Szédület

Ne itt, kértelek, ne itt, jöhet bárki, de te már elébem térdeltél a templommúzeum hűvös kriptájában, domborművek, sírkövek között a föld alatt s vágyadtól megszédülten azt mondtad, jöjjenek, jöhet az egész világ látni, csodálni mohó szerelmedet, hirtelen támadt követelő vágyad, mert meghalsz itt, ha ki nem elégítheted. Kigomboltál és éhes száddal rámcsaptál, csókoltál, szívtál drága, megvadult ajkaddal, és szorongattál, fogtál, simogattál is, megtettél mindent, hogy elérd a gyönyört és el is érted, rángatóztál, veszett kutyaként hörögtél, ettől már én is megőrültem, felrántottalak magamhoz, a szádat haraptam, letéptem a nedveidtől lucskos selymet öledről, az egyik márvány szarkofág tetejére nyomtalak, ott hatoltam beléd és míg körülöttünk a történelmi múlt árnyai, hercegek, püspökök kísértetei botránkozva, vagy irigyen libegtek, mi megadtuk egymásnak az élet örömét drága síremlékeik között, egyre gyorsuló, vad ütemben újra és újra, egészen a végső fáradásig, a gyönyör izzó csúcsáig, míg majdnem holtan hevertünk mi is, s ott hagytuk szerelmünk emlékét a kemény ágyon.