Dadogás

Eljöttél, drága Lápiszlazuli, arcod keretbe fogta röppenő hajad imádott tarkódra hulló függönye, hívta kezemet, számat simogatásra szépséged, barna, görög bőröd, nedvesen csillanó ajkad a mosolyodtól sugárzó szobádban. Néztem, bámultam, láttam, hogy szemed befogad s magamba fogadtam én is teljes, imádott testedet, megteltem veled, ahogy mindig az első közös mosolytól, olvadástól, mióta szeretlek. Ittam hangodat, úgy éreztem, kitharát pengetsz lágy mollban, könnyű léptekkel tánc nélkül táncolsz. Aztán szavak, szavak, egyre melegebb és bánatomat, félelmeimet elűző csókod, nyálad édessége, feszes ruhádból kibújó melled, számtalan csókom, végül az ágy, merevedő, kemény mellbimbóid, kezem futása alélt testeden. Eltűnt már minden, eltűnt a szoba, a ház, a város, semmivé lettek hegyek, tengerek, lelkem világgá tágult, ágyunk lett a Föld, szerelmemtől fényes ezer csillagával jó takarónk az Ég.