Róla, aki a világnak kovácsa

Az öröm nyers

Az öröm csak dadog.

Újjongó ember nem beszél

megfontolt körmondatokban.

Kiáltássá törnek szét mondatok

s a kiáltásokban a szíve dobban.

Költő vagyok!

Én nem kiálthatok

elfúló hangon, megbicsakló nyelvvel,

kell, hogy szavam jövendő századok

egekig nyúló hegye visszaverje!

Azt akarom, hogy benn legyen szavam

a gyárak boldogító morajában,

traktorok búgásában, nagy folyam

zúgásában, hegyi erdők szavában.

Lássák meg azt, hogy óriási kor

hajtott, mint víz az erőműveket

és mondják azt is, hogy világított,

fényt sugározott szét és meleget.

Ezt szeretném és a lelkem nehéz,

akár az ólom, vagy mint a higany

fut széjjel, úgy érzem: erőm kevés,

mert Sztálinról kell, hogy szóljon szavam.

Róla, aki

a világnak kovácsa,

kire a föld minden térségein

úgy gondolunk, mint gyermek az apára;

Róla, Ki a mi korunkban Lenin,

Róla, Kiben együtt van a világ,

mert nincs e földön semmi nélküle;

Róla, Aki a béke zászlaját

tartja nem rezzenő kezeiben.

Róla, Ki az emberiség vezére,

Aki a jövőnek nyitott utat,

Aki a tetteivel megteremti

a kiszámítható századokat.

Én láttam őt!

Ott volt a harcokon

a szabadságért Budapest alatt,

láttam, amikor lába széttaposta

a szűkölő fasiszta dúvadat.

Láttam, mikor szétosztotta a földet

kék Duna és szőke Tisza közén,

mikor a munkásnak adta a gyárat,

hallottam, amint pártnapon beszélt.

Párttitkárok mondták az ő szavát,

öreg parasztok szemében a könny

az Ő szavától buggyant, csillogott,

mert szívüket átjárta az öröm.

Költő vagyok!

A lelkem most nehéz.

Hol vannak Róla beszélni szavak,

lángok, melyektől megolvad az érc

és csobogók, mint csendben a patak?

Hol van szó tetteihez mérhető,

melyekkel világot marokra fog,

hol van szó magas, mint a bérctető,

hol van olyan szó, mint a csillagok?

De van ilyen!

Beszélnem kell, tudom!

Munkások, parasztok és katonák

egyszerű szavával,

az asszonyok

és gyermekek világos, nyílt szavát

kell mondanom,

helyettük mondom el,

sokmillióan fogják tollamat,

a hála és gyermeki szeretet

verssoraimban ott lobogjanak.

A bányászat

és a nehézipar

munkásai, vájárok, vasasok,

építők, fások és textilesek,

dolgozó parasztok, traktorosok

munkája erőt, bátorságot ad,

mellettem állnak mind a mérnökök,

s hogy felépítettük a hidakat,

hogy urrá lettünk a sorsunk fölött,

hogy tervszerint, magunknak dolgozunk,

hogy gyermekeink szeme mosolyog,

hogy szép a világ s élni, élni szép,

hogy harcosok vagyunk és boldogok.

Ez teszi azt,

hogy szólani merek

s a Pártom, mely a munkámban segít,

hogy, – mint a többiek – cselekedettel,

tetteimmel ünnepeljem Sztálint.

Őt, Aki ott áll múlt s jövő között,

szabadságot, földet és kenyeret

adott

és Pártot

s adta Rákosit,

ki boldoggá és erőssé nevelt.

A világ

állandóan változik,

a fejlődésben magasabbra lép,

nincsen erő és nincsen hatalom

megállítani forgó kerekét.

A múlt a harcok hosszú sora volt,

a harcokból született a jelen

és küzdelemből, melyet mi vívunk,

most születik meg a történelem.

Hajnalodik!

A szétfoszló sötétet

igazság hasítja szét, mint a nap.

Madárként repülni tanul a lélek,

szárnyat bont, a világos égre csap.

Zászlók lobognak, Lenin és Sztálin

neve világít, növekszik a fény

űzve a sötétség ármádiáit

emberi történelmünk kezdetén!

