Majakovszkij

Az előadás célja

Az előadás vázlata

Az előadás anyaga

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij 60 évvel ezelőtt, 1893 július 19-én született Grúziában, Kutaiszi kormányzóság Bagdagyi nevű falujában. Apja, Vlagyimir Konsztantyinovics erdőfelügyelő volt Bagdagyiban. Korán, 1906-ban meghalt és Majakovszkij anyjával és két nővérével egyedül maradt. Önéletrajzában sokat beszél gyermekkoráról. Ebből az időből legnagyobb élménye az volt, amikor az 1905-ös forradalom idején megismerkedett a szocialista eszmékkel. Gimnáziumba járt Kutaisziban, amikor nővére, aki Moszkvából jött haza vakációra, illegális irodalmat hozott magával. Majakovszkij elolvasta ezt az irodalmat és diáktüntetéseken, valamint sztrájkokban vett részt. Egyik levelében írja nővérének: „A gimnázium és a reáliskola sztrájkoltak, de volt is miért sztrájkolni: a gimnáziumra ágyút szegeztek, a reáliskolában még jobban csinálták: az ágyúkat az udvaron állították fel és azt mondták, hogy az első megmozdulásnál kő kövön nem marad. Kutaiszi szintén fegyverkezett és az utcákon nem is hallani mást, csak a Marseillaise hangjait.”

Majakovszkij és családja az apa halála után Moszkvába költözött. Életrajzában ezt írja ezekről az időkről: „Alig eszünk. A nyugdíj 10 rubel havonta. Én és két nővérem tanulunk. A mama albérlőket tart és kosztot ad… A lakók szegény diákok. Szocialisták”. Majakovszkij Moszkvában egyre közelebb került a földalatti szociáldemokrata körökhöz. Belépett a pártba és mint propagandista működött.

1908. március 29-én letartóztatták. „…a Grúz-közben kelepcébe kerültem. Ott volt az illegális nyomdánk. Megettem a noteszemet. Az összes címekkel és a fedelével együtt… Kiszabadultam. Utána egy évig pártmunka. Aztán megint rövid ideig tartó fogság. Revolverrel csíptek el.” 1909 július 1-én a politikai okokból kényszermunkára ítéltek megszöktem a Taganka-börtönből. Majakovszkijt azzal gyanúsították, hogy ő is részt vett a szökés megszervezésében és letartóztattak. A butyirki börtönbe zárták, magánzárkába. Itt kezdett el verseket írni. „Háromévi elmélet és gyakorlat után végre nekivághattam a szépirodalomnak. Minden újat elolvastam. A szimbolistákat… A forma újdonsága érdekelt. De számomra idegen volt. Tartalmuk, képeik nem az én életemből valók. Megpróbáltam, hogy ugyanilyen szépen írjak, de más témáról… Egy egész füzetet telefirkáltam ilyenekkel.” A börtönből való kiszabadulása után, 1911 augusztusában beiratkozott a Képzőművészeti és Építészeti Iskolába. „Ez volt az egyetlen hely, ahová megbízhatóságom igazolása nélkül felvettek.” Festeni tanult. Itt ismerkedett meg David Burljukkal,¹ akinek felolvasta első költeményeit. „Felolvasom a töredékeket Burljuknak. Azt mondom neki – egy ismerősöm írta.” „Maga zseniális költő!” „Örültem, hogy ilyen pompás és meg nem érdemelt, jelzővel illetett. Ömöltek belőlem a versek. Akkor éjjel egészen váratlanul költő lettem.”

Majakovszkij az akkoriban fellépő oroszországi futurista költők csoportjához csatlakozott. A futuristák a művészi értelmiség egy csoportjának lázongását fejezték ki. Ez a lázongás azonban nem állott kapcsolatban az igazi társadalmi mozgalommal, amely Oroszország felszabadítását tűzte céljául. A futuristák szélsőségesen individualisták voltak, és a múltból nemcsak a rosszat, a visszahúzót akarták elvetni, hanem a múlt legnagyobb értékeit is meg akarták semmisíteni. Költői újításaiknak nem volt haladó jellege.

Majakovszkij tiltakozása a fennálló társadalmi rend ellen sokkal mélyebb, tudatosabb és megalapozottabb volt. Pontosan tudta, hogy mi választja el őt a futuristáktól. „Bennem a szocialista pátosza él, aki tudatában van annak, hogy az elavult dolgok elkerülhetetlenül megsemmisülnek.”

Nagyobb kérdésekkel foglalkozott ő, mint amilyenekkel a futuristák. Megvetette és gyűlölte a világot, amelyben élt és világosan látta az emberi szenvedés okait. Azonban a futurizmus hatása észrevehető Majakovszkij fiatalkori művein, alkotómunkájának 1917-ig terjedő első szakaszában. Helyenként bonyolult képeket, szándékosan nyers kifejezéseket használt. Szimonov mondotta Majakovszkijnak e korszakáról: „A futurizmus teljes kártékonyságát Majakovszkij a forradalom előtt természetesen nem tudta megérteni, de előttünk teljesen világosan áll. A futurizmus képében a régi világ akaszkodott a költő lábába és – új ábrázatot és árnyalatokat öltve – még jónéhány évig próbált a lábába akaszkodni.”

1914-ben kitört az imperialista világháború. Majakovszkij ennek az évnek őszén megismerkedett Gorkijjal, akinek műveit ismerte és szerette. Gorkij művészete nagy hatással volt a fiatal Majakovszkijra. Nála is, ugyanúgy, mint Gorkijnál megvan a forradalmi tiltakozás a fennálló társadalmi rend ellen és a valóság reális ábrázolására való törekvés. Nála nem volt annyira konkrét, kézzelfogható a világban levő ellentmondások leleplezése, mint Gorkijnál, de ő is büszkén hirdette: „«Az ember» nevet büszkén hordozzátok.”

Ebben az időben egyre világosabban látja, hogy csak a szocialista forradalom tudja megoldani a társadalom ellentmondásait. „Nadrágban járó felhő” című költeményében, amelyben forradalmi programmjáról beszél, ezt írja a jövőről:

– és később:

Ennek a költeménynek mondanivalóját négy pontban foglalta össze: „Le a ti szerelmetekkel! Le a ti művészetetekkel! Le a ti rendetekkel! Le a ti vallásotokkal!”

Majakovszkij néhány hónap eltéréssel megjövendölte a forradalom bekövetkezését.

1917 februárjában megbuktatták a cári önkényuralmat. A cári Oroszország végsőkig kiélezett ellentmondásai, a munkások, parasztok elnyomása, a háború borzalmai következményeként kelt föl a nép és szétzúzta a cári rendszert. Polgári, szociáldemokrata kormány került hatalomra. Majakovszkij, aki a háború alatt, ahogy önéletrajzában mondja, „szemérmetlenül lógott a katonai szolgálatból”, a Dumához ment. „Beténferegtem Rodzjanko szobájába. Megnéztem Miljukovot. Hallgatott. De nekem valahogy úgy tűnt fel, mintha dadogna… Kezd a dolog gucskovosodni.² A régi tisztek ott sétáltak a Dumában, mint azelőtt. Világos előttem, hogy ezután elkerülhetetlenül a szocialisták következnek. A bolsevikok. Majakovszkij „A művészet bolsevikjai” címmel előadást tartott, agitált.

Elkövetkezett az Októberi Forradalom ideje. „Október: Csatlakozni vagy nem csatlakozni? Ilyen kérdés számomra nem is létezett. Ez az én forradalmam. Elmentem a Szmolnijba, dolgoztam, mindent, ami adódott.”

1917 november 17-én három nappal a Szovjethatalom megalakulása után, Petrográdon összeült a Művész Szövetség megbízottainak ideiglenes bizottsága. Ezen az ülésen azon vitatkoztak, hogyan foglaljanak állást az új, a bolsevik hatalommal szemben. A gyűlésen résztvevő reakciósok támadást intéztek a szovjet kormány ellen. Majakovszkij felszólalt: „Örömmel kell üdvözölnünk az új hatalmat és fel kell vennünk vele a kapcsolatot.” A forradalom egész ideje alatt lázasan dolgozott. Az egyik első tevékenysége volt; hogy még a februári forradalom idején megírta „A forradalom (Költői krónika)” című költeményét, amelyben halált kiált a kétfejű sasra.

Erre az időre visszaemlékezve írja Szerebrov: „Majakovszkij rohant felém kigombolt kabátban, kalap nélkül. Kiabált valaki után s mindkét kezével integetett. «Ide! Ide újságokat!» Elébe álltam, mint a fa az orkán elé. «Hova ember? – Ott, oda, ahol lövöldöznek» – kiáltott szinte részegen. – «Önnek nincs fegyvere! – Egész éjszaka arra futok, ahonnan lőnek!»”

