Verés

Belém martál. Skorpió lettél, vipera egy pillanat alatt. Mérged végig égette minden sejtemet, marta, tépte, elszakította idegeimet. Már nem láttam, elfeketült a világ, lángba borult, égett. Megmarkoltalak, úgy dobtalak az ágyra, mint egy kócbabát. Féltél, ne bánts, kiáltottad, de megveszett kezemmel lenyomtalak, másikkal lerántottam rólad a szoknyád, letéptem bugyid háromszögét és ütöttelek, teljes erővel, kíméletlenül. Jajgattál, zokogtál, szép dombos fenekeden egyik ütésem csattant a másik után, piros, fájdalmas tenyérnyomokat hagyott, de tovább ütöttelek s hogy lelkedben is bántsalak, beledöftem égő combjaid közé, imádott nyílásodba ujjamat. Fájjon! És megdermedtem, mert csupa csatak voltál odabent, úgy, mint amikor őrülten szeretni akartál s nem bírtál magaddal. Egy pillanat alatt hatalmas vággyá lobbantak düheim és magam felé rántottam ütlegelt farodat és már benned is voltam tövig, őrülten döftelek, te pedig még sírós, maszatos arccal, patakzó könnyekkel, vad ütemben lökted vissza minden lökésemet, jajgattál, sikolyokkal kísérted nászunkat, de már nem a fájdalom, hanem a végtelen gyönyör hangos jajával.