszerűségei. Semmi sem riaszt inkább, mint ha egy írás homályos, bizonytalan és nélkülözi a határozottságot, a teljes értelmet. A ki nem fejezett, vagy csak ködösen kifejezhető érzés művészileg számomra gyanús, hazug és torz. Érzéseim és gondolataim világos, pontos megfogalmazására ifjúkoromban törekedtem már – más kérdés, milyen sikerrel. De, úgy látom, fel tudtam építeni a verset; volt szerkezete, csontváza költeményeimnek. Határtalan önbizalom feszítette őket.

Némi figyelmet, feltűnést keltettem is velük. Talán legismertebb munkámat, A Pokol tornácán-t, jóval kötetem megjelenése előtt, a Válasz-beli közlés alapján, 1949 januárjában, Baumgarten-díjjal tüntették ki. A legfiatalabb voltam, akit ezzel az akkor utoljára kiosztott, nagy múltú irodalmi díjjal valaha is jutalmaztak.

Ma húsz-huszonöt évvel ezelőtt írt verseimet mégsem tudom kétségbeesés nélkül újraolvasni. Azt hiszem, a korán érő, de későn kiteljesedő költők ritkább típusába tartozom. A huszonegy éves fiatalember, aki voltam, de akit ma már nem vállalok, rossz költő akkor sem volt talán, de rossz verseket írt. Inkább az élet érdekelte, mint saját munkája, holott a kettőnek a legszorosabb kölcsönhatásban kell állnia. Az irodalmat valahogy félvállról vettem. Sokat és gyorsan dolgoztam, kellő alázat, elmélyültség nélkül. Vonzott a látvány, a tapasztalat: minél többet átélni, tudni. Az élmény rögzítésére, a vers kidolgozására ugyanakkor nem fordítottam elég időt, energiát. Legtöbb versemet az tette tönkre, az érzelmek gáttalan áradása a formát magát is rombolni kezdte. Nem tudtam még, akit olyan szenvedélyek hánynak-vetnek, mint engem akkor – még inkább azóta –, jobban teszi, ha burjánozni akaró képzeletét, pusztulására törő vágyait szigorú formák határai közé szorítja: a robbanásra kész indulat épp ettől kap különös feszültséget majd. Ifjúkoromban erre a fegyelemre, közelebbről a műgondra nem törekedtem elég állhatatosan, pedig – ezt sajnálom leginkább – lényegében már akkor többet tudtam, mint amennyit megvalósítottam.

Szükségtelen volna mentegetőznöm, ha a készülődés éveit a kibontakozás hosszabb időszaka követi. A magamnak felrótt hibákat, gyarlóságokat zavartalan fejlődés esetében rég jóváteszem, feledtetem. A bemutatkozás, fellépés esztendeit azonban igencsak szűkre mérték lehetőségeim. Első versem – e könyv időrendben is első darabja, a Szerelem, alkonyatkor című, amelyet tizenhét éves koromban írtam – 1947 nyarán látott napvilágot. Ekkor nem lehetett előre tudni, a pályakezdés időszaka két rövid esztendőre korlátozódik. 1949 könyvnapjára megjelent még verseskönyvem, aztán a hallgatás hosszú esztendei. Mennyiben tehetek róla én egyedül, mennyiben a körülmények – ítélje meg, aki ítélkezésre magát hivatottnak érzi.

Fővárosi és vidéki folyóiratok 1954-től közlik ismét verseimet, tanulmányaimat. E második újrakezdést 1956 tragikus eseményei szakítják félbe. Több mint egy évtizedig kizárólag műfordítói munkásságom jelzi jelenlétemet. Nem mintha az irodalmi élet folyamatába akkor bekapcsolódnom túlzottan nagy nehézségekbe ütközött volna – én éreztem alkalmatlannak magam, hogy eredeti munkáimmal fellépni siessek.

