Simogatás

Szemem sugarával vetkőztetlek, Drága, kigombollak gyapjúidból, vásznaidból, érintés nélkül hullajtom le rólad finom tested finom takaróit, melled halmáról, gyönyörű combod hajlásáról, lágy, nedvesen édes, meleg öledről a rejtegető, de titkosan mindent bevalló tenyérnyi selymet. Nézlek, remegek, ne félj, nem nyúlok hozzád, nem mozdul a kezem, éveim súlya tiltja, visszafogja. Hangosan ki nem mondanám, de belül, valahol, ahol a lélek bolyong bennem, tüzek égnek, olthatatlan lángok csapnak magasra, egészen az égig, a létező vagy nem létező istenekhez könyörögve, hogy engedd látni, engedd simogatni szép testedet, melled kiugró barna bimbóját, hasad lágy halmát, combod között szétnyíló ajkadat, engedd szememnek, mert búcsúzom én, búcsúzom tőled, asszonyfolyam édes és illatos cseppje, búcsúzom tőled, tőletek, akik az élet keserű napjaiban, fájdalmakban, megaláztatásban, annyi ellenség között adtátok magatokat csókkal, öleléssel, suttogva és sikoltva. Értsd meg hát, Drága, hogy én most utolszor simogatlak végig szemem még élő sugaraival, a felém lovagló irgalmatlan halál árnyékában sóhajtva, s kérlek, engedd, hogy titkom eláruljam s hangosan kiáltsam: szeretlek, szeretlek.