Gondoskodás

Jó szerető vagy, súgtad csendesen, boldog szeretkezésünk után a szoba homályában, míg a cigarettámat szívtam ernyedten, jólesően kiürült aggyal, te meg ismételted, jó szerető vagy, aztán könnyű csókot adtál arcomra, számra. Felkeltél mellőlem, azt hittem búcsúztatsz, de belebújtál selyem köpenyedbe, intettél, s azt mondtad: gyere. Mentem utánad a sötét folyosón, nem tudtam, mit akarsz, s akkor kinyitottál egy ajtót. Nézd, egy ágyra és benne fekete hajú, mélyen álmodó alakra mutattál. Nézd, még szűz, tizenhét éves, a lányom, azt szeretném, ha te lennél néki az első, százszor inkább te, mint valami ostoba, tudatlan kamasz. Feküdj mellé, légy hozzá kedves, légy finom, vagy erős, erőszakos ha kell, biztosan megérzed, mit kíván, feküdj hát, mondtad és becsuktad ránk az ajtót. Kedves voltam a lányodhoz, soha, senkivel ennyire kedves. Félig még aludt, álmában megölelt, megöleltem, így lett enyém, így kaptam meg szűzi csókjait, ölének vérét, első sikolyát, utána már ébren forró ölelését, suttogását, feltámadó, érett igazi vágyát, ujjongó ismerkedését testemmel, tagjaimmal, s mikor megmondtam neki, hogy az anyja küldött, hálásan mondta ki a nevedet. Aztán búcsúztam tőle. Visszamentem hozzád. Ültél a sötétben ágyad szélén összekuporodva, tenyeredbe hajtott arccal, lassan felnéztél könnyektől maszatosan, s azt mondtad, takarodj, nem akarlak látni, menj innen, zokogtad, tolvaj, megraboltál. Én meg értetlenül álltam, végül felöltöztem és ott hagytalak. Csak évek múlva láttalak benneteket egyszer, karonfogva, nevetve sétáltatok a napos utcán.