Magyarra fordítottam Vergilius összes műveit. A főbb kiadást és viszonylag nagy példányszámot megért kötetek kedvező visszhangja sejtenem engedte: létrehoztam első munkámat, amelyet teljes egészében vállalhatok már. A római költő fordítását – tökéletesen alárendelve magam feladatomnak – a világirodalom klasszikus eposzai követték. Sok ezer sor a Mahábháratá-ból és Rámájaná-ból; Boiardo, Ariosto, Tasso művei később. Ha sorszámukat tekintem, egy átlagos költői életmű többszörösét ültettem át magyarra.

Fejlődésemnek, pályámnak leghasznosabb szakasza bizonyára ez a tízegynéhány év – a nagy klasszikusok, ők voltak egyetemeim. Most, velük, tolmácsolásuk közben tanultam meg mindazt, amit el kellett sajátítanom, hogy egyáltalán kísérletet tehessek arra az útra lépni, amelyet magamnak kijelöltem.

Ők voltak ugyanakkor, akik rádöbbentettek, hozzájuk képest milyen jelentéktelen saját költészetem, de milyen tökéletlen becsvágyamhoz, terveimhez képest is. A mélységes elégedetlenség, mely régi munkáimmal szemben évek óta fokozódott bennem, tűrhetetlenné vált. Föl kellett mérnem, meg kellett vizsgálnom: évtizedes kísérőm, ez a tolmácsolva átélt és tanulva elsajátított hatalmas költői világ törekvéseimre bénítóan hat-e, és akkor még mindig előttem a műfordítói pálya – vagy ösztönzően, felszabadítóan-e, akkor pedig saját életművem megformálásához, felépítéséhez haladéktalanul hozzá kell fognom.

A véletlen szerencsés közrejátszása folytán ifjúkorom főművét, A Pokol tornácán-t, 1968-ban újra közölni akarta egy antológia. Eldöntöttem, lényeges változtatások nélkül többé nem adom ki. De kijavítható-e? Megpróbáltam, amit költő saját munkájával soha nem tett talán: úgy tekintettem, mintha egy verses munka gyarló, nyers fordítása feküdnék előttem. A szerkezet, a csontváz rendben volt. Sorról sorra haladtam. Átplántáltam szinte minden mondatát, minden hasonlatát. Hexametroid sorai kezdtek hexameterekké változni; itt-ott cseréltem csak ki egy-egy suta képet, henye jelzőt – kő kövön nem maradt benne mégsem. Amikor végére jutottam, a költemény élni kezdett. Akkor tudtam már, ifjúságom elrontott munkái megmenthetők.

Az idő tájban kezdtem verseket írni ismét. Új költeményeimmel egy időben sorra elővettem a régieket. Akadt néhány, főleg a kisebbek közt, amelyekhez alig kellett hozzányúlnom. Nagyobb részüket azonban – lehántva magamról saját fölöslegemet – oly gyökeresen átdolgoztam: a régi megfogalmazásból mutatóban ha maradt néhány elárvult sor. A korai művek második legjobb darabjából, a Hermina című elbeszélő költeményből, éppenséggel csak a tartalom forrása. A régi kötetnek körülbelül egyharmadát, az egyelőre leggyengébbeket, így is elhagytam. Nem végleg. Később, egy új gyűjteményes kötetben talán, azok átdolgozását is végrehajthatom. Addig nem tekintem őket saját verseimnek.

Jogomban áll-e? Egy költemény, ha megjelent már, nemcsak egyéni, köztulajdon is. Köztulajdon jellegét mereven mégsem értelmezném. Terjedjen el akármily széles körben, szerzőjének legszuverénebb tulajdona marad. Költészetemet, beleértve múltját, legsajátabb tulajdonomnak tartom én is. Jogom tenni vele, amit akarok. Mindhalálig tetszésem szerint változtathatok rajta.

