Segítség

Kórház, betegágy. Hosszú napokig ott magányosan, mellem műtétje után. Fent csak ember voltam, már gyógyuló, de lent az ölemben férfi, már nem is férfi, inkább éhes tigris a vágyakozástól. Beleharaptam volna csinos doktornőm szép mellébe, simogatni kezdtem ápolónőm vállát, kigúvadó szemmel bámultam a takarítónő nagy, ringó farát. Akkor jöttél. Nem téged vártalak, hiszen csak futó barátság kötött össze, de te jöttél, illatosan, akár a tavasz, a kinti élet, könnyű blúz mutatta hivalkodón szép kebledet, szoknyád meg feszes, izgató combodat, farod. Megcsókoltál arcomon, de én szádon csókoltalak vissza, édes szádon. Rámcsodálkoztál, újra adtad ízesen a csókod, aztán mellém ültél az ágyra, néztél, meséltél, s egyszercsak azt éreztem, hogy takaróm alá nyúlsz s megfogod felmeredő testemet. Óh, mondtad kihívó mosollyal, így vagy te beteg? Lehúztad rólam a takarót, ölembe borultál simogató ajkad, nyelved csapásival. Végig csókoltad heréimet, nyaltál, simogattál, szorítottál s a szádba vettél. Felrobbantam egy pillanat alatt. Lenyelted nedveim, de nem engedtelek, odanyomtam engedékeny, pompás szádat, még egyszer akartam. Megtetted, megvolt. Ölelgettelek, simogattalak meleg öledben, de te felkeltél. Nevettél, indultál és az ajtóból szóltál vissza: holnap is jövök.