|
Mit akarsz, ostoba, kérdezem magam, |
| mért hiszel elszabadult képzeleted |
| eszelős játékának, agyad mélységéből, |
| feneketlen kútjából előmerészkedő |
| szörnyeidnek, csalfa reménynek, ostoba |
| hitnek, életed zabáló szerelmednek? |
| Nem látod mekkora s milyen szakadék |
| nyílik közted s közte, reménytelen, |
| tátongó távolság, s nincsen híd, amely |
| átvezetne rajta. Meg kéne vakulnia |
| néki, hogy ne lássa rajtad az elmúlt |
| időt, az elporlasztó éveket, eszét |
| kellene vesztenie, hogy szeressen és |
| ifjú testével, a tiéd legyen. Igen? |
| Akkor kívánom, vakuljon belé, s akarom, |
| úgy szeressen, hogy veszítse eszét. |
|
|