Igen, úgy érzem valamiképp, verseim életemmel együtt változnak, mégpedig nemcsak a jövő, hanem visszamenőleg a múlt irányában is. Nem mindig látható előre, munkánk melyik eleme bizonyul a jövőben termékenynek, melyik sorvad el. Az sem bizonyos, terebélyessé, gyümölcsözővé azok a tulajdonságaink válnak, amelyek első megnyilvánulásuk alkalmából a legtöbb elismerést kapták. És fordítva.

Magától értetődik, távolról sincs szándékomban megtagadni hajdani magamat. Ennél egyrészt kevesebbet, másrészt sokkal többet teszek. Arról van szó: ifjúkoromban házat építettem, megfelelően akkori lehetőségeimnek és többé-kevésbé felkészültségemnek. Igényeim növekedtek közben, szűknek bizonyult, elavult a régi otthon. Renoválás helyett gazdaságosabbnak véltem lebontani az egészet. Itt-ott maradt csak néhány alapfal, pillér. Ezekre emelek új épületet, úgy azonban, hogy a régi téglákat – ahol csak mód nyílik rá – felhasználom.

Első verseskötetemnek tekintem e könyvet – kezdtem fentebb. Úgy kellett volna mondanom: az egyetlennek. Költői életműként oly könyv terve lebeg már régen szemem előtt, amely nem csupán jó versek egymásutánját adja, nem fokozatosan szépülő kisebb kötetek foglalata, hanem szerzőjük egyéniségén, világlátásán, stílusjegyein túl is szervesen összefüggő egység. Példának két, sem egymással, sem velem nem rokonítható költő munkáját említem. Baudelaire művét, A Romlás virágai-t, és Whitmanét, a Fűszálak-at. Bizonyos megszorítással egykönyves költők mindketten. Egész életük azt az egy verseskötetet építette, formálta.

Költői életművem kialakításában – törekvéseimnek, természetemnek megfelelően – engem is a művészi egység e ritkább, szigorúbb útja vonz. Ha néhány száz vagy néhány ezer évvel előbb születek, alighanem eposzt írok, és egyetlen mű teremtése-formálása tölti ki egész életemet.

Verseimben nem életem fejlődésvonalát akartam adni soha – inkább eljutni egy pontra, mondjuk emelkedőre, ahol lábam megvethetem, és ahonnét széttekinthetek, s múltam-jövőm egyetlen egésszé láthatom össze. Ifjúkorom költészete itt hozzám öregszik, én magam halálomhoz fiatalodok.

Baudelaire könyvében és mindazokéban, akik előtte és utána költészetüket egységes épületnek fogták fel, az egyéni élet esetleges dátumai érdektelenekké válnak, az olvasó megértését se nem segíti, se nem akadályozza: tudja-e, melyik vers mikor keletkezett? Nem is illik tudni, ellenkeznék a szerző szándékával; ahogyan egy nagy regényben vagy eposzban is a filológiai érdeklődés nyomozza csak, kidolgozása során melyik fejezettel, énekkel kezdődhetett, melyikkel fejeződött be.

Így fogva fel költészetemet – a szándékot, amely építi, a tervet, mely megvalósítását elém rajzolja –, e kötetben sincsenek régi, még kevésbé új versek. Végső soron minden itt olvasható költemény azt a költőt ábrázolja, aki ma vagyok: folytatni, továbbfejleszteni is úgy akarom majd, mindig jelenvaló pillanatomban tükrözzön. Csupán eddig elért eredményeim fölött érzett elégedetlenségem és annak meggondolása, néhány vers kapcsán alkalmat ne adjak félreértésre, ez késztetett mégis, hogy végső elképzelésemmel ellentétben, a dátumokat egyelőre jelöljem. Ezek az évszámok ugyanakkor alig jelentenek többet, mint az élmény, az átélt valóság idejét. Régi és új verseimet – elhanyagolható kivételektől eltekintve – egyaránt az elmúlt négy-öt esztendőben vetettem papírra. Gyökeresen-teljesen újjá dolgozva át a régi darabokat, az újak anyagát pedig egy régtől bennem élő, eleve rám szabott szenvedély élményköréből merítve. Ezen belül minden részlet maximálisan alá van vetve egy eszményinek elképzelt, de magam tudom legjobban, mily fogyatékosan objektivált egésznek.

