Véletlen

Becsöngettem. Nyílott az ajtó, barna, kontyos nő nyitotta ki, sárga köntösét összehúzta meztelen mellén, mezítlábasan állt ott a hideg padlón. Mondtam, kit keresek. Fölnevetett. Maga, kérdezte, maga ugye az albérlőm szeretője? Éppen nincs itthon, később jön, de itt megvárhatja, tessék, jöjjön és a konyhába vezetett. Láttam, ringatja farát, láttam izmos lábszárát, nyaka szépségét. Hellyel kínált az asztal mellett, kávét hozott és ahogy a csészét elém tette, köntöse széjjel nyílott, jól látszott alatta nagy, duzzadó melle, teste szinte hasáig. Nevetett, nevetett, beszélt, végül kimondta, mindent tud rólunk, mindent. Hallgattam, mondta, öleléseiket, szerelmes szavukat s fetrengtem az ágyon éhesen, a testem, ölem, mellem, mindenem remegett, úgy irigyeltem az albérlőmet. Mondta, ismételte izgatottan és egyszercsak felült, szemben velem az asztal szélére, szétnyitotta combját, odahúzta kezem, átölelte nyakam és csókolni kezdett éhes szájjal, nyálát belém csorgatva. Hogy tudtam volna ellenállni néki, ölelésének, vágyának, meleg, asztalra hanyatló, szétnyílt testének? Ott lett enyém, ott pótolta a később érkező, irigyelt nőt, ott lett győztes versenytársa, hörögve minden lökésemtől, míg csörömpölve földre hullottak kávéval teli csészék, tányérok, kanalak.