Majakovszkij szatírákkal, csasztuskákkal is támogatta a munkások, katonák és parasztok forradalmát. Szava fegyver volt az októberi napokban.

Büszkén emlegette később, hogy a matrózok és a vörösgárdisták ezt énekelték, amikor október 25-én rohamra indultak a Téli Palota ellen.

A forradalom hatalmas lendítő erőt adott Majakovszkij munkásságának. Rengeteget dolgozott, írt, felolvasott, vitatkozott. Teljesült régi vágya és kívánsága, hogy költészetét a dolgozó nép millióinak szolgálatába állítsa, hogy a dolgozó nép költője lehet. Ebben az időben írt verseinek fő témái: a forradalom, – valamint a művészet, az irodalom feladatai és helye a forradalomban. Majakovszkij régóta készült erre a feladatra. Költészete ezekben a hónapokban nagy mértékben egyszerűsödött, közvetlenné, a tömegek számára érthetővé vált. A forradalom legjobb erőit szabadította fel. Lázasan munkálkodott, filmszövegkönyveket írt, filmeken szerepelt, moziplakátokat rajzolt. Költeményeinek hangja erőssé, zengővé vált. Legnagyobb erejét az „Induló balra” című költeményben érte el.

Világosan látta, hogy a forradalom felmérhetetlen lehetőségeket nyit a művészek, költők, írók, muzsikusok előtt. De az is egyértelmű volt számára, hogy a művészekre feladatok várnak. Ezt a felismerést hirdette. „A művészetek hadseregéhez” intézett „hadparancsai”-ban, amikor felhívta a költőket, hogy teremtsenek új művészetet, lépjenek ki az elefántcsonttoronyból, vonuljanak a nép közé, lelkesítsenek, írják meg ezeknek a napoknak történetét. Kíméletlen haraggal támadja azokat, akik nem értik, milyen forradalmasító hatása van a jó műveknek, és azokat, akik visszahúzódnak, vagy szembenállnak, a művészet politikamentességét hirdetve. Csaknem teljesen Sztálin szavaival munkásnak, mérnöknek nevezi a költőket:

Majakovszkij „Hadparancsai” önmagához is szóltak. Teljes erejével arra törekedett, hogy munkáját a politikai tömegagitáció szolgálatába állítsa. Verseit, felhívásait a bolsevik pártossággal szorosan összeforrt művészi igényesség és színvonal jellemzi.

A polgárháború új feladatok elé állította Majakovszkijt. Olyan tömegekhez kellett szólnia, olyan tömegeknek kellett közvetítenie a párt szavát, amelyek még írni-olvasni sem tudtak, vagy ha ismerték is a betűt, forradalmi művészettel nem találkoztak.

1919 őszén megkezdte munkáját az Orosz Távirati Irodánál, a „ROSZTÁ”-nál. A polgárháború gyorsan pergő eseményei, gyors költői reagálást követeltek. Ennek eszközét teremtette meg, amikor másokkal együtt megindította az úgynevezett „ROSZTA”-ablakokat. A ROSZTA-ablakok tulajdonképpen plakátok voltak, verses szöveggel, amelyeken a harcok eseményeit, a tennivalókat, a híreket közölték az olvasókkal. Néhány év alatt „vagy háromezer plakátot és vagy hatezer plakátszöveget” készített.

Ezek a plakátok éles gúnnyal leplezték le az ellenséget, Gyenyikint, Kolcsakot, Jugyenicset vagy az imperialista államok akkori vezetőit, az intervenció fő támogatóit. Más plakátokon felszólított a front támogatására, a munkás-paraszt szövetség megszilárdítására, vagy később a polgárháború okozta pusztítás helyreállítására, a termelő munka megkezdésére. Ezekből a plakátokból szinte össze lehet állítani a polgárháború történetét. Majakovszkij nagy idők nagy krónikása volt. Rövidséget és tömörséget tanult a plakátszövegek megírásában. Új hangot talált, ez a hang erősítette költészetét. Közvetlenül szólt a tömeghez és ez egyszerűsödéshez vezetett. Verseinek igen nagy hatása volt. Nem hiába követelte: „Elvtársak, új művészetet, az igazából, olyat, amely utat mutat a köztársaságnak a sárból”. – Ő teljesítette ezt a követelményt, versei segítették a népet a győzelem elérésében.

A ROSZTÁ-nál éjjel-nappal folyó munka nem akadályozta meg Majakovszkijt abban, hogy időközben számos lírai verset és két nagyobbméretű költői művet fejezzen be. Átdolgozta „Misztériumkomédia” című szatirikus drámáját, és megírta „150.000.000” című nagy elbeszélő költeményét. A költeményben Iván, a forradalmi Oroszország megszemélyesítője küzd Wilsonnal, a kapitalizmus megszemélyesítőjével. Majakovszkij képet rajzolt koráról, általánosítva és megszemélyesítve azt a küzdelmet, amelyet két egymással szembenálló eszme és társadalmi rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus vív. Hangja vidám, irónikus, és tettre serkentő. A „150.000.000” végén az egész világon győzelmes szocializmus képét vázolja fel.

Az 1920-as évek elején, a polgárháború befejezése után a Szovjetunióban minden erőt megfeszítve indult meg a népgazdaság helyreállítása, a termelő munka. Majakovszkij egész költői erejével, sokoldalú tevékenységével résztvett ebben a munkában. Szatírákkal ostorozta, leleplezte a nem szovjet jelenségeket, a bürokráciát, maradiságot, filiszterséget, mindenfajta ellenséges megnyilvánulást.

– írja a kispolgári söpredékről, azokról, akik a sarló-kalapácsos jelvényt ruhadísznek használják. Egy másik költeményében az üres „forradalmi” hencegést gúnyolja ki, leírva, hogy vannak, akik mindent „világviszonylatban” terveznek meg, ugyanakkor, amikor még az utcán sem lehet járni a tócsáktól és a sártól:

Föllép a bürokrácia, az aktatologatás, a papíroshalmok termelése ellen.

1922-ben Lenin beszédet mondott „A Szovjet Köztársaság nemzetközi és belső helyzetéről”. Ebben a beszédben megemlékezett Majakovszkij egyik szatirikus költeményéről. A következőket mondta: „…politikai és közgazdasági szempontból régóta nem voltam így megelégedve valamivel. Versében ugyancsak kigúnyolja az ülésezéseket …Nem tudom, milyen a vers költői szempontból, de jótállok érte, hogy politikai szempontból teljesen helyes”.

Leninnek ezek a szavai az „Önagyonülésezők” című szatíráról szóltak. Majakovszkij ugyancsak kineveti azokat, akik fölöslegesen rendezik az ülések tömegét; azokat, akiknek egyszerre kellene ülni két ülésen. Megoldást is ad az elharapózó ülésezések megszüntetésére.

Majakovszkij költeménye pontosan célbatalált. Lenin szavai – bár csak a vers politikai jelentőségéről beszélnek – művészi értékelését is adják a költeménynek. Az „Önagyonülésezők” megjelenése megnyitotta Majakovszkij előtt az újságok és folyóiratok kapuit. Tucatjával jelentek meg költeményei, amelyekben a bürokrácia ellen küzdött.

Majakovszkijnak igen nagy szerepe volt a szovjet szatíra, a bolsevik önkritika hatásos fegyverének kikovácsolásában. Szatírái segítettek az emberek közötti új szocialista viszony megteremtésében.

Ugyanebben az időben írta a szovjet kereskedelmet szolgáló reklámplakátjainak szövegeit is. „A Moszszelprom”, a „Rezinótröszt”, vagy az Állami Könyvkiadó, folyóiratok, újságok népszerűsítését szolgálták ezek a plakátok. Majakovszkij nem nézte le, nem vetette meg ezeket a műfajokat. Számára a szovjet életet segítő plakátszöveg éppen olyan fontos volt, mint egy lírai vers. Reklámszövegei között van néhány, amelyik valóságos kis írói remekmű. Tréfás csattanók, szójátékok, szellemes fordulatok jellemzik efajta írásait. Erőteljes versekben hívta fel az olvasót, a babonák elleni harcra, az alkoholizmus kiküszöbölésére, de a tisztálkodásra, vagy a betegségek elleni védekezésre is.

Erről a tevékenységéről írt később, utolsó versében: „Volt egy költő, ki a forralt víz dicséretét dalolta, és ellensége volt a forratlan víznek”.