Az olvasónak meg kell bocsátania, hogy annyit beszélek e kötet átdolgozásának körülményeiről – de hiszen rég nem arról beszélek már. Témaköre ürügy csupán, hogy tervemről szóljak, ürügy a terv is, hogy kapcsán verseim világának filozófiai indítékát próbáljam vázolni legalább. Tettem versben is, mindenekelőtt A Boldogság Múzeuma című elbeszélő – vagy inkább drámai – költeményemben, amelyben egy perzsa mesemotívumot és az indiai Tadzs Mahal építésének legendáját használtam fel epikus anyagul (igaz, igen áttételesen, a történetnek inkább emlékéből, hangulatából, mint ismert elemeiből kölcsönözve). A nagyon is személyes történetet szanszkrit slókák boncolják a Mahábhárata ironizált modorában, egy szenvedély rajzába kísérelve meg belelátni az élmény és megvalósíthatóságának, az átélt boldogság és megőrizhetőségének, a szerelem továbbfokozhatóságának kérdéskörét.

Könyvem legtöbb verse szerelmes vers. Legalábbis látszatra. A szerelem, bármily nagy helyet foglal is el munkáimban, eszköz csupán: mint a szenvedély legotthonosabb lételeme, legtermészetesebb táptalaja, mint az emberi életnek értelmet adó indulatok szimbóluma kap fényt. A szenvedély természetrajza érdekelt kezdettől és a rajta keresztül felfogható világ törvényszerűségei – e kettő viszonyát, kölcsönhatását elemzi makacsul, boncolja gyötrelmesen minden költeményem. Ahogyan a kutató az anyag mélyébe, úgy akar a költői tudat, a szenvedély sok milliárd voltos energiájával, e belső univerzumba hatolni. Amikor a költő szerelméről beszél, nemcsak a szerelemről szól; beleépíti világképének kategóriáit. Ezáltal válik az objektív valóság megismerésének eszközévé, mint legmélyebb kapcsolat a lét belső formáival. Oly verseket igyekeztem írni mindig, amelyek első hallásra, első olvasásra tökéletesen közérthetők, úgy is mondhatnám, melyek a közérthetőség álarcát viselik. De a költészet számomra ott kezdődik, hogyha a vers olyanra sikerül: kívánja az olvasó másodszor, harmadszor is kézbe venni, s fedezzen fel benne mindig új értelmet, jelentést.

A szenvedély, a szerelem szenvedélyes átélése nem menekülés a valóság elől, ellenkezőleg: fokozott jelenlét. Érteni akarok? Felfogásomban minden pozitív eredmény csak az ellentétes érzések pillanatnyi egyensúlya lehet, s voltaképp mindig arra az egyetlen pillanatra szól. Mit kezdhetek vele? Rendezni próbálom a hatások és ellenhatások bonyolult viszonyát, az állapotot fogalmakká bontom, úgy törekszem – állandó lelkesültségben – oly szerelemre, mely magam fölé emel. Mert a költő, ha ilyen szerelem nagyságát, szépségét és hatalmát saját sorsán felismeri, nem mondhat le többé, hogy a kinyilatkoztató-kifejtő ész, a felfogó értelem és a teremtő-alkotó képzelet közös együttműködésével a létét meghatározó dolgok közé emelje.

