Útvesztő

Ki vagy, kérdezed. Ki vagyok, kérdem én magamtól. Kutató szemed választ vár, leküld lelkem mélyére, agyamnak rejtett barlangjaiba, s magam is tudni akarom már, milyen démonok, dühök, angyalok, lobbanó lángok, apró, szelíd mécsek világítanak ott, miket rejt a sötét. Útvesztőben járok, tapogatom falait, eltévedek kanyargós folyosóin, s tudom, az útvesztő magam vagyok, s az is, aki ott tévelyeg, s messze, közepében a bikafejű szörny, az emberevő. Segíts, vezess, hisz nemcsak az enyém ez a labirintus, a tiéd is, szerelmünk kényszerít mélyébe hatolni, akár az őrülésig, ketté hasadásig, összeforrva veled lelkünkben is, hisz testünk tudja, hogy egyek vagyunk, melled, öled, méhed tudja, s nekem is tudja minden vágyó, eleven és meztelen részem, fájó, boldog gyönyörben, ahogy egymás szívét csókoljuk, tépjük vad nyugalomban, békés háborúskodásban, nem tudva szétválni, egyszerre közel és egyszerre távol. Miből vagyunk mi? Vízből, marék sárból kevert borzalmak, édességek, rosszak, akik csak együtt jók? Kik vagyunk? Tudom, egyetlen igaz választ kaphatunk: te én vagy és én te vagyok.