Majakovszkij irodalmi jelentősége egyre inkább nőtt. Felolvasásokat, vita-estéket tartott a Szovjetunió minden vidékén, és minden évben külföldön is járva hirdette a Szovjethatalom és a Szovjetunió új művészetének magasrendűségét. Tevékenysége egyre sokoldalúbb lett. A ROSZTÁ-tól való távozása után újságoknak, folyóiratoknak dolgozott, napról-napra résztvett a fellendülő irodalmi élet alakításában. Folyóiratokat adott ki, irodalmi csoportokat szervezett.

A költészetet és ezen belül saját költészetét a nap melegéhez és fényéhez hasonlította. Egyik legszebb programmversében (Különös kaland, amely Vlagyimir Majakovszkijjal esett meg a nyáron az üdülőben) írta a Nappal beszélgetve:

Száz évvel ezelőtt Petőfi még álmodozva arról beszélt: „Ha majd a szellem napvilága – ragyog minden ház ablakán”. – Majakovszkij már a mindennapok közvetlen gyakorlatában tűzte ki a költő elé a célt: ragyogni mint a nap, a szellem napvilágát vinni mindenhova.

Majakovszkij költészetét – ahogyan egyszer már megállapítottuk – döntően meghatározza a politikai élet, a politika, vagyis a közösségért való cselekvés. Nemcsak hazájának belső kérdéseihez szólt hozzá alakítóan, hanem, – ami ezzel szorosan összefügg, – hozzászólt a külpolitika kérdéseihez is. Minden alkalommal, amikor akár a Szovjetunió és más országok viszonyáról volt szó, akár a kapitalista országokban folyó osztályharc nagyobb eseményeiről, Majakovszkij, a nép költője elmondta a véleményét.

A fegyveres intervenció megszűnt ugyan, de a húszas években a kapitalista országok, Amerika és Anglia vezetésével, a Szovjetuniót, a munkások és parasztok első köztársaságát, gazdasági és politikai blokád alatt tartották, és úgy irányították a nemzetközi helyzetet, hogy egységfrontot hozzanak létre ellene. Ugrásra készen állottak, hogy a Szovjetuniót megtámadják. Provokációk sorát követték el, bele akartak avatkozni belső életébe, meggyilkoltatták követeit, feldúlták követségeit, paktumokat, szerződéseket hoztak létre, amelyek a Szovjetunió békés politikája ellen irányultak. A nemzetközi helyzet nehéz és bonyolult volt. A kapitalizmus erőre kapott, a kapitalista országok egész sorában a legreakciósabb, legerőszakosabb, legvadabb kapitalista elemek létrehozták vagy előkészítették a fasizmust. A szociáldemokraták, az áruló „munkásvezérek” eladták a munkásosztályt, vad kommunistaellenes hajszát folytattak.

Majakovszkij mindezekhez az eseményekhez hozzászólt. Verseivel résztvett a szovjet emberek politikai nevelésében. Ha nem is volt ott, de hozzászólt a génuai konferenciához, leleplezve a követelődző imperialista politikusokat.

Kíméletlen gúnnyal rántja le a leplet a burzsoá politikusokról, a szociáldemokrata árulókról, a curzonokról, stinnesekről, gompersekről,⁴megmutatja Mussolininak és más fasiszta vadállatoknak igazi arcát.

Egy másik versében egyetemes választ javasolt a kapitalista országokkal való diplomáciai érintkezésben.

Nagy költeményeiben így a „Lenin”-ben és a „Csudajó”-ban lángoló haraggal beszél az intervenciósokról és azokról a csürhékről, amelyeket a burzsoa államok kémszervezetei toboroztak és fegyvereztek fel és küldték Doverből vagy Marseillesből a szovjet haza pusztítására.

Amikor 1926-ban az angol munkások sztrájkba léptek, azt kívánta, hogy bár a kövek változnának friss ropogós kenyerekké, bár a londoni köd változna tejjé, hogy a sztrájkolóknak ennivalójuk legyen.

A kínai forradalom egyik győzelme, Sanghai elfoglalása, „a legszebb költemény” az ő számára, és amikor a világ kalózai Kínára támadnak, csatahajókat küldenek Kína ellen, Majakovszkij harsogva kiáltja: „Vissza a kezekkel Kínától!”

Majakovszkij látta, hogyan versengenek a tőkés államokban az elnyomó osztályok a munkásosztály kizsákmányolásában, a szociáldemokraták a munkásosztály félrevezetésében és elárulásában, hogyan versengenek a fegyverkezésben, hogyan készülnek háborúra a Szovjetunió ellen. Figyelmeztette a szovjet népet, de figyelmeztette az imperialistákat is:

1921-ben az Izvesztyija külön kiadása Majakovszkij egy versét közölte, amelyben a költő felhívást tett közzé, hogy a rossz terméstől sújtott lakosságon segítsenek. Versének minden sorából a haza, a nép iránt érzett aggodalom és szeretet csendült ki. Majakovszkijnak ez volt az első verse, amely központi lapban jelent meg. Ezután Majakovszkij előtt megnyíltak a szerkesztőségek, a legfontosabb lapok állandó munkatársává vált. A lapoknál végzett munkája rendkívül gyümölcsöző volt. Szószéket talált, ahonnan hatalmas költői hangja különös erővel hangzott, ahonnan szólhatott a Szovjetunió lakosságához.

Újságírói munkáját nagy lelkesedéssel végezte. Mindennap pontosan megjelent a szerkesztőségben, bevitte új verseit, megvitatta következő munkáinak témáit. Büszkeséggel beszélt újságírói hivatásáról. „A munkában tudatosan az újságírásra állítottam magam. Tárca, jelszó. A költők elringatnak, de újságíróskodni nem tudnak és főként a lapok felelőtlen mellékleteiben írnak. Én csak nevetni tudok lírai fecsegéseiken, mert ezzel könnyű foglalkozni és hitvesükön kívül senkit sem érdekel.” Sokat foglalkozott az újságírás mesterségbeli, módszerbeli kérdéseivel, sokat foglalkozott a nyelv kérdéseivel. Harcolt a frázisok, a megszokott formulák ellen. Sokat és sokáig dolgozott művein. Gyakran előfordult, hogy késő éjszaka ment be az Izvesztyija nyomdájába, hogy a kefelevonatban vagy tördelésben elolvassa saját anyagát. Leült a korrektori asztalhoz és javítgatott, igyekezett kifejezőbbé tenni versét, hogy az olvasó tömegek számára minél érthetőbb legyen.

Bár gondosan és sokáig dolgozott versein, meglepő gyorsasággal reagált az élet, a politika új eseményeire. Megtörtént, hogy például egy gyűlésen, amelyet a hirhedt Curzon-jegyzék alkalmából tartottak, már fel is olvasta versét és rögtön vitte, szinte forrón az újsághoz. Nevelte magában a gyors reagálás képességét, mert az volt a véleménye, hogy ez kötelező az újságírásban.

Majakovszkij nagyon sokat utazott a Szovjetunióban és külföldön. Külön helyet foglalnak el költészetében úti élményeiről írott versei. 1922 és 1929 között kilencszer járt külföldön. Volt Franciaországban, Németországban, Spanyolországban, Havannában, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Lengyelországban, Csehszlovákiában. Nagy érdeklődéssel figyelte a kapitalista országok életét és élményei még jobban megerősítették hazaszeretetét. Az emberi munkát mindenütt szeretettel nézte, különösen figyelt a dolgozók, az elnyomottak életére és harcaira. Sohasem hajbókolt Nyugat kultúrája előtt, de nagy lelkesedéssel írt egy szuronynak a nyomáról, amelyet Versailles-ban a királynő asztalán látott, a párizsi munkások tüntetéséről, és mély együttérzéssel a kapitalizmus által kettősen kizsákmányolt nőkről.

Amerikáról szóló verseiben és prózai műveiben igaz és átfogó képet ad a kapitalista rendszerről, amelyet vérre, verejtékre és hazugságra alapítottak. Verseiben sorra jelennek meg, konkrét alakjukban a kapitalizmus különféle figurái: Swift, a sertéskirály, a szabályos polgár, az áhítatos és parázna polgárasszony, a pipaszárhoz hasonló apácák, és egy felhőkarcoló keresztmetszetében az egész kapitalista világ. Az első emeleten ékszerészek, a harmadikon irodák, az ötödiken gazdag vénlány, a hetediken szeretőjét véresre verő szőr X, a tizediken rózsaszín álmokba révedt fiatal házasok, a harmincadikon a kutyahúst sonkának eladó részvényesek, a kilencvenediken a művészetet meggyalázó piktor. És fönt a háztetőn a néger takarító, aki az asztalokról leszórt morzsákat szedegeti.

Ezek a szavai az egész kapitalista világról alkotott véleményét foglalják össze.

