Nyírségi napló

1

Valahonnan a végtelenbe csorgó,

sárga földekről, a szomoruság

megülte tájról, hol a napraforgó

csak barna üszökké perzselt virág,

ahol a krumpli sorvad a homokban

s a kukorica még szárán aszik,

oly messziről, hogy nem is tudni honnan

halk nótafoszlány botlott fülemig.

Hogy nóta volt, vagy dallamos kiáltás,

nem engedte tudni a messzeség;

a fakó földek, akácok s a csámpás,

rozzant tanyák s az októberi ég, –

de mintha egy kortytól a szomjazónak

teste és lelke új életre kel,

szóltam magamhoz: Embere a szónak,

hallgasd csak, ott valaki énekel.

Ha pillanatra is, hát hogy feledted

éppen panaszok, s kínok közepett,

míg föld van alattad és ég feletted

a nagyszerelmű, harci éneket?

És ha énekre nem telne erődből,

akkor kiálts, mert talán az segít,

hisz hangod van és a szíved dörömböl,

hogy tedd az idő nagy parancsait.

Az őszi ég alatt sárgák a földek

és mint a gaz, nőtt a vonakodás,

a napraforgók között a szél csörtet,

és elhagyatott a kukoricás.

Jó rendelet jön s gyakran gonddá torzul,

amíg eljut a messzi falvakig.

De az akarat a baj ellen fordul,

a Pártbizottság fenn van hajnalig.

Itt meg valaki munkárahajolva,

– tán krumplit szed, tán tartja az ekét, –

a messzeségben rágyújtott a dalra,

halld meg és folytasd hittel énekét.

2

„Jó tanulás épít új országot nékünk!” –

dalolja a falon a felirat.

Az olajos padlón falhoz támaszkodva

férfiak kuporganak.

Újságpapírba sodort cigaretta

izzik a bütykös, nagy ujjak között,

padokban asszonynép, fejük felett a

két petróleumlámpa füstölög.

Künn sötét van, itt benn a csönd.

A tréfa forrása sem bugyog.

Komor parasztok mélyrehajtott fejjel

rágják a napraforgót és a tökmagot.

Hányszor ültek már pásztortüzek mellett,

vagy árokszélen ilyen szótlanul,

konokul nem tették, mit tenni kellett,

s kérdésre is hallgattak válaszul.

Nagyrészük most is hallgat, meg se szólal,

csak megbújik a csönd sűrűiben,

és idegesen nevetnek a lányok,

mikor kiáltva szól valaki: „Nem!”

Az igeneket s nemeket számláljuk,

együtt marad-e a szövetkezet?

Én nézem a sok gondolkodó arcot,

néma szájat, beszédes szemeket.

Mért is nem tudom megmondani mindnek,

a csökönyösnek és az elvadult

konoknak is, hogy markolja a lábát,

akár a csapda, vasfoggal a múlt,

mert nem ellenség talán egyikük sem,

csak sebei nem gyógyultak a zordon,

sovány években s marja lelküket

boldogtalanság és magántulajdon.

Csak nem tudják még pontosan: övék

az utolsó fűszálig ez az ország,

a becsület, a föld, a víz, az ég,

s nem tudják, hogyan fogják kézbe sorsát.

Itt ülnek s a maghéjat köpködik,

a füst, az éj s a múlt sűrűiben,

„Nem! Nem!” – mondják, csak néha némelyik

mondja fontoltan és lassan: „Igen!”

3

A harag hangján kéne szólnom rólad,

fonván szavak csördítő ostorát,

mert hibáid bozóttá bokrosodtak.

És én nem tudok lesújtani rád.

Így beszélsz: „Semmi baj sem volt odáig…

és akkor az a Nagy Imre-beszéd…

táncoltunk régen hajnalhasadtáig…

s ez elvette a parasztok eszét…

Szerettek engem – mondod – s most leköptek,

karót ragadtak, vasvillát, botot…

Hát ezt érdemeltem, elvtárs, te mondd meg… –”

és ráncokba fut össze homlokod.

Hallgatva nézlek és ahogy neked fáj,

fáj nékem is a túlgyors ébredés.

Tánc és szeretet után szinte mindjárt

reccsenő karók s arcul köpdösés.

Fáj nékem is négy évi szorgos munkád,

virrasztás éjjel, tízezernyi gond,

s hogy nem tudod ma, mi volt az igazság,

s hogy van, aki becsületedbe ront.

Hisz veled együtt voltam mindig én is

munkában s osztályharcok sűrüjén,

vidám napokban s gondok éjjelén is,

te is azt tetted, amit tettem én.

Együtt hibáztunk, elvtárs, te a járás

gazdájaként, én mint a nép szava,

és nálad nem megy most az őszi szántás,

s én alig tudok verset írni ma.

