Jelbeszéd

Hímeztél valami tarkaságot, tűzdelted a tűt az anyagba lassú ritmusban szép kezeddel, nem néztél rám, csak pihentető munkádat nézted. Úgy ültünk ott, akár egy múlt századi szalonban, csevegtünk, néha bólintottál, mosolyogtál. Valamiért egy percre megálltál, letetted a tűt, látni engedted kíváncsi szemed, beharaptad pirosló ajkad. Ekkor, magamnak is váratlanul megkérdeztem: szeretkeztél már? Arcod piros lett, nyakad is, megremegtél és riadtan gyűszűdért nyúltál, lesütve megint szép szemed. Zavartan játszadozni kezdtél, ezüstös gyűszűdbe dugtad ujjadat, ki-be húzgáltad, körbe simogattad, szinte csiklandoztad az ártatlan fémet. Mit is tehettem, megértettem a tudattalanul küldött jelzést, a kérdésemre némán is kiáltó választ. Felkeltem, hozzád hajoltam, csókoltam hunyt szemed, arcod, kinyíló ajkad, széjjel nyitottam remegő kézzel melleden ruhád, kibontottalak, duzzadó, kemény mellbimbóidat simogattam, nyaltam. Felsóhajtottál. Először így lettél enyém.