Buzgóság

Fúj! Ezt fogjam meg, kérdezted, ezt a nedves, puffadó, zömök kolbászt, ezt a vörösfejű törpét, rövidke botot, hogy dagadjon, nőjjön, duzzadjon, domborodjon? Megmarkoljam ápolt, illatos, fehér kezemmel? Jobb volna talán felhúzni kesztyűm, vagy zsebkendőmbe göngyölni az egészet. És még, hogy kinyissam néki perzselő, szép számat, és nyalogassam rózsás nyelvem sebes csapásaival? Szorongassam, simogassam, hogy kőkemény legyen, és, tudom, ezt akarod, lökdösve kifúrja gyenge combom között drága, féltett kincsem, és döfjön, semmit sem törődve ájulásba hulló, kitárulkozó ölemmel, mert neked csak az kell, hogy megnyíljak, kitáruljak, befogadjalak és mint egy megveszett, sikoltozzak karóba húzottan, által döfve ölelésed minden percében. Kacagtunk mámorosan és már szádba vettél, csókoltál, nyalogattál, fürge nyelved sebes csapásaival ébresztetted a nedves, vörösfejű törpét, a testem kőkeményre, hogy kifúrjalak, felnyársaljalak, tövig legyek perzselő kincsedben, izmos és serény combjaid között, és döftelek már, nyargaltam rajtad, mohó, sikamlós öledben, és sikoltoztál minden mozdulattól, és velem együtt repült magasba parázna lelked.