Franciaországban, Párizsban többízben járt a költő. Sok kitűnő költeményét szentelte ezeknek az utazásoknak. Franciaországban az egyik oldalon a „ribancok, poéták, űzérek, a puccos, buta nők, a bulvárok semmittevőinek országát” látta, a másik oldalon a munkásosztályt és azt a technikát, amelyet a francia proletárok teremtettek. Néhány nagyon szép és erőteljes versben bemutatta a párizsi nők különféle típusait. A szépséget, aki az opera megnyitóján ragyogó öltözetben páváskodik, fülében „forgó brilliánsbolt”.

Így járnak, ilyenek a felső tízezer asszonyai. A párizsi nők ezrei pedig „heptikásan és soványan” hervadtak, mert:

A kapitalista társadalomban a szerelmet, a házasságot, a családot hazugság és álszent képmutatás itatja át. Semmi sem szent előttük, az emberi balsors és nyomorúság sem együttérzést, hanem állati hajlamot ébreszt bennük. A vasúti váltókezelőnő, akinek egyik lábát levágta a vonat, „karriert” csinál, mert: „Gazdag ember csömörét lábatlanság birizgálja”.

Proletár öntudata vezérli a költőt a burzsoá Nyugat értékelésében. Franciaországban és a többi nyugati országban mindenekelőtt a forradalmi proletariátushoz fordul, abban látja hazájának, a Szovjetuniónak hűséges szövetségesét.

1925-ben Majakovszkij Amerikába ment. Tudta, hogy olyan földre lép, amelyet az amerikai kapitalisták a reakció egyik leghatalmasabb bástyájává, az embergyűlölet egyik legerősebb központjává alakítottak. Tudta, hogy az amerikai imperializmus a szocializmus legádázabb ellensége. Útban Amerika felé megfigyelhette az elnyomásnak, a nemzetiségi jogok tiprásának, a gyarmati népek kizsákmányolásának szörnyű képeit. Fájdalommal és haraggal beszélt arról, hogyan pusztul szörnyű rabságában a néger nép, ostorozta az amerikai imperializmus képmutatását, amely a gyarmati politikát a színes népek „civilizáció”-jának nevezi.

New Yorkban, Chicagóban és Detroitban Majakovszkij szeme elé tárultak a kapitalista ipari-óriások. Nagy érdeklődéssel figyelte ezt az ipart, de tudta, hogy Amerika ipari hatalma a négerek és a többi gyarmati népek tényleges és a fehér dolgozók szociális rabszolgaságán alapszik. Mérhetetlen különbséget látott a Szovjetország és az Egyesült Államok között. A Szovjetunióban a technika a népek jólétének emelését szolgálja, az Egyesült Államokban mérhetetlen bajt hoz a dolgozókra és az élősködők maroknyi csoportját gazdagítja. New Yorkban a 40–50 emeletes felhőkarcolók tövében látta, hogy a technika fejlődött ugyan, de az ország szociális élete visszatért az elnyomás és önkény középkori formáihoz. Ezek a gondolatok hatják át költeményeit, amelyeket „a sárga ördög” hazájáról írt. Undorító volt számára a burzsoá dollár-kultusz. Útijegyzeteiben írta: „Az amerikai szabatosan definiál: Ez az ember egymilliókétszázharmincezer dollárt ér.” A kapitalista világ teljes embertelensége lepleződik le a ilyen „értékelésben”. Amerikában dollárral mérik az érzelmeket, a szerelmet. Majakovszkij előtt sivárnak tűnt az egész kapitalista Amerika. Látta a megvásárolt újságokat, látta a határtalan cinizmust: „Az amerikai riporterek, úgy látszik, nem annyira megvesztegethetők, mint a franciák, ennek azonban kizárólag az az oka, hogy maguk az amerikai újságok vásárolhatók meg, teljes egészükben, gazdáikkal egyetemben, egyszer s mindenkorra”.

Amerikai verseiben arról beszélt, hogy New York dolgozói guberálják a szemetet, hogy a brooklyni hídról „munkanélküliek nekieredtek s innen a Hudsonba ugrottak fejest”.

Külföldi utazásai során Majakovszkij tevékeny propagandistája volt a szovjet kultúrának. Ő volt az első szovjet költő, akit a nyugati olvasóközönség széles rétegei megismertek.

Majakovszkijnak, mint költőnek szüksége volt az utazásra. „Utaznom kell – írta. – Az élő dolgokkal való érintkezés majdnem helyettesíti számomra az olvasást… Az unalmas dolgok kieszelt jelképe és kiagyalt érdekessége helyett – maguk a tények, amelyek önmagukban is érdekesek.”

Utazásai csak növelték hazája iránt érzett szeretetét. Honvágyat érzett. Amerikából hazafelé utazva szinte sóhajt egyik legszebb költeményében: „Szálljatok hazafelé gondolatok, ölelkezzél szívem és tengerár”, – és otthon végzendő munkájáról ír a nagy költő felelősségérzetével.

A „Csudajó” című költeményében hazáját a „fiatalság földjének” nevezi. Tudja, hogy a nagy szovjet ország polgárának lenni büszkeség és dicsőség. Különös élességgel érezte ezt akkor, amikor a kapitalizmus szörnyű világával szemtől-szembe találkozott. Nagyszerűen mondta el hazafias érzéseit „Vers a szovjet útlevélről” című halhatatlan költeményében.

Leninnek igen nagy hatása volt Majakovszkijra. Moszkvában a Majakovszkij Múzeumban a költő könyvtárában megtalálhatjuk Lenin műveit. Nemcsak olvasta e műveket. Gondolatait, szavait, cselekedeteit Leninhez igazította. Már 1920-ben írt egy gyönyörű költeményt, amelyben Lenin forradalmi, világtörténelmi nagyságáról beszélt.

Amikor Lenin ellen merényletet követtek el és az orvosi jelentések beszámoltak Lenin betegségéről, Majakovszkij mély emberi aggodalommal és szeretettel írt költeményben fejezte ki a dolgozó milliók érzéseit. „Nem hisszük!” – kiáltotta, „nem lehet, hogy a villámot megbénítsa az emberi szó”, „nem lehet, hogy a vihar nyelvét lebéklyózzák”.

Majakovszkij már 1923-ban tervezte, hogy egy nagy költeményt ír Leninről.

Lenin 1924-ben meghalt. Majakovszkij ott volt a Vörös Téren, a sok-sokezres gyászoló tömegben, ott állt a kemény fagyban Lenin temetésén. A temetés, a tömegek gyásza óriási hatással volt rá és nem sokkal Lenin halála után hozzáfogott és megírta élete egyik főművét, a „Vlagyimir Iljics Lenin” című poémáját. A költeményben halhatatlan emlékművet emelt Leninnek, történetileg teljesen hű, érzelmekkel teli, gondolatokban gazdag képet rajzolt a proletariátus nagy vezetőjéről. Nemcsak a nagy politikust, a forradalmi lángelmét, az új történelem megteremtőjét rajzolta meg, hanem Lenint, „a minden emberek közt legemberibb embert”. Megmutatta, hogyan testesültek meg Leninben a legszebb, leggazdagabb emberi értékek: a sziklaszilárd akarat, az emberek iránt érzett szeretet, az elnyomók gyűlölete, mély bölcsesség, forradalmi tapasztalat, következetes harc a proletariátus, a kommunizmus győzelméért.

A költemény prológusában Majakovszkij fájdalmáról beszél és arról: „Az idő eljött, hogy Leninről szóljon szavam.”

A költemény Lenin világtörténelmi jelentőségéről szól. Az első rész tömör és pontos szavakkal festi le a kapitalista társadalom fejlődését, a munkásosztály megszületését, a gazdasági válságot és az imperialista háború szörnyűségeit. Megmutatja, hogyan teremti meg a történelmi szükségszerűség a munkásosztály vezetőit.

Majakovszkij a munkásosztály korai harcairól, a párizsi kommünről, a párizsi kommün tapasztalatairól beszélve írja: „Együtt robbantsatok! Pártként kell küzdeni! A munkásosztályt egyetlen ökölbe összefogjátok!” Ez a történelmi képsorozat készíti elő a költemény első részének magasbaszárnyaló befejezését:

A költemény második fejezetében Majakovszkij Oroszország történetét mondja el. „Szem még sosem látott ehhez fogható kínokat” – mondja a cári elnyomás alatt sínylődő népről. Gyors egymásutánban sorakoznak az orosz munkásmozgalom történelmének képei. Lázadó magánosok, Lenin bátyja, a Népakarat pártjának forradalmárai, s a fiatal Lenin, a „tizenhétéves Iljics” amint esküt tesz, amikor meghallja, hogy bátyját az önkényuralom kivégeztette.

