Vox Humana

Amikor születése után néhány másodperccel a szülőorvos lábánál fogva fölemelte a három kiló nyolcvan dekás Bóna Bencét és erőteljesen a fenekére vágott, az ép és egészséges fiúgyermek, ahelyett, hogy felsírt volna, fütyülésre emlékeztető hangot adott.

Az orvos majdnem kiejtette a kezéből, annyira meglepődött, az ápolónők kíváncsian a hang irányába fordultak, a verítékes homlokú Bónáné, született Sipos Aranka viszont elmosolyodott, boldogság öntötte el arcát, mindkét kezével a csecsemő után nyúlt s amikor odaadták neki, szenvedélyesen csókolgatni kezdte a ráncos ábrázatú, vörös kis porontyot.

A kórházban gyorsan híre terjedt annak, hogy egy fütyülő gyerek született, a nők közül néhányan sajnálkoztak, mások irigykedtek, a belátogató apáknak mindnyájan elmesélték az esetet, megmutatták nekik Bónánét és fiát, s kíváncsiságtól vezérelve gyakran odamentek a különleges asszony ágyához, befőttet, húslevest, néhány szál virágot vittek neki a magukéból s arra kérték fütyöltesse a gyereket. Orvosi körökben is feltűnést keltett az ügy, az orr-fül-gége osztályról mindennap megjelent egy-két orvos, nikkelezett szerszámokat hoztak magukkal és alaposan megvizsgálták az egyébként csöndesen és jól viselkedő fiúcskát. Csodálkozásukra, vagy inkább sajnálkozásukra semmi különöset nem találtak, a gyerek szája, nyelve, torka, gégéje és minden hangszála tökéletesen rendben volt, a normálistól semmilyen eltérést vagy elváltozást felfedezni nem lehetett rajtuk.

Egy hét múlva Bónáné és a gyermek az apa és férj kíséretében egészségesen távozott a kórházból, ahol többé hírüket sem hallották: úgy látszik, Bónáné a későbbiekben más kerületbe költözött vagy nem szült másik gyermeket.

A kis Bóna Bence valóban „egyke” volt, magányosan nevelkedett az egyik peremváros aprócska, de kertes családi házában, aránylag jó körülmények között, hiszen apja szorgalmas szabómester volt, sokat dolgozott, elsősorban tiszti ruhákat varrt, igyekezett a kis családot megfelelően ellátni. A szülők imádták a gyereket, becézték, körülrajongták, elhalmozták szebbnél-szebb ruhácskákkal, cipőcskékkel, tarka-barka játékokkal.

Egyetlen bajuk volt csak, bármit is csináltak vele, bárhogyan próbálták tanítani, a gyerek nem szólalt meg, a kellő időben nem kezdett beszélni. Gügyögtek neki, mutatták a szájukkal, hogy hogyan kell „papát” vagy „mamát” mondani, a gyerek csak nézett rájuk nagy fekete szemével és meg se nyikkant. Gyorsan megtanult járni, szobatiszta volt, kis asztalkájánál ülve kanállal evett, de beszéd helyett csak nyönyögésre emlékeztető hangokat adott, még a sírása sem hasonlított más gyerekek sírására. Érdekes viszont, hogy szüleinek minden szavát megértette és minden hangra, madarak csicsergésére, kutyaugatásra, tücsökzenére, vizek csobogására, a szélmozgatta fák susogására élénken figyelt, a száját csücsörítette, úgy látszott, hogy ezeket a hangokat utánozni szeretné.

A háború már folyt, megindultak a nagy légitámadások is. Bónáéknál állandóan szólt a rádió, az asszony szorongással tele, félfüllel mindig azt figyelte, hogy mikor jeleznek légiveszélyt, vagy légitámadást. A gyerek ott játszadozott körülötte a konyhában, az udvaron vagy a kertben, vidám fiúcska volt, ugrándozott, szaladgált, a tyúkokat kergette. Bónáéknál nem volt óvóhely, amikor a szirénák megszólaltak, a szülők felkapták a gyereket és rohantak vele az udvaron álló pincébe, amely persze komoly védelmet nem biztosított a bombák ellen, ezzel az erővel a szemüket is becsukhatták volna védekezésül. A gyerek nem értett az egészből semmit, nem szívesen ment a pincébe, úgy látszik, nem szerette hűvösségét vagy dohos szagát, s inkább az udvaron maradt volna, de hát az anyja nem engedte.

Történt egy napon, hogy Bence a légitámadáskor mégsem ment az óvóhelyre. Anyja rémülten kereste, de a fiú jól elbújt s még akkor sem került elő, amikor az eget már elsötétítették a Liberátorok, s távolról, de egyre közeledve, a robbanások tompa moraja hallatszott.

A bombák egyik változatát önkioldósra készítették annakidején. Zuhanásuk közben egy propeller pörögni kezdett, kihúzott egy biztosítékot a bombából, amely aztán ütődésre robbant. Ezek a propellerek esés közben fütyültek, de hangjuk csak azért volt rémítő, mert mindenki tudta, hogy a fütyülést hamarosan robbanás követi.

