Kandallónál

Ülnék kandalló előtt, bámulnám ropogó hasábok lángját, táncos fényeit, mélán, ábrándosan, üzengetve, hogy ti, asszonyok, nők, csak verseimben maradtok fiatalok, szépek, csak tőlem lesztek a végtelen időben halhatatlanok, neveteket csak én őrzöm meg, mert lógómellű, vén banyák lesztek, így merengenék, fenyegetőznék, akár a régi költők, világ megszállt butái, ha volna kandallóm, ha ropognának benne égő hasábok. De nincs, az üres falakat bámulom, oda vetítem arcotok, s kérdem, hol vagytok, mit csináltok? Sétáltok az utcán, piacra mentek, főztök otthon a konyhában, heverésztek fáradtan és unatkozva, éppen új szeretőt kerestek, gyereket szoptattok, tányért vágtok földhöz, hazudoztok, orvostoknak mesélitek panaszaitok, virágot téptek, kacagtok, ültök irodában, moziban, földalattin, börtönben, sírtok kórházi ágyon a vad fájdalomtól, ölelkeztek sikoltozva, fáradtan várjátok a buszt? Hol vagytok, kérdem, jutok-e eszébe közületek egynek is, villanásra csak, álomban, vagy mással szeretkezve? S jutok-e, drága, eszedbe neked, míg azt képzelem, hogy az őszi parkban sétálsz szomorúan és morzsolgatsz egy száraz levelet?