Mese a fekete varázslóról

Messze, Hetedhét országban, annak is a határában volt egy erdő, nagy, kerek, erről mesélek neked. Csuda nagy volt az az erdő, égig értek ott a fák, és a fák között tekergő patak partján sok virág. Ott lakott a mosómedve, ott kakukkolt a kakukk, és az öreg fák tövében kanyargott egy kicsi út. Kicsi út, keskeny út, nézzük csak meg, hova fut? Benn az erdő közepében volt egy kedves házikó, és a fehér házikóban lakott apó meg anyó. Anyó haja, mint a szén, apó haja, mint a só. Dolgoztak ők szorgalmasan, az apó kapálni járt, s míg távol volt, addig anyó megfőzte a vacsorát. Volt egy kis lányuk is, nagyon okos kis leány, ő segített az anyónak vacsorát főzni. Úgy ám. Az erdőről gallyat hozott, forrásról meg friss vizet, nagyon vidám kisleány volt, mindig táncolt, énekelt. Szerette a mosómedve, a kakukk is jól ismerte, megsímogatták a fák szépen megfésült haját. Lement már a nap az égről, kigyúltak a csillagok, vállára tette a kapát apó s haza ballagott. Mellette Bundi kutyája futott előre meg hátra, szagolgatott, meg-megállt, érezte a vacsorát. Jó is volt a vacsora. Amikor mindent megettek, anyó leszedte az asztalt, beszélgettek és nevettek. Még a Bundi is nevetett, olyat mesélt az apó. Csillogott a kacagásuk, és gurult, mint egy golyó. Átgurult a hegyeken, átgurult a tengeren, tengeren túl a varázsló várába egyenesen. A gonosz, öreg varázsló ott lakott a hegy mögött. Nem szeretett senkit sem, csak állandóan dörmögött. Pincéje tele volt pénzzel: kádakban állt az arany, – gyertya pislogó fényénél azt számolta untalan. Fekete volt a szíve, fekete volt a szeme, vállán volt a varázsköpeny, abban volt az ereje. Beszélni tudott a köpeny, mézes szavakkal beszélt s annak, aki meghallgatta, elvette az erejét. A varázsló ablakait, ajtaját becsukta. És mégis a bezárt ajtón át, ablakon át, vasfalon át, begurult a nevetés. Meghallotta a varázsló s kiáltotta: »Ki nevet? Elpusztítom, akárhol van, el nem bújhat, nem rejtőzhet, leütöm, mint a legyet!« Előhívta vad szolgáját, előhívta a szelet. »Indulj szolgám, hegyeken át, sietős legyen utad. Csavard ki az erdőjüket, taposd szét a házukat, fojtsd beléjük a nevetést. Teljesítsd parancsomat!« Zúgva indult el a szél, hogy a parancsot tegye. A kis házban apó, anyó nem gondoltak semmire. Jött a szél a tengeren, verte a hullámokat, fütyölve jött, hidegen és élesen, mint a kard. Már ott is volt a kis háznál, megfogta a fedelet. Apó, anyó, kislány, Bundi, jaj mi lesz most veletek? Házatokat széttapossa, megöl a szél, megesz a szél. Minek is nevettetek? Nem ijedt meg apó, anyó, nem volt ijedős család. Elővettek egy nagy zsákot és nagy bátran kinyitották a kis kunyhó ajtaját. Beugrott rajta a szél, úgy ordított, mint a vad. Zsákba ugrott, bekötötték – zsupsz – egy pillantás alatt. »Nesze szél, nesze szél – « Nevetett a kis család, bántani miért akartál, tele lett veled a zsák. Nevetett a Bundi kutya, kislány, anyó és apó és győzelmes kacagásuk úgy gurult, mint egy golyó. Átgurult a hegyeken, átgurult a tengeren, tengerentúl a varázsló várába egyenesen. Meghallotta a varázsló, dobbantott egy dühöset, s ordított, hogy elpusztít ő mindenkit, aki nevet, s előhívta vad szolgáját, a pirostorkú tüzet. »Indulj szolgám hegyen át, pusztító legyen utad. Égesd el az erdőjüket, pörköld fel a házukat, fojtsd beléjük a nevetést. Teljesítsd parancsomat!« Pattogva indult a tűz, szürke füst volt a haja, parázsból volt a szeme, lobogott a taraja. Futott az erdőkön át, hogy a parancsot tegye. Szegény apó, szegény anyó nem gondoltak semmire. Fatetőről a kakukk látta, hogyan jön a láng. Szárnyra kapott, gyorsan repült, kopogtatta a kis kunyhó ajtaját. »Apó, anyó jól vigyázz, nagyon vigyázz, kis család, mert jön a tűz, lobog, pattog, elégnek tőle a fák.