Amit elkészült – és remélni szeretném, így már vállalható – munkáimban megvalósítani akartam: mindenekelőtt egy oly költői épület tervének kidolgozása, amelyben nem annyira az egyes versek viselik a mondanivaló súlyát, mint inkább az egész könyv szerkezete. Verseim, úgy érzem, valahogy egymásból nőnek ki. Nemcsak ismétlik, folytatják, magyarázzák egymást, sőt utalnak egymásra, de tovább is írják magukat. Egyik a másik nélkül teljesen nem fogható fel, szerves megfelelés van köztük, megszakíthatatlan folyamat az egész, mint egy zenei variációsorozat. Soha nem a kis formák csábítottak, mint a dal vagy az etűd; még kevésbé tudott kielégíteni, ami töredékes vagy befejezetlen. Titkos mintáim mindig a nagy zenei formák voltak, egy szépen felépített szimfónia vagy zongoraverseny például, melyben a részeknek annyiban lehet értelmük, amennyiben az egészet magyarázzák. A lassú, reménytelen, komor tételeket áradók, élénkek követik. Sötét háttér előtt ragyog igazán a boldogság, ellentétek feszültségében csendül fel, szikrázik legtisztábban a dallam. A variációs technika, de akár egy szonáta egymásnak alárendelt, egymástól determinált tételsora is, költészetemre alkalmazva nem más voltaképpen, mint a téma boncolása, a gondolat analízise.

Ezért érzem legjellemzőbbnek szvit-szerű, több száz soros verseimet, mint A Pokol tornácán-t vagy a címadó költemény mellett az általam legtöbbre becsült Száz arcod-at. Ha sikerült megvalósítanom, amit célul magam elé kitűztem – a szenvedély határtalan alkalmazkodóképessége, a szenvedélynek, mint módszernek végtelenül sokrétű felhasználhatósága révén –, mindenekelőtt ezekben sikerült.

Költői sorsomat, sajnos, oly rendhagyónak kell éreznem – közel negyedszázados expozíció után tartok csak ott, hogy ki tudjam mondani magamat, negyvennégy éves koromra, amikorra a nagy elődök legtöbbje klasszikus művek sorát vallhatta magáénak, nem szólva a kortársakról, akik közül, élete delén, nem egy szintén megelőzött – írói pályám előkészülete, ismétlem, oly feltűnően hosszúra nyúlt, hogy minden elérni vélt eredményem ellenére sem tudok elégedett lenni magammal. Végül is – anélkül hogy szemrehányásképp mondanám, hiszen saját magatartásom és körülményeim dialektikus kölcsönhatásának következménye – húsz évig teljes visszhangtalanságban, a leggyilkosabb csendben kellett alakulnia-növekednie költészetemnek, reménytelen monológot folytatva a kőmerev arcú sorssal, mely rezzenéstelen polipszemét egy pillanatra sem vette le rólam, de soha egy szóval sem felelt: igen, ez nálam sokkal jobb költő fejlődését is szükségképp eltorzította volna.

A kétkedés, vívódás szavaival kell végeznem tehát könyvemet: vissza tudom-e a sors arcába vágni halálomat? Még mindig lehet-e, ezután is szabad-e annyit várnom magamtól, amennyit változatlanul várok? Különösen, ha felmérem és meggondolom: abban, amit létrehoznom talán sikerült, én az alapvonalak kijelölését, a program felvázolását sokkal fontosabbnak érzem, mint az eredményt magát.

Visszatérve hasonlatomra, úgy látom, nagy épületet akarok emelni, de eddig csak alapját ástam ki, néhány falát, oszlopsorát ha felállítottam; egy-két szoba vagy terem lakható már, igényeimtől, legmagasabb eszményemtől azonban igen messze még. Lesz-e erőm, lehetőségem befejezni? Nem túl késő-e?

Teljes pontossággal előre nem is láthatom, sejthetem legfeljebb: a már meglevő darabok és a később születendők végül milyen egységet sugallnak? Hiszen amit valóra váltani készül, igyekszik a költő, abban segítheti, irányíthatja csak előzetes elképzelése, az eredmények vagy inkább részeredmények azonban mindig módosítják a tervet.

Még egyszer és utoljára tehát: jó-e, használható-e az elgondolás? Sikeresnek mondható-e az alapvonalak felvázolása? Boltívek és oszlopok elég erősek-e, elég mélyről indulnak-e a falak, hogy a tervezett épület ráépíthető legyen?