Hogy, hogy nem, az egyik Liberátor tévedésből vagy sietségből Bónáék háza felett is kioldott egy ilyen fütyülős bombát. Bence a ház falához húzódva hallgatta a fütyülést, szeme tágra nyílott, szája tátva maradt a csodálkozástól. Tetszett neki a hang, olyan volt a fülének, mint valami mennybéli énekszó, talán az angyalok vagy a szférák muzsikája.

A propeller az udvarra esett, a bomba szerencsére kétszáz méterrel távolabb, a bolgárkertek közé, ahol is belefulladt a puha komposztba, onnan szedték ki a tűzszerészek két nap múlva.

Bence viszont ettől kezdve megszólalt. Igaz, hogy nem szavakkal beszélt, hanem füttyjelekkel, szinte azt a propellert utánozva, de szülei hamarosan megértették a jeleket, először a „papa” és a „mama” kifejezést, aztán egyre több szót és lassan-lassan a mondatokat is. Kiderült, hogy néma gyerekük jól és értelmesen beszél, persze a maga módján, sőt az is, hogy érzelmeit tiszta és vidám, néha meg lassú, szomorkás dallamokban szólaltatja meg.

Tökéletesen beszélte a maga nyelvét, s hamarosan különlegesen szépen is, már-már művészi színvonalon. Szülei elkábultak a boldogságtól, íme, a fiuk, ez a remek kis emberke, mindent el tud mondani, nem kell tehát szégyenleni, sőt büszkélkedni lehet vele, különösen, amióta a rádióban hallott dalokat fütyüli, szebben, mintha hangszeren játszana vagy énekelne, szebben, mint Karády Katalin és Sárdy János. A „pacsirta” úgy trillázott a száján, hogy szülei, majd az áthívott szomszédok, később pedig a szövetkezet dolgozói – apja ugyanis a háború utáni időkben belépett egy szabászati szövetkezetbe –, nem győztek álmélkodni és gyönyörködni.

Bence élete ettől kezdve valóságos vágta volt. Magánúton végezte iskoláit, leérettségizett, magánúton zenét is tanult, pedig ez szüleinek nem kevés gondjába és fáradtságába került. Mindent megtanult, mindent magába szívott, érdekes, hogy a matematika legnehezebb részeit is gyorsan megértette, beszélni azonban vagy nem tudott, vagy nem akart.

Az évek gyorsan múltak, Bence fiatalemberré serdült, a lányok közt is akadtak jónéhányan, akik szívesen fogadták a füttyös fiút, aki egyébként már különböző rendezvényeken és ünnepségeken is fellépett, sőt, a rádióban is szerepelt és művészetével szép pénzt keresett. Szülei lassan megöregedtek, apja nyugdíjba ment, Bence azonban még náluk lakott, jövedelmének nagyobbik részét rendesen átadta anyjának, születésnapokon, névnapokon, családi ünnepségeken mindig ajándékokkal kedveskedett az öregeknek.

Akkoriban jelentek meg az első televíziós készülékek, óriási szenzációval. Az ormótlan dobozok ablakán megjelenő mozgóképek mágnesként vonzották az embereket, s amikor Bónáék megtudták, hogy a szomszédban vettek egy készüléket, szívesen elfogadták a meghívást s esténként a képernyő kékes fényében fürödtek.

Bence hamar tudomást szerzett a szórakozásról és bár ösztönösen tartott a televíziótól, elhatározta, hogy meglepi szüleit egy készülékkel. A vásárlást mutogatással bonyolította le s anyja névnapjának estéjén hazavitte a nagy dobozt.

Az öregek megnémultak örömükben, amikor a felszerelt masina villogni és beszélni kezdett. Felbontották az ünnepi bort, székeket hoztak a képernyő elé és lelkesen bámulták a tornászó gyerekeket meg a fogmosó macit. Bence inkább a szüleit figyelte, élvezte örömüket, halkan fütyörészett.

Csak akkor fordult igazán a képernyő felé, amikor a bombák hullani kezdtek. Háborús műsor volt, egykori nagy csatákat idézett, a képen Liberátorok százai dübörögtek, elsötétítették az eget, tartályaik kinyíltak és fekete pontok potyogtak ki belőlük. A képeket megfelelő hangok kisérték, dübörgés, süvítés, sivítás, fütyülés.

Bence hipnotizáltan bámulta a potyogó bombákat, a nyomukban emelkedő füstoszlopokat. Hallgatta a fütyülést, félelem fogta el, megpróbálta legyűrni, de nem tudta. Kiabálni akart, de úgy érezte, hogy víz alatt van, nem nyithatja ki a száját. Percekig küszködött magával.

Aztán felkiáltott: Jaj!

Anyja és apja nem is hallották, emlékeikbe temetkeztek. De ettől kezdve Bence elfelejtett fütyülni.

Elfelejtette azt, amit egy kínai költő valaha a természet legtökéletesebb szépségének, olyan különleges valaminek nevezett, amelynek nincs párja a világon.

Egy hét múlva már minden szót kimondott. A talponállókban eleinte nehezen értették, de később megszokták és már ki sem nevették idegenes hangsúlyozását a kocsmai cimborák.