A Lánchídon

A jég csörömpöl, kavarog, köd száll a mélyben hömpölygő folyóra, ólmos a víz. – Ólomgolyók és puskaporfüst víziója. Széchenyi hídja ez a híd, sarkantyúját a jégtáblákba vágja, hinnéd: kővévált eszme őrködik, mint régi álmok, s harcok katonája. De én, akiben a történelem s napjaink története mindent áthat, összeszorított szájjal állok e helyen, mint aki komoly számadást csinálhat, mint ember, kinek emlékezni kell a vérbefulladt, lobogó csatákra, Döblingre is s a vad és hirtelen halálra is és minden változásra. Száz év múlt el, csak töredék, ott, hol a népek nagy útjukat járják, de a történelem most magasra lép, s az idő meggyorsította futását. Jól emlékszem rád, te gyönyörü híd, s az eszmére is, amelyből születtél. Tudom, hogy régiek pilléreid. Te száz esztendőnk szimbóluma lettél. Egekig csapó hit és gondolat formált, hogy a két partot egybefond – mert mindig a nép tervez s gondol el, ha egy ember is az, aki kimond. S ha egy ember volt is, aki kimondott, a szó csak csonka katona lehet, s nem puskát markol – átokverte mankót, ha nem váltja valóságra a tett. És emlékszem rád, kedves híd, a dörgő, háborús évek idejéből is, traverzeiden barnult a tri kettő – dörej! – és loccsanva elnyelt a víz. A pilléreid szilárdak maradtak, akár a nép, mely gondolt s tervezett. A halált és az életet mutattad. Aztán az épülő új életet, mert mi kovácsoltuk acélodat, mi raktunk íveidre lámpasort, s az újjáteremtő nagy gondolat és eszme már a mi szívünkben forrt, új erő sarjadt ki a régiből, erő, amely álmokat tettre vált, büszke vagyok, ha e hídnál kimondom a neved: Magyar Kommunista Párt. Nem kővémeredt régi eszme vagy, híd, magasra emel a nép, alkotód. Itt állok, lenn a jég csörög, csörömpöl, a köd elfedi lassan a folyót… Széchenyi gondolata él, kigyullad a Lánchíd tűnődő lámpasorán, belőled támadt és benned világol sokat szenvedett és szabad hazám.