Mesterfogás

Úgy untam már az ostoba előadót, hogy felmordultam, erre, te, mellettem ülő ismeretlen nő visszafojtottan felnevettél. Akkor néztelek meg, kurta, szűk szoknyád sokat engedett látni, melled szépen duzzadt, sima, fehér volt kezed, arcod vonzott pirosló, húsos száddal, kék szemeddel. Feléd fordultam, azt súgtam, hagyjuk itt, menjünk, meneküljünk. Te jól megnéztél, aztán bólintottál és már mentünk is, ki az éjszakába, a nyári melegbe. Beszélgettünk. Miről is, nem tudom, de nagyokat nevettünk, élveztük a sétát. Megbotlottál, erre védelmezően átöleltelek, te meg váratlanul csókra nyújtottad a szád. Micsoda csók volt! Enni kezdtük egymást, melled fogdostam, szorítottam, engedékeny öledbe nyúltam, te az enyémbe, könnyen megtaláltuk egymást. Sóhajtottál. Ott volt Vajdahunyad vára üresen, sehol egy lélek. Már futottunk, hogy elbújjunk benne, ott, a nedves füvön egymásé lettünk a Névtelen Jegyző vak szobránál először, később ledobáltuk ruháinkat, úgy ölelkeztünk részegen a fellobbanó, hihetetlen boldogságtól. Aztán mentünk. Emlékszel-e még rám? Csókkal búcsúztunk, te taxiba ültél, én a villamosra. Integettünk, szeretők, akik egymás nevét sem kérdezték soha.