Látjuk Lenint, amint a munkásosztály pártját, a Bolsevik Pártot szervezi, türelmesen magyarázza a harc feladatait, könyveivel harcol a liberálisok és a narodnyikok ellen. S látjuk, amint „az osztállyal Lenin óriás Lenin lesz, amint a tömeg erejét s lelkét issza”. Megalakul a párt. Lenin és a párt elválaszthatatlanok egymástól. Majakovszkij felejthetetlen szépségű sorokban mondja el:

Miután határozott vonásokkal megrajzolta a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, és a forradalom utáni évek történetét, a szovjet hatalom megerősödését, Lenin útját győzelemtől győzelemig, hangja elkomorul: „Utunkból már senki el nem téríthet, robogunk, mint a munka hajtógépe, – s hirtelen a százmázsás hír – Iljicset szélütés érte”. A tömegek fájdalmát ecseteli, a fájdalmat amely úgy járta át az agyat, mint a golyó, a fájdalmat, amelynek hatására sírnak a bolsevikok is, és a kőkemények is véresre harapják ajkukat. A temetésről beszél:

Majakovszkij ezután a jövőbe tekint. Tudja, hogy Lenin nélkül nehéz lesz a Köztársaságnak, leírja a „lenini behívó” hatását, amikor a munkásosztály legjobbjai tömegesen kérik felvételüket a pártba.

Megmutatja a hatalmas erőt, Lenin erejét, amely képében, a dolgozó milliókban él tovább, megmutatja Lenin forradalmasító szavainak hatását, tetteit, amelyek a világ dolgozóit a végső harcra hívják:

A költemény nagyszerűen van megszerkesztve. Lírai előhangja után a világtörténelem fejlődését, a második fejezetben az orosz történelmet mutatja meg és ebbe a széles távlatba állítva mondja el Lenin iránt érzett tiszteletét és szeretetét. Igen figyelemreméltó a költemény nyelve, Majakovszkij felhasználta egész addigi költői munkásságának minden tapasztalatát, hogy méltóvá tegye költeményét Leninhez. Addig versben soha nem található szavakat ír le, forrósít át, emel költőivé. A vers sorait a szó szoros értelmében áthatják Lenin gondolatai és szavai. Majakovszkij költeménye megírásakor alaposan áttanulmányozta Lenin műveit és alakjának jellemzésére használta fel Lenin kifejezéseit, szavait, fordulatait.

A költeménynek óriási hatása volt. Majakovszkij önéletrajzában így emlékezett vissza „Befejeztem a »Lenin« című költeményt. Felolvastam számos munkásgyűlésen… A munkás-hallgatósággal kialakult kapcsolatom örömmel töltött el és megerősített abban a biztos meggyőződésben, hogy szükség volt erre a versre”.

A „Vlagyimir Iljics Lenin” című költemény 1925-ben jelent meg és Majakovszkij „Az Orosz Kommunista Pártnak” ajánlotta.

Majakovszkij még sok költeményt írt Leninről, Lenin alakja jelentős helyet foglalt el költészetében. 1929-ben, kemény harcok idején, felejthetetlen szépségű versben fordult Leninhez, aki „nélkül sokan eltévedtek már”. A szocializmus erejébe, Lenin tanításának erejébe vetett hatalmas hittel mondja:

A sztálini ötéves terv roppant erővel ragadja meg Majakovszkij fantáziáját. Költői munkáját áthatotta a szocialista iparosítás és a kollektivizálás pátosza éppenúgy, mint 1918–1921-ben a hatalom megszilárdításáért folyó fegyveres küzdelem. A szocializmust építő hősök, a kuznyeci emberek, az élmunkások, az Ivan Kozirevek magasztos típusainak sorát formálja meg Majakovszkij ebben az időben. A haza építésének nagy munkáját végző emberek érzik, hogy egyek egész népükkel, látják jövőjüket, tudják, hogy „övék az utcák, minden ház övék”.

„Szeretem terveink jövőbefénylő nagyságát…” – mondta Majakovszkij az ötéves tervről, amely utat nyitott az emberek legjobb képességeinek és lehetővé tette, hogy a vágyak és a tervek, amelyek „a fékező régi nyomorban a homlok állomásán vesztegeltek”, most vasban és kőben a „kék napra” léphessenek.

A szocializmus építése, új ipar megteremtése, városok építése a tajgákon, nehéz feladat volt, de az építők esőben, sárban, falat kenyéren élve, hidegtől elkékült szájjal is azt mondták: „Négy év múlva e helyen kertváros áll!”

A kapitalista országok megdöbbenve bámulták az építés hatalmas lendületét: „Ezek ott miféle – különös népek?” – kérdezték. – „Sürögnek, – építenek, – törik magukat. – Valami – ötéves tervről – regéltek; – most meg teljesítik – négy év alatt!” A pénz és a nyomor országaiban, ott, ahol az arany volt az úr és a hurkolt kötelek, természetesen nem érthették meg a szovjet nép erőfeszítését, összefogását és a korbács és bot nélkül vasfegyelemmel végzett munkát. Bámultak a burzsujok.

Majakovszkij nagyszerű költészetének fő témája az ember. Nemcsak azért küzdött költeményeivel, hogy kertváros álljon a puszták helyén, nemcsak a föld alól sarjadó házakat látta, hanem azt akarta, hogy a kertvárosokban, a technika minden kényelmével felszerelt lakásokban új szocialista emberek éljenek. Ezért küzdött a munkafegyelem lazítói, a lógósok ellen, ezért fordult versekkel, mesékkel a legfiatalabbakhoz, a kommunizmust megérő gyermekekhez.

Gyermekek számára igazán szépen és művészien írni csak az tud, aki életvidám, szeret és tud forró lelkesedéssel játszani és álmodozni. Majakovszkij ilyen költő volt. Gyermekek számára írt műveiből szeretetreméltó, mosolygó, rokonszenves, és éppen ezért példamutató jellem tűnik elénk. Nem gügyög a gyermekeknek, úgy szól hozzájuk, mint fiatal embertársaihoz, akiket fel kell készíteni az életre, akikkel meg kell ismertetni az élet legszebb oldalait, akiket becsületes, őszinte, emberséges férfiakká és nőkké kell nevelni.

Költői tevékenysége során gyakran találta szükségesnek, hogy újból áttekintse és végiggondolja nézeteit az irodalom lényegéről, az író helyzetéről és feladatairól a szocialista társadalomban.

„Általános harc a minőségért – ez legyen most az író legfőbb harca, legfontosabb munkája” – írta 1929-ben. Fellépésétől kezdve erősen foglalkoztatta ez a kérdés. A forradalom idején „napiparancsokat” intézett a költőkhöz, egyik versében az adófelügyelővel beszélget a költészetről, verseket ír az irodalom és a kultúra időszerű problémáiról. („Szergej Jeszenyinhez”, „Üzenet a proletárköltőknek”.) Esztétikai nézeteit, ars poeticáját „Hogyan kell verset írni?” című, a világirodalomban szinte egyedülálló, nagy tanulmányában fejtette ki. Ebben a tanulmányban „Szergej Jeszenyinhez” című versének keletkezését mondja el, elemzi és feltárja saját alkotó módszerét, beszél költői technikai eszközeiről, a szerkesztés, a hangvétel módjáról. A költészetet nem a múzsák ajándékának tartja, hanem termelésnek. „A legnehezebb, a legbonyolultabb, de mégis csak termelés.” Megállapítja, hogy a költői termelésnél kötelező az újszerűség, az anyag és a műfogások újszerűsége. Ellentétben a l’art pour l’art, a formalizmus híveivel, leszögezi, hogy a kidolgozást, „az úgynevezett technikai kivitelt nem szabad önálló mértékkel mérni. Viszont a költői mű használhatóságát éppen ez a kidolgozás adja meg.” Ő maga rendkívül sokat dolgozott, hogy ahogyan ő mondta, „mesterkézzel kovácsolt örömöt” adjon. Döntően fontosnak tartotta a költő világnézetét. A szocialista világnézetű költő látni tudja és érzékelteti azt, ami ma még csak csíra, a jövő csírája.

Az első, amit az olvasó Majakovszkij verseiben azonnal észrevesz, az, hogy sorait lépcsőzetesen eltördeli. Ezt a lépcsőzetes verssort kemény és következetes munkával teremtette meg, hogy mondanivalójának nagyon jó és egybevágó, bár nem kizárólagos formát adjon.