« Ezt mondta a kakukkmadár és sebesen messze szállt. Nem ijedt meg apó, anyó, nem volt ijedős család. Kiálltak a házuk elé, a kezükben vaslapát. Jött a tűz és fújtatott, parázs szeme villogott, apó, anyó a lapáttal fejére csaptak nagyot. Lángtaraja lelohadt, vörös szeme kialudt, s nem hagyott mást maga után: kis parazsat, sok hamut. Pattogott még egyet s vége, ami belőle megmaradt, bedugták a kemencébe. Nevetett a kis család. »Bántani akartál? Véged! Melegíts a kemencében, így végezd kötelességed.« Nevetett a Bundi kutya, kislány, apó, és anyó és győzelmes kacagásuk úgy gurult, mint egy golyó. Átgurult a hegyeken, átgurult a tengeren, tengeren túl a varázsló várába egyenesen. Meghallotta a varázsló, vastag vasfalak megett s olyat dobbantott a földre, hogy a vára remegett s előhívta a legvadabb szolgát, hívta a vizet. »Indulj szolgám földeken át, romboló legyen utad. Áraszd el az erdőjüket, öntsd el kicsi házukat, fojtsd beléjük a nevetést. Teljesítsd parancsomat!« Indult a víz hömpölyögve, szélesen a földeken. Elindult, hogy apóékból ne maradjon senki sem. Nagy torkával mindent elnyelt, ami eléje akadt, sziklát,   füvet,   földet,   hegyet, erdei virágokat. Zöld a szeme, tág a torka, hátáról szakadt a hab, recsegett a foga, mikor a kövekbe belemart. Indult a víz hömpölyögve, hogy a parancsot tegye. De az apó, de az anyó már vártak valamire. Mert a mosómedve jött és mondta – »Közeleg a víz« – s hogy a varázsló nem nyugszik, sejtették már maguk is. Jó előre felkészültek, megvédeni házukat, a földbe árkokat ástak s egész mélyre egy kutat. Nem ijedt meg apó, anyó, nem volt ijedős család. »Jöjjön csak a víz, majd ellátjuk mi annak is a baját!« Jött a víz! De árkok várták, az árkokban szétfutott, s ami megmaradt belőle megtöltötte a kutat. Tágas torka becsukódott, megszelidült a szeme, bömbölése csobogás lett, elveszett az ereje. Széjjelfutott az árkokban, mint egy kék patak csevegve, benne mosta a ruháját tisztára a mosómedve. Nevetett a kis család. »Bántani akartál? Véged! Öntözgesd a földjeinket, Így végezd kötelességed.« Nevetett a Bundi kutya, kislány, apó és anyó és győzelmes kacagásuk úgy gurult, mint egy golyó. Átgurult a hegyeken, átgurult a tengeren, tengeren túl a varázsló várába egyenesen. Meghallotta a varázsló nevetésük dallamát. Megtudta ebből, hogy él és hogy vidám a kis család. Káromkodott dühösen, szórta a bűvös igéket, »Most már én magam megyek!« és a várából kilépett. Vállán volt a köpenye, abban volt az ereje, ez a köpeny repítette, apóék háza fele. Hopp, a tisztáson leszállt, a házhoz lopakodott, s óvatosan kocogtatta meg az apró ablakot. Nem ijedt meg apó, anyó, nem volt ijedős család, hiába beszélt a köpeny, nem hallgatták meg szavát. A varázsló nekik támadt, de nem bírhatott velük, nem hallgattak gonosz szóra, nem veszett el erejük. Menekült a vén varázsló, gonosz szíve vacogott, majdnem a nyelvére lépett, hegyeken át úgy futott. Átfutott a hegyeken, átfutott a tengeren, tengerentúli, fekete várába egyenesen. Bezárta az ablakot, reteszelte a kaput, de hiába. Jött utána apó, anyó, kisleányka, Bundi kutya, Mosómedve és kakukk. Sikoltozott odabenn, – »Ne bántsatok, emberek, nem én küldtem házatokhoz, szelet, tüzet és vizet.« Reszketett a rossz varázsló, gonosz szíve vacogott, pislogott fekete szeme, sötét vára ropogott. Fekete vár összedűlt s a varázslót összenyomta, aranyába belenyomta. Békesség lett mindenütt. Messze, Hetedhét országban, annak is a határában, ott, ahol feljön a nap, kerek erdő közepében élnek békén, élnek szépen apó, anyó, kisleányka, Bundi kutya, mosómedve, kakukkmadár és mindannyiuk kacag.