De azt mondom, hogy ha nem is felejted,

arcodról azért töröld le a nyált.

Emberek vagyunk, akik tévedhettek,

kijavítjuk és úgy megyünk tovább.

Csak akkor, ha hibáidat nem érted,

nem tudod, mit tégy s nem látsz túl a mán,

én most a tennivalókról beszélek,

nézz csak körül, micsoda munka vár.

A te hibádból és az én hibámból

a rossz a jóval együvé vegyült.

Hát ki hozza ezt rendbe igazából?

Kinek kell jóvátenni ezt? Nekünk!

Lássunk dologhoz, úgy ahogy a többi,

vad télben, vagy rekkenő melegen.

Elvtárs, én téged nem tudlak megütni,

de hibáinkat nem feledhetem.

4

Az öregasszony megállott a dűlő

sarkán a vedlett akácfák alatt,

oly szürkén, mint egy vizekbe merűlő

roncs ág, vagy hétköznapi gondolat,

s tompán, mintha a föld szólalna meg

beszélt, szórta a panaszt és az átkot, –

ezt a jajokkal s istennel kevert

vad litániát, sötét miatyánkot.

Keskeny válláról csengve földre csapta

a munkától kifényesült kapát,

és vékony öklét úgy döfte magasba,

akár a szélben országúti fák,

és szájából, e fogatlan üregből

szaggatottan és csúnyán bugyogott,

mintha a gyomor nehéz ételt vet föl,

a zokogással elkevert szitok.

Mert zokogott már. Rázta tehetetlen

dühe és mindenféle fájdalom,

hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,

s nem lesz öregségére oltalom,

s hogy eddig be nem teljesült remények

szítták erejét és a föld s a nap,

és hatvan hosszú és keserves évet

nyögött az élet igája alatt.

És zokogott a kicsi öregasszony,

már nem átkozott senkit, csak magát,

megvert kutyaként nyöszörgött panaszlón,

remegve, mint az országúti fák,

csitult lassacskán, a fekete kendőt

arcába húzta, aztán vontatott

léptekkel, – mert várta a szedetlen föld, –

minket a dűlő sarkánál hagyott.

Elvtársak, ott az északi falukban,

hol gyárak füstjét nem viszi az ég,

hol nem dörög vasút, és nincs még villany,

megláttátok-e ezt a nénikét?

Nektek kell lenni jó szónak és tettnek,

emberi fénynek a villany helyett,

kultúrának, könyvnek és szeretetnek,

mely mutat eljövendő éveket.

Gondoljátok meg jól, ti ott a Pártot

jelentitek s a segítő Hazát.

E síró öregasszony az anyátok,

űzzétek széjjel gondjai raját,

hogy szép öregség legyen a jutalma,

s mosoly lengjen a tisztes ráncokon,

mikor magát süttetni a kispadra

kiül tavasszal a zengő napon.

5

Az árnyakat az ösvényre tapodják

a sárga nap futó kerekei,

odébb a bokrok poros, konya lombját

szürkeszakállú kecske legeli,

csak néha moccan, szájaszélét nyalja,

mint régi duda, nyekereg, mekeg.

Kakukfű s bürök burjánja takarja,

a temetőben a kereszteket.

Fakeresztek. Itt talán hét határban

nem találsz követ parittyába se,

s hiába keresnél nevet a fában,

víz málasztotta, szél gyalulta le,

az idő elkorhasztotta a lécet,

a belérótt betűket ne keresd,

feledés borítja már az emléket,

akárcsak élő arcokat az est.

Míg barátaim előre siettek,

egy pillanatra én megálltam ott,

hogy e süppedt síroknál tisztelegjek,

szerényen s büszkén, köszöntvén a port,

porát azoknak, kiket elfeledtek

az unokák és a dédunokák,

hogy névtelennek köszönjek helyetted,

mélyen hajolva, népem, nagy család.

Nem fájdalom görnyesztett s nem szomorgó

melankólia, hanem tisztelet,

és úgy éreztem, raknék én e foszló

fejfák helyére jó márványkövet,

s e régen halott parasztok poránál

drága lobogót földig hajtanék,

mert tudom én, hogy jövendőnkbe szállván,

visszük magunkkal őseink szívét.

Mert tudom én, hogy miről álmodoztak

az ekénél s mikor a csillagok

fénye alatt könnyeik záporoztak,

mégis reményt vetettek, mint magot.

A reményüket bennünk, fiaikban,

kik igazítván majdan a világ

ügyét és baját sugaras napokban,

teszik, mit nem tehettek az apák.