„A sorokat – írja ars poeticájában – gyakran szinte diktandó szerint fel kell darabolnunk, … mert a mi sűrített, gazdaságos versépítkezésünk többízben kényszerít arra, hogy kidobjunk közbeeső szavakat és szótagokat és ha ezek helyett a szótagok helyett nem tartunk szünetet, gyakorta nagyobbakat, mint maguk a verssorok között, akkor a ritmus szétszakad.” A versek lépcsőzése tehát a gondolatok és a ritmus megértését szolgálja, ugyanakkor pedig a gondolatokból és a ritmusból következik. Az a hatalmas gondolati gazdagság, széles érzelmi skála, a forradalmi tömegek mindent elsöprő erejét visszaadó szónoki pátosz, amely Majakovszkijt jellemzi, szabta meg a verselésnek új módját. Nála minden szónak súlya van, nem használ töltelékeket, hanem tömör és konkrét kifejezéseket, képeket alkalmazva rohan a csattanóban összesűrített fő mondanivalója felé. Szavai új erővel csengenek, a mondatban szinte egyenrangú helyet foglalnak el és a vers belső energiája minden új hangsúlynak új sort követel.

Majakovszkij költői technikájának jellegzetességeit tudatossága, költői magatartása, a vállalt feladatok megoldására való törekvés határozta meg.

Tudatos munkával gazdagította és újította meg költészetének szókincsét. Az új indulatokat, új gondolatokat, a hatalmas történelmi eseményeket, vagy a hétköznapok apró harcait, az orosz proletariátus erejét, vidámságát és nehézségeken keresztül törő akaratát reálisan kellett ábrázolni. Ehhez szavak óriási tömegét kellett a költészetbe bevonni. És Majakovszkij felhasználta a marxizmus-leninizmus tudományos kifejezéseit, a propagandisták pontos szavait, az agitátorok lángoló és nyers szóképeit, goromba szavakat az ellenségre és a szeretet meleg, olvadó szavait mindenkinek, aki a proletariátus ügyét szolgálja. Nyelvét a köznapi, az élő beszéd szókincse teszi hajlékonnyá, gazdaggá, érzéseinek kifejezésére alkalmassá.

Nemcsak verseinek egésze, hanem egyes képei, hasonlatai is azt mutatják, hogy az irodalmat – a lenini útmutatás szerint – „az egyetemes proletár munka” részeként fogta fel, „amelyet az egész munkásosztály öntudatos élcsapata mozgat”. Egyik korai versében mondja az éjszakáról, hogy sötét, mint Azevnek, az árulónak a lelke. Versaillesben a nép úgy gurul le a tetőkre és tornyokra az égi vérpadról, mint a kivégzett Marie Antoinette feje. A brooklyni hidat őshüllők csontvázához hasonlítja és a kapitalista ország hivatalnoka úgy fogja meg a szovjet útlevelet, „mint varangyot, úgy fogja, mint bombát, mint duplaélű beretvát – mint csörgőkígyót, húsz fullánkosat, rondát”. Azt a szovjet útlevelet, amely Majakovszkij számára minden papírnál kedvesebb, amely számára hazáját jelképezi.

Képei sohasem bonyolultak, mindig mondanivalójának tökéletesebb megértését, erőteljesebb megragadását szolgálják. Legtöbbször a társadalmi életből, vagy a politikából veszi őket. „Csudajó” című költeményében egy sort kijavított. A sor eredetileg így hangzott: „Mint nyílvessző repült a zászlóshajó” – a javítás után pedig így: „Mint puskagolyó, repült a zászlóshajó.” Ebben a látszólag apró javításban Majakovszkij egész költői módszere megmutatkozik. A nyílvessző, mint hasonlat, semmit sem mond a 20. század emberének, aki végigharcolta a forradalmat és a polgárháborút és nyilat sohasem látott. A repülő zászlóshajót tehát csak az életből vett hasonlattal, a puskagolyó hasonlatával tehette érzékletessé, a valóságnak megfelelővé.

Élményeinek rengetegéből tudatosan választotta ki azokat, amelyek a legjellemzőbbek, kikeresve egyúttal azt a társadalmi feladatot, „amelynek megoldása csak költői tevékenységgel képzelhető el”. Ez a társadalmi feladat legtöbbször felhívás, agitáció az osztályharcra, az osztályharc különböző egyszerűbb és bonyolultabb formáiban való aktív részvételre. A költő maga, költői, néptribuni tevékenységével szolgája a népet, de ugyanakkor a harc irányára és céljára is rámutat. Cél: a kommunizmus megteremtése az ember érdekében. Majakovszkij egy volt a párttal és a munkásosztállyal. Ellensége volt az, aki a munkásosztályt bántja, barátja, aki a munkásosztály ügye mellett áll. Elszakíthatatlan ez a kapcsolat és ez adta költői biztonságát, megingathatatlanságát a legnehezebb helyzetben is. Tudta, hogy legyőzhetetlen, tudta, hogy igaz ügyet szolgál, nem egyéni dicsőségre, hanem „a harcokban izmosult szocializmus” teljes győzelmére.

Ezért mert olyan bátran álmodozni a jövőről, ezért merte mondanivalóját „teli torokból” kiáltani. Ez a hatalmas érzés hömpölyög verseiben, mint a nagy orosz folyamok, a Volga és a Don, ez zúg bennük, mint Szibéria örökzöld erdői és ez teszi őket olyan egyszerűvé, mint a végtelen sztyeppét és gondolatokban olyan gazdaggá, mint ércekben az Ural.

Majakovszkij költeményeiben az új ember, a szocialista ember szólal meg. Ez a tartalom természetesen hozta magával a költemények új formáját. Újító-költő volt. Akár a dolgozó nép, amely a szocializmus építésében képességeit kibontva új munkamódszereket teremt, úgy Majakovszkij is a költészet új eszközeit, módszereit teremtette meg. Fáradhatatlan munkás volt. Naponta tizennégy-tizenhat órát dolgozott, hogy verseit minél tökéletesebbé, minél hatásosabbá tegye. Költeményeinek orosznyelvű kiadásaihoz a kiadó gyakran százszámra közli a sorok változatait. Mindig arra törekedett, hogy a legmegfelelőbb szót bányássza ki a „lélek ártézi mélyeiből”.

– írja egyik versében. Majakovszkij el is érte azt, hogy szavai tüzeltek, képei megragadták a valóságot, sorai mozgósítottak.

Költészetének lírai hőse harcos, kemény jellem, aki minden idegszálával, gondolatával és tettével az emberiség teljes felszabadulásáért, a kommunizmus felépítéséért küzd. Elolthatatlan, minden akadályon keresztültörő vágyakozása, az élet fejlődésén alapuló reális álmodozása hősi tettekre sarkallja, okos türelmetlenségre a mával, a meglévővel szemben, forró szeretettel teli harcra a holnapért.

1927-ben, a Szovjetunió fennállásának tízéves évfordulójára hatalmas hazafias költeményt írt Majakovszkij. Lunacsarszkij közoktatásügyi népbiztos mondotta a költeményről: „Majakovszkij az Októberi Forradalom tiszteletére olyan költeményt alkotott, amelyet úgy kell fogadnunk, mint a mi ünnepünk tiszteletére szánt nagyszerű harsonaszót, amelyben nincs egyetlen hamis hang sem, és amely a munkáshallgatóság tapsviharát fogja kiváltani.”

Ez a költemény a „Csudajó”.

Majakovszkij alkotóerejének csúcsán, hosszú évek költői munkásságának legjobb tapasztalatait felhasználva, alkotta ezt az érzésekben és gondolatokban kimeríthetetlenül gazdag költeményt. A „Csudajó” témája az Októberi Forradalom, a haza, a szovjet emberek hazája iránt érzett szeretete. Mint a Leninről szóló költeményt, a „Csudajó”-t is lírai prológussal nyitja meg Majakovszkij, felméri témáját, úgy érzi, hogy szólania kell. Azt akarja, hogy minden olvasójában elevenen éljenek a forradalom eseményei: „Akarom, a könyvemet olvasó, szállása szűk világát hagyja ott s vigye vállán megint zúgó géppuskaszó, míg villognak szuronyos verssorok”. A forradalomhoz méltó művet akar alkotni, megfeszíti ceruzáját, felkiált: „Lapok suhogjatok, mint zászlók selymei az évek homloktömbjei felett!” A költemény 19 fejezetből áll. Az első fejezetben a háborúban kimerült nép lázongását mondja el, a Kerenszkij-kormány ellenforradalmárait leplezi le, majd hatalmas körképet fest a forradalom napjairól. A költemény feltárja a forradalom okait és az osztályerőket, a munkásosztályt, a parasztságot, a katonatömegeket, az ellenforradalmár burzsoáziát, fehérgárdistákat, megalkuvó pártokat. Megmutatja, hogyan fogta össze a forradalom erőit: a párt.

Leírja a harcokat és a munkát, amelyben a szovjet haza született, és ezzel szoros kapcsolatot teremt a munka és a haza témája között. A költemény fő eszmei mondanivalója az, hogy az igazi szovjet ember számára a „közös”, ugyanazt jelenti, mint az „enyém”.