A legtöbb, amit remélni merek, ha az olvasó, megtekintve az eddig elkészült részeket, azt feleli: Nem lehetetlen.

1971. november

II. Az írás a porban utószava

Előző könyvem, az Egy szenvedély képei, félszáz költeményt foglalt magába, 3800 sor terjedelemben. Az Írás a porban megismétli elődje teljes anyagát, huszonöt eredeti verssel és fél kötetre való műfordítással gyarapítva a régebbi összeállítást. Munkám így közel háromszorosára, tízezer sorra bővült. Ennek első fele A Pokol tornácán és az Egy szenvedély képei kiegészített anyaga, második fele válogatás kisebb fordításaimból.^*

Úgy is mondhatom: új verseskönyvem a két régebbi ciklusaiba van belerejtve.

Mind A Pokol tornácán-ból, mind az Egy szenvedély képei-ből kimaradt néhány vers annak idején. Voltak, amelyeket kevésbé sikerült részletek tettek alkalmatlanná, hogy nyilvánosságra kerüljenek: most, a többivel, olvashatóvá javítottam ezeket is. Másokat húsz-harminc évvel ezelőtti, ma már idejétmúlt meggondolások – nemegyszer személyes természetűek – tartottak vissza fiókomban. Ismét mások akkor nem illettek még bele a szerkezetbe. Nem egy túl sötét színt elhagytam például, mert a többit árnyékba vonta és mert nem vagyok túl sötét. Ha sok évvel, akár emberöltővel később azonban valami világosabb, tisztább került ki tollam alól, olyan, amelyik jótékonyan ellensúlyozta a komorabb régit, akkor egyszeriben fölhasználható lett a gyászosabb árnyalat is: külön-külön egyik sem, a kettő együtt jellemezte már szerzőjüket. Voltak végül oly verseim. amelyekkel egyszerűen elkéstem, mert amikorra befejeztem őket, könyvem nyomdai munkálatai megkezdődtek. Elkészülésük idejénél és tárgykörüknél, stílusjegyeiknél és az egészben betöltött szerepüknél fogva ide mégis szervesebben illeszkednek, mint a lassan készülő életmű valamelyik későbbi fejezetébe.

Kisebb műrfordításaim önálló kötetben itt jelennek meg először.

Vergilius-átültetéseimből három rövid szemelvényt vettem föl csak; ezek több kiadásban megjelentek, aránylag jobban hozzáférhetők tehát, mint az antológiákba szétszórt kisebbek.

Bővebb, gazdagabb szemelvények jelzik Mahábhárata- és Rámájana-tolmácsolásaimat, bár az itt bemutatott részletek az eddig elkészült anyagnak töredékei csupán. Akit további részletek érdekelnek, annak a Helikon-klasszikusok tízegynéhány éve megjelent vaskos kötetét kell fellapoznia, ott talál még vagy harminc fejezetet. Később, sokszorosukra bővítve, külön kötetben látnak majd napvilágot.

Kisebb fordításaim bármennyit elárulnak is azonban vonzalmaimról, mestereimről, az olvasó jól teszi, ha irodalmi érdeklődésem irányát, forrásvidékét nem kizárólag, még csak nem is elsősorban itt keresi. Akik leginkább alakították költészetemet, azokat eszembe se jutott fordítani sokszor: jótékony hatásukat egyenesen verseimbe építettem bele. Schillerét például A Pokol tornácán nyitó költeményébe, a nagy olasz canzone-formát az Egy szenvedély képei címadó versébe, amelyben azok a kritikusaim szerettek volna csak Szabó Lőrinc-hatásokat kimutatni, akik sohase találkoztak a Rime és a Vita Nuova Dantéjával. Szabó Lőrinctől egészen máshol tanultam, például Igazság című versemben.

Végül régi költeményeim átdolgozásáról – még egyszer és utoljára.