Mi tesszük is, mert erő és tehetség

az élet törvényével összefog,

és tetteinket s őseink hitét még

magasra tartják majd a századok,

melyekbe az jut, éveket repesztve,

és halhatatlan élettel teli,

ki napjaiban nagy munkánkra kelve

az apák álmát s vágyát tiszteli.

6

Debrecenben egy padra telepedve

az égre fordítottam szememet,

talán, mert vágyódtam a végtelenre

e városban, hol döngő verseket,

rezes ritmusokat dobolt a lelkén

egy komoly füvész: Fazekas Mihály,

és életről, meg halálról merengvén

rózsák közt Csokonai szobra áll.

Mondom, az ég felé néztem a térről,

de, mint a könnyen s gyorsan fáradó

ember, ki síkról meredekre tér föl,

mint jókedélyű, csendes utazó,

szemem nagyon hamar megállt pihenni

egy vasbetonház szürke oldalán.

Nem nagy dolog vonzott. Köznapi. Semmi.

Egy férfi és mellette egy leány.

Az erkély, mint egy nagyobb fecskefészek,

a ház falához biztosan tapadt,

ők egymás végtelen szemébe néztek,

tükörbe, amely villant vágyakat,

tükörbe, amely csillogóbb az égnél,

mert benne van a múlt, jövő s jelen,

tükörbe, amely szebb minden tükörnél,

mert élő értelem és érzelem.

Ó, közönnyel birkózó régi költők,

tüdővészben elpusztult dalnokok,

kik korotokban érezvén a börtönt,

lantot verve nekünk daloltatok,

nem szívhattátok mélyre a szabadság

oxigénjét, s nektek a szerelem,

Améli s Lilla, mécs volt csak a rabság

zord idejében, kátrány éjjelen.

Az erkélyen két szerelmes szelíden,

egymást csókoló szemmel csendben állt,

s talán nem tudták, de érzelmeikben

Csokonai győzte le a halált,

én lent a padon ültem és merengtem

a mulandóság és élet felett, –

a végtelent egy percig sem feledtem,

de nem emeltem égre szememet.

UTÓSZÓ

Tardos Tibornak

Ezt láttam. Így volt. Ez volt az igazság

és az igazság kommunista szó.

Kinn a felhőket őszi szelek hajtják,

az ég rongyos, mint harci lobogó.

Ha vizek sírnak, velük sírok én is,

ha föld megfagy, én megfagyok vele,

deres hajnalon deres lesz a fém is,

pusztán meghal a költő éneke.

Mi fájt legjobban? Nem a durva szó,

s nem ütéseivel a rágalom,

mert magát üti a rágalmazó,

s jaj annak, ki elbotlik egy dalon.

Jaj annak, aki költőjét nem érti,

mert az nem érti nemzete szavát,

s a valóság csak elképzelés néki,

a föld felett derengő délibáb.

Én nem hiszek semmilyen délibábnak,

akkor sem, hogyha csábítón remeg,

de lépcsőfokról, mit gránitba vájnak,

s a verítékről mondok éneket.

Hát mi is fájt? Hogy nem értettek újra,

nem ragadták meg segítő kezem,

hogy ezer száj a régi nótát fújta,

hogy megint megbotlott az értelem.

Én önként alá rendelem magam

az értelmes és tiszta fegyelemnek,

szolgája vagyok, – ha szolgája van, –

de emeltfejű rakója e rendnek,

mert az enyém ez, enyém és tiéd,

negyvennyolc s tizenkilenc nékünk hagyta,

annyi rabságban meghalt nemzedék,

és a mártirok ránknéző csapatja.

Hát mért hiszitek, hogy én ellene

akarnék cselekedni dédapámnak;

hát mért akarjátok, hogy szellemem

befelhőzze nagy árnyával a bánat;

miért meritek csak gondolni is,

hogy lerombolnám, amit építettem?

Mint testben vér, mint fában él a víz,

úgy élek a magunkalkotta rendben.

S itt senkinek sincs törvénye s joga

ahhoz, hogy engem üssön és taposson;

és senkinek sem lehet ostora,

hogy az igazság húsába szaggasson.

Azt írtam, amit láttam és a mélyét,

az időt, amely előre halad.

Tudom, a követelés szenvedélyét

csak tettek igazolják s nem szavak.

Én tettekben akarok élni, jó,

enyhítő, harcos, szép cselekedetben,

hogy a boldogság, akár a dió,

édessé érjen áhító szivünkben.

És fel akarom emelni szavam,

– ez kötelesség, melyet Lenin rámmért,

hogy ne legyen nálunk boldogtalan, –

az országért és minden kis családért.

S te, történelem méhéből szakadt

pártom, te gyujtod lelkemet pirosra.

Ezért rovom az igaz szavakat

az indulattól gyűrött papirosra.