A költeménynek talán legszebb része a forradalom napjáról szól. Leírja a Téli Palota ostromát, a Szmolnijt, ahol Lenin „a térképre tűzi zászlócskáit a támadásnak”, a Téli Palotában szepegve összebújó burzsoá minisztereket, a palota védőinek gyávaságát, a rohamozó munkások hősiességét.

A haza nem a kapitalisták által elképzelt „paradicsomi sátor” a szovjet ember számára. A nehéz esztendőkben éhséggel, hideggel, intervenciós, betolakodó ellenséggel kellett küzdeni, de az ellenség gyűrűjében Moszkva, mint tengerből a sziget, felmagasodott és ott álltak a felszabadult dolgozók, harcra készen, pisztollyal a kezükben, és „Leninnel a szívükben”. A földet, ahol a gyümölcs szinte szájába lóg az embernek, ahol a levegő édes, mint a must, ahol pocakot és tokát ereszthet az ember, könnyen el lehet felejteni – hirdeti a költemény. De a hazát, amelyet saját kezével dajkált életre, amelyet védett, megragadott úgy, hogy a körmei alól kiserkent a vér, amellyel együtt fázott és éhezett, nem felejtheti el soha. Összehasonlítja a minden jóban dúskáló Amerikával a nehéz években sanyargó hazát és felmagasulva kiáltja Majakovszkij:

A költeményben történeti szereplők és kitalált, de tipikus alakok, Majakovszkij rokonai, barátai, ismerősei vonulnak fel, gazdagon jellemezve. Az eseményeket az elbeszélés hangjának gazdag és gyors változása kíséri. Finom irónia váltakozik maró gúnnyal, patétikus csataleírás nyugodt elbeszéléssel. Ez a változatosság, valamint a színesen csillogó és szokatlan rímek, a ritmus folytonos feszültsége végig leköti az olvasó figyelmét. A költemény szinte sorról-sorra telítődik érzelmekkel, egyre magasabbra emelkedik, míg a tizenkilencedik fejezetben, amikor megmutatja, hogy mennyit fejlődött az ország tíz év alatt, eléri csúcspontját és boldog örömet énekel:

1930. február 1-én megnyílt az a kiállítás, amelyet Majakovszkij rendezett, költői munkájának húszéves évfordulóján. A megnyitó ünnepségen olvasta fel először jegyzetfüzetéből „Teli torokból” című költeményét, illetőleg tervezett költeményének első részét. Ebben a versben Majakovszkij a jövendőhöz fordul, és végignézi költői útját. Nehéz munkát vállalt magára, de húsz éven keresztül keményen, becsülettel dolgozva teljesítette. A költemény Majakovszkij legkiválóbb alkotásai közé tartozik.

„Az utóbbi időben – mondotta Majakovszkij a krasznajapresznyai Komszomol Házban tartott irodalmi esten – igen gyakran jelentik ki azok, akiket ingerel irodalmi és publicisztikai munkásságom, hogy én egyszerűen elfelejtettem a versírás tudományát és az utókortól ezért még megkapom a magamét… Én határozott ember vagyok, magam akarok az utókorral tárgyalni és nem várom meg, miket mondanak majd neki rólam kritikusaim. Ezért fordulok közvetlenül az utókorhoz «Teli torokból» című költeményemben.”

A „Teli torokból” Majakovszkij költői fejlődését, költői hitvallását foglalja össze. Katonai szemlét tart villogó szuronyú, becélzott ágyúkkal felvonuló verseinek hadseregén és Petőfire – aki „rongyos vitézek”-nek nevezte verseit – emlékeztet a hangja:

Nem kíván külön emlékoszlopot magának. Azt kívánja, hogy közös emlékműként a harcokban izmosult szocializmus ragyogó korszaka álljon; tiszta, szép és boldog idő, az a kor, amelyért ő minden erejét áldozta, az a kor, amelyben ő, Majakovszkij magasra emeli majd pártos könyveinek „mind a száz kötetét”.

Majakovszkij versei, ezek a „félelmetes fegyverek” eljutnak hozzánk, a mai olvasóhoz, eljutnak a világ minden tájára, ébresztenek, küzdenek és harcba vezetnek. Ő, aki egész életét, minden percét, egész munkásságát a pártnak, a dolgozóknak, az emberiségnek szentelte, velünk van a harcban. A Nagy Honvédő Háború idején versei ott voltak a katonák zsebében, ő nevelte hőssé Zóját és sok más szovjet embert, tankok oldalára írták fel a nevét, utcákat, tereket neveztek el róla. Velünk van az építés munkájában és a békeharcban. Ugyanúgy költőnk nekünk, magyaroknak ő, mint ahogyan szívükbe fogadták a szovjet népek a mi Petőfinket.

Majakovszkij jelentősége a szovjet költészetben és a világirodalomban egyaránt hatalmas. A legjobb szovjet költők: Tyihonov, Szurkov, Szimonov, Tvardovszkij és még nagyon sokan mások folytatják az ő munkáját, tanulva tőle, mesterüktől. De nemcsak a Szovjetunió költőit segíti Majakovszkij. A világ sok nagy haladó költője: Aragon, Becher, Erich Weinert, Pablo Neruda, Nazim Hikmet, mind, mind sokat köszönhetnek neki.

Verseit a legtöbb országban lefordították, hatása, ereje egyre nő és bejárja az egész földgolyót.

1935 december 17-én a Pravda közölte Sztálin szavait Majakovszkijról. „Majakovszkij szovjet korszakunk legjobb, legtehetségesebb költője volt és az is marad.” Majakovszkij költészetének legjellemzőbb vonásai a szovjet ember, az új ember legjellemzőbb vonásai: a hősiesség, a szovjet haza szeretete, a munka lendülete, a közösségi érzés, a szocialista ember igazi humanizmusa.

Majakovszkij a szovjet költészet klasszikusa. Költészete a társadalom életének minden szakaszában, a békés építésben, a háborúban egyaránt újat ad az olvasónak, gazdagítja érzéseit, felhívja és mozgósítja a feladatok elvégzésére.

Költészetében talán legszembetűnőbb vonás a mozgósításra való felszólítás, az agitáció. Ezért Majakovszkijt agitátorköltőnek is nevezik. Ez a meghatározás helyes, mert az ő versei, plakátszövegei, vagy nagy költeményei mindig a legszorosabban kapcsolódnak a hétköznapok tennivalóihoz, akkor is, ha arról beszél, hogy „csak forralt vizet szabad inni”, akkor is, amikor a polgárháború idején arra szólít fel, hogy „űzd el a fehéret rontva” és akkor is, amikor hatalmas pátoszú költeményeiben a szovjet haza szeretetét zengi. Költészetében egyéni ügy és közügy elválaszthatatlanul összeforrt. A világirodalom történetében nem ismerünk egyetlen olyan költőt sem rajta kívül, akinek a költészetét ennyire meghatározta volna a jövőért, az emberiség boldogulásáért folytatott harcnak, a politikának témája.

Majakovszkij a szovjet hazafiság és ettől elválaszthatatlan szocialista humanizmus példaképe. „Csudajó” című költeményében, amelyet hazájának szentelt, nagyszerű szavakkal beszél a Szovjetunióról. A nemzet heréinek, a kispolgároknak, a burzsoá államok uralkodó osztályainak, akiknek a haza a szép lakást és a nagy bankbetétet jelenti, szemébe vágja: „Ez a föld drága nekem!”

Más költeményeiben a legnagyobb szeretettel beszél a sztrájkoló angol munkásokról, a szabadságért harcoló kínai népről, az Amerikában élő elnyomott négerekről és indiánokról. Szeretet és gyűlölet együtt vannak benne. Harcol a népért, a dolgozók boldogságáért, az elnyomók ellen.

Majakovszkij új költészetet teremtett. Neve ott ragyog a világirodalom nagyjainak sorában. Kifejezett egy teljes történelmi korszakot, a szovjet korszakot. Ezért a legpontosabb meghatározás az, amelyet Sztálin elvtárs mondott róla. Ezért lett a szocializmust építő magyar népnek is kedves költőjévé.

Útmutató az előadónak

Az előadásban, a mellékelt életrajzi jegyzetekben aránylag bőséges anyagot adunk az előadó számára. Természetesen nem szükséges az egész előadást elmondani, hanem a hallgatóság összetételétől függően kell az anyagot csoportosítani. A legfontosabb cél: a hallgatóság előtt világossá tenni, hogy Majakovszkij költeményei rólunk, a mi jelenünkről szólnak, segítenek bennünket mindennapi problémáink megoldásában, segítenek munkánkban.

Javasoljuk, hogy az előadók az előadásra való felkészülés során tanulmányozzák a Párttörténet megfelelő fejezeteit is.