Már 1972-es gyűjteményem is vett föl első könyvem, A Pokol tornácán darabjaiból. Ebből a válogatásból az 1949-es kötet sok verse kimaradt, a gyöngébbek természetesen, amelyeknek újraformálásával 1970-ig, az Egy szenvedély képei-nek lezárásáig nem készültem el. Most, alig öt-hat kivételével, ezeket is kijavítottam, oly mértékben többségüket, hogy az eredetiből csak az atmoszféra maradt. Ezzel, szeretném remélni, ifjúkorom könnyelműségeit, naiv bűneit jóvátettem.

Hadd vessem közbe azonban: ezeket a javításokat nem azért éreztem szükségesnek, mintha erkölcsileg tagadtam volna meg múltamat vagy annak egy részét. Erről szó sincs. Korai költeményeim – tehát az 1949 előtt megfogalmazottak – egyszerűen kiforratlanok, elnagyoltak vagy valamiben elhibázottak voltak, gyarlók például technikailag, éretlenek formájukban. Mentségemre szolgáljon: tizennyolcadik és huszonegyedik életévem közt keletkeztek. Azokon a verseimen, amelyeket az 1950-es évek elejétől kezdve írtam, egyelőre alig kellett változtatnom. Azokon pedig, amelyeket felvettem az Egy szenvedély képei-be, semmit.

Verseim általában ugyanabban a sorrendben követik egymást, mint a könyv első megjelenésekor, ha címüket s ritkábban formájukat megváltoztattam is, ha egyszer-kétszer néhány távolabb eső költeményt közös alciklusba vontam is össze. Az újonnan beillesztett költemények valamit módosítanak ugyan a szerkezeten, lényegesen azonban alig.

Mindez pedig hogyan folytatódik?

Ha egy húrrendszert megüt az ember, vele zeng az egész apparátus, lefele éppúgy, mint fölfelé – a múltba éppúgy, mint a jövőbe.

Költészetemben ne személyes fejlődésem folyamatát keresse az olvasó, ne esendő életem állomásait: múltam iránt a legcsekélyebb tisztelettel se viseltettem soha. Egy költői szerkezetet, egy rendszert lásson helyette. Vagy, emberibb hasonlattal, egy organikusan fejlődő építményt, várost esetleg.

Költészetemet lakott helységnek szántam mindig, házakkal, utcákkal, kertekkel s nem utolsósorban a legteljesebb önkormányzattal.

Hogyan épülhet ez visszafele?

Ifjúkoromban létrehoztam egy kisvárost, amelynek tízezer lakosa volt. Most van százezer. Új utakra van szükségem, új házakra, még a régi városrészekben is. Megépítek egy sugárutat vissza a múltba. Ez a sugárút levág talán egy darabot a harminc éve ültetett ligetből.

De kedveltem ifjabb éveimben a zöld tetős házakat is. Emeltem három zöld tetős házat. Mostanság azonban verseim teteje inkább kék. Csakhogy arról a pontról nézve költészetemet, ahol most állok, a zöldek mellett zavarók a kékek. Fiatalságom zöld tetőit habozás nélkül átszínezem tehát sárgára.

Mit mondok ezzel? Az én költészetem olyan költészet, amelyben ha új vers keletkezik, az összes többi vele változik. Lehet, hogy kilencvenéves koromban olyan költeményt írok, amely megköveteli, hogy valamelyik ötven évvel azelőttinek megváltozzék egy sora, egy szakasza vagy akár az egész vers.

Így zeng a húrrendszer visszafelé, de így zeng előre is. Ezért javítom, változtatom állandóan, amit létrehoztam. Ezért változik, tőlem függetlenül is.

Ettől a költészettől soha nem azt kapja az olvasó, amit előtte kapott, ha első pillanatban azt hiszi is.

Ahogy változnak az év- és napszakok fényviszonyai, úgy mutat mindig más és más színt a város.

Míg él, egy percig sem lehet ugyanaz.

1979. szeptember