Indulat

Megnyitottál, ömlenek belőlem a szavak, áradnak, kiáltanak, dadognak, rendetlen mondatokká rendeződnek, lekötözik józan érveim, zúdulnak rohamozó, vad seregben, ostromgyűrűbe fognak, ágyúkkal lövik szét omló bástyáimat, tornyaim. Felnyitottad a mélyembe vezető csapóajtót, titkos pincéim, barlangjaim kiengedik a beléjük zárt borzalmat, már nem is meztelen vagyok, hanem nyúzott kentaur, keverék lóból, emberből, mindig változó, százarcú, száztestű Próteusz, barbár török, csak gyönyörödre éhes, csak testedre vágyó, szádat, húsod, öled kívánó ordító szörnyeteg. Nem félsz? Én már félek, visszakergetném, hajtanám a veszett csordát, vissza a mélybe, de nem engednek és a te parancsoló szádnak sem engednének, ott tombolnak már győztesen, énemmé váltan. Mondd, mit tennél, éreznél, ha én is megnyitnám sötét pincéidet és azt akarnám, hogy légy szörny s úgy szeress?