Ha a hallgatóságban sokan vannak fiatalok, gyermekek, vagy pedagógusok, akkor az előadó az „…ilyen emberekkel épít a Szovjetunió!” című fejezetet bővítse ki az alábbi, Majakovszkij gyermekverseiről szóló résszel.

Gyermekkönyveit életének utolsó szakaszában, 1925–1929 között, vagyis költészetének legérettebb korszakában írta. Nagy költeményeiben Majakovszkij gyakran tekintett a jövőbe. Gyermekeknek írt verseiben is sokszor beszél a jövőről, arról a jövőről, amelyben felnőttekké válva dolgoznak az emberiség javáért. Egyik gyermekeknek írt verse a pályaválasztás kérdéséről szól. A kis olvasók számára is érthető, meleg hangon beszél a munka szépségéről: „Nagy leszek már maholnap – gyűlnek már az évek. – Mit válasszak magamnak, milyen mesterséget?” Az örökké kíváncsi, az élettel most ismerkedő, kérdezgető gyermek lelkivilágába helyezkedik és végignéz néhány mesterséget. Az asztalosét, amely szép, mert: „szép a sok forgács, játék: aranyforgás! Ha golyó kell, kerek – körös-körül, esztergakés remek – gömböt köszörül”, és megállapítja, hogy: „csudajó – asztalosnak, mérnöknek – még jobb tán”. Igen, mérnöknek jó, az orvosnak is jó, a munkásnak, a kalauznak, a soffőrnek, a repülőnek, a tengerésznek is, mindenkinek szép a maga módján a munkája, ha a közösségért, a közösségben végzi.

Minden munkához kedvet ébreszt, gyönyörködik bennük és a gyermekeket is gyönyörködteti.

Majakovszkij komoly dolgokról beszél a gyermekeknek, de soha sem „komolykodó”, nagyképű, kerüli az unalmas és elvont leírásokat, fejtegetéseket. Tudja, hogy a gyerek nyugtalan, türelmetlen, sürgő-forgó, tudja, hogy szereti a tréfát, a nevetést, a szavak érdekes játékát.

Gyermekverseinek mindegyikében komoly tanulság rejlik, de ez a tanulság soha sem a vershez biggyesztett függelék, nem a gyermekekre tukmált „nevelési” kellék.

„A táltos paripa” című versében elmeséli, hogy hányan csinálják a hintalovat, megmutatja a gyermekeknek, hogy az egyszerű játékszer a társadalom munkájának eredménye, hogyan dolgozott rajta a papírgyári munkás, az asztalos, a kefekötő, a kovács, a festő:

És amikor a „táltos paripa” készen van:

Majakovszkij íróasztalán van egy kis igazolvány, a Komszomolszkaja Pravda munkatársi igazolványa: Majakovszkij büszke volt arra, hogy az ifjúság lapjánál dolgozott, rendszeresen gyűjtötte az „anyagot” verseihez, elolvasta a lap szerkesztőségébe érkező olvasóleveleket, kutatta, hogy mi érdekli a szovjet fiatalságot. A Komszomolszkaja Pravdában sok verse jelent meg. Közvetlen beszélgetések voltak ezek a szovjet fiatalokkal, a Komszomol-tagokkal. Tanácsot, útmutatást adott a fiataloknak, „könnyű lovasságnak” nevezte őket, akiknek az a feladatuk, hogy fiatalos lendülettel építsenek, harcoljanak a maguk jövőjéért.

Arra nevelte és tanította a fiatalokat, hogy leninisták legyenek, faltörő kosként haladjanak a kitűzött cél felé, hódítsák meg a tudományt, ne riadjanak meg a nehézségektől, és a gondolatokat új érzésekkel itassák át.

Harcbahívta a Komszomolt az aratási munkára, hívta őket a termelés barrikádjaira, felszólította őket, hogy „építsétek egymást megelőzve ifjú építők ifjú köztársaságát”. Előre, Komszomol – kiáltotta, – „Segíts szétzúzni a régit! Előre, szovjet menetoszlop”.

Az előadások részvevői érdeklődhetnek Majakovszkij halálának körülményei felől.

Majakovszkij 1930 április 14-én halt meg. Öngyilkos lett. Halálának okai között a legfontosabb az ellenség rendszeres hajszája. Az akkori irodalmi szervezetekbe (RAPP, Perevál) beférkőzött trockista kártevők és a fasizmus egyéb titkos ügynökei, a szovjet nép és kultúra veszett ellenségei, akiket akkor még nem lepleztek le és akik a szovjet irodalom „irányítóinak” tartották magukat, dühödten támadták Majakovszkijt. Tudatosan kiforgatták alkotásainak értelmét, azzal vádolták, hogy „nem értik a dolgozó tömegek”, hogy „bohém individualizmussal” van megfertőzve stb. Ezek az arcátlan kártevők agyonhallgatták Majakovszkijt, bojkottálták húszéves munkásságának bemutatására szánt kiállítását. Ehhez járult még az, hogy Majakovszkij magánéletében nehéz körülmények közé került, torokbajt kapott, amely lehetetlenné tette, hogy kapcsolatot tarthasson a hallgatóság tömegeivel. Ezek a körülmények vezettek végül is katasztrófára.

*

Az előadásban szereplő versidézetek fordítói: Aczél Tamás, Békés István, Devecseri Gábor, Eörsi István, Fodor András, Gáspár Endre, Hegedűs Géza, Hidas Antal, Kardos László, Kardos Pál, Keszthelyi Zoltán, Képes Géza, Kuczka Péter, Lányi Sarolta, Madarász Emil, Mészöly Dezső, Radó György, Somlyó György, Szabó Lőrinc, Trencsényi-Waldapfel Imre, Urbán Eszter, Vajda Endre, Weöres Sándor.

Mi a jó és mi a rossz? (Gyermekvers.) Fordította: Zelk Zoltán. (Szikra 1945.)

Lenin. (Költemény.) Fordította: Radó György. (Magyar–Szovjet Művelődési Társaság kiadása, 1946.)

Hogyan kell verset írni? (Tanulmány.) Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Békés István. (Parnasszus 1947.)

Majakovszkij válogatott versei. Összeállította: Békés István és Lóránd György. (Parnasszus 1947.) Ugyanennek a könyvnek második, bővített kiadása megjelent 1948-ban, harmadik, bővített kiadása 1949-ben. (Ezek a kötetek Majakovszkij leginkább ismert verseit tartalmazzák.)

A táltos paripa. (Gyermekvers.) Fordította: Trencsényi Waldapfel Imre. (Új Magyar Könyvkiadó, 1948-ban és 1949-ben.)

Felfedezem Amerikát. (Versek és próza.) Fordította és szerkesztette: Békés István. (Új Magyar Könyvkiadó, 1949. A könyv Majakovszkij Amerikáról írott prózáját és néhány külföldi tárgyú költeményét tartalmazza.)

Mi leszek, ha nagy leszek? (Gyermekvers.) Fordította: Békés István. (Parnasszus, 1949.)

Csudajó. (Versgyűjtemény.) Összeállította: Békés István. (Új Magyar Könyvkiadó, 1950.)

Majakovszkij válogatott versei. Szerkesztett: Gábor Andor és Kardos László. A válogatást végezte: P. D. Krajevszkij. (Új Magyar Könyvkiadó; 1951.) (A kötet Majakovszkij lírai és szatirikus verseinek jelentős darabjait gyűjti össze.)

Állatkert. (Gyermekvers.) Fordította: Vajda Endre. (Ifjúsági Könyvkiadó, 1952.)

Száguldó csodaló. (Gyermekvers.) Fordította: Majtényi Erik. (Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1952.)

Tyimojejev: A szovjetorosz irodalom története. (Művelt Nép Könyvkiadó, 1953.)

(Alaposan és részletesen foglalkozik Majakovszkij művészetével. Elemzi és megmagyarázza költészetének eszmei tartalmát, mondanivalóját és művészi eszközeinek sajátosságait, valamint jelentőségét és helyét a Szovjetunió irodalmában és a világirodalomban.)

P. D. Krajevszkij: V. V. Majakovszkij. (Hungária Könyvkiadó, 1950.)

(Majakovszkij életének és költészetének népszerű és tartalmas ismertetése.)

Tanulmányok Majakovszkijról. (Művelt Nép Könyvkiadó, 1951.)

„Szocialista kultúráért” sorozat 5. füzete.

(Majakovszkij hazafiságáról, gyermekeknek írt, Amerikáról írt verseiről, békeharcáról szóló tanulmányokat tartalmaz.)

Illés Béla: Találkozások. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952.)

(Illés Béla leírja találkozásait a nagy szovjet költővel.)