A csillagászok

távcsövet szegeznek

a világűrbe, tudják, mily nehéz

a Nap, eget kutatnak, méregetnek,

a mindenséget befonja az ész.

Én csak az ablakomból figyelem

a szilárd rendben változó világot;

meteorok zuhannak jeltelen

és ragyognak a csillag-milliárdok.

Nagy a világ, de még nagyobb az ember,

ki fölméri a véges végtelent

s megbirkózva a dühödt elemekkel

ezen a csillagon rendet teremt.

A térképet

az asztalra terítem.

Itt savas tenger marja szét a sziklát,

itt nyírfák állanak tocsogós réten,

ott egekig nyúlnak a Kordillerák.

Bár nem láttam soha a Himaláját

s a folyók atyját, a Mississippit,

soha még dzsungelek mocsaras táját

és a szavannák perzselt síkjait,

még nem csodáltam meg a pálmafákat,

nem feküdtem a Délkereszt alatt,

de tudom, hogy mi történik a Földön

jobban, mint a vándorló madarak.

Futnak a földön

óriás folyók,

vannak a földön óriás hegyek,

mozgó jégmezők, vannak lángoló

vulkánok, mérhetetlen tengerek,

van vad erdő, van kúszó sivatag,

van sarkvidék, örökös jégbe bútt,

vannak recsegő, rothadt rendszerek,

gazdasági válságok, háborúk.

Én láttam

gyárrá elhordott hegyet,

gátak között hasznossá tett folyót,

szabadságért harcoló népeket

és vörös zászlót, győzelmet hozót.

Én tudom azt, hogy a Jang Ce Kiang

a tengerig hetvenszer kanyarog

és tudom, hogy harcol Mao Ce Tung

győzedelmesen győztes háborút

s a diadalmas ötszáz millió

felszabadított városokba lép,

dalban zengi, zászlóján emeli

a Párt, a Szovjet és Sztálin nevét.

A kedves francia vidékeken

s hol örökké zúgnak a kikötők,

szénbányákban, dokkokban, földeken

a munkások, a férfiak s a nők

harcot vívnak sztrájkokkal, szüntelen

emelve a szabadság zászlaját,

mint harcoltak egykor a fasiszták

ellen és vezeti őket a Párt.

Granadában

ahol Lorcát megölték,

Argentinában, hegyek oldalán,

Chilében, Peruban, Brazíliában,

Olaszhonban, fjordos Norvégián,

mindenütt, szerte, szerte a világon,

halászfalukban, felhőkarcolók

árnyában a „szabad” Amerikában,

ahol a fákon lincselt hulla lóg,

hol bombát készítenek a szabadság

ellen, hogy nagyobb legyen a profit,

habzó szájjal a háborút kiáltják

s pártolják a népek gyilkosait,

gyilkos a gyilkost, Francót és Titót,

a népük árulóját, zsarnokát,

s hol partizánokat rejt a bozót

olajat s gumit termő Indiák

vidékén, égen, földön, föld alatt,

barlangokban, falvakban, városokban,

hol asszonyok vannak és férfiak

harcolnak egyedül vagy csapatokban

mindenütt, szerte, szerte a világon

– én tudom és ismerem harcaik –

fegyverrel, tettel, szóval, kalapáccsal

ünneplik a legnagyobbat: Sztálint.

Majd évek múltán,

mikor visszanézünk,

vagy visszanéznek a mi harcainkra,

úgy lesz az, mint mikor a csillagász

nagy távcsövét szegezi a tejútra.

Csillaggá válik minden, amit tettünk

s világít a távolodó időben;

nem csaphat át a feledés fölöttünk,

a mában élünk s élünk a jövőben.

Én kevés helyen

voltam a világban,

nem utaztam távoli földeken,

de itt él bennem, minden porcikámban,

hogy mit tegyek és hogy hol a helyem.

Dolgozom ott, hol dolgoznak a népek,

építek, ahol építeni kell,

a harcosokkal egy ütemre lépek

s énekelek, ahol mind énekel.

Szabad hazában élek és hazám

egyre erősebb s egyre boldogabb,

népünk a győzelemről győzelemre

a szocializmus felé halad.

Minden perc a mi diadalunk perce,

széjjeltapossuk ellenségeink

s mint napot nézzük Őt, ki megszervezte

és kovácsolta jövőnket: Sztálint!