Kötél

Nem nyújtottad csókra arcodat, nem fogadtad el kezemben feléd nyújtott vágyam, arcod kemény volt, szádat vékonyra szorítottad, szemedben Grönland és Alaszka jege fénylett, egész tested kővé merevült, mikor azt mondtad: nem, nem, vége, soha többé, és ne is találkozzunk, kerüljelek el, s már fordultál is, hátadat mutattad, és mentél merev léptekkel, nem ringott csípőd, vállad megfeszült. Néztem utánad, egy, kettő, három, számoltam lépteid, talán visszafordulsz, vártam, búcsút intesz, de csak mentél, hét, nyolc, kilenc, tíz, vitted tőlem drága, meztelen testedet, százszor befogadó, százszor hívogató öled, melled két gyönyörű dombját, szeretlek kiáltásaid, örökre tiéd vagyok suttogásod, mentél, s a bennünket egybetartó kötél feszült, húzódott, mentél, tizenegy, tizenkettő, tizen…, és már nem számoltam, kötelékünk pattant, szakadt, és utánad bámuló megdermedt arcomba, ordítani vágyó széjjelnyitott számba és szemembe vágott.