Ez a Tonga-ügy megrázta a családot.
Bőséges vacsora és kellemes italok után a nyugat-német vendég hozakodott elő a nyaralással.
– Mi már hatodik éve – mondta, és feleségére nézett, aki egyetértően bólintott –, mi már hatodik éve Tongán nyaralunk.
– Tongán? – kérdezte a házigazda és turkálni kezdett konyaktól elködösült elméjében, hogy megtalálja az említett helyet, mert úgy rémlett neki, hogy találkozott már vele valami lázadókról és kannibálokról szóló gyerekkori olvasmányban.
– Igen, Tongán – erősítette meg a vendég, miközben levéltárcát húzott elő, s a levéltárcából színes, lakkozott fényképeket teregetett szét az asztalon.
– Ez itt a tongai király – mondta, és egy kövér, nagydarab, barna férfiúra mutatott, akin óriási virágokkal mintázott színes lebernyeg lógott. – Nagyon jóban vagyunk, jóbarátom a király, de a miniszterelnök is, és minden miniszter, halat szoktak hozni és kókuszdiót, ha meglátogatnak a kunyhónkban…
Egyik képet a másik után magyarázta. Pálmafák hajlongtak széles, homokos partokon, a tenger kék volt, akár a tinta, a tajték fehér, mint a tojáshab, tarka papagáj hintázott egy fürt sárga banánon, furcsa ezüst halak fickándoztak egy vesszőkosárban, egyet közülük magasra emelt a nyolcvan fehér foggal nevető árus, virágkoszorúkkal ékesített gyönyörű lányok körtáncot lejtettek a pandanusz-pálmák tövében. Néhány kép a vendéget és feleségét ábrázolta, barnára sülve rohantak a homokon, csillogó kagylókat nézegettek, díszesen faragott csónakot toltak a vízre, levelekkel fedett kunyhó teraszán elégedett arccal hideg italokat kortyolgattak.
– Valóságos paradicsom – mesélte a vendég –, nincs autó, nincs televízió, nincs telefon, gyárakat nem engednek telepíteni a szigetekre, oktatás ingyen van, orvosi kezelés ingyen van, a tenger ad halat, a fák adnak gyümölcsöt, ruhának elég egy ágyékkötő, a kunyhót néhány óra alatt felépítik…
Házigazdáék hallgattak. Némán adták kézről kézre a képeket, zavaros szemmel bámultak egymásra, bólogattak, fejüket csóválták, nem kérdeztek semmit, szótlanul tették vissza a fotókat tulajdonosuk kezébe.
A bomba másnap délben robbant, a családi ebéd után.
– Hol van az a Tunga? – kérdezte az egyik lány.
– Nem Tunga, hanem Tonga – mondta a másik –, ha tanultad volna a földrajzot… – s legyintett –, egyébként Hawai mellett van, kicsit keletre.
– Frászt – szólt a fiú –, Kelet-Indiában van, nem messze Bali szigetétől.
A kitörő hangzavarban valaki azt kiáltotta, hogy meg kell keresni a térképen.
Hamarosan előkerült az atlasz. És ott volt benne Tonga. Nagy kék folton kicsiny pontok Óceániában, a Fidzsi-szigetektől nyugatra, Szamoától délre, istentelen messzeségben a kontinensektől, még Ausztráliától is, a Föld túlsó oldalán. Kiderült, hogy lakossága polinéz, államformája királyság, pénze a paranga, ipara nincs, halászata és állattenyésztése van, lakói kókuszt, banánt, földimogyorót, citrusféléket, ananászt és kukoricát termesztenek.
Ennyi tudástól a család kifáradt.
– Nem hazudott a német – sóhajtotta a kávé után az asszony. Nézték egymást csöndesen. Aztán lassan, elszántan megszólalt a fiú: elmegyünk Tongára.
Kitört az ordítozás. Hülyeség, baromság, hogyan, miből, minek, nem is lehet odamenni, de lehet, mit csinálunk ott, dolgozunk, mit dolgozunk, semmit, talán vannak ott magyarok, ha nincsenek, mi leszünk, varrodát nyitunk, boltot, óvodát, kórházat, semmit, csak élünk, élünk, élünk…
A káoszból kiemelkedett az idősebb lány. Felvette a telefont. Neki köszönhető a MALÉV köreiben elterjedt legenda a Tongára utazó magyar turistákról. A család lélegzetvisszafojtva figyelte a beszélgetést.
– Hogyan lehet Tongára utazni? Mennyibe kerül?
Tíz perc múlva mindent tudtak. Vagy Szingapur, vagy Sidney felé kell utazni, odáig forintban fizethető az út, onnan dollárban kell megváltani. Fejenként hetvenötezer oda, ugyanannyi vissza. Az annyi mint… Kilencen vagyunk, tehát kilencszer száz kilencszáz, kilencszer öt negyvenöt, összesen egymillió-háromszázötvenezer az egész.
Egy ideig némán nézték egymást.
– Totó – mondta aztán a kisebbik lány.
– Nem – dörmögte a fiú –, három lakásunk van… Eladjuk őket, a háromért megkapjuk az útiköltséget…
Ezen eltöprengtek egy darabig.
Az unokák tudatáig most jutottak el a tervek. Táncoltak, ugráltak, kacagtak. Tonga, Tonga, Tonga. Megyünk Tongára, halászunk, csónakázunk, nem kell suliba menni.
A felnőttek már mélyen hallgattak, amikor a legkisebb fiúunoka megszólalt.
– Ugye, Tongán nincs otépé? Ugye, ott nem kell részleteket fizetni?
– Nincs – válaszolta neki a nagyapja –, de talán innánk egy kávét…
A tongai utazás nem került többé szóba a felnőttek között. Tabu lett, vagyis a polinéz népektől származó vallási tilalom, szent és sérthetetlen dolog, tiltás, amely nem engedi bizonyos nevek és szavak kimondását.
Csak hetek múlva került elő, amikor a legkisebb unoka suttogva pénzt kért a nagyapjától.
– Mire kell?
– Gyűjtök – válaszolta a gyerek.
– Mire gyűjtesz?
– Útiköltségre. Tudod, Tongára akarok utazni.
A nagyapa nem tudott mit mondani, ránézett a gyerekre, sápadt arcára, tiszta homlokára, aztán elfordította a szemét. Nem állta a gyerek pillantását.